Mézeskalácsház

A kondérnyi víz épphogy rotyogni kezdett az edényben, amikor megint meghallottam a hangot. Reggel figyeltem fel a motozásra a veteményes felől. Először azt hittem, Farkas az, hogy megdézsmálja a termést. Ismét. Ha már a tyúkjaimhoz nem fér hozzá. Hiába mondtam szerencsétlen flótásnak, hogy ne egye meg annak a piros pulóveres lánynak a nagyanyját. Három hónapja nem látta senki.

Mindannyiunkra nehéz idők járnak, az idei tél is igen keménynek ígérkezik. A nyári aszály, aztán az a rengeteg jégeső szinte mindent tönkretett. Vén vagyok már, az igaz, de abba a faluba még egyszer nem megyek vissza, ha az életem függ is az élelmüktől. Megaláztak. Elkergettek. Nem kellettem nekik. Most is meg fogom oldani a segítségük nélkül, mint mindig.

Mi. Lehet. Ez. A. Kaparászás?

Ha a háznak is annyi, nem tudom, mihez kezdhetnék. Megragadtam a legnagyobb kést, amit a fiókban találtam, a kötényem zsebébe rejtettem, rámarkoltam a cukorbot-kilincsre, és egy rántással feltéptem az ajtót. A sötétzöld levelű fák között alacsonyan sütő őszi nap fénye elvakított egy kicsit, de mivel a saját kezemmel raktam össze az épület elemeit az utolsó mézeskalácsmorzsáig, azonnal észrevettem a legkisebb harapásnyomot is a fondant-kerítésen. Idegesen tekintettem körbe a kártevők után, s miközben egy rakoncátlan ősz tincset tuszkoltam virágos fejkendőm alá, felmértem a többi veszteséget.

A zöld gumicukorfű alaposan lenyírva, akárha kecskék rágták volna egyenletesre. A ház északi frontján a mézeskalács kibontva a sarkoknál, a leomló citromos cukormáz behavazta a gyepet, a színes, cukorkákból összeolvasztott mozaikablakokon pedig egyértelműen embernyál csillogott. A háztetőn két gyerek lakmározott éppen a grillázscserepemből. Majd szétvetett kétségbeesésemben a düh.

– Jöttök le onnan, de tüstént, büdös kölkök?! – ordítottam el magam gondolkodás nélkül. Egyszerre pillantottak rám a magasból, arcukon rémület és csokoládéfoltok. Feltehetőleg a madáretetőmet is megcsúfolták. Valaha azért kezdtem el építeni ezt a mézeskalácsházat, hogy örömet szerezzek az unokámnak. Csakhogy azok az idők régen elmúltak. Ez a házikó az egyetlen, ami maradt belőle, és két istenátka pusztítja éppen. Hát alaposan meg fognak lepődni, ezt garantálhatom.

– De nem megy! Félünk! – kiáltották kórusban.

– És akkor hogy kerültetek oda? – tettem csípőre kérdőn a kezemet. – Ha fel tudtatok mászni, le is tudtok araszolni. Na gyerünk, egy-kettő.

Végül csak hoztam nekik egy karamell-létrát, legyen nekik karácsony. Ahogy közelebb jöttek, felismertem őket. Az idősebb az a nagyszájú taknyos volt, mi is a neve, na. Jancsi. A kisebb meg a húga, az a mihaszna mimóza, Julcsi. A rosseb, Juliska. Ismertem az apjukat, még a faluból. Az is csak papíron volt favágó, különben inkább az alkohol nyakát metszette igen serényen. A fiú alig lehetett hat, a lány négy éves. Könnyen lehet, hogy az ő születésüknél is ott bábáskodtam, de ki tudná azt már megmondani, olyan egyforma akkor még minden gyerek. Bár ez a Juliska… kiköpött az… az én Erzsóm… szavamra.

– Adna nekünk valamit enni, néni? – az ördögfióka kiszagolta a főtt krumpli illatát. – Eltévedtünk az erdőben. Elfáradtunk – mondta ártatlan szemeket meresztgetve. Most falta fel a fél házamat, és még ételt kér a szemtelenje. Bűntudat nuku.

– Kérem, néni – kontrázott Juliska elgyötört, halovány hangon, s az a vajszívem hamarabb cselekedett, mint a józan ész.

– Jól van, édeseim. Gyertek – kinyitottam az ajtót, és betereltem őket. Még le se ültek, a kosár kenyér már az asztalon volt, épp a vaj után nyúltam, mikor Finnyás Jancsi kiköpte:

– Nincs valami édes, nénike? – mit képzel a fiatalúr, étteremben van? Korholtam magamban felháborodva. Éhes ember nem válogat. Eszik, amit kap. Mivel azonban csak döbbenten néztem rájuk, Jancsi a kövér kis karocskáit összefonva, nyelvével elégedetlenül csettintve meredt rám, s ahogy az asztalba ügyesen belerúgott, lelökte róla a kosárnyi kenyeret. Jól meghempergette őket a porban és hamuban. Ezt már nem hagyhattam szó nélkül. Megragadtam a puha kis testét, és belöktem egy régi, törött tyúkketrecbe a földön. Majd ott megtanulja a helyes viselkedést.

Mit összenyivákolt és nyafogott odabent a csöpp vakarcs, miközben a húga csak bambán meredt maga elé, és egy mukkot se mert szólni. Jancsinak bezzeg járt a szája. Mindenféle sértéseket vágott a fejemhez, amiket már amúgy is hallottam. Évekig. Olyan emberektől, akik még jelentettek is valamit számomra. Csúfolt, ahogy a falubeliek tették. A boszorkányt akarja? Hát mindjárt meg is kaphatja.

– Te – szóltam rá kicsit élesebben a lányra. – Hozz a kamrából tűzifát! – szegény teremtés úgy megijedt, először meg sem mert mozdulni.

– Mit fog tenni velünk? – vakkantotta dacosan a fiú, de szavainak élét elvette a hangjában bujkáló rettegés, s a szám önkéntelenül is mosolyra húzódott.

– Bizony, nagy terveim vannak veletek – kezdtem sejtelmes hangon, ördögi ábrázattal az arcomon. Rá akartam hozni a frászt, úgy istenigazából. – Begyújtom a kemencét, aztán mikor elég forró már, fogom a lapátot, feldoblak rá, és ropogósra sütlek. Végül fogom az éles késemet – a hatás kedvéért előhúztam a kötényemből a korábban odarejtett vágóeszközt – és szép lassan, okosan lefejtem a csontodról a porhanyós húsodat.

A hatás nem maradt el, Jancsi elfehéredett a félelemtől. Tudtam, hogy ezzel magam alatt vágom a fát, hiszen ha később hazatérnek, ugyanezt fogják elmesélni az első szembejövőnek, s rövidúton a csendőrség és a felbőszült városiak is ezzel a történettel fognak mindent rám bizonyítani. Ám e pillanatban ki akartam élvezni a játékom minden pillanatát. Juliska visszatért a tűzifával, megtanítottam begyújtani a tűzhelyet, aztán felsepertettem vele a padlót, amíg felizzottak a farönkök. Közben megkelt a kenyér, gondoltam ha már befűtöttünk neki, megsütöm az újat.

A lány pityeregve hozzáfogott felsöpörni, és nem tehetek róla, de a mozgása is az én egyetlenemre emlékeztetett. Mikor elvitte a torokgyík, mindenki azt hitte, én tettem. Akkoriban már járta a falut egy szóbeszéd a csúf, gonosz boszorkányról, aki ördögtől való tudással veszi sorban az ártatlan polgárok fejét. A szüleit, a lányomat és a férjét még évekkel előtte temettem el, utána nem maradt senkim. A falusiak haragjától tartva menekültem az erdőbe. Szívtelen banyának könyveltek el, aki a saját lányát is képes az ördög kezére játszani.

Így hát a házat Erzsókom emlékére építettem, aki rajongott a süteményeimért, ahogy a szomszédaink mindegyike, még a pletykák előtt. Soha nem akartam rosszat senkinek, de ez a poronty azokra a hálátlan, birkaszellemű ostobákra emlékeztetett, akik miatt tönkrement az életem. Láttam a szemében, a szemükben az állatias, ösztönös dühöt, amit ugyan nem tudnak megmagyarázni, csak azt tudják, ha elpusztítják bosszúságuk tárgyát, megnyugszanak, és minden visszatérhet a „normális kerékvágásba”. És ez a legnagyobb hazugság a világon. De fölösleges is ezzel foglalkoznom. Elég, ha elveszem ennek a két szemtelen mihasznának a kedvét a további birtokháborítástól, aztán útjukra engedem őket. Elég az erőszakból.

Aztán ahogy néztem ezeket a gyerekeket, megsajnáltam őket. Órák óta nem ettek már, ezért a kamrából előhoztam egy nagy tányér diós palacsintát és a ketrec elé csúsztattam. A fiú indulatosan nézett fel rám.

– Fel akar hizlalni, igaz? Nem elégszik meg ennyi hússal – lesajnálóan néztem rá.

– Csak edd meg – azzal ott is hagytam, és helyette inkább elmentem befejezni a kenyérsütést.

Ezt azonban nem láthattam előre. Óvatosan előhoztam a tésztát a fatállal együtt és félreraktam az asztalra, hogy óvatosan kinyissam a forró kemenceajtót a piszkavassal. Juliska már egy ideje abbahagyta a takarítást, és engem figyelt. Mikor újból elindultam a kemence felé immár a kenyérrel a kezemben, az az álnok kis kígyó a hátam mögé lopózott, és onnan megtaszítva belelökött a lobogó katlanba.

Még hallottam a hátam mögül a fiú diadalmas kiáltását, ahogy elnyelik testemet a lángok, én meg csak arra tudtam gondolni: soha senki nem ismerheti már meg az én történetemet.

Éliás Alexandra

Éliás Alexandra

Éliás Alexandra, Miskolcon született, dráma tagozaton végzett a Zrínyi Ilona Gimnáziumban. 2010-től magyar szakos, 2011-től kulturális asszisztens specializációs hallgató a Debreceni Egyetemen. Az Amúgyon debütált.

More Posts