Kate Chopin: Egy óra története

Mivel tudták, hogy Mrs. Mallard szívpanaszokkal küzd, nagy gondot fordítottak arra, hogy férje halálhírét a lehető legfinomabb módon közöljék vele.

Nővére, Josephine volt az, aki töredékekben elmondta neki a történteket; homályos utalásokat tett, melyek által az igazság rejtőzködve fedte fel magát. Richards, férjének barátja is Mrs. Mallard mellett volt. A férfi épp a szerkesztőségben tartózkodott, amikor megérkezett a vasúti tragédiáról szóló értesülés, melyben Brently Mallard neve nyitotta az „áldozatok” névsorát. Sebtében sürgönyözött még egyet, hogy megbizonyosodjon a dologról, azután sietett, nehogy egy kevésbé tapintatos, kevésbé érzékeny barát őt megelőzve közölje a szomorú hírt.

Mrs. Mallard más asszonyoktól eltérően nem bénultan és a szörnyű tény elfogadásának képtelenségével hallgatta végig a történetet. Azonnal rátörtek a könnyek, hirtelen, vad lemondással kezdett sírni nővére karjai közt. Amikor a fájdalom vihara elült, magányosan visszavonult a szobájába. Képtelen lett volna elviselni mások társaságát.

A nyitott ablakkal szemben egy kényelmes, tágas karosszék állt. Ebben süllyedt el, elcsigázva a kimerültségtől, amely a testét kísértette és olybá tűnt, a lelkéig hatol.

Látta a ház előtt elterülő ligetben a fák lombjait, amint a friss tavaszi élettől ragyognak. A levegőben az eső finom lehelete érződött. Lent az utcán egy házaló hirdette edényeit. A távolban egy dalt énekelt valaki, dallama halványan elért az asszonyhoz. Az eresz alól megannyi veréb csiripelése hallatszott.

A kék ég itt-ott előtűnt a felhők mögül, amelyek nyugaton, az ablakával szemközt egymásba érve fodrozódtak.

Az asszony fejét a szék párnájának vetve rezzenéstelenül ült, csak akkor mozdult, amikor a torkán feltörő zokogás rázta, mint amikor a gyermeket a sírás nyomja el, s még álmában is fel-felzokog.

Fiatal volt, nyugodt, tiszta arcának vonásai elfojtottságról árulkodtak, és mégis volt bennük egyfajta erő. Most azonban üresség tükröződött a szemében, tekintete amott a kék ég egy foltjára szegeződött. Nem a gondolatok cikáztak benne, inkább egy mélyről jövő felismerés közeledését sugározta.

Tartott felé valami, amire rettegve várt. Hogy mi volt az? Nem tudta. Túlságosan finom és megfoghatatlan volt ahhoz, hogy megfogalmazza. Érezte azonban, ahogyan az égből előkúszva, a levegőt megtöltő hangokon, illatokon és színeken keresztül elér hozzá.

Mellkasa viharosan járt fel s alá. Kezdte felismerni a feléje közelítő erőt, amely lassan hatalmába keríti, és minden akaratával azért küzdött, hogy legyőzze, ám két karcsú kezéhez hasonlóan küzdelme is erőtlennek bizonyult. Amikor végleg megadta magát, egy halvány szócska szökött ki résre nyitott ajkain. Újra és újra azt lehelte: szabad vagy, szabad vagy, szabad vagy! Az üres tekintet és az azt követő rémület eltűnt a nő szeméből, amely most élénken ragyogott. Pulzusa gyorsan vert, és az ereiben áramló vér melegséget és nyugalmat árasztott teste minden egyes centiméterébe.

Vajon szörnyűséges-e az öröm, amely hatalmában tartja? – tette fel a kérdést önmagának szüntelenül. Aztán egy tiszta és magasztos gondolat által kételyeit jelentéktelennek bélyegezve megszabadult tőlük. Jól tudta, újra sírva fakad, amint megpillantja a halál által összekulcsolt kedves, finom kézfejeket; a mozdulatlan, szürke, élettelen arcot, amely mindig szerelemmel fordult feléje. A pillanat keserűségén túl azonban, látta a hosszú éveket, amelyek még előtte állnak és csak az övéi. Karját kitárva üdvözölte a jövőt.

Ezután már senki más nem lesz, akiért élnie kell. Csak önmagáért fog élni. Nincs többé erő, amely az ő saját akaratát irányítaná, attól a vak és állhatatos hittől vezérelve, amelyről a nők és a férfiak úgy tartják, hogy feljogosítja őket arra, hogy saját akaratukat társukon érvényesítsék. Vezérelje akár jó szándék vagy gonoszság, megvilágosodása röpke pillanatában Mrs. Mallard szemében ezek a tettek ugyanolyan bűnösnek tűntek.

Az asszony szerette a férjét – alkalmanként. Sokszor nem szerette. Mit számított már! Mit számít a szerelem, ez a megoldatlan rejtély, szemben azzal az öntudattal, amelynek most birtokába került, és amelyről hirtelen felismerte, hogy létének legmeghatározóbb ösztöne.

„Szabad! Szabad a test és szabad a lélek!” – suttogta szüntelenül.

Josephine a csukott ajtó előtt térdelt, és ajkait a kulcslyukra illesztve kérlelte húgát, hogy engedje be. „Louise, nyisd ki az ajtót! Könyörgöm, nyisd ki az ajtót! Teljesen megbetegíted magad! Mit csinálsz, Louise? Az Isten szerelmére kérlek, nyisd ki az ajtót!”

„Menj el, kérlek! Nincs semmi baj.” Nem is volt, hiszen éppen a nyitott ablakon keresztül szívta magába az élet nevű elixírt.

Képzelete vadul cikázott az előtte álló napok körül. A tavasz és a nyár napjai, és mindenféle nap, amely egyedül csak őrá vár. Elmormolt egy gyors imát hosszú életért fohászkodva. Épp csak tegnap volt, amikor még borzongással gondolt arra, hogy talán hosszú lesz az élete.

Felegyenesedett és kinyitotta az ajtót türelmetlen nővére előtt. Szemében lázas öröm izzott és önkéntelenül is győzelmi istennőként vonult ki. Nővére derekát átkarolva együtt indultak lefelé a lépcsőn. Richards lent várta őket.

Valaki kulccsal nyitotta a bejárati ajtót. Brently Mallard lépett be, az utazástól kissé porosan; kezében higgadtan tartotta kézitáskáját és esernyőjét. A férfi messze volt a baleset helyszínétől, és még csak nem is hallott róla. Csodálkozva nézte, ahogyan Josephine-ra rátörnek a könnyek és Richards egy gyors mozdulattal kitakarja őt felesége látóköréből.

Amikor az orvosok megérkeztek, azt mondták az asszonyt szívbetegség vitte el – a végzetes öröm.

Madácsi Zsófia

Madácsi Zsófia

Madácsi Zsófia 1989-ben született. Az amerikanisztika mesterdiploma megszerzése után döntött úgy, hogy fordítással szeretne foglalkozni, jelenleg a Debreceni Egyetem fordító és tolmács mesterszak hallgatója. Szakfordítási feladatok mellett szívesen foglalkozik műfordítással, azon belül is az amerikai irodalom fordítása érdekli.

More Posts