Category Archives: Próza

Próza

Lomtalanítás

A parkból áradó tömény orgonaillat némi penész és dohszaggal keveredik a lakótelepen, létrehozva egy meglehetősen pikáns illatelegyet. Gyűlnek a kupacok. Megjelentek a kupac kupecek is, itt még nem minősül lopásnak a lomizás és mindig vannak emberek, akik nem lomtalanítják, hanem lomosítják a lakásukat. Megkezdődött a tavaszi lomtalanítási szezon. Szabó István a hatperából is idejét látta, hogy megtisztítsa életét és lakását az eluralkodó lomoktól. Úgy érezte, ezek a tárgyak belassítják, akadályozzák, megkötik őt. Egy tiszta lap, egy új élet kezdete, ezt várta a lommentes holnaptól. Sorra vette hát őket, rájuk nézett, de mielőtt meglágyíthatta volna szívét valamilyen emlék, könyörtelenül kidobásra ítélte őket.  Néha habozott egy kicsit, megállt a szortírozásban, de nem hagyott időt magának, nehogy felötölhessen benne az „Ez jó lesz még valamire” formula. Mindennek mennie kellett, ami visszahúzta a múltba és felesleges. Mennie kellett a félmázsás Hajdú mosógépnek, amelyet még a rendszerváltás évében hoztak haza szülei arcukra kövült ünnepi áhítattal. Mennie kellett az ősrégi, de még működő tévének, amely előtt még a nagyothalló Gálnagyi ordította, amikor a Szerencsekerék ment a tévében, hogy „Kérj egy dét, egy dét! „ Mennie kellett a diavetítőnek, a polaroid fényképezőgépnek, a bakelit lemezeknek, amelyeket kamaszként olyan lelkesen gyűjtött, és amellyel együtt énekelte „Egy szál, harangvirág..” Mindnek mennie kellett. Kidobta a régi újságokat, magazinokat, amelyeket féltve őrzött évekig, és amelyekről azt hitte, hogy egyszer talán sokat fognak érni. Kidobta még azt a megyei lapot is, amely szülei halálát adta hírül – Frontális ütközés a kamionnal. Kidobta a rég elfelejtett könyveket, az agyonolvasott krimiket és sci-fiket, az ajándékba kapott szépirodalmi könyveket, amelyek gerincét nem törte meg olvasással, és ugyanolyan szépek és irodalmiak voltak, mint újkorukban. Kidobta nagymamája maga korában még merész, ma már inkább foszlott menyasszonyi ruháját,a nagypapa protkóját – pedig még milyen remekül csattog, a Sokol rádiót, mert egyrészt úgyis van a mobilján, másrészt évek óta nem hallgatott rádiót. Kidobra az első asztali gépét, egy Commodore 64-est, amelyen megismerkedett a számítógépek anatómiájával és amelyen még a Space Invaderssel játszott. Mennie kellett a rengeteg plüssnek, hiszen nem gyerek már, hogy plüssöket tartson a lakásában, még ha egy reklámszatyorba gyömöszölve tartotta is. Plüssmaci, plüsscica, plüsshód, plüsshupikék törpike, plüss-sárkány, plüssturul és plüsstársai. Nem maradhattak tovább. Konec firma! Aztán jöttek az egyéb vicik-vacakok, amelyeknek a funkciója kimerült véleménye szerint, hogy a helyet fogják. Kerámia dísztárgyak, a múlt homályába vesző dobozkák és zacskók, kifogyott filcek. Sor került a személyesebb dolgokra is. Kidobta a régi leveleit, a karácsonyi-húsvéti képeslapokat a rég látott rokonoktól, a Máté bácsitól kapott kiskörei szuvenírt, a gyerekkori naplóját, amelyet három hétig vezetett, a sok homályos képet, homályos arcokkal a múltból. Repültek a még meglévő tankönyvei, amelyek megőrizték a padtársaival folyó levelezéseit és mindenféle absztrakt rajzokkal voltak díszítve. Repült a legsikeresebb szemétgyűjtésért emléklap, az iskolai jelmezverseny második díjáról szóló oklevél, amelyet azzal érdemelt ki, hogy Pick téliszaláminak öltözött és a Sánta Kutyák FC—s tagsági kártyája. Repültek a metálos korszakát jelző poszterek, plakátok, koncertjegyek és egykori büszkesége a szegecses nyakörv.

Sorra kerültek az olvashatatlan egyetemi jegyzetei többnyire villamossági témakörből, egyetemi index – úgyse fejezte be – az első randis mozijegyek, a kanáris kulcstartó, római metrójegy, egy ostiai pizzéria blokkja – mennyire élvezték Júliával azt az utat! Bűnronda szín nyakkendő, kézzel kötött sapka, hódmintás pulóver – Gelitől a volt feleségétől kapott ajándékok, néhány kiküldetlenül maradt esküvői meghívó, a lezárt borítékba tett közös képeik a nászúton és később… Ezen a fiúk is rajta vannak, itt majd csak kisatírozza…DVD-lemezek, megunt filmekkel (többségük pornó), üres alkoholos üvegek. Parenyica sajt, kőkemény. Sonka nagyon sötétszürke. Több hónapja lejárt, rázáskor fura, bugyogó hangot adó konzervek.

Kidobta mind.

Mikor visszament a lakásba, amely valahogy személytelenné és sterillé vált, furcsa érzés fogta el. Nem emlékezett, hogy miket dobott ki, csak arra, hogy kidobott egy csomó felesleges lomot, a többi közzé a kupacba, vagy a kukába. Annyit tudott, hogy ő Szabó István villamosmérnök, aki egyedül él, nemrég elvált és két kisgyerek apja. Nem voltak emlékei, nem voltak érzései. Kidobta a szívét és az agyát. Kiürült.

Csak a totális üresség. Tiszta lap.

Vett egy sört a hűtőből és bekapcsolta a tévét.

Odakint gazdára találtak az általa elfelejtett tárgyak. A lomizók, a gyűjtögetők, a haszonlesők, a mániások mind-mind lelkesen válogattak. Még a parenyicát is kitúrta a kukából egy hajléktalan.

A fotelben terpeszkedő nagyra fújt alak, lassan ereszkedni kezdett, aztán pukkant egyet, mint amikor a lufiba egy tűt szúrnak. A nyitott erkélyablakon át a levedlett kígyóbőrre hasonlító maradványokat kifújta a szél, a fotelben csak egy tehetetlen sörfolt maradt utána. Lágyan hullott a nyúlós cafat az egyik lomkupacra, ott is maradt, míg a lomisok undorodva félre nem hajították.

Próza

Nincs reggeli

Jobban aludtam, mint az elmúlt két évben bármikor, de így is csak pár órát. A telefonom rezgett hat körül. Sms.

Miért nem válaszolsz? Hol vagy?

Mellettem Bálint fekszik, kicsit hangosan szuszog. Megszokásból kapok magamra valamit és teszem a telefont a lehető legtávolabbi sarokba.

A lakásban még mindig sötét, kintről sem jön semmi fény. Az egyedüllétben az a varázslatos, hogy félkómában, csukott szemmel is tudsz kávét főzni magadnak, mert pontosan tudod, hogy mit hol hagytál. Csak amikor van ott végre más is, akkor két bögrével is kell csinálni. És hirtelen elkezdesz azon gondolkozni, hogy mennyire tiszta a kiskanál.

A hűtőben van egy üveg szójaszósz és egy hat doboz diétás kóla. Ennek fényében rögtön elkezdem mérlegelni az éjszakát, hogy megér-e nekem annyit ez a fiú, hogy lemenjek venni valami reggelit. Nem. Egy ideje ő az első, akit másodjára is hazahoztam, de ettől még nem megyek el a boltig. A telefonom megint rezeg, csak a kijelzőt nézem meg. Megint sms, megint tőle, valamit küldeni akar. Olyan korán van, hogy egyáltalán nem tud érdekelni, hogy mennyire vagyok neki fontos, és mit akar ezzel az egésszel.

Mögöttem hirtelen megszólal Bálint, csodálkozik, hogy máris ébren vagyok. A hangja rekedt, alsógatyában vonszolja oda magát a konyhapulthoz. Nem kérdez semmit, csak megnézi a fekete lét a bögre alján, kicsit körbelötyögteti, hogy kihűljön és felhajtja. Rühellem azokat az embereket, akik minden nélkül isszák a kávéjukat. Vagy igénytelenek vagy rohadtul mindegy nekik, és akár egy kést is vághatnál a hátukba, mert leszarják. Próbálok túllépni a jeleneten, sóhajtok és kész.

– Kilenckor el kell mennem, megyek zuhanyozni. Vagy akarsz előttem? – kérdem és reménykedem benne, hogy inkább felajánlja, hogy ő megy el reggeliért.

– Ja, izé, befutok pisilni gyorsan, aztán én is összeszedem magam.

Szóval nincs reggeli.

Amíg pisil, gyorsan elpakolom a gáz dolgokat. Vagy hát, amiket egy férfi gáznak gondolna egy nő lakásán. Női magazinokat, a rengeteg szanaszét hagyott körömreszelőt és hajcsatot. A koszosabb edényeket elrejtem a kevésbé koszosak alá. Mire kijön, már a rádiót is bekapcsolom, hogy ne legyen kínos csönd.

Öt perc és megvagyok – haha, úgyis negyed óra lesz, gondoljuk magunkban mind a ketten.

Elég sokáig nézem magam a tükörben. Gyerekkoromban tök undorítónak éreztem magam. Ennek nem volt különösebb oka, csak nem szerettem a bőröm. A bőrt magát. Olyan furának éreztem, hogy be vagyok zárva ebbe a ruganyos valamibe, amit egyfolytában megcsípnek a bogarak, belilul, fázik meg ilyenek. Nem tudom, hogy mennyire normális, hogy pár évesen is ilyeneken gondolkoztam, de még a mai napig vannak fenntartásaim, hogy ez a bőr-dolog normális lenne a testem körül, körülöttem.

Most ráadásul olyan szürkének tűnik. Lehet, hogy megöregedtem, mondom a tükörképemnek. Mint azokban a rémesen ratyi amerikai filmekben, amikor a főszereplő arra ébred, hogy jé, öregebb lett harminc évvel. Csak hát ez nem úgy megy, azt hiszem, mint a filmekben, hogy meglátod magad öregen és akkor hirtelen elkezdesz visítani meg elájulsz. Bár lehet, hogy csak én lennék az, aki csak legyintenék egyet.

Eltelik pár perc, mire rájövök, hogy azért látom magam rondábbnak és szürkébbnek, mint általában, mert kiégett az egyik körte a lámpában és sötétebb van. Már majdnem végzek a zuhany alatt, amikor hallom, hogy megszólal a kaputelefon. Biztos megint valami reklámújság vagy az irritáló jehovás öregasszony a földszintről, remélem, bármelyik is az, Bálint elküldte. Közben felaggatom magamra a farmerom, meg egy ízléses, X-aktás pólót. Nem is tudom, hogy mikor volt rajtam utoljára nadrág. A Tanár úr mindig kéri, hogy szoknyában legyek, elszoktam a nadrágtól. Mindegy már ez is.

Ahogy kilépek, Bálint éppen bezárja a bejárati ajtót, kezében egy óriási vörös doboz. A dobozban rózsák, szorosan egymás mellé vannak csomagolva, csak a fejük lóg ki a csomagból. Soha sem fogom elfelejteni a látványt. Az kócos, alsógatyás srác, aki nem húzta össze a pulcsiját, látszik, hogy még póló sincs rajta és kontrasztként a vörös doboz selyemszalaggal, illatosan.

– Valaki üdvözöl. – mondja, kissé vicsorogva, és a kezembe nyom egy kis borítékot. Négykor! Zs. – áll a kártyán. Bálint kikapja a kezemből. Sértetten néz, mintha elárultam volna.

 – Most számonkérsz? – nevetek, mert elég abszurd, hogy valakivel csak pár hete találkozom és már úgy gondolja, hogy követelőzhet.

– Hát valamit igazán illene mondanod!

És éppen ezért hallgatunk mindketten. Mielőtt megállna az idő és magára kapná a ruháit, egy szó nélkül persze, a kezembe nyomja a virágokat. Amúgy szép virágok voltak, tényleg. Még elköszön, jó szórakozást kíván, figyelmeztet, hogy a száma megvan, ha bármi van. Egy félmosolyt erre megengedek magamnak, ő pedig kicsit sértődött szuszog, csóválja egy kicsit a fejét és kimegy. Most sértődött, de szerintem fogom még látni. Kiválasztom délutánra a ruhát, elővakarom a szekrény mélyéről az utolsó tiszta harisnyát. Holnap vagy még este mosnom kell, remélem, időben hazahoz majd. De legalább reggeliért nem kellett most lemennem.

Próza

Gödör

Anya reggel hatkor ébreszt, de csak fél hétkor kelek fel. Átgondolom, miért éljek aznap. Anya szerint örülhetnék annak, hogy egészséges vagyok, mert ebben a percben is sokan fekszenek kórházban, műtétre, vérátömlesztésre várva. Ez engem nem érdekel.

Sóhajtok, lerúgom a takarót. Az asztalomon bögrében forrón gőzölgő tea. Anya akkor is sürget, ha nincs jelen. A tea mindig finom, melegen szeretem a legjobban, anya tudja. Elhúzom a függönyt, mellbe vág a tudat és a látvány, ahogy reggeledik. Valamibe bele kell kapaszkodnom, hogy felmásszak a gödrömből, amibe esténként belefekszem. Anya nem érti, hogy a reggel önmagában még nem indok az élni akarásra, pusztán azért, mert egy nap huszonnégy órából áll, és nyolckor megjelenünk valahol.

Bepakolok a táskámba, a könyvek mintha testrészek lennének, idegenek darabjai. Enyhe undort érzek, amikor behúzom a cipzárt. Hatéves koromtól van gyomorégésem, amióta iskolába járok. Egy füzet, ami a padlón hever, kimaradt. Lehajolok, felveszem, a sav a torkomba fröcsköl. Anya szerint reggeliznem kell. Behozza a pirítóst, rántottát, de már egy falattól telítődöm. Megcsinálom a szemöldökömet, közben túl hangosan szól a zene a mobilomon, anya rám szól, és már nincs is kedvem tovább hallgatni.

A villamoson eszembe jut a biológia dolgozat. Kihúzom a könyvet, az ölembe teszem, figyelmem címszavakat ragad ki a szövegből. Kinézek az ablakon, megpróbálok minél több dolgot felmondani magamnak. Leszállás előtt két megállóval jövök bele igazán. Eszembe jut, hogy anya is most érhet be a cégéhez, ahol osztályvezető. Nem látszik rajta, autónk sincsen. Ezt ő szokta így mondani. Anyának diplomás, folyékonyan beszél angolul, és gyerekkori álmát valósítja meg azzal, hogy hamarosan kertes házba költözünk a lakótelepről. Saját házunk lesz, pedig anya egyedülálló szülő. Sokat dolgozik, este kilencig csörög a telefonja. Fél kézzel a vacsorát főzi, a másikkal e-mail-t ír. Néha tanulunk együtt, de pont úgy néz ki a fejéből, mint aki totál nem tudja, éppen miről van szó. Szerintem semmire nem emlékszik abból, amit most tanulok. A biológia sosem volt az erősségem, mondja. Én jó magyaros voltam.

Az első óránk nyelvtan. Lehajtom a fejem a padra, egy kicsit visszaalszom. A tanárnő hangja kemény, a fények itt hidegek és levegőtlenség van. Szünetben eszem egy kicsit, a történelem eltelik azzal, hogy megpróbálok ébren maradni. Levonszolom magam az öltözőbe, pólót cserélek, felhúzom a kitaposott tornacipőmet, amit sosem fűzök ki. Egy kicsit lötyög a lábamon, de úgyis lassan futok, és röplabdán a vonalon kívül állok. Néha lehajolok, mintha a zoknimat igazítanám meg. A többiek szinte a mennyezetig felugranak a labdáért, túl hangosan és sokat kiabálnak. A hasamat simogatom, mintha fájna. A tanár bármikor idenézhet, akkor elhúzom a számat, és megvárom, amíg int, hogy leülhetek.

Francián van bennem egy kis életkedv. Kicsi, mint a mécses láng. A tanárnő minden kérdésére válaszolok, és az óra felénél észreveszem, hogy a hátam egyenes, a karom magam előtt, egymáson nyugtatom a padon. Ezen annyira csodálkozom, hogy mosolyognom kell. A tanárnő visszamosolyog.

Matekórán magamtól kimegyek a táblához, egymás után oldom meg a példákat, érzem, ez a nekem való feladat, csak ne kelljen beszélni. A számok megnyugtatnak. A többiek utálkozó nézésétől megint gyomorsavam lesz, szünetben a teremben maradok, a padra hajtom a fejem. Becsöngetés után felveszem a kabátomat, valószínűleg ezért néz rám az osztályfőnök többször és hosszan, amíg megbeszéljük a közös dolgokat. Várom, hogy lemehessek az ebédlőbe, még akkor is, ha csak krumplifőzelék van. Egyedül ülök az asztalnál. A virslit annak adom, aki először elkéri.

Angolon nyelvvizsgára készülök. Anya nem tudja. A tanárnő gyakorlófeladatokat hoz nekem, egészen előre ülök, az ablakhoz. Itt majdnem olyan jó, mint otthon a gödrömben. A hangfoszlányokból megállapítom, hogy fényévekkel a többiek előtt járok.

Biológián megírjuk a dolgozatot. Ha felelek, az kész katasztrófa. Egész órán írok, homlokom megizzad. Szeretném, ha azonnal leosztályozná, amikor a tanárnő elveszi a papírt, és hosszan, figyelmesen olvassa. Bárcsak anya is ennyire értené a biológiát. Pedig nem nehéz, és szerintem a magyar sokkal rosszabb.

Tanítás után lemegyek a könyvtárba, ahova szinte senki nem jár. Végigsétálok a polcok között, kiveszek pár angol nyelvű könyvet. Hazafelé beülök a szakorvosi rendelőbe, mindig más emeletre, és olvasok, vagy az embereket figyelem. Egyesek furcsállva néznek rám vissza. Elképzelem, hogy orvos leszek egy másik országban, esetleg patológus. Megállapítom, ki miben halt meg, aztán hazamegyek egy kicsi, városszéli lakásba, és egész éjjel olvasok.

Anya megjön a munkából. Megnézi a füzeteimet, amiket aztán hangtalanul a táskába ejtek. Anya sokat beszél esténként telefonon, és néha tőlem is megkérdezi, hogy vagyok. Este előbb elalszik nálam, és végre beáll az a tökéletes csend, amire vágyom.

Eltart egy darabig, amíg a gödör aljára érek. Már nem érzem a végtagjaimban azt a ritmust, amit mások erőltetnek rám. Lassan eltűnök, felszívódom, szívdobogásom kivehetetlen párafolt a létezés üvegén.

Próza

Kegyelem

Mindennap felmentek, mióta a nyári szünet elkezdődött. A hegyvölgyes budai részen több változatosságot találtak, mint a pesti síkságon, és csupa ismeretlen arc jött velük szembe. Itt még a levegő is más volt, mint Erzsébetvárosban, ahol Bence lakott, vagy a Teleki téren, ahol Norbi. Egy osztályba jártak, ami hajszálon múlott, ha Norbi bukásra állt. Reggel nyolckor találkoztak, majd a remegősen könnyű korai órán nekivágtak.

Szótlanul rótták a különös nevű utcákat. Később megálltak, és a kerítésnek dőlve beszélgettek. Norbi a rossz tanulmányi eredménye ellenére sokat tudott, a feje olyan volt, akár a szivacs, csak nehezére esett figyelni. Úgy beszélt, mint egy felnőtt – ez a Norbi más volt, mint az, aki kegyelem kettesekkel csúszik át. Bence inkább hallgatott, figyelt a másikra.

Egy asszony rájuk köszönt, beszállt az autójába, és elhajtott. A fiúk összenéztek.

– Azt hitte, itt lakunk. Tök jó lenne. – Bence az idegen felé biccentett. Ravaszul pillantott, ha egy ötlet felvillanyozta, az anyja szavával élve spekulált. – Apámék lent, én meg az emeleten.

– Hm. – Bence felhúzta szemöldökét, bólintott.

– Te is szeretnél itt lakni?

– El tudnám viselni.

– Megmutatom, melyik a kedvencem.

A telek az erdő szélén állt, kétszintes házzal a közepén. A hátsó kert emelkedőre futott, tele gyümölcsfákkal, és még egy hinta is elhelyezkedett a távolban, sőt, úszómedence kéklő csücske tetézte a látványt.

– Jól néz ki – mondta Bence.

Norbi felkapaszkodott a kerítésre.

– Megőrültél?

Pár húzódzkodás után bent volt. Egy pillanatra megfordult, amíg barátja elképedt arcába nézett, aztán tovább iramodott.

– A sapkád!

Bence óvatosabban mászott át a kerítésen, de az udvarra érve meggyorsította a tempóját.

– Állj már meg! – Elkapta a másik ruháját, keményen markolta. Dulakodni kezdtek, végül Norbi őt lökte a vízbe.

– Hülye vagy? Mi van, ha kiengedik ránk a kutyájukat? – Bence prüszkölt, mégis jólesett neki a nagy melegben egy kis fürdés. Kimászott, kicsavarta a vizet a ruhájából. Megpróbálta ellökni Norbit, de a fiú úgy állt ott, mint a cövek. Arca pökhendiséget tükrözött, amely elsőre sokak számára ellenszenvessé tette. Legalább mondhatná rá, hogy bukott barom, a rohadt életbe!

Norbi is megmártózott. Egy medence megépítése legalább egymillió forint, ekkora összeget vettek fel a szülei a nővére esküvője miatt.

Bence elaludt a napon. Alig tért magához, amikor Norbi felkiáltott:

– Futás! Jönnek!

Nagy dérrel-dúrral másztak át a kerítésen.

– Biztos rosszul hallottad.

– Vicceltem, hülye!

Norbi rohant előre, Bence az oldalt futó árok széléhez vonszolta magát. Halántékát fájdalom szurkálta, amíg hányt, és egész éjjel kutyául volt.

Keresték a sapkát, benéztek a bokrok és a tuják alá. Azt hitték, megvan, de csak egy leeresztett labda hevert a kocsifelhajtón. A házat körülvevő gyanús csönd egyre jobban érdekelte őket, ráadásul a poros júliusi hőségben mozdulatlanul állt az egész utca. Egy csapda közelében lehetett ilyen érzés, amihez a vad lassan közelített.

– Biztos van riasztó. – Bence szipogott, remegett a térde, nagyokat nyelt, mintha pokolra szállás előtt lettek volna. A kötelet már leengedték, csak el kellett kezdeni mászni. Norbi arcára kiült a szokásos nagyzolós vigyor, róla bárki elhihette, hogy az ördöggel cimborált. Felemelte az ablakba helyezett virágcserepeket, végigtapogatta a szemöldökfát, benézett a lábtörlő alá.

Bence annak szorított, hogy ne találják meg a pótkulcsot. Az idegességtől mindig viszketett a bőre. Aznap reggel megfogadta, hogyha megússzák, ő legközelebb inkább otthon marad.

– Megvan. –  Norbi tekintetén látszott, hogy megint büszke magára. Bence libabőrös lett, de ha most elmenekül, az gyávább tett mindennél.

Norbi ment előre. A házban tágas terek váltották egymást, és az idegenség furcsa, bizsergető szabadságát árasztották. A második szintet lezárták, de oda túlságosan kockázatos lett volna felmenni. A földszinti amerikai konyhás nappaliban fotókkal díszítették a falat, egész tárlatra való kép tanúskodott egy család szép napjairól. A ház üressége összeszorította Bence gyomrát.

– Lehet, hogy gyilkosság történt. – Megragadta Norbi karját, kényszerítette, hogy odaforduljon hozzá. – Bezárkóztak, és az apa megölte őket, vagy együtt lettek öngyilkosok.

–  Hülyeség. – Norbi kivett egy doboz sört a hűtőből, és Bence kezébe nyomta, aki egy mozdulattal hárított.

– Elég lesz a fele.

Állva itták meg. Később leültek a nappali díszére, a hatalmas, hófehér bőrkanapéra. Induláskor Norbi kétszer a karfára csapott.

– Holnap hozok cigit.

Bence elmélyültséget színlelve dohányzott, de lerítt róla, hogy túl akar lenni rajta. Az iskolában pedig ő volt a magabiztos, amíg Norbi inkább a vesztesek közé tartozott.

Az alumíniumdobozba dobták a staubot.

– Mi a terved?

– Rendelünk pizzát. Vicceltem.

Norbi akkora slukkot szívott, hogy behorpadt a homloka. A füstben idegennek és távolinak tűnt, de mégis ő volt. Alig ért a szál végére, megint rágyújtott. Az apja szokta így csinálni, aki munka után egy üveg ital mellett hajnalig gépezett, és megtöltött egy hamutartót.

Bence bátyja külföldön focizott. Ő az eszével akarta vinni valamire, mert mindig járt az agya. Jó lett volna nyomozósat játszanak a házban, már amikor beléptek, és megcsapta őket az állott levegő, az ezerféle ismeretlen szag, az érzékei kiélesedtek, fejében csikorogtak a fogaskerekek.

A sapka nem lett meg, és el is feledkeztek róla.

Hallották, ahogy a kulcs elfordult a zárban. Megdermedtek az ijedtségtől, és egy hosszú pillanatig csak néztek egymásra, aztán kilőttek. Bence az ablakhoz rohant, Norbi az emelet felé indult, de a szőnyegen elcsúszott, és az ajtó elé esett.

– Hány évesek vagytok? – A belépő férfi visszalökdöste őket a nappaliba. Megálltak a puffok előtt, kezüket hátratették, érezték rajta a bilincset.

– Tizenhárom – mondta Bence.

– Ebben a percben kihívhatnám a rendőrséget! – A férfi izgatottan fel és alá járkált. Inggalléros, fakókék pólót viselt, hozzá rövidnadrágot. Savanyú szomorúságszag áradt belőle, bár a szeme dühtől szikrázott.

– Nem vittünk el semmit. – Norbi kötelességének érezte, hogy megvédje magukat. Az anyja legfeljebb leszidja, ha rendőrautóval megy haza, de Bence szülei eltiltják őket egymástól.

– Tényleg? Ezt most köszönjem meg? – A férfi levágódott a fehér fotelba. – Adjátok ide a személyi igazolványotokat.

– Nekünk nincsen. – Bence megelőzte őt a válasszal, úgyhogy Norbi kiélezett idegekkel figyelt, és a kezét tördelte.

– Akkor valami mást! Egy rendes embernek vannak papírjai! A diákigazolványotokat. – Az ujjával mutatta. – Tegyétek az asztalra.

A férfi mobiltelefonjával lefotózta a plasztikkártyákat, és őket is, ahogy letaglózva álltak.

– Tibor, ki ez a két gyerek? Az alapítvány küldte őket? – Kesehajú, vékony nő lépett a házba, és gyorsuló léptekkel sietett feléjük.

A férfi arcizma megfeszült, ahogy a nő felé fordult.

– Mikor ér ide a mentő?

Először kigazolták a kertet. Ablakot pucoltak, felmosták a követ a nappaliban. Ezernyi dolog adódott a ház körül, amit büntetésből, egy hónapon keresztül el kellett végezniük. Bence előbb mozdult, engedelmesen ment Tibor után, persze megkapta érte a magáét Norbitól, aki végig káromkodott hazafelé, karjával a levegőt csapkodta, hogy ez rabszolgamunka. Egy héttel később az izmosodó hőség kikezdte a fiúk idegeit, strandolni vágytak, és Bence vállalta, hogy odaáll Tibor elé.

– Téged úgyis mindenki jobban szeret – mondta Norbi, hogy biztassa a barátját, amikor eljött a nap vége, és már benne volt a lábukban az indulás.

– Jó. – Tibor az ásóval bíbelődött, mert amellett, hogy befogta a fiúkat, elöl járt a jó példával.  Arca, tar feje lebarnult, a mozdulataiban, a hangjában volt valami ismerős, amitől egészen apásnak tűnt. – Csak szóljatok a feleségemnek is.

Bementek a házba, elnéztek a földszinti nappali felé, ahol a fiú feküdt, akit mentő hozott haza, és Beatrix reggeltől estig rajta tartotta a szemét. Éjjel Tibor vigyázott rá, azt mondta, úgysem tud már nyugodtan aludni.

Az asszony kimerültségén átsütött a kedvesség.

– Szóval megkegyelmezett nektek egy napra. Kint találtok palacsintát. Egyetek.

Beatrix úgy főzött, mint az anyjuk. Egész jól. Tibor feladataitól alaposan megéheztek, és az óránkénti tízperces pihenő aligha jelentett igazi felfrissülést. Úgyhogy a kettő, a munka és az ellenszolgáltatásul kapott étel kiegyenlítették egymást.

Bence azt mondta otthon, hogy Norbiéknák ebédel, Norbi azt, hogy Bencééknél.

Órákon keresztül ki sem jöttek a vízből. Utána kimerülten nyúltak el a füvön, és az agyuk már zsibongott.

– Szerinted mi lesz vele? – Bence a fiúra gondolt.

– Kivel? – Norbi felkönyökölt, és a barátja felé fordult.

– Gyurival.

– Ja! Hát honnan tudjam. Ő nem agyhalott?

– Akkor már nem élne.

– Fogalmam sincs. Azt se tudom, hány éves. – Norbi visszafeküdt a hátára. – Én csak a kertben szeretek lenni.

Két nap múlva – mintha megérezte volna, miről beszélgettek – Tibor behívta őket, és leültette a speciális kórházi ágy mellé.

– Elmegyünk vásárolni Beatrixszal, addig figyeljetek Gyurira.

– Soká jönnek vissza? – Norbi aggódó pillantásokat vetett Tiborra és Bencére.

– Igyekszünk. – A férfi merev arccal lépett ki az ajtón.

– Te elmondtad neki, amiről beszélgettünk? – Norbi képtelen volt palástolni dühvel vegyes aggodalmát. – Inkább még egyszer lenyírom a füvet.

– Nem mondtam semmit. – Bence az ablakból nézte, ahogy Csapóék elhajtottak. Levett egy fotóalbumot a polcról, amivel egy ideje szemezett.

A fiú, akit szülei Gyurinak hívtak – Norbi képtelen lett volna a nevén szólítani -, néha felnyögött, rikoltott. Mint egy egzotikus állat, amit kiszakítottak élőhelyéről, és fogságba ejtették a civilizált világban, egyszerre tűnt iszonytatónak és lenyűgözőnek. Végtagjai annyira begörbültek, hogy ha Norbi megpróbálta utánozni, sziszegett és jajongott a fájdalomtól.  A bordája kilátszott, amitől alig tűnt többnek egy fekvő csontváznál. Bence a fényképeket nézegette, néha felnézett, a motorzúgásra fülelt. Gyuri valamikor aranyos, nagy szemű kisgyerek volt, mindig mosolygott, egyetlen egyszer sírt, amikor egy farkaskutyával fényképezték le, pedig az jámboran ült mellette, okos szemét a fiúra függesztve, kissé oldalra fordította a fejét. A kép címe az volt, hogy „vendégségben”.

Csapóék visszajöttek, Tibor kiállt a verandára cigarettázni. Norbi megérezte a füstöt, odament hozzá.

– Kérhetek egy szálat?

Tibor szemöldöke felugrott.

– Ennyi idősen dohányzol? – Odanyújtotta a dobozt, a fiú öngyújtót vett elő.

– Néha. – Norbi ártatlan arccal nézett. Tibor bácsi tudta, hogy ők már nem azok, akiket három hete megzsarolt. Hiszen a fia sem az, akinek született, hanem egy idegen.

Kitisztították a medencét, és Beatrix is kijött, hogy együtt fürödjön velük. Szégyenlősen takargatta a testét, pedig olyan alakja volt, mint a lányoknak az iskolában.

Esős napokon is felmentek Csapóékhoz. Egyszer Tibor a kapuban várta őket, járt a motor, a fiúkat beültette hátra, Beatrixot maga mellé.

A visszapillantón keresztül időnként hátranézett.

Viharfelhők alatt autóztak. Látszott, hogy sokkal többen jönnek vissza a városba, mint akik kifelé haladtak belőle. Egy útszakaszon teljesen magukra is maradtak.

– Itt történt, tavaly nyáron. – Tibor kiszállt, megigazította az övét. A nyakát fogta, abba kapaszkodott. – Szerettem volna, ha tudjátok, hogy azelőtt Gyuri pontosan olyan volt, mint ti. – A hangja elcsuklott, öklével a szemét nyomkodta. Feltámadt a szél, a ruhájukat cibálta.

– Laci kutyát már nem is tudtuk hazavinni. Itt temettük el – bökött egy kövekből rakott halom felé, amely szerényen húzódott pár lépéssel arrébb.

Tibor megmutatta a telefonján a fiát és Lacit, ahogy játszottak. Farkaskutya volt, akkor hat hónapos, Gyuri a születésnapjára könyörögte ki. Pedig félt a kutyáktól, és mégis, a sajátjával elválaszthatatlanok lettek. Hazaindulás előtt Tibor megkínálta a fiúkat cigarettával.

Mintha ezer év telt volna el egy hónap alatt, de megint remegősen könnyű volt a reggel, amikor az utolsó napjukon odaértek, és a teraszról a házba akartak lépni. Tibor indulatosan visszatessékelte őket az ajtóból.

– Maradjatok kint.

Hangos beszéd közé torz kiáltozás halkuló hangjai keveredtek, amitől Bencének lúdbőrös lett a karja. Elszaladt, és az egyik fa tövében vizelt. Leültek a lépcsőn, Bence maga elé meredt, Norbi felhúzott térdére hajtotta a fejét. Tibor kijött, és azt mondta:

– Vége.

Megjelent az orvos, két ápolóval, a ruhájukról ismerték fel őket. Az orvos a fiúkra nézett:

– Ti kik vagytok?

– Beatrix iskolájából. Eljöttek segíteni.

– Bemehettek – mondta az orvos. – Búcsúzzatok el Gyuritól.

Mégis megvárták, míg Tibor visszajött a kapuból.

– Akkor? –  Nézett farkaskutya-szemével. Az elsötétített szobában nyakig betakarva feküdt a fiú.

Beatrix kikísérte, megölelte őket.

– Vigyázzatok magatokra. – Egy-egy csókot nyomott a fejük búbjára. – Nagyon jó gyerekek vagytok. – Aggódástól, virrasztástól kizsigerelt arcán a szentek türelme ragyogott. – Gyurikám is már jó helyen van.

Hátuk mögött maradt a ház, ahova többet nem kellett bemenniük, csak ha akartak. A lábuk szinte magától szaladt lefelé a hegyről. Norbi észrevette, hogy Bence sír.

Megérintette barátja rázkódó vállát.

– Ne így menjünk haza.