Category Archives: Fordítás

Fordítás

Eugenia Leigh: Angyalok, aznap reggel sorsára hagytam apámat

                                                mindenhol testet öltöttek,
de nem úgy, mint tömeg vagy sokaság. Hanem porfelhőként
keringenek. Akár a lángok,

                                         fojtogatják otthonát, vagy napsugarak,
amelyek alámerülnek a háztetőről, az ereibe. Csapdosnak
a lángok, a napsugarak. Mint a jóságos lények

             isteni szárnyaikkal. És anyám hangja 
zaklatottá tesz: Ha futnod kell, hát fuss.
De ha megbánod, ne engem hibáztass majd.

Fordítás

Neil Gaiman: Amandának

(méltatás, Christopher Fry után szabadon)

Felsorolom hölgyem bájait – bár számtalan van neki…

Először: mosolya, akár a felhőkön áttörő napsugár egy középkori festményen.
Másodszor: úgy mozog, mint a higany és a párducok, s mozdulatlanul is tud állni.
Harmadszor: szeme színén nincs két ember, ki egyetért, én mégis fel tudom idézni, ha lehunyom a szemem.
Negyedszer: nevet a vicceimen, közömbösen énekel a járdán, és pénzt ad az utcai zenészeknek hitbéli jóságból.
Ötödször: úgy baszik, mint a vadmacskák mennydörgés közepette.
Hatodszor: csókjai finomak.
Hetedszer: követném őt, sétálnék mellette, vagy előtte, bárhová is akarjon menni, és mellette lennék, sétálnánk félelem nélkül.
Nyolcadszor: álmodok róla és megnyugszom.
Kilencedszer: nincs hozzá fogható, legalábbis nem ismerek olyat – pedig elég sok embert ismerek –, egyáltalán senki.
És végezetül: visítozik, mikor azt mondom „papírkosár”, és reggelenként, mikor szemöldök nélkül felébred, mindig tökéletesen meglepettnek látszik.

Fordítás

Rosmarina

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy király és egy királyné, akiknek egy gyermekük sem született. A királyné egy szép napon lement a kertbe, és amikor meglátott egy rozmaringot, ami sok szép hajtást növesztett, így szólt búslakodva a férjéhez:

– Nézd! Itt van ez a rozmaring, sok szép utódja lesz, nekem viszont nem született fiam.

Néhány nap múlva egyszer csak áldott állapotba került. De ekkor még túl korai volt örülni! Aztán eltelt kilenc hónap, és egy rozmaringnak adott életet. Rendszeresen tejjel itatta, és egy asztalon gondozta egy vázában. Egyik nap meglátogatta az egyik unokaöccse, a spanyol uralkodó fia, aki mikor meglátta a növényt, ezt kérdezte a királynétől:

– Néném! Hogy került ide ez a rozmaring?

A nagynénje elmesélt neki mindent töviről hegyire:

– Terhes lettem, és ezt a növényt hoztam a világra. Naponta négyszer locsolom tejjel.

Erre a fiú ezt gondolta magában:

– Megszerzem magamnak ezt a rozmaringot…

Előkészített egy nagy vázát a hajóján, szerzett egy kecskét, hogy táplálni tudja a növényt, fogta a rozmaringot és hazaindult. Naponta négy alkalommal locsolta. Amint visszaérkezett, elültette a virágot a kertjében. Sípon játszott, így szórakoztatta magát. Egyik nap, miközben zenélt, egyszer csak egy gyönyörű lány termett előtte.

– Hogy kerülsz te ide? – kérdezte a ficsúr meglepetten.

– A rozmaringban élek. – válaszolta a leányzó.

Látnotok kellett volna a királyfit! Soha többé nem hagyta el a palotát. Miután elintézte a birodalom ügyeit, lement a kertbe, elkezdett játszani a sípon, mire megjelent a lány, és naphosszat csak beszélgettek. A hercegnek egy nap, már uralkodóként hadba kellett vonulnia, ezért így szólt a leányhoz:

– Hallgass ide, csak akkor jelenj meg újra, ha hazatértem a háborúból, és háromszor belefújtam a sípomba!

Hívatta a kertészt, és megparancsolta neki, hogy naponta négyszer öntözze meg a növényt tejjel, ha a virág kiszárad, lefejezi a szolgát. A szobájában hagyta a sípot, és elindult.

De volt ám a királyfinak még három nővére, akik majd meghaltak a kíváncsiságtól, és egymástól kérdezgették:

– Vajon mit csinál folyton a fivérünk azzal a síppal?

A legnagyobb nővér fogta a hangszert, és belefújt. Így tett a második és a harmadik is. Utoljára ott termett a lány.

– Szóval ezért nem hagyta el a testvérünk a palotát! Ezért zárkózott be a kertbe!

Magukkal vitték a Rosmarinát, és elkezdték ütni-vágni. Aztán szegényke visszament a növényhez, és eltűnt. Jött a kertész, meglátta a kiszáradt rozmaringot, és halálra rémült.

– Ó! Mit tegyek most? Ha visszatér az uralkodó, nekem végem! – kiáltott fel.

Hitveséhez fordult:

– Neveld tovább te a virágot, nekem el kell menekülnöm.

Ezután gyorsan kereket oldott. Addig bandukolt a városon kívül, mire az éjszaka egy erdőben érte. Meglátott egy fát, felmászott rá, hogy nehogy valami veszélyes fenevad éjszaka megölje. Éjfél felé arra járt a boszorkány és a varázsló, le is telepedtek a fa alá. Beszélgetni kezdtek:

– Mi újság? – kérdezte a boszorkány a társától.

– Mi lenne? Mit akarsz tudni? – háborodott fel a férfi.

– Nincs mit mesélned? – erősködött az öregasszony.

– De van: a király szerencsétlen kertésze nagy bajba került. – adta meg magát a másik.

– De miért? – csodálkozott a nő.

– Nem tudod, hogy az urunk elhozott a nagynénjétől egy rozmaringot, amiben egy leány volt elvarázsolva? Az uralkodó a kertjében ültette el a növényt, naponta négyszer öntözte tejjel, és amikor megfújta a sípját, megjelent a lány, de mindezt eddig is tudtad. Most, hogy a felség elment a háborúba, rábízta a virágot a kertészére, és elindult harcolni, de a sípját a szobájában hagyta. Nővérei is előkerültek, belefújtak a hangszerbe, meglátták a leányzót, és addig ütötték, amíg össze nem esett. A rozmaring elhervadt, ezért a kertész félelmében elmenekült. – mesélt el mindent a varázsló.

– Nem tudunk segíteni a dolgon? – kérdezte a boszorkány.

– De igen, viszont nem akarom elárulni, mert itt minden fának füle van. – titokzatoskodott a társa.

– Ne csináld már! Ki hallana itt meg? – erősködött az asszony.

– Akkor ide hallgass: fel kell forralni az én véremet és a te hájadnak a zsírját. Miután felforrt, be kell kenni vele a rozmaringot, a lány kilép a növényből, és hazamegy a kertészhez. – árulta el a titkot a férfi.

– Á! – kiáltott fel a kertész – Istenem, segíts rajtam!

Amikor a boszorka és a vénember álomba szenderült, ő lemászott a fáról, fogott egy botot, és megölte vele őket; összegyűjtötte a férfi vérét és a nő háját, és a főzettel bekente a növényt. Ezután megjelent előtte Rosmarina, a virág pedig elhervadt. Karjaiba vette a gyenge leányt, elvitte az otthonába, és ágyba rakta. Főzött levest, és adott neki gyógyszereket. Mire egy kicsit felerősödött, a király is visszatért. Lement a kertbe és belefújt a sípba. De a növény el volt száradva. A szegény kertész meg sem mert mukkanni, mert Rosmarina még egy kicsit beteg volt.

– Vezess Rosmarinához, vagy lefejezlek! – mennydörgött az úr.

– Felség! Gyere el hozzám, és mutatok neked valamit! – kérlelte a férfi.

– De mit csinálnék én a te házadban, gazember? Add vissza Rosmarinát! – üvöltött a király.

– Fenség, jöjj velem, utána azt csinálsz velem, amit csak akarsz! – kardoskodott a szolga.

Az uralkodó végül beadta a derekát, elment vele. Mikor meglátta szerelmét, könnyes szemmel kérdezte:

– Mi történt?

– A nővéreid megsebeztek – felelt a leány – szegény kertész, látván a haldoklásomat bekent valami balzsammal, és újra élek.

El lehet képzelni, mekkora gyűlölet öntötte el a királyt testvérei iránt! Gondolhatjátok azt is, mennyire hálás volt a kertésznek! Neki, aki megmentette Rosmarina életét! Amikor a lányka teljesen felgyógyult, az uralkodó feleségül kérte. Megírta a nagynénjének és a nagybátyjának, hogy a rozmaringból egy szép lány lett, és egyúttal meghívta őket az esküvőre, aminek már a napját is kitűzték. A menyasszony olyan gyönyörű volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Útnak is indult a követ a nagy hírrel. El sem tudjátok képzelni mekkora örömet szereztek ezzel az úrnak! A házaspár hajóra szállt.

Érkezésüket a hajó ágyújainak dörrenése jelezte.

– Kik azok? – kérdezték a szolgáktól.

– Az uralkodó és hitvese. – válaszolták azok.

A király és felesége, mikor meglátták a lányukat, a nyakába borultak. A leány is felismerte szüleit. Megtartották a menyegzőt és hatalmas lagzit csaptak.

Boldogan éltek, amíg meg nem halltak!

Fordítás

Silvana De Mari: Az aranyszemű macska (részlet)

December 26.
István napja, 8:30

Reggel fél kilenc. Csengettek. Valaki állt az ajtónál és ennek a valakinek nagyon türelmetlen embernek kellett lennie, mert néhány másodperccel később a csengő újabb berregő hangot hallatott, megszakítva az ünnep reggeli csendjét. Leila összerezzent, és egy pillanatra még a szíve is megállt. Természetesen azt kérdezte, hogy ki a fene lehet az, aki fél kilenckor az ajtónál nyomja a csengőt, ahol soha semmilyen pokolfajzat nem szokott csengetni; hiszen ők nem ismernek egyetlen istenverte szerzetet sem, épp ezért semmilyen félkegyelmű nem szokta őket keresni. Az egyetlen kivétel a postás, aki a jól megszokott formában bedobja a mosógép részleteiről vagy a be nem fizetett lakbérről a fizetési felszólításokat, de István napja ünnep, amikor is nagyon helyesen nincs posta.

Igazából Leila ezt nem kérdezte. Valójában fantáziája szárnyra kapott – ami mindannyiunkban ott lakozik, még akkor is, ha már nem vagyunk gyerekek többé, de Leila még kislány volt – s megálmodta a választ: nem lehet, hogy ez az utolsó (első) karácsonyi ajándékom? Egy apa. Egy kedves fickó, akkor is, ha csak egy jöttment alak, nem lenne más kívánsága az egész világon, csupán, hogy azt a férfit az anyukája férjének, ő pedig apunak szólíthassa.

Az józan ész – amely mindannyiunknál ott fontoskodik, még gyerekkorunkban is – azt súgta, hogy ne játsszon buta gondolatokkal: az ajtó túloldalán valószínűleg a koszovói fiúk bandájának egyik tagja lesz, aki házról-házra jár zsebkendőt vagy öngyújtót eladni, vagy a szokásos párosával járó öltönyös alakok jöttek reklámozni valami újfajta vallást.

De a képzelő ereje nem adta fel, és fülig érő, sugárzó mosollyal nyitott ajtót. Az ajtó túloldalán egy magas, köpcös, kócos hajú és szemüveges pasas állt, s bár a kabátja és zakója alapján nem úgy tűnt, mint aki bármilyen vallást akarna az emberre rátukmálni, mégis hangjából érződött a hideg düh mikor közölte, azért jött, hogy visszakapja a kutyáját, Favolát.