Category Archives: TOP10 – Válogatás korábbi számainkból

Fordítás Fordítás

Neil Gaiman: Amandának

(méltatás, Christopher Fry után szabadon)

Felsorolom hölgyem bájait – bár számtalan van neki…

Először: mosolya, akár a felhőkön áttörő napsugár egy középkori festményen.
Másodszor: úgy mozog, mint a higany és a párducok, s mozdulatlanul is tud állni.
Harmadszor: szeme színén nincs két ember, ki egyetért, én mégis fel tudom idézni, ha lehunyom a szemem.
Negyedszer: nevet a vicceimen, közömbösen énekel a járdán, és pénzt ad az utcai zenészeknek hitbéli jóságból.
Ötödször: úgy baszik, mint a vadmacskák mennydörgés közepette.
Hatodszor: csókjai finomak.
Hetedszer: követném őt, sétálnék mellette, vagy előtte, bárhová is akarjon menni, és mellette lennék, sétálnánk félelem nélkül.
Nyolcadszor: álmodok róla és megnyugszom.
Kilencedszer: nincs hozzá fogható, legalábbis nem ismerek olyat – pedig elég sok embert ismerek –, egyáltalán senki.
És végezetül: visítozik, mikor azt mondom „papírkosár”, és reggelenként, mikor szemöldök nélkül felébred, mindig tökéletesen meglepettnek látszik.

Vers Vers

Szakadék

Miután leült, Trianonról kezdtünk beszélni.
Beszakadt körmeivel karcolta szalvétába
az országunk-ábrát. Később már egészen
más határok átrendezése zajlott.
Háttérképén a lányai voltak, de az időt
tudtam azelőtt is, hogy ő megnézte volna:
a hajnal kettőt érzi az ember a halántékán
lüktetni. És ha már számok – mondta –,
gyanúsan sok a telefonszámomban a hatos.
Én nevettem volna, de összeszorította
állkapcsomat a hányinger, elnézést kértem,
és ahogy felálltam, ő hátradőlt, az asztalon
hagyott nedves tenyérnyom pofonokra emlékeztetett,
amiket mások kapnak meg az apjuktól.

Fordítás Fordítás

Silvana De Mari: Az aranyszemű macska (részlet)

Karácsony, december 25.

 

Valaki egyszer azt mondta, hogy a barátság egy olyan kapcsolat két ember között, melyben mindkét fél meg van győződve arról, hogy többet kapott, mint amit cserébe adott. Fiamma számára Leila egy ilyen barát, egy ilyen égi üstökös volt: egyfajta hullócsillag, amely kivezette őt a házából. Tudvalevő, hogy Fiamma háza egy csodálatos odú volt, gazdagsága révén elbűvölően varázslatos, ám rendelkezett a csodálatos odúk hibájával is: annyira sok holmival volt zsúfolásig tele, hogy nehéz volt kijutni belőle. Másfelől Fiamma egyszerre volt egyke gyerek és egyetlen unoka is. Ez tette lehetővé, hogy magára öltse a hercegnő szerepét: soha nem tett még meg egyetlen lépést sem valamely jóindulatú felnőtt felügyelete nélkül, márpedig a hercegnők nem járnak kíséret nélkül.

Leila viszont gyakran volt egyedül, s egymaga készítette el az ennivalót is. Néhányan a mocsárban lakó gyerekek közül kénytelenek voltak egyedül ellátni magukat. Ez borzasztó, és persze szükség lett volna egy apára és egy anyára, akik biztosítják a megélhetést számukra; majd az este nyújtotta volna nekik a nyugodt alvást a fehér lepedőkön fekve. Sok mindenen kellett keresztülmenniük és mégis túlélték. Volt, aki látta saját városa bombázását, volt, aki a lakásba érve vértócsában fekve találta családját. Mégis túlélték.

Éjjel, miközben hercegnőként pihent az ágyában, a tiszta lepedőn, Fiamma a mocsárban élő túlélő gyerekekre gondolt. Ő osztályelső volt, mindig is az volt, noha sosem készakarva tette mindezt. Nehéz lett volna nem kiválónak lennie, amikor olyan családból jött, ahol a vacsoraasztalnál az orosz forradalomról ment a társalgás.

Első nap az iskolában Leila felmászott a tetőre, hogy felülről láthassa a várost. Fiamma sohasem tett volna ilyet. Ő sosem járt tilosban, sosem tett volna olyat, ami tiltott. Osztályelső lévén mindig végrehajtotta az utasításokat, és ő volt az, aki mindig zokszó nélkül, fejet hajtva tett eleget a kéréseknek. Valamilyen módon Fiamma egyfajta kis papnője volt a fennálló rendszernek: az ő füzetei mindig kifogástalanok voltak, ahogy a magaviselete is. Persze nem arról van szó, hogy bármi rossz lett volna a fennálló rendszerben; a fennálló rendszer maga volt a jóindulatú iskola, a jóindulatú állapot, a jóindulatú család volt.

Mindeközben voltak mások, akik felmásztak a tetőre, hogy láthassák a várost felülről, noha ez tiltott volt.

Fiamma úgy nézett Leilára, mint egy égi üstökösre. Egy vezércsillagra, ami kivezette őt a fejedelmi odújából a mocsárba, egy mágikus helyre, ahol találkozik a víz és a föld, az ismert és az ismeretlen, a helybéli s az idegen.

A mai nap azonban vészjóslónak ígérkezett: váratlanul megjelent az afrikai kölykök bandája. Zabosak voltak, mert a karácsony napját ily nyomorúságosan kellett eltölteniük, s mérgesek, amiért az életük a semmi felé tartott, ahol minden üres, és minden egyes nap egy kegyetlen harc a puszta létért. Idősebbek voltak Leiláéknál, tizennégy-tizenöt évesek. Dühbe gurultak, ha valaki részeg volt. Közülük kettőnek vágások éktelenítették arcát; szándékosan ejtett sebek voltak ezek: szörnyen fájdalmas hegekből álló tetoválások.

Fiamma azonnal kitalálta, hogy ki a bandavezér. Nem volt az a tipikus nagydarab srác, aki mindenki előtt állt, hanem inkább pont ő volt az, aki a háttérben maradt. A banda tagjai gyors pillantásokat vetettek szüntelen hátrafelé az esetleges utasításokért. A vezér egy felettébb magas és helyes fiú volt, három párhuzamos heg keretezte arcát. Az egyik dolog, ami egyedül őket jellemezte, az az arcukon ejtett sebek voltak: a bátorságuk egyfajta bizonyítékául szolgáltak, személyiséget adva ezzel elveszett lényüknek, valamint annak, hogy a banda teljes értékű tagjai lehessenek. Magát a puszta tényt is módfelett gyűlölték, mégis ez volt az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhattak. Ugyanis, ha az ember kartondobozban alszik, mindenét magához szorítja, ha azonban semmije sincs, keres valamit, amit a magáénak tudhat.

A bagázs úgy közelített Fiammáék felé, akár egy farkasfalka, amelyik bármelyik pillanatban lecsaphat rájuk. Alighogy támadásba lendültek, Umberto máris Maryam elé vetette magát, hogy megvédhesse. Fiamma emlékezetébe véste a mozdulatot. Umberto, akit ő mindig is elviselhetetlenül gorombának, maradinak és erőszakosnak tartott, végül sokkal intelligensebbnek és bátrabbnak bizonyult, mint ahogy azt lány gondolta volna. Fiammának tetszett az angol „brave” szó a bátorság kifejezésére. Ügyes vagy, Umberto. – gondolta.

A két fiú középkori lovagként ugrott a lányok elé. Ki-ki a maga úrhölgyét próbálta védeni. Stefano Leila elé állt. Fiammában – aki mindig is oda volt Stefanóért – ekkor tudatosult, hogy a fiú nem őt választotta. S akárcsak őt, bizonyára Stefanót is rabul ejtette Leila személyisége még az első iskolai napon, amikor felmászott a háztetőkre, hogy láthassa a világot felülről. Ebben a pillanatban Fiamma szem elől vesztette Stefanót és mind ott maradtak a támadók gyűrűjében.

Nesze neked karácsony!

Most már biztos, hogy a kórházban fogják tölteni a szilvesztert és a vízkeresztet, remélve, hogy csak az ortopédiai osztályon kell dekkolniuk, és nem az intenzíven két újraélesztés között.

Remek… most aztán kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog újévet mindenkinek!

Ekkor Fiamma pillantása találkozott a szenegáli bandavezérével, az igazi főnök tekintetével, aki hátul, s nem elől állt, mint az a nagy és hatalmas melák. Farkasszemet néztek egymással. A srác le sem vette róla a szemét. Fiamma szíve hevesen vert, a torkában dobogott, szinte majd’ kiugrott a helyéről. Vizslatta a srácot, amaz pedig állta a pillantását. Fiamma, aki tiszta ágyban alszik, aki bizonyosan el fogja végezni a középiskolát, majd az egyetemet is; s vele szemben ott állt egy fiú, aki sok mindenen ment keresztül, és kimaradt bizonyos dolgokból, most mégis úgy nézett Fiammára, hogy a lány érezze minden erejét.

Eközben Stefano pantomim játékba kezdett: ez egy nagyon okos megoldás volt, ami mindenkinek lehetőséget adott arra, hogy megússza a balhét fejvesztés nélkül. Hihetetlen, de Ursula segített neki ebben. Egy volt azok közül – mint ahogy azt a példa is bizonyítja – aki sokkal többre képes, mint ahogy azt az ember képzelné. Úgy látszik, Leilának megvolt az az adottsága, hogy kihozza az emberekből a legjobbat.

Fiamma és a szenegáli fiú továbbra is kölcsönösen méregették egymást. A srác arcán halvány mosoly jelent meg, majd elfordította a fejét. Ebből nem lesz semmi. Elment. Ekkor Stefano azt javasolta, hogy csináljanak úgy, mintha csak játszanának, elhitetve velük, hogy a játékot a magas srác irányítja, végtére is mindenki az utasításait várja.

Végül mindannyian épségben, dzsekiben és telefonnal a zsebükben tértek haza. Boldog karácsonyt!

Ám azon az estén, a tiszta fehér ágyában, Fiamma újra a rászegeződő szempárra gondolt. Maga elé idézte az indulattal teli arcot, s a tekintetet, ami az övébe fúródott.

Kellemes Ünnepeket!

Ráadásul büszke volt a barátaira: Stefanóra felettébb, de nagyon örült Ursula és Umberto meglepően bátor megtáltosodásának is. Még a végén kiderül az emberekről, hogy több van bennük, mint gondolnánk. Ez a hősök napja volt. Fiamma elaludt s a szenegáli sráccal álmodott. Álma egy messzi, fákkal és szavannákkal tarkított vidékre vitte őt.

Boldog karácsonyt a jószívű embereknek! Boldog újévet mindenkinek!

Próza Próza

Kárókatona

Esküszöm, hogy radioaktív, basszameg!

Mert ugyan nem mostuk minden nap azt a szennyet, de eleget láttunk belőle ahhoz, hogy tudjuk. Aznap a lángossütők is kisegítettek minket, mert semminapnak ígérkezett, amikor a hajnali napsütés után egyenletes felhőtakaró borul az égre. Ilyenkor a lángos ki se nyit, de mi minden reggel ott pakoltunk, kivéve, ha éppen már szakad. Úgyhogy segítettek a lángossrácok, cserébe az ingyen órákért a bicajokon, amiket az ingyenkajáért adtunk nekik, szóval így forgattuk körbe-körbe a szívességeket. Ilyen volt a stégsikálás, amit vödörrel, gyökérkefével, meg a tó vizével kiviteleztünk. Meg volt erre egy mondásunk is:

– Tudjátok, mivel mosom fel?

– Nem.

– CIF-fel.

– Hogy az Istenbe?! A vödörbe nyomod bele? Túl drága ahhoz…

– Nem, de ez a víz Cián-Iszap-Fekália.

Tényleg, hisz leszedni nem lehetett, csak szétkenni tudtuk a seprűvel a sugárfertőzött madárszart. Bevontuk egy réteggel a napok, hetek, szezonok alatt, szép egyenletesen kentük el, hogy ne tűnjön fel a vendégeknek. Aztán folyamatosan csatázhattunk napközben a kacsacsaládokkal, néha nagy merészen előbújtak a nádasból, amit legtöbbször lerendeztünk annyival, hogy lassú, kemény léptekkel végigcsattogtunk a stégen, ők meg szépen lassan kitotyogtak az utunkból, de mikor jókedvünk volt, vagy ránk tört a gyakori unalom, akkor vadászt játszottunk. Egyikünk sem látott puskát sosem, hajtani is csak a lányokat hajtottunk, de előtört egy ősi ösztön, ahogy kezünkbe simult az evező, és kilopakodtunk a deszkákra. A kacsák semmit sem sejtettek. Lassan, majdnem laposkúszásban közelítettünk az áldozat felé, pattanásig feszültek az idegek, megállt a levegő vadász és prédája között, az egész strand lélegzetvisszafojtva figyelte, meglesz-e a vacsorára való, de mikor lőtávolba értünk, a kacsák ráérősen elkezdtek távolabb bicegni, ilyenkor elfogy a vadász legendás türelme, és kiront. Persze sosem talál célt, annál többet láttak rövid életükben a madarak, az evező tolla csak a levegőt hasítja, mert már el is bújtak a nádfalban. Mi pedig kidüllesztett mellel visszaülünk őrhelyünkre, hiszen jól végeztük dolgunkat, a stég szarmentes maradt. Egyszer még a legnagyobb bombázót, a kárókatonát is elijesztettük így. Az aztán olyan nyomokat hagy, amik, még ha azonnal le is vakartuk, beleégtek a deszkába, és szezonvégig ott feketélletek a vendégek undorára. A kárókatona, ő a király ott, a nádas kis madarai közt, éjsötét teste fölött sárga koronával.

A hattyúkkal egészen más volt a helyzet. Azok sosem szálltak be a játékunkba, naponta kétszer tűntek csak fel a stég körül: egyszer kilenckor, amikor elkezdtünk kinyitni, egyszer pedig délután, négy óra magasságában, amikor már végigjárták Keszthely felé a partot, a turisták kenyérmorzsáira éhesen. Szép kis család volt, minden szezonban legalább öt fiókát nevelt a tojó, amik aztán szépen elfogytak a nyár végére, egy a horgászok áldozatául esett, egyet még tojáshéjjal a seggén nyelt el egy kapitális harcsa, egyet megmérgeztek, egyet meg csak simán a halálba szekáltak a testvérei, így lett minden augusztus végére két-háromtagú a család. Pedig milyen ravaszak voltak! Mérnöki pontossággal kerültek el minket, hogy még csak súrolni se tudjuk őket egyetlen ütésünkkel sem. Pontosan ugyanúgy járták a táncukat minden nap.

A keszthelyi kanyar összes strandjában ismerték ezt a családot, bosszúságban tartották a vízimentőket és a horgászokat és rettegésben a fürdőzőket. Sztorizgattak is róluk a kocsmában, sőt az újságban is megjelent egy cikk a legnagyobb rémtettéről. A Blikk egy 2014. áprilisi cikkében arról számolt be, hogy előző év nyarán a vonyarcvashegyi nádasnál egy gyanútlan, fiatal pár csónakázott, amikor lecsapott rájuk a fehér szörnyeteg. Talán keresztezték a család útvonalát, talán csak sebezhetőnek látszottak, annyi biztos, hogy a lovagias srác a hattyú első szárnycsapására a tóba ugrott, nem úgy, mint barátnője, akit lerohant a megvadult állat. A lány sokkos állapota miatt a későbbiekben alig tudott visszaemlékezni az eseményre, csak annyira, hogy miután a hattyú leteperte, nagyon furcsán érezte magát. Az eset megjelenése után többen is jelentkeztek, hogy hasonló támadásnak voltak szemtanúi vagy áldozatai, de egyedül a cikkben szereplő lány adott életet egy tollas kisbabának kilenc hónap múlva. A torzszülött pár óra után elpusztult a kórházban, így a cikken kívül semmi sem igazolta a megtörténteket.

***

Talán a szél bolondította meg, de egy viharos délután az apa letért a megszokott útról.

Az eső elől menekülve egy sikolyra figyeltünk fel. Körbefordultunk, és a strand közepén megláttunk egy kislányt. Kezében egy csomag pattogatott kukoricával földbe gyökerezett a lába és tátott szájjal bámult maga elé. Nekünk is leesett az állunk, ahogy megláttuk előtte tornyosulni azt a rettentő fehérséget, tizenkét kilónyi toll- és izomtömeg közeledett felé vészjóslóan, a kaja után kapkodva. Elhűlt bennünk a vér, egyikünk sem tudta elképzelni, mekkora is ez a madár valójában, akkor láthattuk először, hogy magasabbra nyújtja a nyakát, mint egy hét éves kislány. Hamar felocsúdtunk, ahogy felébredt bennünk a vadász, egyszerre kaptunk három evező után, és hajszára indultunk, úgy rohantunk az ágaskodó vad felé, mintha az életünk függne attól, melyikünk evezője talál előbb célba a testén.

Olyan szépen csattog a hattyútoll, hogy azt elmondani nem lehet! Akkor is, amikor nekifutásból felszállnak a vízszínről, de a műanyag lapok olyan zenét csaltak ki belőle, mintha egy zongora billentyűit ütöttük volna. A magasnyakú király sziszegve vonult vissza a birodalmába, hiába futottunk utána, szempillantás alatt eltűnt a nádasban, hangos ropogással törve utat magának a sűrűben, mi pedig sokadjára is elnyertük a nap hősei címet. De ahogy az apuka hálás kézfogását fogadtuk, úgy is csak az járt a fejünkben, hogy a madár levadászása volt a legjobb dolog a napban.

Képzelhetik, micsoda dicsőség lett volna elejteni a kárókatonát!

***

Azon a napon viharnak híre se volt. Készültünk a szezon egyik csúcsára, júliusi hétvégére, és ahogy unottan kapkodtuk össze a placcot, megláttunk a stégen ücsörögni egy férfit. Csak mérgesen sóhajtottunk, már megint nem bírja kivárni valaki a tíz órát, hiszen úgyis ott vannak a csónakok, miért ne lehetne már most kibérelni őket egy tekerésre, miért is várnánk el nyáron bárkitől, hogy megértse, bőven elég az embernek a munkaidőn belül dolgozni. Nem baj, Dani kint mossa a bringákat, majd visszazavarja a partra, hogy itt kell fizetni, innen meg továbbküldjük másik éghajlatra, amíg ki nem nyitunk. De Dani nem volt a stégen, épp az elmaradhatatlan felmosót és vödröt hozta ki, ezért visszafordultunk a víz felé. Nagy lett az izgalom, mert a férfinek híre hamva se volt, de ott, ahol egy perce látni véltük, egy karcsú fekete alak nyújtózott.

A kárókatona.

Fenséges tollai a szélrózsa minden irányába meredtek, ahogy tisztítgatta őket. Hosszú nyaka lehetetlen irányba tekeredett szárnya alá, majd kinyújtózott, hogy mindenki láthassa pompás méretét. Ő a Balaton teljhatalmú ura, a fekete villám, minden hal rémálma! Egymásra nézni is alig mertünk, mert a levegő jéggé fagyott, ha leejtettünk volna egy legyet, azt is tisztán lehetett volna hallani, vagy valami ilyesmi. A torkunkban kezdett dobogni a szívünk, ahogy megfontolt lépésekkel lopni kezdtük a távolságot a stég vége felé. Centiket csúsztattuk csak a lábunkat, senki nem mert gyorsan haladni, vagy egyáltalán lélegezni, hiszen hosszú szezonok alatt csak egyszer adódik ilyen lehetőség, ilyen nemes vad. A madár meg csak tovább tisztálkodott, nem szúrta ki az őt kiszemelő három, kegyetlen vadászt. Egyre lassabbak lettek a léptek, egyszer szorosabban markoltuk az fegyvereket, Gábor kezében az evező, Daniéhoz szinte hozzánőtt a gyökérkefe, én pedig egy diszperzites vödör peremét szorongattam. Úgy lapultunk görnyedt háttal, ahogy nagymacskáktól, a vadászat királyaitól lestük el National Geographicról. Még öt méter van hátra. Formátlan tollszobrunk továbbra is kecsesen és ráérősen mosdott. Már csak négy méter. Talán egy perce nem vettünk levegőt. Aztán három méter. Pattanásig feszülnek az idegek. Két méter. Az izgalom a tetőfokára hág. Egy…

Ebben a pillanatban kapta felé a fejét a fekete úr. Szikrázó pillantással találkozott a szemünk, de nem a megszokott, sárga szivárványhártya keretezte a pupilláját, hanem olyan vakító kék volt, mint az ég színe. Olyan hirtelen olvadt fel a pillanat, hogy  mozdulni sem tudtunk, tátott szájjal néztük végig, ahogy a kárókatona rikoltott egyet, de olyan vérfagyasztót, hogy talán még a tihanyi visszhang sem mert válaszolni rá, pedig beleremegett az egész víztükör, aztán kitárta a szárnyait, de basszus, hogy mekkora szárnyi voltak, ha nem ereszt gyökeret a lábunk a stégbe, tutira seggre estünk volna, aztán… az aztánt már nem tudjuk elmesélni, mert mindhármunk csak egy erős villanásra emlékszik. Hogy egy kurva turista, vagy a természet sietett a madár segítségére, már sosem tudjuk meg.

Mi meg, miután felkapartuk az állunkat, és pihentünk egy kicsit az árnyékban a nagy izgalmakra, arra a következtetésre jutottunk, hogy a fasznak akartuk elkapni, úgyis keserű a húsa.

Vers Vers

Fehér

Újabban kaméleon vagyok.
Mióta összegyűltek bennem

a mellékhatások, átvettem a fal színét,
és az apró betűs részekkel együtt lettem
én is egyre kisebb. Ugyanaz a fehér ágy

nézi végig, ahogy éjszakákat forgolódok,
te mindig máséban keresed
az egészséges mozdulataimat

és félsz, hogy már sosem fogsz
a párna jó oldalán ébredni.
De ne aggódj, majd a látogatók izzadtságából
következtetek a napsütésre, miközben
módszeresen gyógyítanak a halálba.

Fordítás

Raul Brandao: A szegények (részlet)

Mi szükséges a költő számára egy remekmű megalkotásához? A fájdalom. A szenvedés alkot. Emlékeznek a márványszobrokra, melyek örökre régi sírboltok alatt görnyednek? A rózsaablakon beszűrődő holdfény áloméletet ad nekik a szállingózó porból: megremegnek, felröppennek, szétoszlanak. Éppígy a fájdalom, akár holdfény, sugaranként kelti életre az álmot.

A keletkezéshez szükség van szenvedésre. Most és mindörökké: a fájdalom az, mi életre kelti az élettelent. Ahogyan a szenvedő szobrász vésője csodálatra méltó művé alakítja az élettelen fatörzset. Szavak által, eltévedt hangok által, a szellem által lehetséges csak ez a csoda: megnevettetni, álomba ringatni, megríkatni másokat. Egy padlásszobában bujdosó szerencsétlen zseni az ábécé egyszerű, dísztelen betűivel örökkévalót épít fel, erősebbet és szebbet, mint amit hegyek szívéből bányászhatnánk ki.

Mi tehát a fájdalom, ez a rendkívüli csoda, mely életre kelti a sziklákat? Mi ez a döbbenetes folyadék, saját magából származó lélek, mely kenyérként osztható darabokra? Nem élt még a nap alatt olyan létező, kinek igaz fájdalma meg ne vigasztaltatott volna és ne nyert volna üdvözülést. Még a legegyszerűbbeké is, akik, akárcsak a fák, melegítik és megvilágítják a szegényeket, mielőtt elenyésznek.

A fájdalom életet ad, de nem a maga hasznára: alkot, felszabadít, csodát tesz. Nincs semmi más, mely ennyire összekötné, áthatná, testvérekké tehetné az embereket. Hová tűnnek ezek az egyetlen nagy kiáltásban egyesülő kiáltások?

Tekintve, hogy nem vész el semmi sem, mi is lehetne oly maradandó, mint a könnyek áradata? Isten?

Régóta hallgatom a hangok lármáját, az elkeseredett kiáltásokat. Háborúból, kórházakból, az emberi nyomorúságból.

És ebből az elnyomott tengerből születnek a villanások, csillagködök, melyekből világok tűnnek elő. A sikolyok örök folyója, mely az emberiség kezdete óta létezik, az örökkévalóságba torkollik bele.

A fájdalom az egyetlen erő, mely valóban alkot és pusztít: az Erő. Istent és az alantast is élteti. A tűz óceánja, az univerzum lelke. Fényt gyújt az elkeseredettek lelkében, és hegyeket hív életre.

A fák a föld érzései.

Álmodjatok! Szenvedjetek!

Ahogy egy névtelen filozófus mondta, ez a világ a végtelen szépség lehullott cseppje talán.

Fordítás Fordítás

Kavabata Jaszunari: Egy napsütötte hely

Életem huszonnegyedik őszén történt, hogy találkoztam egy lánnyal, aki a tengerparton üldögélt egy fogadó előtt. Szerelem volt első látásra.

A lány hirtelen kapta fel fejét, és elrejtette arcát kimonója ujja mögé. Amikor észrevettem a reakcióját, arra gondoltam, biztosan most is megismételtem a rossz szokásomat. Zavarba jöttem, és erőltetetten magyarázkodni kezdtem.

– Bámultalak, ugye?

– Igen… De nem ez a gond – a hangja lágy volt, a szavai könnyedek. Felszabadultnak éreztem magam.

– De zavar téged, nem?

– Nem. Semmi gond, csak… szóval igazán, semmi gond.

Lejjebb húzta a kimonója ujját. Az arcára volt írva, hogy nehezére esik újra megmutatni magát. Elfordultam hát, és az óceán felé meredtem.

Régóta tudok már erről a szokásomról, hogy bámulom az embereket, akik velem szemben ülnek. Sokszor gondoltam rá, hogy kigyógyítom magam ebből, de egyszerűen fájdalmat okozott, ha nem vizsgálhattam meg a körülöttem lévők arcát. Minden alkalommal erőteljes önutálatot éreztem, ahányszor csak észrevettem, hogy ezt csinálom. Talán akkor kezdtem el az emberek vonásaiból olvasni, amikor gyerekként elvesztettem a szüleimet és az otthonomat, majd másokkal kellett együtt laknom. Meglehet, ez az oka annak, hogy ilyenné váltam.

Egy idő után érdekelni kezdett, hogy valóban csak akkor kezdtem-e így viselkedni, amikor már másokra voltam bízva, vagy előtte is, mikor még a saját otthonomban éltem. Soha nem találtam erre olyan magyarázatot, ami tisztázta volna előttem a helyzetet.

Szóval, ahogy elfordítottam a fejem a lányról, észrevettem egy napfényes helyet a parton, amelyet elborítottak az őszi sugarak. A látvány felidézett bennem egy rég eltemetett emléket.

Miután a szüleim meghaltak, nagyapámmal kellett élnem közel tíz évig, egy vidéki kis házban. A nagyapám vak volt. Éveken át ugyanabban a szobában ült, ugyanazon a helyen, Kelet felé nézve, előtte egy szénnel teli üst állt. Alkalmanként elfordította fejét Dél felé, de egyetlen egyszer sem nézett Északra. Mihelyt feltűnt nagyapám különös szokása, rettenetesen aggódni kezdtem. Sokszor volt, hogy csak ültem vele szemben, és bámultam az arcát, arra várva, vajon elfordul-e valaha is Észak felé. De a nagyapám, akárcsak egy felhúzható játék baba, minden öt percben jobbra fordította fejét, mindig csak Dél felé nézett. Mindez szomorúsággal töltött el. Nyugtalanítónak tűnt. Délen egy napsütötte hely volt, és én csodálkoztam, hogy egy vak ember számára is lehetnek fátyolosan világosak a sugarak.

És most, hogy a tenger felé néztem, ismét felidéztem azt a napsütötte helyet, amit már egyszer elfelejtettem.

Azokban a napokban nagyapám arcát figyeltem, arra várva, hátha Dél felé is elfordul majd. Miután megvakult, gyakran szegeztem rá hosszasan a tekintetemet. Mindez aztán szokássá fejlődött nálam, és, ahogy arra most ráébredtem, később rajta kívül már más emberek arcát is vizsgálgattam. Mi több, ez a szokásom az új otthonomba is velem tartott. Nem csupán triviális okai vannak hát ennek. Biztonságos önsajnálatba süppedtem a felismeréstől. Ha erre gondoltam, legszívesebben szárnyaltam volna örömömben. Főként azért, mert a szívem tele volt vággyal, hogy végre tisztázzam magam a lány előtt.

– Már hozzászoktam, de kissé azért még szemérmes vagyok – szólalt meg ismét.

Szavai azt sugallták, hogy visszafordíthatom tekintetem az arcára. Ugyanakkor biztosan úgy érezte, hogy nem volt helyénvaló az előbbi viselkedésem.

Most már derűsebben néztem rá. Elpirult, és egy ravasz pillantást küldött felém.

– Az arcom minden nap és minden éjszaka után egyre csak kevésbé lesz fiatal – úgy beszélt, mint egy gyerek.

Mosolyogtam. Úgy éreztem, mintha hirtelen némi intimitás szökött volna kettőnk kapcsolatába. Szerettem volna magammal vinni a lány és nagyapám emlékét a tengerpartra, arra a napsütötte helyre.

Fordítás Fordítás

Giuseppe Pitré: Az ékszerész

Egyszer volt hol nem volt, volt egy anya, akinek volt két fia és egy lánya. Férje már meghalt, a gyerekei éjt nappallá téve dolgoztak, hogy segítsenek neki. Egyszer a fiúk elmentek vadászni (tudniillik szerették az effajta szórakozást is), és este hoztak az anyjuknak egy tarkabarka madárkát, fején tollkoronával. Azt mondták neki:

– Anyánk, nézd ezt a madarat, neked hoztuk!

Másnap az asszony kitakarította a kalitkát, és gyöngyöt, gyémántot és drágaköveket talált benne. A meglepetéstől még a szája is tátva maradt. Fogta, és elvitte őket egy ékszerészhez.

– Mennyit ad ezekért a kincsekért?

Az ékszerész megnézte azokat, és elkezdett latolgatni:

– 300 garast!

– Áll az alku!

Másnap megint kitakarította a kalitkát, és ugyanaz történt: briliánsokat, gyémántokat és igazgyöngyöket talált. Elment az ékszerészhez és túladott rajtuk. A harmadik nap ismét. A negyediken is. A férfi kíváncsi volt, honnan jön ez a nagy gazdagság, és egy nap megkérdezte tőle:

– Nagyságos asszonyom, mondja már meg: honnan szerzi ezeket a dolgokat?

– Uram, van egy olyan madaram, ami gyémántokat és gyöngyöket kakál.

– Tényleg? Hát lánygyermeked van-e?

– Egy leányom van.

Erre az ékszerész:

– Aggylegény vagyok, hozzám adná-e?

– Miért is ne!

Egy hét se telt bele, már meg is szervezték az esküvőt; az anya nem bízta rá gyermekeire a madár kincseit. A lagzi után pár nappal folytatta a drágakövek gyűjtését; de az ékszerész soha sem részesült a fényűzésből, ezért egy alkalommal belébújt a kisördög, nyakon csípte, és megölte a madarat. Szegény asszony, látván a szörnyű gaztettet, nem tudta, mit tegyen.

– És most hova bújjak, ha hazaérnek a fiaim?

– Ne aggódjon, – mondta a vő – ha hazajönnek a sógoraim, mondja nekik, hogy a macska ragadta el. Vegyen egy másikat a piacon, és tegye be a kalitkába!

Az anyós így is tett. Mikor hazatértek a gyerekei, kérdőre vonták:

– Hát a madár hol van?

– Édes fiaim! Elkapta a macska és megölte! Én meg megfőztem, most ott van ni, a fazékban, de egyet se bánkódjatok, vettem egy ugyanolyat.

– Ó , te gyalázatos! – kiabálták a fiúk.

Bementek a konyhába, és mindannyian vettek maguknak egy darabot a madárból: a legnagyobb fiú a fejét tollastul, a legkisebb a máját, ezután elhagyták a szülői házat. Amikor kiértek a városból, az idősebb fivér elvonult dolgát végezni, és egy aranypénzzel teli erszényt kakált.

Mikor a város kapujához ért, az őrök megállították.

– Megállj!

– Ugyan miért?

– Ez a törvény: aki először lépi át a kaput, az lesz ennek a városnak a királya.

Fogták és megtették királynak.

Odaért a második fiú is, de sehol sem találta a bátyját. Betért egy fogadóba, elidőzött bent egy darabon, anélkül, hogy ki tudta volna deríteni, hova tűnt a testvére. Persze a legkevésbé sem gondolt arra, hogy a testvérét királlyá koronázták… Ő is aranyat és ezüstöt kakált, meggazdagodott és lovag lett: adták-vették a ruhákat, aranyláncokat, briliánsokat: valóságos csoda! Szemben vele egy lány lakott egy vén cseléddel. A fiatalok elkezdték egymásnak tenni a szépet, szó szót követett, annyira összemelegedtek, hogy végül eljegyezték egymást. A vőlegény óriási költségekbe verte magát, és a menyasszony nem bírta tovább, fúrta az oldalát a kíváncsiság, honnan jön ez a nagy gazdagság. Az az ostoba meg elárulta neki a titkot. A lány hívatta a cselédet, és elmesélt neki mindent töviről hegyire.

Mire az öregasszony ezt tanácsolta neki:

– Színlelj fájdalmat, aztán kérj tőle a Pellegrino hegyről vizet! Amikor megkapod, csinálj úgy, mintha meginnád, de ne igyál belőle; aztán délben keverd össze az étellel, és mikor látod, hogy kihányja a madár máját, te megeszed, így majd te kakálod ki az aranyat.

Ment minden, mint a karikacsapás. A fiú elájult, a feleség kivette a májat, megette, aranyat kakált, így hirtelen meggazdagodott. Egy nap aztán a vőlegény megfenyegette, hogy megöli, ha nem adja vissza neki a májat. Erre az öregasszony azt mondta a lánynak:

– Tudod, mit csinálj? A mezőn van egy bizonyos fűféle, szedj belőle, és készíts neki salátát. Azt akarja majd, hogy egyétek meg együtt, de ne menj bele: ahogy megeszi a salátát, azonnal szamárrá változik.

Másnap mondja a menyecske:

– Don Giovanni, miért ilyen rideg velem? Nem azért, mert tegnapelőtt azzal gyanusított meg, hogy már nem is szeretem magát? Hiszen jól tudja, hogy semmi sem változott! Kiránduljunk egyet!

Az meg szavainak hallatán fellelkesedett:

– Menjünk!

Amikor a mezőn bóklásztak, a nő összegyűjtötte a gyomokat, finom salátát készített, és nekiláttak falatozni. Az ebéd kellős közepén Don Giovanni szamárrá változott. A ravasz lány összekapkodta a dolgait, és visszaindult, otthagyván őt, mint egy kivert kutyát. Bánatában az állat mezőről mezőre kószált. Egy tábla végén talált egy másik fűfélét, megkóstolta, és újra olyan volt, mint előtte.

– Á, megvagyunk! – lelkendezett Don Giovanni.

Szedett egy maréknyit abból a növényből, ami állattá változtatta, és abból is egyet, ami visszaváltoztatta emberré, aztán elindult. Visszatért a városba, és bement a fogadóba. Amikor a leendő feleség meglátta, majd elájult, de ő elkezdte tenni a leánynak a szépet, az meg annyira örült, hogy még meg is ünnepelte a visszatértét. Három, négy nappal később Don Giovanni megfőzte neki azt a füvet, ami szamárrá változtat: jó nagy tálat készített, és elküldte a menyasszonyának, aki volt olyan bolond, hogy beleevett, és már az első falatnál szamárrá változott.

– Ááá, jól haladunk! – mondta Don Giovanni.

Elment, fogta a Pellegrino-hegyi vizet, megitatta a jószággal, aki így kihányta a májat. Megmosta, lenyelte, és megint aranyat kakált. Aztán fogott egy jó erős kötőféket, rátette a csacsira, és beállította szegény párát a malomba lisztet hordani, napi egy garasért.

Egy nap otthon a szamár elkezdett bőgni; meghallotta a cseléd, aki tudott mindenről:

– Szegény úrnőm… – mondta – De majd én segítek rajta!

Felöltözött, elment a palotához, és mindent elmesélt a királynak. Őfelsége elképedt, hívatta a molnárt az állattal és öccsével együtt. Úgy tett, mintha nem tudná, hogy Don Giovanni a testvére.

– Szóval miért is változtattad szamárrá ezt a lányt?

– Ó, Felség…Felséges uram ezt nem tudhatja…. – és elmesélt neki mindent.

– És te – mondta a király – nem ismersz fel?

– Nem, Felség!

– Hogyhogy nem? Hát nem tudod, hogy én vagyok a te fivéred?

– Ön, az én fivérem?

Ennyi volt! Felismerték és megölelték egymást.

Most pedig – mondta a király az öccsének – gondolkodjunk, mi legyen ezzel a szegény lánnyal? Változtassuk vissza! No, mivel tudod visszaváltoztatni?

– Van a mezőn egy bizonyos fűféle, ami… de…

– Nincs de. Menj, szedj belőle!

Mit volt mit tenni; elment, szedett a növényből, és a király szeme láttára odaadta az állatnak. A jószág megette, és az első falat után visszaváltozott emberré.

– Látod, milyen rosszul viselkedtél! – mondta az uralkodó a menyasszonynak. Most aztán vessünk ennek véget: itt a testvérem, házasodjatok össze, és legyetek boldogok!

A fiú elvette a lányt, aztán magukhoz vette az anyját, és mindannyian együtt éltek a palotában; a nagyobbik testvér, mint koronás király, a kisebbik, mint dúsgazdag herceg. Boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Próza Próza

Az utolsó dohányos

Én vagyok az utolsó dohányos. A nagypapi az oka, sose gyújtott rá. Fiatalon hegedűművész szeretett volna lenni és valakitől azt hallotta, hogy a cigitől remeg az ember keze – baromság.

Végül is nem lett hegedűművész, de azután se gyújtott rá. Egész életében.

Én vagyok az utolsó dohányos. Annyi ventilátorom van, hogy minden elsején rágyújtok, mielőtt megnézem a villanyszámlát. Annyi légfrissítőt, öblítőt, dezodort, szájvizet, mentolos cukrot és rágót használok, hogy minden hónapban megdobnak egy tucat kuponnal. Nagyobb ünnepek előtt takaros kis ajándékcsomagokkal.

Én vagyok az utolsó dohányos. Mit is mondhatnék nektek erről… Amikor felnyitod a dobozt, feltéped az ezüstpapírt és látod, ahogy szépen rendben sorakoznak a kis halálkatonák, várva, hogy melyikük lesz az első, amelyik küldetésre indulhat. Mindig ugyanarra a küldetésre. A cigiddel együtt parázsló fényponttá válni az éjszakában – ha nem tudjátok milyen, nem érthetitek.

Tudod, hogy a csoffadt kis bűzrudak azért olyan, szabályosak takarosak és tiszták, mert meg akarnak ölni. De miért érdekeljen? Végül is, az élet, ami megöl, nem?

* * *

Apám dohányzott. Kisiskoláskoromban mikor megjött a melóból: vacsora után leült a ház elé a lépcsőre, rágyújtott és nézte, ahogy a fecskék kergetőznek az égen. Néha odaültem mellé és megmutattam neki a biosz könyvemben, hogy, hogy néz ki egy dohányos ember tüdeje. Igazából azt szerettem volna elmondani neki, hogy mi volt a suliban. De nem nagyon volt fogékony rám. Később meg kamasz lettem és már én nem voltam fogékony őrá. Van ez így.

Amúgy tetszett a füst édeskés illata.

– Én nagyon hülye voltam fiatalon, hogy rászoktam. Te majd ne szokj rá, jó? – mondogatta néha.

Ott volt ugye kamaszkorunk nagy kedvence: az önporladó dohány. Ami a vákuum csomagolás felbontása után először hetvenkét, utána negyvennyolc, majd huszonnégy, majd tizenkettő, majd hat, végül egy órával később teljesen használhatatlan száraz porrá esett szét. (Persze voltak trükkök: a legegyszerűbbhez egy nejlon ágyneműtartó vákuumzsák meg egy porszívó kellett. Magam is műveltem.)

Aztán később jöttek a zárt rendszerű dohányzó maszkok. Voltak, akik azt hitték evvel majd megoldódik a dolog, merthogy nem bocsájtottak ki füstöt. De túl nagyok és drágák voltak, (az enyém a fele fizetésembe volt anno), nem volt kényelmes őket hordozni. Meg hülye érzés volt maszkban beszélgetni. Nagyon sok vicces helyzetet okoztak, meg verekedéseket a krimók előtt. Takarta az ember arcát, hogy milyen pofát vág, csak szemeid látszottak. Szóval kimentek a divatból, mint a barna üveges sör, a többit meg úgyis tudjátok…

* * *

A nővérem is büdös bagós volt egész életében. Amikor elvitte a Szerv egy Leszoktató Intézetbe és a dílerem is eltűnt a föld színéről egy ideje… – szóval gondoltam ideje leállni. Gondoltam kéne valami elfoglaltság, valami hobbi, ami leköt. Ki is találtam, hogy elkezdem kitatarozni a nagyszüleim üresen álló házát, kinn a végen. Vettem szerszámokat, meg néztem oktató videókat a YouTube-on. Meg minden. Nem volt rossz móka, csak sok volt a por.

Éppen a tetőgerendákat vizsgáltam meg a padláson, amikor felfedeztem. A tűzfal belső oldalához volt pakolva. Valaki autóponyvával takarta le. Tizenhat műanyagláda volt. Olyan rolli kocsis, amivel kamionokba pakolják az élelmiszert. Első osztályú kolumbiai dohány volt bennük. Alutasakokban, nagy zöld pecséttel.

A nagypapi végül is nem lett hegedűművész, kávézót nyitott a korzón. Az egyik kávéba rakták a perzselt dohányt, mint ízfokozót. Argentin dohánykávé – így hívták. Fogalmam nincs, hogy mit keresett a tizenhat láda a padláson. (Talán a maffiának akarták eladni.) De szerintem a nagypapi csak simán megfeledkezett róla – hibbant volt már vénségére. Akárhogy is volt megpecsételte a további sorsomat. Kimatekoztam: átlagosan napi három szállal számolva, kb. egy láda = egy év. Ha takarékoskodom, és jól letüdőzöm – akkor másfél.

* * *

Én voltam az utolsó dohányos. A tizenegyedik ládánál tartottam. Olyan napsütéses hűvös reggel volt. Harapni lehetett a levegőt. Az étterem tornáca mellett elhaladva megcsapta az orrom a sülő hús és a fűszerek illata, gomolygó zsíros párafelhővel ostromolta a járdát a grillpult felől. Reggeliztem ugyan, de kicsit megrándult a gyomrom. A zöldséges stand fölött éppen kihúzta a ponyvát a horgászkalapos széles tenyerű zöldséges. A rekeszek fölött a kis rádióból Johnny Cash szólt. Az a szám, amiben a fickó frissen szabadul a sittről és a vonaton tart a város felé:

I bet there’s rich folks eating in a fancy dining car
They’re probably drinkin’ coffee and smoking big cigars.

Egy éles sikolyt hallottam, valaki mellettem elájult, a kereszteződésben két autó összeütközött, mindenki engem néz – akkor jöttem rá, hogy fényes nappal rágyújtottam az utcán. A cigi kiesett a számból, amikor egy mazsorett pálca képen vágott. Felhasította az arcom. Egy tini lányé volt – reggel hét múlt, suliba mehettek épp. A bordáim közé egy sétapálca feje robbant, egy bajszos ősz hajú fószeré volt. Egy jólfésült srác kikapta a banyatankot a megállóban ácsorgó egyik vénasszony elől és kettőt-hármat taszított vele rajtam, amíg a földre nem kerültem. A cigim a földön, próbáltam érte nyúlni mielőtt eltaposnák, de egy fekete kocka cipősarok a kézfejemre lépett és ránehezedik, hallottam a ropogást mikor eltörtek az apró csontok. Egy babakocsis nő kezében sokkoló villant… utána minden zavarossá vált: állati félelmet éreztem, amíg véget nem ért valami révület.

Csak álltak fölöttem és néztek. Talán meglepődtek, hogy az én vérem is ugyanolyan, vagy féltek, hogy mérgezést kapnak tőle, ha rájuk fröccsen. Gondoltam elfutok, de a térdhajlatomban eltépte az inakat a kampós végű bot, amivel a ponyvát kihúzzák. Egy fa tövébe vonszoltam magam a járdáról és nekitámasztottam a hátam. Szeretnék levegőt szívni, de egyre nehezebb hozzájutni. A nyárs, amin a saslikot sütik átszúrta a jobb tüdőmet, sípol és lassan megtelik vérrel. Pedig bírtam azt a pincért, általában adtam neki borravalót. Nem sokat, de azért adtam.

Már melegebb kicsit a reggel, a nap átsüt a fa ágai közt az arcomra. Jól esik a napfény, csak kéne egy cigi. Eszembe jut, hogy egy kibelezett tollszárban még eldugtam egyet. Fél kézzel kicsit nehéz szétcsavarni, de a vákuumfóliát már könnyebben feltépem a fogammal – már valahogy nem izgat, ha kiszagolják a kutyák. A számba veszem és meggyújtom. Jó érzés, ahogy a füst átjárja a tüdőmet, csak muszáj két slukk között felköhögnöm egy kis vért.

Jó-jó, tudom – Rá van írva, hogy öl. Csak nem hittem, hogy ilyen hamar.

Próza Próza

Hókifli

Örült, hogy sikerült felszállnia a vonatra. Nem keresgélt sokat hely után, a legelső fülkének a legszélére bevetődött. Így most már a nyolcfős fülkében négyen utaztak. Ketten a menetiránynak megfelelő oldalban ültek, ők szabták a szimmetriát. A másodosztály vörös, műbőr ülésein nincsenek kiemelt helyek. Amint leült, az a terület az övé lett. Kétembernyi helyet elfoglalva terpeszkedik. Az olcsó, barna szövetnadrág alatt, feltűnően kacsintott fel a hasított bőr Adidas átmeneti. A színek illenek egymáshoz: sötétbarna cipő, árnyalatnyi különbséggel, ugyanaz a színű nadrág. Az ing halvány citromsárga és apró fekete kockák díszelegnek rajta. Hamarabb észre lehet venni a bal karján csillogó Taghauier karórát. A cipőhöz illő, vastag bőrszíjon foglal helyet az óraszerkezet. Hangosan jelzi a másodpercek múlását. A másfél órás út helyett, ötezer-négyszáz másodpercet tölt el a fülkében. Egy, egy, egy. Tömzsi ujjaival addig piszkálja az óráját, amíg a fülledt melegben, állát leszegezve el nem alszik. Csak a hegyes körmei tartják az ujjait az órán. Fél centiméteres hosszúságú, egészséges, egyenesre reszelt körmök. Az arcát az ujjbegyét hanyagul, a körmeivel vakarja meg. A vonatfülkét betöltik az egyenkénti köröm sercenések. Minden csikaráskor megrándul a szemben ülő asszony ráncos homloka. A rándulások külön-külön aktiválják a ráncokat. Egy karcolás, egy ránc mozdulat. Meghatározott időközönként történik meg a vakaródzás. A körmei alól ilyenkor fehér por hullik a fakó ingére. A lélegzetvétellel teszi láthatóvá a port a mellkasán, azokat a mély sóhajtások keringetik az öt négyzetméteren. Az arca fehérlik, a körme alatt egyre kevesebb van. Miközben álmában megrándul, leesik a földre a porcukros zacskó. Légmentesen zárható, így nem ködösíti be a fülkét. A pukkanásra felriad, majd a látottakról keres visszaigazoló pillantásokat. Az asszony nem hallotta, az egyetemista lány beletemetkezett a műszaki vizsgatételekbe. Felvette a körülbelül egy kilót nyomó zacskót a földről, visszarejtette a táskája alá. A táskája szintén barna színű volt, egyszerű, bőr, elől zárható, hatalmas csatos oldaltáska. A sínek egyenetlensége miatt a zacskó minden rázkódással közelebb került az ülés széléhez, ismét leesett. A férfi felvette, beletette a táskájába. Ugyanolyan méretű és tartalmú zacskók sorakoztak benne. Azaz egy darab már nem fért bele. Az utazás során számtalanszor beleszippantott, majd megvakarta az orrát. A körme alól szitálva értek földet a szemcsék. A fekete keretes szemüvege aránytalanul nagy volt az arcához képest, így nem lehetett látni, hogy csukva van-e a szeme, vagy csak lefelé néz. Nézi a cipőjét, az óráját, a táskáját, a zacskót maga mellett. Az őszinteség elhanyagolható. Alaposan leellenőrzi a dózisokat. Megtapintva mindegyik ugyanakkora. Az állomás tábláját meglátva felpattan, de a sietségből kimerevülve illedelmesen elköszön. A zsebéből egy félig teli zacskó esett ki, apró gömböket eresztve a padlóra.
Az idegen leszállt a vonatról, a fehérséget maga mögött hagyta. Másnap hóembert építettünk.

Fordítás Fordítás

EJ Koh: A beszéd

Azt mondják, a világomban az anyának nincs pulzusa.
Azt mondják, az isten, akiről beszélek, nem az, akitől félnek.
Azt mondják, faji témában nincs kivétel.
Azt mondják, nehézségeim vannak helyekkel, visszhangokkal, a váratlannal, nincs tovább.
Azt mondják, fejemen a korona formája csupán az árvaság kábultságának jele.
Azt mondják, megtört vagyok. Nem vagyok folyó, de egy gyík, amely ellen áll
az uralmon lévő, burkolt vélemények díszletén.

Átlagos vagyok, ők azt mondják, polgár.
Az árulás térképe vagyok, a mi időnkben az ellenszegüléstől való megtisztulás.
Nem vagyok mesemondó, csak zavaros.
Nem vagyok bús, se leleményes, se vonzó.
Felejthető ember és nő vagyok.
Nem tettem semmi többet, csupán egy felbőszült olvasó vagyok,
akinek van véleménye, ami nem alapos és értelmetlen.

Rákosan nincsenek barátaim.
Nincsen karrierem, nincs jövőm.
Nincsen olyan jó és híres műalkotásom, ami elmondaná egy kisváros történetét.
Nem élek Nebraskában, Montanában vagy Michiganben.
Nem születtem irodalmi díjasnak Kolumbiában 1982-ben.
Azt mondják, valami mélyebbet, de bebizonyítottam, hogy nincs több bennem, amit verejtékesen szereztem meg, vagy spirituális vagy megtört. Azt mondják, sose lesz, amit elveszíthetek. Nincs bíró, kritikus, szerző, sem költő, aki barátjának tekintene.

Az életemben nincsen ígéretesség.
Nincs bennem semmi kult.
Nincs semmi átható izgalom a gondosan egymás mellé rendezett képeimen.
Nincs olyan halál, mint amilyen a várakozások után következik, miután bátorkodok felépíteni
egy nyelvet és hagyom csobogni, ami ellenáll az olvasók védtelen nyomásának és számára
a legkompromittálóbb, hogy rám nézzen.
A beszédem nem bővelkedik terjengősen megírt gazdagságban, beszédem
teljesen egyszerű, miként használom, árulás az irodalmi hagyományok ellen
a Biblia nyelvétől egészen Faulkerig.
Egyik szavam se szorul az egész emberi fajra.

Az igazi ajándékom a kivételesen egysíkú munkámhoz.
A szavaim századunk irodalmának a leggusztustalanabb választásai.
Szavaim megütik az olvasót. Szavaim nem őszinték.
Elhamarkodott, erőtlen, kripli szavaim értelmetlen színjáték vagy önfelfedezés.
Szavaimat költészetnek hívom, tagadják valós kudarcukat, mint szavak.
A soha el nem mondott tapasztalatom egy fertelmes rege, ragyogó elme vagy
elképzelt bőkezűség vagy egyetemesség nélkül. Nincs tisztem a mester kegyeire.
Nem vagyok elbeszélő, ősi művészet. Levegő vagyok, hamis, érintéshez csekély, láthatatlan.

Ellenállhatatlan vagyok a legyek számára.
Egy meglepően béna vagyok.
Csúnya vagyok, sokszor fájdalmasan is.
Egy hétköznapi elme pillantása mögé se bújhatok el.
Megjegyzésre se méltó, beszűkült ostoba vagyok.
Nem vagyok élvezhető és költészetben gazdag, ami megkülönbözteti az utalásokban gazdag
hagyományt. Azt mondják, egy művész vagyok, aki elbukja a saját és nemzeti örökségét.

Azt mondják, nem vagyok vicces.
Azt mondják, ízléstelen vagyok.
Azt mondják, hontalan vagyok.
Azt mondják, zavaró vagyok.
Azt mondják, eltűnök és félreállok.
Azt mondják, egy doboz szeg vagyok.
Azt mondják, belsővilág vagyok, mely privát és összefüggéstelen a kultúra számára.
Azt mondják, a mindennapi érzékenységről írok, amit senki se csodál.
Ez több mint költészet, meg kell találniuk bennem valami emberit.

Békés Pál 2015 Próza

Szürke Dorina

Az este még csak indulóban volt a Comics Club nevű szórakozóhelyen. A szürkület már sötétbe fordult, ilyenkor a hölgyek az első ecsetvonásokat teszik a púderpamaccsal, a pasik a zuhany előtt beiktatnak néhány fekvőtámaszt, hogy felpumpálják a mellizmaikat. Kilenc körül az alapozás ideje van, minden értelemben. A Comicsban, vagy bármelyik hasonló bárban, persze már naplemente előtt éjszakai hangulatban lehet az ember. Ezt a célt szolgálja a hölgyeket illető welcome drink (a belépő árához képest – 1500 Ft – szerény értékben), az ablakok hiánya és a színes izzók.

Néhány lézengő vendég már birtokba vette a táncteret és a boxokat. A bárpultnál egy fiatal nő ült a száraz Martinijével, amit már vagy húsz perce szopogatott. Fehér szoknyát, ezüstszőke hajához passzoló felsőt és magassarkút viselt. A szemközt lévő női mosdó ajtaját jelölni hivatott, „életnagyságú” Wonder Woman portrét nézte. A hősnőt kezében ostorral, arcán televíziós bájmosollyal festették meg. „Kevésbé jól sikerült kísérlet” – gondolta.  „Nem kongruens. Kivéve, ha a cél egy Csodanő jelmezes modell ábrázolása volt. Ami nem is rossz ötlet.” A Comics dizájnjának koncepciója képregényhősökre épült, a beltér piros és kék alapú falaira a híresebb karakterek voltak felpingálva. Rozsomák, Higanyszál és Vasember akció közben, vagy csak úgy pózolva.  A hangszórókból egy felturbózott Escort-szám szólt. A lány az órájára nézett; mint mindig, egy röpke gondolatban most is megemlékezve a sikeres vásárlás feletti örömről – Hongkongból rendelte három dollárért –, megállapította, hogy még egy ital komótos elfogyasztásának megfelelő időt adhat magának. A nyár első felében a leghosszabbak a nappalok, ilyenkor titokban remélte, hogy a föld keringése valahogy megakad ebben a fázisban. Már a napforduló utáni napokban egy rezignáltság vett rajta erőt, Augusztus eljövetelét kifejezett csalódottsággal vette tudomásul. „Az egész év arról a kevés kis nyárról szól.”

De még csak június eleje volt. Éppen kikereste mobilján a Business Calendar 2 alkalmazást, hogy utána nézzen, hány nap maradt június 21-ig (ezt a napot követi a világos napszak rövidülése), amikor megszólították.

– Szia, Dávid vagyok – vigyorgott rá kissé színlelten magabiztos benyomást keltően egy huszonegynéhány évesnek tűnő srác.

Felül a megszokott, oldalt felvágott frizura, középtájon, a passzos szabású fehér Henley ing alatt kidolgozott felsőtest sejtette magát, alul bal térdén kivágott, világos színű farmert viselt. Egyedül az arcszőrzet hiánya volt szokatlan, a kötelezően ajánlott borosta helyett kifogástalanul borotvált áll magyarázhatta az egyébként férfias megjelenés ellenére is gyerekes fiziognómiát. A nő egy pillanatig gondolkozott, mire vár vigyorogva a fickó, aztán észbe kapott és bemutatkozott.

– Dorina. Szürke Dorina.

Nem voltak ismerkedési tervei az estére, egyáltalán bármiféle bájcsevej lehetősége felkészületlenül érte. A párkapcsolati jellegű, vagy mondjuk csak inkább, férfiakkal kapcsolatos programjait hosszú ideje nappalra korlátozta. A srác a zene hangerejéhez viszonyítva indokolatlanul közel hajolt a bal füléhez.

– Dorina. Varázslatos név! –mondta. – Meghívnálak egy italra.

„Varázslatos?! Te jó ég!” – gondolta a lány. Tudta, hogy ezért a beszélgetésért nem fogja megerőltetni magát, de egy ingyen ital nem volt ellenére.

– Rendben. Amit te iszol.

A srác arcán, a pillanat tört részéig felvont szemöldökök zavartságot tükröztek, aztán magabiztosságát visszanyerve két whiskyt kért.

A koccintást sok meglepetést most sem tartogató small talk követte. „Az ilyen helyeken várható színvonalat valószínűleg felülről súrolja, de van benne valami antipatikus” – gondolta Dorina. „Talán ahogy minden megszólalás előtt kiül az arcára az az ijedt kifejezés. És ezek a bókok, olyan darabosak, mint egy doboz Duplo!” Olyan típusú férfinak tűnt, amilyet ő maga is előnyben részesített, akinek hozzá hasonlóan tökéletesen megfelel egy barátság extrákkal (inkább extrák barátság nélkül) jellegű kapcsolat. Ilyenekkel viszont kellőképp fel volt töltve a Business Calendar 2. Ezért a következő tankönyvbe illő kérdésnél: „Na és mondd, Dorina, mi a titkod?”, inkább elengedett egy rövid kacajt, elnézést kért, és Csodanő felé indult.

A kagylón ülve maga elé képzelte a férfi rémült tekintetét lassított és kimerevített felvételen, amint elmagyarázza neki a valódi titkát, azt, hogy az éjjeli órákban átmenetileg megöregszik a teste. A jelenség az első ciklusával kezdődött. Annak idején nagyjából tíz évre saccolta a különbséget az eredeti, nappali korához képest. Ez az esténként ismétlődő oda- és visszaugrás az egyedfejlődésben eleinte kifejezetten szórakoztatónak bizonyult, és Dorina igen korai kezdetű és aktív szexuális életéhez vezetett. Később rájött, hogy az átalakulások során felvett állapota bizonyos számú életév hozzáadása helyett inkább biológiai kora duplázódásával írható le. Ez fájdalmasan tudatosult benne, és már késő kamaszkora során rákényszerítette, hogy a nagyrészt éjszakákat érintő kapcsolatok helyett kizárólag a nappali órákra korlátozza az együttléteket.

A pultnál a férfi egy újabb pohár whiskyvel várta.

– Ha ilyen lassan iszod, megmelegszik. Még csak a felénél jártál, bátorkodtam kérni neked egy másikat.

Dorina felmérte a helyzetet: az átalakulások elfogadható közelítéssel a sötét napszak második negyedével kezdődtek, és a harmadik negyed végével értek véget. Tehát egy órája még mindig volt, hogy aztán taxival legkésőbb tizenegyre hazaérjen. Azért a második italt gyorsabban szürcsölte. A srác most már kissé oldottabban viselkedett – úgy tűnik csak egy kis alkohol hiányzott –, de a lány úgy érezte, valahogy különös, fürkésző módon figyeli az arcát, mintha ki akarna olvasni belőle valamit.

Jó fél órát cseverésztek el, amikor Dorina bizonytalan szédülést, émelyegést kezdett érezni. Az átalakulást eleinte megelőzték különös tünetek: látászavarok, verejtékezés, fény- vagy zajérzékenység – ezeket az orvostanból vett kifejezésekkel aurának nevezte –, de ez most más volt. Úgy érezte, elveszti a valóságérzékelését. Az egyik falról Constantine rákacsintott. A tánctéren lötyögő párok megálltak és ránéztek, legalábbis ő így érzékelte, miközben a La Femme nevű banda La Femme Ressort című száma tovább szólt; szokatlan választás egy ilyen helyen. Ekkor ismert rá, hogy ez a tudatállapot ismerős neki, és mikor beugrott, hogy honnan, az utolsó pillanatban bele tudott kapaszkodni ebbe az információba. A realitásba visszatérve nyugtázta, hogy a Comicsban minden a szokott rend szerinti. A parketten mozgás, a Don’t save me Cyril Hahn remixe este tíz körül még nagyjából reálisan hangzik, Constantine faarccal szívja tovább a cigarettáját.

– Nem érzem jól magam, haza kell mennem – mondta, mire a srác természetesen felajánlotta a kíséretet, Dorina pedig természetesen vissza akarta utasítani. De jobb ötlete támadt. – Vedd ki a holmim a ruhatárból, és menjünk inkább hozzád!

Amint egyedül maradt a pultnál, megcserélte a poharakat, aztán biztosra menve a srácé helyett másikat kért, még épp volt ideje szintre hörpinteni. „Jó whiskyt veszni hagyni halálos bűn” – mondta, és indulás előtt mindketten kiürítették a poharakat.

Mire taxival megérkeztek a férfi lakására, Dorina kicsit jobban érezte magát, vagy legalábbis nyeregben. Rövid úton jutottak a hálószobába. A férfi kezdett kissé dezorientáltan viselkedni, de az alapvető ösztönök egyértelműen működtek. Dorina, a perceket visszafelé számolva igyekezett kellő ideig hárítani az ostromot. Gyerekes izgalmat érzett, akár egy komisz csínytevés előtt. Nosztalgiával gondolt vissza bakfis éveinek éjszakáira. Az aktusnál akkor is jobban szórakoztatta maga a trükk, az átverés, hogy az adott férfi tudtán kívül egy kiskamasszal csinálja. A srác részeges intonációval suttogta a fülébe a nevét, mire ő becsukott szemeire zárta a tenyerét, és visszasuttogott:

– Miért nem szólítasz… Ginának?

A férfi hirtelen megdermedt, de mikor Dorina hirtelen magához vonta, nem tiltakozott. A vérében keringő kemikáliák hatásának köszönhetően jó ideig tartott mire megközelítette a klimaxot, ekkor Dorina már több értelemben túl volt rajta. A férfi nagyot sóhajtott, a nő pedig várt egy másodpercet, mielőtt engedte neki, hogy megpillantsa testét, ami most nagyjából ötven évesnek nézett ki. Teljes zavartsággal a tekintetében, érthetetlenül motyogva bámult rá a férfi egy fél percig, aztán suta mozdulatokkal menekülni próbált az ágyról, végül fejjel előre bukva mozdulatlanul nyúlt el a padlón. Dorina megkönnyebbülve állapította meg, hogy lélegzik. Mellé kuporodott, és cirógatta a tarkóját egy ideig, aztán félig józan állapotban elkezdte magára húzta a ruháit. Nehezen jött fel a madármintás francia bugyi, a rövid, feszes fehér szoknya és az ezüstszínű top. A szekrényajtó tükre előtt állva nekiállt igazítgatni magán a ruhadarabokat. Szórakozottan tűnődött, miért nem sikerül, míg végül meglátta szarkalábakkal koszorúzott szemében a felismerés villanását. A szemben álló nő bizarr képét tanulmányozva mérlegelte a lehetőségeit. Végül úgy döntött, nem várja meg a reggelt a távozással. Előbb megkereste a saját táskáját, majd a srác korábban félredobott farmerét, és beletúrt a zsebébe.

Az éjszakai nyüzsgés az utcákon csak most közelített a tetőpontjához, ilyenkor gyalog is biztonságos átvágni a városon. A szórakozóhelyek előtt cigarettázó kis csoportok mellett elhaladva Dorina zavartan állapította meg, hogy eredeti, huszonéves formájában nem vonzza így a tekinteteket. Ezeket a pillantásokat képtelen volt egyértelműen dekódolni, inkább kellemetlen érzéseket váltottak ki belőle. Mégis elmosolyodott, mikor ismét maga elé képzelte azt a riadt arckifejezést. „Ébredés után valószínűleg rögtön a mobiljáért nyúl majd. Tetszeni fog neki a közös fotó.”

CéhKaptár Vers

Messzi villám

Viharba hajol a lakótelep,
mint szoknyás nő, ha cipőt köt.
A szél füttyögéseitől
megsötétedik a beton.
Utána fordulnak a fák is.

Az a lassan oszló, puha
esőfelhő vagyok, ott fenn.
Nem sírás ez. Kondenzáció.
Mint egy nyári zápor,
addig ütném a konyhád ablakát,
míg erőmből telik.
Vagy te lennél zivatar,
rám hullanál. Lennék üveg,
számra lehelnél, és
a párába rajzolnád félelmeidet.
Mint a villamoson, hogy kiláss.

Hirtelen átütsz az égen,
magányod, mint mennydörgés,
siet utánad. Mindenki
titeket néz,

én csak a sárban a szívem
lábnyomát.

Fordítás Nyelvi fordulat

Hannele Huovi: Gepárd

(Fordította: Kulcsár Lili)

Tükörbe nézett a gepárd.

Gondosan végigolajozta testét, izmai gyúródtak a pettyes, foltos bunda alatt végtagjain. Bivalyerős lapockái élesen álltak ki hátából akár a szárnyak. Csípője karcsú volt.

Gepárd felpréselte magára a sprinterek szűk, feszes nadrágját, még fordult-perdült a tükör előtt és próbálta hátulról mustrálni magát: hogy reng a feneke rózsaszínben, hogyan uralja érzékletesen combjának minden apró izmát.

Gepárd szívósan, keményen munkálkodott testén, amíg annak húsos tömegéből erőművet épített. Speciálisan az erőre és gyorsaságra edzett s mostanra tudatában is volt annak, hogy ő a szavanna leggyorsabbika.

– Én vagyok a leggyorsabb– mondta a gepárd tükörképének.

– Én vagyok a leggyorsabb – mondta a gepárd tükörképe.

Hosszú macskafarka az égbe tekeredett, sűrűn foltozott bundáján egész karikákba álltak össze az alakzatok, amiket a gepárd különösen kedvelt.

– Nekem van a leghosszabb farkam – mondta a gepárd a tükörképének.

– Nekem van a leghosszabb farkam – mondta a tükörkép.

És mivel a gepárd volt a leggyorsabb és legpompásabb, már nap közben is vadászni járt, hisz így minden kíváncsiskodó láthatta a gepárd káprázatos, kecses csípőjét és feszes izmait. A gepárdot ezért is ragadta magával a rövid fűtakaróval nyújtózó lankás szavanna. Ott keres magának kilátót, tuskót vagy kidőlt fát, amire felszökkenve beláthatta az egész területet. Mindenki látta a gepárdot és a gepárd is látott minden egyes mellette eltipegő, bájos gazellácskát. Azok aztán a kifejezetten mulattató népség.

– Gazellának van a legjobb húsa – mondta a gepárd a tükörképének.

– Gazellának van a legjobb húsa – mondta a tükörkép.

Gepárdot nem érdekelték a holmi antilopok, gyöngytyúkok, gnúk vagy zebrák, illetve néha azokat is ledöntötte, ha nem kínálkozott fel más. De szerette, vonzotta a gazella, azoknak is szinte művészi hangszerre hasonlító szarvuk. Dallamot keltettek a szívében, mintha az egész csorda neki játszott volna egy bizonyos akkordot. A gepárd olykor gyönyörködve figyelte őket. Gazellák fehér hasa vérét zubogtatta, oldalukon a sötét sáv megremegtette a nagymacskát. Egy kósza, fürge gondolat a gazelláról s már érezte nyálának nedvességét gyűlni a nyelve alatt.

– Legjobb és leggyorsabb – mondta a gepárd a tükörképének.

– Legjobb és leggyorsabb – mondta a gepárd tükörképe.

Épp ezért a gepárd nem telhetett be egy fájdalommentes, sima prédával. A gyorsabbak közül választott, s a leggyorsabb kétségtelenül a gazella. Ráadásul a gazella veszélyes zsákmány, nincs benne félelem. Mintha fejest ugrott volna a futásba s máris könnyedén száguldott a síkságon, mint fürge szellő a kiszáradt fű felett. A gazellacsorda féktelenül robog fel-s alá a réteken, amíg kellő távolságból újabb csordát talál egy fennsíkon, ahonnan a leselkedő ragadozókat szemmel tartják. Minden gazella képzelete eljátszott a gondolattal, hogy csordájuk könnyed tánca díszíti az egész szavanna képét. Ez így is volt, hisz szarvaik is patáik kopogása a gepárd gondolatait is élénkítették; szerette a gazellák báját. Számára épp jó alkattal rendelkeztek és még észrevétlen a közelükbe is lehetett férkőzni.

– Amelyiket választom, az enyém lesz – mondta a gepárd és bágyadtan nyújtózott egyet.

– Amelyiket választom, az enyém lesz – mondta a tükörkép.

Surrant a gepárd, vadászatát megkezdvén. A fűcsomókhoz lapulva, óvatosan közelítette meg áldozatát, szíve hevesen dübörgött, ahogy a sekély fűtengerben osont. Izmai lázba jöttek, szemei meredten égtek az örökös, lágy táncban keringő áldozaton. Mancsával vigyázva hajlította kedvére a fű irányát, míg farka tekeredett, izgalomban csavarodott. És egy, két!

Gepárd a levegőbe szökkent, második ugrására irama lángra kapott, míg a csorda lélegzete fagyottan követte párosukat, a zsákmány makacson kaptatott előle. Gepárd folyton a sarkában volt. Gazella gyors volt, de a gepárd gyorsabb. Gyakorlattal rendelkező, rendkívül sikeres vadász.

A gepárd sprinter volt. Sohasem futott hosszú távokat.

– Szeretem a szépséget – mondta a gepárd a tükörképébe.

– Szeretem a szépséget – mondta a tükörkép.

A gepárd még egyszer belenézett a tükörbe s rögtön látszott, hogy tükörképének a tükörképe.

Néha érdemes futni.

Pennázó Vers

Múzeum, nappal

Ahogy a tárgy küzd a térrel,
ezért vagyok itt én is,
fogadásokat kötök, melyik bírja tovább.

A fehér falak polgári prüdériájában
a puszta forma perverz öröme,
miközben komótosan meglóbálja magát.

Az acél, a kátrány, a zománcfesték.
Köszönettel tartozom azért,
hogy könnyebben bomló anyagból vagyok.

Pennázó Vers

Az alázat kioltása

Elkezdett élni, hogy meg tudjon halni.
Eleinte röviden, sietve kívánt.
Megtanítottam késni, s hogy van annyi
kegyelem a szelíd világban, ami bánt.

Labda lettem, nem Nap, játszótereken.
Mutattam, a madarak igazán rabok.
Majd megtiltottam, hogy igazam legyen.
Megígértem, elmehet, s vele maradok.

CéhKaptár Vers

Hiányvers

Hát eljött a szerda, és megint hiányzol,
pedig olyan szépen megterveztem mindent:
kötök egy sálat, fodrászhoz megyek, vagy
megint átjön hozzánk a szomszéd gyerek,
a lényeg, hogy nem leszek egyedül.
A gondolat cikázik, menekül, de utánakapok
és hosszan csodálom, bár meg sosem értem.
Hogy lehet, hogy a tegnapi álmom is rólad szólt,
meg a maiban is benne leszel, hogy folyton
ott vagy, egyre szívósabban, és akaratosabban,
kérlelhetetlenül és ezer alakban?
Azt hiszem, nem is léteznék nélküled.
Vagy ez csak egy buta, oldhatatlan révület,
mindenesetre tenni nem lehet ellene.
Nem is akarok. Végre mocorog bennem
az élet, virágok nyílnak a tüdőm falán,
és apró rügyekként bomlik ki, pattan
mind a harminchárom csigolyám.
Együtt lélegzem a mindenséggel. Még a
hiányod is különös élvezet. Mert tudom,
van valamim, ami hiányzik, és azt is,
hogy újra az enyém lehet.

Fordítás Nyelvi fordulat

Like Apollinaire… His Head In Bandages

Is there anyone outside this room?
Has it stopped raining?
What did we do in class yesterday?
Have you finished that book yet?
Do you remember me?
Do you normally dress like that?
Have you eaten?
How do you find the energy to do that?
Did I put enough work in?

Did they meet safely?
Did he ever find his way home?
Was it all a dream?
Do you have enough money?
How can I get this anger out?
Why don’t I cry as much as I used to?
Is one language enough?
Why won’t it click with me?
Can I lie and still be happy?
Am I any different from how I was?
Can I run any faster?

Does he ever shut up?
Is it okay if I talk to you about something?
What is there left to do?
Is there enough time?
Will I ever really come down?
How would you define abuse?
Is sympathy worth it?
Do they really mean what they say?
Can I afford another indulgence?
Have I already lost?

Does the fantasy ring offensive?
Can “plans, rather vindictive” become light?
With anger begetting anger, any questions?
Can other people be sadder?
If so, will they say?
If so, will I listen?
Who better than a creator?
What have ye done, my son?
Sad for a sooner departure?
Happy at your time alone?
Am I?

Fordítás Nyelvi fordulat

Tiziano Scarpa: Stabat Mater (részlet)

Fordította: Ágoston Fanni Judit

Vak sötétség közepette felébredtem és jöttem, hogy írjak magának, Édes Asszonyom Anyám. A változatosság kedvéért ma éjjel is elfogott az aggodalom. A bestia, akit már jól ismerek és tudom mit tegyek, hogy ne törjek meg. Reménytelenségem tudójává váltam.

Én magam vagyok egyszerre a betegség és a gyógyír.

Keserű gondolatok özönvize bolydul fel és torkon ragad. Fel kell azonnal ismernem és szembe kell szegülnöm, nem hagyva időt arra, hogy elmémet teljesen hatalmába kerítse. A hullám sebesen dagad és mindent beborít. Fekete, mérgező folyadék. A halak tátott szájjal fel-felbukkannak a felszínen, kapálóznak. Íme egy másik, ki tátogva jő fel, majd elpusztul. Az a hal vagyok én.

Szemtanúja vagyok saját halálomnak, a partról szemlélem önnön magam, lábaim már megmártóztak a mérgező fekete folyadékban.

A felszínre tör egy másik haláltusát vívó hal, a bukásom gondolata, az még mindig én vagyok, újból meghalok.

Minek is feljönni a felszínre? Jobb a víz alatt meghalni. Csak úgy húz le a mélybe. Érzem, ahogy merülök. Mindent sötétség borít.

Majd ismét a parton találom magam, ott állok, még mindig én vagyok, még mindig élek, egészen a horizontig szemlélem a mérgezett, fekete tengert, az elpusztult halak tátott szájjal rajzanak. Én vagyok az én, én vagyok a mi, ezerszer, ezernyi aggodalomtól kínzott hal, ezernyi pusztító gondolat, ezerszer haltam már meg és haladok tovább az elmúlás ösvényén, szüntelenül vívva a haláltusát.

Fátyolos szemű hal vagyok, aki azért tört a felszínre, hogy meghaljon. Fejem fölé a magasba tekintek. Amottan a láthatár hamuszürke színbe borult, a felhők oly sötétek, mint egy felbolydult tenger, a felhős eget mozdulatlan, fakó hullámok tarkítják.

Egy kicsiny sziget partjait látom, melynek belsejében van egy lány, aki maga köré tekint. Néz engem, ahogy haldoklom, nem tehet értem semmit, ez a lány én vagyok.

Te, a lány a parton, tégy értem valamit, tegyél valamit saját magadért! Ne hagyd, hogy megkeserítsen mindaz, amit belül érzel! Bármerre nézel, mindenhol az összeomlásoddal találod szembe magad.

Gyorsan kell cselekedni, mielőtt el nem ér a teljes megsemmisülés, ameddig még elmémnek van egy olyan piciny szeglete, amely képes felfogni, mi is történik vele. Minden erőt összegyűjtve tovább kell vonszolni önmagunkat, elvonulni a búvóhelyre addig, míg képesek vagyunk döntéseket hozni és azt mondani: én.

A pusztulás nem én vagyok, meg tudok birkózni vele, erős vagyok, nem akarom hagyni, hogy ez a fekete méreg felemésszen, a halál, amit látok nem én vagyok, nem akarom megtűrni itt a tengert, nem fogom hagyni, hogy a sötétség belém hatoljon és megsemmisítsen.

Még létezem, valahol még itt vagyok, a pusztulástól elszigetelten, az aggódás még nem kerített teljesen hatalmába, még van egy picinyke kis szeglet, ahol fedezékbe vonulhatok és azt mondhatom: én.

Ha még bírom, ma éjszaka szabad vagyok, fel tudok kelni, magam mögött tudom hagyni a gondokkal bélelt ágyat és ide tudok jönni, hogy önnek írjak.

Édesanyám! A változatosság kedvéért ma éjszaka is azon kaptam magam, hogy tágra nyílt szemekkel meredek a plafonra. Az igazat megvallva nem valódi plafonról van szó, mert felettem van Magdolna ágya. Itt bent polcokhoz hasonló, falhoz erősített ágysorokban alszunk. Az alsó ágyakban alvók feje fölött a felső ágyak deszkáiból álló, ha úgy tetszik, magán mennyezet található.

Így az én mennyezetemet Magdolna deszkái jelentik. Igencsak alacsony, ha kinyújtom a karom akár meg is érinthetem. Természetesen ezt nem teszem, mivel már elég jól ismerem magam, és tudom, hogy mennyire csélcsap vagyok. Már megesett velem, hogy felemeltem a karom miközben a gondolataim máshol jártak. Ujjbegyemmel megérintettem a deszkákat, és anélkül, hogy észrevettem volna kiszedtem egy szálkát az ágy sarkából, és ezután még mindig a gondolataimba mélyedve elkezdtem körmeimmel kaparni a deszkát.

Mit akarsz? – mordult fel Magdolna és az ágya szélénél teljes fejével fölém hajolt.

Megijesztett. A sötétben ki tudtam venni fekete kígyókat idéző kócos hajának körvonalait.

– Mondani akartál valamit? – kérdezte. Hagytam, hogy a csönd uraljon, semmit se akartam mondani.

– Senkinek sincs mondanivalóm. Itt bent senkinek se vagyok a barátja.

Elnézését kérem, lényegtelen dolgokat mesélek. Az ágy deszkáiban lévő faszilánkok! Rettentően szégyellem magam Anyám, bocsásson meg nekem. De valahol el kellett kezdenem, nem tud semmit rólam, semmiről sem tud semmit.

Ha eljő az aggodalom (ami szinte minden éjszaka bekövetkezik), a legbiztosabb gyógyír, ha az ember nem időzik tovább az ágyban. Így aztán általában felkelek és idejövök, hogy írjak magának. Télen, nyáron. Télen különösen jót tesz, ha előbújok a takaró alól, minden komorságot megszüntet, olyan mint egy dézsa jeges víz. Nem érdekel ha megfázok. A testem már hozzászokott a jeges éjszakákhoz. Ez még mindig jobb mintha hagynám, hogy rossz gondolatok kínozzanak a nyomasztóan meleg, mételyező ágyban. Feljövök a lépcsőn, elérek ide és leülök a legmagasabb lépcsőfokra a falnak dőlve, ahonnan éppen annyi meleg távozik, amennyi nekem bőven elég. Ez az én kis titkos helyem. Idejövet felveszek egy vállkendőt, ami óvóan ölel körbe, ez magára emlékeztet. Anyám, gondolatban magához fordulok, hall engem?!

Felemeltem a kezem, megérintettem a felettem levő ágy deszkáit, kiszedtem egy kis szilánkot, kapargattam az érdes felületet, egy fej kandikált ki az ágy szélénél, haja helyén fekete kígyók voltak.

– Mi az, szóltál?

– Ki vagy te? – kérdezem a fejet.

– A te halálod – így válaszol a fekete kígyókkal teli fej. Kedves a hangja.

– Velem tartanál? – kérdezem őt.

– Azt akarod, hogy magammal vigyelek?

– Ha neked megfelel, akkor én még nem szeretnék meghalni, – válaszoltam neki.

– Akkor mit szeretnél? – a fej továbbra is kedves hangon szólt hozzám, nem vesztette el a türelmét.

– Szeretném, hogy mindig mellettem legyél.

– Mit akarsz, miről beszélgessünk?

– Nem tudom, – válaszoltam tanácstalanul.

– Nem a bőbeszédűségemről vagyok híres.

– Az nem gond.

– Na meg aztán nincs is mit mondani, – folytatta a fej a kígyóhaj mögül.

– Az is elég ha csak közel vagy hozzám.

– Ugyan miért?

– Szeretném ha segítenél nekem abban, hogy sose felejtselek el.

Emlékszik még rám, Édesanyám? Tudja hogy hívnak? Engedje meg, hogy bemutatkozzam, Cecília vagyok. Tetszik ez a név? Maga milyen nevet adott volna nekem? Gondolkozott valamilyen néven, mikor helyet adott nekem magában?

(„A méhében való rövid tartózkodásom alatt”, akartam volt mondani).

Igen, bensőséges kapcsolatban vagyok a sötétséggel, de egyáltalán nem vagyok rá féltékeny. Fognám a sötétséggel ápolt intimitást és szívesen elcserélném néhány óra alvásra, hogy rendet rakjak a lelkemben és egy kis békét teremtsek odabent. Meg nem tudnám mondani mikor szoktam rá arra, hogy éjszakánként felkelek. Egy dologban azonban biztos vagyok: az első és legrégebbi emlék magamról a sötétség. Ez tény, egyáltalán nem túlzok, sötétben tágra nyílt szemeim jelentik számomra az első gyerekkori emléket. Mondhatni a gyermekkorom nem volt más, mint sötétségek hosszú sora. Nem panaszkodásképp mondom és nem is azért, hogy rossz érzéseket keltsek magában. Ez egyszerűen csak így van.

Édes Asszonyom Anyám, megesett már önnel, hogy rám gondolt? Feltette már magának a kérdést, hogy vajon hogyan is tölthettem életem első éveit? Ha szeretné, hogy a képzelete a valósággal egyesüljön, akkor képzeljen maga elé egy kislányt, aki aggódástól gyötörve, nyitott szemmel tölti az éjszakákat.

Ne gondolja azt, hogy a sötétség az, amitől félek. Nem is a csend. Itt sosincs teljes csönd. Napközben a szobákat zene és hangok töltik meg. Éjszaka pedig az igazak álmát alvó lányok szuszogását lehet hallani. Mindenkinek van rá jellemző, jellegzetes szuszogása, miközben alszik, és ami engem illet, ha más gondolatok gyötörnek, éjszaka szeretem azzal elütni az időt, hogy megkülönböztetem a szuszogásukat. Van aki horkol de ez nem zavar. Mindenkinek van egy éjszakai személyisége, ami olykor teljesen ellentétes azzal, amit nappali fényben enged láttatni.

Minden reggel, akár a virágok, a Nap fényénél kinyílnak az arcok.

Magdolna alvás közben nehezen veszi a levegőt, mintha nagy erőfeszítést jelentene számára a pihenés, napközben viszont léptei könnyedek, szavai gyengédek, szívesen mosolyog. Talán gyötrő álmai vannak, és olyankor rászakad mindaz, amit napközben sikerült elkerülnie.

Időnként, mikor sötét van és elnyúlok az ágyamban, el-el kapok valami távolból jövő, megfejthetetlen neszt.

Fordítás Nyelvi fordulat

Anja Snellman: Anis F. és a piros bikini

Fordította: Takács Boróka

Esténként, miután Anis már végzett a leckéjével, segített a húgainak a házijukban és segített még a házimunkában az anyukájának is, két évvel előre ugrott és elképzelte mi mindent csinálna a következő nyáron, ha maga dönthetne róla.

Először is, bikini. Anis F. Muumin piros bikiniben szeretett volna sétálni a strandon a tenger felé. Hallahallahalla. Ez a fantázia annyira tilos és borzalmas volt, hogy minden alkalommal megnevetette.

Másodszor, vidámpark. Anis fel szeretett volna ülni a hullámvasútra, az óriáskerékre, a vadvízi csúszdára; száguldani akart, pörögni, bőrig ázni és látni a várost a magasból. Popcornt és vattacukrot enni, Coca-Colát inni, amíg meg nem fájdul a hasa.

Harmadszor, Anis moziba szeretett volna menni és megnézni bármit, ami csak az eszébe jut. Talán egy pornófilmet. Hallahallahalla. Egy olyat, amiben a férfi és a nő mindenféle pózban csinálják. Anis teljesen pontosan szerette volna látni mi történik. Az elejétől a végig.

Negyedszer, Anis biciklizni szeretett volna rövid felsőben és rövidnadrágban, amerre csak akar, a tengerparton, a városban, a piacon, az állatkertben.

Ötödször, Anis el szeretett volna menni egy Madonna koncertre. Tízezer fiatal hófehérkével akart föl-le ugrál és üvölteni, énekelni Madonnával együtt az I am a Material Girl-t.

Hatodszor, egy fiú. Anis F. Munnin közel szeretett volna kerülni egy fiúhoz. Tudni akarta milyen illatú a fiú haja a füle mögött és milyen megérinteni a fiú ujjai közti bőrt. Anis a kezével már kipróbálta, milyen érzékeny terület is található az ember lába között. Kintir, a paradicsom darabkája, áramütés és hidegrázás. Anis a könyvtárban olvasta, hogy a paradicsom ezen darabkájában van a legtöbb idegvégződése az ember egész testén. Otthon természetesen nem lehetett ilyesmiről beszélni, mert a nők testének ez a része a gudmo-k közé tartozik, amit körülmetéléskor ki kell vágni. Viszont szünetben és az internetes fórumokon annál többet beszéltek erről.

És most már arca is volt az álomfiúnak, Anis a telefonja képernyőjén nézte a képet, amikor a takaró alatt a tenyerét a lába közé szorította. Hallahallahalla!

Hetedszer, Anis piros bikiniben szeretett volna táncolni, mint Brigitte Bardot, Marilyn Monroe és Halle Berry az egyetem könyvesboltjának poszterein. Úgy akart kijönni a vízből, mint egy Bond-lány. Így a fiú megnézné őt és végignézné, amíg ledobná a bikini felsőjét, mint egy igazi baby. HALLAHALLA.

Anis egyszer azt álmodta, hogy a Koránban van Piros Bikini szúra. Üdvözöllek, mondta Madonna lágy hangon és megszólította őt.

Ha a Koránban lenne Piros Bikni szúra, akkor a csupasz bőr dicséretével kezdődne, mesélte Madonna. Leírná a test különböző részeit. A Piros Bikini szúra a Bőr szúrája lenne. Ennek a szúrának a nyelve lágy lenne, mint a simogatás. Az egész szúra az életöröm hangján szólna. Mert hát nem az életöröm minden hit alapja? Ezért kell a Piros Bikinit és minden bőrt dicsérni, különösen a bikini alattit! Legyen végre vége a fekete csuklyás bokáig érő fürdőruháknak és a természetes szépség elrejtésének.

Piros Bikini szúra az élet élvezésére emlékeztetne, felsorolná az összes közeli ember érintését, a hajsimogatást, a macska- és kutyatappancsok tapintását, minden édes és keserű ízt, amit az ember megízlel, minden édes és csípős illatot, amit belélegez, minden anyagot, amibe gondolkodás nélkül beleugrik vagy amin lassan átgázol, a folyókat, amiken lebeg és amikbe lebukik és úszik, mint a bölcsesség folyóiban; benne lenne minden öröm, amit megél, minden fa, vagy árok, amit megmászik, és minden félelem, ami elől elrejtőzik, akár egy barlangban.

Piros Bikini szúra nem ígérné, hogy a halál után a paradicsomban a mártírférfiakat több tucat barna szemű huura várja, akik csak egy leplet viselnek vagy csak piros bikinit.

Piros Bikini szúra nem szólítana fel a sofőröket, hogy hajtsanak bele a zárt ajtókba, a repülőgépek repüljenek bele házakba, az emberek dinamitövekkel magukra szíjazva fussanak boltokban és éttermekbe, nem nézve fenyegetően a nők aprócska bikinijére.

Pennázó Vers

Nyár után Máté

körték közé kevert szíved
úgy kellett megkeressem, te.
de szagodról ismerlek már,
savanyú almába szúrt száraz szegfű,
és hallom, ahogy ropog,
gömbgesztenye izmaid között húzik az ín,
s belehempergetett nyálkás avar vagy te magad.
mint gyerekek botokat a sárba,
úgy rajzolták rád a szeplőket, íveket
amik összeérnek
ott középen
araszpárral a szíved alatt
lassú borrá.

CéhKaptár Próza

Céges rénszarvasok

Amikor megírtam azt a levelet, nem gondoltam volna, hogy ilyen következményei lesznek. Az egész úgy indult, hogy hámoztam egy narancsot, aminek nagyon nehezen jött le a héja. Csak hámoztam és hámoztam, már nagyon fájt a nagyujjam a köröm alatt, csípte is a lé, aztán amikor nagy nehezen lejött a burka, még azt a sok fehéret is le kellett róla kapargatni. Közben morfondíroztam és szidtam azt a narancsot, utána szidtam az összes narancsot, ami kiterjedt az összes gyümölcsre, és onnantól már igazán nem kellett sok az emberiség gyűlöletéig. Amikor végre beleharaphattam ragacsos kézzel és fájó körmökkel a narancs húsába, az annyira savanyú volt, hogy legalább egy kontinensnyi ember fintora ült ki az arcomra, és amikor felspriccelt a leve a szemembe, na akkor döntöttem úgy, hogy elegem van az egészből, és megírom azt a levelet, hátha.

Tisztelt Karácsony Miklós!

Ezúton szeretnék jelentkezni az Ön által meghirdetett exportmenedzseri asszisztensi pozícióra. Mellékelten küldöm önéletrajzomat.
Pozitív válaszában bízva maradok tisztelettel,

Tóth Laura

Ezután elaludtam, és tudtam, úgyse fog összejönni, mert nekem az a sorsom, hogy a híd alatt vénüljek meg egy kóbor kutyával osztozva a kikukázott maradékon. Amikor arra keltem, hogy fázom, ezt hittem, ez már a vég, és még félálomban kinyújtottam a tenyeremet marokkal fölfelé, hátha pottyant bele valaki egy kis aprót. Amikor valami meleget és mézeskalácsszerűt éreztek az ujjbegyeim, hirtelen bekapcsolt a többi receptorom is, és rájöttem, valami nem úgy van, ahogy reggel hét órakor lenni szokott. Egy irodában találtam magamat, előttem íróasztal, velem szemben mintha csak a Mikulás ülne, mögötte hatalmas ablak, odakint minden csupa hó.
– Üdvözöllek az Északi-sarkon! – mondta a fehér szakállas dagadt ember, én meg hunyorogva vártam, hogy „hohohó”, no meg, hogy szóljon az ébresztőórám – Karácsony Miklós vagyok – mondta még ezt is. És akkor hirtelen, az a kapcsoló, a ráismerés, mint egy krimi végén, amikor Poirot felfedi a gyilkost, leesett, hogy Karácsony Miklós, santaclaus24@hotmail.com e-mailcímmel, tényleg a Mikulás. Ültem ott szótlanul, bámultam a mézeskalácsot, amit az a kis csökött törpe nyomhatott a kezembe, aki a Mikulás mellett ácsorgott, kezében egy tálcányi süteménnyel.
– Megkaptam az önéletrajzodat – letegezett, hiszen a Mikulás mindenkit tegez – Elnézést kérek, amiért varázslattal kellett ideutaztatnom téged, de másképp nem igazán tudtál volna eljönni az interjúra. Tudod, nincs sok buszmegálló errefelé – majd kacsintott, én meg még röhögtem is egy kicsit, de csak azért, mert szinte láttam a feje körül a Coca-Cola feliratot.
– Szóval, ahogyan a hirdetésben is olvashattad, exportmenedzseri asszisztenst keresünk. Jotli, az egyik fiatal manónk javasolta, hogy így hirdessem meg az állást, én nem nagyon vagyok otthon az ilyen modern dolgokban, a kukacpostámat is ő csinálta.
– Igen, jelentkeztem – mondtam, mintha még nem tudná, és magamban azért elismertem Jotlit, mert bizony „a Mikulás kisegítőt keres” jeligére nem sok levelet kaptak volna, legfeljebb pszichológusoktól.
– Azért is hívtalak be téged, mert te vagy az első jelentkező, aki szinte minden évben jó gyerek volt – ahogy ezt mondta, eszembe jutott az a legóvár, amit ennek ellenére sosem kapta meg.
– Köszönöm – feleltem, magamban persze roppant ironikusan.
– Itt nálunk ez az egyik legfontosabb szempont. A feltételeknek tehát megfelelsz. Mint bizonyára tudod, itt az Északi-sarkon egy hatalmas játékgyárat üzemeltetünk. A teendőid közé tartozna a legyártott játékok leltározása, a készletek ellenőrzése, karbantartása, valamint az elosztás megtervezése a beküldött levelek alapján. A fizetséged napi tíz mézeskalács, öt cukorkarúd, és egy bögre forró csokoládé lenne. A beosztáshoz jár még egy céges rénszarvas, valamint természetesen a szállás. Nos, röviden ennyi – egészen idáig azt hittem, olyan lesz ez az interjú, mint az összes többi. Általában már az elején kiderült, hogy nem is akarok ott dolgozni, ennek ellenére meghallgattam a mondókát, és bőszen bólogattam. Ebben az esetben azonban a céges rénszarvas elgondolkodtatott.
– A rénszarvast meg lehet a szőrén ülni? – kérdeztem gyanakvóan.
– Hát hogyne! – válaszolta a pocakos – lenéztem a mézeskalácsra a kezemben, és beleharaptam. Napi tíz mézeskalács. Néztem a tálcás manót. Ilyenekkel kellene laknom. Néztem a fehér szakállszőrök felett mosolygó szemeket. Ő itt a Mikulás. Néztem a gyertyákat, a fenyőágakat, az irodát betöltő piros és zöld drapériákat, és néztem a villogó égősort az irattartó körül, és a karácsonyfadíszekkel körberakott csillárt, és valahol messze megszólalt a Jingle Bells is.
– Huh – nyögtem. Normális állásinterjúkon egy ilyen nyögés után kitoloncolnak a helységből rád zárják kulcsra az ajtót, de a Mikulás nyugodt maradt és mosolygott.
– Gyere, nézzünk körül! – rikkantotta hirtelen, és mire feleszméltem, már egy karámban álltunk, ahol a fénylő orrú rénszarvasok bőgtek, amik, mint kiderült, karácsonyszínűt szarnak. Ahogy odahajoltam az egyikhez, hogy megsimogassam, éreztem, elveszítem egyensúlyomat, és zuhanok, bele a karácsonyszínű szarba, és ahogy zuhantam, láttam magamat a macskacsengős zöld kisruhában, meg a kunkorodó orrú piros papucsban, arcomon pozsgás folttal, ahogy regisztrálom a napi hintalótermést, és elkezdtem nevetni. Nevetve placcsantam a karácsonyszínű potyadékba, annyira nevettem, hogy nem bírtam felállni, csak fetrengtem benne, és éreztem, ahogy átázik tőle a ruhám, szerencsére az illata édeskés volt, mint a gumicukor. A Mikulás is velem nevetett, miközben kezével lengetett, hogy hazavarázsoljon.
Még akkor is fájt egy picit a rekeszizmom, amikor újra koszlott kis panellakásomban találtam magamat. Ültem egy ideig, vártam, hogy elmúljon minden. Az Északi-sark, a Mikulás, a manók, a rénszarvasok, meg a mézeskalács íze a számban.
Majd kimentem a konyhába, és nekiálltam rántottát csinálni. Bosszankodtam, amikor három tojáshéjdarab is belepottyant a serpenyőbe, meg amikor kiszóródott a só. Ráadásul rá a főzőlapra, hogy ráégjen és büdös legyen. Bosszankodtam, amikor letapadt a sárgaság, pedig teflon, és bosszankodtam, amikor rájöttem, nincs itthon kenyér. Végül bosszankodva szedtem le a karácsonyi díszkivilágítást, raktam el a gyertyákat, csomagoltam el a plüsshóembert, és a rénszarvasmintás díszpárnákat.

CéhKaptár Vers

Marad

Nem vagyok hozzászokva,
hogy nem hagysz el
a piros bőröndödnél fogva, ha
nem tetszik az egyik
életviteli módszerem,
a bőrszínem,
amikor magas alkoholszinten
szürke, és nem tudok beszélni
másnap.
Itt van például a költészet,
hogy a pénz sosem annyi
vagy csak éppen, és
a félretétel nem megy
– szükségképpen
és adódóan a fentiekből
mindig akad
valamilyen inni-,
vennivaló.
Nem teszek zsebre,
félre eleve,
a földtől fölfelé járok,
esténként el-el,
majd valami
drága gépalkatrészért
kell azonnal
a boltba jutni
még aznap este hétig,
futni ki a pénztálca
utolsó ép tízezreséig.
Két héttel előbbre
a fizetésemért
már mindent megvettem,
jövő októberig
precíz tervben van
a lakás video- és hifi-toronnyá
alakítása, nagy mennyiségű
sör megivása és néhány
élménytúra külföldön,
meg irodalmi estek,
visszatérve élve
újra a költészeteknek.
Ezt elvben sem
könnyű állni,
belátom. És ígértem,
tényleg, hogy csínján
bánok a hajlamokkal,
a forintokkal
nem előre, hanem
utólag bánok el,
illetve akkor sem
úgy, és ez, ajjaj,
de ingoványos talaj,
még ha fogytam és kevesebb
volt a sör is tavaly
ősz óta, a spórolás
egy része meg is volna,
a kütyükkel kapcsolatban
kicsit vacakul állok,
de az is meglesz,
ha koncentrálok,
attól kezdve…
Jó, jó, ilyet már mondtam,
tudom, persze.

Nézel, bőrönd
nincs, feloldásul
mosoly,
a szemed fénylik rá
az arcomra, kipirosodik,
én suta mozdulattal
simítlak vissza.
Ez a rész, úgy, ahogy van,
megolvad:
fehér jég színes poharakban.
Tényleg úgy változunk
lassú adagokban,
hogy nem változtatunk.

CéhKaptár Próza

A bűnmókus nyolcadik napja

Az egész ott kezdődött, hogy jó ember akartam lenni, aki betartja az írott és íratlan szabályokat. Nem könnyű, de gondolom, ezt maguk is tudják. A lelkifurdalás rozsdája azonban acélos lelkemet napról napra rágta, rágicsálta, porította. Hiába nem blicceltem, loptam, csaltam, vagy nem kívántam meg a felebarátom okostelefonját, mindig voltak olyan szituációk, amikor belém mart a lelkiismeretem foga, mert nem lehetett becsületesen megoldani a dolgokat, csak rossz és rossz közül választhattam.

Közeli barátaim ismerték problémámat, egyikük vetette fel a megoldást:

‒ Szerintem, ami neked kell az egy bűnmókus.

Első döbbenetem után már indultunk is a külvárosi szuterénben működő állatkereskedéshez.

‒ Hasonlóan működik, mint a bűnbak, csak az már teljességgel elavult. Egy mókus sokkal kellemesebb, formatervezettebb és a modernebb igényeknek is megfelelőbb állat – magyarázta barátom.

‒ Neked is van bűnmókusod? – kérdeztem.

‒ Nem, nekem egy csak egovombatom van, mert régen kisebbrendűségi érzésekkel küszködtem. Ebben az üzletben vettem én is. Persze, ezek mind génmanipuláltak, de az a lényeg, hogy működik a dolog. Természetesen még nem annyira ismert ez a szolgáltatás, de még nincs is annyi állat, amennyi kielégítené a felmerülő igényeket.

Egy magas, középkorú, csontos arcú férfi fogadott minket az üzletben. Aláíratatott velem egy szerződést, apróra kifaggatott a problémámról, amelyeket orvosolni akarok, és közölte, hogy részletre is vásárolhatok. Az árak egyébként roppant kedvezőek voltak.

‒ Milyen színben óhajtja a bűnmókust?

‒ Nem a színe a lényeg, de ha választani lehetne, akkor legyen, mondjuk középbarna.

‒ Okkerszín farokkal, halvány vörös csíkokkal megfelel? – petyerészett az ősöreg asztali gépén.

Közben elkezdtem nézegetni a falakon levő állatokat ajánló plakátokat. Volt ott minden: szexhiúz, érzelemkifejező vakond, stresszsün, szégyenkolibri, egovombat, addikciós tapír, optimizáló denevér, szocializáló szarvasbogár, füllentő csirke, gendergekkó és még sok minden más.

A boltos kiment és nem sokára visszatért egy kifejező tekintetű bűnmókussal, aki középbarna – vagy ahogy a népnyelv mondaná fosszínű ‒ halvány vörös csíkos bundát viselt. Egy jókora mogyorón nyammogott.

‒ Tersánszky Radványnak hívják ‒ közölte a boltos. – Át fogja venni az ön minden lelkifurdalását, de emiatt ne legyen lelkifurdalása, mert egyrészt azt is ő élné át teljes intenzitással, másrészt ő ezt élvezi. A bűnmókus igazából elég mazo kis dög. Szerintem ez a példány sem kivétel.

Vettem még két kiló földi bűnmogyorót, amely az eladó szerint kitart egy hétig, majd fizettem. Berakta a sztoikusan mogyorózó Tersánszky Radványt egy bűnmókustároló dobozba, és odatette mellé a használati utasítást.

‒ Az első hét a beüzemelés időszaka. Ez alatt a hét alatt a bűnmókus felerősíti az ön bűnös hajlandóságait, gondolatait, hogy ő szinte hullámokban érezhesse a lelkifurdalást és bűnbánatot. Ekkor akár füstölhetnek, szikrázhatnak is a fülpamacsai, de ez teljesen természetes. Át kell élnie a superbia, avaritia, luxuria,invidia, aceria, ira és gula napjait, hogy aztán a nyolcadik napon minden helyreálljon a régi kerékvágásba, csak annyi változik, hogy ön nem nyögi többé a lelkifurdalás és bűntudat szörnyű terhét, mert a bűnmókus megszabadítja ettől. Ezalatt az idő alatt egy-két óránál hosszabb időre ne váljon meg a bűnmókustól, mert megszakadhat az aurális kapcsolatuk.

A boltos adott egy noteszt, hogy jegyezzem fel első hét közös napomat Radvánnyal.

Barátom, aki nemrég vesztette el nagymamáját, egy gyásznutriát szeretett volna venni, de az épp kifogyott, a boltos előjegyzett neki egyet. Vett az egovombatnak tápot, meg valami labdát. Aztán én és Radvány hazamentünk. Csak ült a dobozában, nézett és mogyorózott. Elkezdtem a feljegyzéseket vezetni a noteszbe az elkövetkező hét napról.

Első nap: Superbia

Nem mentem be dolgozni, annyi fárasztó nap után csak megengedhetem magamnak, hogy pihenjek. Tizenegykor telefoncsörgésre ébredtem, az egyik főnököm hívott. Mit képzel, hogy megzavarja okvetetlenkedésével a nyugalmamat? Mikor gorombáskodni próbált, a lehető legnemesebb hangszínemen emlékeztettem arra, hogy milyen jelentéktelen figura is ő, és hogy igazán megköszönhette volna, hogy emeltem ótvar cégének fényét szerény személyemmel. Mielőtt szóhoz jutott volna, közöltem: kilépek. Visszafeküdtem és jóízűen aludtam kettőig. Délután rendeltem egy pizzát, de mire a futár kihozta, teljesen kihűlt. Elvettem tőle és közöltem vele, hogy ezért nem vagyok hajlandó fizetni, majd rácsaptam az ajtót. Este miután megetettem Radványt, a blogomban megosztottam legújabb bölcs gondolataimat a világról, bár attól tartok nem igazán tudnak ezek mit kezdeni vele, de már ha csak néhány morzsa is eljut sekélyes tudatukig, már az is jó a haladás szempontjából.

Második nap: Avaritia

Egész nap tévéztem, ebbéli tevékenységemben Radvány neszezésén kívül néhány okvetetlenkedő zavart csak, úgy, mint a rákos gyerekeknek gyűjtő alapítvány, meg valami számlás. Természetesen nem láttak tőlem pénzt. Délután lementem a boltba, és teljesen résen voltam. Közöltem a húspultossal, hogy nem, nem maradhat a tizennégy deka, amikor csak tízet kértem. Este hívtak haverok bulizni, de mondtam, hogy a mókusomat nem szeretném még egy hétig magára hagyni. Valójában nem ez volt a fő ok: pénzt nem akartam most költeni. Aztán a lány hívott, akit fűzök mostanában, de nem tetszett neki az az ötletem, hogy ugorjon fel hozzám pár chipsszel, sós mogyoróval, meg egy üveg pezsgővel, inkább moziba ment volna. Még mit nem. Ha filmet akarok nézni, letöltöm. Radvány szinte egész nap a szekrény tetején kuksolt és többnyire unottan nézelődött.

Harmadik nap: Luxuria

Ezen a napon bizonyos késztetéseim voltak. Rákerestem hát olyan oldalakra, mint a pipipopi.hu, meg a csoccsentyu.hu, és próbáltam elterelni a gondolataimat, de még Radvány is elégedett, kéjes sóhajokat hallatva hempergőzött dobozában, mint aki tavaszt érez. Ismét a bájtos hölgyekhez fordultam, de éreztem mindez kevés lesz. Ráírtam „barátnőmre”, de úgy látszik, megharagudott. No de kit érdekel? Van lány épp elég. Itt az ideje, hogy lemenjek valami menő helyre. Este tízre belőttem a sérót, befújtam magam Axe-al, felállítottam a pólóm gallérját és elégedett voltam magammal. Lehetnék ennél kúlabb? Lehetnék. Így esett, hogy az Angel Beach nevű klubba magammal vittem a bűnmókusomat, dobozostól. Lehet, azt mondanák sokan: talán sok volt már a hetedik koktél. Talán nem kellett volna kivenni a mókusomat a dobozából, a vállamra ültetni és úgy lejteni buja táncot. Talán nem volt jó ötlet az egyik lánynak, amikor Radványt simogatva megjegyezte, hogy de szép nagy farka van, azt válaszolni, hogy az semmi, megnézed az enyémet? Észrevehettem volna előbb is a barátját, de így volt tökéletes ez a nap.

Negyedik nap: Invidia

Egész nap szenvedtem. Borzasztó ‒ gondoltam ‒ hogy vannak, akik jól érzik magukat, nevetnek, esznek, szeretnek. Utálom a boldog embereket! Én pedig elpusztulok a másnaposságtól, valamint az állam is fáj ott, ahol megütött az a vadbarom. Miért nincsenek nekem ilyen izmaim? Miért kell így élnem? Miért csak egy bűnmókusom van, nem pedig egy méregdrága bűnpitbullom? Álltam az ablakban és néztem a lent sürgő forgatagot. Ők sikeresek, boldogok, van pénzük, autójuk… nekem nincs szinte semmim. Ha nekem sincs, ne legyen nekik se!

Tersánszky Radvány odajött, és csillogó szemekkel a lábamhoz dörgölődzött enyhén füstszagú testével. Fülpamacsai még egyet-kettőt kéken villantak.

Este lesurrantam a parkolóba és a legdrágábbnak látszó kocsikat lefújtam festékszóróval. Hogy még jobban érezzem magam utána a tévé előtt elképzeltem boldog párok szakítását, milliomosok utcára kerülését miközben szétverik a felhalmozott értékeiket. Éreztem, aludni fogok, mint a tej.

Ötödik nap: Gula

Végre volt étvágyam. A számlákra félretett pénzemen nagybevásárlást tartottam. Azt mondják éhesen nem szabad bevásárolni menni – nos, én elkövettem ezt a hibát. Úgy éreztem, megérdemlem, hogy mindenből a legfinomabbat vegyem. Azokat, amelyeket a legjobban kedvelek, meg olyan régen kiakartam próbálni a kaviárt, vagy a különleges szarvasgombás bonbonokat! Szatyrokkal felpakolva, de beugrottam még a cukrászdába, hogy vegyek egy fenséges csoki tortát.

Mit mondjak még? Pukkadásig laktam. Radvány is követte a példámat, evett egész nap, pedig már fogyóban a bűnmogyi és eléggé elhízott. Ma már nem tudott felugrani a szekrényre.

Hatodik nap: Acedia

Ma lusta vagyok feljegyzéseket írni.

Hetedik nap: Ira

Ma számot vetettem azzal, hogy elfogyott a pénzem, nincs állásom, nem áll szóba velem a szerelmem, a fél arcom véraláfutásos, és ezért valaki felelős. Tehetetlen dühömben széttörtem a konyhaszekrényem tartalmát, majd magának a konyhaszekrénynek estem neki, de ez sem segített, mint ahogy a nyitott konyhaablakból való ordítás sem. Nem akartam, hogy a szomszédok rám hívják a rendőrséget, ahogy ígérték. Tersánszky Radvány ez a dagadt bűnmókus elégedetten nézett rám, miközben mancsocskáit dörzsölgette.

‒ Te! – kiáltottam ‒ Te vagy a felelős mindenért!

Olyan könnyű, egy kedves, védtelen kisállat nyakát egyetlen dühödt mozdulattal kitörni, hogy nem is hinné az ember.

Az elmúlt hét napban soha nem éreztem szemernyi bizonytalanságot, megbánást, lelkifurdalást. Erre vágytam.

…Elbuktam.

Nyolcadik nap: Csütörtök

Egy nehéz éjszaka után visszavittem a döglött mókust a boltba. Az eladó a fejét csóválta:

‒ Biztos, hogy rendeltetésszerűen használta? ‒ Zavartan bólogattam. Az eladó végül vállat vont, mondván, biztos selejtes példány volt. A garancia érvényes volt, megjavítani nem tudták, és kicserélni se, mert nem volt bűnmókus a raktáron, de kérésemre kitömték. Ott marad majd Tersánszky Radvány a szekrényem tetején mementóként számomra. Mereven néz üveggomb szemeivel, figyelmeztet, figyel. Ha lesz munkám, első dolgom lesz, és veszek egy Nyugicicát. Az eladó szerint ez az alapkategóriás lény jobban passzolna a személyiségemhez.

Vers Weöres Sándor 2013

Gesztenyefa

Rímre libben
gesztenye falevele
gesztenyefa levele
cikázva.
Hull a földre,
tétova belekap a
fél foga belemar a
világba.
Holtan az éjből
vágyat ereszt,
testet játszik
s félni kezd.
Rímre libben
gesztenyefa levele
gesztenye falevele
vigyázva.

CéhKaptár Próza

A sorozat, melyben élünk

Az alant található szöveg A sorozat, melyben élünk nevezetű barátságos település szomorú és gondolatébresztő történetét taglalja, amelyből reményeink szerint okulni fog minden virtuális település, fiktív karakter és éppen formálódó álomvilág.

A sorozat, melyben élünk mindig nyugodt és békés hely volt, ahol a tipikus 19. századi életviszonyokat csak egy különösen rossz termésű év, egy szeszélyes szerelmi viszony vagy a forgatókönyvírók gyomorbajai kavarták fel. Mi, a sorozat lakói egyszerű emberek vagyunk, és ez idáig csak a szomszédos sorozatoktól hallottunk ezt-azt a 21. század csodáiról. A sorozat bajai pontosan ebből fakadnak, mert a polgármesterünk az ő hatásukra vette fejébe, hogy nekünk is új szerződést kell kötnünk, hogy csatlakozzunk az internethez, és beengedjük az új funkciókat. A vasárnapi gyülekezeteken addig duruzsolta fülünkbe az előnyöket, a jövedelmet, az újat, hogy megszavaztuk az új szerződés megkötését.

Az újdonságok azonban nem hozták el a várva várt boldogságot. Az internetre való csatlakozással elsőként a képkeret alakult át. Az idő múlását jelző piros sáv időről időre felemelkedett a föld alól, annyi esést és botlást okozva, hogy a sorozat legidősebb lakói lassan elindulni is féltek. Mi gyerekek azonban élveztük, és kitaláltunk egy új játékot, a csíkugrást. Persze a jobb kéz felől benyomakodó ajánlott videók is megnehezítették a dolgunk. Miután beláttuk, hogy jelentősen rontják a látási viszonyokat, nagy nehezen nyolcökrös szekérrel tudtuk csak kihúzni őket a képből.

A megváltozott keret mellett az új funkciókat sem tudtuk igazán megszokni. A történet léptetése funkció miatt akár több óra vagy nap is kimaradt az életünkből. Az újdonsült Normann házaspár például semmire nem emlékszik az esküvőjükből, mert a férj egy óvatlan pillanatban rátaposott az előrelépésre. Ebből az alkalmazásból egyelőre csak a részeges Paulnak volt haszna, aki folyton eltekerte a másnaposságát. Szegény öreg Pattie néni szünetgombjára pedig a macskája ugrott rá, így a néne három napig hajolt a tűzhely előtt, míg a szomszédasszonya nem segített rajta.

Nemrég egy komoly internetvihar érte el a települést, azonnal tönkretéve a szintén nemrég elindult funkciót, a feliratozást, pedig az új betűket az iskola tanulói festették igen fáradtságos munkával. A betűket szétszaggatta és elsöpörte a vihar, száraz levelekként kavarogtak a levegőben, és a nem egyszer orkánerejű szél miatt több ablakot is betörtek. Később néhányat az ágyam alatt is találtam, azokat elraktam emlékbe a kincseim közé.

A korábban elakadt építkezések sem haladtak, habár a polgármester azt ígérte nekünk, hogy rengeteg új épületünk lesz, amelyeket ügyes váltásokkal szinte a semmiből teremtünk elő. Ennek ellenére a Berrie család új háza helyén még mindig csak a tervrajzokból készített, háromperces trailer állt. Apai nagybátyám, Otto bácsi is hasonló cipőben járt, ő a renoválás végét várta, de egyelőre még csak a buffering felirat kanyargott a bejárati ajtó előtt.

Ezek a kisebb-nagyobb bosszúságot okozó kellemetlenségek azonban eltörpültek a hamarosan megjelent új betegség mellett. Edith néni, a tanítónő kétségbeesetten hívatta tizenéves fiához a papot és az egyetlen orvost – édesapámat is, mert elképzelni sem tudta, milyen természetű baja lehetett a gyermeknek, aki teljesen érzéketlen volt a külvilágra, és fennhangon beszélt, halandzsázott. Apa és a pap egyszerre hőköltek vissza, mikor rájöttek, hogy a fiú egy nálunk eddig nem jelentkező betegségtől, a multilanguage-től szenved – ami annyit tesz, hogy ugyanazt a szöveget gagyarássza ismeretlen nyelveken. Szerencsére a kór nem volt teljesen idegen számukra, mert a szomszédos sorozatokban már volt rá példa, főleg A sorozat, melyben szeretünk és A sorozat, melyben éneklünk lakóit sújtotta eddig járványszerűen. Sajnos ellenszer még nem készült, és hiába próbálkozott a pap szentelt vízzel, az sem segített, az apám pedig még e-tréningen vett részt, hogy felzárkózzon a modern orvostudományhoz. Az ismeretlen agyi rendellenességek kezelését illetően pedig még csak az áramütésnél járt, ami jelen esetben a sorozatszereplő újraindítását jelentette. Ezzel az eljárással sorozattörténelemben eddig kétszer próbálkoztak. Egyszer A sorozat, ahol félünk lakói, ahol az áramütés túl erős lett, és a sorozat egészét a kék halálba taszította. Egy másik esetben – A sorozat, melyben gyógyítunk orvosai sikeresen újraindították a szereplőjüket, de az újraindított emlékezetét egészen csecsemőkoráig törölte. Így a fiú szülei nem egyeztek bele az áramütésbe, hanem határozatlan időre leállították a gyermek idejét.

A remény, hogy a kór nem szed újabb áldozatokat hamar elillant, mikor először a tanítónő és a férje, majd hamarosan az egyik osztálytársam is idegen nyelveken kezdett el monologizálni. A betegségnél csak egy dolog terjedt gyorsabban – a pánik. Egyre többen gondoltak a mindeddig kivitelezhetetlen költözésre. A sorozatba egy út érkezik be, és a végén egy hagyja el. A szerződés előtt az utak összeértek, vagyis ha elindult valaki a városból az egyiken, akkor pár perc múlva a másikon érkezett vissza. A többi sorozattal csak galambposta útján tartottuk a kapcsolatot. Most azonban már mi is szabadon járhattunk-kelhettünk, így az elvándorlás gondolata hamar szöget ütött a fejekbe. Az élelmesebbje pedig még az utazás fáradalmait is átugrotta úgy, hogy egyszerű felülnézetből átgurultak a térképen.

Két hét alatt a sorozatunk tagjainak felét elkapta a kór, a másik fele pedig átköltözött szomszédos, új sorozatokba. Utolsóként a mi családunk maradt. Apa nem akarta cserbenhagyni barátainkat, ismerőseinket, de kutatói állást ajánlott neki A sorozat, melyben gyógyítunk kórháza, szóval remélvén, hogy ott megtalálja az ellenszert, átköltöztetett minket, és lázasan munkához látott.

A régi sorozatunk félelmetes hellyé vált. De ebben az újban sem érezzük jól magunkat. Az itt élők egy része úgy gondolja, hogy régebben sokkal egyszerűbb és szebb volt az élet, ezért vissza akarnak térni a 19. századi viszonyokhoz.

CéhKaptár Próza

Mézeskalácsház

A kondérnyi víz épphogy rotyogni kezdett az edényben, amikor megint meghallottam a hangot. Reggel figyeltem fel a motozásra a veteményes felől. Először azt hittem, Farkas az, hogy megdézsmálja a termést. Ismét. Ha már a tyúkjaimhoz nem fér hozzá. Hiába mondtam szerencsétlen flótásnak, hogy ne egye meg annak a piros pulóveres lánynak a nagyanyját. Három hónapja nem látta senki.

Mindannyiunkra nehéz idők járnak, az idei tél is igen keménynek ígérkezik. A nyári aszály, aztán az a rengeteg jégeső szinte mindent tönkretett. Vén vagyok már, az igaz, de abba a faluba még egyszer nem megyek vissza, ha az életem függ is az élelmüktől. Megaláztak. Elkergettek. Nem kellettem nekik. Most is meg fogom oldani a segítségük nélkül, mint mindig.

Mi. Lehet. Ez. A. Kaparászás?

Ha a háznak is annyi, nem tudom, mihez kezdhetnék. Megragadtam a legnagyobb kést, amit a fiókban találtam, a kötényem zsebébe rejtettem, rámarkoltam a cukorbot-kilincsre, és egy rántással feltéptem az ajtót. A sötétzöld levelű fák között alacsonyan sütő őszi nap fénye elvakított egy kicsit, de mivel a saját kezemmel raktam össze az épület elemeit az utolsó mézeskalácsmorzsáig, azonnal észrevettem a legkisebb harapásnyomot is a fondant-kerítésen. Idegesen tekintettem körbe a kártevők után, s miközben egy rakoncátlan ősz tincset tuszkoltam virágos fejkendőm alá, felmértem a többi veszteséget.

A zöld gumicukorfű alaposan lenyírva, akárha kecskék rágták volna egyenletesre. A ház északi frontján a mézeskalács kibontva a sarkoknál, a leomló citromos cukormáz behavazta a gyepet, a színes, cukorkákból összeolvasztott mozaikablakokon pedig egyértelműen embernyál csillogott. A háztetőn két gyerek lakmározott éppen a grillázscserepemből. Majd szétvetett kétségbeesésemben a düh.

– Jöttök le onnan, de tüstént, büdös kölkök?! – ordítottam el magam gondolkodás nélkül. Egyszerre pillantottak rám a magasból, arcukon rémület és csokoládéfoltok. Feltehetőleg a madáretetőmet is megcsúfolták. Valaha azért kezdtem el építeni ezt a mézeskalácsházat, hogy örömet szerezzek az unokámnak. Csakhogy azok az idők régen elmúltak. Ez a házikó az egyetlen, ami maradt belőle, és két istenátka pusztítja éppen. Hát alaposan meg fognak lepődni, ezt garantálhatom.

– De nem megy! Félünk! – kiáltották kórusban.

– És akkor hogy kerültetek oda? – tettem csípőre kérdőn a kezemet. – Ha fel tudtatok mászni, le is tudtok araszolni. Na gyerünk, egy-kettő.

Végül csak hoztam nekik egy karamell-létrát, legyen nekik karácsony. Ahogy közelebb jöttek, felismertem őket. Az idősebb az a nagyszájú taknyos volt, mi is a neve, na. Jancsi. A kisebb meg a húga, az a mihaszna mimóza, Julcsi. A rosseb, Juliska. Ismertem az apjukat, még a faluból. Az is csak papíron volt favágó, különben inkább az alkohol nyakát metszette igen serényen. A fiú alig lehetett hat, a lány négy éves. Könnyen lehet, hogy az ő születésüknél is ott bábáskodtam, de ki tudná azt már megmondani, olyan egyforma akkor még minden gyerek. Bár ez a Juliska… kiköpött az… az én Erzsóm… szavamra.

– Adna nekünk valamit enni, néni? – az ördögfióka kiszagolta a főtt krumpli illatát. – Eltévedtünk az erdőben. Elfáradtunk – mondta ártatlan szemeket meresztgetve. Most falta fel a fél házamat, és még ételt kér a szemtelenje. Bűntudat nuku.

– Kérem, néni – kontrázott Juliska elgyötört, halovány hangon, s az a vajszívem hamarabb cselekedett, mint a józan ész.

– Jól van, édeseim. Gyertek – kinyitottam az ajtót, és betereltem őket. Még le se ültek, a kosár kenyér már az asztalon volt, épp a vaj után nyúltam, mikor Finnyás Jancsi kiköpte:

– Nincs valami édes, nénike? – mit képzel a fiatalúr, étteremben van? Korholtam magamban felháborodva. Éhes ember nem válogat. Eszik, amit kap. Mivel azonban csak döbbenten néztem rájuk, Jancsi a kövér kis karocskáit összefonva, nyelvével elégedetlenül csettintve meredt rám, s ahogy az asztalba ügyesen belerúgott, lelökte róla a kosárnyi kenyeret. Jól meghempergette őket a porban és hamuban. Ezt már nem hagyhattam szó nélkül. Megragadtam a puha kis testét, és belöktem egy régi, törött tyúkketrecbe a földön. Majd ott megtanulja a helyes viselkedést.

Mit összenyivákolt és nyafogott odabent a csöpp vakarcs, miközben a húga csak bambán meredt maga elé, és egy mukkot se mert szólni. Jancsinak bezzeg járt a szája. Mindenféle sértéseket vágott a fejemhez, amiket már amúgy is hallottam. Évekig. Olyan emberektől, akik még jelentettek is valamit számomra. Csúfolt, ahogy a falubeliek tették. A boszorkányt akarja? Hát mindjárt meg is kaphatja.

– Te – szóltam rá kicsit élesebben a lányra. – Hozz a kamrából tűzifát! – szegény teremtés úgy megijedt, először meg sem mert mozdulni.

– Mit fog tenni velünk? – vakkantotta dacosan a fiú, de szavainak élét elvette a hangjában bujkáló rettegés, s a szám önkéntelenül is mosolyra húzódott.

– Bizony, nagy terveim vannak veletek – kezdtem sejtelmes hangon, ördögi ábrázattal az arcomon. Rá akartam hozni a frászt, úgy istenigazából. – Begyújtom a kemencét, aztán mikor elég forró már, fogom a lapátot, feldoblak rá, és ropogósra sütlek. Végül fogom az éles késemet – a hatás kedvéért előhúztam a kötényemből a korábban odarejtett vágóeszközt – és szép lassan, okosan lefejtem a csontodról a porhanyós húsodat.

A hatás nem maradt el, Jancsi elfehéredett a félelemtől. Tudtam, hogy ezzel magam alatt vágom a fát, hiszen ha később hazatérnek, ugyanezt fogják elmesélni az első szembejövőnek, s rövidúton a csendőrség és a felbőszült városiak is ezzel a történettel fognak mindent rám bizonyítani. Ám e pillanatban ki akartam élvezni a játékom minden pillanatát. Juliska visszatért a tűzifával, megtanítottam begyújtani a tűzhelyet, aztán felsepertettem vele a padlót, amíg felizzottak a farönkök. Közben megkelt a kenyér, gondoltam ha már befűtöttünk neki, megsütöm az újat.

A lány pityeregve hozzáfogott felsöpörni, és nem tehetek róla, de a mozgása is az én egyetlenemre emlékeztetett. Mikor elvitte a torokgyík, mindenki azt hitte, én tettem. Akkoriban már járta a falut egy szóbeszéd a csúf, gonosz boszorkányról, aki ördögtől való tudással veszi sorban az ártatlan polgárok fejét. A szüleit, a lányomat és a férjét még évekkel előtte temettem el, utána nem maradt senkim. A falusiak haragjától tartva menekültem az erdőbe. Szívtelen banyának könyveltek el, aki a saját lányát is képes az ördög kezére játszani.

Így hát a házat Erzsókom emlékére építettem, aki rajongott a süteményeimért, ahogy a szomszédaink mindegyike, még a pletykák előtt. Soha nem akartam rosszat senkinek, de ez a poronty azokra a hálátlan, birkaszellemű ostobákra emlékeztetett, akik miatt tönkrement az életem. Láttam a szemében, a szemükben az állatias, ösztönös dühöt, amit ugyan nem tudnak megmagyarázni, csak azt tudják, ha elpusztítják bosszúságuk tárgyát, megnyugszanak, és minden visszatérhet a „normális kerékvágásba”. És ez a legnagyobb hazugság a világon. De fölösleges is ezzel foglalkoznom. Elég, ha elveszem ennek a két szemtelen mihasznának a kedvét a további birtokháborítástól, aztán útjukra engedem őket. Elég az erőszakból.

Aztán ahogy néztem ezeket a gyerekeket, megsajnáltam őket. Órák óta nem ettek már, ezért a kamrából előhoztam egy nagy tányér diós palacsintát és a ketrec elé csúsztattam. A fiú indulatosan nézett fel rám.

– Fel akar hizlalni, igaz? Nem elégszik meg ennyi hússal – lesajnálóan néztem rá.

– Csak edd meg – azzal ott is hagytam, és helyette inkább elmentem befejezni a kenyérsütést.

Ezt azonban nem láthattam előre. Óvatosan előhoztam a tésztát a fatállal együtt és félreraktam az asztalra, hogy óvatosan kinyissam a forró kemenceajtót a piszkavassal. Juliska már egy ideje abbahagyta a takarítást, és engem figyelt. Mikor újból elindultam a kemence felé immár a kenyérrel a kezemben, az az álnok kis kígyó a hátam mögé lopózott, és onnan megtaszítva belelökött a lobogó katlanba.

Még hallottam a hátam mögül a fiú diadalmas kiáltását, ahogy elnyelik testemet a lángok, én meg csak arra tudtam gondolni: soha senki nem ismerheti már meg az én történetemet.

CéhKaptár Próza

Nyomorultak öttusája

(Tanulj Taran, tinó lesz belőled!)

1. (És majd megtudjátok, hogy az én nevem az Úr, amikor szörnyű bosszúm lesújt rátok.)

– Megdöglesz, buzi Mikulás! Kinyírlak! – ordította Juhász Viktor az In-vito Veritas nevű talponállóban. A Mikulás kifejezéstelen arccal nézett rá. Álszakállát oly szelíd pernye borította, mint amilyen Szodomát és Gomorát fedhette a kénköves-istennyilás meteorológiai penitencia után.

– Mi van, felbérelt a Pepsi, bazd meg?! – reagált rezignáltan a Télapó.

Juhász Viktor meghökkent. Nem erre a válaszra számított. Rövid, gondolatbéli csörte után azonban visszatalált decemberhatos hangjára:

– A retkes faszoddal kólázzál! Nincs az égen olyan szánsáv, ahol a szénsav megvéd téged, te buborékhörbölő geciputtony!

Juhász Viktor szavaira az egész csehó felfigyelt. A pultosnő egy utolsót nyomorgatott a szörcsögő mosogatószivacson, az egyetlen asztalnál ülő szerelmi polip visszahúzta összegabalyodott, tapadókorongos lábait, Józsi bá’ meg, az örök József a Háromkirályokból, bambán emelte fel a fejét egy kisfröccs és egy kommersz körte közül.

A Mikulás csak annyit mondott:

– Hohó!

Mintha a rénszarvasokat vezérelte volna. Tagolatlan mondata mellé még az okkersárga csizmájával is dobbantott egyet. Az erőtlen dobbanás úgy hangzott a kis helyiségben, akár egy meghurcolt harci dob. Vagy mint egy utolsó szívverés.

A Mikulás is előkotorászott a zsákjából egy kést. Merthogy Juhász Viktor már régen előrántotta a sajátját, s ha már rántotta, legyen elég a vérfolyásból. Mármint elég sok.

Pár lagymatag testcsel után Juhász Viktor beledöfte a Mikulás hátsó combjába a pengét, az okkersárga csizma fölött. A vér ráspriccelt Józsi bára. A Télapó nem volt ellenfél. Juhász Viktor szerteszét szurkálta a vénülő szeszzsákot, először úgy, hogy az a pultnak esett, majd szépen csúszott le, egy elegáns vérsávot hagyva maga után, s végül még akkor is döfte, amikor a Mikulás már nem ordított, amikor már csak egy burok nélküli szaloncukor volt, amiből patakokban folyik ki a zselé.

2. (Az igaz ember járta ösvényt mindkét oldalról szegélyezi az önző emberek igazságtalansága és a gonoszok zsarnoksága.)

– Emeld fel a kezed, Jolánka, hadd mossam meg a hónod alján ezt a serkenő pamacsot! Olyan, mint egy kisnyúl. Így van. Ügyes vagy! Érted, Jolánka?

Jolánka nem értette. Nem azért, mert hülye volt, pontosabban valószínűleg azért. De őt az anyja sem érti, mióta egyik pillanatról a másikra, tizenegyedik szülinapja után pár nappal megnémult. Elolvadtak a szavai, mint a csokoládé. Elvitte a cica a nyelvét. A mocskos macska azóta émelyítően édes macskanyelvet csinált belőle, Jolánka pedig ezzel párhuzamosan halad a folyamatos degeneráció riasztó elemekkel szegélyezett útján.

– Nyisd ki a szád, Jolánka! Ne rázd a fejed! Fogat kell mosni! Amúgy nem jön el a Fogtündér, s nem érinti meg a varázspálcájával a fogadat! Mert a Fogtündér nem szereti ám a lyukas, bűzös, pállott-állott, ganéjlószar szagú fogrohadványokat. Érted? Nem, persze, hogy nem érted. Akkor minek beszélek hozzád?

Jolánka nem mutatott előrehaladást az intézetbe kerülése óta. Artikulálatlan hangokat is alig hallatott, s a játékszobából is eltiltották. Nem azért, mintha a társaira veszélyes lett volna, sőt, mintha még ódzkodott is volna attól, hogy másokhoz érjen, mintha tapasztalt alpesi tehénként tartana a megannyi vibráló-sercegő villanypásztortól. Azért lett számára tabuterület az „Aréna” (ahogy a nevelők hívták), mert rituálisan megcsonkította a játékokat.

Az ebédlőből elcsent, viszonylag életlen késsel addig nyiszálta egy sárga bőrszerkós-motoros barbi, egy egyenruhás katonafigura, egy pocakos Mikulás-plüss és egy rezervált műanyag kutya fejét, míg meg nem szabadította őket skalpjuktól. A nyitott játékfejeket pedig a menstruáló puncijához dörgölte, imitálva a vért s a még több vért.

3. (Áldott legyen az, ki az irgalmasság és jóakarat nevében átvezeti a gyöngéket a sötétség völgyén, mert Ő valóban testvérének őrizője és az elveszett gyermekek meglelője.)

Ide-oda billent a kisfiú lelke, nyöszörögve, de határozottan nyöszörögve, s nyikorogva, de tudatosan nyikorogva, akár az alatta illegő hintaló. Paripája lassan haladt, de itt nem is a sebesség volt a lényeg, hanem a ringatózás maga. A kisfiú úgy ingott, mint tó tükrén a falevél, alig fodrozta a vizet, amiből nem zavart sokat, ahogy így magányosan hintalovagolt az előszobában.

Anyukája szobája előtt ott állt az okkersárga csizma, az új apukája lábbelije. A kulcslyukon túl pedig anyuka éppen hűséget fogadott, meg egy farkat magába felülről ráérkezve, mint egy éppen leszálló Azonosítatlan Nedvedző Álombéli Leány.

A kisfiú leszállt a lóról, és a csizmába pisilt. Miután belefacsarta az utolsó húgycseppeket, ismét hintalóra hágott, s tovább galoppolt.

Faparipája régi jószág volt, egy kiálló szálkával tüskénkedte meg a kisfiú kezét. A mutatóujjból csorgott a vér, a fiú azonban már nagyobb volt annál, hogy az anyukájához szaladjon, meg amúgy is, így inkább leszállt a lóról, s – a nővére szobájánál tartva – rajzolt az ajtófélfára egy vérkeresztet.

4. (Én pedig lesújtok majd tereád hatalmas bosszúval és rettentő haraggal és amazokra is, akik Testvéreim ármányos elpusztítására törnek!)

A fiú elindult a mellékhelyiségre. A sok kóla, amit megivott a művelődési ház Mikulás-ünnepélyén, kezdte nyomni a húgyhólyagját, kifele kopogtatott, futni kívánt, rohanni a piszoár piciny lyukain át az emberi kiválasztás kavargó tégelyébe.

Ahogy lépdelt, a szomszéd folyosóról, ahol a női mosdó volt, trappolást hallott, rohanás hangjait. Több láb dobogott, mint kettő, szóval vagy több ember jár arra, vagy egy elszabadult ló garázdálkodik a művelődési házban – okoskodott a fiú.

Sikoltást hallott, ami határozottan emberi volt, szóval a lovat, de korához képesti szokatlan magabiztossággal a kentaurt is kizárta mint a hang lehetséges forrását. Óvatosan lépkedett a női mosdó irányába, a vizelési ingere is elmúlt az izgalom hatására. A sikkantgatás fel-feltört, s néha mintha brutális, meg-megbicsakló könnyárba lábadt volna.

– Sikolts, hogy felálljon, te kimázolt cukorribanc! – hallotta a fiú, ahogy fülét a női wc ajtajára tapasztotta. Mire összeszedte a bátorságát, hogy legalább résnyire nyissa az ajtót, s belessen, már elhangzott – mint kiderült később – az utolsó sikoly.

Mikor benézett, nem látott mást, csak hogy a nővére könnymosta arccal, partra vetett halként tátogva fekszik a lehajtott wc-tetőn, s elölről hatolnak az ánuszába. Az okkersárga csizmán pedig egyre jobban lazulnak a fűzők, ki- és megbomlanak, hogy aztán pisztolytárként világgá gördüljenek gordiuszi gubancot hagyva maguk után.

A fiú akaratát és erejét acélozva stukkert formált mindkét kezéből, hogy egyszer majd rászegezve elsüsse.

Próza

Gyilokjáték

– Napot.
– Szépet.
– Mi olyan szép benne? Elvégre egy ember meghalt.
– Biztosan halt meg a mai napon több is.
– Igen, de az a többi minket most nem érdekel.
– Csak próbáltam rámutatni az illendőség hiányára.
– Az emberhalálok?
– A köszönés. De egyébként mit csinálunk itt?
– Felkutatunk egy gyilkosságot.
– A főtéren?
– Mint a mellékelt ábra mutatja, kollega. Parancsol egy sört? Van egy jó hely a közelben.
– Maga a főnök. Cigarettát?
– Leszokóban vagyok.
– A cigiről leszokni könnyű, nekem már hétszer sikerült. Kit gyanúsít?
– Mindenkit. Haaapci!!!
– Egészségére. Igaz.
– Egészségére. 
– Nocsak. Őt főleg.
– Aki egészséget kívánt? Nem értem.
– Aki a városban ilyet tesz, eleve gyanús.
– Aki faluban teszi az nem?
– Az nem. A falvak kis közösségek, mindenki ismer mindenkit. De itt az emberek bezárkóznak. Legutóbb a főtér közepén raboltak ki egy lányt, senki sem tett semmit. Ezzel a két szememmel láttam.
– De akkor maga sem tett semmit.
– Nem.
– Megkérdezhetem, miért nem?
– Épp hamburgert ettem. Van egy remek hely a közelben, sörözés után elmehetnénk oda enni valamit. De most már tényleg induljunk el.
– Rendben. De ne haragudjon, nem válaszolt a kérdésemre.
– Maga sem az enyémre, kollega.
– De maga nem is tett fel kérdést.
– Pontosan.
– Értem.
– Talán kételkedik a képességeimben?
– Őszintén?
– Hogyne.
– Egy kicsit.
– Nem baj az. Egyébként ne aggódjon, a macskája biztosan jól van. A pékárus felesége megbízható nő.
– Ezt honnan tudja?
– Az imént elsétált erre egy nő a kutyájával. Meglátva ezt, önnek megrogyott a testtartása, jobb kezén az ujjak pedig olyatén formán görbültek be, ahogyan törleszkedő macskát simogat az ember.
– Na és a pékné?
– Az ön szája szélén lévő foltból és a zakóján látható morzsákból sajtos puttonyra következtetek. Felteszem nem meleg?
– A sajtos puttony?
– Ön.
– Nem.
– Tehát az ott kétségkívül sajt. Na, mármost az idézőjeles reggelijét a szomszédságában lévő látványpékségben kellett elfogyassza. Ön zárkózott, egyedülálló férfi, kevés női ismerőssel. Ugyanakkor túlontúl büszke ahhoz, hogy egy férfitársát kérje meg erre a szívességre. A pékné viszont gyakorta elegyedik szóba a vendégekkel és sok a szabadideje is.
– Lenyűgöző.
– Köszönöm, tudom.
– De engedje meg, hogy megjegyezzem: eltértünk a tárgytól.
– Valóban. Tehát: minden vidéki gyanús.
– Miért?
– Tudja maga, hogy milyen korú és rasszú ember követte el a szóban forgó gyilkosságot?
– Nem, de úgy érzem maga igen és mindjárt el is mondja nekem.
– Igen, addig akár el is indulhatnánk.
– Természetesen.
– Az elkövető bizonyára férfi. Tizenhat és húsz év közötti, magyar származású, vidéki. Honnan tudom mindezt?
– Honnan?
– A tett színhelyén a vécéülőke fel volt hajtva, ám az áldozat nő.
– Talán korábban vendége volt.
– Nemigen, a vendégpapucs érintetlen volt, sehol egy plusz tányér vagy pohár.
– Talán elmosogatott.
– Üres volt a mosószeres flakon. A csepegtető is.
– Értem.
– A számító gépen viszont valaki popzenét hallgatott. Egyfajta együgyű kis tucat nótát. Az előadó, ha nem tévedek egy bizonyos Magnézium. Tekintve a zenei minőség szintjét és a gyilkosság elkövetéséhez szükséges fizikai erőt, könnyedén megállapítható az életkor.
– Talán az áldozat volt az.
– Nem valószínű, a hálószobában több népszerű rock együttes posztere megtalálható a falakon.
– Felteszem a magyar származásra is ebből következtet.
–Igen, a nóta magyar nyelvű volt.
– Logikus. Na és a vidéki származás?
– Az áldozatot –mint azt bizonyára tudja- egy vasvillával szúrták keresztül.
– Már ne haragudjon, de ez még nem jelent feltétlen vidéki származást.
– Én nem sztereotipizálok kedves kollega. De gondoljon bele, ki más nyúlna a gyilkosság ezen eszközéhez?
– Meglehet, talán csak egy vidéki ember nem fogná fel, hogy egy ilyen eszköz mennyire feltűnő.
– Ó épp ellenkezőleg, ebben rejlik a dolog zsenialitása. Egy ilyen fegyver olyannyira elüt a megszokottól, hogy az emberek elkerülik tekintetükkel, nehogy valaki illetlenségen, a másik megbámulásán kapja őket.
– Ám ha feltételezzük, hogy egy városi is eljutott erre a következtetésre?
– Mint ismeretes, az urbánus polgárok erősebb kezükkel a villa részhez közelebb találnak fogást, a gyengébbel pedig a nyél végén. A vidékiek épp fordítva és a támadás szögéből ítélve ez utóbbival állunk szemben.
– Értem. Én ezt nem tudtam.
– Pedig maga is vidéki.
– Igen… de…
– De?
– Egyáltalán honnan tudja, hogy melyik keze az erősebb az elkövetőnek?
– Ujjlenyomat.
– Értem. Kit is gyanúsít?
– Mint mondtam, mindenkit. Látja ott azt a fehér ruhás, ápoló kinézetű embert, a négy tagbaszakadt kísérőjével?
– Igen.
– Ismeri őket?
–Igen.
–Nos én is. Javasolnám a futást.
– Egyetértek. Fussunk.

Vers

Veréb-hakni a betonon

Cumó megvan, indulás a külvárosba!
Hisztizve, pityeregve, káromkodva
repül két kormos veréböreg.

Új lakói vannak a belvárosnak,
Az ereszen huncutul paráználkodnak,
Zajlik a harcos puszinesze.

Szállunk a belvárosból, űzve szállunk,
Valahol a külvárosban megállunk,
Borzolt frizkóval, hágásra vágyva.

Sajna, ez az ucsó hakni!
Ham-ham, egymásból kezdünk harapni,
S lezuhanunk a betonra: placcs!