Giuseppe Pitré: Az ékszerész

Egyszer volt hol nem volt, volt egy anya, akinek volt két fia és egy lánya. Férje már meghalt, a gyerekei éjt nappallá téve dolgoztak, hogy segítsenek neki. Egyszer a fiúk elmentek vadászni (tudniillik szerették az effajta szórakozást is), és este hoztak az anyjuknak egy tarkabarka madárkát, fején tollkoronával. Azt mondták neki:

– Anyánk, nézd ezt a madarat, neked hoztuk!

Másnap az asszony kitakarította a kalitkát, és gyöngyöt, gyémántot és drágaköveket talált benne. A meglepetéstől még a szája is tátva maradt. Fogta, és elvitte őket egy ékszerészhez.

– Mennyit ad ezekért a kincsekért?

Az ékszerész megnézte azokat, és elkezdett latolgatni:

– 300 garast!

– Áll az alku!

Másnap megint kitakarította a kalitkát, és ugyanaz történt: briliánsokat, gyémántokat és igazgyöngyöket talált. Elment az ékszerészhez és túladott rajtuk. A harmadik nap ismét. A negyediken is. A férfi kíváncsi volt, honnan jön ez a nagy gazdagság, és egy nap megkérdezte tőle:

– Nagyságos asszonyom, mondja már meg: honnan szerzi ezeket a dolgokat?

– Uram, van egy olyan madaram, ami gyémántokat és gyöngyöket kakál.

– Tényleg? Hát lánygyermeked van-e?

– Egy leányom van.

Erre az ékszerész:

– Aggylegény vagyok, hozzám adná-e?

– Miért is ne!

Egy hét se telt bele, már meg is szervezték az esküvőt; az anya nem bízta rá gyermekeire a madár kincseit. A lagzi után pár nappal folytatta a drágakövek gyűjtését; de az ékszerész soha sem részesült a fényűzésből, ezért egy alkalommal belébújt a kisördög, nyakon csípte, és megölte a madarat. Szegény asszony, látván a szörnyű gaztettet, nem tudta, mit tegyen.

– És most hova bújjak, ha hazaérnek a fiaim?

– Ne aggódjon, – mondta a vő – ha hazajönnek a sógoraim, mondja nekik, hogy a macska ragadta el. Vegyen egy másikat a piacon, és tegye be a kalitkába!

Az anyós így is tett. Mikor hazatértek a gyerekei, kérdőre vonták:

– Hát a madár hol van?

– Édes fiaim! Elkapta a macska és megölte! Én meg megfőztem, most ott van ni, a fazékban, de egyet se bánkódjatok, vettem egy ugyanolyat.

– Ó , te gyalázatos! – kiabálták a fiúk.

Bementek a konyhába, és mindannyian vettek maguknak egy darabot a madárból: a legnagyobb fiú a fejét tollastul, a legkisebb a máját, ezután elhagyták a szülői házat. Amikor kiértek a városból, az idősebb fivér elvonult dolgát végezni, és egy aranypénzzel teli erszényt kakált.

Mikor a város kapujához ért, az őrök megállították.

– Megállj!

– Ugyan miért?

– Ez a törvény: aki először lépi át a kaput, az lesz ennek a városnak a királya.

Fogták és megtették királynak.

Odaért a második fiú is, de sehol sem találta a bátyját. Betért egy fogadóba, elidőzött bent egy darabon, anélkül, hogy ki tudta volna deríteni, hova tűnt a testvére. Persze a legkevésbé sem gondolt arra, hogy a testvérét királlyá koronázták… Ő is aranyat és ezüstöt kakált, meggazdagodott és lovag lett: adták-vették a ruhákat, aranyláncokat, briliánsokat: valóságos csoda! Szemben vele egy lány lakott egy vén cseléddel. A fiatalok elkezdték egymásnak tenni a szépet, szó szót követett, annyira összemelegedtek, hogy végül eljegyezték egymást. A vőlegény óriási költségekbe verte magát, és a menyasszony nem bírta tovább, fúrta az oldalát a kíváncsiság, honnan jön ez a nagy gazdagság. Az az ostoba meg elárulta neki a titkot. A lány hívatta a cselédet, és elmesélt neki mindent töviről hegyire.

Mire az öregasszony ezt tanácsolta neki:

– Színlelj fájdalmat, aztán kérj tőle a Pellegrino hegyről vizet! Amikor megkapod, csinálj úgy, mintha meginnád, de ne igyál belőle; aztán délben keverd össze az étellel, és mikor látod, hogy kihányja a madár máját, te megeszed, így majd te kakálod ki az aranyat.

Ment minden, mint a karikacsapás. A fiú elájult, a feleség kivette a májat, megette, aranyat kakált, így hirtelen meggazdagodott. Egy nap aztán a vőlegény megfenyegette, hogy megöli, ha nem adja vissza neki a májat. Erre az öregasszony azt mondta a lánynak:

– Tudod, mit csinálj? A mezőn van egy bizonyos fűféle, szedj belőle, és készíts neki salátát. Azt akarja majd, hogy egyétek meg együtt, de ne menj bele: ahogy megeszi a salátát, azonnal szamárrá változik.

Másnap mondja a menyecske:

– Don Giovanni, miért ilyen rideg velem? Nem azért, mert tegnapelőtt azzal gyanusított meg, hogy már nem is szeretem magát? Hiszen jól tudja, hogy semmi sem változott! Kiránduljunk egyet!

Az meg szavainak hallatán fellelkesedett:

– Menjünk!

Amikor a mezőn bóklásztak, a nő összegyűjtötte a gyomokat, finom salátát készített, és nekiláttak falatozni. Az ebéd kellős közepén Don Giovanni szamárrá változott. A ravasz lány összekapkodta a dolgait, és visszaindult, otthagyván őt, mint egy kivert kutyát. Bánatában az állat mezőről mezőre kószált. Egy tábla végén talált egy másik fűfélét, megkóstolta, és újra olyan volt, mint előtte.

– Á, megvagyunk! – lelkendezett Don Giovanni.

Szedett egy maréknyit abból a növényből, ami állattá változtatta, és abból is egyet, ami visszaváltoztatta emberré, aztán elindult. Visszatért a városba, és bement a fogadóba. Amikor a leendő feleség meglátta, majd elájult, de ő elkezdte tenni a leánynak a szépet, az meg annyira örült, hogy még meg is ünnepelte a visszatértét. Három, négy nappal később Don Giovanni megfőzte neki azt a füvet, ami szamárrá változtat: jó nagy tálat készített, és elküldte a menyasszonyának, aki volt olyan bolond, hogy beleevett, és már az első falatnál szamárrá változott.

– Ááá, jól haladunk! – mondta Don Giovanni.

Elment, fogta a Pellegrino-hegyi vizet, megitatta a jószággal, aki így kihányta a májat. Megmosta, lenyelte, és megint aranyat kakált. Aztán fogott egy jó erős kötőféket, rátette a csacsira, és beállította szegény párát a malomba lisztet hordani, napi egy garasért.

Egy nap otthon a szamár elkezdett bőgni; meghallotta a cseléd, aki tudott mindenről:

– Szegény úrnőm… – mondta – De majd én segítek rajta!

Felöltözött, elment a palotához, és mindent elmesélt a királynak. Őfelsége elképedt, hívatta a molnárt az állattal és öccsével együtt. Úgy tett, mintha nem tudná, hogy Don Giovanni a testvére.

– Szóval miért is változtattad szamárrá ezt a lányt?

– Ó, Felség…Felséges uram ezt nem tudhatja…. – és elmesélt neki mindent.

– És te – mondta a király – nem ismersz fel?

– Nem, Felség!

– Hogyhogy nem? Hát nem tudod, hogy én vagyok a te fivéred?

– Ön, az én fivérem?

Ennyi volt! Felismerték és megölelték egymást.

Most pedig – mondta a király az öccsének – gondolkodjunk, mi legyen ezzel a szegény lánnyal? Változtassuk vissza! No, mivel tudod visszaváltoztatni?

– Van a mezőn egy bizonyos fűféle, ami… de…

– Nincs de. Menj, szedj belőle!

Mit volt mit tenni; elment, szedett a növényből, és a király szeme láttára odaadta az állatnak. A jószág megette, és az első falat után visszaváltozott emberré.

– Látod, milyen rosszul viselkedtél! – mondta az uralkodó a menyasszonynak. Most aztán vessünk ennek véget: itt a testvérem, házasodjatok össze, és legyetek boldogok!

A fiú elvette a lányt, aztán magukhoz vette az anyját, és mindannyian együtt éltek a palotában; a nagyobbik testvér, mint koronás király, a kisebbik, mint dúsgazdag herceg. Boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Győrfi Katalin

Győrfi Katalin

Győrfi Katalin 1990-ben született, a Debreceni Egyetem Fordító és Tolmács Mesterképzésének másodéves hallgatója, a jövőben műfordítással és gazdasági szakfordítással szeretne foglalkozni.

More Posts