Category Archives: Próza

Próza

Csak egy kis időt kell kibírni

Nagy Sándor az ötvenes évek elején született, átlagos kisvárosi nagycsaládban. Szüleit nem érdekelte a nagypolitika, csak élni próbáltak napról-napra. Sanyika már az óvodában többre vágyott ennél, nem hiába létra volt a jele. Szeretett volna minél magasabbra mászni, onnan lenézelődni. Boldog akart lenni. A mászóka tetején is mindig kereknek érezte a világot.  De kicsi volt. Alig várta, hogy iskolás legyen, ahol nyolc éven keresztül minden tanulás közben, minden feleléskor vagy dolgozatíráskor arra gondolt: „Csak ezt a kis időt kell kibírni és minden jobb lesz, ha középiskolás leszek”. Addig elkisdobolta az időt és úttörésben kivette a részét, mintadiák és mintamókus volt, de nem volt számra az igazi.

Valóban hamar elrepült ez a nyolc év, aztán jött a szakközép, de még itt se találta meg igazából önmagát, de eltelt az a kis idő érettségiig. Főleg, hogy úgy érezte harmadikos korában, hogy megtalálta az igazit, de az igazi nem akarta, hogy megtalálja. Az érettségi könnyebb volt, mint számított rá és Sanyi úgy érezte, ő tényleg sokra hivatott.

Építész szeretett volna lenni, de egyetemről szó sem lehetett, pedig csak egy kis időt kellett volna kibírni diplomáig, de a felvételi nehéz volt, a családja pedig mindenképpen a munkára ösztökélte. Pár hét alatt rájött, hogy szülővárosa már nem több neki, mint a mászóka az oviban. Felutazott Budapestre munkát keresni.

Egy gyárban kezdett dolgozni, majd mellékállást is vállalt. Mikor holtfáradtan elnyúlt a munkásszállói ágyán, elalvás előtt csak arra gondolt „Csak ezt a kis időt kell kibírni”

Megismerkedett egy lánnyal a gyár titkárságán. Ő is igazi volt. Nagyon szerette. Az összes pénzét ráköltötte és házasságot tervezett. A lány azonban inkább a vezérigazgató szeretője lett.

Másik állást vállalt. Belépett a pártba. Talán itt megtalálja az útját. A párt élén vagy az ország élén. Csak azt a kis időt…

Megismert egy pártmunkás elvált asszonyt. Nem tetszett neki, de úgy érezte gyerekeinek anyja lehet. Aztán csak egy kis idő és megszereti.

Így teltek a nyolcvanas évek. Két gyereke született, épített egy saját házat és hazaköltözött. A helyi pártszervezet megbecsült tagja lett Nagy elvtárs, és a helyi üzemben is vezetővé választották. Lassan beért a várakozás

A rendszerváltás után azonban felbolydult minden. A pártszervezet feloszlott, az üzem bezárt, így hát vállalkozásba fogott. Új hitek, új remények. Csak azt a kis időt kell kibírni, míg a gyerekek felnőnek, közben minden megváltozott. A vállalkozás és mellette némi olajszőkítés és újra fellendítette életét.

Közben beleszeretett egy végzős gimnazista lányba, aki egyetemre készült. Építésznek készült. Őt is támogatta.

Csak egy kis időt kell kibírni és minden jó lesz. Az ezredfordulóra eltemette rákban elhunyt feleségét, a gyerekei és kirepültek, szeretője is építész lett és feleségül vette.

Aztán jött a munkanélküliség, szívroham, a rokkantság, a hosszas válóperi huzavona és az új otthona a Viola kocsma.

Csak egy kis időt kellett kibírni nyugdíjig és akkor pihenhet Nagy bácsi – mondták neki a kocsmában. Nyugdíjasan egy kis szuterénben lakott, alig evett, havonta fürdött és csak a tévét nézte. Hónapszám nem kereste senki. Erőt vett magán, elvégzett egy internetes tanfolyamot, regisztrált Facebookra is, hogy láthassa végre a gyerekeit, de azok vissza se jelölték.

Aztán meghalt valamikor.

Talán az volt az utolsó gondolata, hogy már csak egy kis idő és eljön a feltámadás vagy a reinkarnálódás.

Próza

Flash Two Thousand Fifty

„Hiszen nem célból ír az ember, hanem okból.”
(Nemes Nagy Ágnes)

– Ma reggel szörnyű tripem volt, Doktor Úr. A piacról hajtottam éppen haza, az autó ablakán perzselve sütött be a nap, mikor egyszerre csak, mint egy álom, úgy éreztem, hogy egy szántóföldön fekvő sötétzöld görögdinnye vagyok, akit a társaival együtt éppen egy platóra dobálnak fel a tolvajok. Arra eszméltem, hogy fel is kiáltok: eresszenek!

Kész szerencsém, hogy mindez a másodperc tört része alatt esett meg velem. Kérem, hallgasson meg, hadd meséljem el!

Egyik este ülünk a fiammal az öreg ebédlőasztalnál és vacsorázunk. Talán nincs jelentősége, de emlékszem, ahogy az asztallap nyekereg, míg a kenyeret felvágom. Évtizedekkel ezelőtt is már így nyeklett-nyaklott, de sok emlék köt hozzá, hát megtartottuk. Tudja, Apám ezen fejtett rejtvényt,  írt  levelet,  olvasott,  de  itt  darálták  Anyámmal  a  diót,  mákot,  sőt  a húst  is  itt aprították a kolbászhoz.

Mondom is a gyereknek, hogy volt, mikor a Tata az asztalra csavarta a darálót, és amíg a Mami nyomta, ő tekerte a kart, meg hogy a nagy kapkodásban egyszer a gép le is nyesett egy kisebb pörkölthúsnyi darabot Anyám hüvelykujjából. De a gyerek csak bólogat teli szájjal, miközben a retkek között válogat a körözöttes kenyérhez. Gyorsan eszik, én még szinte neki se látok a vacsorának, mikor ő már szuszogva rágja az utolsó falatot. Szerencsémre, mert beszélhetnékem volt, a túrós rétesre még várni kellett, s míg a folyosón hűlt a tepsi, én egy régi, Török nevezetű ügyvédről kezdtem neki mesélni.

Ez a dr. Török. Mondom. Úgy szerette a kecskéit, hogy egyenesen bent a lakásban tartotta őket. Itt a József Attilán, egy háromrészes polgári ház középső szobájában, az üvegvitrin és a bőrfotelek között. A szoba alját szalmával szórta ki, egy kisebb vályúban pedig halomban állt a zöld konyhai hulladék. Mondanom sem kell, mennyi volt a légy; ha az ember belépett, egyből megcsapta a szag. Az irodában leülni sem lehetett, tiszta gané volt a szék, a fotel. Így a kliensek többnyire állva hallgatták végig az ügyvéd tanácsait, szemben az asztallal, míg négy-öt jószág körülöttük zavartalanul lebzselt tovább. Persze olykor az is megesett, hogy el kellett verni egyiket-másikat, ha felágaskodva az ügyfelekre támadt.

De  az  öreg  a körülmények ellenére pontosan dolgozott, így hát nem is maradoztak el a már megszokott megbízásai.

Apám is őhozzá járt még a régi ház ügyében, tőle tudom ezt az egészet. Ő mesélte, hogy az egyik kecske nyakára, mint a kutyákra szokás, hogy ne rágják meg magukat, egyszer tölcsért kellett adni. Különben kiszívta a saját tejét. És nemhogy a háziaknak, de még a gidának se, egy cseppet se hagyott. Az állat persze ravasz módon, csak akkor szoptatta magát, ha nem volt a szobában más senki, így kezdetben azt is hitték, hogy csak elapadt a teje.

Emiatt viszont a kiskecskét meg kellett rá tanítani, hogy máshogyan egyen. De az ügyvéd ennek is tudta a módját. Egy cumisüvegbe tejjel kevert pirított lisztet töltött, majd az apróság mellé térdelve szopogatta a cuclit és mutatta neki: így ni, finom, kóstold csak meg kiskecske! Gyere, na!

Az igazság az, hogy a Törökről a közvetlen környezete sem tudta eldönteni, hogy megőrült-e, vagy pusztán azért él ilyen kirívó életet, hogy elkerülje a hatalom mindent vigyázó tekintetét. Néztem a fiúra, bízva benne, hátha érdekli a történelem.

Mert hát a Török ekkoriban heti rendszerességgel címzett leveleket a miniszterelnöknek, és bár a postán különös figyelemmel válogatták át a borítékokat, egy-egy üzenet azért mégiscsak célba ért. Arról meg már nem is beszélve, mikor a jogászdoktor egyszeri nyúlpaprikásának már Pesten is híre ment. Egy alkalommal ez az ember fogta a nagykést, és mind levágta a nyulait. Vagy tízet, tizenötöt. Aztán a piacon bérelt standon a pörköltet ingyen, a saját ünnepi porcelánjain osztogatta szét az embereknek. Salátával, nokedlivel, hadd egyenek.

Az eset után nem sokkal el is jött érte a fekete kocsi. Még szerencséje, hogy voltak ezek a kecskés dolgai, így a vádakat megúszta azzal, hogy mivel nyilván megőrült, felfüggesztették a praxisát. A nyugdíjazás után viszont már nem zargatta senki, bármit is talált ki. Szóval ravasz egy eset, én sose hittem, hogy elmebaj.

De rég is volt ez, még a Tata idején, más világ. Nézek a fiamra, akin kevéssé látszik, hogy felvette volna a történet fonalát. Magamban még szinte hallom is, ahogy a szememre hányja: mindig ezek a falusi történetek a diófáról meg a nyulakról. De nem sokáig bírom türtőztetni magam, miután a tányérról kiválogatok pár sötétebbre sült túrós szeletet, újra elfog a hév.

Na, még csak egy dolog, amíg lenyeled. Tudod, régen ezektől a Törökéktől vettük a túrót, ezért kezdtem ebbe az egész történetbe bele. Ennek az embernek a felesége ugyanis abból élt, hogy ő hordta be a sajtot, túrót, tejfölt a szomszéd faluból a hajnali busszal a városba. Legelőször hazament, képzelheted azt az apró asszonyt, hogy meg volt rakva, csoda, hogy össze nem esett, majd kinek-kinek kiporciózta, és házhoz vitte a megrendelt adagot. Így volt az, hogy a Törökék pontosan tudták, hogy ki, melyik nap kezd sütésbe, és hát ezt a tudást nem is átallották a hasznukra hajtani. Feltűnően gyakran megtörtént ugyanis, hogy az ügyvéd éppen aznap este tévedt át hozzánk vizitre, mikor a friss túróból készült sütemény is az asztalra került. Aztán, ha már így esett, bátran elfogadta a kóstolót. Látod, így éltek ezek, nem egyszerű eset.

Mentek ma valamerre?  Kérdezem, mikor látom, hogy a rétest is csak úgy dobálja be a szájába. Lesz valami koncert? Vagy csak úgy a városba?

Nem tudom. Csak konferencia lesz. Vágod, Fiftyzünk. Nem megyek ma sehova.

Konferencia? Legyintek. Értem én, hogy net nélkül már a mi időnkben sem lehetett élni, mégis elképzelni sem tudtam, hogy ez a gyerek mért nem jár el otthonról. Verik? Vagy fél a pinától? Mi baja? Csak ül a szobában naphosszat, a fülében drótok, az orrán szemüveg és nem is érdekli semmi kézzel fogható.  De a barátairól sem lehet egyebet elmondani, elnézem némelyiket, ahogy a hirtelen megnyúlt gerincükön szinte csak úgy lóg a nagy bambusz fejük. Múltkor mondom is a feleségemnek: nem sok idő telt el azóta, hogy mi is tizennyolc- húszévesek voltunk, és a világ se fordult olyan nagyot, de a foci? Vagy a motorozás? De még a kocsmába se. Az igaz, hogy már minálunk se volt nagy divat a nikotinsárga bajusz meg a vörösborba mártott, zsíros szakáll, de a kamaszok azért még csak összeültek itt-ott fogyasztani.

Hanem mind e helyett itt van ez a szerkezet: Flash Two Thousand Fifty. Az idei év nagy slágere.  A  Fifty tulajdonképpen nem más, mint egy internetes telefon, amely nem csak szavakat vagy képet közvetít, hanem gondolatokat is. Persze ez az egész nem olyan bonyolult, mint gyermekkorunk filmjeiben, nem kell tűket meg hot-dog sütő vasat szúrni az ember tarkójába. A cyber találkozáshoz elég csak feltenni egy fejpántot, aztán a szerkezet valami hullámok segítségével közvetlen az agyat ingerli.  De, ha a Doktor Úr nem ismerné, elmondom, ugyanis ezzel kezdődött el az én bajom.

A fiftybeszélgetéseket a résztvevők egy közösen felvetett témában kezdik el. A telefonos kapcsolat addig tart, míg az egyiküket, úgymond, elkapja a lánc, és özönleni kezdenek a gondolatai. E pillanattól fogva a többiek az ő agyának működésébe látnak bele. Hogy a tudat ezer és ezer asszociációt berántva hogyan rendezi komplex történetté az emlékfoszlányokat, hogy az elme hogyan húz kontúrokat, keres logikát, és satírozza ki az üresen maradt területeket. Az élmény mégis leginkább az, hogy a látomásokat a hallgatók is olyan elemi erővel élik át, mintha azok valóban a sajátjaik lennének. A Fifty népszerűségének oka emellett az is, hogy a működését nem befolyásolják az olyan tényezők, mint éppen a távolság vagy a személyes ismeret.

Persze eddig a napig én is csak onnan tudtam ezeket, hogy a Búzás Sanyi mesélte. Tudja, a Sanyi – nem úgy, mint én – idős korára is naprakész. Meg pláne a felesége, a Teri, aki folyton azt figyeli, hogy mikor jelenik meg már valami akció vagy újdonság a piacon.

Viszont, ahogy ezt az egészet végiggondoltam, rájöttem, hogy én is akarom. És hiába is néztem rá korábban úgy, hogy csak diákcsíny, kamaszhóbort, mint anno minálunk a vízipipa. Most mégis úrrá lett rajtam a legyűrhetetlen kíváncsiság. Hát leteszem a villát és mondom a gyereknek: ha van egy kis időd, mutasd már meg nekem ezt a programot!

Éreztem, hogy talán komolytalannak tűnök ebben a szituációban, de mégis addig alkudoztam, hogy nem maradok soká, meg hogy, csak egy tíz perc, míg végül belement.

Miután fellépcsőztünk az emeleti szobába, és a kezembe adta a fejpántomat, nagy meglepetésemre a fiókból előkerült pár tabletta is. Mi ez, te gyerek? De mondta, hogy nem kell  izgulni,  ez  nem  erősebb,  mint  egy  pohár  bor,  ennyi  kell,  ha  jót  akarok.  Én  meg gondoltam,  mi  szégyellni  valóm?  Amúgy sem csináltam az ilyesmiből sose nagy ügyet. Szóval hátradőltem a puffomon és lehunytam a szemem. A gyerek még nyomkodott párat a számítógép kezelőfelületén, majd ő is eldőlt és elkezdte a mesét, hogy mi volt aznap vele.

Délután elugrottam dinnyéért, de nem az Acsádiba, hanem itt a sarkon, a régi piac helyén. Ott most akciós. Gyalog voltam, azt hittem, leszakad a karom.

Ahogy ott fekszem és hallgatom, idővel úgy tűnik, mintha egyre öblösebb hangon szólna hozzám, mintha egyre nagyobb körívekben hullámzana a szobában a beszéd dallama, és a hangok szanaszét folynának, le a lépcsőn, végig a falakon, míg végül minden el nem csendesül. Talán el is ájultam, nem tudom.

Nem sokkal ezután, hallgatózva, kissé kábán, mint mikor az embert még éppen csak, hogy fejbe verte az óra csörgése, kinyitom a szemem. Egy üvegkirakatos üzlet előtt állok, s mikor benézek, a homályban úszó polcsorok közt látom, ahogy a fiam épp a dinnyék között válogat. Kiemel a kalodából egy szép kövéret, rácsap, mint a teli hordó, olyan hangja van.

Hátrébb lépek az ablaktól, és ahogy megfordulok, fa standokat látok, bódékat pléhlemezből, a hullámpala tetők alól kirajzó darazsakat. Ez a régi piac. S mint a zápor, peregnek a szemem előtt az emlékeim. Jobbra itt a gazdabolt, búza és petróleum szaga van. Mögötte egy kisüzletben üveget váltanak készpénzért, Kőbányai, Fanta narancs. Ekkor látom csak, hogy a húgom is elkísért. Sorban állunk, a zöldséges súlyokat rak a serpenyőbe, nem digitális, egy kiló hetven deka. Pénzt veszek ki a tárcából. Tud visszaadni? Kossuth van a százason.

Miközben fizetek, az  árus  betört  orrát  bámulom.  Ismerős.  Körülnézek, ez meg már Kecskemét. Szeptember van, s ha drága is, már csak a hosszúkás dinnye a jó. Összedobjuk, haverok, aztán megyünk a lányok elé, hogy mit hoztunk. Nincs kés, kézzel törjük ripityomra, úgy eszünk. Az illata betölti a levegőt.

Aztán egyszer csak a Balaton, Földváron bóléval kísérletezünk. A boltban csak kommersz cseresznye van. A dinnyét kilyuggatjuk, és a félbevágott műanyag flakonok száját, mint a tölcsért dugdossuk bele, azokba meg a szeszt. Iszonyat. Úgy döntünk, a szakadékba gurítjuk. Ez most zöldség vagy gyümölcs? Fúj a szél. Hosszas vita.

Ekkor úgy érzem, egy kicsit elenged a gépezet. Látom magam körül a bútorokat, ahogy a fiam szintén megszeppenve nyitogatja a szemét. A földszintről rádió hangja szól, de nem értem, jár az agyam. Vajon, ha ő mind látta, amit én, mit gondol, mi ez az egész? Eszembe jut, hogy mindig is vágytam egy dinnyeszüretre, csak magamtól nem tettem érte, aztán nézd meg, eliramlott az élet. Szép dolog.

De csak pár pillanat a józanság, s már vissza is hengergőzöm az emlékek foszlányai közé. A László Kórházban fekszem, miközben én magam vagyok a vakbelembe szorult dinnyemag. Érzem, ahogy a féregnyúlvány gyöngéden körbeölel, én viszont hálátlanul gyulladást okozok.

Aztán már otthon vagyunk. Július 24. A kút előtti kertasztalon fekszem. Apám felemel: 14 kiló. A léket kóstolgatva mindenki elégedetten bólogat. Végül a kúthoz cipelnek. Zuhanok. Míg a vízbe érek, látom a kút gyűrűire nőtt mohát, a gyűrűk közt a belógó gyökereket, ahogy az ászkarákok félve alájuk bújnak; csigák is vannak, meztelenek. Aztán csatt, a kellemes és egészen tiszta vízbe érkezem. A kút fenekén látni öregapám egykor beejtett szerszámait: sarló, húskampók és egy letört gereblyefej. Ám a csöndes víz hirtelen felkavarodik, s a sárból csőszerű karjaival a felszín felé kap egy rozsdás vasszörnyeteg. A krampusz. S a vízbe rántja a derékig a kútba hajló, kíváncsi, hófehér ruhás kisfiút. A fiú küzd, s még mielőtt az iszapba fúlna, bugyborékolva felkiált: segíts, Anyukám!

Ahogy felriadok, látom, a fiam a vállamat rázva kelteget. Letörlöm az álamról a kifolyt nyálat, s megkérdem, kiabáltam-e. Nagy levegőt veszek. Aztakurva. Ki talál föl ilyet? Majd hosszú percek telnek el, míg pihentetem a fejem. És mondd, ti ezt minden nap csináljátok? Kérdem még fektemben, s igyekszem úrrá lenni a helyzeten. Gondolkodom, hogy valamit mégis csak mondok neki, és előbb-utóbb biztosan meg is szólalok, de szerencsémre egyszer csak egy lány arcképe villan fel a képernyőn. Őt vártad? Jó-jó, megyek már, itt sem vagyok.

Becsukom az ajtót, majd lámpát kapcsolok. Óvatosan, le a lépcsőn, meg ne botoljak. Vajon ki lehetett ez a lány? Nem volt ismerős. És akkor, várj csak, rájövök. Hát ez erre kell. Hiszen bizonyára zsigeribb dolgokról beszélnek, mint a dinnyeszezon. És akkor a Búzás Sanyi? Te jó ég. Az ilyen zsivány is szanatóriumba való. Elképzelem, ahogy az az öregember a feleségével, vagy talán valami ismeretlennel, beteg fülledtségbe merül, és ifjúságától végigjárva az emlékeit, dagonyáz. Pfuj! Magamban mormogva lépkedek tovább le a lépcsőn, vissza az ebédlő fele.

A konyhaasztalnál ülve aztán újra a gyerekre gondolok. Hogy, hát, valami sohasem változik. És nem tudom eldönteni, hogy vajon ez rendben van-e így. De örülök, hogy legalább nem kezdtem bele valami mondókába az egyoldalúságról, meg hogy az ilyesmit igazából átélni lenne jó. Mondhattam volna neki, hiszen kamasz, a végén még csak nagyobb hülyét csinálok itt magamból.

Aztán az is eszembe jut, hogy mennyire nem figyelt a történeteimre a jogászdoktorról. Meg az is, hogy tulajdonképpen mit akarok én itt, hogyha mesélni már akár szó nélkül is lehet?

Hogyha fölösleges beszélni.

Aznap este aztán sokat rágódtam ezen, rémálmaim is voltak. Először arra gondoltam, hogy csak a megrázó élmény miatt. De ahogy telt az idő, az álmaim, mint a látomások, egyre közelítettek ahhoz, amit már úgy hívunk, hogy a való. Aztán jött ez a reggeli piacos eset. Szörnyen megijedtem. Gondolhatja, hogy nem a hecc kedvéért kerestem fel Önt, így szombat délután, Doktor Úr.

*

A Doktor ezen a szombat estén hosszasan hallgatott, majd nyugtatókat írt fel, és pihenőt javasolt. Bár ő is tudta, hogy az öregnek nem sokkal ezután teljesen megbomlik majd az agya, s mindez szinte biztosan haszontalan. S ahogy megjósolta, valóban csak erősödtek a hallucinációk. Pár nap múlva a beteg el nem múló szomjúságra kezdett panaszkodni, hogy még mindig inna, pedig már majd szétreped. Később arra, hogy úgy érzi, mintha a lába trágyafészekbe eresztett volna gyökeret. A következő nap pedig egyszerűen csak eltűnt otthonról, se telefon, se semmi, és hiába kutatták végig a környék kocsmáit az otthoniak. Az öreget végül a rendőrség találta meg, ahogy egy külvárosi játszótéren nyakig a homokba takarózva süttette a kopasz fejét.

Mivel az utóbbi esetnek gyorsan híre ment, a családnak segítséghez kellett fordulnia. A megbízott orvos, mikor a kerekesszéket betolták, a különféle ismeretlen eredetű és összetételű narkotikumok veszélyeiről beszélt. Hogy ezek az újonnan elterjedt serkentőszerek, amelyeket a fiatalok a flash kalandokhoz használnak, beláthatatlan károkat okozhatnak egy eleve megterhelt, idősebb ember idegrendszerében. Bár a lehetséges mellékhatásokat még szinte sejteni sem lehet, még akár az is előfordulhat, hogy az öreg egy életre rajta marad a tripen. Végül aztán az orvos azt javasolta, költöztessék otthonba, hogy viseljék a gondját szakemberek. Ha meg bárki kérdezné, mondják, hogy közönséges agyvérzés vagy demencia.

Mikor anya és a fiúk utoljára meglátogatták, ahogy ott feküdt az ágyon, már csak egy nagyra hízott, büszke görögdinnye volt, aki boldogan lógott a hosszúra nőtt infúziócső kacsokon. S nem várt mást, csak hogy a csilingelő szépre duzzadt testét a csősz végre a földről fölvegye.

De a csősz nem jött, sem a tolvajok, sem őzek, sem semmilyen más vadállatok. Csak a Lőrinc köszönt be egyszer hozzá egy rövid, szomorú vizitre, amely után a gömbölyű koponyában mind elrohadt a sok hús és mind meddővé váltak a magok.

Próza

Kezdet

Folyamatosan kopogtatnak, tompán hallom, de a falba ütve válaszolok. Furcsa morajlások szűrődnek befelé, elegem van, feltépem az ajtót és üvöltök.

Sok idő múlva látom csak meg, hogy hova tolakodtam én be. Óriások vesznek körül, azt hiszik, hogy nem beszélem a nyelvüket. Öltöztetnek és szeretnek. Gyűlölöm őket.

Még friss, még alig megy. Elesni nem tudok, minden biztosítva van ahhoz, hogy nyugodtan lökjem magam. Felülről anyám figyeli, hogy erőlködöm a lábaimmal, alig van bennük még izom és tapasztalat. Ez az első, hogy a rágógumis aszfalton koptatom a cipőmet.

Hányásfoltok a buszmegálló előtt – gondolta anyám. Nekem színes napsugarak voltak, amik a földre szöktek bánatukban. Átgurultam rajtuk, megtapadtak a talpamon hazavittem őket, hogy otthon villogjanak.

Hatalmas épületek, kiabáló emberek alatt haladok, magam vagyok, szobatiszta.

Integetek és kiáltok. A kutya mellettem ugat, gyermeki mosolyomat próbálja viszonozni. Meghúzom a farkát, ekkor vonyít. Ez a fájdalom, már ő is tudja, hogy ne bízzon a mosolyban. A buszon utazó nő visszainteget, már nem magányos, nekem már nem idegen.

Beszélni nem tudok még, a szám be van tömve.

Próza

Felújítás

A küszöböt átlépve megszűnt a mögötte lévő nappali fényben úszó tér, helyette valami szűk, nyirkos és bosszúsággal teli helyre került.

A Szoba: minden fájdalmuknak és szenvedélyüknek a helyszíne volt. Sokszor eszébe jutottak a héják, akik egymást marták az avarban, ő is így látta magukat. Két húsevő madár voltak, mindkettő a szabadságért és magáért küzdött. Nem akart ott lenni, nem akart vele lenni, a hiánya elviselhetetlen volt, minden nap meghalt valami benne, és látta, hogy minden veszekedés F-ben is megöl valamit.

Éppen, hogy elfért az öltözőszekrény ajtaja mögött, hogy aznapi terheit levesse magáról. Egy koszos farmer és egy izzadt póló landolt az új Ikeás szennyes kosárban. Ez volt az első közös szerzeményük az új lakásba, a szennyeskosár: minden mocsok és bűn közös rejtekhelye. L sosem lelkesedett azért, hogy bármilyen közös tárgyuk legyen, mindig belegondolt abba, hogy ha itt az ideje elköszönni, sokkal nehezebb lesz beszerezni új dolgokat. A költségek nem voltak közösek, csak a használat. F sosem engedte L-nek, hogy fizessen, így a nő sokszor úgy érezte, hogy nincs semmije. Belebújt az otthoni ruhájába és rácsukta az elmúlt napra a megkopott szekrényajtót, majd kiscica ugrással az ágyra huppant. F csak nézte a nyújtózkodó L-t, majd addig nézte, amíg L arcán az öröm és lelkesedés vonalai átfolytak a kétségbeesés partjára.

Reggel nem ez a bugyi volt rajtad – mondta F üveges tekintettel, az erek a homlokán egyre kintebb türemkednek a sima bőréből. Hideg, kék szemek bámultak a lányra F megfagyott szemgödréből. Próbálta a mosolyt megtartani az arcán, hogy ne ijessze meg annyira L-t. Akkor azonban már mindegy volt. L vállán már megjelent a felvértezett ügyvéd-L, aki bármilyen áron bebizonyítja a gazdája ártatlanságát.

Seggfej. – A szituáció abszurditása megmosolyogtatta L-t, azonban hamar el is múlt a gyermeteg öröm az arcán.

Hol voltál? – F hisztérikusan neki esett L-nek, szúrós nézésével a védekezés lehetőségét elvéve a nőtől.

Szeretlek – L fegyelmezett mozdulatokkal kiment a szobából. Kikapott egy Staroprament a hűtőből és visszament a szobába.

Kurva. Te szemétláda! – csattant fel F, L-t a falnak lökte.

Két önző gyerek ült a szobában, akik folyamatosan egymásra mutogatnak. L arra gondolt, hogy a polcon heverő kést magába vagy F-be szúrja először.

Gyűlöllek.

Nem akarlak többet látni.

A közös Ikeás polcon, a közös Ikeás kés készlet. Az emeletről nem merne kiugrani, túl hiú volt hozzá. Az utolsó láthatás jogát a nyitott koporsós búcsúzás adja meg, egy széttépett arc pedig nem lehet az utolsó kép. A rokonok a mosolyt akarnak, nem egy hegekkel teli roncsot. Mennyivel egyszerűbb lenne csak úgy eltávozni, most.

Nem akarlak. – Végig simította F gyöngyöző arcát.

Nem kell az a száj.

L először a Szent-Gellért mögött lebukó Napot bámulta, majd a fókuszt közelebb hozva, hosszas percekig nézett maga elé, a hamufoltos asztallap és a kiégetett padló is érdekesebbnek tűnt, mint a saját létezése. Még állt a lábán, de már nem érezte a testét. A tudata éles volt, de a váz, ami tartotta szublimált alóla.

Hiányzol.

Újra a kezébe vette a sört, a nyitófület babrálta. Le kellett törnie onnan. A nyitófül szakszerű eltávolítása után élvezetesebben kortyolgatta a hideg nedűt, mert már nem zavarta az orrát a fémpöcök. Ha nem ivott, akkor az ujjbegyét nyomta rá a nyitófül helyére, elég nyomás után a bőr alatt bevéreztette mindegyik ujját. Részletesen megnézte mindegyik ujját, a szokásosnál pirosabbak voltak. Nem érzett fájdalmat, csak nedvességet. Megtörölte az arcát, de érezte, hogy még mocskosabb lett, mint volt. Újra és újra áthúzta a kezét a homlokán.

Menj el.

F a falnak támaszkodva ült, bal karján huszonegy darab nyílás. A vörösség imbolyogva próbált megtapadni a szakadt tapétán, a polártakarón. F egyre halványabb lett, életével a szobát festette meg, minden árnyalatban L arcára fröcskölte a gondolatait, így próbálta magát tovább örökíteni. Fehér, rózsaszín, piros, vörös színben koppantak a kések.

Próza

Szembogár

Szemem sarkából figyeltem, ahogy bőrkesztyűbe szorított kezeivel lesepri az ablakpárkányról a havat, majd egy határozott mozdulattal lehúzza a kezéről a hópehely-gubancokat.

Elégedetten pillantott a lepucolt párkányrészre, arcizmait elengedte, azok azonnal rá jellemző félmosolyba formálódtak.

Zsebéből elővett egy gyümölcsös cukorkát és mintha egy a cigi sodrásáról készült filmet mutatott volna be nekem visszafele lejátszva, pödörte, tekerte, s a legvégén két csipetnyi műanyagként feszítette ki a zacskóját.

Amióta leszokott a cigiről, azóta minden helyzetben, amikor érezte a késztetést, hogy rágyújtson, inkább megevett valami jelentéktelen apróságot, de olyan rítusként bemutatva a folyamatot, mintha a világ legfinomabb süteményének külső mázat ropogtatná, miközben a forró csokikrém végigcsúszik a nyelőcsövén.

Mert ez is együtt járt a felnőtté válásával, amint a sok hazautazásból egyszer tényleges hazamenés lett, és beköltözött a városba, már nem dohányozhatott a lakásban, így a nagy hidegek közeledtével letette a sokadik utolsó csomagot.

Az új lakásban tiszták voltak a falak, nem szürkültek bele a kátránnyal szennyezett létbe, a függöny fénylett a tisztaságtól és a gyanútlan látogató sem ülhetett rá nagy beszélgetés hevében lepottyantott hamucsomóra.

Olyan igazi felnőtteknek való lakás volt, amibe késő este illik hazaérni, magányosan vagy magány után epekedve lehuppanni a laptop elé és nagy igazságokat illusztráló képeken kacarászni vagy – aznapi hangulattól függően – belekeseredni, hogy milyen nyomorult, nem gondolkodó emberektől hangos világban élünk. Aztán illendő elindítani egy filmet, és abba belealudni, reggel nyűgösen felkelni és megfogadni, hogy ma én bizony korábban lefekszem, jövő hónaptól új állást keresek, egyszer úgyis elköltözöm innen.

Nagyon kevés helyen volt otthon, és talán egyik sem földrajzi koordinátákhoz köthető, de ez a felnőttlakás minden nap tudatta vele, hogy ők nem egymásnak vannak teremtve. Ennyire otthontalannak lenni a tömérdek személyes tárgy között, és ennyire be nem lakni egy apró lakást szinte hihetetlen teljesítmény volt.

De ő nem használta rendeltetésszerűen a lakást, gyakran otthonról dolgozott, szerette, amit csinált, még ha időnként úgy is érezte, hogy éveinek elpocsékolása abban hinni, hogy valami haszna van a munkájának.

Mégiscsak élni kellett, és utazni belőle, hogy legyen valami látszata az életnek.

Én hittem benne, hogy sokkal többre képes, mint amit megkövetel a munkaköre, de hagytam, hogy leszaladja a köreit, bármeddig is tartson, majd csak észreveszi, hogy ha sokszor tuszkol vissza magába egy érzést, akkor egy kicsit bágyadtan, dohos szagúan, de egyszer kibuggyan és helyet keres magának.

Valahogy egy kicsit erről szólt a kapcsolatunk is: úgy hittünk egymás és a világ alapvető jóságában, hogy közben félelemérzet nélkül megengedtük a másiknak a bizonytalanságot.

Majdnem félórája ácsorogtunk az állomáson, mindig korán kijöttünk, az utolsó egy óra úgyis elviselhetetlenül várakozós, a maradásban ülni nem tudók, de még indulni nem képes tehetetlensége legtöbbször apró vitákhoz vezetett.

Aztán a szokásos ne haragudj, csak szeretném, ha maradnál, te se haragudj, én is szeretnék maradni, és a tehetetlenek frusztráltságával mosolygunk, hátha beáll az arcizom magától az erőltetett pózba egy idő után.

– Mindened megvan? – fordultam feléje.

–Meg.–nézett rám azzal a ritka, önfeledt mosolyával, amikor az arcának gödröcskéi elmélyülnek, a szemei csíkszerűek lesznek, és én tudom, hogy valamiért nagyon boldog.

A vonat érkezését kezdték hadarni két nyelven, az állomás visszhangzásából kiszűrtem, hogy az övé érkezik, egy percet áll, főbb állomások nevei, képzeletbeli ujjszámolgatás után megállapítottam magamban, hogy pontosan 9 óra múlva lesz újra a belakhatatlan lakban. Feleszmélek, ránézek, arcán még mindig az a felszabadult mosoly, talán inkább már vigyor, azt az érzést kelti bennem, hogy ő nem számolgat, megint éppen nagyot gondol és szórakoztatja magát.

A képernyőn a vonat száma villogni kezd, a jármű beáll mellénk, én jobb lábamat induló pozícióba helyezem, mint a futók, akik az indulásra várnak. A mosoly egyre szélesebb, szinte vicsorítás, értetlenül bámulok, de félek kérdezni, nehogy elszakadjon ez a pillanat és véget érjen az, amit kezdek elhinni.

Az állomásfőnök még egyszer körbenéz, majd felemeli a zöld tábláját, megadja a jelzést.

Figyelem a tekintetét, olyan tiszta, mint a gyereké, aki biztos benne, hogy a világ legtermészetesebb dolgát teszi éppen.

A szeme görbületében látom, ahogy eltűnik a vonat a fák között.