Raul Brandao: A szegények (részlet)

Mi szükséges a költő számára egy remekmű megalkotásához? A fájdalom. A szenvedés alkot. Emlékeznek a márványszobrokra, melyek örökre régi sírboltok alatt görnyednek? A rózsaablakon beszűrődő holdfény áloméletet ad nekik a szállingózó porból: megremegnek, felröppennek, szétoszlanak. Éppígy a fájdalom, akár holdfény, sugaranként kelti életre az álmot.

A keletkezéshez szükség van szenvedésre. Most és mindörökké: a fájdalom az, mi életre kelti az élettelent. Ahogyan a szenvedő szobrász vésője csodálatra méltó művé alakítja az élettelen fatörzset. Szavak által, eltévedt hangok által, a szellem által lehetséges csak ez a csoda: megnevettetni, álomba ringatni, megríkatni másokat. Egy padlásszobában bujdosó szerencsétlen zseni az ábécé egyszerű, dísztelen betűivel örökkévalót épít fel, erősebbet és szebbet, mint amit hegyek szívéből bányászhatnánk ki.

Mi tehát a fájdalom, ez a rendkívüli csoda, mely életre kelti a sziklákat? Mi ez a döbbenetes folyadék, saját magából származó lélek, mely kenyérként osztható darabokra? Nem élt még a nap alatt olyan létező, kinek igaz fájdalma meg ne vigasztaltatott volna és ne nyert volna üdvözülést. Még a legegyszerűbbeké is, akik, akárcsak a fák, melegítik és megvilágítják a szegényeket, mielőtt elenyésznek.

A fájdalom életet ad, de nem a maga hasznára: alkot, felszabadít, csodát tesz. Nincs semmi más, mely ennyire összekötné, áthatná, testvérekké tehetné az embereket. Hová tűnnek ezek az egyetlen nagy kiáltásban egyesülő kiáltások?

Tekintve, hogy nem vész el semmi sem, mi is lehetne oly maradandó, mint a könnyek áradata? Isten?

Régóta hallgatom a hangok lármáját, az elkeseredett kiáltásokat. Háborúból, kórházakból, az emberi nyomorúságból.

És ebből az elnyomott tengerből születnek a villanások, csillagködök, melyekből világok tűnnek elő. A sikolyok örök folyója, mely az emberiség kezdete óta létezik, az örökkévalóságba torkollik bele.

A fájdalom az egyetlen erő, mely valóban alkot és pusztít: az Erő. Istent és az alantast is élteti. A tűz óceánja, az univerzum lelke. Fényt gyújt az elkeseredettek lelkében, és hegyeket hív életre.

A fák a föld érzései.

Álmodjatok! Szenvedjetek!

Ahogy egy névtelen filozófus mondta, ez a világ a végtelen szépség lehullott cseppje talán.

Katona Ágota

Katona Ágota

Katona Ágota 1989-ben született Balassagyarmaton, jelenleg Budapesten él. Tanulmányait az ELTE esztétika-magyar szakán végezte. Verseket, novellákat, meséket, irodalmi naplószövegeket ír. Műveit a Palócföld, a Várad, a FÉL Online és a Csillagszálló közölte.

More Posts