Kegyelem

Mindennap felmentek, mióta a nyári szünet elkezdődött. A hegyvölgyes budai részen több változatosságot találtak, mint a pesti síkságon, és csupa ismeretlen arc jött velük szembe. Itt még a levegő is más volt, mint Erzsébetvárosban, ahol Bence lakott, vagy a Teleki téren, ahol Norbi. Egy osztályba jártak, ami hajszálon múlott, ha Norbi bukásra állt. Reggel nyolckor találkoztak, majd a remegősen könnyű korai órán nekivágtak.

Szótlanul rótták a különös nevű utcákat. Később megálltak, és a kerítésnek dőlve beszélgettek. Norbi a rossz tanulmányi eredménye ellenére sokat tudott, a feje olyan volt, akár a szivacs, csak nehezére esett figyelni. Úgy beszélt, mint egy felnőtt – ez a Norbi más volt, mint az, aki kegyelem kettesekkel csúszik át. Bence inkább hallgatott, figyelt a másikra.

Egy asszony rájuk köszönt, beszállt az autójába, és elhajtott. A fiúk összenéztek.

– Azt hitte, itt lakunk. Tök jó lenne. – Bence az idegen felé biccentett. Ravaszul pillantott, ha egy ötlet felvillanyozta, az anyja szavával élve spekulált. – Apámék lent, én meg az emeleten.

– Hm. – Bence felhúzta szemöldökét, bólintott.

– Te is szeretnél itt lakni?

– El tudnám viselni.

– Megmutatom, melyik a kedvencem.

A telek az erdő szélén állt, kétszintes házzal a közepén. A hátsó kert emelkedőre futott, tele gyümölcsfákkal, és még egy hinta is elhelyezkedett a távolban, sőt, úszómedence kéklő csücske tetézte a látványt.

– Jól néz ki – mondta Bence.

Norbi felkapaszkodott a kerítésre.

– Megőrültél?

Pár húzódzkodás után bent volt. Egy pillanatra megfordult, amíg barátja elképedt arcába nézett, aztán tovább iramodott.

– A sapkád!

Bence óvatosabban mászott át a kerítésen, de az udvarra érve meggyorsította a tempóját.

– Állj már meg! – Elkapta a másik ruháját, keményen markolta. Dulakodni kezdtek, végül Norbi őt lökte a vízbe.

– Hülye vagy? Mi van, ha kiengedik ránk a kutyájukat? – Bence prüszkölt, mégis jólesett neki a nagy melegben egy kis fürdés. Kimászott, kicsavarta a vizet a ruhájából. Megpróbálta ellökni Norbit, de a fiú úgy állt ott, mint a cövek. Arca pökhendiséget tükrözött, amely elsőre sokak számára ellenszenvessé tette. Legalább mondhatná rá, hogy bukott barom, a rohadt életbe!

Norbi is megmártózott. Egy medence megépítése legalább egymillió forint, ekkora összeget vettek fel a szülei a nővére esküvője miatt.

Bence elaludt a napon. Alig tért magához, amikor Norbi felkiáltott:

– Futás! Jönnek!

Nagy dérrel-dúrral másztak át a kerítésen.

– Biztos rosszul hallottad.

– Vicceltem, hülye!

Norbi rohant előre, Bence az oldalt futó árok széléhez vonszolta magát. Halántékát fájdalom szurkálta, amíg hányt, és egész éjjel kutyául volt.

Keresték a sapkát, benéztek a bokrok és a tuják alá. Azt hitték, megvan, de csak egy leeresztett labda hevert a kocsifelhajtón. A házat körülvevő gyanús csönd egyre jobban érdekelte őket, ráadásul a poros júliusi hőségben mozdulatlanul állt az egész utca. Egy csapda közelében lehetett ilyen érzés, amihez a vad lassan közelített.

– Biztos van riasztó. – Bence szipogott, remegett a térde, nagyokat nyelt, mintha pokolra szállás előtt lettek volna. A kötelet már leengedték, csak el kellett kezdeni mászni. Norbi arcára kiült a szokásos nagyzolós vigyor, róla bárki elhihette, hogy az ördöggel cimborált. Felemelte az ablakba helyezett virágcserepeket, végigtapogatta a szemöldökfát, benézett a lábtörlő alá.

Bence annak szorított, hogy ne találják meg a pótkulcsot. Az idegességtől mindig viszketett a bőre. Aznap reggel megfogadta, hogyha megússzák, ő legközelebb inkább otthon marad.

– Megvan. –  Norbi tekintetén látszott, hogy megint büszke magára. Bence libabőrös lett, de ha most elmenekül, az gyávább tett mindennél.

Norbi ment előre. A házban tágas terek váltották egymást, és az idegenség furcsa, bizsergető szabadságát árasztották. A második szintet lezárták, de oda túlságosan kockázatos lett volna felmenni. A földszinti amerikai konyhás nappaliban fotókkal díszítették a falat, egész tárlatra való kép tanúskodott egy család szép napjairól. A ház üressége összeszorította Bence gyomrát.

– Lehet, hogy gyilkosság történt. – Megragadta Norbi karját, kényszerítette, hogy odaforduljon hozzá. – Bezárkóztak, és az apa megölte őket, vagy együtt lettek öngyilkosok.

–  Hülyeség. – Norbi kivett egy doboz sört a hűtőből, és Bence kezébe nyomta, aki egy mozdulattal hárított.

– Elég lesz a fele.

Állva itták meg. Később leültek a nappali díszére, a hatalmas, hófehér bőrkanapéra. Induláskor Norbi kétszer a karfára csapott.

– Holnap hozok cigit.

Bence elmélyültséget színlelve dohányzott, de lerítt róla, hogy túl akar lenni rajta. Az iskolában pedig ő volt a magabiztos, amíg Norbi inkább a vesztesek közé tartozott.

Az alumíniumdobozba dobták a staubot.

– Mi a terved?

– Rendelünk pizzát. Vicceltem.

Norbi akkora slukkot szívott, hogy behorpadt a homloka. A füstben idegennek és távolinak tűnt, de mégis ő volt. Alig ért a szál végére, megint rágyújtott. Az apja szokta így csinálni, aki munka után egy üveg ital mellett hajnalig gépezett, és megtöltött egy hamutartót.

Bence bátyja külföldön focizott. Ő az eszével akarta vinni valamire, mert mindig járt az agya. Jó lett volna nyomozósat játszanak a házban, már amikor beléptek, és megcsapta őket az állott levegő, az ezerféle ismeretlen szag, az érzékei kiélesedtek, fejében csikorogtak a fogaskerekek.

A sapka nem lett meg, és el is feledkeztek róla.

Hallották, ahogy a kulcs elfordult a zárban. Megdermedtek az ijedtségtől, és egy hosszú pillanatig csak néztek egymásra, aztán kilőttek. Bence az ablakhoz rohant, Norbi az emelet felé indult, de a szőnyegen elcsúszott, és az ajtó elé esett.

– Hány évesek vagytok? – A belépő férfi visszalökdöste őket a nappaliba. Megálltak a puffok előtt, kezüket hátratették, érezték rajta a bilincset.

– Tizenhárom – mondta Bence.

– Ebben a percben kihívhatnám a rendőrséget! – A férfi izgatottan fel és alá járkált. Inggalléros, fakókék pólót viselt, hozzá rövidnadrágot. Savanyú szomorúságszag áradt belőle, bár a szeme dühtől szikrázott.

– Nem vittünk el semmit. – Norbi kötelességének érezte, hogy megvédje magukat. Az anyja legfeljebb leszidja, ha rendőrautóval megy haza, de Bence szülei eltiltják őket egymástól.

– Tényleg? Ezt most köszönjem meg? – A férfi levágódott a fehér fotelba. – Adjátok ide a személyi igazolványotokat.

– Nekünk nincsen. – Bence megelőzte őt a válasszal, úgyhogy Norbi kiélezett idegekkel figyelt, és a kezét tördelte.

– Akkor valami mást! Egy rendes embernek vannak papírjai! A diákigazolványotokat. – Az ujjával mutatta. – Tegyétek az asztalra.

A férfi mobiltelefonjával lefotózta a plasztikkártyákat, és őket is, ahogy letaglózva álltak.

– Tibor, ki ez a két gyerek? Az alapítvány küldte őket? – Kesehajú, vékony nő lépett a házba, és gyorsuló léptekkel sietett feléjük.

A férfi arcizma megfeszült, ahogy a nő felé fordult.

– Mikor ér ide a mentő?

Először kigazolták a kertet. Ablakot pucoltak, felmosták a követ a nappaliban. Ezernyi dolog adódott a ház körül, amit büntetésből, egy hónapon keresztül el kellett végezniük. Bence előbb mozdult, engedelmesen ment Tibor után, persze megkapta érte a magáét Norbitól, aki végig káromkodott hazafelé, karjával a levegőt csapkodta, hogy ez rabszolgamunka. Egy héttel később az izmosodó hőség kikezdte a fiúk idegeit, strandolni vágytak, és Bence vállalta, hogy odaáll Tibor elé.

– Téged úgyis mindenki jobban szeret – mondta Norbi, hogy biztassa a barátját, amikor eljött a nap vége, és már benne volt a lábukban az indulás.

– Jó. – Tibor az ásóval bíbelődött, mert amellett, hogy befogta a fiúkat, elöl járt a jó példával.  Arca, tar feje lebarnult, a mozdulataiban, a hangjában volt valami ismerős, amitől egészen apásnak tűnt. – Csak szóljatok a feleségemnek is.

Bementek a házba, elnéztek a földszinti nappali felé, ahol a fiú feküdt, akit mentő hozott haza, és Beatrix reggeltől estig rajta tartotta a szemét. Éjjel Tibor vigyázott rá, azt mondta, úgysem tud már nyugodtan aludni.

Az asszony kimerültségén átsütött a kedvesség.

– Szóval megkegyelmezett nektek egy napra. Kint találtok palacsintát. Egyetek.

Beatrix úgy főzött, mint az anyjuk. Egész jól. Tibor feladataitól alaposan megéheztek, és az óránkénti tízperces pihenő aligha jelentett igazi felfrissülést. Úgyhogy a kettő, a munka és az ellenszolgáltatásul kapott étel kiegyenlítették egymást.

Bence azt mondta otthon, hogy Norbiéknák ebédel, Norbi azt, hogy Bencééknél.

Órákon keresztül ki sem jöttek a vízből. Utána kimerülten nyúltak el a füvön, és az agyuk már zsibongott.

– Szerinted mi lesz vele? – Bence a fiúra gondolt.

– Kivel? – Norbi felkönyökölt, és a barátja felé fordult.

– Gyurival.

– Ja! Hát honnan tudjam. Ő nem agyhalott?

– Akkor már nem élne.

– Fogalmam sincs. Azt se tudom, hány éves. – Norbi visszafeküdt a hátára. – Én csak a kertben szeretek lenni.

Két nap múlva – mintha megérezte volna, miről beszélgettek – Tibor behívta őket, és leültette a speciális kórházi ágy mellé.

– Elmegyünk vásárolni Beatrixszal, addig figyeljetek Gyurira.

– Soká jönnek vissza? – Norbi aggódó pillantásokat vetett Tiborra és Bencére.

– Igyekszünk. – A férfi merev arccal lépett ki az ajtón.

– Te elmondtad neki, amiről beszélgettünk? – Norbi képtelen volt palástolni dühvel vegyes aggodalmát. – Inkább még egyszer lenyírom a füvet.

– Nem mondtam semmit. – Bence az ablakból nézte, ahogy Csapóék elhajtottak. Levett egy fotóalbumot a polcról, amivel egy ideje szemezett.

A fiú, akit szülei Gyurinak hívtak – Norbi képtelen lett volna a nevén szólítani -, néha felnyögött, rikoltott. Mint egy egzotikus állat, amit kiszakítottak élőhelyéről, és fogságba ejtették a civilizált világban, egyszerre tűnt iszonytatónak és lenyűgözőnek. Végtagjai annyira begörbültek, hogy ha Norbi megpróbálta utánozni, sziszegett és jajongott a fájdalomtól.  A bordája kilátszott, amitől alig tűnt többnek egy fekvő csontváznál. Bence a fényképeket nézegette, néha felnézett, a motorzúgásra fülelt. Gyuri valamikor aranyos, nagy szemű kisgyerek volt, mindig mosolygott, egyetlen egyszer sírt, amikor egy farkaskutyával fényképezték le, pedig az jámboran ült mellette, okos szemét a fiúra függesztve, kissé oldalra fordította a fejét. A kép címe az volt, hogy „vendégségben”.

Csapóék visszajöttek, Tibor kiállt a verandára cigarettázni. Norbi megérezte a füstöt, odament hozzá.

– Kérhetek egy szálat?

Tibor szemöldöke felugrott.

– Ennyi idősen dohányzol? – Odanyújtotta a dobozt, a fiú öngyújtót vett elő.

– Néha. – Norbi ártatlan arccal nézett. Tibor bácsi tudta, hogy ők már nem azok, akiket három hete megzsarolt. Hiszen a fia sem az, akinek született, hanem egy idegen.

Kitisztították a medencét, és Beatrix is kijött, hogy együtt fürödjön velük. Szégyenlősen takargatta a testét, pedig olyan alakja volt, mint a lányoknak az iskolában.

Esős napokon is felmentek Csapóékhoz. Egyszer Tibor a kapuban várta őket, járt a motor, a fiúkat beültette hátra, Beatrixot maga mellé.

A visszapillantón keresztül időnként hátranézett.

Viharfelhők alatt autóztak. Látszott, hogy sokkal többen jönnek vissza a városba, mint akik kifelé haladtak belőle. Egy útszakaszon teljesen magukra is maradtak.

– Itt történt, tavaly nyáron. – Tibor kiszállt, megigazította az övét. A nyakát fogta, abba kapaszkodott. – Szerettem volna, ha tudjátok, hogy azelőtt Gyuri pontosan olyan volt, mint ti. – A hangja elcsuklott, öklével a szemét nyomkodta. Feltámadt a szél, a ruhájukat cibálta.

– Laci kutyát már nem is tudtuk hazavinni. Itt temettük el – bökött egy kövekből rakott halom felé, amely szerényen húzódott pár lépéssel arrébb.

Tibor megmutatta a telefonján a fiát és Lacit, ahogy játszottak. Farkaskutya volt, akkor hat hónapos, Gyuri a születésnapjára könyörögte ki. Pedig félt a kutyáktól, és mégis, a sajátjával elválaszthatatlanok lettek. Hazaindulás előtt Tibor megkínálta a fiúkat cigarettával.

Mintha ezer év telt volna el egy hónap alatt, de megint remegősen könnyű volt a reggel, amikor az utolsó napjukon odaértek, és a teraszról a házba akartak lépni. Tibor indulatosan visszatessékelte őket az ajtóból.

– Maradjatok kint.

Hangos beszéd közé torz kiáltozás halkuló hangjai keveredtek, amitől Bencének lúdbőrös lett a karja. Elszaladt, és az egyik fa tövében vizelt. Leültek a lépcsőn, Bence maga elé meredt, Norbi felhúzott térdére hajtotta a fejét. Tibor kijött, és azt mondta:

– Vége.

Megjelent az orvos, két ápolóval, a ruhájukról ismerték fel őket. Az orvos a fiúkra nézett:

– Ti kik vagytok?

– Beatrix iskolájából. Eljöttek segíteni.

– Bemehettek – mondta az orvos. – Búcsúzzatok el Gyuritól.

Mégis megvárták, míg Tibor visszajött a kapuból.

– Akkor? –  Nézett farkaskutya-szemével. Az elsötétített szobában nyakig betakarva feküdt a fiú.

Beatrix kikísérte, megölelte őket.

– Vigyázzatok magatokra. – Egy-egy csókot nyomott a fejük búbjára. – Nagyon jó gyerekek vagytok. – Aggódástól, virrasztástól kizsigerelt arcán a szentek türelme ragyogott. – Gyurikám is már jó helyen van.

Hátuk mögött maradt a ház, ahova többet nem kellett bemenniük, csak ha akartak. A lábuk szinte magától szaladt lefelé a hegyről. Norbi észrevette, hogy Bence sír.

Megérintette barátja rázkódó vállát.

– Ne így menjünk haza.

Jassó Judit

Jassó Judit

Jassó Judit Budapesten született 1977-ben. Korábban az ÉS, Holmi, Alföld, Kulter, Litera, Kortárs Online, Apokrif, A Vörös Postakocsi, Tiszatáj, Műút, Parnasszus, Félonline közölte verseit és prózáit.

More Posts