Category Archives: Fordítás

Fordítás

Halvald Johnson: Észak

Eleinte azt hittem,
a szelet hallom.
A szél, tűnődtem,
feloszlatta már a fényt
a tavak láncai mentén.

Minél magasabbra értünk,
annál töredezettebb lett a talaj,
és a fény egyre szaggatottabb.

Semmi nem moccant. Semmi
sem érintett meg. Akár
a Holdon is lehettem volna.

Ott voltál velem, ugye?

***

Minden tó egyre feljebb volt, és kisebb, hidegebb az előzőnél.
Semmi nem moccant. Semmi sem érintett meg. Amit a szélnek hittem,
a te hangod volt, visszhangzó, óriás sziklatömbök közt lebegő hangod.

Fordítás

Neil Gaiman: Orphee

Orpheus zenész volt. Dalokat írt. És ismert rejtélyeket is. Egy napon a párducleányok bortól és kéjtől megrészegedve felkeresték, és darabokra szaggatták. A feje még akkor is dalokat és próféciákat zengett, amikor a tenger felé sodródott.

(Ne nézz vissza! Ne nézz vissza!)

Volt egy nő, akit a sajátjának mondott. Követte őt a Pokolba, amikor az meghalt. Megteheted, ha a barátnőd meghal: minden nagyobb városban van lejárat a Pokolba: olyan sok az ajtó, kinek van ideje mindegyik mögé bepillantani?

Mikor Orpheus még fiatal volt, épségben visszahozta a nőt a Pokolból. Euridiké hazatér a Pokolból, a világ felgyorsul és pocsolyássá válik, és itt is van a Tavasz.

De ez soha nem volt elég jó.

És Tavasz-história előtt ez élet-halál történet volt. Milliónyit ismerünk ezekből. Ha nem nézett volna vissza, ha nem teszi meg, akkor a holtak visszatérnének az elevenek közé, állandóan, mindannyian, nincs több szellem, nincs több sötétség.

Én elmennék a Pokolba, hogy még egyszer láthassalak. Van egy ajtó a New York-i Közkönyvtár harmadik emeletén, a férfivécé felé, a kis Charles Addams galéria mellett. Soha nincs kulcsra zárva. Csak ki kell nyitni. Elmennék érted a Pokolba. Mondanék nekik meséket, amik se nem hamisak, se nem igazak. Mesélnék nekik, amíg sókönnyeket nem hullatnak, és vissza nem adnak téged nekem és a világnak.

Nem kell, hogy egy év legyen. Elég egy nap is. Vagy egy óra. Előtted sétálnék a fény felé.

De mégis visszanéznék, ugye? Mindannyian megtennénk. Azok, akik nem néznének vissza, akik csak az eléjük táruló napkeltét bámulnák, a dicsőséges jövőt, ők nem látogathatnak el a Pokolba.

Így hát Orpheusznak vissza kellett térnie, élni tovább, varázsolni és dalokat zengeni. Azt tanította, hogy az álmokban csak igazság rejlik. Ez egyike volt a rejtélyeknek: az álmokban a fátyol fellebben, és olyan messzire látsz előre, hogy talán visszafelé tekintesz.

Vannak, akik Washington DC-ben halnak meg, vagy Londonban, esetleg Mexikóban. Nem várják a halált. Félrepillantanak, vagy le, vagy talán visszanéznek. Minden óra megsebez. Ezt mondta nekem a nő. Minden óra megsebez, az utolsó végez veled.

Most visszanézve látni őt, ahogy meztelenül áll a holdfényben. A mellei kezdenek megfeketedni, a testét apró sebek borítják be. Izanagi követte feleségét az árnyak földjére, de visszanézett: még látta neje arcát, a halott arcot, aztán elmenekült.

Ma csontfehér lovakról álmodtam, amik dobbantottak és szimatoltak a fényes napsütésben, és a tavaszi szélben lengedező és táncoló narancsszínű pipacsokról.

(Ne nézz vissza!)

Annak a nőnek voltak a legpuhább ajkai, mesélte. Neki voltak a legpuhább ajkai az összes nő közül. És a feje még akkor is dalokat és próféciákat zengett, amikor a tenger felé sodródott.

Fordítás

Giuseppe Pitré: A púpos lány

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, akinek volt három eladósorban lévő leánya: a két nagyobb gyönyörű volt, azonnal férjhez mentek, de a legkisebbnek volt egy jókora púpja és nem talált kérőre. Végül a kocsis kérte meg a kezét, akinek igent mondott.

– Mit tehetnék? – mondta – a nővéreim férjhez mennek, én meg nem?

– De lányom, ne mondj ilyet! – kérlelte az uralkodó.

– De apám, kit válasszak, ha senki nem jelentkezik?

Meg is tartották a lagzit. De a testvérei folyton csak bántották, lenézték, teknősbékának hívták a púpja miatt, és szidták azért is, mert a kocsis a férje. Emiatt szegény pára sokat búslakodott és sírdogált. Egyszer csak megjelent előtte három tündér.

– Mi bajod Richetta, miért vagy ilyen szomorú?

– Mi bajom lenne?! A nővéreim semmibe vesznek, nem akarják, hogy a közelükben legyek, azt hiszik, a korona őket illeti, mert én púpos vagyok és csak arra vagyok jó, hogy szórakoztassam őket.

– Jól van, ne búsulj, – nyugtatták a jótündérek – fogd ezt a gesztenyét, mogyorót és diót, még szükséged lehet rájuk!

Aztán hirtelen mindhárman kámforrá váltak. Elérkezett az idő, amikor a király már olyan öreg volt, hogy fontos döntést kellett hoznia. Így fordult leányaihoz:

– Most, hogy megöregedtem, átadom egyikőtöknek a koronát és a birodalmat. Ide hallgassatok, annak adom a hatalmat, aki a legszebb takarót hímezi nekem.

A két idősebb testvér repesett a boldogságtól:

– Nagyszerű! A korona a miénk!

Richetta viszont meg sem mert szólalni. Ezt gondolta magában:

– De hogy hímezzek én egy takarót?

A nővérek bevásároltak; vettek aranyat, ezüstöt, selyemkelmét, ami csak eszükbe jutott. Richetta hívatta a szolgáját, és elküldte a két lány ablakához, hogy megtudjon egyet s mást.

A szolga felkiáltott hozzájuk:

– Kiasszonyok, hogyan készítik el a király takaróját?

– Ó, őt az a teknősbéka küldte! – nevettek fel gúnyosan. – Most már biztos: a korona a miénk!

Eljött a nap, amikor be kellett mutatniuk a plédet. Mit tett Richetta? Feltörte a mogyorót, és egyszerre csak egy olyan csillogó takaró termett előtte, arany hímzésekkel és drágakövekkel kirakva, amit még soha nem láttak.

– Ez lélegzetelállító! – csodálkozott az apja – sehol nem láttam még ilyen szépet! Lányaim, elveszítettétek a versenyt.

De az uralkodó egy újabb problémával találta szemben magát: átadhatja-e a trónt egy púposnak? Mit fog vele kezdeni?

Viszont a koronáért – kezdte az király  – egy újabb próbatétel elé állítalak titeket: neveljetek fel egy kiskutyát, de olyan szép legyen, amelyet még nem látott a világ!

Képzelhetitek, mire gondolhattak az idősebb lányok!

– Ezúttal miénk a korona! – kiáltottak fel egyszerre.

El is kezdték nevelni nagy gonddal a kölyköket. De a szolga rendszeresen visszajárt az ablakuk alá, segítséget kérni. Újra felkiabált:

– Kisasszonyok, van esetleg egy darab száraz kenyerük, amit oda tudnának adni a húguknak, hogy ő is felnevelhessen egy kutyát?

– Ó! – válaszolta egyikőjük meglepetten – a takaróval szerencséje volt! Adjunk neki egy darab kenyeret!

– Nem! – ellenkezett a másik.

– De!

– Nem!

Mivel nem jutottak dűlőre, végül nem lett a dologból semmi, de ismét elérkezett az idő, amikor a király színe elé kellett járulniuk az ajándékkal. Miközben a teknősbéka szomorúan vánszorgott fel a fényűző palota lépcsőjén, feltörte a gesztenyét, amiből hirtelen kibújt egy hatalmas, pompás kutya. Egy ilyen állatról a többiek még csak álmodni sem mertek.

– Ó, de szép! – csodálkozott az apja – hogy csináltad?

– Csak Isten és én tudhatjuk, hogy neveltem fel, senki más, sem a földön, sem az égben. Mindketten hallgatunk róla.

Erre azt felelte az uralkodó:

– Szívem szerint rögtön neked adnám a koronát, de várjunk még egy kicsit, van még egy próba. Tudjátok, ki kapja meg? Aki a legpompásabb ruhát tudja magára ölteni, és a legszebb lesz!

Így már minden világossá vált: a két idősebb lánytestvér nyugodtan alhatott, hiszen meseszépek voltak. A kocsis teljesen kétségbeesett, és ezt gondolta magában:

– Ó! Ez alkalommal övék a korona, akkor is, ha a feleségem már kétszer elnyerte!

Eljött az a nap, amikor be kellett mutatkozniuk a király előtt. A púpos így fordult a férjéhez:

– Hozd a legjobb hintónkat, indulnom kell!

Feltörte a diót, és egy szempillantás alatt olyan gyönyörű hölgy lett belőle, mint egy igazi görög istennő, gazdagon, elegánsan felöltözve, ahol csak elhaladt, ragyogásba borított mindent.

Apjának és a testvéreinek tátva maradt a szájuk a csodálkozástól, annyira meglepődtek, hogy nem találtak szavakat.  Richetta diadalmasan kiáltott fel:

– Azt hittétek, hogy púpos vagyok, de a korona az enyém!

– Igazad van, neked adom a koronát! – mondta az uralkodó, aztán a másik két leányához fordult: – eldőlt, a trón Richettáé, ti viszont semmit nem kaptok.

Richetta és a férje átvették a koronát és ezzel a birodalmat is.

Boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Fordítás

Silvana De Mari: Az aranyszemű macska (részlet)

Karácsony,
december 25.

Karácsonyi ajándékozás. Leila anyukája egy orvos Barbie-t ajándékozott a lányának. Délután megérkezett Fiamma is, Umbertóval, Stefanóval és Ursulával a sarkában. Fiamma magával hozta a saját Barbie-ját. Ursula kettőt is hozott, a kedvencét – a Barbie hercegnőt – magának. A másik pedig a további lehetséges négy közül – az orvos Barbie – Maryamé lesz, akinek, úgy tűnik, nyilvánvalóan orvosost kell majd játszania vele.

Babástól mentek át Leilához, hogy együtt játszhassanak.

A naplemente a gyerekekkel és a kacsavadászatról szóló mesével együtt érkezett, s míg a vöröslő égbolt fénye visszatükröződött a nádasról, összetalálkoztak a koszovói srácokkal és éppen akkor bukkant fel a szenegáli kölykök bandája is. Olyanok voltak, mint a savanyú káposzták. Normális esetben a szenegáliak nem voltak agresszívak, vagy legalábbis nem jobban, mint máskor. De az a délután egy különleges délután volt: karácsony délutánja, és karácsonykor nincsenek középutak. Vagy egy különleges és örömteli, vagy egy nyugtalanságokkal teli napnak kell lennie. Karácsony, újév és a főbb ünnepek alkalmával ezek az érzések megsokszorozódnak: vannak, akik számára az örömmel, s vannak, akik számára a bánattal teli pillanatok. Nos, a szenegáliak bandája már nagyon idegesnek és ingerlékenynek tűnt. Ráadásul, Leila bandájához négy olyan városi fiú tartozott, – „a papa pici szemefényei” a szó szoros értelmében apuci fiacskái – akik szintén jelen voltak, s az ő ottlétük igenis nagyon áldásos volt. Mindannyian a legmárkásabb famert viselték.

A szenegáliak bandája elkezdte a szokásos kötekedést. Udvariasan érdeklődtek Stefanótól és Umbertótól, hogy hol vannak az ő Barbie babáik. Ekkor a koszovóiak hirtelen nem tudták, kinek a pártjára álljanak. Egy perccel ezelőtt még barátok voltak, de most fennállt a veszélye egy esetleges katasztrófának. Talán ha a koszovói fiúk felajánlanák a dzsekijüket és a mobiljukat a szenegáliaknak, akkor talán hagynák őket elmenni.

Umberto volt az első, aki megmozdult:

– Húzzatok el! – sziszegte hősiesen. – Úgy gondoljuk, hogy én és Stefano elegendőek leszünk ide. Ti négyen pedig menjetek. –  Beállt Maryam elé, így védve őt saját testével. Lehajolt és felvett egy nagy darab ágat. – Maryam nem tud futni – felelte Ursula, – mindannyian itt maradunk.

– Barna öves karatés vagyok – mondta Stefano nyugodt és kedves hangon.

– Óriási TÉVEDÉS. TÉVEDÉS. TÉVEDÉS. – Leila folyamatosan csak erre tudott gondolni. Ez már a pofátlanság teteje; Stefano, aki a híres „apuci pici fiacskája-negyedből” jön, majd pont ő mondja meg nekik, hogy ki az erősebb.

S abban a pillanatban megkezdődött a harc.

– Ez egy gyönyörű harcművészet, bátorságra és hűségre tanít. Miért nem veszünk egy leckét közösen együtt? Szívesen tanítanálak benneteket. Álljatok körbe. Umberto, hagyd azt az ágat, majd összegyűjtjük később tűzifának – folytatta Stefano még mindig nyugodt és kedves hangon, miközben elkezdett vetkőzni.

Levette a kabátját, óvatosan a földre helyezte, levette pulóverét és az ingét is, gondosan összehajtogatta, majd az egészet a kabátjára rakta. Mellétette még az óráját és a mobilját is, miközben a szenegáliak felé fordult vigyorogva, s mellkasa fedetlen maradt.

A vetkőzéssel és a tárgyak gondos elhelyezésével levetette a gazdag fiúcska szerepét is, noha ő maga sem ismerte a tárgyak valódi értékét. Pedig ez egy olyan ember gesztusa volt, aki tisztában van vele. Ráadásul Stefano a jéghideg levegő ellenére félmeztelenül mozgott, közönnyel viseltetve a jéghideg levegő iránt – míg a többiek alaposan fel voltak öltözve – ami ugyancsak az önuralom megnyilvánulásának egy másik jele volt.

Senki nem állt be a körbe, mindannyian mozdulatlanul vártak. Stefano kezdte meg a játékot.

– Kezdjük egy ugrással és egy bukfenccel. – mondta. A szenegáliakból és a koszovóiakból egyaránt kitört a nevetés. Ők olyan srácok voltak, akik piurett helyett ütnek. Stefano eltávolodott Umbertotól, tanúbizonyságot adva harcedzettségéről, s hogy képes őket távol tartani a lányoktól. Úgy tűnik nem vette észre, hogy a szenegáliak többsége körbevette őt.

– Csináljunk egy bemutatót. Pofon vágnál amilyen erősen csak tudsz? – kérdezte. A másik a képébe röhögött. S egy olyan iszonyatos pofont kevert le neki, hogy még egy ökröt is földhöz vágott volna; feltéve hogy eléri azt. Stefano hátradőlt, mintha le akart volna ülni, majd csinált egy szaltót, s olyan könnyedén érkezett talpra, mintha ő lenne a tündék királya.

Nem nevetett senki többé.

Hihetetlen, de Ursula megismételte ugyanazt az mozdulatsort. Úgy dőlt hátra, hogy szinte már leült, majd egy hátraszaltó és lábra érkezett. Táncolt és ritmikus sportgimnasztikára járt, így neki nem jelentett nehézséget, hogy Stefanót utánozza. Így azt a benyomást keltette, hogy ő egy harcos, s olyan könnyedséggel tette mindezt, mintha csak egy tornaórán lett volna.

– Ti hárman, megtámadnátok engem egyszerre? – erősködött Stefano. A három koszovói elvágódott, ő előrevetődött, megpördült a levegőben és talpra érkezett, tisztes távolságra tőlük.

– Az ugrások és a bukfencek alapvetőek. Nem számít, milyen erős az ellenfél, meg tudjátok csinálni. Ha el tudjátok kerülni az ütést, nem tud ártani nektek. – folytatta Stefano. Még egy pofont kérek! A legnagyobb szenegáli fiúnak nem kellett rimánkodni; a pofon elcsattant, Stefano kitért előle oldalra, aztán megtámadta a másikat hátulról, blokkolva a fiú karját, amivel meg tudta volna fojtani őt, ám kegyeletből elengedte. – Mindenki álljon körbe, most megtanuljuk a hátraszaltót – mondta Stefano.

Ekkor a legmagasabb szenegáli fiú, aki mindenki mögött állt, bólintott. Ez egyfajta jel volt. Itt a vége. Mindannyian körbe álltak; a lecke végére felragyogtak az első csillagok, s mindannyian Leiláékhoz mentek át panettónét majszolni.