Szembogár

Szemem sarkából figyeltem, ahogy bőrkesztyűbe szorított kezeivel lesepri az ablakpárkányról a havat, majd egy határozott mozdulattal lehúzza a kezéről a hópehely-gubancokat.

Elégedetten pillantott a lepucolt párkányrészre, arcizmait elengedte, azok azonnal rá jellemző félmosolyba formálódtak.

Zsebéből elővett egy gyümölcsös cukorkát és mintha egy a cigi sodrásáról készült filmet mutatott volna be nekem visszafele lejátszva, pödörte, tekerte, s a legvégén két csipetnyi műanyagként feszítette ki a zacskóját.

Amióta leszokott a cigiről, azóta minden helyzetben, amikor érezte a késztetést, hogy rágyújtson, inkább megevett valami jelentéktelen apróságot, de olyan rítusként bemutatva a folyamatot, mintha a világ legfinomabb süteményének külső mázat ropogtatná, miközben a forró csokikrém végigcsúszik a nyelőcsövén.

Mert ez is együtt járt a felnőtté válásával, amint a sok hazautazásból egyszer tényleges hazamenés lett, és beköltözött a városba, már nem dohányozhatott a lakásban, így a nagy hidegek közeledtével letette a sokadik utolsó csomagot.

Az új lakásban tiszták voltak a falak, nem szürkültek bele a kátránnyal szennyezett létbe, a függöny fénylett a tisztaságtól és a gyanútlan látogató sem ülhetett rá nagy beszélgetés hevében lepottyantott hamucsomóra.

Olyan igazi felnőtteknek való lakás volt, amibe késő este illik hazaérni, magányosan vagy magány után epekedve lehuppanni a laptop elé és nagy igazságokat illusztráló képeken kacarászni vagy – aznapi hangulattól függően – belekeseredni, hogy milyen nyomorult, nem gondolkodó emberektől hangos világban élünk. Aztán illendő elindítani egy filmet, és abba belealudni, reggel nyűgösen felkelni és megfogadni, hogy ma én bizony korábban lefekszem, jövő hónaptól új állást keresek, egyszer úgyis elköltözöm innen.

Nagyon kevés helyen volt otthon, és talán egyik sem földrajzi koordinátákhoz köthető, de ez a felnőttlakás minden nap tudatta vele, hogy ők nem egymásnak vannak teremtve. Ennyire otthontalannak lenni a tömérdek személyes tárgy között, és ennyire be nem lakni egy apró lakást szinte hihetetlen teljesítmény volt.

De ő nem használta rendeltetésszerűen a lakást, gyakran otthonról dolgozott, szerette, amit csinált, még ha időnként úgy is érezte, hogy éveinek elpocsékolása abban hinni, hogy valami haszna van a munkájának.

Mégiscsak élni kellett, és utazni belőle, hogy legyen valami látszata az életnek.

Én hittem benne, hogy sokkal többre képes, mint amit megkövetel a munkaköre, de hagytam, hogy leszaladja a köreit, bármeddig is tartson, majd csak észreveszi, hogy ha sokszor tuszkol vissza magába egy érzést, akkor egy kicsit bágyadtan, dohos szagúan, de egyszer kibuggyan és helyet keres magának.

Valahogy egy kicsit erről szólt a kapcsolatunk is: úgy hittünk egymás és a világ alapvető jóságában, hogy közben félelemérzet nélkül megengedtük a másiknak a bizonytalanságot.

Majdnem félórája ácsorogtunk az állomáson, mindig korán kijöttünk, az utolsó egy óra úgyis elviselhetetlenül várakozós, a maradásban ülni nem tudók, de még indulni nem képes tehetetlensége legtöbbször apró vitákhoz vezetett.

Aztán a szokásos ne haragudj, csak szeretném, ha maradnál, te se haragudj, én is szeretnék maradni, és a tehetetlenek frusztráltságával mosolygunk, hátha beáll az arcizom magától az erőltetett pózba egy idő után.

– Mindened megvan? – fordultam feléje.

–Meg.–nézett rám azzal a ritka, önfeledt mosolyával, amikor az arcának gödröcskéi elmélyülnek, a szemei csíkszerűek lesznek, és én tudom, hogy valamiért nagyon boldog.

A vonat érkezését kezdték hadarni két nyelven, az állomás visszhangzásából kiszűrtem, hogy az övé érkezik, egy percet áll, főbb állomások nevei, képzeletbeli ujjszámolgatás után megállapítottam magamban, hogy pontosan 9 óra múlva lesz újra a belakhatatlan lakban. Feleszmélek, ránézek, arcán még mindig az a felszabadult mosoly, talán inkább már vigyor, azt az érzést kelti bennem, hogy ő nem számolgat, megint éppen nagyot gondol és szórakoztatja magát.

A képernyőn a vonat száma villogni kezd, a jármű beáll mellénk, én jobb lábamat induló pozícióba helyezem, mint a futók, akik az indulásra várnak. A mosoly egyre szélesebb, szinte vicsorítás, értetlenül bámulok, de félek kérdezni, nehogy elszakadjon ez a pillanat és véget érjen az, amit kezdek elhinni.

Az állomásfőnök még egyszer körbenéz, majd felemeli a zöld tábláját, megadja a jelzést.

Figyelem a tekintetét, olyan tiszta, mint a gyereké, aki biztos benne, hogy a világ legtermészetesebb dolgát teszi éppen.

A szeme görbületében látom, ahogy eltűnik a vonat a fák között.

André Krisztina

André Krisztina

André Krisztina Csíkszeredában született, jelenleg végzős kommunikáció és média szakos hallgató Marosvásárhelyen. Írásait eddig a FÉLonline-on, a Helikonban és különböző antológiákban közölte.

More Posts