Kárókatona

Esküszöm, hogy radioaktív, basszameg!

Mert ugyan nem mostuk minden nap azt a szennyet, de eleget láttunk belőle ahhoz, hogy tudjuk. Aznap a lángossütők is kisegítettek minket, mert semminapnak ígérkezett, amikor a hajnali napsütés után egyenletes felhőtakaró borul az égre. Ilyenkor a lángos ki se nyit, de mi minden reggel ott pakoltunk, kivéve, ha éppen már szakad. Úgyhogy segítettek a lángossrácok, cserébe az ingyen órákért a bicajokon, amiket az ingyenkajáért adtunk nekik, szóval így forgattuk körbe-körbe a szívességeket. Ilyen volt a stégsikálás, amit vödörrel, gyökérkefével, meg a tó vizével kiviteleztünk. Meg volt erre egy mondásunk is:

– Tudjátok, mivel mosom fel?

– Nem.

– CIF-fel.

– Hogy az Istenbe?! A vödörbe nyomod bele? Túl drága ahhoz…

– Nem, de ez a víz Cián-Iszap-Fekália.

Tényleg, hisz leszedni nem lehetett, csak szétkenni tudtuk a seprűvel a sugárfertőzött madárszart. Bevontuk egy réteggel a napok, hetek, szezonok alatt, szép egyenletesen kentük el, hogy ne tűnjön fel a vendégeknek. Aztán folyamatosan csatázhattunk napközben a kacsacsaládokkal, néha nagy merészen előbújtak a nádasból, amit legtöbbször lerendeztünk annyival, hogy lassú, kemény léptekkel végigcsattogtunk a stégen, ők meg szépen lassan kitotyogtak az utunkból, de mikor jókedvünk volt, vagy ránk tört a gyakori unalom, akkor vadászt játszottunk. Egyikünk sem látott puskát sosem, hajtani is csak a lányokat hajtottunk, de előtört egy ősi ösztön, ahogy kezünkbe simult az evező, és kilopakodtunk a deszkákra. A kacsák semmit sem sejtettek. Lassan, majdnem laposkúszásban közelítettünk az áldozat felé, pattanásig feszültek az idegek, megállt a levegő vadász és prédája között, az egész strand lélegzetvisszafojtva figyelte, meglesz-e a vacsorára való, de mikor lőtávolba értünk, a kacsák ráérősen elkezdtek távolabb bicegni, ilyenkor elfogy a vadász legendás türelme, és kiront. Persze sosem talál célt, annál többet láttak rövid életükben a madarak, az evező tolla csak a levegőt hasítja, mert már el is bújtak a nádfalban. Mi pedig kidüllesztett mellel visszaülünk őrhelyünkre, hiszen jól végeztük dolgunkat, a stég szarmentes maradt. Egyszer még a legnagyobb bombázót, a kárókatonát is elijesztettük így. Az aztán olyan nyomokat hagy, amik, még ha azonnal le is vakartuk, beleégtek a deszkába, és szezonvégig ott feketélletek a vendégek undorára. A kárókatona, ő a király ott, a nádas kis madarai közt, éjsötét teste fölött sárga koronával.

A hattyúkkal egészen más volt a helyzet. Azok sosem szálltak be a játékunkba, naponta kétszer tűntek csak fel a stég körül: egyszer kilenckor, amikor elkezdtünk kinyitni, egyszer pedig délután, négy óra magasságában, amikor már végigjárták Keszthely felé a partot, a turisták kenyérmorzsáira éhesen. Szép kis család volt, minden szezonban legalább öt fiókát nevelt a tojó, amik aztán szépen elfogytak a nyár végére, egy a horgászok áldozatául esett, egyet még tojáshéjjal a seggén nyelt el egy kapitális harcsa, egyet megmérgeztek, egyet meg csak simán a halálba szekáltak a testvérei, így lett minden augusztus végére két-háromtagú a család. Pedig milyen ravaszak voltak! Mérnöki pontossággal kerültek el minket, hogy még csak súrolni se tudjuk őket egyetlen ütésünkkel sem. Pontosan ugyanúgy járták a táncukat minden nap.

A keszthelyi kanyar összes strandjában ismerték ezt a családot, bosszúságban tartották a vízimentőket és a horgászokat és rettegésben a fürdőzőket. Sztorizgattak is róluk a kocsmában, sőt az újságban is megjelent egy cikk a legnagyobb rémtettéről. A Blikk egy 2014. áprilisi cikkében arról számolt be, hogy előző év nyarán a vonyarcvashegyi nádasnál egy gyanútlan, fiatal pár csónakázott, amikor lecsapott rájuk a fehér szörnyeteg. Talán keresztezték a család útvonalát, talán csak sebezhetőnek látszottak, annyi biztos, hogy a lovagias srác a hattyú első szárnycsapására a tóba ugrott, nem úgy, mint barátnője, akit lerohant a megvadult állat. A lány sokkos állapota miatt a későbbiekben alig tudott visszaemlékezni az eseményre, csak annyira, hogy miután a hattyú leteperte, nagyon furcsán érezte magát. Az eset megjelenése után többen is jelentkeztek, hogy hasonló támadásnak voltak szemtanúi vagy áldozatai, de egyedül a cikkben szereplő lány adott életet egy tollas kisbabának kilenc hónap múlva. A torzszülött pár óra után elpusztult a kórházban, így a cikken kívül semmi sem igazolta a megtörténteket.

***

Talán a szél bolondította meg, de egy viharos délután az apa letért a megszokott útról.

Az eső elől menekülve egy sikolyra figyeltünk fel. Körbefordultunk, és a strand közepén megláttunk egy kislányt. Kezében egy csomag pattogatott kukoricával földbe gyökerezett a lába és tátott szájjal bámult maga elé. Nekünk is leesett az állunk, ahogy megláttuk előtte tornyosulni azt a rettentő fehérséget, tizenkét kilónyi toll- és izomtömeg közeledett felé vészjóslóan, a kaja után kapkodva. Elhűlt bennünk a vér, egyikünk sem tudta elképzelni, mekkora is ez a madár valójában, akkor láthattuk először, hogy magasabbra nyújtja a nyakát, mint egy hét éves kislány. Hamar felocsúdtunk, ahogy felébredt bennünk a vadász, egyszerre kaptunk három evező után, és hajszára indultunk, úgy rohantunk az ágaskodó vad felé, mintha az életünk függne attól, melyikünk evezője talál előbb célba a testén.

Olyan szépen csattog a hattyútoll, hogy azt elmondani nem lehet! Akkor is, amikor nekifutásból felszállnak a vízszínről, de a műanyag lapok olyan zenét csaltak ki belőle, mintha egy zongora billentyűit ütöttük volna. A magasnyakú király sziszegve vonult vissza a birodalmába, hiába futottunk utána, szempillantás alatt eltűnt a nádasban, hangos ropogással törve utat magának a sűrűben, mi pedig sokadjára is elnyertük a nap hősei címet. De ahogy az apuka hálás kézfogását fogadtuk, úgy is csak az járt a fejünkben, hogy a madár levadászása volt a legjobb dolog a napban.

Képzelhetik, micsoda dicsőség lett volna elejteni a kárókatonát!

***

Azon a napon viharnak híre se volt. Készültünk a szezon egyik csúcsára, júliusi hétvégére, és ahogy unottan kapkodtuk össze a placcot, megláttunk a stégen ücsörögni egy férfit. Csak mérgesen sóhajtottunk, már megint nem bírja kivárni valaki a tíz órát, hiszen úgyis ott vannak a csónakok, miért ne lehetne már most kibérelni őket egy tekerésre, miért is várnánk el nyáron bárkitől, hogy megértse, bőven elég az embernek a munkaidőn belül dolgozni. Nem baj, Dani kint mossa a bringákat, majd visszazavarja a partra, hogy itt kell fizetni, innen meg továbbküldjük másik éghajlatra, amíg ki nem nyitunk. De Dani nem volt a stégen, épp az elmaradhatatlan felmosót és vödröt hozta ki, ezért visszafordultunk a víz felé. Nagy lett az izgalom, mert a férfinek híre hamva se volt, de ott, ahol egy perce látni véltük, egy karcsú fekete alak nyújtózott.

A kárókatona.

Fenséges tollai a szélrózsa minden irányába meredtek, ahogy tisztítgatta őket. Hosszú nyaka lehetetlen irányba tekeredett szárnya alá, majd kinyújtózott, hogy mindenki láthassa pompás méretét. Ő a Balaton teljhatalmú ura, a fekete villám, minden hal rémálma! Egymásra nézni is alig mertünk, mert a levegő jéggé fagyott, ha leejtettünk volna egy legyet, azt is tisztán lehetett volna hallani, vagy valami ilyesmi. A torkunkban kezdett dobogni a szívünk, ahogy megfontolt lépésekkel lopni kezdtük a távolságot a stég vége felé. Centiket csúsztattuk csak a lábunkat, senki nem mert gyorsan haladni, vagy egyáltalán lélegezni, hiszen hosszú szezonok alatt csak egyszer adódik ilyen lehetőség, ilyen nemes vad. A madár meg csak tovább tisztálkodott, nem szúrta ki az őt kiszemelő három, kegyetlen vadászt. Egyre lassabbak lettek a léptek, egyszer szorosabban markoltuk az fegyvereket, Gábor kezében az evező, Daniéhoz szinte hozzánőtt a gyökérkefe, én pedig egy diszperzites vödör peremét szorongattam. Úgy lapultunk görnyedt háttal, ahogy nagymacskáktól, a vadászat királyaitól lestük el National Geographicról. Még öt méter van hátra. Formátlan tollszobrunk továbbra is kecsesen és ráérősen mosdott. Már csak négy méter. Talán egy perce nem vettünk levegőt. Aztán három méter. Pattanásig feszülnek az idegek. Két méter. Az izgalom a tetőfokára hág. Egy…

Ebben a pillanatban kapta felé a fejét a fekete úr. Szikrázó pillantással találkozott a szemünk, de nem a megszokott, sárga szivárványhártya keretezte a pupilláját, hanem olyan vakító kék volt, mint az ég színe. Olyan hirtelen olvadt fel a pillanat, hogy  mozdulni sem tudtunk, tátott szájjal néztük végig, ahogy a kárókatona rikoltott egyet, de olyan vérfagyasztót, hogy talán még a tihanyi visszhang sem mert válaszolni rá, pedig beleremegett az egész víztükör, aztán kitárta a szárnyait, de basszus, hogy mekkora szárnyi voltak, ha nem ereszt gyökeret a lábunk a stégbe, tutira seggre estünk volna, aztán… az aztánt már nem tudjuk elmesélni, mert mindhármunk csak egy erős villanásra emlékszik. Hogy egy kurva turista, vagy a természet sietett a madár segítségére, már sosem tudjuk meg.

Mi meg, miután felkapartuk az állunkat, és pihentünk egy kicsit az árnyékban a nagy izgalmakra, arra a következtetésre jutottunk, hogy a fasznak akartuk elkapni, úgyis keserű a húsa.

Gál Soma

Gál Soma

Gál Soma író, fordító 1992-ben született Keszthelyen. 2011 óta az ELTE-BTK hallgatója portugál–magyar szakon. Az Apokrif folyóirat prózaszerkesztője, szerzője. Rövidprózákat, verseket, tudósításokat publikál. A versumonline.hu-n megjelentek fordításai kortárs portugál szerzők verseiből. Jelenleg Budapesten és Sármelléken él. Sármesék című kötete 2016-ban jelent meg a FISZ gondozásában.

More Posts