Neil Gaiman: Fahéj

Fordította: Éliás Alexandra

Fahéj hercegnő volt, sok-sok évvel ezelőtt egy kicsi, egzotikus országban, ahol minden nagyon öreg volt. Gyöngyházszín szemei különleges szépséggel áldották meg, ám ez azt is jelentette, hogy vak volt. Az ő világa a gyöngyök színe: sápadt fehér és rózsaszín, és halovány ragyogás.

Fahéj nem beszélt.

Édesapja és édesanyja – a Rajah, az uralkodó és Rani, a királyné – egy helyiséget ajánlottak fel, egy mezőt satnya mangófákkal, egy festményt, amelyet Rani nagynénjéről készítettek keményfára, zománcfestékkel, és egy zöld papagájt, akárkinek, aki szóra tudja bírni a lányt.

Hegyek gyűrűztek a birodalom egyik oldalán, a másikról a dzsungel határolta. Jöttek jó néhányan, akik megpróbálták megtanítani Fahéjt beszélni. És csak jöttek, és jöttek: bezárkóztak a szobába, gondozták a mangófákat, etették a papagájt, és csodálták a Rani portréját (aki úgymond ünnepelt szépség volt a maga korában, noha ma már inkább öreg és mogorva, meggyötört az évek és a csalódások által), aztán végül is mind továbbálltak, csalódottan, szitkokat szórva a szótlan kicsi lányra.

Egy nap egy tigris jött a palotába. Hatalmas volt és vad, egy narancssárga-fekete lidércnyomás, aki istenként járja a világot; ahogyan minden tigris járja a világot. Az emberek megrémültek.

 – Nincs mitől félni – szólt a Rajah. – Nagyon kevés tigris emberevő valójában.

 – És én vagyok az egyik – felelte a tigris.

Akik hallották, elcsodálkoztak ezen, habár félelmüket nem tudták leküzdeni.

 – Biztosan hazudsz – jelentette ki az uralkodó.

 – Talán – válaszolta a tigris. – De nem. És most azért vagyok itt, hogy megtanítsam a kölyöklányt beszélni.

Az uralkodó megtanácskozta ezt a feleségével, és a Rani nagynénjének rosszallása ellenére, aki szerint a tigrist el kellett volna űzni a városból seprűkkel és dárdákkal, megmutatták neki a szobát a palotában, megkapta a zománcfestést és a mangómezőket, de még a papagájt is, már ha az nem vijjogott és menekült a gerendákra fejvesztve, ahol aztán lecövekelt és nem volt hajlandó lejönni.

Végül Fahéjt is a tigris elé vezették.

 – Élt egyszer egy ifjú hölgy Rigában – rikoltotta a papagáj a magasból. – aki meglovagolt egy tigrist. Az útról a hölgy a tigris gyomrában, a tigris mosollyal az arcán érkezett. (Habár a történelmi és irodalmi hitelesség érdekében kénytelen vagyok megjegyezni, hogy a papagáj valójában egy versből idézett, amely azonban sokkal régibb, és egy kicsit hosszabb is, ugyanakkor hasonló az üzenete.)

 – Tessék – ellenkezett a királynő nénje. – Még a madár is tudja.

 – Hagyjatok magamra a lánnyal – jelentette ki a tigris.

És vonakodva bár, de a király, a királynő és a nagynénje, és az egész udvartartás egyedül hagyta a hercegnőt a szörnnyel. A lány belefúrta ujjait a puha bundába, az arcán érezte a tigris forró leheletét.

Tigris a mancsába vette Fahéj kezét.

 – Kín – szólt a tigris, azzal kieresztette tűhegyes karmát és belevájta a lány tenyerébe. Átszúrta vele a puha, barna bőrt, amiből aztán egyetlen ragyogó vércsepp serkent ki.

Fahéj nyöszörgött.

 – Rettegés – mondta a tigris, és üvölteni kezdett, de olyan halkan, hogy alig lehetett hallani, mint egy dorombolást, aztán egy halk kiáltás, mint egy távoli vulkán morgása, végül egy hangos ordítás, melybe a palota falai is beleremegtek.

Fahéj reszketett.

 –Szeretet – mondta a tigris, aztán durva, piros nyelvével lenyalta a vért Fahéj tenyeréről, és megnyalta a bársonyos, barna arcot.

– Szeretet? – suttogta Fahéj sötéten és rekedten a hosszú, beszéd nélküli évek után.

A tigris kinyitotta a száját, és elvigyorodott, akár egy éhes isten; ahogyan a tigrisek vigyorognak.

Aznap éjjel telihold volt.

A nap már odafent ragyogott az égen, amikor a tigris és a lány kisétált a teremből. Cintányérok csendültek, ragyogó madarak daloltak, és Fahéj és a tigris elindultak a királyi pár felé, akik a trónterem végében ültek, éppen pálmalevéllel legyezte őket a palota egyik idős alkalmazottja. A Rani nagynénje rosszallóan itta a teáját a terem sarkában.

 – Tud már beszélni? – kérdezte az úrnő.

– Miért nem kérdezed meg tőle? – felelte a tigris.

 – Tudsz beszélni? – kérdezte hát a Rajah, a király Fahéjtól.

A lány bólintott.

 – Aha! – rikácsolta a néni. – Épp annyira tud beszélni, mint megnyalni a saját hátát!

 – Hallgass! – utasította csendre a Rajah.

 – Tudok beszélni – szólt Fahéj. – Azt hiszem, mindig is tudtam.

 – Akkor miért nem tetted? – kérdezte az anyja.

 – Nem is beszél – motyogta a nagynéni botszerű mutatóujját lóbálva. – A tigris adta hozzá a hangját.

 – Van valaki, aki be tudná fogni ennek a nőnek a száját? – mérgelődött csak úgy a levegőbe a Rajah.

 –Szóra bírni nehezebb, mint elhallgattatni – válaszolt a tigris, és a kezébe vette az ügyet. Aztán Fahéj így szólt:

– Miért is beszéltem volna? Ha egyszer nem volt mit mondanom.

– És most? – kérdezte az apja.

– És most, a tigris mesélt nekem az őserdőről, a zsibongó majmokról és a hajnal illatáról, a holdfény ízéről és a varázslatos hangról, amit a flamingók keltenek, amint felszállnak a tó vizéről – felelte a lány. – És amit most mondanom kell az ez: a tigrissel tartok.

 – Ezt nem teheted – jelentette ki a Rajah. – Megtiltom.

 – Nem könnyű – válaszolt Fahéj. – megtiltani valamit a tigrisnek, amit igazán akar.

Aztán a király és a királyné, miután szenteltek némi figyelmet a problémának, egyetértettek, ennek így kell lennie.

 – Különben – szólt a Rani. – Biztosan boldogabb lesz ott.

– De mi lesz a teremmel a kastélyban? És a mangó ligettel? És a papagájjal? És a festménnyel Rani néhai nagynénjéről? – akadékoskodott a Rajah, aki úgy érezte, még fontos a gyakorlatiasság.

– Add az embereknek – javasolta a tigris.

Így hát egy királyi hirdetményből értesült a város népe, hogy ezúton lett büszke tulajdonosa egy papagájnak, egy festménynek, és egy mangómezőnek, és hogy a hercegnő végre megszólalt, ám el kell hagynia őket egy időre, hogy tovább fejlődhessen.

A tömeg a főtéren gyülekezett, hamarosan pedig nyílt a palota kapuja, és a tigris és a gyermek lépett ki rajta. A tigris lassan mozgott a tömegben hátán a gyermekkel, aki erősen kapaszkodott a bundájába, és hamarosan mindkettejüket elnyelte a dzsungel; úgy, ahogyan a tigrisek távoznak.

Így hát, a végén, senkit sem faltak fel, mégis csak a Rani egykori nagynénje volt biztonságban, aki fokról fokra beköltözött az emberek emlékeibe a portrénak köszönhetően, amely a főtéren volt kifüggesztve, örökké gyönyörűen és fiatalon.

Éliás Alexandra

Éliás Alexandra

Éliás Alexandra, Miskolcon született, dráma tagozaton végzett a Zrínyi Ilona Gimnáziumban. 2010-től magyar szakos, 2011-től kulturális asszisztens specializációs hallgató a Debreceni Egyetemen. Az Amúgyon debütált.

More Posts