Céges rénszarvasok

Amikor megírtam azt a levelet, nem gondoltam volna, hogy ilyen következményei lesznek. Az egész úgy indult, hogy hámoztam egy narancsot, aminek nagyon nehezen jött le a héja. Csak hámoztam és hámoztam, már nagyon fájt a nagyujjam a köröm alatt, csípte is a lé, aztán amikor nagy nehezen lejött a burka, még azt a sok fehéret is le kellett róla kapargatni. Közben morfondíroztam és szidtam azt a narancsot, utána szidtam az összes narancsot, ami kiterjedt az összes gyümölcsre, és onnantól már igazán nem kellett sok az emberiség gyűlöletéig. Amikor végre beleharaphattam ragacsos kézzel és fájó körmökkel a narancs húsába, az annyira savanyú volt, hogy legalább egy kontinensnyi ember fintora ült ki az arcomra, és amikor felspriccelt a leve a szemembe, na akkor döntöttem úgy, hogy elegem van az egészből, és megírom azt a levelet, hátha.

Tisztelt Karácsony Miklós!

Ezúton szeretnék jelentkezni az Ön által meghirdetett exportmenedzseri asszisztensi pozícióra. Mellékelten küldöm önéletrajzomat.
Pozitív válaszában bízva maradok tisztelettel,

Tóth Laura

Ezután elaludtam, és tudtam, úgyse fog összejönni, mert nekem az a sorsom, hogy a híd alatt vénüljek meg egy kóbor kutyával osztozva a kikukázott maradékon. Amikor arra keltem, hogy fázom, ezt hittem, ez már a vég, és még félálomban kinyújtottam a tenyeremet marokkal fölfelé, hátha pottyant bele valaki egy kis aprót. Amikor valami meleget és mézeskalácsszerűt éreztek az ujjbegyeim, hirtelen bekapcsolt a többi receptorom is, és rájöttem, valami nem úgy van, ahogy reggel hét órakor lenni szokott. Egy irodában találtam magamat, előttem íróasztal, velem szemben mintha csak a Mikulás ülne, mögötte hatalmas ablak, odakint minden csupa hó.
– Üdvözöllek az Északi-sarkon! – mondta a fehér szakállas dagadt ember, én meg hunyorogva vártam, hogy „hohohó”, no meg, hogy szóljon az ébresztőórám – Karácsony Miklós vagyok – mondta még ezt is. És akkor hirtelen, az a kapcsoló, a ráismerés, mint egy krimi végén, amikor Poirot felfedi a gyilkost, leesett, hogy Karácsony Miklós, santaclaus24@hotmail.com e-mailcímmel, tényleg a Mikulás. Ültem ott szótlanul, bámultam a mézeskalácsot, amit az a kis csökött törpe nyomhatott a kezembe, aki a Mikulás mellett ácsorgott, kezében egy tálcányi süteménnyel.
– Megkaptam az önéletrajzodat – letegezett, hiszen a Mikulás mindenkit tegez – Elnézést kérek, amiért varázslattal kellett ideutaztatnom téged, de másképp nem igazán tudtál volna eljönni az interjúra. Tudod, nincs sok buszmegálló errefelé – majd kacsintott, én meg még röhögtem is egy kicsit, de csak azért, mert szinte láttam a feje körül a Coca-Cola feliratot.
– Szóval, ahogyan a hirdetésben is olvashattad, exportmenedzseri asszisztenst keresünk. Jotli, az egyik fiatal manónk javasolta, hogy így hirdessem meg az állást, én nem nagyon vagyok otthon az ilyen modern dolgokban, a kukacpostámat is ő csinálta.
– Igen, jelentkeztem – mondtam, mintha még nem tudná, és magamban azért elismertem Jotlit, mert bizony „a Mikulás kisegítőt keres” jeligére nem sok levelet kaptak volna, legfeljebb pszichológusoktól.
– Azért is hívtalak be téged, mert te vagy az első jelentkező, aki szinte minden évben jó gyerek volt – ahogy ezt mondta, eszembe jutott az a legóvár, amit ennek ellenére sosem kapta meg.
– Köszönöm – feleltem, magamban persze roppant ironikusan.
– Itt nálunk ez az egyik legfontosabb szempont. A feltételeknek tehát megfelelsz. Mint bizonyára tudod, itt az Északi-sarkon egy hatalmas játékgyárat üzemeltetünk. A teendőid közé tartozna a legyártott játékok leltározása, a készletek ellenőrzése, karbantartása, valamint az elosztás megtervezése a beküldött levelek alapján. A fizetséged napi tíz mézeskalács, öt cukorkarúd, és egy bögre forró csokoládé lenne. A beosztáshoz jár még egy céges rénszarvas, valamint természetesen a szállás. Nos, röviden ennyi – egészen idáig azt hittem, olyan lesz ez az interjú, mint az összes többi. Általában már az elején kiderült, hogy nem is akarok ott dolgozni, ennek ellenére meghallgattam a mondókát, és bőszen bólogattam. Ebben az esetben azonban a céges rénszarvas elgondolkodtatott.
– A rénszarvast meg lehet a szőrén ülni? – kérdeztem gyanakvóan.
– Hát hogyne! – válaszolta a pocakos – lenéztem a mézeskalácsra a kezemben, és beleharaptam. Napi tíz mézeskalács. Néztem a tálcás manót. Ilyenekkel kellene laknom. Néztem a fehér szakállszőrök felett mosolygó szemeket. Ő itt a Mikulás. Néztem a gyertyákat, a fenyőágakat, az irodát betöltő piros és zöld drapériákat, és néztem a villogó égősort az irattartó körül, és a karácsonyfadíszekkel körberakott csillárt, és valahol messze megszólalt a Jingle Bells is.
– Huh – nyögtem. Normális állásinterjúkon egy ilyen nyögés után kitoloncolnak a helységből rád zárják kulcsra az ajtót, de a Mikulás nyugodt maradt és mosolygott.
– Gyere, nézzünk körül! – rikkantotta hirtelen, és mire feleszméltem, már egy karámban álltunk, ahol a fénylő orrú rénszarvasok bőgtek, amik, mint kiderült, karácsonyszínűt szarnak. Ahogy odahajoltam az egyikhez, hogy megsimogassam, éreztem, elveszítem egyensúlyomat, és zuhanok, bele a karácsonyszínű szarba, és ahogy zuhantam, láttam magamat a macskacsengős zöld kisruhában, meg a kunkorodó orrú piros papucsban, arcomon pozsgás folttal, ahogy regisztrálom a napi hintalótermést, és elkezdtem nevetni. Nevetve placcsantam a karácsonyszínű potyadékba, annyira nevettem, hogy nem bírtam felállni, csak fetrengtem benne, és éreztem, ahogy átázik tőle a ruhám, szerencsére az illata édeskés volt, mint a gumicukor. A Mikulás is velem nevetett, miközben kezével lengetett, hogy hazavarázsoljon.
Még akkor is fájt egy picit a rekeszizmom, amikor újra koszlott kis panellakásomban találtam magamat. Ültem egy ideig, vártam, hogy elmúljon minden. Az Északi-sark, a Mikulás, a manók, a rénszarvasok, meg a mézeskalács íze a számban.
Majd kimentem a konyhába, és nekiálltam rántottát csinálni. Bosszankodtam, amikor három tojáshéjdarab is belepottyant a serpenyőbe, meg amikor kiszóródott a só. Ráadásul rá a főzőlapra, hogy ráégjen és büdös legyen. Bosszankodtam, amikor letapadt a sárgaság, pedig teflon, és bosszankodtam, amikor rájöttem, nincs itthon kenyér. Végül bosszankodva szedtem le a karácsonyi díszkivilágítást, raktam el a gyertyákat, csomagoltam el a plüsshóembert, és a rénszarvasmintás díszpárnákat.

Tóth Laura

Tóth Laura

Tóth Laura 1990-ben született Miskolcon. A Debreceni Egyetem kommunikáció- és médiatudomány, illetve magyar minor szakos hallgatója. A DEIK szerzője és az Amúgy szerkesztője. Írásai a Spanyolnáthában, A Vörös Postakocsiban, a Zempléni Múzsában, a Médiagrundban és az Amúgyban jelentek meg. Az íráson kívül érdeklődik az animációs filmek és képregények iránt, grafikákat is készít.

More Posts