Nincs reggeli

Jobban aludtam, mint az elmúlt két évben bármikor, de így is csak pár órát. A telefonom rezgett hat körül. Sms.

Miért nem válaszolsz? Hol vagy?

Mellettem Bálint fekszik, kicsit hangosan szuszog. Megszokásból kapok magamra valamit és teszem a telefont a lehető legtávolabbi sarokba.

A lakásban még mindig sötét, kintről sem jön semmi fény. Az egyedüllétben az a varázslatos, hogy félkómában, csukott szemmel is tudsz kávét főzni magadnak, mert pontosan tudod, hogy mit hol hagytál. Csak amikor van ott végre más is, akkor két bögrével is kell csinálni. És hirtelen elkezdesz azon gondolkozni, hogy mennyire tiszta a kiskanál.

A hűtőben van egy üveg szójaszósz és egy hat doboz diétás kóla. Ennek fényében rögtön elkezdem mérlegelni az éjszakát, hogy megér-e nekem annyit ez a fiú, hogy lemenjek venni valami reggelit. Nem. Egy ideje ő az első, akit másodjára is hazahoztam, de ettől még nem megyek el a boltig. A telefonom megint rezeg, csak a kijelzőt nézem meg. Megint sms, megint tőle, valamit küldeni akar. Olyan korán van, hogy egyáltalán nem tud érdekelni, hogy mennyire vagyok neki fontos, és mit akar ezzel az egésszel.

Mögöttem hirtelen megszólal Bálint, csodálkozik, hogy máris ébren vagyok. A hangja rekedt, alsógatyában vonszolja oda magát a konyhapulthoz. Nem kérdez semmit, csak megnézi a fekete lét a bögre alján, kicsit körbelötyögteti, hogy kihűljön és felhajtja. Rühellem azokat az embereket, akik minden nélkül isszák a kávéjukat. Vagy igénytelenek vagy rohadtul mindegy nekik, és akár egy kést is vághatnál a hátukba, mert leszarják. Próbálok túllépni a jeleneten, sóhajtok és kész.

– Kilenckor el kell mennem, megyek zuhanyozni. Vagy akarsz előttem? – kérdem és reménykedem benne, hogy inkább felajánlja, hogy ő megy el reggeliért.

– Ja, izé, befutok pisilni gyorsan, aztán én is összeszedem magam.

Szóval nincs reggeli.

Amíg pisil, gyorsan elpakolom a gáz dolgokat. Vagy hát, amiket egy férfi gáznak gondolna egy nő lakásán. Női magazinokat, a rengeteg szanaszét hagyott körömreszelőt és hajcsatot. A koszosabb edényeket elrejtem a kevésbé koszosak alá. Mire kijön, már a rádiót is bekapcsolom, hogy ne legyen kínos csönd.

Öt perc és megvagyok – haha, úgyis negyed óra lesz, gondoljuk magunkban mind a ketten.

Elég sokáig nézem magam a tükörben. Gyerekkoromban tök undorítónak éreztem magam. Ennek nem volt különösebb oka, csak nem szerettem a bőröm. A bőrt magát. Olyan furának éreztem, hogy be vagyok zárva ebbe a ruganyos valamibe, amit egyfolytában megcsípnek a bogarak, belilul, fázik meg ilyenek. Nem tudom, hogy mennyire normális, hogy pár évesen is ilyeneken gondolkoztam, de még a mai napig vannak fenntartásaim, hogy ez a bőr-dolog normális lenne a testem körül, körülöttem.

Most ráadásul olyan szürkének tűnik. Lehet, hogy megöregedtem, mondom a tükörképemnek. Mint azokban a rémesen ratyi amerikai filmekben, amikor a főszereplő arra ébred, hogy jé, öregebb lett harminc évvel. Csak hát ez nem úgy megy, azt hiszem, mint a filmekben, hogy meglátod magad öregen és akkor hirtelen elkezdesz visítani meg elájulsz. Bár lehet, hogy csak én lennék az, aki csak legyintenék egyet.

Eltelik pár perc, mire rájövök, hogy azért látom magam rondábbnak és szürkébbnek, mint általában, mert kiégett az egyik körte a lámpában és sötétebb van. Már majdnem végzek a zuhany alatt, amikor hallom, hogy megszólal a kaputelefon. Biztos megint valami reklámújság vagy az irritáló jehovás öregasszony a földszintről, remélem, bármelyik is az, Bálint elküldte. Közben felaggatom magamra a farmerom, meg egy ízléses, X-aktás pólót. Nem is tudom, hogy mikor volt rajtam utoljára nadrág. A Tanár úr mindig kéri, hogy szoknyában legyek, elszoktam a nadrágtól. Mindegy már ez is.

Ahogy kilépek, Bálint éppen bezárja a bejárati ajtót, kezében egy óriási vörös doboz. A dobozban rózsák, szorosan egymás mellé vannak csomagolva, csak a fejük lóg ki a csomagból. Soha sem fogom elfelejteni a látványt. Az kócos, alsógatyás srác, aki nem húzta össze a pulcsiját, látszik, hogy még póló sincs rajta és kontrasztként a vörös doboz selyemszalaggal, illatosan.

– Valaki üdvözöl. – mondja, kissé vicsorogva, és a kezembe nyom egy kis borítékot. Négykor! Zs. – áll a kártyán. Bálint kikapja a kezemből. Sértetten néz, mintha elárultam volna.

 – Most számonkérsz? – nevetek, mert elég abszurd, hogy valakivel csak pár hete találkozom és már úgy gondolja, hogy követelőzhet.

– Hát valamit igazán illene mondanod!

És éppen ezért hallgatunk mindketten. Mielőtt megállna az idő és magára kapná a ruháit, egy szó nélkül persze, a kezembe nyomja a virágokat. Amúgy szép virágok voltak, tényleg. Még elköszön, jó szórakozást kíván, figyelmeztet, hogy a száma megvan, ha bármi van. Egy félmosolyt erre megengedek magamnak, ő pedig kicsit sértődött szuszog, csóválja egy kicsit a fejét és kimegy. Most sértődött, de szerintem fogom még látni. Kiválasztom délutánra a ruhát, elővakarom a szekrény mélyéről az utolsó tiszta harisnyát. Holnap vagy még este mosnom kell, remélem, időben hazahoz majd. De legalább reggeliért nem kellett most lemennem.

Mucha Dorka

Mucha Dorka

Budapesti író. Esztétikát és irodalomelmélet végzett az ELTE-n. Jelenleg első regényén dolgozik. 2014 óta publikál, prózái jelentek meg többek között az Élet és irodalomban, a Jelenkorkban, az Ambrooziában és több online folyóiratban.

More Posts