Category Archives: Vers

Vers

Valaki ás

Kínosan feszengve néznek félre,
torkukban szívricsaj.
Csak hátuk ismeri a sós ízt,
nem számít, hogy lábuknál
térdelve kaparom a sarat, elásni
a csontokat, a rothadást
egy semmitmondó dobozban.
Aztán koszos tenyérrel, faarccal
fogom két itt maradt gyerek kezét,
körmeimről peregnek a föld könnyei.
Mások álságos mosolyába fullasztanak.
Minden rendben lesz – mondják.
Addig játszom megrepedt építőkockáimmal
két rémálom közt, hogy boldog vagyok.

Vers

Passzió után

Hideg kövektől káprázik a szemem.
Kapaszkodnék, a padlóra roskadt
magamba, de tiltás hasít.
Járnom kell,
valami rothadó ürességgel
a pulóverem alatt.
Talán ez a feltámadás.

Vers

Kórtárs

Olyan vagyok, mint a gyerek,
aki a buszváróban figyeli
az elsuhanó vonatokat:
szeretném tudni, hová megyek.
De szemeim fényét kikaparja a sterilizált
világítás, vér íze festi meg a kikeményített
ablakokat, és nem tudom karfákba dörzsölni
az éjszaka illatát. Csak felszínes közönyt
aprítok a sínek alá,
az ugrás ma már nem divat.

Vers

Felajánlás

Kopott farmerbe bújok,
most azt hiszik, a szakadások
szándékosak. Mióta tollanként
vásárolom össze a szárnyam,
kevesebb jut vacsorára,
halott rigókat kopasztok
és lenyelem dalaik kincsét.
Már érzem, varasodik a hátam,
lapockáim megfeszülnek,
kikívánkozik a napfényrágta odaadás.
És mikor a könnyek megtörnek
az ánizsillatban, akkor már ott
hegyezem lábujjam a párkány
hideg homlokán. Belázasodik
egy gyerek, mikor repülni tanulok.

Vers

Kúra

Most kell, mentsen rögtön! Mikor
a fázás reszkettet, jöhet. Csészém
zubog, telhet. Cimpámmal játszik
a gőz, torkon szúr, lebeg – használt
és fertőző légvárat kergetek.
Tudom, hogy tényleg megrázzon,
ez még karcsú: de nincs gond, így kerek.

Elvárok. Rossz lennék? Lehet.
Ám ami nem jó, azt azért mégsem,
te legyél az, akit forrázok, válj
filterré és ázz el, nyelek, mikor
a végén gyógyultan, friss élménnyel,
asztaltól úgy állok, kész. Remek.

Vers

Kötelék

Néha szorítson, néha nem.
Közeledést a hiány vonz, ég velem.
Ha megyek, akkor elérsz majd, és hagyom
ami tart, neked őriz, térdre nyom.
Tudom, a kényszer mégis messze van –
fogom a láncnak a végét én magam.

Vers

Szakadék

Miután leült, Trianonról kezdtünk beszélni.
Beszakadt körmeivel karcolta szalvétába
az országunk-ábrát. Később már egészen
más határok átrendezése zajlott.
Háttérképén a lányai voltak, de az időt
tudtam azelőtt is, hogy ő megnézte volna:
a hajnal kettőt érzi az ember a halántékán
lüktetni. És ha már számok – mondta –,
gyanúsan sok a telefonszámomban a hatos.
Én nevettem volna, de összeszorította
állkapcsomat a hányinger, elnézést kértem,
és ahogy felálltam, ő hátradőlt, az asztalon
hagyott nedves tenyérnyom pofonokra emlékeztetett,
amiket mások kapnak meg az apjuktól.