Varjú mondja

Két varjú ül egymás mellett az ágon.

VARJÚ VILI: Apu?

VARJÚ ALADÁR Igen, fiam?

V: Képzeld, Zotyáék befestették a tollaikat, annyira menő! Olyan, mint valami dolmány-izé…

A: Hogy mondod, fiam, befestették?

V: Aha, most félig világosszürkében nyomatják.

A: Micsoda?!

V: Hogy kitűnjenek a tömegből.

A: Nem, ne is folytasd, hallani sem akarok erről.

V: Miért, mi a baj vele?

A: Vili kisfiam… Én azt mondom, a varjú legyen tisztességes fekete. Mint a korom. Mint az éjszaka. Nem pedig holmi félig ilyen, félig olyan, elfajzott…

V: Jaj apu! Miért kell a szubkultúrák iránt ilyen begyepesedettnek lenni?

A: Akármelyik rendes varjút megkérdezed, ugyanezt fogja mondani, erről biztosíthatlak.

V: Á, tudom, az ő apjuk is ilyen… Zotyáék el is költöztek otthonról. Most bent laknak az erdő mélyén, mint valami hippik. Azóta csak ritkán ütközünk.

A: Nem is baj. Már így is elég rossz hatással van rád. Ha nem figyelek, még befesteted itt magad fehérre nekem, hogy aztán majd csak úgy világítasz…

V: Jaj, apu, milyen vagy! A fehér, az ciki…

A: És a szürke nem az?

V: A szürke? Az vagány!

A: (sóhajt, a fejét csóválja) Hát jól van. Most elmesélek neked egy történetet. Amitől talán benő a fejed lágya.

V: Ugye nem olyan lesz, mint a múltkori arról a kekeckedő galambfiókákról, akivel kisvarjú korodban találkoztál?

A: Nem, ez most más lesz. Ülj le.

V: (egykedvűen leteszi magát az ágra)

A: Jól figyelj… Amikor fiatal voltam…

V: Újabb sztori a fiókakorodról?

A: Bezárnád egy kicsit a csőrödet? Már tojásnak is túl okos voltál. Annyi idős lehettem, mint te most, amikor volt egy barátom, úgy hívták, Varjú Karcsi. Ez a Varjú Karcsi nem érezte jól magát a bőrében. És tudod miért?

V: (a fejét rázza)

A: Mert szerelmes lett.

V: De apu, ez így tök logikátlan. Aki szerelmes, az boldog.

A: Ohó! Aki egy varjúba szerelmes, fiam, az a boldog. De az én barátom nem egy varjúba szeretett bele.

V: Ííí! (elhúzza a száját) Beleesett egy csókába, ez halál ciki! Azok a pici csókalányok, ahogy riszálják magukat az ágon, meg ahogy néznek azzal a kék szemükkel, mintha egyenesen belelátnának a madár lelkébe…

A: No, álljon meg a menet, fiatalúr! Te csókákat nézel, akik riszálják magukat?

V: Nem, dehogy is, ezt csak haveromtól tudom, akinek csókacsaja volt…

A: Te jó ég, milyen barátaid vannak… Szóval ezért nem mesélsz róluk.

V: De nekem semmi közöm a csókákhoz, komolyan.

A: Hát remélem is.

V: Tényleg, hogy néz ki egy csóka? Ja, tudom, ő az a furcsa fazon, aki nevelőszülőkhöz adja a gyerekét, és egész nap csak azt hajtja, kakukk, kakukk?

A: Ne játszd túl, kisfiam, ne játszd túl, mert…

V: Apu, folytatnád, kérlek, ezt az érdekfeszítő történetet?

A: Na, jól van… Szóval Varjú Karcsi barátom nem másba szeretett bele: mint egy szarkalányba. (tragikusan)

V: (nem tudja elfojtani a kuncogást)

A: Megtudhatnám, hogy mi olyan nevetséges ezen?

V: Apu, szerintem a szarkalányok elég sok varjúnak bejönnek. Tudod, mondják is az ilyenekre, hogy szarkaszexuális…

A: Jól hallottam? Kérsz egy apai csípést, ami majd észhez térít?

V: Jaj, apu, én csak…

A: Ez a mai generáció! Nincs olyan, hogy fajok közötti fajtalankodás, megértetted?! Aki erre vetemedik, az csak a tojónak okoz bánatot, mert hiába varjúdik a tojásokkal, sosem kelnek ki a fiókái. Isten ments, hogy te is ilyen legyél! Épp elég szégyen volt annakidején, hogy Varjú Karcsi barátom a bolondja lett annak a szarkának. És tudod mit csinált? Madárnak nézett! A legszarkasztikusabb megjegyzéseket tette, amikor próbáltam visszavezetni a helyes útra, és ha ez még nem lenne elég, befestette a tollait, hogy úgy nézzen ki, mint egy szarka – pont, mint ahogy az a te világi jó haverod, a Zatya!

V: Zotyának hívják, apu…

A: Én mondom, titkol előled valamit! És nehogy te is ezzel próbálkozz nekem, csak azért, mert menő! Mert aki varjútojásból kelt ki, az varjú is marad, varjút vesz el párjául, és soha nem lesz szarka, punktum! (elrepül)

Csend. Veréb Izi egy felsőbb ágról a Vilivel szemközti ágra száll.

VERÉB IZI: „Soha nem leszarka, punktum!”

V: (kedvetlenül ránéz)

I: Hallod, oltári a faterod.

V: Kéred kölcsönbe?

I: Nem, köszi. Általában nem barátkozom olyanokkal, akiknek… öm…

V: Milyenekkel?

I: Hát, tudod, akiknek… Mindegy is.

V: Ha elkezdted, fejezd is be.

I: Tudod, olyanokkal, akiknek beleférnék a csőrébe.

V: Hát akkor azt tanácsolom, húzz el innen, kisveréb. És legközelebb a magad fajtájával barátkozz.

I: Hé, hé, álljon meg a menet! Úgy hallottam, az előbb még más véleményen voltál.

V: Semmi közöd hozzá.

I: Azt hittem, csak az öreged ítéli el a fajok közöttiséget. Hová tűnt az a nagy szabad szellemed?

V: Hogy hívnak, veréb?

I: Izi a nevem.

V: És mondd csak, Zizi, nincs neked családod? Mert elég bátor vagy ahhoz képest, hogy követhetnélek hazáig, kifoszthatnám a fészkedet, és nagyon jót kajázhatnék, mert kicsit már éhes vagyok.

I: Szóval igaz, amit a varjakról mondanak.

V: Mit mondanak?

I: Hogy örökké morgó és faragatlan népség.

V: Na, figyelj, kisveréb: ez szemenszedett sztereotípia, amit minden bizonnyal a verébiskolában vernek a fejetekbe. Most én is jöhetnék azzal, hogy nekünk a varjúsuliban azt tanították, hogy a verebek mindenütt ott vannak, és állandóan hallgatóznak. De az nyilván nem lenne fair veled szemben.

I: Tudod, kedves varjú barátom…

V: Csak simán varjú, oké?

I: Errefelé elég sok a fátyolka, aminél nem is képzelhetne el jobbat a veréb uzsonnára. Szóval csak szálldostam itt, és fátyolkára vadásztam, amikor meghallottam a vitátokat a fajok közöttiségről, és nem tudtam nem odafigyelni rá. Ez olyan téma, amiről a madarak általában nem beszélnek. Én viszont sokat gondolkozom ezen magányos perceimben.

V: Nahát, a verebek tudnak gondolkodni?

I: Hogy a bölömbika rúgja meg! Szerencséd, hogy a túlsó ágon ülsz, te varjúhájjal megkent…!

V: Tegyél egy szívességet, és mondd el, mit akarsz tőlem, felfújt kis veréb. Mert látom, hogy nagyon akarsz valamit.

I: Én csak egy dolgot akarok, varjú, és az a fajok közöttiség.

V: Lennél szíves körülírni ezt egy verébcsőrnyit?

I: Fajok közötti érintkezés és békés egymás mellett élés.

V: Hát az nem lesz. Legalábbis addig a röpke húsz évig, amíg az én kis életem eltart, addig elég kicsi az esély rá, hogy ez bekövetkezzen. Nem hallottad apámat?

I: De, hallottam. És téged is hallottalak. Úgy hallottam, nyitott vagy, és hát én is nyitott vagyok. Két madár vagyunk, akik tudnak beszélgetni egymással. Mert megértik egymást. Milyen jó lenne, ha bármelyik két madár ugyanezt megtehetné. Értesz engem?

V: Igazad van, de ez… ez sohasem fog megvalósulni. Egy utópiára csicsergéljük a szót. Attól, hogy mindkettőnknek szárnyunk van, és minden reggel kénytelenek vagyunk tollászkodással kezdeni a napot, én például soha nem leszek képes megérteni, mondjuk, egy baglyot. Bár kétségkívül szeretném… Mint ahogy téged is szeretnélek megérteni, de nem megy, mert varjú vagyok. Te meg egy veréb vagy.

I: Egy bagollyal talán én se jönnék ki jól. Sose láttam még közelről, és nem is akarok. Még fészeklakó korunkban belénk verték a szüleink, hogy ők aztán veszedelmes egy népség. Jó anyám azt mondta, hogy aki kirepül az erdőbe, és nem ér haza, mire a nap eltűnik a házak mögött, azt elviszi a Füles Bácsi. Mint ahogy a szomszédék fiókáját is elvitte, amikor sokáig elmaradt.

V: Hát, mi se csípjük a baglyokat. Szerintem minden madár utálja őket.

I: Pedig lehet, hogy igazából kedvesek.

V: Pff, kedvesek?

I: Vagy nem is tudom… Talán más miatt értékesek. Jut eszembe, azt hallottam, nagyon okosak. Lehet, hogy mindegyikük egy lángelme. Hogy őszinte legyek, a verebekről ez úgy nagy általánosságban nem mondható el, ha érted, mire gondolok…

V: Be kell ismernem, hogy neked viszont veréb létedre egész jól forog az agyad.

I: Tudod, van mifelénk egy szólásmondás: úgy bókol, mint egy varjú. Érzed az iróniát.

V: Errefelé meg azt mondják: ha nem eszel, veréb leszel.

I: Miért, milyen egy veréb?

V: Hát gyenge, mint a harmat. Láttál már verebet varjúval szkanderozni?

I: Nem.

V: Látod, én sem.

I: (pislog) Szóval… arra próbálok rámutatni, hogy két madár két különböző fajból igenis képes megtalálni a közös hangot. Csak meg kell próbálni. Például itt vagyunk mi ketten. Én megpróbáltam, és tessék, egy varjúval beszélgetek.

V: Vakmerő kis csőröslepke vagy te. Azt hittem, az ilyenek gyávák.

I: Hogy micsoda?

V: Csőröslepke. Varjúszleng. Azt jelenti, veréb.

I: (nevet) Mi meg gyászhuszároknak hívunk titeket.

V: (megvonja a szárnyát) Tudom, nincs valami jó hírünk. Talán a tollaink színe teszi. A madarak ránk néznek, és kitérnek az utunkból, csak mert feketék vagyunk. Ne gondold, hogy nem esik rosszul.

I: A madarak helyett akár mondhatod azt is, hogy galambok.

V: Honnan tudtad, hogy…? A verebek gondolatolvasók?

I: Ó, csak ide-oda röppenek, és látok dolgokat. Amikor azt mondják, a madarak csiripelik, akkor azt úgy értik, hogy a verebek csiripelik, mivel mi elég sok mindenről tudunk.

V: Mi meg csak kárálunk.

I: Na és a turbékolókat hogy nevezitek?

V: A turbékolókat? Őket csak piperkőc, dagadék városiaknak… Nagyon nagyra vannak magukkal. A semmire.

I: Osztom. Tessék, egy véleményen vagyok egy varjúval.

V: Komoly? Azt hittem, ti spannoltok vagy mi… Hát egy helyen éltek.

I: Az még nem jelenti azt, hogy sülve-főve együtt vagyunk…

V: Várjunk csak… Hé, te most jól átvágtál engem. Te nem mezei veréb vagy, ugye? Nem, te házi veréb vagy. Gondolhattam volna! Te vagy az, aki a McDonald’s-nál jópofizik az embereknek. Még hogy fátyolka, hagyjuk már!

I: És ha városi vagyok? Attól még nem jöhetek le egy kicsit vidékre, hogy teletömjem magam fátyolkával? Te is urbanizálódsz néha, vagy nem?

V: Muszáj vagyok. Minden télen. Olyankor vannak összezörrenéseink a galambokkal. Úgy néznek le ránk a kackiás, városi épületeik meg a böhöm szobraik tetejéről, mintha valami visszamaradott, igénytelen erdei népség lennénk. Állatok. De félnek is tőlünk.

I: Ez talán érthető. Hiszen nagyok vagytok, erősek és feketék.

V: Te is a színünkkel jössz?

I: Nem ez az elsődleges, amivel jövök. Inkább az, hogy ti megesztek más madarakat. Elraboljátok a fiókákat, felfaljátok a tojásokat. Ez nem szép dolog.

V: Tudom, de nekünk is meg kell élnünk valamiből. Nem repül csak úgy a sült galamb a csőrünkbe. Ez a tápláléklánc.

I: Ezért nem szeretnek titeket a madarak. Ez kegyetlenség. Mit szólnál, ha a te fiókáidat is elvinnék és kibeleznék?

V: Nekem nincsenek fiókáim, és ha maradok a csókáknál meg a szarkáknál, talán soha nem is lesznek… De meg tudlak érteni. Figyelj csak, mondok neked valamit. Elárulok egy titkot, gyere közelebb…

I: Én aztán nem megyek.

V: Ne légy már ilyen betoji! Nem vagyok olyan rossz, mint amilyennek gondolsz. Na jó, maradj ott, de akkor jól figyelj, mert csak egyszer mondom el, és halkan. Apám nem tudja, de neked megsúgom, hogy én és a barátaim hivatalosan is vegetáriánusok vagyunk. Kijelenthetem, hogy tiszta vagyok; pontosan hat teljes hónapja és két hete egyetlen életet sem oltottam ki. Tudom, hihetetlen, de nem túzok. Még akkor sem használtam ki a helyzetet, amikor megtehettem volna. Látod, te is itt ugrándozol még.

I: Hát ez… igazán becsülendő.

V: Köszönöm. Tudod, mi nagyon komolyan vesszük ezt. Pontosan azért, hogy megvalósulhasson, amit te mondasz. Hogy ne kerüljünk konfliktusba a galambokkal minden télen, mert egyesek közülünk még a régi hagyományokat követik, és ölnek a nyílt utcán, mintha csak az erdőben lennének. Ha az egész közösségre kiterjedne a mozgalmunk, és nem bántanánk többé a galambokat, biztos vagyok benne, hogy ők is változtatnának a viselkedésükön. Mert így megy a folyamatos adok-kapok, valaki megéhezik, kifoszt egy galambfészket, másnap a dühös galambok széttárt szárnyakkal üldöznek el egy odadobott kenyérhéjtól gyanútlan, random varjakat, ezek a varjak pedig aztán csoportos merényleteket követnek el egy-egy sikátorba betévedt random galamb ellen, és jóllaknak belőlük. Erőszakra erőszakkal válaszolni nem megoldás. Az csak rosszat szül, nekem elhiheted. De érted, nem csak a galambokkal akarunk normális viszonyt kialakítani, hanem mindenféle madárral. Te is hallhattad, hogy apám csőrrel, karommal tiltakozott, amikor meghallotta, hogy láttam már csókát közelről… Pedig ők nem is olyan sokban különböznek tőlünk.

I: (kevés meggyőződéssel) Hiszen feketék…

V: És köztük is terjed a hitünk. A madárvilág kész a változásra. Már csak tettekre van szükség.

I: Nem tudom, mi lesz még itt, de annyit mondhatok, hogy én a te oldalon állok, varjú.

V: És én ezt értékelem. (fojtott hangon:) Csatlakozol a Vegetáriánus Varjak Világmegváltó Társaságához? Az a célunk, hogy egy egész seregély legyünk. A jelmondatunk: „Tiszteletet, empátiát minden fajnak! Az ég népei együtt élnek, együtt halnak”! Hoppá, ez kicsit hangos volt, remélem, nem hallotta senki…

I: Megtisztelő lenne. De én nem vagyok varjú. És szerintem senki nem hinné el rólam, hogy az vagyok. Nézz csak rám…

V: Hm, ez bizony probléma.

I: Nem lehetne inkább Vegetáriánus Varjak és Valamirevaló Verebek Világmegváltó Társasága?

V: Nem is rossz. Hiszen te egy valamirevaló veréb vagy. Majd megdumálom a fejessel, rendicsek?

I: Nagyszerű. És ő hol van most? A fejes.

V: A fejes? Lássuk csak, ő most minden bizonnyal dolmányosra festve egy szarkával szerelmeskedik valahol az erdő mélyén. Tudod, ő Varjú Zotya. Majd bemutatlak neki. Ez fontos lépése lesz a programunknak.

I: Tényleg nagyon örülök, hogy a részese lehetek ennek.

V: Hát még én mennyire örülök, hogy a részese vagy. Ha minden simán megy, holnap éjjel meg is tartjuk a beavatásodat.

I: Mi-micsoda? Bea-beavatás is lesz?

V: Még szép!

I: Na de mit jelent pontosan az, hogy… beavatás?

V: Hát, az azt jelenti, hogy beavatunk téged. Csak amúgy varjú-módra. (kacsint)

I: (pislog)

V: Nem mondhatom el, mi fog történni, de annyit elárulhatok, hogy pontban éjfélkor kirepülünk a véres sziklához, körbeállunk a srácokkal a telihold sápadt fényében, és… Hé, ne félj már. Kibírod. Mindenki túlesett rajta. Nem fogsz látni egy kukkot se a verébszemeddel. Kórusban károgjuk majd neked Edgar Allen Poe-nak A holló című versét: „Egyszer egy bús élféltájon…”

I: Nem is tudom, talán inkább…

Váratlanul leszáll közéjük Varjú Aladár.

A: Te jószagú poszáta! Vili fiam, mondd csak, ez egy lidérces álom, vagy tényleg ehhez a kis primitív, desszertnek való állathoz beszélsz?

I: (ijedtében a csőréhez kap, elrepül)

V: (néz utána, néz az apjára)

Vége.

Asztalos Noémi

Asztalos Noémi

Asztalos Noémi 1997-ben született Nyíregyházán. Jelenleg a Debreceni Egyetem néderlandisztika szakos hallgatója. Az Amúgyban debütál.

More Posts