Kavabata Jaszunari: Egy napsütötte hely

Életem huszonnegyedik őszén történt, hogy találkoztam egy lánnyal, aki a tengerparton üldögélt egy fogadó előtt. Szerelem volt első látásra.

A lány hirtelen kapta fel fejét, és elrejtette arcát kimonója ujja mögé. Amikor észrevettem a reakcióját, arra gondoltam, biztosan most is megismételtem a rossz szokásomat. Zavarba jöttem, és erőltetetten magyarázkodni kezdtem.

– Bámultalak, ugye?

– Igen… De nem ez a gond – a hangja lágy volt, a szavai könnyedek. Felszabadultnak éreztem magam.

– De zavar téged, nem?

– Nem. Semmi gond, csak… szóval igazán, semmi gond.

Lejjebb húzta a kimonója ujját. Az arcára volt írva, hogy nehezére esik újra megmutatni magát. Elfordultam hát, és az óceán felé meredtem.

Régóta tudok már erről a szokásomról, hogy bámulom az embereket, akik velem szemben ülnek. Sokszor gondoltam rá, hogy kigyógyítom magam ebből, de egyszerűen fájdalmat okozott, ha nem vizsgálhattam meg a körülöttem lévők arcát. Minden alkalommal erőteljes önutálatot éreztem, ahányszor csak észrevettem, hogy ezt csinálom. Talán akkor kezdtem el az emberek vonásaiból olvasni, amikor gyerekként elvesztettem a szüleimet és az otthonomat, majd másokkal kellett együtt laknom. Meglehet, ez az oka annak, hogy ilyenné váltam.

Egy idő után érdekelni kezdett, hogy valóban csak akkor kezdtem-e így viselkedni, amikor már másokra voltam bízva, vagy előtte is, mikor még a saját otthonomban éltem. Soha nem találtam erre olyan magyarázatot, ami tisztázta volna előttem a helyzetet.

Szóval, ahogy elfordítottam a fejem a lányról, észrevettem egy napfényes helyet a parton, amelyet elborítottak az őszi sugarak. A látvány felidézett bennem egy rég eltemetett emléket.

Miután a szüleim meghaltak, nagyapámmal kellett élnem közel tíz évig, egy vidéki kis házban. A nagyapám vak volt. Éveken át ugyanabban a szobában ült, ugyanazon a helyen, Kelet felé nézve, előtte egy szénnel teli üst állt. Alkalmanként elfordította fejét Dél felé, de egyetlen egyszer sem nézett Északra. Mihelyt feltűnt nagyapám különös szokása, rettenetesen aggódni kezdtem. Sokszor volt, hogy csak ültem vele szemben, és bámultam az arcát, arra várva, vajon elfordul-e valaha is Észak felé. De a nagyapám, akárcsak egy felhúzható játék baba, minden öt percben jobbra fordította fejét, mindig csak Dél felé nézett. Mindez szomorúsággal töltött el. Nyugtalanítónak tűnt. Délen egy napsütötte hely volt, és én csodálkoztam, hogy egy vak ember számára is lehetnek fátyolosan világosak a sugarak.

És most, hogy a tenger felé néztem, ismét felidéztem azt a napsütötte helyet, amit már egyszer elfelejtettem.

Azokban a napokban nagyapám arcát figyeltem, arra várva, hátha Dél felé is elfordul majd. Miután megvakult, gyakran szegeztem rá hosszasan a tekintetemet. Mindez aztán szokássá fejlődött nálam, és, ahogy arra most ráébredtem, később rajta kívül már más emberek arcát is vizsgálgattam. Mi több, ez a szokásom az új otthonomba is velem tartott. Nem csupán triviális okai vannak hát ennek. Biztonságos önsajnálatba süppedtem a felismeréstől. Ha erre gondoltam, legszívesebben szárnyaltam volna örömömben. Főként azért, mert a szívem tele volt vággyal, hogy végre tisztázzam magam a lány előtt.

– Már hozzászoktam, de kissé azért még szemérmes vagyok – szólalt meg ismét.

Szavai azt sugallták, hogy visszafordíthatom tekintetem az arcára. Ugyanakkor biztosan úgy érezte, hogy nem volt helyénvaló az előbbi viselkedésem.

Most már derűsebben néztem rá. Elpirult, és egy ravasz pillantást küldött felém.

– Az arcom minden nap és minden éjszaka után egyre csak kevésbé lesz fiatal – úgy beszélt, mint egy gyerek.

Mosolyogtam. Úgy éreztem, mintha hirtelen némi intimitás szökött volna kettőnk kapcsolatába. Szerettem volna magammal vinni a lány és nagyapám emlékét a tengerpartra, arra a napsütötte helyre.

Adorján Imola

Adorján Imola

Adorján Imola 1991-ben született Vásárosnaményban. Jelenleg a Debreceni Egyetem Magyar nyelv és irodalom mesterszakának másodéves hallgatója. Az Amúgy szerkesztője és a DEIK tagja. Műfordításai és meséi az Amúgyban jelentek meg.

More Posts