Nyomorultak öttusája

(Tanulj Taran, tinó lesz belőled!)

1. (És majd megtudjátok, hogy az én nevem az Úr, amikor szörnyű bosszúm lesújt rátok.)

– Megdöglesz, buzi Mikulás! Kinyírlak! – ordította Juhász Viktor az In-vito Veritas nevű talponállóban. A Mikulás kifejezéstelen arccal nézett rá. Álszakállát oly szelíd pernye borította, mint amilyen Szodomát és Gomorát fedhette a kénköves-istennyilás meteorológiai penitencia után.

– Mi van, felbérelt a Pepsi, bazd meg?! – reagált rezignáltan a Télapó.

Juhász Viktor meghökkent. Nem erre a válaszra számított. Rövid, gondolatbéli csörte után azonban visszatalált decemberhatos hangjára:

– A retkes faszoddal kólázzál! Nincs az égen olyan szánsáv, ahol a szénsav megvéd téged, te buborékhörbölő geciputtony!

Juhász Viktor szavaira az egész csehó felfigyelt. A pultosnő egy utolsót nyomorgatott a szörcsögő mosogatószivacson, az egyetlen asztalnál ülő szerelmi polip visszahúzta összegabalyodott, tapadókorongos lábait, Józsi bá’ meg, az örök József a Háromkirályokból, bambán emelte fel a fejét egy kisfröccs és egy kommersz körte közül.

A Mikulás csak annyit mondott:

– Hohó!

Mintha a rénszarvasokat vezérelte volna. Tagolatlan mondata mellé még az okkersárga csizmájával is dobbantott egyet. Az erőtlen dobbanás úgy hangzott a kis helyiségben, akár egy meghurcolt harci dob. Vagy mint egy utolsó szívverés.

A Mikulás is előkotorászott a zsákjából egy kést. Merthogy Juhász Viktor már régen előrántotta a sajátját, s ha már rántotta, legyen elég a vérfolyásból. Mármint elég sok.

Pár lagymatag testcsel után Juhász Viktor beledöfte a Mikulás hátsó combjába a pengét, az okkersárga csizma fölött. A vér ráspriccelt Józsi bára. A Télapó nem volt ellenfél. Juhász Viktor szerteszét szurkálta a vénülő szeszzsákot, először úgy, hogy az a pultnak esett, majd szépen csúszott le, egy elegáns vérsávot hagyva maga után, s végül még akkor is döfte, amikor a Mikulás már nem ordított, amikor már csak egy burok nélküli szaloncukor volt, amiből patakokban folyik ki a zselé.

2. (Az igaz ember járta ösvényt mindkét oldalról szegélyezi az önző emberek igazságtalansága és a gonoszok zsarnoksága.)

– Emeld fel a kezed, Jolánka, hadd mossam meg a hónod alján ezt a serkenő pamacsot! Olyan, mint egy kisnyúl. Így van. Ügyes vagy! Érted, Jolánka?

Jolánka nem értette. Nem azért, mert hülye volt, pontosabban valószínűleg azért. De őt az anyja sem érti, mióta egyik pillanatról a másikra, tizenegyedik szülinapja után pár nappal megnémult. Elolvadtak a szavai, mint a csokoládé. Elvitte a cica a nyelvét. A mocskos macska azóta émelyítően édes macskanyelvet csinált belőle, Jolánka pedig ezzel párhuzamosan halad a folyamatos degeneráció riasztó elemekkel szegélyezett útján.

– Nyisd ki a szád, Jolánka! Ne rázd a fejed! Fogat kell mosni! Amúgy nem jön el a Fogtündér, s nem érinti meg a varázspálcájával a fogadat! Mert a Fogtündér nem szereti ám a lyukas, bűzös, pállott-állott, ganéjlószar szagú fogrohadványokat. Érted? Nem, persze, hogy nem érted. Akkor minek beszélek hozzád?

Jolánka nem mutatott előrehaladást az intézetbe kerülése óta. Artikulálatlan hangokat is alig hallatott, s a játékszobából is eltiltották. Nem azért, mintha a társaira veszélyes lett volna, sőt, mintha még ódzkodott is volna attól, hogy másokhoz érjen, mintha tapasztalt alpesi tehénként tartana a megannyi vibráló-sercegő villanypásztortól. Azért lett számára tabuterület az „Aréna” (ahogy a nevelők hívták), mert rituálisan megcsonkította a játékokat.

Az ebédlőből elcsent, viszonylag életlen késsel addig nyiszálta egy sárga bőrszerkós-motoros barbi, egy egyenruhás katonafigura, egy pocakos Mikulás-plüss és egy rezervált műanyag kutya fejét, míg meg nem szabadította őket skalpjuktól. A nyitott játékfejeket pedig a menstruáló puncijához dörgölte, imitálva a vért s a még több vért.

3. (Áldott legyen az, ki az irgalmasság és jóakarat nevében átvezeti a gyöngéket a sötétség völgyén, mert Ő valóban testvérének őrizője és az elveszett gyermekek meglelője.)

Ide-oda billent a kisfiú lelke, nyöszörögve, de határozottan nyöszörögve, s nyikorogva, de tudatosan nyikorogva, akár az alatta illegő hintaló. Paripája lassan haladt, de itt nem is a sebesség volt a lényeg, hanem a ringatózás maga. A kisfiú úgy ingott, mint tó tükrén a falevél, alig fodrozta a vizet, amiből nem zavart sokat, ahogy így magányosan hintalovagolt az előszobában.

Anyukája szobája előtt ott állt az okkersárga csizma, az új apukája lábbelije. A kulcslyukon túl pedig anyuka éppen hűséget fogadott, meg egy farkat magába felülről ráérkezve, mint egy éppen leszálló Azonosítatlan Nedvedző Álombéli Leány.

A kisfiú leszállt a lóról, és a csizmába pisilt. Miután belefacsarta az utolsó húgycseppeket, ismét hintalóra hágott, s tovább galoppolt.

Faparipája régi jószág volt, egy kiálló szálkával tüskénkedte meg a kisfiú kezét. A mutatóujjból csorgott a vér, a fiú azonban már nagyobb volt annál, hogy az anyukájához szaladjon, meg amúgy is, így inkább leszállt a lóról, s – a nővére szobájánál tartva – rajzolt az ajtófélfára egy vérkeresztet.

4. (Én pedig lesújtok majd tereád hatalmas bosszúval és rettentő haraggal és amazokra is, akik Testvéreim ármányos elpusztítására törnek!)

A fiú elindult a mellékhelyiségre. A sok kóla, amit megivott a művelődési ház Mikulás-ünnepélyén, kezdte nyomni a húgyhólyagját, kifele kopogtatott, futni kívánt, rohanni a piszoár piciny lyukain át az emberi kiválasztás kavargó tégelyébe.

Ahogy lépdelt, a szomszéd folyosóról, ahol a női mosdó volt, trappolást hallott, rohanás hangjait. Több láb dobogott, mint kettő, szóval vagy több ember jár arra, vagy egy elszabadult ló garázdálkodik a művelődési házban – okoskodott a fiú.

Sikoltást hallott, ami határozottan emberi volt, szóval a lovat, de korához képesti szokatlan magabiztossággal a kentaurt is kizárta mint a hang lehetséges forrását. Óvatosan lépkedett a női mosdó irányába, a vizelési ingere is elmúlt az izgalom hatására. A sikkantgatás fel-feltört, s néha mintha brutális, meg-megbicsakló könnyárba lábadt volna.

– Sikolts, hogy felálljon, te kimázolt cukorribanc! – hallotta a fiú, ahogy fülét a női wc ajtajára tapasztotta. Mire összeszedte a bátorságát, hogy legalább résnyire nyissa az ajtót, s belessen, már elhangzott – mint kiderült később – az utolsó sikoly.

Mikor benézett, nem látott mást, csak hogy a nővére könnymosta arccal, partra vetett halként tátogva fekszik a lehajtott wc-tetőn, s elölről hatolnak az ánuszába. Az okkersárga csizmán pedig egyre jobban lazulnak a fűzők, ki- és megbomlanak, hogy aztán pisztolytárként világgá gördüljenek gordiuszi gubancot hagyva maguk után.

A fiú akaratát és erejét acélozva stukkert formált mindkét kezéből, hogy egyszer majd rászegezve elsüsse.

Asbóth Balázs

Asbóth Balázs

Asbóth Balázs 1989-ben született Debrecenben. A Debreceni Egyetem hallgatója történelem szakon, magyar minoron. A DEIK alapító tagja. Műveit a Spanyolnátha és az Amúgy közölte.

More Posts