Gödör

Anya reggel hatkor ébreszt, de csak fél hétkor kelek fel. Átgondolom, miért éljek aznap. Anya szerint örülhetnék annak, hogy egészséges vagyok, mert ebben a percben is sokan fekszenek kórházban, műtétre, vérátömlesztésre várva. Ez engem nem érdekel.

Sóhajtok, lerúgom a takarót. Az asztalomon bögrében forrón gőzölgő tea. Anya akkor is sürget, ha nincs jelen. A tea mindig finom, melegen szeretem a legjobban, anya tudja. Elhúzom a függönyt, mellbe vág a tudat és a látvány, ahogy reggeledik. Valamibe bele kell kapaszkodnom, hogy felmásszak a gödrömből, amibe esténként belefekszem. Anya nem érti, hogy a reggel önmagában még nem indok az élni akarásra, pusztán azért, mert egy nap huszonnégy órából áll, és nyolckor megjelenünk valahol.

Bepakolok a táskámba, a könyvek mintha testrészek lennének, idegenek darabjai. Enyhe undort érzek, amikor behúzom a cipzárt. Hatéves koromtól van gyomorégésem, amióta iskolába járok. Egy füzet, ami a padlón hever, kimaradt. Lehajolok, felveszem, a sav a torkomba fröcsköl. Anya szerint reggeliznem kell. Behozza a pirítóst, rántottát, de már egy falattól telítődöm. Megcsinálom a szemöldökömet, közben túl hangosan szól a zene a mobilomon, anya rám szól, és már nincs is kedvem tovább hallgatni.

A villamoson eszembe jut a biológia dolgozat. Kihúzom a könyvet, az ölembe teszem, figyelmem címszavakat ragad ki a szövegből. Kinézek az ablakon, megpróbálok minél több dolgot felmondani magamnak. Leszállás előtt két megállóval jövök bele igazán. Eszembe jut, hogy anya is most érhet be a cégéhez, ahol osztályvezető. Nem látszik rajta, autónk sincsen. Ezt ő szokta így mondani. Anyának diplomás, folyékonyan beszél angolul, és gyerekkori álmát valósítja meg azzal, hogy hamarosan kertes házba költözünk a lakótelepről. Saját házunk lesz, pedig anya egyedülálló szülő. Sokat dolgozik, este kilencig csörög a telefonja. Fél kézzel a vacsorát főzi, a másikkal e-mail-t ír. Néha tanulunk együtt, de pont úgy néz ki a fejéből, mint aki totál nem tudja, éppen miről van szó. Szerintem semmire nem emlékszik abból, amit most tanulok. A biológia sosem volt az erősségem, mondja. Én jó magyaros voltam.

Az első óránk nyelvtan. Lehajtom a fejem a padra, egy kicsit visszaalszom. A tanárnő hangja kemény, a fények itt hidegek és levegőtlenség van. Szünetben eszem egy kicsit, a történelem eltelik azzal, hogy megpróbálok ébren maradni. Levonszolom magam az öltözőbe, pólót cserélek, felhúzom a kitaposott tornacipőmet, amit sosem fűzök ki. Egy kicsit lötyög a lábamon, de úgyis lassan futok, és röplabdán a vonalon kívül állok. Néha lehajolok, mintha a zoknimat igazítanám meg. A többiek szinte a mennyezetig felugranak a labdáért, túl hangosan és sokat kiabálnak. A hasamat simogatom, mintha fájna. A tanár bármikor idenézhet, akkor elhúzom a számat, és megvárom, amíg int, hogy leülhetek.

Francián van bennem egy kis életkedv. Kicsi, mint a mécses láng. A tanárnő minden kérdésére válaszolok, és az óra felénél észreveszem, hogy a hátam egyenes, a karom magam előtt, egymáson nyugtatom a padon. Ezen annyira csodálkozom, hogy mosolyognom kell. A tanárnő visszamosolyog.

Matekórán magamtól kimegyek a táblához, egymás után oldom meg a példákat, érzem, ez a nekem való feladat, csak ne kelljen beszélni. A számok megnyugtatnak. A többiek utálkozó nézésétől megint gyomorsavam lesz, szünetben a teremben maradok, a padra hajtom a fejem. Becsöngetés után felveszem a kabátomat, valószínűleg ezért néz rám az osztályfőnök többször és hosszan, amíg megbeszéljük a közös dolgokat. Várom, hogy lemehessek az ebédlőbe, még akkor is, ha csak krumplifőzelék van. Egyedül ülök az asztalnál. A virslit annak adom, aki először elkéri.

Angolon nyelvvizsgára készülök. Anya nem tudja. A tanárnő gyakorlófeladatokat hoz nekem, egészen előre ülök, az ablakhoz. Itt majdnem olyan jó, mint otthon a gödrömben. A hangfoszlányokból megállapítom, hogy fényévekkel a többiek előtt járok.

Biológián megírjuk a dolgozatot. Ha felelek, az kész katasztrófa. Egész órán írok, homlokom megizzad. Szeretném, ha azonnal leosztályozná, amikor a tanárnő elveszi a papírt, és hosszan, figyelmesen olvassa. Bárcsak anya is ennyire értené a biológiát. Pedig nem nehéz, és szerintem a magyar sokkal rosszabb.

Tanítás után lemegyek a könyvtárba, ahova szinte senki nem jár. Végigsétálok a polcok között, kiveszek pár angol nyelvű könyvet. Hazafelé beülök a szakorvosi rendelőbe, mindig más emeletre, és olvasok, vagy az embereket figyelem. Egyesek furcsállva néznek rám vissza. Elképzelem, hogy orvos leszek egy másik országban, esetleg patológus. Megállapítom, ki miben halt meg, aztán hazamegyek egy kicsi, városszéli lakásba, és egész éjjel olvasok.

Anya megjön a munkából. Megnézi a füzeteimet, amiket aztán hangtalanul a táskába ejtek. Anya sokat beszél esténként telefonon, és néha tőlem is megkérdezi, hogy vagyok. Este előbb elalszik nálam, és végre beáll az a tökéletes csend, amire vágyom.

Eltart egy darabig, amíg a gödör aljára érek. Már nem érzem a végtagjaimban azt a ritmust, amit mások erőltetnek rám. Lassan eltűnök, felszívódom, szívdobogásom kivehetetlen párafolt a létezés üvegén.

Jassó Judit

Jassó Judit

Jassó Judit Budapesten született 1977-ben. Korábban az ÉS, Holmi, Alföld, Kulter, Litera, Kortárs Online, Apokrif, A Vörös Postakocsi, Tiszatáj, Műút, Parnasszus, Félonline közölte verseit és prózáit.

More Posts