Category Archives: Próza

Próza

Levelek a múltból

A lábtörlőn elidőztünk egy picit, hogy egy percet nyerjünk mielőtt belépünk a földszinti másfélszobásba.

Régi sötétkékre pingált ajtókeret, pergő festékdarabokkal. Alatta fehér volt valamikor. Bent kis hokedlik a viaszosvászonnal terített asztal körül. A sublót is valami másik korból maradt itt. Meg a hengerrel festett falak, a robusztus szekrények a szobában, amiktől semmi hely nem maradt. Körbenéztünk, aztán egymásra mosolyogtunk.

– Megvesszük.

– Majd mi kipofozzuk, a magunk ízlésére formáljuk, berendezzük, ahogy nekünk jó. A belvárosban van, a közlekedés innen a legegyszerűbb, a többit meg majd megoldjuk.

Gondoltuk akkor. Később kiderült, hogy a lakást azért adták el bútorostól, mert mögötte látszottak volna a teljesen felvizesedett falak. Sose lehetett igazán rendbe hozni.

Akármivel próbálkoztunk, mindig átütött a víz. De boldogok voltunk. Boldogok és szegények. Közel volt a piac, a mi megmentőnk. Mindig dél tájba sétáltam ki, amikor már félig összepakoltak a kofák és a maradékot fillérekért ideadták, csak ne kelljen hazacipelni. Micsoda lakomákat lehetett azokból a megmaradt zöldségekből készíteni.

Főzelékeket tök fasírttal, sült zöldségeket tejfölös, fokhagymás öntettel. Leveseket. Például a póréhagyma leves krumplival. Csak egy szál póréhagyma, pár szem apróra kockázott krumpli szemmel. A végén egy kis turmixolás, egy kevés tejföl a habarásba, na és a só meg a bors. Ami az élethez is kell. Hogy meglegyen a sava, borsa.

Amikor kiürítettük a lakást, szinte mindent kidobtunk, vagy elajándékoztunk. Egy dobozt tartottam meg, egy levelekkel teli cipős dobozt. Úgy voltam vele, hátha egyszer betoppan a gazdája és pont ezeket keresi. Vagy a címzett megtudja valahonnan, hogy itt van egy dobozra való levele, amit megírt, szépen megcímzett valaki és soha nem adott postára. Olyan rejtélyes volt az a kupac levél. Érdekelt mindig miért csinálhat valaki ilyet, hogy csak írja a levelek garmadára, aztán mégse adja fel. Kíváncsi voltam, de azért szépen eltettem a dobozt.

A mi életünk csendben folydogált az új otthonunkban. Mindig volt valami tennivaló. A régi lakások már csak ilyenek. Utólag jöttem rá, hogy addig volt nekünk jó, ameddig inkább a lakásra figyeltünk és nem magunkra.

Van úgy és talán többször, mint kellene, hogy azért sodor valaki mellé az élet, mert nagyon megtetszik benne valami. Vagy a külsejében vagy, ahogy beszél, elhelyezi magát a világban, ahogy él, öltözik, amilyenek a barátai. Vonz ez a másság. Nem olyan, mint én. Ismeretlen. Fel kell fedezni. És ha belemegy a játékba még jobb. Elkezdtünk járni, aztán annyi időt töltöttünk együtt, hogy már felesleges volt hazajárni, és jött a közös lakás. Olyan szép kerek volt a történet. Mármint nekem. Persze utólag már könnyű látni a jeleket. A merengő, másfelé néző pillantásokat.

Ahogy elkészült a lakás, onnantól jött a mi leszállóágunk, a veszekedések, az elrohanások. Az egymás mellett lakás, egy ágyban alvás, de két szót sem beszélő időszak.

Aztán elment és én ott maradtam a kérdéseimmel. Lehet, hogy csak én akartam az egészet, ő meg hagyta, amíg kényelmes volt neki. Én voltam kíváncsi rá és hogy mit lehet kihozni ebből, belőlünk.

Egyik éjszaka a rátaláltam arra az évekkel ezelőtt eltett dobozra. Senki nem jelentkezett érte, senki nem kereste. Nekiültem és a felülkerekedett kíváncsiságomban elkezdtem sorra kibontogatni a leveleket. Egy lány írta őket egy férfinek. Itt lakott ebben a lakásban, itt sírta álomba magát. Itt körmölte a leveleket. Idejárt a piacra is. A jó öreg, nyüzsgő, szívet melengető piac.

A leveleiben beszámolt a mindennapjairól. Még azt is megírta, mit szerzett a piacon és abból mit készített.

„Reggel Manci néni már messziről integetett és én lélekszakadva odarohantam, mert ha Manci néni integet, az csak kacsát jelenthet, meg egy kis feladatot. Ma is megkért, hogy szaladjak el neki a rövidáru boltba, meghagyta milyen gombokat, mekkora cipzárt és milyen fonalat vigyek. Fájós lábai vannak szegény Manci néninek és arany szíve. Ha segítek neki az aprócseprő ügyek elintézésében mindig olcsóbban adja a csirkét, vagy a kacsát. Még a nyakukat is elvágja, mert tudja, hogy azt az egyet nem szívesen csinálom. Hazavittem a madarat, az aprólékból levest főztem jó sok répával, meg gyökérrel, a combjait, meg a mellét csak besózva betettem a sütőbe és szép lassan, a saját zsírjában megsütöttem, ahogy szereted. Mert ma is vártalak. Minden nap visszavárlak.”

„Ma Etelkával beszélgettem a piacon. Akinek a féllábú, de annál nagyobb hangú ura van és négy göndör hajú lánya. A legnagyobb most is ott segédkezett az anyja körül. A kicsik otthon maradtak az apjukkal, ameddig Etelka megjárja a piacot. Almát vettem tőle egy garabollyal. Nagyon szép kemény piros almák voltak és a végén adott még egy nagy marékkal ráadásnak, mert hát mégiscsak jóban vagyunk. Felőled is kérdezett. Nem tudtam mit mondani. Már 5 hónapja semmi hírt nem kaptam én sem. Ha már ott volt az a sok jó szagú édes alma, gyúrtam egy kis tésztát pitének. A vaj felét zsírral pótoltam ki, de így is olyan finom és porhanyós lett. Azt a receptet használtam, amit még Rozi nővéred firkált fel egy újság szélére. 30 deka liszt, 20 deka vaj, 10 deka porcukor, egy tojás sárgája. Még egy citrom héját és vaníliás cukrot is ír a recept, de arra most nem futotta. Azért a fahéjjas reszelt alma a közepén olyan finoman megízesítette a tésztát, hogy abban hiba nem volt. A tészta egyik fele alulra, aztán a reszelt, finom, friss alma még egy réteg tészta, a tojás fehérjével szépen lekentem a tetejét. Még mindig itt az édes vendégváró szaga a konyhában. Csak te nem ülsz itt falatozgatva.”

Csak olvastam ezeket a sorokat, egyik levélben egy jó papirkás krumpliról volt szó, a másikban a lecsó készítését taglalta a kis háziasszony. Ahogy ment az idő és közeledett a karácsony még azt is részletesen leírta, hogy díszítette ki a fára aggatott mézeskalácsokat. Ott volt a levelekben az a melegség, a családiasság, akit megetetünk, abba beletöltjük a szeretetünket is az étellel. Ott volt benne a remény, a várakozás, végig nem játszott történet lehetősége. Nem úgy, mint a mi történetünk, amit hiába csináltunk végig, mégse jutottunk sehova. Nem is tudom melyik a jobb. De miért nem küldte el ezeket a kedves porcukortól, vagy friss kenyértől illatozó leveleket. Talán mert nem volt remény. Igazából tudta, hogy már nincs kinek elküldeni, csak olyan nehéz volt bevallani az igazságot?

A recepteket kimásoltam és sorba rendeztem, a leveleket, pedig elégettem. Nekem se lett volna szabad elolvasnom, de így minden a helyére került.

Próza

Mélyből

„Deep down you already know the truth”
„A mélységből kiáltok hozzád, Uram”

Sokáig csak szitkozódva tudtam róluk beszélni. Szégyelltem magam érte, de ha rájuk gondoltam és elkezdtem kimondani a dolgokat, ömlött belőlem a keserűség.

Főleg anyámmal kapcsolatban. Csapnivaló anya volt. Rossz ember. De mégiscsak az anyám, ezt rakja zsebre valaki. Megajándékozott az élettel, de tudtam, nem szeret, mégis élnem kellett, s ez embert próbáló feladat. Egyébként pedig szadizmus. Ma már nincs ilyen problémám, hogy zokogva idézem fel az emlékeim. Három éve nem találkoztam az anyámmal. Elsősorban nem az én hibámnak érzem ezt.

Pedig anyám miatt lettem tanár. Azt mondta, jó pedagógus lenne belőlem. Nem tudom, miből gondolta, ha egyszer nem szeretett, és míg együtt éltünk, a legtávolabb állt tőlem és nem titkolta, hogy soha nem is akart megismerni.

Valószínűleg valami sejtése lehetett ez, vagy nem akart egyszerűen csak kidobni az életbe, de az biztos, hogy nem volt mögötte biztos tudás. Honnan is lett volna?

Anyám már csecsemőkoromban megutált. Zokon vette, hogy miután megszülettem, egyik szülőmre sem hasonlítottam, de talán egy kissé apámra. Bucifejem volt és puha, szőke hajam, a fényképek tanúsága szerint. A fotókon mindig nevetek, holott szegény, kicsi gyerek voltam, akit vert az anyja.

Először csak ingerült volt velem, folyton mérges, ha hozzászóltam. Soha nem ült le velem játszani. Bár tény és való, hogy téli estéken hosszú órákon keresztül vetítettünk. Azt nagyon szerettem.

Ha megdühödött, a hajamat húzta, ő úgy mondta, „megtéplek”. Sokáig, ha erről beszélnem kellett, belülről remegni kezdtem és fáztam is. Úgy látszott, az idegeim készen voltak, ha csak rájuk gondoltam. Egy ideig terveztem, hogy elmegyek kineziológushoz, azok tudnak ilyen évtizedes görcsöket oldani. Aztán mégsem léptem, mert ha valakinek jól kibeszéltem magam róla, egy idő után és egy picit mindig jobb lett. De még évek teltek el, amíg nem jött többé a remegés.

Rengeteget gondolkodtam, hol kezdődött az egész. Mi volt életünkben az ősrobbanás, amit aztán az egész életünkön át tartó tartó káosz követett? Bolygókként keringtünk a közöttünk szélesedő  űrben, eltávolodtunk egymástól, anyagunk kihűlt. Nálunk anyám volt a nap, a domináns, apám pedig a hold, a mimózalelkű, a sértődékeny, a másik fényét visszaverő. Annyiszor átgondoltam már ezeket és mégis, mindig újra meg újra előjön bennem a történetünk. Ők nem akarnak emlékezni, egyszer már ebből is volt balhé. Akkor sértődött meg rám az apám. Két évig bírta, majd felhívott, mi van velem, élénken érdeklődött, de olyan fásultan hallgattam, mintha ott se lettem volna a vonalban.

Elmondta, hogy ő mindkét gyerekét egyformán szereti. Mert van egy húgom, de én erre azt válaszoltam, hogy sajnos, számomra nem ez derült ki abból, ahogyan egész életemben viselkedtek velem. Hogyan is mondhattam volna el neki, hogy gyerekkoromban, amíg egyedül hagyott az anyámmal – taxisként dolgozott és egy idő után csak éjjel -, mennyi bántást szenvedtem el.

Anyám a lányszobából ment férjhez. Így pontos, egy egész generáció tett így, akik a negyvenes-ötvenes években születtek, később úgy nevezték őket, baby boomerek. Ma már látom, hogy anyám valójában vastagon tett rá, mi volt akkoriban a tradíció. Ő ugyan nem szerette a családját, de mi mást tehetett volna. Ült az ágy szélén, húsz éves sem volt, etette a lányát, akit ráadásul nem is magának szült, hanem a férjének. Púp voltam a hátán, egy alulról jövő árnyék, ami lassan rátelepedett az életére. Nem akart több gyereket, ebben biztos vagyok. De öt évvel később, spirál mellett, újból terhes lett. Később elmondta, mennyivel türelmesebb volt a húgommal, mint velem. Akkoriban járt esti iskolába, hogy leérettségizzen, szűk ösvényként kanyargott előtte az új lehetőség, hogy több legyen, mint amit gyors- és gépíró végzettsége lehetővé tett számára, és biztos léptekkel ment végig rajta. Még mindig, ennyi idős fejjel sem tudom, mi mást tehetett volna anyám azon kívül, ahogy leélte az életét. Fogalmam sincs, milyen ambíciói voltak. Szeretett rajzolni, és amikor hatéves voltam, vett nekem egy piros bársonyborítású emlékkönyvet. Abba pedig kimásolt egy rajzot az Alice Tükörországban című mesekönyvemből. Sokszor megnéztem azt a rajzot. Alice volt rajta, ahogy felemeli a kezét és figyelemre int a mutatóujjával. Az idézetet is melléírta, ami a könyvben volt a kép mellett vagy alatt. Így hangzott:

„Felhőtlen-tiszta homlokú
s ámuló szemü gyermek!
Bár csöpp vagy, s én hajlott korú,
s az évek futva telnek –
tán örömödre lesz szerény
ajándékom: e kis mesém.”

Szóval, anyám noszogatott, hogy legyek tanár. Jól tanultam, különösebb ambíciók nélkül. Apámnak még érettségije sem volt, anyám esti gimnáziumban szerezte meg, nálunk a tanulásnak nem volt tradíciója. Egy tanári állás biztosnak tűnt, feljebb volt, mint a mi alsó középosztálybeli elhelyezkedésünk. Az is lehet, hogy anyám egy időben maga szeretett volna tanár lenni, talán rajz vagy technika, mert jó kézügyességgel áldotta meg a sors és mellé precíz volt, következetes, már-már mániákusan szigorú. Évtizedekig küzdött székrekedéssel, amely tipikusan azoknak a betegsége, akik képtelenek csak egy kicsit is elengedni magukat. Megkockáztatom, hogy anyám anális karakterként is jellemezhető, mert pontosan olyan volt, mint amilyennek azt Freud meghatározta. Kényszeres, túlzott rend-és tisztaságmániás, makacs, konok, fösvény. Ráadásul ateista is, elképzelni sem tudom, hogyan vehette rá ugyanerre római katolikus, elsőáldozáson és bérmálkozáson is átesett apámat, akit gyermeteg módon, naivan vallásos nagyanyám nevelt. Valószínű, hogy hold-apám sokáig nem szólt egy szót sem, keringett szótlanul, tűrve mindazt, amit hisztérikus, mártír hajlamú anyámtól el kellett viselni. Jöttem én, és a távolság egyre nőtt közöttük. Majd megszületett a húgom, hiába, bár őt mindketten nagyon szerették, a két gyerek nem volt elég habarcs anyám és apám között. Azt viszont lehetővé tette, hogy mindketten mártírok legyenek, azt hiszem, ezzel szívük legmélyebb vágya teljesült. Bántás sem szükségeltetett hozzá, elegendő volt a tény, hogy a másik – és a két közös gyerek – a világon van.

A főiskola végéig otthon éltem. Egy szobában a húgommal, istenem, hányan gondolták úgy, ha két lányuk volt, akkor nekik kötelező közös helységben lakni, hiszen annyira egyformák. Két lány az két tojás. A külön szoba legalább annyira hiányzott az életemből, mint a hosszú haj. Anyám kiskoromtól kezdve apámra testálta a hajvágás feladatát, aki a saját férdifodrászához vitt. Mindig csutkára vágott fazont kaptam, amit sem fésülni nem kellett, sem simogatni nem volt jó. Mit simogasson egy anya a kislánya rövid haján? A húgomnak – és ez csak felnőtt koromban vált számomra világossá, megdöbbentő erővel, mint egy reveláció -, hosszú, hátközépig érő copfjai voltak. Az összes gyerekkori képünkön így nézett ki.

Anyám azt is utálta, ha jobb híján kiültem a konyhába tanulni. Muszáj volt, de ennek megértését nem várhattam tőle. Hányszor megjelent a konyhaajtóban, már hálóingben és irányított, hogy menjek aludni. Féltem tőle, egek, mennyire féltem. Ha egykor én voltam számára fenyegető árnyék, akkor ez egy idő után megfordult. Mindent visszaadott nekem, amit vélt vagy valós sérelemként megélt. Hétvégéken önkéntes száműzetésbe vonultam valamelyik könyvtárba. Anyám nem szerette, ha jelenlétemmel zavarom a húgomat, és amíg ő bíbelődött a leckéivel, elmentem otthonról. Annyira könnyű érzés volt máshol lenni, pont olyan, mint kisgyerekkoromban.

Igen, a könnyűség érzése, hiszen semmi súly nem nyomott le még négy-öt éves koromban, ez az egyik olyan dolog volt, amit csak felnőttként tudtam megfogalmazni a magam számára. Könnyű volt minden, a gyerekkor valójában repülés, először végtelen nagy átmérőjű körben, majd ez egyre szűkül, olyannyira, hogy végül már nem éri meg felszállni. Ha anyám lett volna Daidalosz, egyedül repült volna el Kréta szigetéről, engem még a Minotaurusz labirintusából sem hozott volna ki.

Nemrégiben beszélgettem valakivel, ő is mesélt dolgokat és én is elmondtam neki, hogy emlékszem egy szürke, vastag, tépőzáras csizmára a gyerekkoromból. Utáltam felvenni, mert szó szerint úgy éreztem magam benne, mintha betonba öntötték volna a lábam. Ráadásul anyám sínadrágot is rám adott, amivel még jobban megnehezítette a dolgomat, mozgásom lelassult, nehézkessé vált, és ezt is csak felnőve voltam képes magamnak megfogalmazni. Az én védtelen gyerekkoromat úgy szőtték át az árnyak, ahogy a lassan üressé váló gyerekszobánk sarkait a pókháló.

Télen meghíztam, nyáron lefogytam. A tanítványaim Jojónak becéztek, puhán ragadt rám ez a szó és mélységesen igaz volt. Nem haragudhattam meg érte. Sőt, a kapcsolatunkon javított, mert a diákjaim nem kérdezősködtek, miért fogyok, vagy miért hízom. Elfogadták és azzal együtt a lényegemet is. Így működtem, a fogyás és kiteljesedés egymást váltó fázisaiban.

Arról is később gondolkodtam el, miért használok annyiszor tagadást. A félénkségem is az volt, a bátorság és merészség elutasítása. Mindig nehezen mondtam igent, nem volt kitől megtanulnom.

A három évvel ezelőtti anyák napjáról meséltem az egyik ismerősömnek, közben az iskola előtt álltunk és dohányoztunk. Az esti köd eltompította a tárgyak körvonalait, a szürkület sötétségbe váltott át, mint amikor az ember egyre lejjebb merül egy zavaros vizű tóba. Az iskola egy forgalmas autóút mellett állt, nem messze a belvárostól. A házfalak eredeti színe csak egészen közelről, lámpák fényében volt látható, és a szemünk egy idő után feladta, hogy valami szépet keressen magunk körül. Fújtuk a füstöt és beszélgettünk.

Úgy képzeld el, mondtam az ismerősömnek, hogy amikor eljött az anyák napja és anyám elhívott magukhoz egy kicsit ünnepelni, megfogadtam azt, amit az előző években nem tudtam teljesíteni. Ezúttal pazar virágcsokorral lepem meg, nem sajnálom a pénzt és vásároltam neki egy burgundi színű rúzst is. Ahol laktam, egy rossz hírű kerületben – anyám csak egyszer látogatott meg ott, mióta beköltöztem és akkor is apámmal együtt –, a házunk udvarán kihajtott az orgona. Szerény udvar volt, de tavasszal a beton szélén és a résekben, amiből volt elég, ibolya is nőtt. Voltak sárgacsőrű feketerigók, amelyek berepültek hozzánk és hosszan cserregtek, míg egy szarka legalább hanggal le nem fölözte őket. Anyámnak egyszer vittem orgonát, a félig elharapott köszönés mellé megköszönte, de meg is jegyezte, hogy ez biztosan olcsó volt, csak letéptem az udvari fáról és annyi. Nehezen értettem meg, miért bánt velem ennyire türelmetlenül. S mi célból hívott el magához, ha úgysem örült nekem. De hiszen az anyaság ténye kötelezte rá, és paranoid tévképzetei közé tartozott, hogy egyszer majd valaki még számon kérheti rajta, hogy bánt a gyerekeivel. Akkor elővette volna az örök érvet, hiszen felköszöntöttek anyák napja alkalmából.

Az ismerősöm nagyon türelmesen hallgatott. Hamuzott, oldalra fordította a fejét. Kedvesen elhúzta a száját, megnyugtató volt látni, ahogy figyelt. Pedig láttam rajta, nem érti.

Annyira próbáltam érthetően elmondani, úgy, ahogyan történt. Csakhogy az igazsághoz még egy csomó más dolog is hozzátartozott. Mindig annyit beszéltem anyámról, hogy már kevés idő maradt az igazi történések elbeszélésére. Megérkeztünk, átadtam a virágot. Három szál rózsa volt celofánban. A húgom cserepeset hozott, a cserép többe került, mint a virág, mesélte. Leültünk az étkezőben, süteményt ettünk, anyám kávét is főzött. Ilyen jóféle kávé majd akkor lesz a konyhámban, gondoltam, ha idős leszek. Elég nehezen jöttem ki a pénzemből. Szomorú téma volt ez, mert otthon erről is alig tanultam valamit. Se takarítani, se pénzt beosztani. Emlékszem, hazahoztam az első fizetésemet és letettem anyám elé a konyhában. Nem fogadta el. Zavar volt az arcán, tényleg megcsinálta, gondolta, már felnőtt és pénzt keres. Alkalmi munka volt, amit nyáron csináltam, míg tartott a szünet. De anyám arcát csak felnőttként értettem meg.

Ott, akkor, kávézás közben jött a reveláció, mint a régi szürke csizmám miatt. Már nem volt hova hátrálni. A húgom is felnőtt. De anyám szeme nem minket nézett, hanem a kertbe, kifelé tekintett. Kint ült apám. Mi is kimentünk. Az üres kávéscsészét letettem a komódra. De vittem magammal egy pohár narancslét. Leültünk apám mellé, félkörben.

Tudtam, hogy anyám nem hisz a feltámadásban. Szomorú emésztés vette kezdetét, a test ilyenkor lelassul. Anyám kihasználta, ha tehette, a másik gyenge pillanatát. A kezét tördelve ült, húgom riadtan nézett rám, aztán a szüleinkre, érezte, hogy nem volt jó, ami ott folyt. Talán akkor érezte meg először, neki ez volt reveláció. A parcella ki lett fizetve húsz évre, mondta anyám. Szavai lecsaptak ránk, mint a vércse két ártatlan fiókára. Micsoda, kérdezte a húgom és majdnem elsírta magát. Feltámadt valami kis szél, de csak jelképesen fújdogált, lökdöste arrébb azt a pillanatot, ahol egyikünknek sem volt maradása, de nem mehettünk sehova. Ez az ő napja volt, anyák napja van, mondtam a húgomnak, hallgassuk meg, mit szeretne mondani. Majd fizessétek tovább, mikor mi már nem leszünk, mondta anya és vállvonogatva álldogált a kis kerti asztal fölött. Vidám sárga színű terítőt rakott rá, nehezékkel, és ha jól láttam, a félbehajtott szalvétákra napraforgókat nyomtattak. Anyám csakhamar eltűntette a terítéket, a jó előre elképzelt halotti tor szemnek kibírhatatlan, földi maradványait. A húgom riadtan markolta a táskáját. Anyám visszajött, apámat elszólította az asztaltól egy telefon.

Később kisétáltunk a buszmegállóhoz. Anyám a sarokig elkísért. Láttam a húgom szemében a kérdést, hogy mi volt ez az előbb, de nem az én tisztem volt megválaszolni. Belesüppedtem az ülésbe, néztem magam elé, a szemem sarkából láttam, hogy húgom zsebkendőt vett elő a táskájából és kifújta az orrát. Majd a négyrét hajtogatott papírdarabot egész út alatt a kezében tartotta.

Az ismerősöm elnyomta a csikkét, ideje volt indulnunk. Nem szólt és semmit nem kérdezett. Magam pedig azt hittem, hogy ezzel a történettel tényleg mindent elmondtam anyámról. Három éve nem láttam, piszok hosszú idő. Az emberiség előbb lép a Marsra, mint hogy találkozzunk. Úgy éreztem, persze utólag, hogy az elejétől erre ment ki a játék. Anyám tudta, hogy ez lesz, és közénk áll minden, a város, a házak, a ködön csak nehezen áthatoló közvilágítás. Ami akkor még nem volt, az is.

Vártam a dühöt, hogy spontán felcsapjon az indulat hulláma. Izmaim hallgattak, vagy figyeltek, hogy a következő pillanatokban mit vések beléjük. Szeizmográf-énem élénken működött – mindig is úgy éreztem, hogy ahol állok, ott mozog a föld –, precízen mérte a valóság keretéhez lazán rögzített, tehetetlen testem elmozdulásait.

Próza

A rét

A szobám ablakának párkányán ücsörgök. A teám gőzén keresztül figyelem az előadást, amiben a novemberi ködben éppúgy tűnnek fel, majd oldódnak semmivé a munkába igyekvőket, babakocsis anyákat, kutyát sétáltató nyugdíjasokat játszó művészek, mint a kockacukor a bögrémben. Szokásos programom ez, mert valami ilyesmit adtam elő nem is olyan régen én is.

Ilyenkor visszaemlékezek az utasítgatásokkal és zengő klaviatúranyomkodásokkal megtöltött irodaház rettenetes vasbetontömbjére, a hazafelé menetre az aluljáróban, a körülöttem mozgólépcsőkön le és felszálldogáló emberek sokaságára. Találgattam néha a történetüket: egy befuccsolt üzlet fölötti bánatot vagy egy régen várt gyermek születése feletti örömöt, de persze nem láthattam semmit, csak színes kabátokat, vasalt nadrágokat, eljátszott gesztustusokat, köhögéseket és ásításokat. Én sem voltam jobb náluk: együtt hordott le és fel velük engem is a fogaskerekek precíz munkája. Rettenetes szerep volt.

Egy hétfő reggelen történt, hogy nem hasított a fülembe a vekker ébresztője. Ez volt az első különös dolog, de mégsem az jutott eszembe, hogy esetleg nem állítottam be fél hétre vagy lemerült az aksi. Minden furcsasága ellenére végül is természetesnek éreztem a dolgot. A sietéstől nem rándult görcsbe a gyomrom, ágyamból kilibbenve az időtlenség puha hálójában kávét forraltam, pirítóst, tükörtojást és sonkát készítettem magamnak, jóízűen falatoztam, és még a borotválkozás és a fogmosás is élvezetes volt. Lépteimet a félhomályos, szűk folyosón pihe könnyűnek éreztem. Innentől pedig a furcsaságok újabb sorozatával kellett találkoznom. A szomszéd közvetlen, biztató mosollyal kimondott jó reggeltjéhez apró fejbiccentés párosult. Mintha mindezzel azt akarta közölni, hogy „Nyugalom! Minden rendben van!”. Ez a megviselt ötvenes, vastagbajszú férfi, aki lihegve, idegességtől remegő szemgolyókkal sokszor a visszaköszönésre sem méltatott, most valami tiszta bölcsességtől átitatódva mintha nem is saját maga lett volna.

Majd ki az utcára. A tompa reggeli fényben halk beszélgetések duruzsolása. Minden olyan finoman halkan, mintha a legprecízebben komponálták volna meg.  A flaszteron elszórva 3-4 fős csoportok beszélgettek egymással, régi ismerősöknek tűntek. Itt már nagyot dobbant a szívem. A régi ismerősök nem voltak mások, mint a szomszédjaim, a fogorvosom, az eladó az éjjel-nappalosból, és csupa olyan ember, akiről addig meggyőződésem volt, hogy nem ismerik egymást. Kezükben hol sörös poharak, hol egy-egy szál cigi. Mikor a középkorú, telt asszony a sarki hamburgeresből szeme sarkából észrevett, széles mosollyal üdvözült, úgy, hogy azt a többiek is meghallják.

– Hát itt van a mi jó öreg bérszámfejtőnk, a mi egyetlen Ottónk!

– Te honnan tudod a nevem? – kérdeztem elképedve. Válasznak pedig nem bántó, csupán ártatlan, szépen csengő nevetést kaptam. Majd a kis kopasz, hajlott hátú buszsofőr szolt hozzám, könnyed mosolya nyílt jóindulatot fejezett ki.

– Látom még nem aludtad ki magad! Pedig nem ártana, ha lassan felébrednél, mert ideje elhagynunk a színpadot!

– Na, gyere már ide, kihűl a söröd! – kínált pajkosan kérlelve pohárral és maga mellett állóhellyel a fiatal virágáruslány. A helyzet lehetetlenségével nem tudtam mit kezdeni, de átadtam magam annak, mert semmi kifogásom nem volt az ellen. Sőt, ha már így alakult, engedtem, hogy vízfolyásként törjön fel minden olyan gondolat, amit ezekkel az emberekkel szerettem volna hosszú évek alatt megosztani: hogy az hamburger-árusnő pont olyan, mint amilyen édesanyám volt fiatalon vagy hogy a buszsofőrt mennyire el tudnám képzelni egy krimi nyomozójának. Ezt azelőtt sosem merészeltem volna, de akkor ők bólogattak és meghallgattak. Ez természetes volt.

Azt a kamasz srácot is megtaláltam, aki egyszer részegen nekem jött. „Bámulod a csajomat? Széttépjem a szádat?” – még most is a fülemben cseng az artikulálatlan kappanhangja. Nem messze attól a kis csoporttól, amiben már talán egy órája álldogáltam találtam meg. Kafkát olvasott egy utcapadkán ülve.

– Oh, hát itt vagy! – pattant fel üdvözlő, elkerekedett szemekkel – Régóta meg akartam veled osztani, hogy egész hiteles volt az elsápadásod és ahogy füled-farkad behúzva elsuhantál mellettem. A félelem kifejezése az esetedben magával ragadt. Persze egy olyan átütő előadásmód mellett, mint amit én produkáltam ez nem meglepő. Na, de hagyjuk is ezt! Már a könyökömön jön ki ez a darab. Mondd csak! Szerinted Dosztojevszkij vagy Tolsztoj a jobb realista?

Már nem is emlékszem milyen választ nyögdécseltem ki neki, olyan jelentéktelennek tűnt ez akkor ahhoz a boldogsághoz képest, amibe a kezeim, a lábain, és még az ajkaim is beleremegtek. De meg kellett hagynom, hogy tényleg zseniális volt aznap éjszaka.

És akkor egy, addig őrültségnek tűnő vágy felszabadulásának bódulatába zuhantam, melynek immár semmi sem szabhatott gátat. Rohantam. Csak céltalanul rohantam. Megzörgettem az ablakokat, megkopogtattam minden ajtót, lepacsiztam minden szembejövővel, és megmásztam az első utamba kerülő fát. Nem néztek elmebetegnek, nem jött sem rendőr, sem orvos értem. A lombok sűrűjét arrébb taszítva kezeimmel tárult elém a látvány, melynek szépsége némává képesztett el hosszú percekre: a bérházak tömbjei között cirkáló emberek kavalkádja. Mindenki bátran és szabadon szólított meg mindenkit és a válasz sosem maradt el. Senki nem tolakodott, senki nem nézett senkit csupán egy útakadálynak, egy jelentéktelen, átlépni való hangyának vagy egy gépezet csavarjának. Mindenki ismerte egymást. És azt gondoltam, hogy „tudtam, mindig is annyira tudtam, hogy nem kell félni, hogy valójában csak egy játék az egész”.

Idővel mindannyian egyszerre indultak meg az emeletes házakkal szegélyzett úton egy irányba. Az addig az épületekben portyázó maradék emberek is kílibbetek az utcára, hogy csatlakozzanak vonulókhoz. Magam sem tehettem mást, ezt pontosan éreztem. Letértünk egy mellékutcába. Elhagyatott gyárépületek, egykori raktárok, gazzal benőtt betonú telephelyek következtek. Az immár kiürült város határában végül elérkeztünk a végcélunkhoz, egy egekbe meredő, omladozó vakolatú falhoz. Jól ismertem ezt a falat, gyerekként iskola után a tövében labdáztunk az osztálytársaimmal, és azt találgattuk, hogy vajon mi lehet a falon túl, ami akkor még nagyobb és még titokzatosabb volt. A választ egészen addig nem kaptam meg, a felnőtt életem amúgy is ellaposította az ilyen találgatásokhoz szükséges fantáziát.

De akkor a kihunyt gyermeteg kíváncsiságom egyszerre teljes tüzével támadt fel bennem. A buszsofőr volt az, aki nagy nehezen kinyitotta a lakatok és reteszek sokaságával bezárt ormótlan vaskaput. Ami elénk tárult pedig nem volt más, mint maga a legszabadabb végtelenség: egy frissen zöldellő pázsittal és pipacsokkal sűrűn benőtt rét. A napfény egyenletesen oszlott szét a fűszálak hegyein, mint megannyi apró szikra. Minden egyes lélegzetvételem könnyűsége megbizsergette a tagjaimat. Most már biztos, meggyőzöttem róla, hogy vége, hogy végre kiléphetek.

Azt hiszem ez az öröm volt az, amibe beleszédültem, majd beleájultam, Az ágyamban tértem magamhoz és az óra jajdulása megint a koponyámat repesztette. „A francokat!” gondoltam magamban. Megfogtam és erőből kivágtam az ablakon.

A szabadságnak ugyanannak a könnyűségében készíttetem el a reggelim és rendeztem el magam, mint nem sokkal azelőtt. Persze, most csak folytatódott volna minden élőről, de ehhez nem volt kedvem, meg kellett keresnem a rétet.

Bőven a megengedett határ felett száguldottam a falhoz. Kapkodásom zavarában át sem gondoltam mit miért teszek pontosan, mert a kapu előtt több száz méterrel húztam be a kéziféket, majd futva tettem meg a maradék távot. A portást pont sikerült elkapnom. Egy ötösömbe került, hogy beengedjen a falon túlra.

Verítékes sápadtság hidege dermesztett meg. A falon túl sárban ázó fémhulladékokon kívül nem volt semmi. Már-már azt hittem, hogy ott helyben megsemmisülök, de tudtam, hogy ez nyilván nem lehet így a rendjén. Nem, nem és nem. Meg kellett keresnem a rétet.

Először a szomszédnál érdeklődtem, de az meg sem hallva a kérdésem utasított vissza.

– Hát normális vagy, te barom?! – mordult rám. És megint az az ideges lihegés, megint azok a remegő szemgolyók.

A hamburgerárus asszony, ő olyan kis aranyos. Ő tőle azt reméltem, hogy enged egy kicsit, de csak értetlenkedve fordította el félig a fejét és vonta össze szemöldökeit.

– Hogyan? Milyen rétet keres? És egyáltalán miért tegez maga engem?

– Jaj, ugyan! Csak egy öt percet kéne beszélnünk egymással, tényleg fontos. Ne csináld már! Csak öt perc! – próbáltam meggyőzni, de hiába. A kis bódéja zsalugáterje az orrom előtt csapódott be.

Ekkor jött velem szemben a kis irodalomtudor barátom.

 – A rétet keresem! Kérlek, ha útba igazítasz, esküszöm, hogy egy egész délután vitatkozok az egzisztencializmusáról! – és kézfogásra nyújtottam volna felé a kezem, de mire csak épp megemeltem a karom, már a földön voltam. Az ökle pont az alsó ajkamba fúródott.

A szám felrepedt, a fogaim és a nyelvem az ínyem savanyú vérében úsztak, és egyre elkeseredettebb voltam, mert szerettem volna végre kilépni innen. Alig bírtam szavakat formálni a feldagadt ajkammal, de egymás után szólítottam meg az embereket a rétet keresve. És ők csak elképedtek, elrohantak, anyáztak, barmoztak, de választ egyikük sem adott. Besokalltam.

Kétségbeesett üvöltéssel rohantam át a belváros embertömegén.

– A rétet keresem! A rétet! Valaki! Kérem! Segítség! – a rét sehol nem volt. Csak három vállas férfi, akik a betonra tepertek. A kezeimet hátra csavarták, úgy éreztem, hogy a kötelek szétroppantják a végtagjaimat és a bordám. Majd a combomba éles fájdalom hasított.

Hát így kerültem én ide, erre a helyre, ami bár zárt, rácsos ablakú, és a kosztja is kifogásolni való, de legalább viszonylag megértőbbnek bizonyul egy olyan kiégett színésszel szemben, mint jómagam. Reggelente nem a beállított csörgő robbantja szét az álmom, hanem a búgó hangú nővérke kelt fel, majd invitál a reggelihez. És az irodaház vasbetontömbje sem nyel el napi nyolc órára. Itt csak én vagyok, a gondolataim, nagyszerű könyvek, és türelmes és érdeklődő beszélgetőpartnerek. És azt hiszem, hogy a színpad ezen részén kicsit szabadabb is vagyok.

– Klára, maga nagyon finom teát szolgált fel ma nekem! – jegyzem meg az új nővérkének.

– Maga honnan tudja a nevem? Új vagyok itt, még sosem találkoztunk. – kapom tőle az értetlenkedő választ, de már megszoktam, hogy mindig, mindenkinek el kell magyaráznom, hogy egyszer együtt futkároztam vele a réten.

Próza

A hideg szépség

– Kérem, meséljen nekem arról az illetőről, akibe most szerelmes! – kéri a páciensét a pszichiáter a terápia vége felé.

– Hideg szépség, doktor úr. Én moccanni sem tudok néha mellette, mert félek, hogy elárulom a gyengeségem. Más talán észre sem venné, mert a fakó bőrével, keskeny ajkaival, soványságával jelentéktelennek tűnhet. Mindezt csupán a stílusával leplezi, ami kifogástalan: gondosan szabott szövetkabát, ízlésesen díszes kalap, ápolt, bodorított frizura. És annyira olvasott! Csak hűvös és lenéző, de végtelenül. Én sem értem miért szerettem bele vagy legalább is miért keresem őt folyton minden harminc körüli nőben.

– Mindig így érez?

– Nem. Néha utálom, de akkor a leköpedelmesebb szörnyetegnek képzelem el, egy olyan kegyetlen, olyan lelketlen lénynek, amilyent még nem hordott hátán a föld. Mert hát az is! Gyakran tetszeleg, férfiakkal veszi körbe magát, és mindezt csak az öntömjénezése miatt Csak magát szereti. Ha felvágnám a mellkasát nem lennék meglepődve, ha vér, inak, erek, és lüktető szervek helyett csak egy jégtömb heverne benne.

– Önt elvakítja a dühe! Nem gondolja, hogy torzan látja a hölgyet, hogy eltúlozza a negatív tulajdonságait?

– Hogy túloznék? Nézze! Én aszerint ítélem meg az embereket, hogy hogyan bánnak egy olyan nagy gyermekkel, mint jómagam, mert amondó vagyok, hogy az emberek jósága elsődlegesen az elesettekkel való viselkedésükben mutatkozik meg. Tudja egykeként nőttem fel és a szüleim elvesztése óta egy törékeny ember vagyok, ezért az engem megértő, vigasztaló és méltányoló emberek társaságát keresem, akiket főleg a nőkben találtam meg gyerekkoromtól kezdve. De ez a két lábon járó kőtömb egy mosolyra sem méltat! Ez felháborító doktor úr, felháborító! Az őrületbe kerget azzal, hogy észre sem vesz. De, ha jól látom fél négy, nekem pedig oda kell érnem a megbeszélt időpontra a fodrászomhoz, szóval, ha megengedi, akkor most indulnék.

– Nos, ennek semmi akadálya. Azért még csak annyit szeretnék kérdezni öntől, hogy rendbe jött-e már a volt párja?

– Miért? Mi baja volt? És honnan ismeri? Amúgy tudja a fene, két éve már, hogy szétváltunk, és különösebben sosem kötődtünk egymáshoz. Ő egy vonzó, de buta nő, nekem viszont fontos az irodalom szeretete. Nem nagyon tudtam vele miről beszélgetni, éppen ezért el is hagytam. De kit érdekel ez most! Ne haragudjon, nekem mennem kell!

– Hát, nem tudja? – kérdezi az orvos meglepettséget színlelve. – Súlyos depresszióval kezeltük pontosan két évvel ezelőtt. Szegény nehezen dolgozta fel az anyja után az apja elvesztését. Immár teljesen egyedül maradt. Sokat emlegette magát.

A páciens elsápadva hőköl vissza az orvosi szoba foteljébe, drága szövetkabátját és kalapját leejti, pálcika vékony tagja élettelenül lengedeznek a karfák mellett.

– Hát ez érdekes. Erről nem tudtam semmit. De várjon csak doktor úr, azt hiszem egy kicsit elszédültem és leizzadtam. Adna egy pohár vizet?

– Persze-persze, de azért el ne késsen a fodrászától!

Az ajtón kopogtatás hallatszik, majd belép a szobába a fehér ruhás asszisztens, egy ránézésre harminc körüli, nyüzüge, fakó bőrű hölgy.

– Csak a ruháimért jöttem doktor úr. – jegyzi meg pajkos vigyorral félig a páciens felé kacsintva, majd egy szekrényből kiveszi a kalapját és a kabátját.

– De hát ez a nő, ez kabát, és ez a kalap… – A páciens görcsösen próbálna megszólalni, de a hangja a torkán akadt. Feje falfehér, kezei megremegnek. Ott áll előtte a hideg szépség.

A doktor átkarolja a nőt, és a páciens felé fordul, akit elégedett mosollyal megszólít.

– Szeretne valamit mondani? Nagyon rosszul van? Ha igen, akkor sikeresnek bizonyult a terápiánk. De hadd mutassam be azt, aki nélkül ez nem valósulhatott volna meg. Kérem, mutatkozzon be a páciensnek! Vagy ez felesleges?

– Szervusz drágám! Látom nem vagy jó bőrben, rád férne egy szál cigi. Nem jössz ki velem? – kérdezi az asszisztens félig nevetve.

Az orvos újból a nőhöz fordul, hangjában mély szarkazmus.

– Nézze csak kollega, ugyanolyan cigit szív, mint maga! És még az öngyújtólyuk is egyforma! Nahát, ki tudja még milyen sok közös vonásuk van!

– Én is így gondolom, doktor úr. Apropó cigi! A legjobb barátnőm szoktatott rá erre a márkára, akit nem régen még én kezeltem. Pontosan ezen a pszichiátrián, pontosan két évvel ezelőtt mélydepresszióval.

A páciens a plafont bámulja némán. Minden tagja elernyedt és jéghideg. A páciens megsemmisült. A terápia befejeződött.