EJ Koh: A beszéd

Azt mondják, a világomban az anyának nincs pulzusa.
Azt mondják, az isten, akiről beszélek, nem az, akitől félnek.
Azt mondják, faji témában nincs kivétel.
Azt mondják, nehézségeim vannak helyekkel, visszhangokkal, a váratlannal, nincs tovább.
Azt mondják, fejemen a korona formája csupán az árvaság kábultságának jele.
Azt mondják, megtört vagyok. Nem vagyok folyó, de egy gyík, amely ellen áll
az uralmon lévő, burkolt vélemények díszletén.

Átlagos vagyok, ők azt mondják, polgár.
Az árulás térképe vagyok, a mi időnkben az ellenszegüléstől való megtisztulás.
Nem vagyok mesemondó, csak zavaros.
Nem vagyok bús, se leleményes, se vonzó.
Felejthető ember és nő vagyok.
Nem tettem semmi többet, csupán egy felbőszült olvasó vagyok,
akinek van véleménye, ami nem alapos és értelmetlen.

Rákosan nincsenek barátaim.
Nincsen karrierem, nincs jövőm.
Nincsen olyan jó és híres műalkotásom, ami elmondaná egy kisváros történetét.
Nem élek Nebraskában, Montanában vagy Michiganben.
Nem születtem irodalmi díjasnak Kolumbiában 1982-ben.
Azt mondják, valami mélyebbet, de bebizonyítottam, hogy nincs több bennem, amit verejtékesen szereztem meg, vagy spirituális vagy megtört. Azt mondják, sose lesz, amit elveszíthetek. Nincs bíró, kritikus, szerző, sem költő, aki barátjának tekintene.

Az életemben nincsen ígéretesség.
Nincs bennem semmi kult.
Nincs semmi átható izgalom a gondosan egymás mellé rendezett képeimen.
Nincs olyan halál, mint amilyen a várakozások után következik, miután bátorkodok felépíteni
egy nyelvet és hagyom csobogni, ami ellenáll az olvasók védtelen nyomásának és számára
a legkompromittálóbb, hogy rám nézzen.
A beszédem nem bővelkedik terjengősen megírt gazdagságban, beszédem
teljesen egyszerű, miként használom, árulás az irodalmi hagyományok ellen
a Biblia nyelvétől egészen Faulkerig.
Egyik szavam se szorul az egész emberi fajra.

Az igazi ajándékom a kivételesen egysíkú munkámhoz.
A szavaim századunk irodalmának a leggusztustalanabb választásai.
Szavaim megütik az olvasót. Szavaim nem őszinték.
Elhamarkodott, erőtlen, kripli szavaim értelmetlen színjáték vagy önfelfedezés.
Szavaimat költészetnek hívom, tagadják valós kudarcukat, mint szavak.
A soha el nem mondott tapasztalatom egy fertelmes rege, ragyogó elme vagy
elképzelt bőkezűség vagy egyetemesség nélkül. Nincs tisztem a mester kegyeire.
Nem vagyok elbeszélő, ősi művészet. Levegő vagyok, hamis, érintéshez csekély, láthatatlan.

Ellenállhatatlan vagyok a legyek számára.
Egy meglepően béna vagyok.
Csúnya vagyok, sokszor fájdalmasan is.
Egy hétköznapi elme pillantása mögé se bújhatok el.
Megjegyzésre se méltó, beszűkült ostoba vagyok.
Nem vagyok élvezhető és költészetben gazdag, ami megkülönbözteti az utalásokban gazdag
hagyományt. Azt mondják, egy művész vagyok, aki elbukja a saját és nemzeti örökségét.

Azt mondják, nem vagyok vicces.
Azt mondják, ízléstelen vagyok.
Azt mondják, hontalan vagyok.
Azt mondják, zavaró vagyok.
Azt mondják, eltűnök és félreállok.
Azt mondják, egy doboz szeg vagyok.
Azt mondják, belsővilág vagyok, mely privát és összefüggéstelen a kultúra számára.
Azt mondják, a mindennapi érzékenységről írok, amit senki se csodál.
Ez több mint költészet, meg kell találniuk bennem valami emberit.

Nagypál István

Nagypál István

Nagypál István (Budapest, 1987) költő, író, műfordító, szerkesztő. Verseit, prózáit többek között az Alföld, a Bárka, a Prae, a Hitel, a Várad, a Kortárs, a Tiszatáj, a Műhely és az Élet és Irodalom közölte. 2009 óta tagja a József Attila Körnek, alapító tagja az Új Hormon Csoportnak. Lengyelországban él, Wisława Szymborska, Doris Lessing, Harold Pinter, Seamus Heaney és Meghan O’Rourke verseit fordítja magyarra. Első önálló kötete a JAK-füzetek sorában jelenik meg, A fiúkról címmel.

More Posts