Category Archives: Fordítás

Fordítás Fordítás

Neil Gaiman: Amandának

(méltatás, Christopher Fry után szabadon)

Felsorolom hölgyem bájait – bár számtalan van neki…

Először: mosolya, akár a felhőkön áttörő napsugár egy középkori festményen.
Másodszor: úgy mozog, mint a higany és a párducok, s mozdulatlanul is tud állni.
Harmadszor: szeme színén nincs két ember, ki egyetért, én mégis fel tudom idézni, ha lehunyom a szemem.
Negyedszer: nevet a vicceimen, közömbösen énekel a járdán, és pénzt ad az utcai zenészeknek hitbéli jóságból.
Ötödször: úgy baszik, mint a vadmacskák mennydörgés közepette.
Hatodszor: csókjai finomak.
Hetedszer: követném őt, sétálnék mellette, vagy előtte, bárhová is akarjon menni, és mellette lennék, sétálnánk félelem nélkül.
Nyolcadszor: álmodok róla és megnyugszom.
Kilencedszer: nincs hozzá fogható, legalábbis nem ismerek olyat – pedig elég sok embert ismerek –, egyáltalán senki.
És végezetül: visítozik, mikor azt mondom „papírkosár”, és reggelenként, mikor szemöldök nélkül felébred, mindig tökéletesen meglepettnek látszik.

Fordítás Fordítás

Silvana De Mari: Az aranyszemű macska (részlet)

Karácsony, december 25.

 

Valaki egyszer azt mondta, hogy a barátság egy olyan kapcsolat két ember között, melyben mindkét fél meg van győződve arról, hogy többet kapott, mint amit cserébe adott. Fiamma számára Leila egy ilyen barát, egy ilyen égi üstökös volt: egyfajta hullócsillag, amely kivezette őt a házából. Tudvalevő, hogy Fiamma háza egy csodálatos odú volt, gazdagsága révén elbűvölően varázslatos, ám rendelkezett a csodálatos odúk hibájával is: annyira sok holmival volt zsúfolásig tele, hogy nehéz volt kijutni belőle. Másfelől Fiamma egyszerre volt egyke gyerek és egyetlen unoka is. Ez tette lehetővé, hogy magára öltse a hercegnő szerepét: soha nem tett még meg egyetlen lépést sem valamely jóindulatú felnőtt felügyelete nélkül, márpedig a hercegnők nem járnak kíséret nélkül.

Leila viszont gyakran volt egyedül, s egymaga készítette el az ennivalót is. Néhányan a mocsárban lakó gyerekek közül kénytelenek voltak egyedül ellátni magukat. Ez borzasztó, és persze szükség lett volna egy apára és egy anyára, akik biztosítják a megélhetést számukra; majd az este nyújtotta volna nekik a nyugodt alvást a fehér lepedőkön fekve. Sok mindenen kellett keresztülmenniük és mégis túlélték. Volt, aki látta saját városa bombázását, volt, aki a lakásba érve vértócsában fekve találta családját. Mégis túlélték.

Éjjel, miközben hercegnőként pihent az ágyában, a tiszta lepedőn, Fiamma a mocsárban élő túlélő gyerekekre gondolt. Ő osztályelső volt, mindig is az volt, noha sosem készakarva tette mindezt. Nehéz lett volna nem kiválónak lennie, amikor olyan családból jött, ahol a vacsoraasztalnál az orosz forradalomról ment a társalgás.

Első nap az iskolában Leila felmászott a tetőre, hogy felülről láthassa a várost. Fiamma sohasem tett volna ilyet. Ő sosem járt tilosban, sosem tett volna olyat, ami tiltott. Osztályelső lévén mindig végrehajtotta az utasításokat, és ő volt az, aki mindig zokszó nélkül, fejet hajtva tett eleget a kéréseknek. Valamilyen módon Fiamma egyfajta kis papnője volt a fennálló rendszernek: az ő füzetei mindig kifogástalanok voltak, ahogy a magaviselete is. Persze nem arról van szó, hogy bármi rossz lett volna a fennálló rendszerben; a fennálló rendszer maga volt a jóindulatú iskola, a jóindulatú állapot, a jóindulatú család volt.

Mindeközben voltak mások, akik felmásztak a tetőre, hogy láthassák a várost felülről, noha ez tiltott volt.

Fiamma úgy nézett Leilára, mint egy égi üstökösre. Egy vezércsillagra, ami kivezette őt a fejedelmi odújából a mocsárba, egy mágikus helyre, ahol találkozik a víz és a föld, az ismert és az ismeretlen, a helybéli s az idegen.

A mai nap azonban vészjóslónak ígérkezett: váratlanul megjelent az afrikai kölykök bandája. Zabosak voltak, mert a karácsony napját ily nyomorúságosan kellett eltölteniük, s mérgesek, amiért az életük a semmi felé tartott, ahol minden üres, és minden egyes nap egy kegyetlen harc a puszta létért. Idősebbek voltak Leiláéknál, tizennégy-tizenöt évesek. Dühbe gurultak, ha valaki részeg volt. Közülük kettőnek vágások éktelenítették arcát; szándékosan ejtett sebek voltak ezek: szörnyen fájdalmas hegekből álló tetoválások.

Fiamma azonnal kitalálta, hogy ki a bandavezér. Nem volt az a tipikus nagydarab srác, aki mindenki előtt állt, hanem inkább pont ő volt az, aki a háttérben maradt. A banda tagjai gyors pillantásokat vetettek szüntelen hátrafelé az esetleges utasításokért. A vezér egy felettébb magas és helyes fiú volt, három párhuzamos heg keretezte arcát. Az egyik dolog, ami egyedül őket jellemezte, az az arcukon ejtett sebek voltak: a bátorságuk egyfajta bizonyítékául szolgáltak, személyiséget adva ezzel elveszett lényüknek, valamint annak, hogy a banda teljes értékű tagjai lehessenek. Magát a puszta tényt is módfelett gyűlölték, mégis ez volt az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhattak. Ugyanis, ha az ember kartondobozban alszik, mindenét magához szorítja, ha azonban semmije sincs, keres valamit, amit a magáénak tudhat.

A bagázs úgy közelített Fiammáék felé, akár egy farkasfalka, amelyik bármelyik pillanatban lecsaphat rájuk. Alighogy támadásba lendültek, Umberto máris Maryam elé vetette magát, hogy megvédhesse. Fiamma emlékezetébe véste a mozdulatot. Umberto, akit ő mindig is elviselhetetlenül gorombának, maradinak és erőszakosnak tartott, végül sokkal intelligensebbnek és bátrabbnak bizonyult, mint ahogy azt lány gondolta volna. Fiammának tetszett az angol „brave” szó a bátorság kifejezésére. Ügyes vagy, Umberto. – gondolta.

A két fiú középkori lovagként ugrott a lányok elé. Ki-ki a maga úrhölgyét próbálta védeni. Stefano Leila elé állt. Fiammában – aki mindig is oda volt Stefanóért – ekkor tudatosult, hogy a fiú nem őt választotta. S akárcsak őt, bizonyára Stefanót is rabul ejtette Leila személyisége még az első iskolai napon, amikor felmászott a háztetőkre, hogy láthassa a világot felülről. Ebben a pillanatban Fiamma szem elől vesztette Stefanót és mind ott maradtak a támadók gyűrűjében.

Nesze neked karácsony!

Most már biztos, hogy a kórházban fogják tölteni a szilvesztert és a vízkeresztet, remélve, hogy csak az ortopédiai osztályon kell dekkolniuk, és nem az intenzíven két újraélesztés között.

Remek… most aztán kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog újévet mindenkinek!

Ekkor Fiamma pillantása találkozott a szenegáli bandavezérével, az igazi főnök tekintetével, aki hátul, s nem elől állt, mint az a nagy és hatalmas melák. Farkasszemet néztek egymással. A srác le sem vette róla a szemét. Fiamma szíve hevesen vert, a torkában dobogott, szinte majd’ kiugrott a helyéről. Vizslatta a srácot, amaz pedig állta a pillantását. Fiamma, aki tiszta ágyban alszik, aki bizonyosan el fogja végezni a középiskolát, majd az egyetemet is; s vele szemben ott állt egy fiú, aki sok mindenen ment keresztül, és kimaradt bizonyos dolgokból, most mégis úgy nézett Fiammára, hogy a lány érezze minden erejét.

Eközben Stefano pantomim játékba kezdett: ez egy nagyon okos megoldás volt, ami mindenkinek lehetőséget adott arra, hogy megússza a balhét fejvesztés nélkül. Hihetetlen, de Ursula segített neki ebben. Egy volt azok közül – mint ahogy azt a példa is bizonyítja – aki sokkal többre képes, mint ahogy azt az ember képzelné. Úgy látszik, Leilának megvolt az az adottsága, hogy kihozza az emberekből a legjobbat.

Fiamma és a szenegáli fiú továbbra is kölcsönösen méregették egymást. A srác arcán halvány mosoly jelent meg, majd elfordította a fejét. Ebből nem lesz semmi. Elment. Ekkor Stefano azt javasolta, hogy csináljanak úgy, mintha csak játszanának, elhitetve velük, hogy a játékot a magas srác irányítja, végtére is mindenki az utasításait várja.

Végül mindannyian épségben, dzsekiben és telefonnal a zsebükben tértek haza. Boldog karácsonyt!

Ám azon az estén, a tiszta fehér ágyában, Fiamma újra a rászegeződő szempárra gondolt. Maga elé idézte az indulattal teli arcot, s a tekintetet, ami az övébe fúródott.

Kellemes Ünnepeket!

Ráadásul büszke volt a barátaira: Stefanóra felettébb, de nagyon örült Ursula és Umberto meglepően bátor megtáltosodásának is. Még a végén kiderül az emberekről, hogy több van bennük, mint gondolnánk. Ez a hősök napja volt. Fiamma elaludt s a szenegáli sráccal álmodott. Álma egy messzi, fákkal és szavannákkal tarkított vidékre vitte őt.

Boldog karácsonyt a jószívű embereknek! Boldog újévet mindenkinek!

Fordítás

Raul Brandao: A szegények (részlet)

Mi szükséges a költő számára egy remekmű megalkotásához? A fájdalom. A szenvedés alkot. Emlékeznek a márványszobrokra, melyek örökre régi sírboltok alatt görnyednek? A rózsaablakon beszűrődő holdfény áloméletet ad nekik a szállingózó porból: megremegnek, felröppennek, szétoszlanak. Éppígy a fájdalom, akár holdfény, sugaranként kelti életre az álmot.

A keletkezéshez szükség van szenvedésre. Most és mindörökké: a fájdalom az, mi életre kelti az élettelent. Ahogyan a szenvedő szobrász vésője csodálatra méltó művé alakítja az élettelen fatörzset. Szavak által, eltévedt hangok által, a szellem által lehetséges csak ez a csoda: megnevettetni, álomba ringatni, megríkatni másokat. Egy padlásszobában bujdosó szerencsétlen zseni az ábécé egyszerű, dísztelen betűivel örökkévalót épít fel, erősebbet és szebbet, mint amit hegyek szívéből bányászhatnánk ki.

Mi tehát a fájdalom, ez a rendkívüli csoda, mely életre kelti a sziklákat? Mi ez a döbbenetes folyadék, saját magából származó lélek, mely kenyérként osztható darabokra? Nem élt még a nap alatt olyan létező, kinek igaz fájdalma meg ne vigasztaltatott volna és ne nyert volna üdvözülést. Még a legegyszerűbbeké is, akik, akárcsak a fák, melegítik és megvilágítják a szegényeket, mielőtt elenyésznek.

A fájdalom életet ad, de nem a maga hasznára: alkot, felszabadít, csodát tesz. Nincs semmi más, mely ennyire összekötné, áthatná, testvérekké tehetné az embereket. Hová tűnnek ezek az egyetlen nagy kiáltásban egyesülő kiáltások?

Tekintve, hogy nem vész el semmi sem, mi is lehetne oly maradandó, mint a könnyek áradata? Isten?

Régóta hallgatom a hangok lármáját, az elkeseredett kiáltásokat. Háborúból, kórházakból, az emberi nyomorúságból.

És ebből az elnyomott tengerből születnek a villanások, csillagködök, melyekből világok tűnnek elő. A sikolyok örök folyója, mely az emberiség kezdete óta létezik, az örökkévalóságba torkollik bele.

A fájdalom az egyetlen erő, mely valóban alkot és pusztít: az Erő. Istent és az alantast is élteti. A tűz óceánja, az univerzum lelke. Fényt gyújt az elkeseredettek lelkében, és hegyeket hív életre.

A fák a föld érzései.

Álmodjatok! Szenvedjetek!

Ahogy egy névtelen filozófus mondta, ez a világ a végtelen szépség lehullott cseppje talán.

Fordítás Fordítás

Kavabata Jaszunari: Egy napsütötte hely

Életem huszonnegyedik őszén történt, hogy találkoztam egy lánnyal, aki a tengerparton üldögélt egy fogadó előtt. Szerelem volt első látásra.

A lány hirtelen kapta fel fejét, és elrejtette arcát kimonója ujja mögé. Amikor észrevettem a reakcióját, arra gondoltam, biztosan most is megismételtem a rossz szokásomat. Zavarba jöttem, és erőltetetten magyarázkodni kezdtem.

– Bámultalak, ugye?

– Igen… De nem ez a gond – a hangja lágy volt, a szavai könnyedek. Felszabadultnak éreztem magam.

– De zavar téged, nem?

– Nem. Semmi gond, csak… szóval igazán, semmi gond.

Lejjebb húzta a kimonója ujját. Az arcára volt írva, hogy nehezére esik újra megmutatni magát. Elfordultam hát, és az óceán felé meredtem.

Régóta tudok már erről a szokásomról, hogy bámulom az embereket, akik velem szemben ülnek. Sokszor gondoltam rá, hogy kigyógyítom magam ebből, de egyszerűen fájdalmat okozott, ha nem vizsgálhattam meg a körülöttem lévők arcát. Minden alkalommal erőteljes önutálatot éreztem, ahányszor csak észrevettem, hogy ezt csinálom. Talán akkor kezdtem el az emberek vonásaiból olvasni, amikor gyerekként elvesztettem a szüleimet és az otthonomat, majd másokkal kellett együtt laknom. Meglehet, ez az oka annak, hogy ilyenné váltam.

Egy idő után érdekelni kezdett, hogy valóban csak akkor kezdtem-e így viselkedni, amikor már másokra voltam bízva, vagy előtte is, mikor még a saját otthonomban éltem. Soha nem találtam erre olyan magyarázatot, ami tisztázta volna előttem a helyzetet.

Szóval, ahogy elfordítottam a fejem a lányról, észrevettem egy napfényes helyet a parton, amelyet elborítottak az őszi sugarak. A látvány felidézett bennem egy rég eltemetett emléket.

Miután a szüleim meghaltak, nagyapámmal kellett élnem közel tíz évig, egy vidéki kis házban. A nagyapám vak volt. Éveken át ugyanabban a szobában ült, ugyanazon a helyen, Kelet felé nézve, előtte egy szénnel teli üst állt. Alkalmanként elfordította fejét Dél felé, de egyetlen egyszer sem nézett Északra. Mihelyt feltűnt nagyapám különös szokása, rettenetesen aggódni kezdtem. Sokszor volt, hogy csak ültem vele szemben, és bámultam az arcát, arra várva, vajon elfordul-e valaha is Észak felé. De a nagyapám, akárcsak egy felhúzható játék baba, minden öt percben jobbra fordította fejét, mindig csak Dél felé nézett. Mindez szomorúsággal töltött el. Nyugtalanítónak tűnt. Délen egy napsütötte hely volt, és én csodálkoztam, hogy egy vak ember számára is lehetnek fátyolosan világosak a sugarak.

És most, hogy a tenger felé néztem, ismét felidéztem azt a napsütötte helyet, amit már egyszer elfelejtettem.

Azokban a napokban nagyapám arcát figyeltem, arra várva, hátha Dél felé is elfordul majd. Miután megvakult, gyakran szegeztem rá hosszasan a tekintetemet. Mindez aztán szokássá fejlődött nálam, és, ahogy arra most ráébredtem, később rajta kívül már más emberek arcát is vizsgálgattam. Mi több, ez a szokásom az új otthonomba is velem tartott. Nem csupán triviális okai vannak hát ennek. Biztonságos önsajnálatba süppedtem a felismeréstől. Ha erre gondoltam, legszívesebben szárnyaltam volna örömömben. Főként azért, mert a szívem tele volt vággyal, hogy végre tisztázzam magam a lány előtt.

– Már hozzászoktam, de kissé azért még szemérmes vagyok – szólalt meg ismét.

Szavai azt sugallták, hogy visszafordíthatom tekintetem az arcára. Ugyanakkor biztosan úgy érezte, hogy nem volt helyénvaló az előbbi viselkedésem.

Most már derűsebben néztem rá. Elpirult, és egy ravasz pillantást küldött felém.

– Az arcom minden nap és minden éjszaka után egyre csak kevésbé lesz fiatal – úgy beszélt, mint egy gyerek.

Mosolyogtam. Úgy éreztem, mintha hirtelen némi intimitás szökött volna kettőnk kapcsolatába. Szerettem volna magammal vinni a lány és nagyapám emlékét a tengerpartra, arra a napsütötte helyre.

Fordítás Fordítás

Giuseppe Pitré: Az ékszerész

Egyszer volt hol nem volt, volt egy anya, akinek volt két fia és egy lánya. Férje már meghalt, a gyerekei éjt nappallá téve dolgoztak, hogy segítsenek neki. Egyszer a fiúk elmentek vadászni (tudniillik szerették az effajta szórakozást is), és este hoztak az anyjuknak egy tarkabarka madárkát, fején tollkoronával. Azt mondták neki:

– Anyánk, nézd ezt a madarat, neked hoztuk!

Másnap az asszony kitakarította a kalitkát, és gyöngyöt, gyémántot és drágaköveket talált benne. A meglepetéstől még a szája is tátva maradt. Fogta, és elvitte őket egy ékszerészhez.

– Mennyit ad ezekért a kincsekért?

Az ékszerész megnézte azokat, és elkezdett latolgatni:

– 300 garast!

– Áll az alku!

Másnap megint kitakarította a kalitkát, és ugyanaz történt: briliánsokat, gyémántokat és igazgyöngyöket talált. Elment az ékszerészhez és túladott rajtuk. A harmadik nap ismét. A negyediken is. A férfi kíváncsi volt, honnan jön ez a nagy gazdagság, és egy nap megkérdezte tőle:

– Nagyságos asszonyom, mondja már meg: honnan szerzi ezeket a dolgokat?

– Uram, van egy olyan madaram, ami gyémántokat és gyöngyöket kakál.

– Tényleg? Hát lánygyermeked van-e?

– Egy leányom van.

Erre az ékszerész:

– Aggylegény vagyok, hozzám adná-e?

– Miért is ne!

Egy hét se telt bele, már meg is szervezték az esküvőt; az anya nem bízta rá gyermekeire a madár kincseit. A lagzi után pár nappal folytatta a drágakövek gyűjtését; de az ékszerész soha sem részesült a fényűzésből, ezért egy alkalommal belébújt a kisördög, nyakon csípte, és megölte a madarat. Szegény asszony, látván a szörnyű gaztettet, nem tudta, mit tegyen.

– És most hova bújjak, ha hazaérnek a fiaim?

– Ne aggódjon, – mondta a vő – ha hazajönnek a sógoraim, mondja nekik, hogy a macska ragadta el. Vegyen egy másikat a piacon, és tegye be a kalitkába!

Az anyós így is tett. Mikor hazatértek a gyerekei, kérdőre vonták:

– Hát a madár hol van?

– Édes fiaim! Elkapta a macska és megölte! Én meg megfőztem, most ott van ni, a fazékban, de egyet se bánkódjatok, vettem egy ugyanolyat.

– Ó , te gyalázatos! – kiabálták a fiúk.

Bementek a konyhába, és mindannyian vettek maguknak egy darabot a madárból: a legnagyobb fiú a fejét tollastul, a legkisebb a máját, ezután elhagyták a szülői házat. Amikor kiértek a városból, az idősebb fivér elvonult dolgát végezni, és egy aranypénzzel teli erszényt kakált.

Mikor a város kapujához ért, az őrök megállították.

– Megállj!

– Ugyan miért?

– Ez a törvény: aki először lépi át a kaput, az lesz ennek a városnak a királya.

Fogták és megtették királynak.

Odaért a második fiú is, de sehol sem találta a bátyját. Betért egy fogadóba, elidőzött bent egy darabon, anélkül, hogy ki tudta volna deríteni, hova tűnt a testvére. Persze a legkevésbé sem gondolt arra, hogy a testvérét királlyá koronázták… Ő is aranyat és ezüstöt kakált, meggazdagodott és lovag lett: adták-vették a ruhákat, aranyláncokat, briliánsokat: valóságos csoda! Szemben vele egy lány lakott egy vén cseléddel. A fiatalok elkezdték egymásnak tenni a szépet, szó szót követett, annyira összemelegedtek, hogy végül eljegyezték egymást. A vőlegény óriási költségekbe verte magát, és a menyasszony nem bírta tovább, fúrta az oldalát a kíváncsiság, honnan jön ez a nagy gazdagság. Az az ostoba meg elárulta neki a titkot. A lány hívatta a cselédet, és elmesélt neki mindent töviről hegyire.

Mire az öregasszony ezt tanácsolta neki:

– Színlelj fájdalmat, aztán kérj tőle a Pellegrino hegyről vizet! Amikor megkapod, csinálj úgy, mintha meginnád, de ne igyál belőle; aztán délben keverd össze az étellel, és mikor látod, hogy kihányja a madár máját, te megeszed, így majd te kakálod ki az aranyat.

Ment minden, mint a karikacsapás. A fiú elájult, a feleség kivette a májat, megette, aranyat kakált, így hirtelen meggazdagodott. Egy nap aztán a vőlegény megfenyegette, hogy megöli, ha nem adja vissza neki a májat. Erre az öregasszony azt mondta a lánynak:

– Tudod, mit csinálj? A mezőn van egy bizonyos fűféle, szedj belőle, és készíts neki salátát. Azt akarja majd, hogy egyétek meg együtt, de ne menj bele: ahogy megeszi a salátát, azonnal szamárrá változik.

Másnap mondja a menyecske:

– Don Giovanni, miért ilyen rideg velem? Nem azért, mert tegnapelőtt azzal gyanusított meg, hogy már nem is szeretem magát? Hiszen jól tudja, hogy semmi sem változott! Kiránduljunk egyet!

Az meg szavainak hallatán fellelkesedett:

– Menjünk!

Amikor a mezőn bóklásztak, a nő összegyűjtötte a gyomokat, finom salátát készített, és nekiláttak falatozni. Az ebéd kellős közepén Don Giovanni szamárrá változott. A ravasz lány összekapkodta a dolgait, és visszaindult, otthagyván őt, mint egy kivert kutyát. Bánatában az állat mezőről mezőre kószált. Egy tábla végén talált egy másik fűfélét, megkóstolta, és újra olyan volt, mint előtte.

– Á, megvagyunk! – lelkendezett Don Giovanni.

Szedett egy maréknyit abból a növényből, ami állattá változtatta, és abból is egyet, ami visszaváltoztatta emberré, aztán elindult. Visszatért a városba, és bement a fogadóba. Amikor a leendő feleség meglátta, majd elájult, de ő elkezdte tenni a leánynak a szépet, az meg annyira örült, hogy még meg is ünnepelte a visszatértét. Három, négy nappal később Don Giovanni megfőzte neki azt a füvet, ami szamárrá változtat: jó nagy tálat készített, és elküldte a menyasszonyának, aki volt olyan bolond, hogy beleevett, és már az első falatnál szamárrá változott.

– Ááá, jól haladunk! – mondta Don Giovanni.

Elment, fogta a Pellegrino-hegyi vizet, megitatta a jószággal, aki így kihányta a májat. Megmosta, lenyelte, és megint aranyat kakált. Aztán fogott egy jó erős kötőféket, rátette a csacsira, és beállította szegény párát a malomba lisztet hordani, napi egy garasért.

Egy nap otthon a szamár elkezdett bőgni; meghallotta a cseléd, aki tudott mindenről:

– Szegény úrnőm… – mondta – De majd én segítek rajta!

Felöltözött, elment a palotához, és mindent elmesélt a királynak. Őfelsége elképedt, hívatta a molnárt az állattal és öccsével együtt. Úgy tett, mintha nem tudná, hogy Don Giovanni a testvére.

– Szóval miért is változtattad szamárrá ezt a lányt?

– Ó, Felség…Felséges uram ezt nem tudhatja…. – és elmesélt neki mindent.

– És te – mondta a király – nem ismersz fel?

– Nem, Felség!

– Hogyhogy nem? Hát nem tudod, hogy én vagyok a te fivéred?

– Ön, az én fivérem?

Ennyi volt! Felismerték és megölelték egymást.

Most pedig – mondta a király az öccsének – gondolkodjunk, mi legyen ezzel a szegény lánnyal? Változtassuk vissza! No, mivel tudod visszaváltoztatni?

– Van a mezőn egy bizonyos fűféle, ami… de…

– Nincs de. Menj, szedj belőle!

Mit volt mit tenni; elment, szedett a növényből, és a király szeme láttára odaadta az állatnak. A jószág megette, és az első falat után visszaváltozott emberré.

– Látod, milyen rosszul viselkedtél! – mondta az uralkodó a menyasszonynak. Most aztán vessünk ennek véget: itt a testvérem, házasodjatok össze, és legyetek boldogok!

A fiú elvette a lányt, aztán magukhoz vette az anyját, és mindannyian együtt éltek a palotában; a nagyobbik testvér, mint koronás király, a kisebbik, mint dúsgazdag herceg. Boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Fordítás Fordítás

EJ Koh: A beszéd

Azt mondják, a világomban az anyának nincs pulzusa.
Azt mondják, az isten, akiről beszélek, nem az, akitől félnek.
Azt mondják, faji témában nincs kivétel.
Azt mondják, nehézségeim vannak helyekkel, visszhangokkal, a váratlannal, nincs tovább.
Azt mondják, fejemen a korona formája csupán az árvaság kábultságának jele.
Azt mondják, megtört vagyok. Nem vagyok folyó, de egy gyík, amely ellen áll
az uralmon lévő, burkolt vélemények díszletén.

Átlagos vagyok, ők azt mondják, polgár.
Az árulás térképe vagyok, a mi időnkben az ellenszegüléstől való megtisztulás.
Nem vagyok mesemondó, csak zavaros.
Nem vagyok bús, se leleményes, se vonzó.
Felejthető ember és nő vagyok.
Nem tettem semmi többet, csupán egy felbőszült olvasó vagyok,
akinek van véleménye, ami nem alapos és értelmetlen.

Rákosan nincsenek barátaim.
Nincsen karrierem, nincs jövőm.
Nincsen olyan jó és híres műalkotásom, ami elmondaná egy kisváros történetét.
Nem élek Nebraskában, Montanában vagy Michiganben.
Nem születtem irodalmi díjasnak Kolumbiában 1982-ben.
Azt mondják, valami mélyebbet, de bebizonyítottam, hogy nincs több bennem, amit verejtékesen szereztem meg, vagy spirituális vagy megtört. Azt mondják, sose lesz, amit elveszíthetek. Nincs bíró, kritikus, szerző, sem költő, aki barátjának tekintene.

Az életemben nincsen ígéretesség.
Nincs bennem semmi kult.
Nincs semmi átható izgalom a gondosan egymás mellé rendezett képeimen.
Nincs olyan halál, mint amilyen a várakozások után következik, miután bátorkodok felépíteni
egy nyelvet és hagyom csobogni, ami ellenáll az olvasók védtelen nyomásának és számára
a legkompromittálóbb, hogy rám nézzen.
A beszédem nem bővelkedik terjengősen megírt gazdagságban, beszédem
teljesen egyszerű, miként használom, árulás az irodalmi hagyományok ellen
a Biblia nyelvétől egészen Faulkerig.
Egyik szavam se szorul az egész emberi fajra.

Az igazi ajándékom a kivételesen egysíkú munkámhoz.
A szavaim századunk irodalmának a leggusztustalanabb választásai.
Szavaim megütik az olvasót. Szavaim nem őszinték.
Elhamarkodott, erőtlen, kripli szavaim értelmetlen színjáték vagy önfelfedezés.
Szavaimat költészetnek hívom, tagadják valós kudarcukat, mint szavak.
A soha el nem mondott tapasztalatom egy fertelmes rege, ragyogó elme vagy
elképzelt bőkezűség vagy egyetemesség nélkül. Nincs tisztem a mester kegyeire.
Nem vagyok elbeszélő, ősi művészet. Levegő vagyok, hamis, érintéshez csekély, láthatatlan.

Ellenállhatatlan vagyok a legyek számára.
Egy meglepően béna vagyok.
Csúnya vagyok, sokszor fájdalmasan is.
Egy hétköznapi elme pillantása mögé se bújhatok el.
Megjegyzésre se méltó, beszűkült ostoba vagyok.
Nem vagyok élvezhető és költészetben gazdag, ami megkülönbözteti az utalásokban gazdag
hagyományt. Azt mondják, egy művész vagyok, aki elbukja a saját és nemzeti örökségét.

Azt mondják, nem vagyok vicces.
Azt mondják, ízléstelen vagyok.
Azt mondják, hontalan vagyok.
Azt mondják, zavaró vagyok.
Azt mondják, eltűnök és félreállok.
Azt mondják, egy doboz szeg vagyok.
Azt mondják, belsővilág vagyok, mely privát és összefüggéstelen a kultúra számára.
Azt mondják, a mindennapi érzékenységről írok, amit senki se csodál.
Ez több mint költészet, meg kell találniuk bennem valami emberit.

Fordítás Nyelvi fordulat

Hannele Huovi: Gepárd

(Fordította: Kulcsár Lili)

Tükörbe nézett a gepárd.

Gondosan végigolajozta testét, izmai gyúródtak a pettyes, foltos bunda alatt végtagjain. Bivalyerős lapockái élesen álltak ki hátából akár a szárnyak. Csípője karcsú volt.

Gepárd felpréselte magára a sprinterek szűk, feszes nadrágját, még fordult-perdült a tükör előtt és próbálta hátulról mustrálni magát: hogy reng a feneke rózsaszínben, hogyan uralja érzékletesen combjának minden apró izmát.

Gepárd szívósan, keményen munkálkodott testén, amíg annak húsos tömegéből erőművet épített. Speciálisan az erőre és gyorsaságra edzett s mostanra tudatában is volt annak, hogy ő a szavanna leggyorsabbika.

– Én vagyok a leggyorsabb– mondta a gepárd tükörképének.

– Én vagyok a leggyorsabb – mondta a gepárd tükörképe.

Hosszú macskafarka az égbe tekeredett, sűrűn foltozott bundáján egész karikákba álltak össze az alakzatok, amiket a gepárd különösen kedvelt.

– Nekem van a leghosszabb farkam – mondta a gepárd a tükörképének.

– Nekem van a leghosszabb farkam – mondta a tükörkép.

És mivel a gepárd volt a leggyorsabb és legpompásabb, már nap közben is vadászni járt, hisz így minden kíváncsiskodó láthatta a gepárd káprázatos, kecses csípőjét és feszes izmait. A gepárdot ezért is ragadta magával a rövid fűtakaróval nyújtózó lankás szavanna. Ott keres magának kilátót, tuskót vagy kidőlt fát, amire felszökkenve beláthatta az egész területet. Mindenki látta a gepárdot és a gepárd is látott minden egyes mellette eltipegő, bájos gazellácskát. Azok aztán a kifejezetten mulattató népség.

– Gazellának van a legjobb húsa – mondta a gepárd a tükörképének.

– Gazellának van a legjobb húsa – mondta a tükörkép.

Gepárdot nem érdekelték a holmi antilopok, gyöngytyúkok, gnúk vagy zebrák, illetve néha azokat is ledöntötte, ha nem kínálkozott fel más. De szerette, vonzotta a gazella, azoknak is szinte művészi hangszerre hasonlító szarvuk. Dallamot keltettek a szívében, mintha az egész csorda neki játszott volna egy bizonyos akkordot. A gepárd olykor gyönyörködve figyelte őket. Gazellák fehér hasa vérét zubogtatta, oldalukon a sötét sáv megremegtette a nagymacskát. Egy kósza, fürge gondolat a gazelláról s már érezte nyálának nedvességét gyűlni a nyelve alatt.

– Legjobb és leggyorsabb – mondta a gepárd a tükörképének.

– Legjobb és leggyorsabb – mondta a gepárd tükörképe.

Épp ezért a gepárd nem telhetett be egy fájdalommentes, sima prédával. A gyorsabbak közül választott, s a leggyorsabb kétségtelenül a gazella. Ráadásul a gazella veszélyes zsákmány, nincs benne félelem. Mintha fejest ugrott volna a futásba s máris könnyedén száguldott a síkságon, mint fürge szellő a kiszáradt fű felett. A gazellacsorda féktelenül robog fel-s alá a réteken, amíg kellő távolságból újabb csordát talál egy fennsíkon, ahonnan a leselkedő ragadozókat szemmel tartják. Minden gazella képzelete eljátszott a gondolattal, hogy csordájuk könnyed tánca díszíti az egész szavanna képét. Ez így is volt, hisz szarvaik is patáik kopogása a gepárd gondolatait is élénkítették; szerette a gazellák báját. Számára épp jó alkattal rendelkeztek és még észrevétlen a közelükbe is lehetett férkőzni.

– Amelyiket választom, az enyém lesz – mondta a gepárd és bágyadtan nyújtózott egyet.

– Amelyiket választom, az enyém lesz – mondta a tükörkép.

Surrant a gepárd, vadászatát megkezdvén. A fűcsomókhoz lapulva, óvatosan közelítette meg áldozatát, szíve hevesen dübörgött, ahogy a sekély fűtengerben osont. Izmai lázba jöttek, szemei meredten égtek az örökös, lágy táncban keringő áldozaton. Mancsával vigyázva hajlította kedvére a fű irányát, míg farka tekeredett, izgalomban csavarodott. És egy, két!

Gepárd a levegőbe szökkent, második ugrására irama lángra kapott, míg a csorda lélegzete fagyottan követte párosukat, a zsákmány makacson kaptatott előle. Gepárd folyton a sarkában volt. Gazella gyors volt, de a gepárd gyorsabb. Gyakorlattal rendelkező, rendkívül sikeres vadász.

A gepárd sprinter volt. Sohasem futott hosszú távokat.

– Szeretem a szépséget – mondta a gepárd a tükörképébe.

– Szeretem a szépséget – mondta a tükörkép.

A gepárd még egyszer belenézett a tükörbe s rögtön látszott, hogy tükörképének a tükörképe.

Néha érdemes futni.

Fordítás Nyelvi fordulat

Like Apollinaire… His Head In Bandages

Is there anyone outside this room?
Has it stopped raining?
What did we do in class yesterday?
Have you finished that book yet?
Do you remember me?
Do you normally dress like that?
Have you eaten?
How do you find the energy to do that?
Did I put enough work in?

Did they meet safely?
Did he ever find his way home?
Was it all a dream?
Do you have enough money?
How can I get this anger out?
Why don’t I cry as much as I used to?
Is one language enough?
Why won’t it click with me?
Can I lie and still be happy?
Am I any different from how I was?
Can I run any faster?

Does he ever shut up?
Is it okay if I talk to you about something?
What is there left to do?
Is there enough time?
Will I ever really come down?
How would you define abuse?
Is sympathy worth it?
Do they really mean what they say?
Can I afford another indulgence?
Have I already lost?

Does the fantasy ring offensive?
Can “plans, rather vindictive” become light?
With anger begetting anger, any questions?
Can other people be sadder?
If so, will they say?
If so, will I listen?
Who better than a creator?
What have ye done, my son?
Sad for a sooner departure?
Happy at your time alone?
Am I?

Fordítás Nyelvi fordulat

Tiziano Scarpa: Stabat Mater (részlet)

Fordította: Ágoston Fanni Judit

Vak sötétség közepette felébredtem és jöttem, hogy írjak magának, Édes Asszonyom Anyám. A változatosság kedvéért ma éjjel is elfogott az aggodalom. A bestia, akit már jól ismerek és tudom mit tegyek, hogy ne törjek meg. Reménytelenségem tudójává váltam.

Én magam vagyok egyszerre a betegség és a gyógyír.

Keserű gondolatok özönvize bolydul fel és torkon ragad. Fel kell azonnal ismernem és szembe kell szegülnöm, nem hagyva időt arra, hogy elmémet teljesen hatalmába kerítse. A hullám sebesen dagad és mindent beborít. Fekete, mérgező folyadék. A halak tátott szájjal fel-felbukkannak a felszínen, kapálóznak. Íme egy másik, ki tátogva jő fel, majd elpusztul. Az a hal vagyok én.

Szemtanúja vagyok saját halálomnak, a partról szemlélem önnön magam, lábaim már megmártóztak a mérgező fekete folyadékban.

A felszínre tör egy másik haláltusát vívó hal, a bukásom gondolata, az még mindig én vagyok, újból meghalok.

Minek is feljönni a felszínre? Jobb a víz alatt meghalni. Csak úgy húz le a mélybe. Érzem, ahogy merülök. Mindent sötétség borít.

Majd ismét a parton találom magam, ott állok, még mindig én vagyok, még mindig élek, egészen a horizontig szemlélem a mérgezett, fekete tengert, az elpusztult halak tátott szájjal rajzanak. Én vagyok az én, én vagyok a mi, ezerszer, ezernyi aggodalomtól kínzott hal, ezernyi pusztító gondolat, ezerszer haltam már meg és haladok tovább az elmúlás ösvényén, szüntelenül vívva a haláltusát.

Fátyolos szemű hal vagyok, aki azért tört a felszínre, hogy meghaljon. Fejem fölé a magasba tekintek. Amottan a láthatár hamuszürke színbe borult, a felhők oly sötétek, mint egy felbolydult tenger, a felhős eget mozdulatlan, fakó hullámok tarkítják.

Egy kicsiny sziget partjait látom, melynek belsejében van egy lány, aki maga köré tekint. Néz engem, ahogy haldoklom, nem tehet értem semmit, ez a lány én vagyok.

Te, a lány a parton, tégy értem valamit, tegyél valamit saját magadért! Ne hagyd, hogy megkeserítsen mindaz, amit belül érzel! Bármerre nézel, mindenhol az összeomlásoddal találod szembe magad.

Gyorsan kell cselekedni, mielőtt el nem ér a teljes megsemmisülés, ameddig még elmémnek van egy olyan piciny szeglete, amely képes felfogni, mi is történik vele. Minden erőt összegyűjtve tovább kell vonszolni önmagunkat, elvonulni a búvóhelyre addig, míg képesek vagyunk döntéseket hozni és azt mondani: én.

A pusztulás nem én vagyok, meg tudok birkózni vele, erős vagyok, nem akarom hagyni, hogy ez a fekete méreg felemésszen, a halál, amit látok nem én vagyok, nem akarom megtűrni itt a tengert, nem fogom hagyni, hogy a sötétség belém hatoljon és megsemmisítsen.

Még létezem, valahol még itt vagyok, a pusztulástól elszigetelten, az aggódás még nem kerített teljesen hatalmába, még van egy picinyke kis szeglet, ahol fedezékbe vonulhatok és azt mondhatom: én.

Ha még bírom, ma éjszaka szabad vagyok, fel tudok kelni, magam mögött tudom hagyni a gondokkal bélelt ágyat és ide tudok jönni, hogy önnek írjak.

Édesanyám! A változatosság kedvéért ma éjszaka is azon kaptam magam, hogy tágra nyílt szemekkel meredek a plafonra. Az igazat megvallva nem valódi plafonról van szó, mert felettem van Magdolna ágya. Itt bent polcokhoz hasonló, falhoz erősített ágysorokban alszunk. Az alsó ágyakban alvók feje fölött a felső ágyak deszkáiból álló, ha úgy tetszik, magán mennyezet található.

Így az én mennyezetemet Magdolna deszkái jelentik. Igencsak alacsony, ha kinyújtom a karom akár meg is érinthetem. Természetesen ezt nem teszem, mivel már elég jól ismerem magam, és tudom, hogy mennyire csélcsap vagyok. Már megesett velem, hogy felemeltem a karom miközben a gondolataim máshol jártak. Ujjbegyemmel megérintettem a deszkákat, és anélkül, hogy észrevettem volna kiszedtem egy szálkát az ágy sarkából, és ezután még mindig a gondolataimba mélyedve elkezdtem körmeimmel kaparni a deszkát.

Mit akarsz? – mordult fel Magdolna és az ágya szélénél teljes fejével fölém hajolt.

Megijesztett. A sötétben ki tudtam venni fekete kígyókat idéző kócos hajának körvonalait.

– Mondani akartál valamit? – kérdezte. Hagytam, hogy a csönd uraljon, semmit se akartam mondani.

– Senkinek sincs mondanivalóm. Itt bent senkinek se vagyok a barátja.

Elnézését kérem, lényegtelen dolgokat mesélek. Az ágy deszkáiban lévő faszilánkok! Rettentően szégyellem magam Anyám, bocsásson meg nekem. De valahol el kellett kezdenem, nem tud semmit rólam, semmiről sem tud semmit.

Ha eljő az aggodalom (ami szinte minden éjszaka bekövetkezik), a legbiztosabb gyógyír, ha az ember nem időzik tovább az ágyban. Így aztán általában felkelek és idejövök, hogy írjak magának. Télen, nyáron. Télen különösen jót tesz, ha előbújok a takaró alól, minden komorságot megszüntet, olyan mint egy dézsa jeges víz. Nem érdekel ha megfázok. A testem már hozzászokott a jeges éjszakákhoz. Ez még mindig jobb mintha hagynám, hogy rossz gondolatok kínozzanak a nyomasztóan meleg, mételyező ágyban. Feljövök a lépcsőn, elérek ide és leülök a legmagasabb lépcsőfokra a falnak dőlve, ahonnan éppen annyi meleg távozik, amennyi nekem bőven elég. Ez az én kis titkos helyem. Idejövet felveszek egy vállkendőt, ami óvóan ölel körbe, ez magára emlékeztet. Anyám, gondolatban magához fordulok, hall engem?!

Felemeltem a kezem, megérintettem a felettem levő ágy deszkáit, kiszedtem egy kis szilánkot, kapargattam az érdes felületet, egy fej kandikált ki az ágy szélénél, haja helyén fekete kígyók voltak.

– Mi az, szóltál?

– Ki vagy te? – kérdezem a fejet.

– A te halálod – így válaszol a fekete kígyókkal teli fej. Kedves a hangja.

– Velem tartanál? – kérdezem őt.

– Azt akarod, hogy magammal vigyelek?

– Ha neked megfelel, akkor én még nem szeretnék meghalni, – válaszoltam neki.

– Akkor mit szeretnél? – a fej továbbra is kedves hangon szólt hozzám, nem vesztette el a türelmét.

– Szeretném, hogy mindig mellettem legyél.

– Mit akarsz, miről beszélgessünk?

– Nem tudom, – válaszoltam tanácstalanul.

– Nem a bőbeszédűségemről vagyok híres.

– Az nem gond.

– Na meg aztán nincs is mit mondani, – folytatta a fej a kígyóhaj mögül.

– Az is elég ha csak közel vagy hozzám.

– Ugyan miért?

– Szeretném ha segítenél nekem abban, hogy sose felejtselek el.

Emlékszik még rám, Édesanyám? Tudja hogy hívnak? Engedje meg, hogy bemutatkozzam, Cecília vagyok. Tetszik ez a név? Maga milyen nevet adott volna nekem? Gondolkozott valamilyen néven, mikor helyet adott nekem magában?

(„A méhében való rövid tartózkodásom alatt”, akartam volt mondani).

Igen, bensőséges kapcsolatban vagyok a sötétséggel, de egyáltalán nem vagyok rá féltékeny. Fognám a sötétséggel ápolt intimitást és szívesen elcserélném néhány óra alvásra, hogy rendet rakjak a lelkemben és egy kis békét teremtsek odabent. Meg nem tudnám mondani mikor szoktam rá arra, hogy éjszakánként felkelek. Egy dologban azonban biztos vagyok: az első és legrégebbi emlék magamról a sötétség. Ez tény, egyáltalán nem túlzok, sötétben tágra nyílt szemeim jelentik számomra az első gyerekkori emléket. Mondhatni a gyermekkorom nem volt más, mint sötétségek hosszú sora. Nem panaszkodásképp mondom és nem is azért, hogy rossz érzéseket keltsek magában. Ez egyszerűen csak így van.

Édes Asszonyom Anyám, megesett már önnel, hogy rám gondolt? Feltette már magának a kérdést, hogy vajon hogyan is tölthettem életem első éveit? Ha szeretné, hogy a képzelete a valósággal egyesüljön, akkor képzeljen maga elé egy kislányt, aki aggódástól gyötörve, nyitott szemmel tölti az éjszakákat.

Ne gondolja azt, hogy a sötétség az, amitől félek. Nem is a csend. Itt sosincs teljes csönd. Napközben a szobákat zene és hangok töltik meg. Éjszaka pedig az igazak álmát alvó lányok szuszogását lehet hallani. Mindenkinek van rá jellemző, jellegzetes szuszogása, miközben alszik, és ami engem illet, ha más gondolatok gyötörnek, éjszaka szeretem azzal elütni az időt, hogy megkülönböztetem a szuszogásukat. Van aki horkol de ez nem zavar. Mindenkinek van egy éjszakai személyisége, ami olykor teljesen ellentétes azzal, amit nappali fényben enged láttatni.

Minden reggel, akár a virágok, a Nap fényénél kinyílnak az arcok.

Magdolna alvás közben nehezen veszi a levegőt, mintha nagy erőfeszítést jelentene számára a pihenés, napközben viszont léptei könnyedek, szavai gyengédek, szívesen mosolyog. Talán gyötrő álmai vannak, és olyankor rászakad mindaz, amit napközben sikerült elkerülnie.

Időnként, mikor sötét van és elnyúlok az ágyamban, el-el kapok valami távolból jövő, megfejthetetlen neszt.

Fordítás Nyelvi fordulat

Anja Snellman: Anis F. és a piros bikini

Fordította: Takács Boróka

Esténként, miután Anis már végzett a leckéjével, segített a húgainak a házijukban és segített még a házimunkában az anyukájának is, két évvel előre ugrott és elképzelte mi mindent csinálna a következő nyáron, ha maga dönthetne róla.

Először is, bikini. Anis F. Muumin piros bikiniben szeretett volna sétálni a strandon a tenger felé. Hallahallahalla. Ez a fantázia annyira tilos és borzalmas volt, hogy minden alkalommal megnevetette.

Másodszor, vidámpark. Anis fel szeretett volna ülni a hullámvasútra, az óriáskerékre, a vadvízi csúszdára; száguldani akart, pörögni, bőrig ázni és látni a várost a magasból. Popcornt és vattacukrot enni, Coca-Colát inni, amíg meg nem fájdul a hasa.

Harmadszor, Anis moziba szeretett volna menni és megnézni bármit, ami csak az eszébe jut. Talán egy pornófilmet. Hallahallahalla. Egy olyat, amiben a férfi és a nő mindenféle pózban csinálják. Anis teljesen pontosan szerette volna látni mi történik. Az elejétől a végig.

Negyedszer, Anis biciklizni szeretett volna rövid felsőben és rövidnadrágban, amerre csak akar, a tengerparton, a városban, a piacon, az állatkertben.

Ötödször, Anis el szeretett volna menni egy Madonna koncertre. Tízezer fiatal hófehérkével akart föl-le ugrál és üvölteni, énekelni Madonnával együtt az I am a Material Girl-t.

Hatodszor, egy fiú. Anis F. Munnin közel szeretett volna kerülni egy fiúhoz. Tudni akarta milyen illatú a fiú haja a füle mögött és milyen megérinteni a fiú ujjai közti bőrt. Anis a kezével már kipróbálta, milyen érzékeny terület is található az ember lába között. Kintir, a paradicsom darabkája, áramütés és hidegrázás. Anis a könyvtárban olvasta, hogy a paradicsom ezen darabkájában van a legtöbb idegvégződése az ember egész testén. Otthon természetesen nem lehetett ilyesmiről beszélni, mert a nők testének ez a része a gudmo-k közé tartozik, amit körülmetéléskor ki kell vágni. Viszont szünetben és az internetes fórumokon annál többet beszéltek erről.

És most már arca is volt az álomfiúnak, Anis a telefonja képernyőjén nézte a képet, amikor a takaró alatt a tenyerét a lába közé szorította. Hallahallahalla!

Hetedszer, Anis piros bikiniben szeretett volna táncolni, mint Brigitte Bardot, Marilyn Monroe és Halle Berry az egyetem könyvesboltjának poszterein. Úgy akart kijönni a vízből, mint egy Bond-lány. Így a fiú megnézné őt és végignézné, amíg ledobná a bikini felsőjét, mint egy igazi baby. HALLAHALLA.

Anis egyszer azt álmodta, hogy a Koránban van Piros Bikini szúra. Üdvözöllek, mondta Madonna lágy hangon és megszólította őt.

Ha a Koránban lenne Piros Bikni szúra, akkor a csupasz bőr dicséretével kezdődne, mesélte Madonna. Leírná a test különböző részeit. A Piros Bikini szúra a Bőr szúrája lenne. Ennek a szúrának a nyelve lágy lenne, mint a simogatás. Az egész szúra az életöröm hangján szólna. Mert hát nem az életöröm minden hit alapja? Ezért kell a Piros Bikinit és minden bőrt dicsérni, különösen a bikini alattit! Legyen végre vége a fekete csuklyás bokáig érő fürdőruháknak és a természetes szépség elrejtésének.

Piros Bikini szúra az élet élvezésére emlékeztetne, felsorolná az összes közeli ember érintését, a hajsimogatást, a macska- és kutyatappancsok tapintását, minden édes és keserű ízt, amit az ember megízlel, minden édes és csípős illatot, amit belélegez, minden anyagot, amibe gondolkodás nélkül beleugrik vagy amin lassan átgázol, a folyókat, amiken lebeg és amikbe lebukik és úszik, mint a bölcsesség folyóiban; benne lenne minden öröm, amit megél, minden fa, vagy árok, amit megmászik, és minden félelem, ami elől elrejtőzik, akár egy barlangban.

Piros Bikini szúra nem ígérné, hogy a halál után a paradicsomban a mártírférfiakat több tucat barna szemű huura várja, akik csak egy leplet viselnek vagy csak piros bikinit.

Piros Bikini szúra nem szólítana fel a sofőröket, hogy hajtsanak bele a zárt ajtókba, a repülőgépek repüljenek bele házakba, az emberek dinamitövekkel magukra szíjazva fussanak boltokban és éttermekbe, nem nézve fenyegetően a nők aprócska bikinijére.