Category Archives: 2016 Tél

Slam

Pizzaslam

Előbb legyen alapunk, aztán tegyük fel tétjeinket. Feltéttel szeretnéd? Feltétlenül.

Az ember alig várja, hogy kitapizza, milyen lett a pizza és pizzából egyre nagyobb a választék, magamfajta történelemtanárt szívesen választana történelmi pizzát, milyen lehetnek? Vajon mit sütöttek ki?

Őspizza. Jeges alap – ki tudja mi van alatt- majomhús feltét, Darwin öntet.

Spártai. Miután kifizetted, nem eheted meg, hanem be kell dobnod egy szakadékba.

Odüsszeusz. Tengervizes tészta, disznóhús feltét. Csak minden tízedik pizzériában kapható és tíz évet kell várnod amíg, kihozzák, plusz meg kell küzdeni az ugyanolyan pizzát kérőkel, de várakozás közben elolvashatod az Ulysest.

Barbár. Tüzes alap, vandál módon felhajigált feltét, a húst keresned kell rajta, hogy hol van.

Feudális. Üres tészta, amelyből tizedet kell adnod nálad jobb módú ismerőseidnek.

Középkori. Máglyán égetett alap, Boszorkány szalámi (fekete macskából), dupla trappista,

Miközben eszed forrón imádkozol nehogy  bajod legyen tőle.

Mátyás. A pizzafutár gázóra-leolvasó álruhában hozza ki és csak vaskereskedésben kapható. Maga a pizza gyrosnak van álcázva.

Mohács. Hiába vársz rá, több is veszett Mohácsnál.

Rákóczi. Rákóczi sörös tészta alap, Rákóczi túrós feltét, kuruc szalámi – de hogy került rá az a kebab?

Rousseau. Nyers tészta, még nyersebb zöldségek, éretlen sajt – a Vissza a természethez jegyében.

Márciusi ifjak. Kávés alap, kétfejű saslik, talpra állva kell fogyasztani, a tésztája olyan kemény, hogy ideális forradalmakhoz.

Petőfi. Morzsás alap, anyám tyúkja húsa, a pizzafutár állítólag elesett, de többen látták Szibériában.

Dualizmus. Az ismerősöd elveszi a pizzádat, majd felajánlja, hogy a tészta felét meg a pepperónit leeheted, de az összes többi feltétet leette, sőt a ketchupos flakon is nála lesz.

Millenium.  Gyanús sárga feltét. (sáfrány vagy epe) – a földalattit szimbolizálja. Az elmúlt ezer év összes feltétjéből egy kevés.

Lenin-fiúk. Munkásököllel gyúrt tészta, csípős vörös alap, vörös hús, paradicsom, sok ketchup.

Horthy. Tejfölös-fehér alap, fehér lóhús, tenger gyümölcsei

( Aki egyszerre rendel Lenin-fiúk és Horthy pizzát, az kap ajándékba egy ellenforradalom pizzát.)

Rákosi. Mielőtt megeszed írnod kell hozzá egy csasztuskát és a fotóját kiraknod a faladra – de bármikor elvihetnek, mert az új ukáz szerint a pizza burzsoá, imperialista métely.

Kádár. Gulyás(kommunizmus) alap, krumplistészta feltét, akasztva hozzák ki és hokedlin illik fogyasztani és mindössze csak 3. 60

Fletó. Valuta alap, elkúrt tészta, de táncolni fogsz tőle. Inni kell hozzá kurva sok bort.

Orbán. Úgy hozzák ki, hogy lenyúlták 2/3-át

LMPizza. Zöld és emiatt senki se akar enni belőle.

Jobbik pizza. Dupla turul feltét. Sokan vona-kodva fogyasztják mert nem kóser.

Kétfarkú pizza. Fele igen- fele nem, hot dog feltét.

És hogy hol kapható? Don Pepe? Don Pedró? Don kanyar?

Jó étvágyat kívánok!

Slam

Pici vállam, nagy a súlya

Képes vagyok magammal veszekedni.

De nem, nem skizofrén vagyok, csak fogalmam sincs, ki. Vagyok. Hah, Kivagyok.

Sosem leszek jól, ugye?

(Sosem leszek jó, ugye?)

Előbb vagy utóbb, így, vagy úgy, emígy-amúgy úgyis mindenki csak elhagy meg elfelejt.

 Ők elfelejtenek engem, és lassan én is elfelejtem magam, s elveszek ebben a nagy nemszeretve-levésben. Vagy a nemszeretve levesben. Vagy elveszek a levesben, vagy kanál leszek-ebben is. Mint minden egyéb lében.

Túl sok vagyok de túl kevés, több a kelleténél, de egy picivel mindig kevesebb, mint amennyi kéne.

Engem nem szeretnek, van jogom, hogy én se szeressek.

Jogom az van, de nem élek vele.

Mindenkit nagyon megszeretek, aztán mindenkit nagyon megsiratok, amikor elhagy. A mai napig emlékszem minden búcsúra, már ha tellett rá. Merthogy a legtöbben így léptek le: köszönés nélkül, hangtalanul. Ez jutott.

Kiskoromban mindig azt szerettem volna, ha az egész világban boldogság lenne. Kértem is az Istenkét, hogy ha kell, minden terhet pakoljon az én pici vállamra, csak mindenki másnak legyen nagyon jó.

Sosem gondoltam, hogy komolyan vesz.

Slam

Einmal ist keinmal

Einmal is keinmal. Once doesn’t count.
Egyszer, az annyi, mint egyszer sem.
Egy sör, az nem sör.
Ha ez igaz, – és hogy is lehetne téves egy gondolat
ami annyira tömör és frappáns,
hogy bármikor elmenne kedvcsinálónak egy motivációs tanfolyam plakátjára,
szóval ha ez igaz, annak
komoly következményei vannak.

Ha egyszer az annyi mint egyszer sem,
akkor például: nem volt soha fogszabályzóm
és vállig érő hajam.

Ha egyszer az egyszer sem, adódik a kérdés,
hogy összesen hányszor is éltem.
Ha egy sör nem sör,
és két sör az fél sör, akkor, számításom szerint
nekem pontosan egy fél komoly kapcsolatom volt.
És esténként kétszer kellett teljesítenem az ágyban,
hogy a hölgy félig elégedett legyen.

Egyszer, az annyi mint egyszer sem.
Ez az oka, hogy keveslem az első kört
ágyban párnák közt halni is, hálni is,
vagy hogy amikor már nagyon nem hiányzik,
akkor is kell az a még egy feles.

Ez az oka, hogy nem lesz soha egy szer sem,
amiből elég lenne egyetlen jól belőtt adag, hogy
attól fogva, egyszeriben a Nirvana legyen a norma.
Ezért kevés egy lökés, hogy átlökjön a parák palánkján,
ne csak megbillentsen.
Ezért nem adja egy élmény sem annyira,
hogy két perc múlva ne érezném megint úgy,
hogy valahogy máshogy akarom érezni magam.

Halló? Mr. Stephen Hawkinggal beszélek?
(utálom, amikor a gép válaszol)
Üzenem, hogy ne keresse tovább
a mindenség egyenletét. Megvan!
A következő kihívás, hogy próbáljuk meghekkelni.

Mert ha lehetne kettő, tehát, átszámítva, egy fél életem!
Akkor a jelenlegihez képest éppen
feleannyi bűntudatom lenne amiatt,
hogy nem nyertem Pulitzer díjat,
de még egy véres slam versenyt sem,
nem neveztek el rólam egy fémet,  vagy vírust,
és nem Zuckerberg a vezetéknevem.

Ezért, elhatároztam:
ha valahogy kapok még egy életet
(vagyis akkor egy negyedet, értitek),
inkább elmegyek épületnek.
Mondjuk egy katedrális leszek,
abban a bizniszben egyáltalán nem ciki,
ha harminc év alatt félig sem készültél el.

Én leszek az egész konstrukció,
a vécécsészéktől a villanykörtékig.
Én leszek a szentélyben az oltár,
rajta bárányvérrel felírva, hogy „ismerkednék”.
Én leszek a kehely, amit mindenki a szájához vesz,
én leszek a bor (persze vizezett),
én leszek az ostya ami a fogak közé ragad.
Ha bárki bárhol késsel akar játszani,
önként s dalolva leszek én az áldozat.

Vagy, inkább leszek mégis egy mélyenszántó frázis
azon a motivációs plakáton .
Így nem tűnök el egészen,
sőt, a lényeget tekintve ugyanaz maradok.
Most csak információ vagyok, ami várja a sokszorosítást.
egy szellemesen könnyed,
édesen üres szösszenet formájában,
talán még népszerűbb is leszek.

Valahogy így fogok szólni:

A hit vallás,
az ismeret elmélet,
a lét filozófia,
a tapasztalati tudás.
Egy dekányi Dekameron mázsányi Descartes.
Gondolkodom, de hát csak arra jutok:
mikor legkevésbé önmagam,
igazán akkor érzem, hogy vagyok.

Slam

Karma Poetica

Sziasztok! A slam poetry bajnokságra jöttem. Versenyezni. Hol a rajtvonal? Itt ez? A színpad széle? Jó, akkor csak óvatosan indulok el, nehogy nagyot essek.
És hol a cél? Meddig kell elmenni? Meddig lehet elmenni? Mondjuk addig hogy elvágom a torkomat a színpadon? Az elég alter nem? Ja, de nem lehet kelléket használni… Basszus.
Szóval akkor ez egy körpálya? A színpadon kezded, a színpadon végzed. Bevégzed a színpadon, mint az igazi színészek. Ja, bocs. Nem vagyok színész.
– Tényleg, miért nem leszel színész? Olyan tehetséges vagy?
– Miért nem leszel költő? Gyönyörűek a metaforáid!
– Ne legyél színész! Azok mind rosszéletűek!
– Ne legyél költő! A híd alatt fogsz lakni!
A híd alatt? Debreceni vagyok bazdmeg, még folyó sincs.
Inkább keresek valami diákmelót.
– Hello szia! A logisztikásokat keresem.
– Te vagy az új srác?
– Igen, a nevem Bakota Za…
– Nagyszerű! Akkor kezdjük is, ott van az a 15 zsák pakold már át emide őket.
– Srác! Figyi! Elugrunk Lacival kajálni, befejezed a végét? Köszi!
– Hé, hé! Hagyd a picsába, majd a srác megcsinálja.
A srác. Társadalmunk alap építőköve. Nem gondolkodik csak cselekszik, keveset fogyaszt, főleg százon, mert azon csak pörög. De 12 órán keresztül. Napi egy ramennel elél. Némelyik talán sokat füstöl, de kompenzálni kell.. És most mindez az öné lehet havi 47 ezerért.
És az adó?
Levonjuk! Levonják! Visszaigényeljük, beforgatjuk, befektetjük, megfektetjük, megfektetünk, megszopatunk.
Bocs. Ez már az apróbetű.
Inkább mégis csak költő leszek. Elmegyek Győrbe, mert ott még rossz esetben is jók a kilátások.
Vagy leközölnek, vagy lekezelően közlik hogy kösz de nem.
De ha mégis, egyszer életrajzi regényt írtok rólam, légyszi ne hagyjátok ki azt a részt, hogy egyszer majdnem leugrottam az Anker’t színpadáról.
Köszi!

Dráma

Karma

Szereplők:

NARRÁTOR

FÉRFI

HAJLÉKTALAN

LÁNY

NARRÁTOR: Fejét leszegve sétált a parkban, miközben az eső lassan utat talált a kabátja gallérja elálló hajlatán és befolyt a nyakán, majd a hideg esővíz alattomosan lecsordogált a gerincén és vidáman végigszaladt rajta, mint fagyos patak a medrében. Borzongató érzés volt, amibe azonnal bele is rázkódott és libabőrös lett. Késő este volt, a sötét felhőktől nem látszottak a csillagok. Szerette az esőt, és kifejezetten szeretett esőben sétálni, de nem most. Most rossz kedve volt. Amint megérezte, hogy az eső becsorog a gatyájába, úgy állt meg, mintha valaki egy aljas szitkot vágott volna hozzá. Arcát lassan az ég felé fordította és a fogai közül megpróbáltak szavakká formálódni az indulatok, de…

FÉRFI: Hogy az a… Hogy ba… ba… Szórakozz mással, te… teee… vén kárörvendő!

NARRÁTOR: …de sajnos kevés sikerrel. Szánalmasnak érezte magát, amiért csak ennyire tellett tőle, de nem akarta Istent a szájára venni. Hitt Istenben de most nagyon dühös volt rá. Hirtelen felcsillant a szeme.

FÉRFI: Hogy ázna lucskosra a gatyád! Folyjon végig a lábadon a víz és áztassa el az évezredek óta büdösödő zoknidat és a bűzös szaft csöpögjön le a pokolba, hogy a gyomruk is felforduljon tőle és indítsanak háborút miatta a mennyország ellen!

NARRÁTOR: Büszke volt magára. Kihúzta magát, de ettől csak még egy adag víz csorgott a nyakába.

HAJLÉKTALAN: Szerintem nincs zoknija.

NARRÁTOR: Szólalt meg egy hajléktalan az árnyékból.

FÉRFI: Mi?

HAJLÉKTALAN: Nem „mi”, hanem „tessék”.

FÉRFI: Mi van?

HAJLÉKTALAN: Nem „mi van”, hanem…

FÉRFI: Kit érdekel?

HAJLÉKTALAN: Engem érdekel.

FÉRFI: Törődj a magad dolgával!

NARRÁTOR: Mondta, és ezzel indult is volna tovább.

HAJLÉKTALAN: Én vagyok az apád.

NARRÁTOR: A férfi megrezzent és elkerekedő szemével fürkészni kezdte az árnyékot, ahonnan csak erős szuszogás hallatszott, mintha a hajléktalannak gondja lenne a lélegzetvétellel. Két kigúvadó szempár ragyogott csak felé a rendezetlen, ázott szakáll és a csatakos, hullámos hajfürtök mögül. A férfi közelebb lépett addig, amíg az ázott csövesszag falába nem ütközött. A kezét az orra elé tette, mintha az bármit is segítene a szag ellen. Úgy érezte, mintha egy láthatatlan jobb egyenessel orrba vágták volna.

FÉRFI: Mit mondtál?

NARRÁTOR: Kérdezte. A hajléktalan szuszogása egyre hangosabb lett és néha ijesztő hörgések szaggatták szét a ritmusát.

FÉRFI: Mit mondtál?

NARRÁTOR: Kérdezte ismét. Dühösen szerette volna kiejteni a szavakat, de mintha egy kis félelem is beszivárgott volna az indulat mellett. A vizes gatyájára már nem gondolt, pedig a víz lassan végigfolyt a combján és célba vette a zokniját. Most csak a sötétségben gubbasztó alakra figyelt. Egy pad támláján ülve kuksolt és teste néha megremegett a hörgésekről.

HAJLÉKTALAN: Azt mondtam, hogy…

NARRÁTOR: A mondat artikulálatlan hörgésbe torkollt, amitől a férfi önkéntelenül is hátralépett egyet.

FÉRFI: Azt mondtad, hogy… azt mondtad…

NARRÁTOR: Ismételgette rekedten.

HAJLÉKTALAN: Azt mondtam, hogy… éhhén vagyok az ahhahapád!

NARRÁTOR: Tört ki a hajléktalan, aki már alig tudta visszafogni a röhögését, de most majd’ leesett a padról és úgy nevetett, hogy elkezdett csuklani.

FÉRFI: Te mocsok! Hogy rohadnál meg, te! Dögölj meg, te…

NARRÁTOR: Rontott rá dühösen a hajléktalanra, de gyorsan megálljt parancsolt neki a pad alól lomhán előbújó fekete árny. Csak a villogó fehér szemfogak és a mély morgás jelezte, hogy valami nagy, és igen veszélyes állat figyelmét érdemelhette ki. Egy kifejlett fekete nőstény labrador őrizte a gazdáját és most kettejük közé állt megvetett lábakkal.

HAJLÉKTALAN: Démon! Ne bántsd, csak viccel. Ugye, fiam? Csak vicceltél?

FÉRFI: Ezt miért csináltad?

HAJLÉKTALAN: Mit?

FÉRFI: Hogyhogy mit? Ezt! Miért csináltad?

HAJLÉKTALAN: Mit?

NARRÁTOR: Nevetett.

HAJLÉKTALAN: Ez mekkora poén volt! Luke, én vagyok az apád!

NARRÁTOR: Nevetett.

FÉRFI: Rohadék!

HAJLÉKTALAN: Láttad volna a képed!

NARRÁTOR: Nevetett.

HAJLÉKTALAN: Démon, láttad milyen bamba képet vágott?

NARRÁTOR: Démon morog.

FÉRFI: Kussolj, te szardarab!

HAJLÉKTALAN: Jaj, gyakorolni kell még ezt a káromkodást, fiacskám! Nem megy az olyan jól neked.

FÉRFI: Hogy rohadnál meg a kutyáddal együtt, te gané rakás!

NARRÁTOR: Üvöltötte és legszívesebben nekirontott volna a vihogó hajléktalannak, de a kutya vészjóslóan követte minden mozdulatát.

HAJLÉKTALAN: Gyakorolj csak nyugodtan, ne kímélj! Szórd csak rám az átkokat! Tengerre vizet…

NARRÁTOR: Nevetett, amivel a férfit egyre jobban feldühítette.

FÉRFI: Mi van?

HAJLÉKTALAN: Hát tengerre vizet. Jaj, nem igaz, hogy nem tudod. Különben meg nem „mi van”, hanem…

FÉRFI: Nem! Azután. Mit mondtál azután?

HAJLÉKTALAN: Azután? Te hülye vagy, fiam?

NARRÁTOR: Nevetett.

FÉRFI: Most! Mit… mit mondtál?

HAJLÉKTALAN: Azt, hogy hülye vagy…

FÉRFI: Nem azt, hanem utána.

NARRÁTOR: A hajléktalan arcán először kíváncsiság futott át, ami átfordult szánalomba. A férfi először a hajléktalant, majd a kutyáját próbálta megfigyelni, de a sötétben csak keveset látott belőlük. Egész teste megfeszült.

FÉRFI: Ezt te…

HAJLÉKTALAN: Jól vagy fiam?

FÉRFI: Ne hívj a fiadnak!

HAJLÉKTALAN: Jaj, ugyan már! Nem akartalak ennyire megijeszteni, csak vicc volt. Jó kis vicc. Láttad a Csillagok háborúját, nem? Azt mindenki látta. Régen többször is megnéztem. Ugyan már, hát csak vicceltem! Démon, gyere ide! Hagyd békén szegényt! Na, most már menj szépen haza, ne rontsd itt tovább a levegőt!

NARRÁTOR: Megveregette a kutyája oldalát, aki ezt farok csóválással nyugtázta és fél szemmel a férfit figyelte, aki a fákat fürkészte, mintha valakit keresne.

FÉRFI: Nem lehet.

NARRÁTOR: A férfi meg volt róla győződve, hogy rég eltűnt apja jelenlétét érzi, de az is megfordult a fejében, hogy a hajléktalan idézte ide a szellemét.

HAJLÉKTALAN: Na, gyerünk, tünés! Nincs jobb dolgod? Az asszony már biztos vár. Na, lépés! Bőrig ázol itt az esőben és a végén miattam kapsz tüdőgyulladást.

FÉRFI: Hallgass! Csend legyen, megértetted? Pofa be!

NARRÁTOR: Üvöltötte, miközben a mutatóujjával fenyegetően rámutatott a hajléktalanra, majd ugyanazzal a mozdulattal indulatosan a szájához emelte az ujját, csendet követelve.

HAJLÉKTALAN: Ne kiabálj velem! Mit üvöltözöl? Még a végén rád találom engedni Démont és az aztán tud ám fájni, amikor leharapja a mutogatós ujjad, kisfiam. Nem viccelek, nagyon csúnyát tud csinálni veled.

NARRÁTOR: A hajléktalan szája kaján vigyorra húzódott, a férfi szeme pedig élesen villant, de rá se hederített a fenyegetésre.

FÉRFI: Ez nem lehet igaz.

NARRÁTOR: Suttogta a férfi olyan hangon, amitől a hajléktalan gerincén végigfutott a hideg.

HAJLÉKTALAN: Na, jó. Ez csak egy rossz vicc volt. Jót nevettem, de látom, hogy nagy baj van itt nálad.

NARRÁTOR: A halántékára mutat.

HAJLÉKTALAN: Mindenkinek megvan a maga nyomora. Nem tudtam, hogy ilyen komolyan veszed majd. Menj szépen haza, és vedd be a gyógyszereid!

NARRÁTOR: A férfi lassan lehajtotta a fejét és hagyta, hogy az eső kimossa a gondolatait a fejéből… hagyta volna, de nem sikerült. Ehelyett az arcát áztató esőbe meleg, sós folyadék keveredett. Ökölbe szorított kezével megtörölte a szemét, és szívott egyet az orrán. Az állkapcsát összeszorítva állt az esőben és már a cipője is tele volt vízzel, de nem érdekelte. Ekkor lenézett a cipőjére, felnézett a hajléktalanra, a kutyájára, utána zavarodott dühvel körbenézett, közben fülelt.

HAJLÉKTALAN: Na, jó, ezt már kezdem unni. Démon!

NARRÁTOR: Démon morgással jelezte, hogy bármikor kész támadni. A férfit viszont nem a kutya, hanem az apja emlékei kötötték gúzsba.

HAJLÉKTALAN: Nem viccel ám…

NARRÁTOR: A férfi némán sírt. Könnyáztatta, riadt szeme zavarodottan villogott, ahogy apja emlékei filmkockákként peregtek előtte, de a pillanat, amikor elment, most gyötrelmesen hosszúnak tűnt. Akkorát sóhajtott, hogy Démon morgása is halk nyüszítésben végződött. Mintha az apja beszélt volna hozzá. Nagyon hiányzott neki.

FÉRFI: Nem!

NARRÁTOR: A férfi váratlanul úgy megiramodott, hogy a hajléktalan elfelejtett levegőt venni. Lelépett a padról és csak bámult a távolodó alak után, aki vissza se nézett, és pillanatok alatt már csak a cipője cuppogása hallatszott a messzeségből, amíg el nem nyelte az eső hangja. Csak Démon ugatott még néhányat utána diadalmasan.

HAJLÉKTALAN: Na, ezt jól megijesztetted Démon.

NARRÁTOR: Mondta.

HAJLÉKTALAN: Gyere ide, öreglány!

NARRÁTOR: Mondta.

HAJLÉKTALAN: Nincs ki mind a négy kereke, az biztos. Mit mászkál ez ilyenkor a sötétben? Esik az eső, meg minden, ez meg itt mászkál. Meg néz a hülye szemével. Mit néz a hülye szemével? Őrület. Tiszta őrület.

NARRÁTOR: Mondta, és együtt hallgatták, ahogy az eső a fák levelén kopog, onnan lecsorogva pedig az egyre terebélyesedő tócsákat hizlalja. Némelyik tócsa már összefolyt a szomszédjával, hogy egy nagy egésszé álljanak össze, mintha rég nem látott ikertestvérek ölelnék meg egymást. Egyszer csak erős széllökések érkeztek és mintha még sötétebb lett volna mint addig.

HAJLÉKTALAN: Igazán elállhatna már. Gyere ide öreglány! Mi lenne veled nélkülem? Na, jó, meg velem is nélküled?

NARRÁTOR: Mondta nevetve és közben barátságosan a kutyája homlokát ütögette a mutatóujjával, mire az a keze után kapott. Ebben a pillanatban villámlott és a villanásban furcsa, idegen fényt látott megcsillanni kutyája szemében, amit nem értett.

HAJLÉKTALAN: Na! Szépen! Mi van veled? Meghülyültél? Szépen!

NARRÁTOR: A kutya szembefordult gazdájával a padon, és amikor a villámlás moraja is megérkezett, olyan érzést keltett a hajléktalanban, mintha Démon morogna, és ez a morgás valami hihetetlen mélységből szólna.

HAJLÉKTALAN: Mi van?

NARRÁTOR: A kutya már nem csóválta a farkát, csak mozdulatlanul nézte a gazdáját.

HAJLÉKTALAN: Démon, mi van veled? Mit nézel?

NARRÁTOR: Démon hátracsapta fülét és közben halk morgást hallatott.

HAJLÉKTALAN: Hohó! Démon!

NARRÁTOR: Próbálta fegyelmezni a kutyáját, de…

HAJLÉKTALAN: Nem! Ül! Ül!

NARRÁTOR: …Démon tovább morgott.

HAJLÉKTALAN: Nem morog tovább! Ül! Mi? Mi van?

NARRÁTOR: Démon morgás közben kivillantotta hosszú agyarait is, amit nyalogatni kezdett és ettől csöpögni róla a nyál, ami az eső miatt nagyon soknak tűnt. A nyál mintha csak úgy dőlt volna a szájából.

HAJLÉKTALAN: Mi? Na, ne! Ilyen nincs! Ezt te csinálod?

NARRÁTOR: Démon elkezdte belevájni hátsó lábai karmait a pad deszkáiba.

HAJLÉKTALAN: Most komolyan? Hallom, hogy mit mondasz! Démon! Én tényleg hallom, hogy mit mondasz! Ez állati! Mondj valamit!

NARRÁTOR: Démon csak morgott tovább és lassan, vészjóslón lejjebb engedte a fejét.

HAJLÉKTALAN: Igen! Ez az! Ezt hogy csinálod?

NARRÁTOR: Démon vicsorogva méregette a gazdáját és közben megfeszítette az izmait.

HAJLÉKTALAN: Na, jó! Nem! Nem! Rossz kutya! Rossz!

NARRÁTOR: Démon nekiugrott a hajléktalannak, aki a jobb kezével védekezett volna, de a kutya egyetlen harapással tőből leharapta a mutatóujját, ezután az alkarjába harapott és erősen szorította, majd durván rángatni kezdte, mint egy rágós koncot. A hajléktalan fájdalmában kiabálni kezdett.

HAJLÉKTALAN: Démon! Nem! Dééááááá!!! Démooon!

NARRÁTOR: Bal kezével esetlenül püfölni kezdte a kutyája fejét, mire az válaszul leharapta a bal kisujja első percrét és a gyűrűsujja két percét, majd a hüvelykujjába harapott, ami egy gyors reccsenéssel el is tört és kifordítva lógott egy darab húson, mint egy csirkecomb. A vér minden irányba spriccelni kezdett, a hajléktalan torkát artikulálatlan kiáltás hagyta el.

HAJLÉKTALAN: Ááááááá…

NARRÁTOR: A szél elült, és már csak az eső hangját lehetett hallani, meg a hajléktalan fájdalmas nyögdécselését.

HAJLÉKTALAN: A rohadt életbe!

NARRÁTOR: Démon hátrált pár lépést a padon és a fejét kíváncsian forgatva, figyelte a gazdáját, ahogy a földre esik, szenved és kiabál és nyög a fájdalomtól. Csóválni kezdte a farkát, és szimatolgatva közelebb lépett.

HAJLÉKTALAN: Menj innen, rohadt dög! Takarodj!

NARRÁTOR: Mondta, mire Démon ruganyos mozdulattal leugrott a padról és szimatolni kezdett.

HAJLÉKTALAN: Mi ez? Mi az Isten ez?

NARRÁTOR: Csonka jobb kezével próbálta visszahelyezni az élettelenül fityegő bal hüvelykujját a helyére, közben a sárban csúszkálva tolatott hátra a kutya elől.

HAJLÉKTALAN: Fogd be a pofád, te átkozott dög! Nem hallod? Maradj ott! Ne gyere közelebb!

NARRÁTOR: A kutya megtalálta a hajléktalan gyűrűsujját, amit farok csóválás közben elégedetten elropogtatott.

HAJLÉKTALAN: Köpöd ki?! Köpd ki, te mocsok!

NARRÁTOR: Ügyetlenül rúgott egyet a lábával a kutya felé, de csak azt érte el, hogy ülő helyzetből hanyatt esett. Miközben felkelt, a jobb kezére támaszkodott, és ettől éles fájdalom hasított a mutatóujja csonkjába és a szétmarcangolt alkarjába.

HAJLÉKTALAN: Ááááááá… Ezt nem hiszem el!

NARRÁTOR: A keze mocskos lett és lüktetett a fájdalomtól. Vér keveredett a sárral, különös mintákat képezve.

HAJLÉKTALAN: A rohadt, tetves, büdös életbe! Ki az? Ki pofázik? Megőrültem? Áááá… a kezem!

NARRÁTOR: A hajléktalan azt hitte, hogy megőrült. A kutyáját hallotta beszélni miközben megtámadta, Démon viszont már nem is emlékezett rá, hogy mi történt, csak szaglászott és a hajléktalan kisujja percét is megtalálta. Egyben nyelte le.

HAJLÉKTALAN: Már tudom, hogy nem a kutyám beszél, te szarházi! Ki beszél? Mi a szar ez? Hol vagy, te gané?

NARRÁTOR: Üvöltötte.

HAJLÉKTALAN: Még szép, hogy üvöltöttem, leharapta a kutyám az ujjam, hogy az Isten pofozzon fel!

NARRÁTOR:

HAJLÉKTALAN: Hol vagy? Gyere elő!

NARRÁTOR: Démon visszamegy a padhoz és felug…

HAJLÉKTALAN: Leszarom, mit csinál Démon, gyere elő!

NARRÁTOR: A hajléktalan teljesen megőrült a fájdalomtól, minek hatására hangokat hallott a fejében.

HAJLÉKTALAN: Hangokat, mi? Hát addig jó neked, amíg csak a hangodat hallom, mert ha meglátlak, kitépem a lábaidat, és a hátadba állítom őket, aztán kúszhatsz, mint a csiga!

NARRÁTOR:

HAJLÉKTALAN: Démon, keresd! Keresd kislány! Fogd meg!

NARRÁTOR: Démon a padon felállt, izgatottan fülelni és szimatolni kezdett.

HAJLÉKTALAN: Aha, és ha szagot fog, akkor elharapja a torkodat, te mocsok!

NARRÁTOR: A hajléktalan lassan térdre küszködte magát, és a sárban ügyetlenül odabotorkált a padhoz.

HAJLÉKTALAN: Ügyetlen a jó édes anyád, aki a világra szenvedett! Az az ügyetlen!

NARRÁTOR:

HAJLÉKTALAN: Na, mi van? Elfelejtetted mondani, hogy leültem.

NARRÁTOR: Leült a pad… majd felállt. És leült. Újra felállt. Ezután lassan leült, majd hirtelen felá… nem, mégsem állt fel. Most ül.

HAJLÉKTALAN: Haha! Nevetett a hajléktalan, mert ezt jól beszoptad, barátom! Mi vagy te, egy pszichopata helyszíni közvetítő? Hogy dögölnél meg! Letépte a kutyám az ujjam! Négy ujjamat tépte le, te tetű, te! Hát, áááá!!! Mocskosul fáj! Te meg csak helyszíni közvetítesz? Na, gyere elő szépen, amíg nyugodt vagyok!

NARRÁTOR: Démon feladta a keresést és visszaült a gazdája mellé, miközben jóízűen nyalogatta a vérét szája széléről.

HAJLÉKTALAN: Jóízűen? Jóízűen???

NARRÁTOR: Kérdezte.

HAJLÉKTALAN: Igen, kérdeztem!

NARRÁTOR:

HAJLÉKTALAN:

NARRÁTOR: A hajléktalan némán ül, és…

HAJLÉKTALAN: A hajléktalan némán ül, és várja, hogy kiherélje a gyáva pofázót!

NARRÁTOR: …mondta.

HAJLÉKTALAN: Mondta, majd rohadtul türelmesen várja, hogy a gyááávaaaa pofázó előmásszon és belenyomja a „csonka kezével” a pofáját a sárba, hogy az a fülén, meg orrán folyjon ki.

NARRÁTOR:

HAJLÉKTALAN: Na, mi van? Megkukultál?

NARRÁTOR: Haló.

HAJLÉKTALAN: Haló! Na! Szóval telefonon beszélsz? Jól van, eggyel közelebb vagyunk! Pofázzál még egy kicsit! Na?

NARRÁTOR: Ööö… Ön hall engem?

HAJLÉKTALAN: Hát szerinted kihez pofázok itt már egy ideje? Attól, hogy csöves vagy… bocsánat! „Hajléktalan” vagyok, még össze tudom rakni a képet, nem gondolod? Vagy szerinted hajléktalannak születtem?

NARRÁTOR: Nem.

HAJLÉKTALAN: Ki se nézed belőlem, hogy vegyész vagyok, mi, te gyökér?

NARRÁTOR: De igen.

HAJLÉKTALAN: Óhajtod, hogy felsoroljam a periódusos rendszer elemeit?

NARRÁTOR: Nem kell, köszönöm!

HAJLÉKTALAN: Vagy szeretnéd te felsorolni?

NARRÁTOR: Nem szeretném, köszönöm!

HAJLÉKTALAN: Na, gyere szépen elő! Milyen egy udvarias gyökér vagy te, jól van!

NARRÁTOR: Köszönöm!

HAJLÉKTALAN: Mi van, beakadt a lemez? Ne köszöngesd, hanem told ide a retkes képed, hogy a szemedbe nézzek, te sunyi kis köcsög!

NARRÁTOR: Azt sajnos nem tehetem.

HAJLÉKTALAN: Azt sajnos nem… mi van? Mért nem „teheted”? Másszál le szépen a fáról, vagy bánom is én, hogy honnan. Gyere elő akárhol is vagy, mert ha Démont utánad küldöm, nem csak az ujjaidat eszi meg, hanem…

NARRÁTOR: Fájlalja a kezét…

HAJLÉKTALAN: A pofádat befogod! Rajzold szépen magad ide, most azonnal!

NARRÁTOR: Azt sajnos nem tehetem.

HAJLÉKTALAN: Ezt már mondtad az előbb is. Mi vagy te, robot? Hogy hívnak?

NARRÁTOR: Én vagyok a hang.

HAJLÉKTALAN: A hang? Aha. Én meg a pofon.

NARRÁTOR: Nevetett.

HAJLÉKTALAN: Ritka unalmas gyerek vagy te, anyád nem mondta még?

NARRÁTOR: Nincs anyám.

HAJLÉKTALAN: Nincs? Akkor mid van? Két apád?

NARRÁTOR: Én egy jelenés vagyok.

HAJLÉKTALAN: Jelenés.

NARRÁTOR: Én vagyok a hang.

HAJLÉKTALAN: Komolyan? A hang? Hát erre nem jöttem volna rá magamtól. Köcsög!

NARRÁTOR: Nem köcsög. Hang.

HAJLÉKTALAN: Na, jól van, nincs kedvem szórakozni. Rohadtul eláztam, megevett a kutyám, folyik a vérem, tiszta sár a kezem…

NARRÁTOR: Igazából nem egészen értem, hogy miért hall engem.

HAJLÉKTALAN: Gondolom azért, mert jár a szád.

NARRÁTOR: Ennek nem így kellene lennie. Valami nincs rendjén.

HAJLÉKTALAN: Hát, ebben látod, egyetértünk! Ennek egész pontosan úgy kellene lennie, hogy az ujjaimnak a kezemen kellene lenni, és nem a kutyám gyomrában kellene lenni. Önnek, drága uram meg a jó édes anyjában kellene lenni. De rohadtul nem így van ám!

NARRÁTOR: Mint azt már mondtam, nekem nincs anyám.

HAJLÉKTALAN: Hát, pedig valaki csak a világra szart téged is.

NARRÁTOR: Én vagyok a…

HAJLÉKTALAN: Kuss! Mi a franc ütött ebbe a dögbe? Egyszer csak nekem jön, leharapja három ujjamat, ebből kettő nem sokára kutyaszar lesz, ez meg itt lóg, most meg itt alszik mellettem, mintha semmi sem történt volna. Rohadtul fáj mindenem, meg már egy hordó vérem elfolyt.

NARRÁTOR: Démon elégedetten horkantott egyet álmában.

HAJLÉKTALAN: Ne pofázzál már! Ne helyszíni közvetítsél itten! Kinek helyszíni közvetítesz? He?

NARRÁTOR: Én a hang vagyok.

HAJLÉKTALAN: Én a robot vagyok.

NARRÁTOR: Utánozta a hangot… vagyis a… utánozta a… ismételte utánozva a…

HAJLÉKTALAN: A… a… utánozta a… vagyis a… Na, mi van? Nem indul a Windows? Jött a kék halál?

NARRÁTOR: Nevetett.

HAJLÉKTALAN: Hú, de unalmas vagy!

NARRÁTOR: Én vagyok a…

HAJLÉKTALAN: …hang! Igen, tudom. Nem érdekel! Vagyis tudod, mit? Érdekel. Na, mesélj szépen! Kinek a hangja vagy?

NARRÁTOR: Nem kinek, hanem minek.

HAJLÉKTALAN: És még neki áll feljebb… Szóval megkérdezem még egyszer, mert látom, hogy ma csak ilyen értelmi fogyatékosokat fúj ide a szél. Kinek… izé… na! Minek a hangja vagy?

NARRÁTOR: A karma hangja vagyok.

HAJLÉKTALAN: Haha… Meg ne próbáld! Hahahaha! A karma… Persze. Mármint az a karma?

NARRÁTOR: Igen, az a karma.

HAJLÉKTALAN: Ilyen hülyének nézel?

NARRÁTOR: Nem nézem hülyének.

HAJLÉKTALAN: Melyik fogam hiányzik?

NARRÁTOR: A jobb felső bölcsesség foga hiányzik.

HAJLÉKTALAN: Milyen színű volt a tolltartóm ötödikben?

NARRÁTOR: Pókemberes…

HAJLÉKTALAN: Hogy hívták az első aranyhalamat?

NARRÁTOR: Nem volt aranyhala.

HAJLÉKTALAN: Ööö… Mi volt az első jelszavam, amit kitaláltam?

NARRÁTOR: Vízicsiga729.

HAJLÉKTALAN: …És akkor most hanyatt kéne esnem? A kutyám leharapta három ujjamat!

NARRÁTOR: Ez volt a karmája.

HAJLÉKTALAN: Mit akarsz tőlem?

NARRÁTOR: Már semmit.

HAJLÉKTALAN: Dögölj meg! Miért van az, hogy pár hülye kérdés megválaszolása után elhiszem azt, amit mondasz?

NARRÁTOR: Mert érzi, hogy…

HAJLÉKTALAN: Fogd be a pofád! Utállak! Miért hallom, amit mondasz? Meg fogok halni?

NARRÁTOR: Igen. Még nem.

HAJLÉKTALAN: Még nem? Mikor?

NARRÁTOR: Eljön az ideje. Nem mondhatom meg.

HAJLÉKTALAN: Utállak!

NARRÁTOR: Tudom…

HAJLÉKTALAN: Három…

NARRÁTOR: …hogy hazudsz.

HAJLÉKTALAN: Nem hazudok, tényleg utállak! Nézd meg a kezem!

NARRÁTOR: A szívedben nincs gyűlölet. Ez csak védekezés.

HAJLÉKTALAN: Védekezés. És ha védekezésből utállak?

NARRÁTOR: Akkor nem lennék itt.

HAJLÉKTALAN: De ha te vagy a karma hangja, akkor hol van A karma?

NARRÁTOR: Nem tudom. Ennek nem így kellene lennie.

HAJLÉKTALAN: Itt ragadtál egy csövessel, meg a kutyájával, mi?

NARRÁTOR: Vannak olyan helyzetek, amiknek pillanatnyilag még nem látjuk az értelmét. Amikor itt ragadtam, nem tudtam elfogadni a tényt, hogy ez megtörténhetett és nem megyek tovább. Az a férfi, akit megtréfált, azzal szabadult meg a karmájától, hogy megélte az apja elvesztését, Ön által. Hosszú lenne elmagyarázni, hogy az a karma honnan ered, de így maradtam Önnel. A kutyáját nem véletlenül hívják Démonnak és nem véletlenül támadta meg. Az Ön karmája is feloldozásra került.

HAJLÉKTALAN: Hogyhogy nem véletlenül hívják Démonnak? Én adtam neki ezt a nevet.

NARRÁTOR: Maga csak bevonzotta a kutyája nevét.

HAJLÉKTALAN: Ő a pokol kutyája?

NARRÁTOR: Nem. Nincs fény sötétség nélkül, és sötétség sincs fény nélkül, tehát…

HAJLÉKTALAN: …szükség van rá, persze. De hát ő a legjobb barátom.

NARRÁTOR: Igen, tudom.

HAJLÉKTALAN: És… értem. Neki sincs gyűlölet a szívében, mint nekem? Csak tette a dolgát?

NARRÁTOR: Pontosan.

HAJLÉKTALAN: És te mit keresel itt?

NARRÁTOR: Én a karma miatt létezem.

HAJLÉKTALAN: De azt mondtad, hogy az én karmám már tiszta.

NARRÁTOR: Igen.

HAJLÉKTALAN: Akkor a kutyám miatt vagy itt?

NARRÁTOR: Nem. Az ő karmája eleve tiszta volt.

HAJLÉKTALAN: Akkor csak egy valaki maradt.

NARRÁTOR: Igen.

HAJLÉKTALAN: Te.

NARRÁTOR: Igen.

HAJLÉKTALAN: Hosszú csend.

NARRÁTOR: Hosszú csend.

HAJLÉKTALAN: A hang idővel rájött, hogy elvégezte a feladatát és ideje továbblépni. Lassan elhalkult, majd teljesen elállt az eső. A felhők elvonultak és az előbukkanó csillagok visszatükröződtek a park tócsáiban, mintha leszálltak volna a sárba, hogy megfürödjenek benne. Elállt a szél is és az park összes állata elnémult. Hatalmas volt a csend, szinte tapintható. Démon, a fekete nőstény labrador csak aludt, ezért nem láthatta, hogy a hajléktalan előtt összefutnak a fények, felragyognak, és mintha átölelnék egy hosszú pillanatra. A fény felszállt a csillagok közé. A hajléktalan már nem volt a kutyája mellett. Eltűnt. Semmivé lett. Kis idő múlva egy gyorsléptű lány cipőkopogása ébresztette fel Démont. A csillagfényben meglátott egy citromsárga esőkabátot közeledni. A lány szaporán szedte a lábát. Talán a munkából igyekezett haza, vagy épp oda ment, nem tudhatta. Vakkantott egyet, amire a lány ijedten megállt, kisimította a göndör fürtjét a szeméből és látta, hogy egy gyönyörű fekete kutya megrázza a bundáját és ezer csillogó gyöngyszemként repültek szét a vízcseppek körülötte. Játékosan csóválta a farkát és csillogó szemmel nézte őt.

LÁNY: Hát te ki vagy?

HAJLÉKTALAN: Mondta.

LÁNY: Hogy hívnak?

HAJLÉKTALAN: Kérdezte. A kutya vakkantott egyet, megfordult maga körül és lustán odacammogott a lányhoz, aki megsimogatta a buksi fejét.

LÁNY: Jaj, de cuki vagy!

HAJLÉKTALAN: Nevetett.

LÁNY: Gyere kutyus, hazaviszlek. Jössz velem haza? Hmm? Hazakísérsz? Nincs gazdid, ugye? Jaj, de szép vagy! Igen, nagyon szép vagy. Bizony ám, hát ki a szép? Te vagy a szép? Te vagy. Bizony, te.

HAJLÉKTALAN: Babusgatta a kutyát, aki hanyatt vágta magát, kilógatta a nyelvét és elégedetten horkantott, amikor a lány szeretetteljesen dögönyözte.

LÁNY: Gyere kutyus! Hova mész? Gyere!

HAJLÉKTALAN: A kutya visszaszaladt a padhoz és a szájába vette a hajléktalan jobb mutatóujját, amin eddig feküdt, majd visszaballagott a lányhoz.

LÁNY: Mit hoztál? Botot? Ideadod?

HAJLÉKTALAN: A lány próbálta kivenni azt a valamit a kutya szájából, de ő nem adta.

LÁNY: Nem adod? Jaj, de kis önző vagy. Az a tiéd, ugye? Jól van, akkor az a tiéd. Na, gyere kutyus! Jössz?

HAJLÉKTALAN: A kutya büszkén vitte a hajléktalan mutatóujját a szájában, közben hallgatta a lány csacsogását. Valamiért megnyugtatta a lány hangja és legszívesebben belefeküdt volna, mint egy nagy puha párnába.

LÁNY: Hogy hívnak, hm? Adjunk neked nevet? Legyél… mondjuk… Picur? Hmm… Nem, az túl komolytalan. Legyél Batman? Hű! Batman! A sötét lovag! De te meg kislány vagy, az sem jó. Mármint nem az a nem jó, hogy kislány vagy, hanem az, hogy kislány létedre Batman legyél.

HAJLÉKTALAN: Nevetett.

LÁNY: Tudod, mit? Adok neked elf nevet! Legyél sötét árnyék elf nyelven! Az hogy is van? A sötét az mor, az árnyék meg dae. Akkor legyél Modrae! Juj, Mordáj?

HAJLÉKTALAN: Nevetett.

LÁNY: Az nem jó! És a Daemor?

HAJLÉKTALAN: A kutya vakkantott egyet.

LÁNY Ez tetszik? Ez jó név, ugye? Gyere, Daemor!

HAJLÉKTALAN: A kutya ismét vakkantással nyugtázta a nevét. A lány tovább csacsogott, közben kerülgette a tócsákat, Daemor pedig csak hallgatta őt és nem kerülgette a tócsákat. A lány cipőjének kopogása lassan elhalkult és amint kiértek a parkból, már kezdett feljönni a nap.

Dráma

A játék

I.

(Durva kenderkötéllel, masszív fa karosszékhez van kötözve egy nő a két csuklójánál és a bokájánál fogva. A szemén fekete kendő, feje előrebukva, csak a szuszogása hallatszik. Mindkét keze, a bal térde és a jobb bokája be van fáslizva. A kötéseken itt-ott átüt a száraz alvadt vér. Zárban forduló kulcs hangja hallatszik, majd az ajtón egy férfi lép be. A nő felkapja a fejét a hangok hallatán és az ajtó irányába fordulva kérlelően megszólal.)

NŐ: Sötét… nagyon sötét van. Hallasz? Itt vagy? Kérlek, válaszolj! Kérlek szépen, szólj hozzám. Hallom, hogy itt vagy.

FÉRFI: Ne beszélj! (felkapcsolja a lámpát)

NŐ: (elcsukló hangon) Ne haragudj…

FÉRFI: Csak… ne beszélj.

NŐ: Jó. (halkan sírni kezd, de közben próbálja elfojtani)

FÉRFI: (Elégedetlenkedve felsóhajt, leteszi a táskáját pár lépésre a nőtől, odamegy hozzá, megvizsgálja a kötéseit, majd visszamegy a táskához, és fél térdre ereszkedve elkezd kipakolni belőle a földre. Először egy fehér abrosz kerül elő, amit gondosan a földre terít, majd egy üveg vörösbor, egy kalapács, egy dugóhúzó, egy olló, egy drótkefe és egy alma, amire ráharap, majd a szájában tartva tovább pakol.)

NŐ: (szipogva) Ne haragudj.

FÉRFI: (abbahagyja a pakolást egy időre és csak néz maga elé)

NŐ: Igen. Rendben. Vagyis bocsánat. Hallgatok.

FÉRFI: (Kifejezéstelen tekintettel, szájában az almával a nő felé fordítja a fejét, kiharap belőle egy falatot, megeszi és ráharapva az almára tovább pakolja a táska tartalmát. Kivesz egy fáslit, egy üvegcsét benne átlátszó folyadékkal, egy fehér gyertyát, egy doboz gyufát, egy szalvétába csomagolt henger alakú tárgyat, majd kiharap még egy falatot az almából és végül kivesz egy zacskó szaloncukrot.) Éhes vagy?

NŐ: (lehajtja a fejét) Nem.

FÉRFI: (meglepődve) Nem?

NŐ: Nem.

FÉRFI: (abbahagyja a pakolást) Tényleg?

NŐ: (némán bólogat)

FÉRFI: (feláll, odamegy a nőhöz, méregeti, és közben eszi az almát) Hoztam neked szendvicset… drágám.

NŐ: (a „drágám” szóra enyhén összerezdül) Köszönöm, nagyon figyelmes vagy.

FÉRFI: (helyeslően bólogat, közben figyeli a nőt)

NŐ: Megkérhetlek… drágám, hogy vedd le a kendőt a szememről? Szeretnélek látni végre.

FÉRFI: Hiányoztam?

NŐ: Igen, nagyon.

FÉRFI: (mosolyogva) Te is nagyon hiányoztál már nekem.

NŐ: (erőltetetten mosolyog)

FÉRFI: Hmm… (tétován megindul a keze, majd megáll, aztán egy hirtelen mozdulattal lerántja a kendőt a nő fejéről)

NŐ: (hunyorog a fénytől) Köszönöm! Nagyon kedves vagy.

FÉRFI: Kérsz egy harapást? (odanyújtja az almát)

NŐ: (küszködve a sírással) Nem, köszönöm. Nem vagyok éhes.

FÉRFI: Na, csak egy harapást. A kedvemért.

NŐ: (rázza a fejét, közben próbálja kilesni, hogy mi minden van az abroszon, de a férfitól nem látja)

FÉRFI: Már napok óta nem ettél. Valamit muszáj enned.

NŐ: Milyen nap van ma?

FÉRFI: Tessék?

NŐ: (zavarodottan) Csak azért kérdem, mert már olyan régen nem láttalak…

FÉRFI: Ne érdekeljen, hogy milyen nap van! Egyél! (odatolja az almát a nő szájához)

NŐ: Köszönöm, nem vagyok éhes.

FÉRFI: Jaj, dehogynem. (beletuszkolja a nő szájába az almát)

NŐ: Nem… (elkezdi mohón falni az almát) Nem, nem kérek…

FÉRFI: Na, csak lassan. Meg ne fulladj drágám.

NŐ: Nem. Köszönöm… köszönöm! Nem!

FÉRFI: Nagyon ügyes vagy! Ügyes! (megigazgatja a nő haját) Látod, mégis éhes voltál, pedig nem hittél nekem.

NŐ: Igen, tényleg igazad volt drágám! Köszönöm!

FÉRFI: Éhes vagy még?

NŐ: Nem, már ez is… Ezt sem kellett volna. (próbálja meglesni, hogy mi van az abroszon)

FÉRFI: Hmm? (visszanéz az abroszra) Kíváncsi vagy, hogy mit hoztam neked? (nevet) Olyan kis türelmetlen vagy ma.

NŐ: Nem. Bocsánat, véletlen volt. Ne haragudj!

FÉRFI: (kedvesen mosolyogva) Semmi baj, komolyan. (visszamegy az abroszhoz és leguggol mellé) Mit szeretnél? Egy Cháteau Margaux-t, vagy egy szendvicset? Ezt külön erre az alkalomra tartogattam, de sajnos poharakat elfelejtettem hozni. Látod, milyen feledékeny vagyok? Egy ilyen bort üvegből inni olyan, mint gatyában operába menni, nem igaz? (nevet)

NŐ: De igaz! (kényszeredetten nevet)

FÉRFI: Apropó! Ha már nincs poharunk, legyen zenénk! (a kabátja zsebéből elővesz egy mobilt) Szereted Chopint? Olyan érzéki. Olyan törékeny és kiszolgáltatott. Tökéletesen illik ehhez a… borhoz. (elindítja a Nocturne op. No.2-t, felveszi a dugóhúzót és a bort, odasétál a nőhöz és nézni kezdi a térdét) Olyan fájdalmas. (a dugóhúzóval végigsimítja a vérnyomos kötést) Fáj még?

NŐ: (lélegzetvisszafojtva tagadólag megrázza a fejét)

FÉRFI: (üvöltve) Nem hallom!

NŐ: Nem fáj!

FÉRFI: (egy hirtelen mozdulatot tesz, mintha le akarná harapni a nő fülét, de lassan becsukja a száját és azt suttogja) Majd mindjárt fog.

NŐ: (sírva) Kérlek, engedj el! Kérlek… Könyörgöm…

FÉRFI: (suttogva) Kiestél a játékból. Már megint.

NŐ: Nem! Drágám, kérlek! Nézz rám! Tudod, hogy szeretlek, tudod, ugye?

FÉRFI: Igen, tudom. (elkezdi kinyitni a bort)

NŐ: Nem tudok nélküled élni. Minden nap csak rád gondolok. Veled álmodok, vágyom az érintésedre, a hangodra, a csókodra, a tekintetedre…

FÉRFI: Kiestél a játékból.

NŐ: Nem estem ki!

FÉRFI: Már megint.

NŐ: Nem! Nézz rám! Tudom, hogy magányos vagy. Én is magányos vagyok, és csak arra vágyom, hogy velem légy. Nézz rám! Itt vagyok, látod? Veled vagyok. Szükségem van rád. Neked is szükséged van rám és… és végtelenül szerelmes vagyok beléd.

FÉRFI: (kihúzza a bor dugóját, majd – a nőt nézve – ráharap, közben kicsavarja belőle a dugóhúzót)

NŐ: Egész életemben téged vártalak, és amikor megláttalak, rögtön tudtam, hogy te vagy az.

FÉRFI: (kiköpi a dugót) Közhely.

NŐ: Nem! Nézz a szemembe! Nem hazudok. Látod a tüzet a szememben? Oldozz el! Kérlek! Hadd érinthesselek meg. Inni akarom a csókod. Eggyé akarok válni veled, elvégre mi már egyek vagyunk. Hadd forrjak össze veled. Engedj közel magadhoz!

FÉRFI: Hát ennyire szeretsz?

NŐ: Sokkal jobban, mint azt hinnéd. Engedd, hogy bizonyítsam!

FÉRFI: Hoztam neked szendvicset, meg szaloncukrot is. Mindjárt itt a Karácsony. Megkóstolod? (felé nyújtja a bort)

NŐ: Nem kell. Csak te kellesz. A szerelmedtől akarok megrészegülni.

FÉRFI: Pedig ez egy igazán jó bor.

NŐ: Nem érdekel! Inni akarok a csókodból! Csókolj meg és az egész világot neked adom!

FÉRFI: De a múltkor is megharaptál.

NŐ: Mert… annyira… mohón vágytam rád, hogy nem tudtam… nem bírtam már magammal.

FÉRFI: (a dugóhúzó kiesik a kezéből) Ennyire szeretsz?

NŐ: Igen, hát nem látod? Itt égek a vágytól előtted. Ha csak rám nézel, ellobbanok, mint egy szalmaláng.

FÉRFI: (meghúzza a bort) Mézben fürösztöd a lelkem.

NŐ: Én is ezt érzem. Annyira boldog vagyok, hogy itt vagy.

FÉRFI: (egy újabbat kortyol a borból, közben a nő mögé megy és megáll mögötte) A szavaid teljesen megrészegítenek, drágám.

NŐ: Engem a puszta jelenléted részegít meg.

FÉRFI: (felhúzza a jobb nadrágszárát és egy odacsatolt kést húz elő)

NŐ: Emlékszel, mit mondtam, amikor találkoztunk? Rögtön beléd szerettem, csak akkor még nem tudtam, hogy mi az, amit érzek. Soha nem éreztem még ilyet azelőtt.

FÉRFI: Isteni ez a bor. Kóstold meg! (odatartja bort a nő szájához)

NŐ: Megjelentél, rám néztél és azt mondtam, hogy „Egy ilyen szexi, zabálnivaló pasi mit keres itt egyedül, éjnek évadján?”. (a férfi önteni kezdi a nő szájába a bort, aki inni kezdi, közben kifolyik a szája szélén és végigfolyik a nyakán)

FÉRFI: Én meg azt mondtam, hogy „Téged.”. (elvágja a nő torkát a késsel, aki haldokolni kezd, de a férfi tovább önti a szájába a bort)

(Miután a nő már nem mozdul, a férfi összeszedi a dolgait és mindent visszapakol a táskába, kivéve egy szaloncukrot, amit bekap és a nőt nézve annyit mond:)

FÉRFI: Téged.

II.

(A nő a székben lekötözve ül, feje kábultan előrebukva. A férfi jókedvűen fütyörészve lép be az ajtón, bal kezével tálcát egyensúlyozva rántottát és pirítóst hoz be, a jobb kezével felkapcsolja a lámpát, utána a jobb vállán lévő táskát leteszi az ajtó mellé. )

FÉRFI: Jó reggelt! Ébresztő! Hasadra süt a nap.

NŐ: Jó reggelt! (kezd magához térni)

FÉRFI: Hogy aludtál?

NŐ: Mi?… Hol?… Ki?

FÉRFI: Egyszerre csak egy kérdést, ha kérhetném! (nevet) Nem tudok egyszerre mindenre válaszolni.

NŐ: Hol a francban vagyok? Miért vagyok… Mi ez? Lekötöztél? Lekötöztél, te mocsok? Engedj el, hallod?  Azonnal engedj el!

FÉRFI: Tessék?

NŐ: (a kezét rángatva és a csuklóját csavargatva próbálja kiszabadítani magát a kötélből) Te rohadék! Mit akarsz velem? Engedj el!

FÉRFI: De hát nem engedhetlek el.

NŐ: Mi az, hogy nem engedhetsz el? Hogyhogy nem engedhetsz el? Oldozz el azonnal!

FÉRFI: (szánalmasan áll, kezében a tálcával) Nem tehetem.

NŐ: Hogyhogy… hogyhogy nem teheted? (meglátva a magatartását először meglepődik, majd kis gondolkodás után lekezelő hangnemben…) Na, idefigyelj, drágám! Vicces volt, kinevettük magunkat, nagyon jó volt, de most már kijátszottuk magunkat. Kapsz egy nagy cuppanós puszit, és elbúcsúzunk, jó?

FÉRFI: (leteszi a tálcát a földre) Nem tehetem.

NŐ: Mi az, hogy nem teheted? Mi az, hogy… Most szépen lenyugszunk, jó? (mély levegőt vesz) Na, jó. Beszélgessünk egy kicsit, jó?

FÉRFI: Jó.

NŐ: Bánt valami, drágám?

FÉRFI: Drágám…

NŐ: Ö, igen. Jó. Drágám. Tudod ez a te szádból… Na, mindegy. Mondd meg szépen, hogy hol vagyunk, jó?

FÉRFI: (lehajtja a fejét és a földet nézi)

NŐ: Nézz csak rám egy kicsit. Nézz rám! Hahó! Hogy hívnak? Mi a neved?

FÉRFI: Drágám… (összevonja a szemöldökét)

NŐ: Aha. Na, jó. Nézz rám… drágám. Igen. Ez az. Nincs semmi baj. Figyelj, szeretnéd, ha játszanánk valamit? Ne, ne a földet nézd, hanem a szemembe nézz! Igen. Nézz rám! Bízol bennem? Megbízol bennem, drágám? Igen?

FÉRFI: Igen.

NŐ: Nagyon jó! Szóval van kedved játszani egyet? Nagyon jó lesz.

FÉRFI: Jó.

NŐ: Bizony, nagyon jó. Játsszuk azt, hogy ha ügyes leszel, akkor megölellek, és kapsz egy finom puszit, jó? Szeretnéd, ha megölelnélek?

FÉRFI: Igen.

NŐ: És szeretnél puszit is kapni tőlem?

FÉRFI: I… igen.

NŐ: Helyes! Akkor most kérdezek valami, és ha ügyesen válaszolsz, akkor adok egy nagy puszit, ha pedig a következő kérdésre is válaszolsz, akkor megölellek, jó? Szeretnélek nagyon szorosan magamhoz szorítani, hogy érezd, mennyire szeretlek. Szeretnéd, ha megölelnélek?

FÉRFI: (elmosolyodik és tétovázva közelebb lép egyet)

NŐ: Jól van, de előbb kérdezek valamit.

FÉRFI: Hol vagyunk?

NŐ: Parancsolsz?

FÉRFI: Te ilyet sosem kérdeznél.

NŐ: Mi? Milyet?

FÉRFI: Sosem kérdeznél olyat, hogy „Parancsolsz?”.

NŐ: (összezavarodva) Nem, nem, vagyis igen. De mi? Mit kérdeztél? Várjunk, csak lassan. Szóval igen. Hol vagyunk? Eltaláltad, azt akartam kérdezni, hogy hol vagyunk.

FÉRFI: Egy elhagyott óvóhelyen.

NŐ: (kicsit megijed, de gyorsan összeszedi magát és barátságosan elmosolyodik) Oldozz el, kérlek!

(Egy ideig nézik egymást, utána a férfi váratlanul odalép a nőhöz és szájon csókolja, amitől a nő ellenkező hangokat ad ki és megharapja a férfit, aki egy fájdalmas hangot kiadva hátra ugrik, a száját tapogatva.)

NŐ: (ijedten) Nem… nem volt szándékos. Bocsánat!

FÉRFI: Szeretem, ahogy bocsánatot kérsz.

NŐ: Ne haragudj, tényleg nem akartam. Megijedtem.

FÉRFI: Én is megijedtem, drágám.

NŐ: Bocsáss meg… drágám!

FÉRFI: (őszintén elmosolyodik) Megbocsátok.

NŐ: Most… (összeszedi magát) Akkor most jöhet a következő kérdés? Ha megint ügyesen válaszolsz, akkor az lesz a jutalmad, hogy szorosan magamhoz ölellek.

FÉRFI: Igen.

NŐ: Igen. Jó. Szóval. Figyelj… drágám!

FÉRFI: Miért hoztalak ide?

NŐ: Tessék? Nem.

FÉRFI: Azért, mert azt mondtad, hogy szexi vagyok.

NŐ: Mi? Nem ezt akartam kérdezni. Mi? Hogy mit mondtam?

FÉRFI: Azt, hogy zabálnivaló, meg szexi vagyok.

NŐ: Én? Miért mondtam volna ilyet?

FÉRFI: Nem tudom. Tényleg, miért mondtad?

NŐ: Nem mondtam. Mikor mondtam volna?

FÉRFI: Szóval nem vagyok szexi?

NŐ: Dehogy… (gyors meggondolás után) nem. Dehogynem. Szexi vagy.

FÉRFI: Szóval mégis mondtad?

NŐ: Figyelj! Ez nem ilyen egyszerű.

FÉRFI: Tudom, drágám.

NŐ: Kezdesz kicsit kiborítani ezzel a drágámozással. (idegesen nevet)

FÉRFI: Te kezdted. (nevet, utána hirtelen elkomolyodik) Mint ahogy a játékot is. Azt sem én akartam, hogy ide gyere, de miután szinte könyörögtél, hogy hozzalak magammal… (elgondolkodik, közben a mutatóujjával folyamatosan olyan mozdulatokat tesz, mintha a hamut verné le a cigarettáról) Most pedig az ölelés jön.

NŐ: Igen. Megölellek. Oldozz el, hogy megölelhesselek!

FÉRFI: Ugye tudod, hogy tudom, hogy miért szeretnél megölelni.

NŐ: Tudom, hogy tudod, hogy mi?

FÉRFI: Teljesen hülyének nézel? Azt hiszed, hogy idióta vagyok?

NŐ: (ingerülten) Dehogy! Nem vagy ostoba! Te egy intelligens, szexi férfi vagy, aki így szokott ismerkedni. Elrabolja a nőket az utcáról, lekötözi őket és ölelésért, meg pusziért cserébe elengedi őket.

FÉRFI: Ne szemtelenkedj!

NŐ: Ne? Ne szemtelenkedjek? Akkor engedj el, te köcsög! Mit képzelsz magadról? Hogy működtök ti egyáltalán? Azt hiszitek, hogy ezek után a nők majd szerelmet vallanak és addig éltek, amíg meg nem haltok? Gyereket ne szüljek neked?

FÉRFI: Izgalmas vagy.

NŐ: Köszönöm a bókot! Seggfej!

FÉRFI: És okos is.

NŐ: Á, szóval tényleg seggfej vagy?

FÉRFI: Ügyesen taktikázol. Először azt hiszed, hogy egy retardált hülye vagyok és az öleléssel próbáltál rávenni, hogy oldozzalak el, most meg támadsz, mert azt hiszed, hogy feldühítesz, és próbálsz elbizonytalanítani. Nem vagy ijedős fajta. Tetszel nekem.

NŐ: Rohadj meg!

FÉRFI: Jól elleszünk mi ketten.

NŐ: Rohadj meg!

FÉRFI: Most játszunk valami mást.

NŐ: Rohadj meg a játékoddal együtt!

FÉRFI: Bízol bennem?

NŐ: Persze, hogy bízom benned. Miért ne bíznék meg egy őrültben, aki elrabol, és egy székhez kötöz?

FÉRFI: Ez a játék tetszeni fog. Addig fogunk játszani, amíg teljesen meg nem bízol bennem.

NŐ: Ó, már alig várom, hogy játszhassunk. Engedj el, és megmutatom neked, hogy mennyire megbízom benned! Kikaparom a szemed, te mocsok!

FÉRFI: Most pedig elvágom a köteled. Játék indul.

NŐ: Végre! Épp ideje volt.

(A férfi az ajkához emeli a mutatóujját, ezzel csendre inti a nőt és cinkosul rákacsintva elővesz egy mobilt a zsebéből.

NŐ: Az az én mobilom! Add vissza a mobilom, te szemét!

FÉRFI: Már ki is estél a játékból. (közben mobilon keres valamit)

NŐ: Leszarom a hülye játékod, add ide a mobilom! Engedj el azonnal!

FÉRFI: Szereted Handelt?

NŐ: Leszarom Handelt is!

(A Handel – Sarabande hangzik fel a mobilból miközben a nő segítségért kiabál, miközben a férfi odamegy a táskához és egy fehér terítőt vesz ki belőle, arra egy hajkefét, egy harapófogót, egy doboz rajzszöget, egy kenyérvágókést és egy rúd téliszalámit tesz ki. Felveszi a kenyérvágókést és a téliszalámit és a nő mellé sétál velük.)

NŐ: Minek az a szalámi? Csak engedj el és add vissza a mobilom, hallod?

FÉRFI: Ezt mindig is ki szerettem volna próbálni. (letérdel a nő jobb lába mellé és a bal kezével függőlegesen a nő lábszárához szorítja a téliszalámit oda, ahol a székhez van kötözve)

NŐ: Hú… jó. Ok, csak nyugalom. Minden rendben van. Nincs semmi baj.

FÉRFI: Megbízol bennem, drágám?

NŐ: Persze, drágám, hogy rohadnál meg! Egy késsel a kezedben miért ne bíznék meg benned? Figyelj! Nyugodj meg, jó?

FÉRFI: Idegesnek tűnök? (elkezdi vágni a téliszalámit a nő lába irányában)

NŐ: Tudod mit? Nem érdekel. Egy gyáva féreg vagy. Csak egy gyáva féreg bánik így egy nővel.

FÉRFI: Haydnt jobban szeretem Handelnél, de ebben a Sarabandeben van valami fülledt erotika, ami mélyen megérint.

NŐ: Gyáva féreg.

FÉRFI: Ahogy a hús a húson súrlódik… Egyszerre nehézkes és könnyed, méltóságteljes és érzéki. A lüktetése egyszerre gyönyörteljes és fájdalmas.

NŐ: (artikulálatlanul kiabál, sír és szitkozódik, miközben próbálja kiszabadítani magát a kötelékből, de sikertelenül)

FÉRFI: Megkérhetlek, hogy ne kiabálj? Engedd el magad. Minden rendben lesz. Próbáld meg élvezni a pillanatot, drágám, mindjárt készen vagyunk. Csak bízd rám magad és minden rendben lesz. (a kés már a nő lábszárát vágja)

NŐ: (a fájdalomtól sikoltozik és sír)

FÉRFI: (feláll, kezében a késsel és a szalámival) Drágám! Hallgass! (gyors és pontos mozdulattal fültőn üti a nőt a kés markolatával és megnézi, hogy tényleg elájult-e) Így. Most pedig hallgassuk meg még egyszer együtt! (még egyszer elindítja a Handel – Sarabandet)

:

III.

(A nő egy mobillal a kezében türelmetlenül sétálgat, közben hol egyik kezét dugja a zsebébe, hogy ne fázzon, hol a másikat. Egyszer csak megcsörren a mobilja.)

NŐ: Na, végre! Hol vagy?… Hol?… Hogy a francba kerülsz oda?… De hát ma nem ott voltam, szépen megmondtam, az Isten áldjon meg!… De hát… De hát azt még hétfőn mondtam és azóta szépen megbeszéltük, hogy… Ezt nem mondod komolyan. Ugye most csak viccelsz? …Mennyi? 40 perc? Addig én megfagyok… Mi?…(köhögés hallatszik) El sem tudom mondani, hogy mekkorát csalódtam benned… Nem… És mit csináljak addig? (belép a férfi, rágyújt egy cigarettára) Mindegy, nem érdekel. Ne húzd az időt, hanem indulj! …Akkor meg ne telefonálj közben! (kinyomja) Idióta barom!

FÉRFI: Jó estét!

NŐ: (oda se nézve) Tessék?

FÉRFI: Mondom: Jó estét!

NŐ: Ja, jó estét! (felnéz a mobiljából és észreveszi a férfit, akit elismerően, de diszkréten végigmér) Jó estét!

FÉRFI: Minden rendben van?

NŐ: Tessék?

FÉRFI: Hát, hogy… tudja… minden rendben van-e.

NŐ: Persze, miért ne lenne?

FÉRFI: Nem tudom, csak kérdeztem.

NŐ: Igen, minden rendben. (zavartan nevet és közben babrálja a haját)

FÉRFI: Tudja, nem szeretnék tolakodó lenni, ha zavarok, már itt sem vagyok.

NŐ: Még mit nem! (nevet) Akarom mondani… nem, nem! Dehogy zavar, maradjon csak, ha akar… ha szeretne maradni, csak nyugodtan maradjon. Már ha van kedve, mert nekem mindegy, ha megy, ha marad, nekem mindegy… Jaj, Istenem, összevissza beszélek, be nem áll a szám.

FÉRFI: (nevet) Nem baj, jólesik hallgatni.

NŐ: Az jó! Akkor jó. Szeretek beszélni, de amikor zavarban vagyok, nem tudom kontrollálni, de most nem vagyok zavarban, ne értsen félre, most csak ideges vagyok és azért beszélek, meg… na, mindegy. Istenem, már megint nem tudok megállni. Csak mondom, mondom és semmi értelmes nem jön ki a számon. (nevet)

FÉRFI: Dohányzik?

NŐ: Parancsol?

FÉRFI: Mondom: Dohányzik-e?

NŐ: „Parancsol” soha nem kérdeztem még eddig, hogy „Parancsol?” (nevet)

FÉRFI: (nevet) Szóval?

NŐ: (értetlenül nézi a férfit) Mit szóval?

FÉRFI: Azt imént azt bátorkodtam volt kérdezni, hogy dohányzik-e. (nevet)

NŐ: Ja, tényleg! Tiszta hülye vagyok. Ez a hideg, meg a fáradtság kihozza belőlem a gyogyós szomszéd nénit.

FÉRFI: Gyogyós?

NŐ: Igen, a szomszéd néni egy kicsit… tudja, gyogyós. Lüke. Nincs ki mind a négy kereke. A múltkor megköszönte a hentesnek, hogy „Köszönöm Béla!” Erre eszébe jutott, hogy nem Bélának hívják, erre megkérdezte, hogy „Béla, vagy Péter?”, a hentes meg mondta, hogy „Dezső.” erre ő „Dezső? Ó, bocsánat! Szóval akkor se Dezső, se Pál.” Órák hosszat nevettem rajta. (nevet)

FÉRFI: (mosolyogva figyeli a nőt)

NŐ: Nem érti, ugye? Hát, hogy „Béla, vagy Péter.” erre „Dezső” ő meg „Dezső? Akkor se Dezső, se Pál.”. Érti? (nevet) Mert, ahogy kimondta már… na, mindegy. Ez csak nekem vicces. Még senki sem nevetett rajta, amikor meséltem.

FÉRFI: (mosolyogva) Szerintem vicces.

NŐ: Tényleg? Ugye? Persze, most csak úgy mondja. Komolyan?

FÉRFI: Szóval? (nevet)

NŐ: (meglepődve) Mit szóval?

FÉRFI: Kér egy cigarettát? Már kicsit fázik a kezem, szívesen adok egy szálat, ha kér.

NŐ: Ja, tiszta hülye vagyok! Nem, köszönöm! Nem dohányzom. Inkább éhes vagyok, meg fázom. Nincs egy tányér forró borsóleves magánál? Olyan zabálnivaló. Mármint a zöldborsóleves, nem maga. (nevet) Na, jó. Maga is zabálnivaló. Egyébként mit csinál?

FÉRFI: Én csak dohányzom.

NŐ: Azt látom.

FÉRFI: Meg magával beszélgetek.

NŐ: Már ha hagyom szóhoz jutni. (nevet)

FÉRFI: Szimpatikus, ahogy csacsog.

NŐ: Tudja mit? Mégis adjon egy cigit! Utoljára 15 évesen próbáltam ki, de szörnyen büdös volt. Nagyon rossz volt, de mindenki cigizett és nem akartam kilógni a sorból. Egyébként szerintem mindenkinek rossz volt, de senki nem merte mondani. De ha már maga kínálja, akkor elfogadom. Elvégre egyszer élünk.

FÉRFI: Csak lazán.

NŐ: Persze, csak lazán. Belevisz a rosszba, de legalább felvidított egy kicsit. (a férfi gyufát vesz elő, amivel megnyújtja a nő cigarettáját)

FÉRFI: Tüdőzze le!

NŐ: Jaj! Rendben. (nevet, majd letüdőzi, de elkezd köhögni a füsttől)

FÉRFI: Nincs semmi baj. Tüdőzze le még egyszer.

NŐ: OK. (letüdőzi) Szóval?

FÉRFI: Na, ez az! Most jó volt. Mit szóval?

NŐ: Szóval, meséljen magáról! Olyan izgalmas embernek tűnik és hihetetlenül szexi. Tessék, kimondtam! (nevet) Nem szoktam ilyen rámenős lenni. (letüdőzi) Remélem, nem ijesztem meg. Minden rendben van?

FÉRFI: Igen, minden rendben van.

NŐ: Akkor jó. Kicsit szédülök tőle. (nevet)

FÉRFI: Nem baj, ez természetes.

NŐ: Zsibbad mindenem.

FÉRFI: Mindjárt elmúlik.

NŐ: Meg egy kicsit szédülök… de ezt már mondtam, ugye?

FÉRFI: Igen, ezt már mondta.

NŐ: Nem baj. (kicsit megbillen, ezért megtámaszkodik a férfi vállán) Maga viszont még mindig nem mesélt magáról semmit. Csak néz azzal az igéző tekintetével, mosolyog és közben olyan titokzatos, hogy belehalok. Mit keres itt egy ilyen szexi, zabálnivaló pasi egyedül, éjnek évadján? (a térdei megroggyannak, de a férfi rutinos mozdulattal elkapja)

FÉRFI: Téged.

(A nő mobiljából Meghan Trainor No című dala szólal meg csengőhangként. A férfi a nő hajába szagol, és elviszi.)

IV.

(A férfi hátát a falnak támasztva áll a színpad szélén. Elővesz egy doboz cigarettát, kivesz belőle egy szálat, és a szájába teszi, majd miután elteszi a dobozt, keresni kezdi a gyufát. Ekkor megjelenik a nő, aki egy mobillal a kezében türelmetlenül sétálgat, közben hol egyik kezét dugja a zsebébe, hogy ne fázzon, hol a másikat. Egyszer csak megcsörren a mobilja.)

NŐ: Na, végre! Hol vagy?… Hol?… Hogy a francba kerülsz oda?… De hát ma nem ott voltam, szépen megmondtam, az Isten áldjon meg!… De hát… De hát azt még hétfőn mondtam és azóta szépen megbeszéltük, hogy… Ezt nem mondod komolyan. Ugye most csak viccelsz?… Mennyi? 40 perc? Addig én megfagyok… Mi?…(a férfi köhög, a nő ekkor veszi észre és odébb megy tőle) El sem tudom mondani, hogy mekkorát csalódtam benned…Nem… És mit csináljak addig?… (a férfi rágyújt a szájában lógó cigarettára) Mindegy, nem érdekel. Ne húzd az időt, hanem indulj!… Akkor meg ne telefonálj közben! (kinyomja) Idióta barom!

FÉRFI: Jó estét!

NŐ: (oda se néz)

FÉRFI: Mondom: Jó estét!

NŐ: (felnéz a mobiljából, de flegmán elfordul)

FÉRFI: Minden rendben van?

NŐ: Hm?

FÉRFI: Hát, hogy… tudja… minden rendben van-e. Nem tudom, csak kérdeztem. Tudja, nem szeretnék tolakodó lenni, ha zavarok, már itt sem vagyok.

NŐ: Csak maradjon csendben, jó? Nem baj? Kicsit ideges vagyok.

FÉRFI: (nevet) Nem baj, jólesik hallgatni.

NŐ: Akkor hallgasson!

FÉRFI: Dohányzik?

NŐ: (méltatlankodva odébb megy és tárcsázni kezd a mobilján)

FÉRFI: Mondom: Dohányzik-e? (pár lépéssel közelebb megy, de a nő nem figyel rá) Szóval? Azt imént azt bátorkodtam volt kérdezni, hogy dohányzik-e. (nevet)

NŐ: Én vagyok. Tudnál sietni? Itt egy gyogyós.

FÉRFI: Gyogyós?

NŐ: Nem érdekelnek a rendőrök, taposs bele, mert ez itt nagyon beszélgetni akar velem, meg cigivel kínálgat… Mit tudom én, hogy fű-e?

FÉRFI: (mosolyogva figyeli a nőt)

NŐ: Ne röhögj, ez egyáltalán nem vicces!

FÉRFI: (mosolyogva) Szerintem vicces.

NŐ: (a férfinak) Maga ne szóljon bele, jó? Menjen arrébb, oda, vissza! (a mobilba)…Na, szóval húzz bele! Szia!

FÉRFI: Szóval? (nevet)

NŐ: Mit szóval?

FÉRFI: Kér egy cigarettát? Már kicsit fázik a kezem, szívesen adok egy szálat, ha kér.

NŐ: Nem kell a hülye cigije, van nekem is. Szakadjon már le rólam!

FÉRFI: Én csak dohányzom…

NŐ: (elővesz egy saját cigarettát, de az öngyújtója nem működik)

FÉRFI: …meg magával beszélgetek.

NŐ: Nem lehetne csak dohányozni? Nincs kedvem cseverészni magával.

FÉRFI: Szimpatikus, ahogy csacsog.

NŐ: Hagyjon már békén! (földhöz vágja az öngyújtót) Hogy rohadnál meg te is!

FÉRFI: Csak lazán.

NŐ: Persze. (a férfi gyufát vesz elő és meggyújtja, a nő vonakodva, de elfogadja a tüzet és nagyot szív a füstből)

FÉRFI: Tüdőzze le!

NŐ: (összevonja a szemöldökét és fürkésző tekintettel figyeli a férfit)

FÉRFI: Nincs semmi baj. Tüdőzze le még egyszer.

NŐ: Szóval? (beleszív a cigarettába)

FÉRFI: Na, ez az! Most jó volt. Mit szóval?

NŐ: (egy lépéssel közelebb megy a férfihoz, hogy jobban szemügyre vegye) Szóval te egy rendes pasi vagy, mi? Adtál tüzet és most már minden rendben van, mi?

(Ledobja a cigarettát a férfi lába elé, eltapossa. A férfi a nő lába mellé dobja a saját cigaretta csikkjét, és abban a pillanatban, amikor a nő felnéz, a férfi két kézzel hirtelen megragadja a nyakát és nyújtott könyökkel fojtogatni kezdi.)

FÉRFI: Igen, minden rendben van.

NŐ: Engedj el, nem kapok levegőt. (kapálózni kezd a kezével)

FÉRFI: Nem baj, ez természetes.

NŐ: (próbálja a férfi kezét lefejteni a nyakáról)

FÉRFI: Mindjárt elmúlik.

NŐ: Nem kapok…

FÉRFI: Igen, ezt már mondta.

NŐ: (próbálja elérni a férfi arcát, de nem sikerül) Meg… megöllek.

FÉRFI: Téged.

(A nő eszméletét veszti, a karjai elernyedve lehullnak a teste mellé. A férfi a sarkára ül, a nő fejét az ölébe helyezi, a nyaki ütőerénél kitapintja a pulzusát és egy mosollyal nyugtázza, hogy még él. Elővesz egy barna üvegcsét, amiből egy zsebkendőre locsol egy keveset. A nő közben kezd magához térni, de a férfi a szája elé tartja a zsebkendőt és ő újra elájul. A férfi elteszi az üvegcsét és zsebkendőt, a nő mobilján Meghan Trainor No című dala szólal meg csengőhangként. A férfi a nő hajába szagol, a karjába veszi, és elviszi.)

Dráma

Ne a tapír előtt

 

Szereplők:
Kovács Zsófi – a nő
Varga Tibi – a férfi

 

I.

(Kis egyszerű nappali szoba. Reggel. Két szék.  A jobb oldali falon egy rajzolt nyitott tetejű láda, amelynek egyik oldalán egy mancs lóg ki… A láda mellett üres tál, almostálca. A bal oldali fal mellett vannak leültetve a nézők. Oldalról futva- kicsit mintha menekülnének, de mégis vidámak- berobban Tibi és Zsófi. Szemmel láthatóan boldogok és felszabadultak. Nevetnek, lökdösődnek, ugrándoznak, kergetik egymást puszilgatják, ölelgetik egymást, Tibi felkapja Zsófit és meglóbálja.

ZSÓFI: Eleseeeek….

TIBI: Tudod, hogy vigyázok rád!

(Leteszi és táncolni kezdenek, dúdolnak és hangosan énekelnek, majd forgatni kezdik egymást, aztán fáradtan lerogynak a fal mellé. T. magára rántja Zs-t fekve évődnek, hengergőznek. T almát/csokit vesz elő, amellyel ingerkedve etetik egymást)

ZSÓFI: Mmm, jó dolog ez a reggeli futás a környéken, de megéhezik tőle az ember.

TIBI: Mondtam, hogy jó lesz ide költözni.

ZSÓFI: Mert futtatni akartál. (nevet)

TIBI: Én megéheztem másra is…

ZSÓFI: Mire gondolsz? Kis telhetetlen.

TIBI: Szerintem menjünk vissza az ágyba.

ZSÓFI: Az ágyba? (Elkezdi gombolni a férfi ingét) Neked a padló nem elég jó?

TIBI: Végül is… nem mondom, hogy ettől padlót fogtam (Ő is bevadul, vetkőzteti, miközben hemperegnek, nevetnek)

ZSÓFI: (hirtelen lemerevedik) Várj!

TIBI: Mi baj?

ZSÓFI: Olyan furcsa érzésem van…

TIBI:: Megint átkopogtak?

ZSÓFI: Mintha figyelnének. (finoman leválik a férfiról) Nem érzem magam biztonságban (remegni kezd, összehúzza magán a ruhát. Megszólal az Il Mito Male) Tibi, van ott valami…mik ezek itt? (a nézőket figyeli) Ezek…ezek mikor kerültek ide?

TIBI: Biztos a próbababák.

ZSÓFI: Próbababák?

TIBI: Tudod, hogy Jenő bácsi mondta, hogy bepakolná egy kis időre a próbababáit, nem volt szíve kidobni őket, mikor bezárta a boltot.

ZSÓFI: Szóval a próbababák. Ilyenek vagytok hát. Még ruha is van rajtuk… sőt szerintem kicsit túlöltözettek próbababának. (Óvatosan közelebb megy hozzájuk) Nagyon para… Némelyik mintha tényleg élne. Olyan igazinak tűnnek.

TIBI: Jaja, tényleg elég élethűek. Látszik, hogy sokat dolgoztak rajtuk.

ZSÓFI: De a tekintetükön látszik, hogy elvesztek, nincs életük, csak bábuk.

TIBI: (nevet) Vigyázz, mert még az egyik visszanéz!

ZSÓFI: Bábuk, akik hiába próbálják elhitetni magukkal, hogy szabadok, aztán megemelik őket és viszik őket tovább és nem tudnak kiáltani, de ha tudnának, se figyelne rájuk senki… Bár ne így néznétek rám! Tudjátok, milyen amikor a tekintetetek is mosolyog ? (próbálja mutatni, de még a mosolya is furcsa, kicsit ijesztő) Mosolyog, értitek… mo-so-lyog.

TIBI:  Barátkozol velük?

ZSÓFI: (hátramegy és odabújik hozzá) Legalábbis próbáltam. De… azt hiszem, igazából félek tőlük. A gyerekkoromat juttatják eszembe. Szemek, amelyek mindig néznek, de nem téged látnak… Meddig lesznek itt?

TIBI: Nem hiszem, hogy sokáig. Odébb pakoljam őket?

ZSÓFI: Ne! Olyan törékenynek tűnnek… lehet tönkremennének, bajuk esne. Így is némelyik mér elég megviselt. De innen is látszik, hogy nem műanyagból vannak. Valami jobbféle anyag, kicsit nemesebb… Talán porcelán vagy viasz.

TIBI: Viasz?

ZSÓFI: igen mint a panoptikum viaszfigurái amelyek bármikor megelevenedhetnek, de most csak ülnek, figyelnek és megítélnek.

TIBI: Azért ne kapd túl… majd beszélek Jenő bácsival, hogy vigye innen őket. Azért ez nem egy raktár. Próbálj addig nem tudomást venni róluk.

ZSÓFI: (a ládára néz) Te jó ég! Peti már biztos éhes!

TIBI: Lehet.

ZSÓFI: Jaj, Peti. Hová tettem a kajádat? (keresgél, majd egy krétával tér vissza. Elkezd a tálkába kaját rajzolni)

TIBI: Nehogy túl sokat adj neki. Aztán megint elcsapja a hasát és összehány mindent. Tele lesz minden krétaporral.

ZSÓFI: Dehogy, meg különben is az a másik fajtától volt, olyat többet nem adok neki.

TIBI: Színeset?

ZSÓFI: A színes kréta szerintem tele van mesterséges anyagokkal, színezékekkel. Még az is lehet, hogy nem is Krétán tenyésztik.

TIBI: Tenyésztik?

ZSÓFI: Termelik, na, ne kötözködj.(tovább rajzolja a kaját) Jó étvágyat!

TIBI: (kiveszi a krétát a kezéből és egy növénykét rajzol) Kap egy kis zöldet, majd kaja után hadd rágcsálja, az jót tesz az emésztésének.

ZSÓFI: De ez fehér.

TIBI: Te mondtad, hogy ne kapjon színeset. Attól még ez a növény zöld, hogy fehér.

ZSÓFI: Ó, ne, ugye nem hétfő van?

TIBI: Miért?

ZSÓFI: Mert… mert bámulnak a babák, Peti nem akar kijönni, és a zöld az fehér…

TIBI: Csütörtök van.

ZSÓFI: És…és …emlékszel, két hónappal ezelőtt végig hétfő volt. 31 hétfő egymás után.

TIBI: Ne túlozz szívem. Csak 25.

ZSÓFI: De Peti.. nem ébred fel a lustája… hát én kiveszem.

TIBI: Teszek neki egy kis tejecskét. (egy tejesdobozt rajzol a falra)

(Nézik a ládát)

ZSÓFI: Szerinted miért nem akar kijönni? Lehet, hogy beteg?

TIBI: Dehogy, hisz ott a mancsocskája. Ha feldobta volna a talpát, nem lenne ott, mert a talpa rajta van a mancsán. (nevet) Egyszerűen még pihen.

ZSÓFI: Cicc! Cicc!

TIBI: (fütyül)

ZSÓFI: (csitteg)

TIBI: Nah, látod, egyikre se reagál.

ZSÓFI: Lehet, hogy reagált csak nem látjuk a ládától.

(Lélegzetvisszafojtva, egymást átkarolva percekig nézik a rajzolt ládát mintha tényleg azt várnák, hogy megelevenedik és kimászik belőle valami és enni kezd.)

ZSÓFI: És ha ő ott bent nem látja csak a falakat? Mi van, ha egyszer azt hiszi, csak ennyi az élete.

TIBI: Az a fallal körülvett pár négyzetméter.

ZSÓFI: De az csak az övé.

TIBI: Lehet, hogy…

ZSÓFI: Hogy?

TIBI: Lehet, hogy fél.

ZSÓFI: Fél? Mitől?

TIBI: Hát… tőlük (a nézők felé int a fejével) Egy ilyen kis élőlény még érzékenyebb, mint mi.

ZSÓFI: Tudnia kéne, hogy mi úgyis megvédjük. Petiii, leverünk mindenkit, aki egy szál szőrödet is akárcsak elgörbítené….

TIBI: Csssss, lehet, csak alszik.

ZSÓFI: Azt mondod?

TIBI: Na, jó ne zavarjuk. (ölelgetni kezdi a nőt)

ZSÓFI: Ó, Tibi. Tudod, hogy mindjárt indulnom kell az állásinterjúra, így is teljesen összegyűrtél…

TIBI: Összegyűrnélek még jobban…

ZSÓFI: (lelöki magáról a férfi kezét) Most erre nincs idő! Fel kell készülnöm rendesen. Tudod, hogy izgulok ilyenkor mindig. (feláll, a ruháját igazgatja. Hajkefét  és zsebtükröt vesz elő szépítkezik.)

TIBI: (egy darabig a földön fekve figyeli, majd felkel ő is) Na jó, akkor kezdjük. Áldozzunk a kapitalizmusnak! (Megszólal a Demi-tente. Tibi is készülni kezd, középre teszi a két széket, felvesz egy zakót. Zsófi. közben elővesz egy játékbabát fésülgeti, ráad egy kis ruhát, kilakkozza a körmét, kirúzsozza és aprólékosan kifesti, miközben dúdolgatja a zene dallamát.)

ZSÓFI: Hú, de kis tipp-toppok vagyunk! (lehúzza a baba blúzát) Még egy kis dekoltázst! Hopp, itt egy kicsit sok lett a rúzs! (zsebkendővel kezdi letörölni)

TIBI: (Kikapcsolja a zenét. dobol az ujjával) Ne feledkezz meg az időtényezőről sem!

ZSÓFI: (hirtelen T. elé lép, maga elé tartva a babát, elváltoztatott hangon) Szerinted kövér vagyok?

TIBI: (elakad a szava, majd nevetni kezd) Hülye vagy.

ZSÓFI: Ez nem válasz.

TIBI: Ez nem is volt kérdés.

ZSÓFI: Szóval nem kérdés, hogy kövér vagyok.

TIBI: Nem ugrom be, ha elkezdem bizonygatni milyen Miss Tökélyes az alakod, úgysem hiszed el.

ZSÓFI: (a babára mutat) Nahát, nem szép dolog lekövérezni szegény Jolánt. (rázza a babát) Most a könnyeitől elmosódik a sminkje. Kérjél tőle bocsánatot!

TIBI: Az bocsánatot kért már tőle, aki Jolánnak nevezte el?

ZSÓFI: (fintorog) Akkoriban ez egy menő név volt.

TIBI: (szigorúan) Közben az állásinterjún meg várnak.

(lemegy a fény a bal oldali székről, és a jobb oldali kerül teljes megvilágításba. A bal oldalira Tibi ül, ölében egy öltönyös fiú babával, a jobb oldaliba Zsófi. kezében Jolánnal. Mikor babaként beszélnek minimálisan elváltoztathatják a hangjukat, de nem muszáj.)

ZSÓFI: (felemeli a babát) Jó napot kívánok! Kovács Jolán vagyok és az állásinterjúra jöttem.

TIBI: (felemeli a babát) Örvendek. Olvastam az önéletrajzát, nagyon meggyőző, amiket írt, azért is hívtam be egy kis elbeszélgetésre, mert nagyon imponáló a lelkesedése. (leengedi a babát) Igazából nagyon tetszett a fényképen az arcod és a mosolyod. Nőknél ez dönt elsősorban, hogy behívom-e, vagy sem de ezt neked nem kell tudnod, ahogy azt sem, hogy nem olvastam végig az önéletrajzod (felemeli) Mit tud cégünkről a Happy Shopping kft-ről. ?

ZSÓFI: Tudom, hogy elsősorban széleskörű kommunikációs és kreatív marketing stratégiák kidolgozásával foglalkozik a cég, amely 2009-ben alakult, közel száz munkaerőt alkalmaz és dinamikusan fejlődve nagymértékben rugalmas válaszokat ad azokra a kihívásokra, amelyeket  a gyorsan változó trendek és a piaci, fogyasztói igények támasztanak elé. (leengedi a babát) Nem baj, ha én sem értem már teljesen, hogy mit mondok, és mire akarok kilyukadni, csak magabiztosan mondjam, igaz?

TIBI: De azért ne beszélj túl sokat és ügyelj a szemkontaktusra. (emeli a babát)

ZSÓFI: Jóó, tudom. (felemeli) a meghirdetett marketing referens asszisztensi állást számomra tökéletesen testhezállónak érzem.

TIBI: Miért érzi annak? Dolgozott már hasonló pozícióban? (leengedi a babát)

ZSÓFI: (leengedi a babát) Hasonló…persze, máshol is próbáltam vacak termékeket emberekre rátukmálni telefonon. Öt napig bírtam. (felemeli) de itt, mosolyt erőltetek az arcomra, akár mézzel gargarizálok, hogy mézédes legyen a hangom és lelkesen eladok legalább napi húszat abból a szarból, amit forgalmaznak. Kicsalom a legagyafúrtabb nyuggerből is a megtakarítását, hogy vegye meg az elektro-ionizált regeneráló takarót kétszázezerért!

TIBI: Vedd már komolyan! Ez az élet, hazudni kell, megjátszani, alakoskodni, egészen addig, amíg a felvett maszk rád nem olvad, ez kell, hogy boldoguljunk. Muszáj gyakorolnunk, muszáj próbálnunk!

ZSÓFI: ( a babához) Hazudj nyomi, hazudj!

TIBI: És most ők is figyelnek minket.

ZSÓFI: Valakik mindig figyelnek.

TIBI: Szóval…Ha egy mondattal kellene jellemeznie magát, mi lenne az?

ZSÓFI: Ön talán szívesen alkalmazna olyan embert, aki képes egy mondatban jellemezni magát?

TIBI: Ez jó volt, de csak óvatosan. Sok embernek nincs humorérzéke. Még ezután jönnek a neccesebb kérdések, mit tartasz a legnagyobb hiányosságodnak, miért jöttél el az előző munkahelyedről, mit tennél, ha nem értesz egyet a főnököddel, mit szólnál, ha női főnököd lenne, akarsz-e gyereket…

ZSÓFI: De ezt nem kérdezhetik meg! Ehhez nincs joguk.

TIBI: Megfogják. Ne légy naiv. Így vagy úgy, de kiderítik.  Tudnak kérdezni, tudod jól.

ZSÓFI: Persze! Miért jelentkezett erre az állásra? Mert kell a pénz, bazdmeg!

TIBI: Elveszem azt a babát, ha csúnyán beszélsz. Terhes nőt biztos nem vesznek fel, még akkor sem ha csak gondterhes. Folytassuk, mert lassan nekem is mennem kell a szerkesztőségbe.

ZSÓFI: Voltam már pár álláshirdetésen, nem lesz gond. Ez a gyakorlás most kellemesen felhúzott, ahhoz, hogy motivált legyek.

TIBI: Akkor menjünk, szálljunk be a mókuskerékbe!

ZSÓFI: (feláll, a macskára néz) Dobozostól adtad neki a tejet? Legalább a szélét kivágtad volna! (letörli a tejesdoboz szélét a falról és levágva rajzolja vissza) A többit majd megoldja, ügyes cica ő.

TIBI: Cica? Még sose jött ki a ládából. Bármi lehet.

ZSÓFI: Igen, bármi lehet. Még Nyilas Misi is.

TIBI: (megkövülten) Miért pont Nyilas Misi?

ZSÓFI: Nem tudom. Ez jutott eszembe. De igazad van. Bármi lehet.

(Testtartásuk megváltozott, arcukról lehervadt a mosoly. Kimennek. Megszólal a Strana Bambina)

II.

 

( Változik a szín. Szól a Strana bambina. Mindenfelé borítékok és csekkek vannak a földön. Zs. otthoni ruhában a földön ül és szortírozza őket. Mellette Jolán hever)

ZSÓFI: Diákhitel… közös költség… emeltük kétezer forinttak… áruhitel… villanyszámla… ez is… fizetési felszólítás… fizetési felszólítás…. Felszólítás fizetési felszólítás elolvasására…. ( Ráül, hogy ne is lássa. Felemeli Jolánt.) Jaj, Jolán, milyen kopott és piszkos lettél. A mosolyod sem meggyőző. Őszintén szólva, elég sárgák már a fogaid. A sok cigi…

(nevet) tényleg, meséltem már neked, hogy ismerkedtem meg Tibivel? Tudod ő nemcsak jó, de határozott is. És gondoskodó. Sosem adja fel. Tibit lassan 10 éve ismerem. Nagyon fiatal voltam, mikor megismertem. Fiatal és zárkózott. Egy könyvesboltban találkoztunk, ahol ő eladó volt és segített levenni a polcról egy könyvet, mert a 165 centim csak az első 5 polcra futotta. Akkor még nagyon sokat olvastam, mert egyetemre akartam menni. Összeismerkedtünk és attól a téli naptól kezdve minden délután bejártam hozzá és egészen estig maradtam. Ő volt a barátom és a családom egyetlen egy személyben. Ő volt az első, aki igazán észrevett, mint én észrevettelek téged hat évesen abban a játéktrafikban. Sírtam, hogy anyu vegyen meg. Toporzékoltam is. Ez hatott. Nem akarta, hogy észrevehető legyek. Apa akkor már nem élt velünk…aztán én is beépültem a berendezésbe. Nem voltam több, mint egy minta voltam a függönyről, egy szál bárányszőr az ágytakaróról, egy kézre álló WC-kefe, amit ha kell megmerítenek a szarban, én voltam a zsebrádiót, amelyet mindig lecsavarnak…, egy  kibaszott biogén IKEA bútor ami azért néha útban volt és kerülgetni kellett. Aztán Tibi észrevette a könyvmolyban a pillangóbábot.

(bejön Tibi)

TIBI: Szia, szívem. Rendeltél pizzát? Vagy főzzünk valamit?

ZSÓFI: Pizza lesz. Neked ötsajtos, plusz szalámi feltéttel, ahogy mindig, nekem meg sonka-. kukorica.

TIBI: Peti?

ZSÓFI: Alszik. Biztosan sokáig csavargott az éjjel.

TIBI: Az állásinterjú hogy ment?

ZSÓFI: (elkezd házat rajzolni a falra krétával. Lassan, alaposan.) Be kellene költözni a házunkba. A saját házunkba.

TIBI: Hogy ment?

ZSÓFI: A házunkba. Amiről annyit beszéltünk.

TIBI: Nem olyan egyszerű…

ZSÓFI: Akkor nem figyelnének a bábuk, nem lenne minden hónap bizonytalan, hogy mikor dönt úgy Jenő bácsi, hogy kell neki a lakás, ahol nem tűnik el a macskánk, mint az előző helyen…

TIBI: Hogy ment?

ZSÓFI: Nincs gyakorlatom… hiszen tudod… meg nem fejeztem be az egyetemet…és hát voltak ott lányok, akiknek volt mindkettő. Megint kiestem az első szűrőn. A másik ügynöki munka… de a harmadikon szerintem megfelelnék.

TIBI: Az melyik volt?

ZSÓFI: Magas kereseti lehetőség…

TIBI: Már gyanús…

ZSÓFI: Nem, ez korrekt. Filmes statiszta meló… Holnapután mehetek, akár rendszeresen.

TIBI: De ez nagyszerű.

ZSÓFI: Csak… izé… ez… (elakad a rajzolásban, egy kis időre zavarba jön, majd elkezd fát rajzolni)) szóval erotikus munka. Kisebb szerepek. Egy kis maszti vagy leszbizés… Más szóba se jöhet, tudod, hisz nem is voltam még mással, de … de…lehet bevállalnám miattad. Meg… a házunk miatt.

TIBI: Ez mi?

ZSÓFI: Fa.

TIBI: Nem kell fa. Nem ilyen fa kell. (idegesen letörli)

ZSÓFI: Szóval… szerinted…nem?

TIBI: Nem.

ZSÓFI: A fa?

TIBI: Nem.

ZSÓFI: Nem tudom….

TIBI: Majd találsz más melót.

ZSÓFI: Ez megy hónapok óta, nem válaszolnak az önéletrajzokra, ha mégis behívnak egy állásinterjúra, akkor semmi eredmény. És ezek meg csak jönnek… (elszórja a számlákat) már lassan ételre sincs pedig pénzünk…

TIBI: Mit szeretnél még?

ZSÓFI: Egy-két új ruhát és érezni könyvek friss nyomdaillatát.

TIBI: Majd megoldjuk. Ne aggódj. Találunk megoldást.

ZSÓFI: Azt mondod?

TIBI: Csak egy kis időt kell kibírni és minden jóra fordul. Ne aggódj amíg engem látsz. Majd ha előléptetnek, minden jobb lesz kicsit. Amúgy még el se olvastad a Krasznahorkait amit a szülinapodra vettem.

ZSÓFI: ( Tovább rajzolja a házat, egye merevebb) Amúgy se bírnám a pornót… de már minden őrültségben benne lennék.

TIBI: Raboljunk bankot?

ZSÓFI: Azt nem. Deee vettem lottót is… bár úgyse nyerünk. És akkor… Nézd, milyen lesz a házunk?

TIBI: Visszamehetnél az egyetemre.

ZSÓFI: A házunk… ahol nem figyelnek minket és Peti is kijöhet a ládából, sőt akár egy igazi babánk…

TIBI: Igen…de várnunk kell… még egy kicsit.

ZSÓFI: Várnunk? Mikor sétáltunk utoljára mezítláb a holdfényben? Mikor hintáztunk utoljára kézenfogva? Mikor csókolóztunk utoljára az avarban hemperegve? Mikor boroztunk utoljára egy úthenger tetején? Mikor volt az, hogy nem érdekelt minket semmi, ami figyel?

TIBI: Évekkel ezelőtt.

ZSÓFI: Emlékszel, amikor majdnem megfulladtam a cukorkától, amit csókolózás közben szopogattunk? Vagy amikor hajnal háromkor bezárt gyár udvarán pihentél az ölemben és énekeltem neked, ahogy a torkodon kifért és odagyűltek a kóbor kutyák? Vagy amikor megmentetted azt a kis sünit?

TIBI: Most nem akarok erre emlékezni.

ZSÓFI: De emlékszel??!

TIBI: (Nem válaszol)

ZSÓFI: Mindig csak a munka, a csekkek, a pénz, a főbérlő… ha lenne egy házunk…

TIBI: Jaj, kicsim. Lehet fel kéne nőnünk.

ZSÓFI: Felnőni? Milyen egy felnőtt?

TIBI: Aki ha állást kap, csak azzal foglalkozik.  Nem nevet feleslegeset, mosolyogni is kimérten, illemből, nem pazarolja életét játékra, szórakozásra, álmodozásra, oszt, szoroz, összead, egyenleg von, mérlegel…. nem beszél egy kibaszott játékbabához, nem fél a báboktól és nem foglalkozik órákat egy rohadt rajzolt ládával, amiben nincs semmi! SEMMI! Semmi… (kirohan)

ZSÓFI: (elejti a krétát, egyre merevebben nyúl érte, befejezi a házat. Nézi) HÁZ!

 Nézi a ládát.) Peti… cicc… gyere ki… gyere ki…. (könnyek csorognak az arcán, de nem törli le) SEMMI! Semmi.(letörli a ládát Jolánnal) Elégedettek vagytok? Csak ültök és ítéltek Miattatok van! (Elkezdi nézni a babát, majd egy mozdulattal letépi a fejét, aztán csak nézi, majd hirtelen a földre zuhan)

TIBI: (bejön) Itt a pizza!  Friss meleg! (Zsófi. nem válaszol, csak fekszik, Tibi eléteszi.) Úgy csináltam, ahogy te szereted, láss neki, hisz éhes vagy. (Nézegeti a házat.) Nagyon szép lett a ház, ügyes vagy kicsim. Tök jó… Van íve, meg szépek ezek az ablakok is. Ne haragudj az előbbiért, csak olyan nehéz… Tudod, az a legfontosabb, hogy ezeket a nehézségeket együtt vészeljük át. Elszundítottál?(letérdel mellé és repülőgépet utánozva akarja Zsófi szájába juttatni egy  falat pizzát) Halló, halló, itt a vacsora 707-es járat, kéri ezt a szépen formatervezett leszállópályát fogadja a járatot, és engedje beállni a hangárba. (a szájába nyomja a falatot, de hiába, fokozatosan kezdi észrevenni, hogy baj van, próbálja megitatni. Megnézi a pulzusát, egyre inkább kétségbeesik. Üvölt.) Szólalj meg, szólalj meg, szólalj már meg! Emlékszem, hallod, emlékszem! (Ölébe veszi, rádől, zokog, aztán kis ideig úgy marad, majd lassan megnyugodva kibontakozik az öleléséből. Kimegy a hajkeféért é s beindul a zene az Il Mito male (?) Felveszi a hajkefét, elkezdi fésülni a haját. Kezd beletörődni a helyzetbe. Elkezd vele amőbázni a falon, mindkettőjük nevében ő játszik.) Hölgyem, nyert egy táncot. (próbál vele táncolni, aztán kimerülten leülk. Elővesz vmi italt és két poharat, tölt és koccint és megissza mindkettőt) Nézzük, mi van a tévében. ( Egy képernyőt rajzol a falra pálcikaemberekkel. Egy darabig nézi) Elég unalmas, én kikapcsolom. (letörli a tévét és egy holdat rajzol a ház fölé) Vedd fel az alvóruhát, édesem. (ráadja a pulóvert.) Most mesélek neked. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg pár. Már hatvan éve éltek együtt és ki se látszottak a ráncokból, de Zsófi néne még mindig korosztálya szépe és Tibor bácsi vitalitása se csökkent. Aktív társadalmi életet éltek, pl. mindig ők szervezték a megyei kerekes székes vágtát, a szociális otthonok között. Egy szerda este miután megnézték az esti sorozatot. Zsófi néne megragadta párja eres kezét (innentől más hangon). Ekkor látsz majd utoljára.   Erősen fogom kezed, de a fejed már lebillen, mert a gyenge szíved megállt. Az ágyba teszlek, lecsukom szemed és melléd fekszem, úgy várom a nagy aratót. És ez lesz majd a mese vége. Boldogan halunk, de csak miután boldogan éltünk, babám.  Köszönöm a szép estét! Már ágyban a helyed. ( Felrajzolja Zsófit a falra, majd berakja a fal mellé, ráhúzza a függönyt és melléfekszik, megfogja Zsófi kezét és magára is ráhúzza a függönyt. Csönd. Horkolás. Eltelik kis idő, megmozdul a függöny. Tibi elhúzza, letörli a holdat és felrajzolja a napot. Nézi a láda helyét. Felrajzol egy macskát, majd alá egy párnát. Díszíteni kezdi a házat.)

A reggeli torna felfrissít. ( Zsófit is tornáztatja, próbál vele együtt tornázni. Kimegy, behozza a kádat vízzel. Berakja közben a következő zenét: Strana bambina Megmossa Zsófi- lábát, megtörli a pulóverbe, amit levesz róla, aztán zoknit húz rá. )

No, még egy kis csinosítás és indulhat a nap

( Bekeni az arcát pirosítóval, kirúzsozza. Zsófinak megmozdul a kisujja.  Tibi fésüli a haját. Egyszer csak kinyitja a szemét. Tibi lecsukja, fésüli tovább. Zsófi. megint kinyitja. Tibi. lecsukja, tovább fésüli. Zsófi harmadjára is kinyitja a szemét, összevissza nézelődik. Tibi feláll, dudorászik, elrakja hajkefét. Zsófi felül, nézelődik. Tibi visszajön, nézi. Zsófi felemeli a jobb kezét, Tibi lenyomja és teljes értetlenséggel bámul. Zsófi. mindkét kezét felemeli, Tibi. nyomja le. Zsófi megszólal, majd dúdolni kezd.)

TIBI: Zsófi, álmodok?

ZSÓFI (megérinti Tibi arcát, végigsimítja) Szeretlek. Enni. Szeretlek enni. Enni akarok (még merev és beszélni is így beszél, nem tud felállni, csak a kezét mozgatja) fura, olyan lazák a karjaim.

TIBI: (boldogan) Beszélj! Beszélj! Beszélj! – hozok kaját! (Kimegy, megszólal a Giochi Infantili vagy/és a Démi- Teinte, visszajön EHETŐ kajával, elkezdik egymást etetni)

ZSÓFI: Köszönöm. Pont így szeretem (megpuszilja Tibit., majd mosolyogva nézi rajzolt önmagát) És ez a macska?

TIBI: Beállított, amíg aludtunk. Szóval hozzánk tartozik.

ZSÓFI: De ez Peti?

TIBI: Lehetséges. De a láda helyett egy párnát kapott, így látjuk majd ha reagál.

ZSÓFI: Nem biztos, hogy Peti egy macska.

TIBI: Hát?

ZSÓFI: Szerintem egy tapír.

TIBI: Egy tapír?

ZSÓFI: Asunciónból. Tudom, hogy szereted a tapírokat.

TIBI: És te szereted?

ZSÓFI: Mindent szeretek, ami nem tollas és nem mérgező. Tudhatnád!

Megvan még a Krasznahorkaid?

TIBI: Persze. Tudsz járni? ( segít neki felállni, majd a székbe ülteti és odahozza neki .a könyvet) Nekem annyira nem tetszett. És ha ketten vannak?

ZSÓFI: Kik?

TIBI: A ládában. Azért volt olyan jól el, mert már beszökött mellé a tapír.

ZSÓFI Lehet… és őt… őt hogy hívják?

TIBI: Szerintem…még nincs neve.

ZSÓFI: Nevezzük el.

TIBI: De ő még nem jött ki a ládából. Ott ül bent és a réseken keresztül figyel.

ZSÓFI: Várjuk meg, amíg kijön.

(Várnak csendben)

TIBI: Egyébként…Mi volt ez ?

ZSÓFI: Micsoda?

TIBI: Azt hittem… azt hittem… örökre elveszítelek.

ZSÓFI: Rosszat álmodtál?

TIBI: Vagy most álmodom szépet. (meg akarja csókolni)

ZSÓFI: Ne a tapír előtt.

TIBI: Valaki mindig figyel.

(Egy darabig csak ülnek csendben. Zsófi észreveszi a földön Jolán fej nélküli testét. Elgondolkozva forgatja)

TIBI: Huh, úgy látom, lassan készülnöm kell, mert nagyon elkések.

(Zsófi a testet berakja a bábuk közé, az egyik szék alá. Arca bűntudatos)

ZSÓFI: Szerintem én ma bemegyek az Egyetemre, utána érdeklődök a dolgoknak.

III.

( Az üres színre bejön Tibi, megviseltnek látszik. Nem szól zene)

 

ZSÓFI: (kintről) Milyen korán jöttél. Épp főzök neked valami finomat. Örülsz?

TIBI: (tompán) Nagyon.

ZSÓFI: Megkaptad az új posztot?

TIBI: Kaptam… újat, igen. (csak magának) a munkanélküli posztját.

ZSÓFI: Nagyszerű.

TIBI: Jah.

ZSÓFI: Olyan fáradt a hangod,

TIBI: Nemcsak a hangom fáradt. ( előveszi a fiúbabát, nézi) Emlékszel Sziszifuszra?

ZSÓFI: Az valami osztrák írónő, nem?

TIBI: Valami olyasmi, mint én. (a babához, közben összeszedi a számlákat és csekkeket és felragasztja a falra) Látod, milyen szép a feleségem? És okos is. Eredetiben olvasta a Finnigan’s waket. Emlékszem a napra, amikor megismerkedtünk. Egyetem mellett egy könyvesboltban is dolgoztam és egyik nap megláttam őt. Nagyon sokat válogatott és nem a szerelmes regények vagy más lektűrök között.  Reméltem, hogy odajön és érdeklődik, de nem tette, pedig erősen néztem szelíd profilját, de rám se nézett. Titokban vártam, hogy újra feltűnjön. Talán öt hónap is eltelt. Emlékszem ezüstvasárnap volt, árleszállítás, tülekedő tömeg, aztán megláttam és ő olyan volt fehér kabátjában és sapkájában, mint egy tiszta, szikrázó hópihe. Kilökték kezéből a kosarát, én odasiettem, segítettem neki összeszedni a könyveket, aztán az egyiknél megálltam, dicsértem a költőt és figyelmébe ajánlottam tőle az én kedvenceimet és elkezdtünk beszélgetni róla. Ajánlottam neki könyveket, amiket feltétlenül el kell olvasnia, Szeme a névkártyámra tévedt és mondta, hogy bejelöl Facebookon. Hát, így ismerkedtünk meg. (a fiú babának) Még csak neved sincs, szegény. Talán Ken?

Mindegy te csak egy tartozék vagy. De fontos tartozék. Nem szólhatsz, nem panaszkodhatsz.  Tenned kell a dolgod, mert ha nem tudod tenni, elhajítanak. És így kell elgörgetned szkarabeuszként a piszkot, mielőtt visszagördül rád és agyonnyom végleg. (Elhajítja a babát a sarokba. Nekidől a falnak, nézi a macskát, ujjával megsimogatja, lassan eldől, estében szétmaszatolja a falon a rajzot, fekszik a földön és nem mozdul)

ZSÓFI (még kintről) Jenő bácsi még mindig nem szólt mikor viszi el innen a vackait?  (bejön) De tényleg, miért jöttél ilyen korán? Hozzád beszélek. Ugye, nem gondolod, hogy a szobában eszünk megint? Amit főztem azt asztalnál kell enni, konyhában. Tudod, viaszkosvászon, asztali áldás… Gyeree! Hallod? Miért vagy úgy megkövülve? Ez nem jó vicc! (elkezdi felhúzni a földről) Gyere már! (feladja, leül mellé, pofozgatni kezdi. ) Nem teheted ezt! Nemnemnem! (Próbálja felhúzni a földről, tehetetlenül rángatja.) Na, jó. Én tudok várni. (Előveszi a Krasznahorkai kötetet és olvasni kezd. Néha felnevet.) Tibii, nem is gondoltam, hogy ez ilyen vicces lehet. Tudom, már mitől térsz vissza! (ráül, megragadja a férfi kezét és simogatni kezdi vele a testét.) Naa, ehhez mit szólsz? Na? (semmi reakció, leejti a kezet) Egy kis kártya? (Előhoz egy pakli francia kártyát, oszt két lapot T-nek, kettőt magának) A Texas hold’em majd segít. Na, passzolsz? Én passzolok. (leosztja a következő három lapot) Izgi. Jól tartod a pókerarcot. Vajon mid van? Drill? Full house? Na, jó eldobom, nyertél. (Nézi, hogy erre se reagál. Előveszi a kis tükrét, a férfi orra alá tartja)

És most? Mégis mit csináljak? Alkalmazzak szívmasszázst? Hívjam ki a mentőket? Írjam ki a Gyakori kérdésekre? (sírni kezd, egyre keservesebben. Ölébe veszi a fejét, simogatja. Hirtelen kinéz a nézőkre) Ti ne nézzetek! Nincs itt semmi látnivaló. Semmi… az égvilágon.

(Megszólal az Il mito male. Zsófi kimegy, bejön egy fekete zakóval. Kínlódva ráadja a férfira. Kezét összekulcsolja a mellkasán, elrendezi a testet. Behoz egy mécsest meggyújtja. Lekapcsolja és énekelni kezd, ami szaggatott, elfojtott sírásba fullad. Lassan elhalkul, a zene is elhallgat. Elfújja a mécsest. Kis ideig sötét, majd felkapcsolja a fényt. T. mozdulatlanul fekszik. Zs. elkezdi leszedegetni a csekkeket a falról. Tisztára törli a falat, a macska maradványait is letörli. A csekkeket szertartásosan a férfi testére, arcára helyezi. Sepreget. Megtalálja a földön a névtelen fiú babát Felveszi.) Hogy is kerültél ide? Sírtam, hogy Jolán ne legyen magányos és anyu megvett… Sose neveztelek el…Csak…. Voltál. Nem érdekelt, hogy te mire vágysz. Nem kérdeztelek, szereted-e ha betemetlek homokkal. De már… te is tönkrementél. (nézi a baba csoffadt, törött testét) Nem, nem jó. László túl közönséges, Timót…? Na? Nem, túl elvont. Filemon. Mit szólsz? Látom, ez tetszik. Filemon ez lesz a neved. Mint a mitológiában…Jaj, Filemon, hogy áll a gallérod? Így ni. Így sokkal jobb. Jobban áll. Tibinek is mindig meg kellett igazítanom. Sose figyelt rá. Ő nem szerette. Kapkodta a fejét, elhúzódott, de a végén elkapta a kezem és megpuszilta.

(megszólal a demi tente.) Olyan jó lenne, ha lassúzna velem, egyre erősebben érezném a dezodorja illatát, egyre közelebb húzna, érezném, ahogy lassan körém fonódna és szinte egy testként forognánk lassan a zenére…(Leteszi Filemon a fal mellé. Megkeresi Jolánt, visszateszi a fejét.) Filemon csavarta el így a fejed? ( Erőltetetten nevet, majd Jolánt Filemon mellé fekteti. Nézi őket és Tibi mellé fekszik, miközben csekkeket pakol magára. Megfogja kezét, szemét lehunyja. Pár másodpercig csendben fekszenek így. Tibi megmozdul, apró rángások futnak végig testén. Zsófi felül és reménykedve figyel. Lesepri róla a csekkeket. Tibi nagyon lassan felül, tekintete homályos. Zsófi feláll, hoz neki inni, megitatja.

TIBI: Hol vagyok?

ZSÓFI: Számít az, ha együtt vagyunk?

TIBI: Akkor nem.

ZSÓFI: És most?

TIBI: Elindulunk újra a start mezőről. ( Elkezdik összeszedni a földről a csekkeket)

ZSÓFI: Haladnunk kell.

TIBI: De nem, mint bábuk.

ZSÓFI: Ha lehetséges ez,

TIBI: Megtudjuk.

ZSÓFI: Megkeressük… Petit?

TIBI: Persze.

ZSÓFI: Elneveztem a fiúbabát. Filemonnak.

TIBI: Emlékeztél a történetre, amit meséltem? (Boldogan elmosolyodik)

ZSÓFI: Igen.

TIBI: Gyere, csináljunk rendet! ( Elteszik a kártyát, leveszi az öltönyt, a szanaszét heverő csekkeket. Szól a Clandestino)

ZSÓFI: Akkor…

TIBI: Igen. Mielőtt kimászunk a ládából. (Egymásra mosolyognak Tibi krétát vesz a kezébe és Zsófinak is ad egyet. Tibi tapírt rajzol, Zsófi cicát, majd együtt megrajzolják a házat, a napot. Tibi a ház elé egy babakocsit, Zsófi. autót, végezetül felrajzolják egymást.)

ZSÓFI: Jó lenne…

TIBI: Táncolni? (lassúzni kezdenek, összebújva. Lassan hátrálnak)

ZSÓFI: Mit fogok érezni, ha már végleg felnőttem?

TIBI: Nem tudom.

ZSÓFI: És… és ha elfutnánk?

TIBI: Vannak dolgok, amik elől nem lehet elfutni.

ZSÓFI: Például?

TIBI: Például az élet.

ZSÓFI: Mikor indulunk?

TIBI: Most.

(Kézen fogva, de szomorúan, lassan kimennek a színről, többször hátranézve és helyet foglalnak a nézők, vagyis a bábok között)

 

VÉGE

Dráma

Evangélium

Komédia félfelvonásban

A kor és a helyszín valójában lényegtelen. Ha mégis be kell határolni, akkor XXI. század pészah előtti napja, Föld bolygó. Valahol az északi féltekén.

Szereplők:
NARRÁTOR: Ő az, aki mondja a tutit.
TAMÁS: Kimért, realista tanítvány. Azért néha leereszt.
JÚDÁS: Az abszolút rajongó. Kissé hiperaktív. Igazi balek.
JÉZUS: Full laza neomessiás. Szeret mindenkit, így önmagát is – nagyon.

 

NARRÁTOR: Oly korban éltem én, amikor az igazi hitet félredobták. Intézményesített, emberek által formált Istenszavak adták a törvényt. Határok szűntek meg és határok születtek. Szobrok dőltek le, hogy helyet adjanak újabbaknak. Isten alárendelte magát az ember mérhetetlen mohóságának és önzésének. De volt valaki, aki újraértelmezte Isten mibenlétét. Fiatal és energikus. Aki talán a teremtésig is visszamegy, ha ezt ideje és módja engedi. Ő volt Jézus. A panelból kitört fiú, a laza kölyök, aki nem csak álmodta, merte is hajtani vágyait. Zabolátlansága eltörpült amellett, ahogyan a szeretetről beszélt. Először csak páran, majd ezrek, milliók itták a szavát. Majd jöttek a csodatételek, végül az utolsó vacsora, ahol a tizenkét kiválasztottal átvirrasztották az éjszaka nagy részét. Másnap a tizenkettek elindultak a megbeszélt helyre, ám Tamás és Júdás lemaradt, hogy bevárják Jézust.

JÉZUS: (Jézus gesztikulálva telefonál, bejárva a helyszínt. Tamás és Júdás kicsit távolabb a földön ülve figyeli.) Pont pénteken? Akkor van a koncert is. Bár előtte még bemehetek hozzátok. Milyen műsor is lenne ez? Értem. Ez igazán megtisztelő. Az lenne a kérdésem, hogy mennyire beszélhetek nyíltan. Mert mint tudjátok, az én Uram a tiszta beszéd híve. Értem. Akkor úgy gondolom, felőlem zöld az út. De még jó volna az anyagiakra is rátérni. Tudja, mi is pénzből élünk. Jézus koporsóját sem őrizték ingyen. Mármint érti… (vidáman, nevetve, csalfán)

Nem… nem. A mi Urunk elmondta, hogy a pénz az jó. Lényegében minden jó, ha szeretet öleli körül. És ahol szeretet van, ott bölcsőben ül a bizalom. És tudja… hogy is hívják…? Ágnes. De szép neve van! Tegeződhetünk? Remek. Ugye tudod, hogy téged is szeretünk? Én főleg. Szóval 5 milla és egy órás interjú?! Ez nem szeretet. Ha csak feleannyira szeretnél, mint én téged, akkor ezt az összeget megdupláznád. Hiszen jobb neked Atyám törvénye, mint ezernyi arany és ezüst. Mellesleg megadnád a privát számodat. Ilyen búgó hangra, szívesen meditálnék.

(A telefonbeszélgetés tovább megy a háttérben látszólag lényegtelen dolgokról.)

JÚDÁS: Hallod, Tamás? Hallod az igét?

TAMÁS: Valamit hallok. Most épp azt, hogy a telefon másik végén lévő, valószínűleg nőből lévő „ügyfél” épp a gyerekeiről mesél. Legalább is nekem így tűnik erről az oldalról.

JÚDÁS: Erről az oldalról? Ugyan! Nincsenek oldalak, csak a szeretés van.

TAMÁS: Na eggen, és a bizalom.

JÚDÁS: Ne légy ilyen keserű, Tamás. Annyira azért nem volt rossz a vacsi.

TAMÁS: Tudom én azt. (sóhajt)

JÚDÁS: Látom, valami nagyon kínoz belülről. Akarsz róla beszélni? Hoppá! Itt egy kanapé! Feküdjön le, jó uram. Lazuljon el, vegyen mély levegőt, fügét a kosárból és a számlát az asztal végéről.

TAMÁS: Ne viccelődj már! Egyszerűen képtelen vagyok. Fel tudod fogni? Én… én képtelen vagyok megtenni ezt a spirituális eutanáziát. Meg… meg ott vannak a gyerekek, az asszony és az anyósom is. Idén lesz száz és nem tehetem meg vele azt, hogy nem ünneplek a családdal. Tudod, Júdás, ez is egyfajta szeretés. Meg aztán nem akarok még meghalni.

JÚDÁS: Meghalni? Ugyan mért halnál meg? TAMÁS: Ne haragudj rám, de erről nem beszélhetek.

JÚDÁS: Semmi baj, Tamás. Ha nem, hát nem. Ne is mondj nekem semmit! Nem vagyok én neked senkid se. Nyugodtan tartsd meg magadnak. Egy ilyen kis senkiházinak, mint én, úgy sem kell tudnia.

TAMÁS: Nem erről van szó…

JÚDÁS: Hát akkor miről? Nekem elmondhatod. Tudod, hogy tudok titkot tartani.

TAMÁS: Na eegen. A Mária Magdolnás ügy is biztosan magától pattant ki.

JÚDÁS: Az tényleg véletlen volt. Elfelejtettem, hogy hangosan gondolkodom és hát a piacon sokan vannak úgy általában. De Jézus megbocsájtott nekem. Szóval?

TAMÁS: Tessék?

JÚDÁS: Szóval mi is ez a halál dolog? Hogy nem akarsz meghalni, meg a többi blabla?

TAMÁS: Esküdj meg, hogy közöttünk marad!

JÚDÁS: Esküszöm, jó Tamásom, az Úrra és Jézusra, aki épp telefonál, hogy nem mondom el senkinek.

TAMÁS: És hogy nem gondolkodsz hangosan.

JÚDÁS: És hogy nem gondolkodom hangosan. Sőt halkan sem. Jó lesz így?

TAMÁS: Ne szórakozz már! Igenis bajom van. Nagy bajom van. Nem tudom, fel tudok-e nőni a feladathoz. Nem tudom, hogy lesz-e erőm a halálba küldeni őt. (fejével Jézus felé int) Úgy érzem, nem vagyok képes a feladatra. Képtelen vagyok rá.

JÚDÁS: De hát voltaképp nem a halálba küldöd, hanem a beteljesülést szolgálod. Ilyen kitüntetésben részesülni nem akármilyen dolog. Szerintem még Péternek is összefutott a keserű nyál a szájában, amikor téged, és nem őt választotta ki a mi messiásunk. Mondom ezt úgy, hogy csak a sze-re-tet van. Mit nem adnék érte, ha egyszer engem is felkérne egy hasonló feladatra. Abban a pillanatban megmosnám a lábát, sőt meg is csókolnám! Előtte térdelve ontanám a szeretetet.

TAMÁS: Bárcsak úgy hinnék, ahogy te. De bennem csak szikrája van a te hitednek. Én hiszem, hogy az ő atyja a mi Urunk, hiszen mindannyian a gyermekei vagyunk, de azt képtelen vagyok elfogadni, hogy a halál után feltámad, és megváltja majd az itt maradottakat és annak utódait. Ez már nem játék. Nem holmi csipp-csupp csoda. Nem, nem játék az, hogy mi vezessük őt a halálba. Isten a tanúm, hogy szeretem ezt az embert, és pont azért vagyok gyenge épp.

JÚDÁS: Tamás, te nem hiszel. Nem is értem. Körbeültük az asztalt. Előtte a lányokat is a szeretés jegyében. Ott bezzeg még nagy volt a hited. Láttam ám!

TAMÁS: (legyint) Hagyd már!

JÚDÁS: Nézd barátom, lassan itt az idő és hamarosan csatlakoznak hozzánk a testvéreink is. Szedd össze magad. A te tettedet a szentség fogja átjárni. Ne félj olyat tenni, amit odafentről legalizálnak.

TAMÁS: Számomra nem oly’ egyszerű ez, mint neked. Dilemmák vashálójában könnyebben törik a hit. Amint mondtam, a halál az én nagy gondom. Az anyós, meg a többi szöveg csak kifogás. A halál a legtökéletesebb félelmem. Félek a túlvilágtól, az örökléttől, a halhatatlanságtól… Bár inkább megsemmisülnék, minthogy életem következményeit tapasztalnom kelljen.

JÚDÁS: Ugyan. Minden jó lesz, hiszen itt van Ő, aki mindent a helyére tesz. Ha kell, még az anyós előtt is kimagyaráz.

(Júdás legyint.)

TAMÁS: Jó Júdásom, szeretsz te engem?

JÚDÁS: Hát persze, hogy szeretlek. Pont ez a lényeg.

TAMÁS: Akkor gyere közelebb.

JÚDÁS: Na, várjunk csak! Azért annyira nem. Vagyis nem biztos.

TAMÁS:(Ravaszkásan) Nem arról van most szó. Csak kérdeznék valamit. Említetted, hogy láttad Péter szemében is azt a tudod, mit. Tudd meg, én meg a tiedben láttam. Látom benned az iránta való rajongást és az emberekbe vetett bizalom-magvakat. Olyan vagy, mint Ő. Akaratod szerint meghallgatsz még engemet is. Akarod-e tudni, hogy milyen titkot bízott rám? Akarod-e tudni az igazi titkot?

JÚDÁS: Igen-igen. Azaz nem. A titok az titok.

TAMÁS: De nem előtted, aki az egész világot megváltoztathatja. Látom képességeidet, a hitedet, az elkötelezettségedet. Látom azt, amit még te sem. Ő adott nekem hozzád szemet.

JÚDÁS:Végül is…

TAMÁS: Na, akkor jól figyelj! Ahhoz, hogy Jézus a mi megváltónk legyen, először meg kell halnia, és nem is akárhogyan. Útja a halál felé előre ki van kövezve. Egyfajta szertartás ez. Érted, jó Júdásom?

JÚDÁS:Ahan.

TAMÁS: Először is el kell kísérnünk oda, ahol Jézus kedvére tanít, példabeszédeket tart nekünk. Ott kell lennie a tizenkettőnek. Azaz nekünk. Bólogass, ha eddig tiszta! Amikor a rendfenntartók megérkeznek, mert meg fognak, odamész Jézushoz és megcsókolod.

JÚDÁS: Igen! Erről álmodtam mindvégig. És ugye visszacsókol majd?

TAMÁS: Erre nem tudok igennel válaszolni, de nemmel sem. Bízz Júdásom, és meglásd minden beteljesül. (kacsint) Amikor megcsókoltad…

JÚDÁS: Bocsánat. Nem lehetne úgy mondanod, hogy amikor smároltatok?

TAMÁS: Oké. Amikor lesmároltad, a rendfenntartók körbefogják, megbilincselik és elhurcolják. Bármennyire is fog ez fájni neked, ne tégy semmit.

JÚDÁS: Miért fájna, hiszen ez a szertartás része nem? A kikövezett út, ahogy te mondod.

TAMÁS: Igen, igen. Szóval ezután jön a neheze. (Fejével jézus felé int.) Majd megkínozzák, utána meg megölik. Te nem fogod látni, mert közben neked még hátra van egy dolog. Önkezeddel kell véget vetned az életednek.

JÚDÁS: Az nem fog fájni?

TAMÁS: De. Minden bizonnyal. Bár a halálnemtől is függ. A kés biztosan fájdalmas. A fulladásos halál nemkülönben. Például, ha köveket aggatsz magadra és egy tóba ugrasz, valószínű, hogy kínodban rojtosra harapod a szádat és a nyelőcső is sérülhet az erőlködés közben.

JÚDÁS: Na ezt tuti nem szeretném. Nem szeretnék böngyöle szájjal élni odaát. Más lehetőség?

TAMÁS: Ott a kötél. De az se szép halál. A közúti baleseteket is elvetném. Talán a méreg. Igen, az lenne a legjobb. Nézd csak! Véletlen épp van nálam pár adag. Tudod a biztonság kedvéért.

JÚDÁS: Oké, kérem.

TAMÁS: Még egy apróság. Ugye tudod, mi történik azzal, aki önkezével vet véget az életének?

JÚDÁS: Igen. A pokolra kerül, hiszen az élet Isten ajándéka. Azt eldobni felér az Úr megtagadásával. Na, álljunk csak meg egy szóra!

TAMÁS: Épp javasolni akartam. Nézz rám és válaszolj a kérdéseimre! Kik vagyunk mi Istennek?

JÚDÁS: A fiai.

TAMÁS: Ki Istennek Jézus?

JÚDÁS: A legfőbb fia. Az egyetlen, akit idővel maga mellé ültet a trónjára. (úttörősen)

TAMÁS: És mi Jézus küldetése?

JÚDÁS: Hogy boldogságot hozzon a földre. És hogy mindenki szeresse egymást, meg hogy a pénz jó, meg minden, amivel kaput nyithatunk Isten felé, meg hogy…

TAMÁS: Jó, jó elég lesz! Mi Jézus végzete?

JÚDÁS: Hogy beteljesítse Isten akaratát.

TAMÁS: Jól beszélsz barátom. És Isten akarata az, hogy Jézus megváltsa bűneinket a szenvedése és halála által. És tudod, mi még Isten akarata? Követni az igaz fiú szavát és őt magát is. Jézus szava akkor szent és sérthetetlen?

JÚDÁS: Igen-igen. Az hát. Hogy az Istenbe ne lenne az.

TAMÁS: Akkor, amit Jézus mond, az úgy van, nemde?

JÚDÁS: (Bőszen bólogat.)

TAMÁS:Hát, nekem elmondta azt, amit most én mondtam el neked. A smártól, akarom mondani, csóktól kezdve az önkezűségig. Még egy utolsó kérdést teszek fel neked jó Júdásom. A Sátán mire törekszik?

JÚDÁS: A Sátán Isten és törvénye ellen fordult, és így vált rosszá az angyalfejedelem.

TAMÁS: Tökéletes. Ötös. Tehát a lényeg, hogy amit Isten, vagy az első fia tesz, avagy mond, annak az ellentétét cselekedni a Sátánban való hit szimbolikája. Na mármost, ha Jézus azt kéri tőled, hogy vedd el az életed, annak oka van. Méghozzá nagyon súlyos oka van. Maga Isten létezése a tét. És ha ennek ellenszegülsz, kit fogsz szolgálni?

JÚDÁS: A Sátánt. Úristen! Hogy lehettem ennyire vak? Most már mindent értek. Most már tudom, hogy mi a célom az életben. Meghalni Jézusért.

Az asztrálsík egy képzeletbeli helye, valahol a Menny, a Föld és a Pokol között. Megváltozott fényviszonyok. Nagyon fehér, esetleg halványkék. Jézus és Tamás kissé előrébb állnak. Kezükben égő gyertya. Kissé hátrább a narrátor.

 

NARRÁTOR: Júdás megtette, amit megtehetett. Megcsókolta Jézust, aki eleinte nem értette a dolgot, de Tamás feltartott hüvelykujját látva, megnyugodott és visszacsókolt. Mivel ez az egész egy megtervezett csapda volt a tévéfelvétellel együtt, evidens volt, hogy oda vitték, ahol több millióan láthatják élőben az ítélethozatalt, illetve annak végrehajtását.

JÉZUS: Fejemre bankókból gyúrt koszorút tettek, és élő adásban ráfeszítették egy plasztik  keresztre. Mielőtt megtértem Atyámhoz, imát mondtam értetek, emberekért és a rock n rollért. Harmadnap, ahogy megjósoltam feltámadtam, miközben a hagyományőrzők bőszen és helyenként részegen locsolkodtak.

NARRÁTOR: Minden úgy ment, ahogy a Nagy Könyvben meg van írva. Bár arról nem volt tudomásuk, hogy Jézus előre látta az egészet és ahelyett, hogy tett volna ellene bármit, elfogadta sorsát. De ez mit sem változtatott a rendszer szemszögéből.

A rajongókat közben elzárták az arénába. Több tízezer ember nézte a kivetítőkön át, először hitetlenkedve, majd egyre dühösebben, ahogyan megszületik az ítélet. A vége az lett, hogy mindet megölték.

TAMÁS: Júdással karöltve néztük végig Jézus passióját majd halálát. Júdás elvonult és egy cián kapszulával véget vetett az életének. Testvéreim először értetlenül álltak, majd egyre többen felháborodtak Júdás tette miatt, idővel már keresni is kezdték, hogy megtorolják mesterünk halálát. Egyedül én tudtam a teljes igazságot, de óvakodtam feltárni azt.

NARRÁTOR: Tamás még akkor sem hitte el, hogy Jézus feltámadt, amikor az ujját a sebeibe mélyítette bizonyosság gyanánt. Az ő hite abban kimerült, hogy volt egy srác, aki jót akart és olyan mélyen hitt, hogy kész volt meghalni is érte.

Tamás abban hitt, hogy az egész csak egy szemfényvesztés, és az egész mártíromság a hit erejét hivatott megerősíteni. Tamás elment. Hátrahagyott mindent. A nejét, a gyerekeket és a száz éves anyósát is. Kivonult a világból. Próbálta megfejteni az elfogadás, a bizalom, a hit és a rajongás mibenléteit.

TAMÁS: Négy lépcsőfokot rajzoltam magam elé a homokba. A fokokat külön-külön elneveztem. Az első fok lett az elfogadás, a második a bizalom, a harmadik a hit és a végső a rajongás.

Az elfogadás egy hatalmas univerzum, ahol a Nap mindenkire süt. Igyekezzünk úgy igazodni, hogy hagyjunk a fényből másoknak is, és így, ha eső esik, mindenkinek juthat szivárvány.

A bizalom a lelkünk és a testünk felajánlása. Aki azokat megkapja érzékeli minden erőnket és gyengeségünket. Visszaélni vele, már-már halálos bűn.

A hit az, amely által a lelki valóságot lehet érzékelni, felfogni. A legnagyobb ajándék az életben. A rajongás végeredményben vak hit. Egyfajta karikatúrája a lelki folyamatnak.

NARRÁTOR: Tamás ezekből a fokokból csak az elsőt tudta elérni. A másodiknál elbukott azzal, ahogy kihasználta Júdás rajongását. Tamás nem fejtette meg a titkokat. Tamás ehhez kevés volt, de belátta, hogy ő csak az elfogadásig jutott Jézussal és általa Istennel. Míg Júdásban bizalmat keltett, s az kiadta magát neki, legfőképpen Jézus iránti rajongását.

Tamás ezek után évekig csak a Nap felkeltét és nyugtát nézte. Távol az emberektől és Istentől. Majd egyszer csak elindult, hogy elmondja evangéliumát.

(A narrátor kimegy.)

TAMÁS: Szép estét mindenkinek. Tamás voltam.

 

(Tamás elfújja a gyertyát, majd kimegy. Jézus marad égő gyertyával. Az égő gyertya a hit, a bizalom és az örök élet szimbóluma. Tamás eloltott gyertyája a hitetlenség és a „földi pokol”.)

 

(Belép Júdás. Farzsebéből elővesz ő is egy gyertyát. Az öngyújtójával próbálja meggyújtani, hasztalan.)

JÚDÁS: Hahó! Hahó!

JÉZUS: (nevetve) Hát te mit keresel itt?

JÚDÁS: Jöttem. Hozzád. Hogy együtt mehessünk, oda ni!

(Fejével felfelé bök. Végre sikerül meggyújtania a gyertyát, de Jézus egyszerűen elfújja.)

JÉZUS: Nananana! Álljon meg a menet! Te nem jöhetsz velem, hiszen nincs hozzá jogod.

JÚDÁS: Mi az, hogy nincs jogom? Megtettem azt, ami a küldetésem volt. Segítettem neked hogy eljuss Atyádig.

JÉZUS: Én ezt értem, de ez nem a te feladatod volt, hanem Tamásé. És ami ott kettőnk között megköttetett, az csak rá vonatkozott.

JÚDÁS: De hát Tamás azt mondta, hogy ha ezt megcselekszem, a te akaratodnak teszek eleget, és hogy…

JÉZUS: Júdás, kértem én tőled bármikor is azt, hogy árulj el engem, és utána öld meg magad?

JÚDÁS: Nem, de Tamás azt mondta.

JÉZUS: Hát ez az! Tamás mondta és nem én. Ez itt a bökkenő.

JÚDÁS: És akkor most mi lesz?

JÉZUS: Semmi. Fogod magad és lemész a pokolba. Azzal engedlek útra, drága Júdásom, hogy bizalommal várd az Ítélet napját, mert ahogyan én, úgy leszel te is azon a világon.

JÚDÁS: Rendben. Majd csak kibírom valahogy. Hát akkor szia!

(eldobja a gyertyát)

JÉZUS: Szép évezredeket odalentre.

JÚDÁS: Kapok egy pacsit?Egy ölelést? Egy puszit? Ja, ezzel ne vicceljünk, ugye?

Vigyázz magadra idefent! Ne halljak rosszat rólad. Én meg majd őrzöm hited odalent, mint Jézus underground barátja. Jó lesz így?

JÉZUS: (nevetve) Jó hát. Na, menj már!

JÚDÁS: (kifelé menet integet; egyre halkabban…) Oké, rohanok, szia, goodby, shalom, arrivederci…

Dráma

Az elefánt füle

 

tánc az Okuláré Projekt BIZALOM témájára

 

Szereplők:
A
B
Elefánt

A: Hova mész?

B: Nem tudom. És te? Hova mész?

A: Hát én éhes vagyok. Te nem?

B: De. Igen. Én is.

A: Akkor gyere velem, keresünk valami kaját.

(mennek)

B: Mehetnénk arra is… Miért erre megyünk?

A: Mert erre van a kaja.

B: Honnan tudod?

A: A múltkor erre jártam, és erre volt.

B: Értem…

(trombitálás-szerű hang)

B: Hallod? Mi ez? Trombita?

A: Bőg egy tehén.

B: Nem, ez nem tehén.

A: Nem mindegy? Gyere, menjünk tovább.

B: A trombitálás arról jött.

A: És?

B: Nem mennénk inkább arra?

A: Nem. Erre megyünk.

B: Én arra mennék.

A: Akarsz enni? A kaja erre van.

B: Nem tudom.

A: Mit?

B: Lehet, hogy én arra mennék.

A: Miért?

B: Nem tudom.

A: „Nem tudom, nem tudom, nem tudom!” Mit tudsz?

B: Semmit se. Vagyis tudom, hogy tudom, csak nem tudom, hogy mit.

A: Sok  a duma. Menjünk már, én éhes vagyok.

B: Menjek veled?

A: Éhes vagy?

B: Igen.

A: Akkor gyere.

B: Jól van… Megyek.

(mennek

trombitálás)

B: Hallod? Mintha közeledne.

A: Lehet.

B: Nem akarsz mégis arra menni?

A: Nem. A kaja erre van.

B: Biztos?

A: Nem hiszel nekem?

B: De igen, csak… Én arra mennék.

A: Akkor menj arra. Én éhes vagyok.

B: Jól van. Jövök veled…

(mennek

trombitálás

jön egy elefánt)

B: Elefánt! Látod? Egy hatalmas elefánt, óriási fülekkel! Utánunk jött! Látod?

A: Látom, hát. Nem vagyok vak.

B: Mit jelent ez?

A: Fogalmam sincs, de nem is érdekel.

B: Hogy kerül ide egy elefánt? Itt nem élnek elefántok!

A: Hát ez eléggé élőnek tűnik nekem.

B: Nincsenek véletlenek! Ez valamit jelent. Mekkora füle van!

A: Ja. Lapátfülek. Menjünk tovább. Enni akarok.

B: Nem látod? Nézd! Nézd! Legyintett a fülével!

A: Nahát. Ez igazán csodálatos. Mehetünk?

B: Utánunk jött, és most legyintett a fülével!

A: Valóban rendkívül  lenyűgöző. De kilyukad a gyomrom.

B: Látod, legyez a fülével, mint az a pillangó, tudod, az, amelyik csap a szárnyával a világ egyk végén és a másik végén egy szélvihar lesz belőle. Nézd, továbbmegy!

A: Menjünk már!

B: De az elefánt amarra megy!

A: Az elefánt füle fontosabb, mint a kaja?

B: Honnan tudod, hogy arra nincs kaja?

A: Csak azt tudom, hogy erre van kaja!

B: Lehet, hogy mégis az elefánt füle után kellene mennünk…

A: Normális vagy te? De miért?

B: Fogalmam sincs. Így érzem.

A: Nem hiszel nekem?

B: Dehogyisnem.

A: Akkor meg mi bajod?

B: Semmi bajom sincs, csak így érzem… Jössz velem?

A: Hát…

B: Most mérges vagy.

A: Nem vagyok mérges!

B: Ne legyél mérges. Menj, ha menni akarsz.

A: Komolyan mondod?

B: Nem.

A: Nem akarok nélküled továbbmenni arra.

B: Akkor gyere velem erre.

A: Nem hiszel nekem.

B: Ez nem hit kérdése…

A: Pont az ellenkező irányba megy.

B: Igen. Gyere.

(elindulnak az elefánt után)

A: Korog… Hallod?

B: Ne morogj.

A: Tiszta hülye vagyok… Honnan tudod, hogy jó irányba mész?

B: Fogalmam sincs. Így érzem.

A: Elefánt füle után baktatsz…

B: Te meg jössz velem.

A: Ez így igaz.

(az elefánt megáll)

B: Lehajtotta a fejét… Látod? Az elefánt lehajtotta a fejét! Az elefánt sohasem hajtja le a fejét!

A: De igen. Például most.

B: Az ormánya a földig ér, nincs miért lehajtania a fejét.

A: És mi van, ha ennek semmi különösebb oka nincs?

B: Nem. Az elefánt sem hajtja le csak úgy, ok nélkül a fejét. Üzen.

A: Üzen?! Mit?

B: Azt nem tudom, de véletlenek nincsenek, vagyis ez egy üzenet.

A: Csak épp nem tudod, hogy mit üzen.

B: De tudom… Tudom, hogy tudom, csak nem tudom, hogy mit.

A: Például azt, hogy erre van a kaja?

B: Nem tudom.

A: Ahh, sokat agyalsz. Belefáradtam. Inkább feküdjünk le és aludjunk. Késő éjszaka van. Az elefántod is megállt, látod. Lecövekelt. Alhasz egy keveset.

B: Én is… Én is éhes vagyok.

A: Mmm… Malacpecsenye…

B: Méz.

A: Mi?!

B: Mézet ennék.

A: Mézet enne…! Én egy gyökérnek is örülnék… Hát nem eszel mézet. Így jártál. A te döntésed volt. Én alszok.

B: Tudsz éhgyomorral aludni?

A: Ez is döntés kérdése.

B: Nekem résen kell lennem, meg akarom tudni…

A: Mit?

B: Amit tudok.

A: Azt hittem, a kaját akarod megtalálni.

B: Az ugyanaz.

A: Filozófia. Inkább aludj. Holnap folytathatod.

B: Nem. Résen kell lennem.

A: Nem hallak már. Horkolok is. Hallod?

B: Jól van, alszok én is… De nem tudok szoknyában aludni.

A: Hát vesd le.

B: Bundabugyiban vagyok.

A: Azt az elefánt nem látja.

B: De látja.

A: Nem is figyel rád.

B: Csak nem néz rám, de attól még figyel, tudom, hogy figyel, érzem, hogy figyel, így nem tudok aludni.

A: Akkor ne feküdj le. Virrassz, ha akarsz, én fáradt vagyok.

B: Hogy tudsz te nadrágban aludni?

A: Hát látod. Szépen. Így.

(csönd)

B: Én is fáradt vagyok

A: Mi van?!

B: Bocsáss meg, felébresztettelek?

A: Történt valami? Van kaja?

B: Semmi, csak azt mondtam, hogy én is fáradt vagyok…

A: Akkor aludj!

B: Nem alhatok… Nem tudok aludni. Résen kell lennem.

A: Akkor legalább legyél csendben!

(csönd)

B: Ugye, az elefántok is alszanak…?

A: Csavarodj már le az elefántokról!

B: Legyintett egyet a fülével… És utána lehajolt… Lehet, hogy ez a titka.

A: Minek?

B: Annak, hogy megtudom.

A: Mit?! De nem, ne válaszolj! Nem látlak, nem hallak. Én alszok.

(csönd)

B: Pirkad. Látod? Hajnalodik.

A: Olyan a fejem, mintha ólomból volna…

B: Gyere, kelj fel, mindjárt elindul.

A: Éhes vagyok…

B: Kelj már fel!

(az elefánt áll.)

B: Áll.

A: Áll, hát.

B: Miért nem indul? Itt nincs semmi.

A: Nincs bizony.

B: Tovább kellene mennünk.

A: Így igaz. Mondjuk arra.

B: Nem.

A: Miért nem? Ez meg se moccan.

B: Vegyem a vállamra, és vigyem én tovább?

A: Tényleg ez jár az eszedben?! Hát… nekem már mindegy. Úgy látom veled együtt éhen pusztulok ebben az elefántfül-lesésben.

B: A vállamra veszem… Kérlek nézd, hogy mit csinál, mert lehet, hogy megint legyint a fülével, vagy valami, de így nem látom.

A: Nézzem? Én? Azt akarod, hogy én nézzem helyetted?

B: Igen.

A: Ezen ne múljék… Nézem.

(a vállára veszi )

B: Szólsz majd?

A: Mikor?

B: Ha csinál valamit.

A: Mi az a valami?

B: Nem tudom. Bármit. Hátamon nincs szemem, és cipelnem kell, különben itt marad, és nem látom, ha csinál valamit.

A: Ja? Hogy valamit? Na jó. Értem. Valamit. Figyelek.

B: Köszönöm. Merre menjek?

A: Te tudod.

B: Amerre az elefánt menne, ugye?

A: Ha tudod merre menne.

B: Erre.

(mennek)

A: Honnan tudod, hogy erre menne?

B: Ezen nem gondolkodtam.

A: Lehet, hogy arra menne, amerre én.

B: Gondolod?

A: Bizony.

(csönd)

B: Nem. Erre menne.

A: Honnan tudod?

B: Nem tudom. De biztos vagyok benne.

A: Én ezt nem értem…

B: Az nem baj.

(mennek)

B: Közben nézed, ugye? Figyeled?

A: Hogyne.

B: Mi történik?

A: Most épp rászállt egy légy.

B: A fülére?!

A: Igen.  Mindjárt meglengeti.

B: És ha nem?

A: Igazad van… Lehet, hogy nem lengeti meg… Tényleg… Nézd… Nem mozdul a füle.

B: Nem látom! A hátamon van! Nem mozdul?! Mit jelent ez?

A: Azt, hogy nem zavarta a légy.

B: De nem! Ha nem legyintett a fülével, akkor az valamit jelent!

A: Most mondtam, hogy mit. Nem zavarja a légy. Te még mindig nem vagy éhes?

B: Nem. Vagy igen. Vagy nem tudom. Uff, de nehéz ez az elefánt.

A: Akkor tedd le, hagyd itt.

B: Nem hagyhatom itt.

A: Miért?

B: Akkor sose tudom meg, hogy miért láttam meg a fülét.

A: Már rég degeszre tömtük volna a hasunkat ha arra jössz, amerre mondom. De nem, te mész egy elefánt után…

B: …a füle után…

A: …egy elefánt füle után, bocsánat, mert nem hiszel nekem.

B: De hiszek neked. Csak egyszerűen… A füle után kell mennem.

A: De az tegnap volt.

B: Mi?

A: A lengetés.

B: Igaz.

A: Ma nem lengeti.

B: Biztos nem?

A: Nem. Te nem látod, mert a hátadon cipeled, de én látom. Nem lenget az égvilágon semmit. Nyugodtan itt hagyhatod.

B: De tegnap lengette…

A: Az tegnap volt.

B: Igaz, ma nem lengeti… Uff… Nem segítenél?

A: Én? Nem, én nem cipelem. Te vetted a nyakadba.

B: Olyan vagy, mintha nem is akarnád tudni.

A: Na látod, ebben teljesen igazad van. Én csak azt tudom, hogy éhes vagyok és most vizelnem kell.

B: Itt?

A: Igen, itt.

B: Itt nem lehet

A: Miért?

B: Mert itt nem szoktak vizelni.

A: És te csak ott vizelsz, ahol vizelni szoktak. Kik?

B: Mindenki.

A: Az ki?

B: Bárki.

A: És az ki?

B: Nem tudom. Akárki.

A: Értem. Én meg itt fogok vizelni, mert különben becsurog.

B: Csak lehet, hogy valakit zavar.

A: Az bizony lehet. De engem nem zavar az, hogy másokat zavar… Közben leteheted az elefántot.

B: Igazad van, leteszem.

(vizel)

B: Te figyelj… Nem tudom, hogy egyáltalán jó-e neki a hátamon. Lehet, hogy nem is jó neki. Vagy nem is akarja.

A: Az bizony lehet.

B: Akkor mit csináljak?

A: Te vetted a hátadra, ő nem kérte ezt.

B: Gombold be a nadrágdat… Mérges vagy. Miért jöttél el velem?

A: Mert ez a dolgom. Na, itthagyod az elefántot? Vagy megint a válladra veszed? Nem akar moccanni, magad is látod.

B: Ez a dolgod…?

A: Igen. Ez a dolgom.

B: Te vagy az, aki szeret enni és inni.

A: Igen, bizony és mást is csinálni…

B: Ki ne mondd!

A: Miért ne?

B: Mert… eltereli a figyelmemet.

A: Az elefánt füléről? Haha!

B: Viccelődj csak, viccelődj… Kisütött a nap.

A: Nagyszerű.

B: És szól valami zene is…

A: Hallom. Mi ez? Keringő?

B: Nem. Ez másmilyen zene.

A: Akarsz táncolni?

B: Hű, táncolni… De te nem vagy már éhes?

A: Most minek juttatod az eszembe?!

B: Jó volna táncolni… De most nem lehet.

A: Miért? Narancssárga és azúrillatú a nap. Meg van zene is.

B: Ó, de szépen mondtad ezt…

A: Na ugye? Gyere, táncoljunk.

B: Nem, most nem lehet, most nem tudok erre figyelni.

A: Táncoljunk!

B: De elmegy az elefánt, ha most táncolok veled.

A: Az lehet.

B: De te éhes vagy…

A: És akkor mi van? Tudsz ezen segíteni?

B: Azon vagyok…

A: Nem mondom, furán csinálod. Mondom szépen, hogy merre van a kaja, de te mész az elefánt után…

B: …az elefánt füle után.

A: Bocsánat! Az elefánt füle után! Nekem meg kilyukad a hasam, mert megyek utánad.

B: Attól még én segíteni akarok neked.

A: Hm… Te mit ennél?

B: Mézet.

A: Mézet?

B: Igen.

A: Pont mézet?

B: Pont mézet.

A: Hol találsz most mézet? A méz az ritka kincs!

B: Ami nincs?

A: Dehogy nincs! Csak hogy hol van az a kincs, ami itt épp most nincs, az itt a kérdés! De ha arra mennénk, ott biztos várna bennünket szarvaspecsenye, meg nyúlpaprikás, meg párolt hal… Meg mindenféle finomság.

B: Lehet. De nekem ez jutott eszembe.

A: Hát… mézet azt én is ennék… A méz a legfinomabb…

B: Igen, a legfinomabb…

(csönd)

A: De méz az most nincs. Zene viszont van. Meg a nap is kisütött… És táncolni én is szeretek.

B: Csakhogy én nem tudok táncolni.

A: Az nem baj. Én se tudok. Attól még táncolhatunk.

B: Az elefánttal… Az elefánttal akarok táncolni… Akkor nem megy el.

A: Hogy akarsz táncolni egy elefánttal?

B: Igazad van. Lehet, hogy egy elefánttal nem lehet táncolni. De…

A: De?

B: Táncolnék, az igaz.

A: Akkor gyere, és ne gondolkozz

B: A tánchoz szenvedély kell, és az elefántban nincs szenvedély.

A: Azt meg honnan tudod?

B: Csak így gondolom.

A: Sokat gondolkozol. Táncolj velem, én nem vagyok elefánt.

B: Hanem?

A: Micsoda kérdés ez?!

B: Egyszerű.

A: Éhes vagyok.

B: Éhes vagy.

A: Az vagyok.

B: Én is az vagyok.

A: Így van. Táncolunk?

B: Nem. Vele kell táncolnom… De nem tudom, akar-e?

A: Mit? Táncolni veled?

B: Hát igen. Lehet hogy nem is akar.

A: Kérdezd meg tőle.

B: Hogy kérdezzem meg egy elefánttól, hogy akar-e táncolni velem? Az elefánt nem beszél.

A: Bonyolultnak találod?

B: Mit? A kérdést? Nem.

A: Akkor mi tart vissza?

B: Az, hogy az elefántok nem szoktak táncolni emberekkel.

A: Ha így gondolod, akkor így is van. De velem még mindig táncolhatsz.

B: Te nem táncolni akarsz, hanem enni.

A: Mindjárt harapok! Táncolj velem!

B: Te enni meg inni akarsz.

A: Igen. És nem csak azt.

B: Meg most táncolni.

A: Meg nem csak azt.

B: Ki ne mondd! Mindig elégedetlen vagy!

A: És mi van ha kimondom? Az is természetes.

B: De nem az elefántok előtt.

A: Miért ne?

B: Ízléstelen vagy. Nekem csak eszembe jutott.

A: És abban mi a rossz?

B: A táncban? Semmi.

A: Nem. Hanem abban, amit mondani akartam.

B: Folyton beszélsz.

A: Maradjak csendben?

B: Nem… Akkor én is elfelejtem.

A: Mit?

B: Hogy mit akarok tudni.

A: Mondom szépen, hogy gyere velem, kapsz enni, inni, táncolhatsz, sütkérezhetsz, meg minden, de nem, te ne nem hiszel nekem, hanem mész az elefántod füle után.

B: De hiszek neked. Csak… Nincsenek véletlenek. És az elefánt füle után kell mennem.

A: Kell?

B: Nem kell. De utána akarok menni.

A: Miért?

B: Nem tudom.

A: Utána kell menned. Értem. Vagyis nem értem. És nem is utána mész, mert te cipeled.

B: De jött, hát láttad! És erre nem járnak elefántok! Véletlenek pedig nincsenek. Bízzunk benne, hogy kiderül, miért van itt.

A: Te bízzál, én nem.

B: Nem bízol benne?

A: Én nem. Minek? Te akarsz benne bízni.

B: Ez nem akarás kérdése.

A: Dehogynem. Inkább táncolj amíg szól a zene.

B: Egy elefánttal…?

A: Vagy velem.

B: Igen… De azt most nem lehet…

(tangózni próbál az elefánttal)

A: Át se éri a vállát a kezed.

B: Azt se tudom, hogy hol a válla… Meg úgy tűnik, hogy ő se tud táncolni. Meg se moccan.

A: Hát igen… Elég furcsa tánc ez.

B: A lábára léptem… Meg se érzi. De ha ő lépne az enyémre, akkor  palacsintát csinálna belőlem.

A: Húspalacsinta tejföllel…

B: Az húsos, és nem húspalacsinta, te.

A: Nem mindegy? Ha már palacsinta, akkor tökmindegy, csak legyen.

B: De ne belőlem.

A: Te akartál az elefánttal táncolni.

B: Az igaz… De meg se mozdul.

A: Bizony nem.

B: Felemelem. Úgy könnyebb lesz.

A: Ha te mondod…

(felemeli az elefántot, táncol vele)

B: Jó nagy ez az elefánt.

A: Az biztos.

B: Meg nehéz is.

A: Azt elhiszem. Élvezed?

B: Hát… táncolunk. Vagy szerinted nem?

A: Szerintem én most épp azon vagyok, hogy ki ne pukkadjak a röhögéstől.

B: Gúnyolódsz?

A: Én? Dehogy! Ugyan, hova gondolsz?

(táncolnak)

B: Nem leng a füle, ugye?

A: Dehogynem. Viszi a tánc lendülete.

B: Milyen tánc lendülete? Nekem kell cipelnem!

A: Hát… Azt hittem, hogy élvezed.

B: Hagyd abba!

(abbahagyja a táncolást)

A: Tedd le azt az elefántot.

(leteszi)

B: Nem mozdul sehova.

A: Nem. Csak legel.

B: Igen, legel. Ő eszik. Te meg éhes vagy.

A: Táncolj velem.

B: De te haragszol. Mert enni akarsz.

A: Nem haragszom. Arra figyelj, amit mondok. Ne spekulálj. Zene van. Táncoljunk.

B: És már nem vagy éhes?

A: Nem mindegy?

B: Neked nincsenek nagy füleid.

A: Az lehet.

B: Ha veled táncolok, akkor nem látom az elefánt fülét.

A: De láthatod az enyémet. Ezt a kicsit.

B: Az igaz. De mit nézzek rajta? Te mindig itt vagy.

A: Megnézted már a fülemet?

B: Hát mondjuk meg… Vagy nem is tudom.

A: Na látod. Inkább táncoljunk.

B: És ha addig elmegy az elefánt?

A: Akkor elmegy. De legalább mi táncolunk egyet.

B: Hát jó…

(táncolnak)

B: És a kajával mi lesz? Éhes vagy még, ugye?

A: Figyelsz?

B: Figyelek.

A: Mire?

B: Az elefántra.

A: Mi van most?

B: Táncolunk.

A: Akkor a táncra figyelj. Ölelj.

B: Ölellek. Most jó?

A: Most jó?

B: Én kérdeztem először.

A: Én meg másodszor. Válaszolj.

B: Nem tudom.

A: Mit?

B: Hogy jó-e.

A: Mindig így van.

B: Tényleg?

A: Persze.

B: Csak táncolunk, igaz?

A: Pontosan.

B: És mi lesz az elefánt fülével?

A: A fején marad.

B: Az mondjuk igaz.

A: De mi táncolunk.

B: Táncolunk! Pedig azt hittem, hogy nem tudok. Hogy ezt se tudom.

A: És most már tudod?

B: Mit?

A: Azt, amit tudni akarsz.

B: Felesleges. Ugye?

A: Hát persze.

(táncolnak)

B: Jaj!!!

(abbahagyja a táncot)

A: Mi van?

B: Hol az elefánt? Hova lett az elefánt?! Hol van az elefánt?!!!

(elrohan)

A: Hova rohansz? Hé! Ne rohanj el!

(csönd)

A: Azt mondtad, hogy felesleges tudni…

(csönd)

A: Mézillatot érzek…

(csönd)

Fordítás

Halvald Johnson: Észak

Eleinte azt hittem,
a szelet hallom.
A szél, tűnődtem,
feloszlatta már a fényt
a tavak láncai mentén.

Minél magasabbra értünk,
annál töredezettebb lett a talaj,
és a fény egyre szaggatottabb.

Semmi nem moccant. Semmi
sem érintett meg. Akár
a Holdon is lehettem volna.

Ott voltál velem, ugye?

***

Minden tó egyre feljebb volt, és kisebb, hidegebb az előzőnél.
Semmi nem moccant. Semmi sem érintett meg. Amit a szélnek hittem,
a te hangod volt, visszhangzó, óriás sziklatömbök közt lebegő hangod.

Fordítás

Neil Gaiman: Orphee

Orpheus zenész volt. Dalokat írt. És ismert rejtélyeket is. Egy napon a párducleányok bortól és kéjtől megrészegedve felkeresték, és darabokra szaggatták. A feje még akkor is dalokat és próféciákat zengett, amikor a tenger felé sodródott.

(Ne nézz vissza! Ne nézz vissza!)

Volt egy nő, akit a sajátjának mondott. Követte őt a Pokolba, amikor az meghalt. Megteheted, ha a barátnőd meghal: minden nagyobb városban van lejárat a Pokolba: olyan sok az ajtó, kinek van ideje mindegyik mögé bepillantani?

Mikor Orpheus még fiatal volt, épségben visszahozta a nőt a Pokolból. Euridiké hazatér a Pokolból, a világ felgyorsul és pocsolyássá válik, és itt is van a Tavasz.

De ez soha nem volt elég jó.

És Tavasz-história előtt ez élet-halál történet volt. Milliónyit ismerünk ezekből. Ha nem nézett volna vissza, ha nem teszi meg, akkor a holtak visszatérnének az elevenek közé, állandóan, mindannyian, nincs több szellem, nincs több sötétség.

Én elmennék a Pokolba, hogy még egyszer láthassalak. Van egy ajtó a New York-i Közkönyvtár harmadik emeletén, a férfivécé felé, a kis Charles Addams galéria mellett. Soha nincs kulcsra zárva. Csak ki kell nyitni. Elmennék érted a Pokolba. Mondanék nekik meséket, amik se nem hamisak, se nem igazak. Mesélnék nekik, amíg sókönnyeket nem hullatnak, és vissza nem adnak téged nekem és a világnak.

Nem kell, hogy egy év legyen. Elég egy nap is. Vagy egy óra. Előtted sétálnék a fény felé.

De mégis visszanéznék, ugye? Mindannyian megtennénk. Azok, akik nem néznének vissza, akik csak az eléjük táruló napkeltét bámulnák, a dicsőséges jövőt, ők nem látogathatnak el a Pokolba.

Így hát Orpheusznak vissza kellett térnie, élni tovább, varázsolni és dalokat zengeni. Azt tanította, hogy az álmokban csak igazság rejlik. Ez egyike volt a rejtélyeknek: az álmokban a fátyol fellebben, és olyan messzire látsz előre, hogy talán visszafelé tekintesz.

Vannak, akik Washington DC-ben halnak meg, vagy Londonban, esetleg Mexikóban. Nem várják a halált. Félrepillantanak, vagy le, vagy talán visszanéznek. Minden óra megsebez. Ezt mondta nekem a nő. Minden óra megsebez, az utolsó végez veled.

Most visszanézve látni őt, ahogy meztelenül áll a holdfényben. A mellei kezdenek megfeketedni, a testét apró sebek borítják be. Izanagi követte feleségét az árnyak földjére, de visszanézett: még látta neje arcát, a halott arcot, aztán elmenekült.

Ma csontfehér lovakról álmodtam, amik dobbantottak és szimatoltak a fényes napsütésben, és a tavaszi szélben lengedező és táncoló narancsszínű pipacsokról.

(Ne nézz vissza!)

Annak a nőnek voltak a legpuhább ajkai, mesélte. Neki voltak a legpuhább ajkai az összes nő közül. És a feje még akkor is dalokat és próféciákat zengett, amikor a tenger felé sodródott.

Fordítás

Giuseppe Pitré: A púpos lány

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, akinek volt három eladósorban lévő leánya: a két nagyobb gyönyörű volt, azonnal férjhez mentek, de a legkisebbnek volt egy jókora púpja és nem talált kérőre. Végül a kocsis kérte meg a kezét, akinek igent mondott.

– Mit tehetnék? – mondta – a nővéreim férjhez mennek, én meg nem?

– De lányom, ne mondj ilyet! – kérlelte az uralkodó.

– De apám, kit válasszak, ha senki nem jelentkezik?

Meg is tartották a lagzit. De a testvérei folyton csak bántották, lenézték, teknősbékának hívták a púpja miatt, és szidták azért is, mert a kocsis a férje. Emiatt szegény pára sokat búslakodott és sírdogált. Egyszer csak megjelent előtte három tündér.

– Mi bajod Richetta, miért vagy ilyen szomorú?

– Mi bajom lenne?! A nővéreim semmibe vesznek, nem akarják, hogy a közelükben legyek, azt hiszik, a korona őket illeti, mert én púpos vagyok és csak arra vagyok jó, hogy szórakoztassam őket.

– Jól van, ne búsulj, – nyugtatták a jótündérek – fogd ezt a gesztenyét, mogyorót és diót, még szükséged lehet rájuk!

Aztán hirtelen mindhárman kámforrá váltak. Elérkezett az idő, amikor a király már olyan öreg volt, hogy fontos döntést kellett hoznia. Így fordult leányaihoz:

– Most, hogy megöregedtem, átadom egyikőtöknek a koronát és a birodalmat. Ide hallgassatok, annak adom a hatalmat, aki a legszebb takarót hímezi nekem.

A két idősebb testvér repesett a boldogságtól:

– Nagyszerű! A korona a miénk!

Richetta viszont meg sem mert szólalni. Ezt gondolta magában:

– De hogy hímezzek én egy takarót?

A nővérek bevásároltak; vettek aranyat, ezüstöt, selyemkelmét, ami csak eszükbe jutott. Richetta hívatta a szolgáját, és elküldte a két lány ablakához, hogy megtudjon egyet s mást.

A szolga felkiáltott hozzájuk:

– Kiasszonyok, hogyan készítik el a király takaróját?

– Ó, őt az a teknősbéka küldte! – nevettek fel gúnyosan. – Most már biztos: a korona a miénk!

Eljött a nap, amikor be kellett mutatniuk a plédet. Mit tett Richetta? Feltörte a mogyorót, és egyszerre csak egy olyan csillogó takaró termett előtte, arany hímzésekkel és drágakövekkel kirakva, amit még soha nem láttak.

– Ez lélegzetelállító! – csodálkozott az apja – sehol nem láttam még ilyen szépet! Lányaim, elveszítettétek a versenyt.

De az uralkodó egy újabb problémával találta szemben magát: átadhatja-e a trónt egy púposnak? Mit fog vele kezdeni?

Viszont a koronáért – kezdte az király  – egy újabb próbatétel elé állítalak titeket: neveljetek fel egy kiskutyát, de olyan szép legyen, amelyet még nem látott a világ!

Képzelhetitek, mire gondolhattak az idősebb lányok!

– Ezúttal miénk a korona! – kiáltottak fel egyszerre.

El is kezdték nevelni nagy gonddal a kölyköket. De a szolga rendszeresen visszajárt az ablakuk alá, segítséget kérni. Újra felkiabált:

– Kisasszonyok, van esetleg egy darab száraz kenyerük, amit oda tudnának adni a húguknak, hogy ő is felnevelhessen egy kutyát?

– Ó! – válaszolta egyikőjük meglepetten – a takaróval szerencséje volt! Adjunk neki egy darab kenyeret!

– Nem! – ellenkezett a másik.

– De!

– Nem!

Mivel nem jutottak dűlőre, végül nem lett a dologból semmi, de ismét elérkezett az idő, amikor a király színe elé kellett járulniuk az ajándékkal. Miközben a teknősbéka szomorúan vánszorgott fel a fényűző palota lépcsőjén, feltörte a gesztenyét, amiből hirtelen kibújt egy hatalmas, pompás kutya. Egy ilyen állatról a többiek még csak álmodni sem mertek.

– Ó, de szép! – csodálkozott az apja – hogy csináltad?

– Csak Isten és én tudhatjuk, hogy neveltem fel, senki más, sem a földön, sem az égben. Mindketten hallgatunk róla.

Erre azt felelte az uralkodó:

– Szívem szerint rögtön neked adnám a koronát, de várjunk még egy kicsit, van még egy próba. Tudjátok, ki kapja meg? Aki a legpompásabb ruhát tudja magára ölteni, és a legszebb lesz!

Így már minden világossá vált: a két idősebb lánytestvér nyugodtan alhatott, hiszen meseszépek voltak. A kocsis teljesen kétségbeesett, és ezt gondolta magában:

– Ó! Ez alkalommal övék a korona, akkor is, ha a feleségem már kétszer elnyerte!

Eljött az a nap, amikor be kellett mutatkozniuk a király előtt. A púpos így fordult a férjéhez:

– Hozd a legjobb hintónkat, indulnom kell!

Feltörte a diót, és egy szempillantás alatt olyan gyönyörű hölgy lett belőle, mint egy igazi görög istennő, gazdagon, elegánsan felöltözve, ahol csak elhaladt, ragyogásba borított mindent.

Apjának és a testvéreinek tátva maradt a szájuk a csodálkozástól, annyira meglepődtek, hogy nem találtak szavakat.  Richetta diadalmasan kiáltott fel:

– Azt hittétek, hogy púpos vagyok, de a korona az enyém!

– Igazad van, neked adom a koronát! – mondta az uralkodó, aztán a másik két leányához fordult: – eldőlt, a trón Richettáé, ti viszont semmit nem kaptok.

Richetta és a férje átvették a koronát és ezzel a birodalmat is.

Boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Fordítás

Silvana De Mari: Az aranyszemű macska (részlet)

Karácsony,
december 25.

Karácsonyi ajándékozás. Leila anyukája egy orvos Barbie-t ajándékozott a lányának. Délután megérkezett Fiamma is, Umbertóval, Stefanóval és Ursulával a sarkában. Fiamma magával hozta a saját Barbie-ját. Ursula kettőt is hozott, a kedvencét – a Barbie hercegnőt – magának. A másik pedig a további lehetséges négy közül – az orvos Barbie – Maryamé lesz, akinek, úgy tűnik, nyilvánvalóan orvosost kell majd játszania vele.

Babástól mentek át Leilához, hogy együtt játszhassanak.

A naplemente a gyerekekkel és a kacsavadászatról szóló mesével együtt érkezett, s míg a vöröslő égbolt fénye visszatükröződött a nádasról, összetalálkoztak a koszovói srácokkal és éppen akkor bukkant fel a szenegáli kölykök bandája is. Olyanok voltak, mint a savanyú káposzták. Normális esetben a szenegáliak nem voltak agresszívak, vagy legalábbis nem jobban, mint máskor. De az a délután egy különleges délután volt: karácsony délutánja, és karácsonykor nincsenek középutak. Vagy egy különleges és örömteli, vagy egy nyugtalanságokkal teli napnak kell lennie. Karácsony, újév és a főbb ünnepek alkalmával ezek az érzések megsokszorozódnak: vannak, akik számára az örömmel, s vannak, akik számára a bánattal teli pillanatok. Nos, a szenegáliak bandája már nagyon idegesnek és ingerlékenynek tűnt. Ráadásul, Leila bandájához négy olyan városi fiú tartozott, – „a papa pici szemefényei” a szó szoros értelmében apuci fiacskái – akik szintén jelen voltak, s az ő ottlétük igenis nagyon áldásos volt. Mindannyian a legmárkásabb famert viselték.

A szenegáliak bandája elkezdte a szokásos kötekedést. Udvariasan érdeklődtek Stefanótól és Umbertótól, hogy hol vannak az ő Barbie babáik. Ekkor a koszovóiak hirtelen nem tudták, kinek a pártjára álljanak. Egy perccel ezelőtt még barátok voltak, de most fennállt a veszélye egy esetleges katasztrófának. Talán ha a koszovói fiúk felajánlanák a dzsekijüket és a mobiljukat a szenegáliaknak, akkor talán hagynák őket elmenni.

Umberto volt az első, aki megmozdult:

– Húzzatok el! – sziszegte hősiesen. – Úgy gondoljuk, hogy én és Stefano elegendőek leszünk ide. Ti négyen pedig menjetek. –  Beállt Maryam elé, így védve őt saját testével. Lehajolt és felvett egy nagy darab ágat. – Maryam nem tud futni – felelte Ursula, – mindannyian itt maradunk.

– Barna öves karatés vagyok – mondta Stefano nyugodt és kedves hangon.

– Óriási TÉVEDÉS. TÉVEDÉS. TÉVEDÉS. – Leila folyamatosan csak erre tudott gondolni. Ez már a pofátlanság teteje; Stefano, aki a híres „apuci pici fiacskája-negyedből” jön, majd pont ő mondja meg nekik, hogy ki az erősebb.

S abban a pillanatban megkezdődött a harc.

– Ez egy gyönyörű harcművészet, bátorságra és hűségre tanít. Miért nem veszünk egy leckét közösen együtt? Szívesen tanítanálak benneteket. Álljatok körbe. Umberto, hagyd azt az ágat, majd összegyűjtjük később tűzifának – folytatta Stefano még mindig nyugodt és kedves hangon, miközben elkezdett vetkőzni.

Levette a kabátját, óvatosan a földre helyezte, levette pulóverét és az ingét is, gondosan összehajtogatta, majd az egészet a kabátjára rakta. Mellétette még az óráját és a mobilját is, miközben a szenegáliak felé fordult vigyorogva, s mellkasa fedetlen maradt.

A vetkőzéssel és a tárgyak gondos elhelyezésével levetette a gazdag fiúcska szerepét is, noha ő maga sem ismerte a tárgyak valódi értékét. Pedig ez egy olyan ember gesztusa volt, aki tisztában van vele. Ráadásul Stefano a jéghideg levegő ellenére félmeztelenül mozgott, közönnyel viseltetve a jéghideg levegő iránt – míg a többiek alaposan fel voltak öltözve – ami ugyancsak az önuralom megnyilvánulásának egy másik jele volt.

Senki nem állt be a körbe, mindannyian mozdulatlanul vártak. Stefano kezdte meg a játékot.

– Kezdjük egy ugrással és egy bukfenccel. – mondta. A szenegáliakból és a koszovóiakból egyaránt kitört a nevetés. Ők olyan srácok voltak, akik piurett helyett ütnek. Stefano eltávolodott Umbertotól, tanúbizonyságot adva harcedzettségéről, s hogy képes őket távol tartani a lányoktól. Úgy tűnik nem vette észre, hogy a szenegáliak többsége körbevette őt.

– Csináljunk egy bemutatót. Pofon vágnál amilyen erősen csak tudsz? – kérdezte. A másik a képébe röhögött. S egy olyan iszonyatos pofont kevert le neki, hogy még egy ökröt is földhöz vágott volna; feltéve hogy eléri azt. Stefano hátradőlt, mintha le akart volna ülni, majd csinált egy szaltót, s olyan könnyedén érkezett talpra, mintha ő lenne a tündék királya.

Nem nevetett senki többé.

Hihetetlen, de Ursula megismételte ugyanazt az mozdulatsort. Úgy dőlt hátra, hogy szinte már leült, majd egy hátraszaltó és lábra érkezett. Táncolt és ritmikus sportgimnasztikára járt, így neki nem jelentett nehézséget, hogy Stefanót utánozza. Így azt a benyomást keltette, hogy ő egy harcos, s olyan könnyedséggel tette mindezt, mintha csak egy tornaórán lett volna.

– Ti hárman, megtámadnátok engem egyszerre? – erősködött Stefano. A három koszovói elvágódott, ő előrevetődött, megpördült a levegőben és talpra érkezett, tisztes távolságra tőlük.

– Az ugrások és a bukfencek alapvetőek. Nem számít, milyen erős az ellenfél, meg tudjátok csinálni. Ha el tudjátok kerülni az ütést, nem tud ártani nektek. – folytatta Stefano. Még egy pofont kérek! A legnagyobb szenegáli fiúnak nem kellett rimánkodni; a pofon elcsattant, Stefano kitért előle oldalra, aztán megtámadta a másikat hátulról, blokkolva a fiú karját, amivel meg tudta volna fojtani őt, ám kegyeletből elengedte. – Mindenki álljon körbe, most megtanuljuk a hátraszaltót – mondta Stefano.

Ekkor a legmagasabb szenegáli fiú, aki mindenki mögött állt, bólintott. Ez egyfajta jel volt. Itt a vége. Mindannyian körbe álltak; a lecke végére felragyogtak az első csillagok, s mindannyian Leiláékhoz mentek át panettónét majszolni.

Próza

Levelek a múltból

A lábtörlőn elidőztünk egy picit, hogy egy percet nyerjünk mielőtt belépünk a földszinti másfélszobásba.

Régi sötétkékre pingált ajtókeret, pergő festékdarabokkal. Alatta fehér volt valamikor. Bent kis hokedlik a viaszosvászonnal terített asztal körül. A sublót is valami másik korból maradt itt. Meg a hengerrel festett falak, a robusztus szekrények a szobában, amiktől semmi hely nem maradt. Körbenéztünk, aztán egymásra mosolyogtunk.

– Megvesszük.

– Majd mi kipofozzuk, a magunk ízlésére formáljuk, berendezzük, ahogy nekünk jó. A belvárosban van, a közlekedés innen a legegyszerűbb, a többit meg majd megoldjuk.

Gondoltuk akkor. Később kiderült, hogy a lakást azért adták el bútorostól, mert mögötte látszottak volna a teljesen felvizesedett falak. Sose lehetett igazán rendbe hozni.

Akármivel próbálkoztunk, mindig átütött a víz. De boldogok voltunk. Boldogok és szegények. Közel volt a piac, a mi megmentőnk. Mindig dél tájba sétáltam ki, amikor már félig összepakoltak a kofák és a maradékot fillérekért ideadták, csak ne kelljen hazacipelni. Micsoda lakomákat lehetett azokból a megmaradt zöldségekből készíteni.

Főzelékeket tök fasírttal, sült zöldségeket tejfölös, fokhagymás öntettel. Leveseket. Például a póréhagyma leves krumplival. Csak egy szál póréhagyma, pár szem apróra kockázott krumpli szemmel. A végén egy kis turmixolás, egy kevés tejföl a habarásba, na és a só meg a bors. Ami az élethez is kell. Hogy meglegyen a sava, borsa.

Amikor kiürítettük a lakást, szinte mindent kidobtunk, vagy elajándékoztunk. Egy dobozt tartottam meg, egy levelekkel teli cipős dobozt. Úgy voltam vele, hátha egyszer betoppan a gazdája és pont ezeket keresi. Vagy a címzett megtudja valahonnan, hogy itt van egy dobozra való levele, amit megírt, szépen megcímzett valaki és soha nem adott postára. Olyan rejtélyes volt az a kupac levél. Érdekelt mindig miért csinálhat valaki ilyet, hogy csak írja a levelek garmadára, aztán mégse adja fel. Kíváncsi voltam, de azért szépen eltettem a dobozt.

A mi életünk csendben folydogált az új otthonunkban. Mindig volt valami tennivaló. A régi lakások már csak ilyenek. Utólag jöttem rá, hogy addig volt nekünk jó, ameddig inkább a lakásra figyeltünk és nem magunkra.

Van úgy és talán többször, mint kellene, hogy azért sodor valaki mellé az élet, mert nagyon megtetszik benne valami. Vagy a külsejében vagy, ahogy beszél, elhelyezi magát a világban, ahogy él, öltözik, amilyenek a barátai. Vonz ez a másság. Nem olyan, mint én. Ismeretlen. Fel kell fedezni. És ha belemegy a játékba még jobb. Elkezdtünk járni, aztán annyi időt töltöttünk együtt, hogy már felesleges volt hazajárni, és jött a közös lakás. Olyan szép kerek volt a történet. Mármint nekem. Persze utólag már könnyű látni a jeleket. A merengő, másfelé néző pillantásokat.

Ahogy elkészült a lakás, onnantól jött a mi leszállóágunk, a veszekedések, az elrohanások. Az egymás mellett lakás, egy ágyban alvás, de két szót sem beszélő időszak.

Aztán elment és én ott maradtam a kérdéseimmel. Lehet, hogy csak én akartam az egészet, ő meg hagyta, amíg kényelmes volt neki. Én voltam kíváncsi rá és hogy mit lehet kihozni ebből, belőlünk.

Egyik éjszaka a rátaláltam arra az évekkel ezelőtt eltett dobozra. Senki nem jelentkezett érte, senki nem kereste. Nekiültem és a felülkerekedett kíváncsiságomban elkezdtem sorra kibontogatni a leveleket. Egy lány írta őket egy férfinek. Itt lakott ebben a lakásban, itt sírta álomba magát. Itt körmölte a leveleket. Idejárt a piacra is. A jó öreg, nyüzsgő, szívet melengető piac.

A leveleiben beszámolt a mindennapjairól. Még azt is megírta, mit szerzett a piacon és abból mit készített.

„Reggel Manci néni már messziről integetett és én lélekszakadva odarohantam, mert ha Manci néni integet, az csak kacsát jelenthet, meg egy kis feladatot. Ma is megkért, hogy szaladjak el neki a rövidáru boltba, meghagyta milyen gombokat, mekkora cipzárt és milyen fonalat vigyek. Fájós lábai vannak szegény Manci néninek és arany szíve. Ha segítek neki az aprócseprő ügyek elintézésében mindig olcsóbban adja a csirkét, vagy a kacsát. Még a nyakukat is elvágja, mert tudja, hogy azt az egyet nem szívesen csinálom. Hazavittem a madarat, az aprólékból levest főztem jó sok répával, meg gyökérrel, a combjait, meg a mellét csak besózva betettem a sütőbe és szép lassan, a saját zsírjában megsütöttem, ahogy szereted. Mert ma is vártalak. Minden nap visszavárlak.”

„Ma Etelkával beszélgettem a piacon. Akinek a féllábú, de annál nagyobb hangú ura van és négy göndör hajú lánya. A legnagyobb most is ott segédkezett az anyja körül. A kicsik otthon maradtak az apjukkal, ameddig Etelka megjárja a piacot. Almát vettem tőle egy garabollyal. Nagyon szép kemény piros almák voltak és a végén adott még egy nagy marékkal ráadásnak, mert hát mégiscsak jóban vagyunk. Felőled is kérdezett. Nem tudtam mit mondani. Már 5 hónapja semmi hírt nem kaptam én sem. Ha már ott volt az a sok jó szagú édes alma, gyúrtam egy kis tésztát pitének. A vaj felét zsírral pótoltam ki, de így is olyan finom és porhanyós lett. Azt a receptet használtam, amit még Rozi nővéred firkált fel egy újság szélére. 30 deka liszt, 20 deka vaj, 10 deka porcukor, egy tojás sárgája. Még egy citrom héját és vaníliás cukrot is ír a recept, de arra most nem futotta. Azért a fahéjjas reszelt alma a közepén olyan finoman megízesítette a tésztát, hogy abban hiba nem volt. A tészta egyik fele alulra, aztán a reszelt, finom, friss alma még egy réteg tészta, a tojás fehérjével szépen lekentem a tetejét. Még mindig itt az édes vendégváró szaga a konyhában. Csak te nem ülsz itt falatozgatva.”

Csak olvastam ezeket a sorokat, egyik levélben egy jó papirkás krumpliról volt szó, a másikban a lecsó készítését taglalta a kis háziasszony. Ahogy ment az idő és közeledett a karácsony még azt is részletesen leírta, hogy díszítette ki a fára aggatott mézeskalácsokat. Ott volt a levelekben az a melegség, a családiasság, akit megetetünk, abba beletöltjük a szeretetünket is az étellel. Ott volt benne a remény, a várakozás, végig nem játszott történet lehetősége. Nem úgy, mint a mi történetünk, amit hiába csináltunk végig, mégse jutottunk sehova. Nem is tudom melyik a jobb. De miért nem küldte el ezeket a kedves porcukortól, vagy friss kenyértől illatozó leveleket. Talán mert nem volt remény. Igazából tudta, hogy már nincs kinek elküldeni, csak olyan nehéz volt bevallani az igazságot?

A recepteket kimásoltam és sorba rendeztem, a leveleket, pedig elégettem. Nekem se lett volna szabad elolvasnom, de így minden a helyére került.

Próza

Mélyből

„Deep down you already know the truth”
„A mélységből kiáltok hozzád, Uram”

Sokáig csak szitkozódva tudtam róluk beszélni. Szégyelltem magam érte, de ha rájuk gondoltam és elkezdtem kimondani a dolgokat, ömlött belőlem a keserűség.

Főleg anyámmal kapcsolatban. Csapnivaló anya volt. Rossz ember. De mégiscsak az anyám, ezt rakja zsebre valaki. Megajándékozott az élettel, de tudtam, nem szeret, mégis élnem kellett, s ez embert próbáló feladat. Egyébként pedig szadizmus. Ma már nincs ilyen problémám, hogy zokogva idézem fel az emlékeim. Három éve nem találkoztam az anyámmal. Elsősorban nem az én hibámnak érzem ezt.

Pedig anyám miatt lettem tanár. Azt mondta, jó pedagógus lenne belőlem. Nem tudom, miből gondolta, ha egyszer nem szeretett, és míg együtt éltünk, a legtávolabb állt tőlem és nem titkolta, hogy soha nem is akart megismerni.

Valószínűleg valami sejtése lehetett ez, vagy nem akart egyszerűen csak kidobni az életbe, de az biztos, hogy nem volt mögötte biztos tudás. Honnan is lett volna?

Anyám már csecsemőkoromban megutált. Zokon vette, hogy miután megszülettem, egyik szülőmre sem hasonlítottam, de talán egy kissé apámra. Bucifejem volt és puha, szőke hajam, a fényképek tanúsága szerint. A fotókon mindig nevetek, holott szegény, kicsi gyerek voltam, akit vert az anyja.

Először csak ingerült volt velem, folyton mérges, ha hozzászóltam. Soha nem ült le velem játszani. Bár tény és való, hogy téli estéken hosszú órákon keresztül vetítettünk. Azt nagyon szerettem.

Ha megdühödött, a hajamat húzta, ő úgy mondta, „megtéplek”. Sokáig, ha erről beszélnem kellett, belülről remegni kezdtem és fáztam is. Úgy látszott, az idegeim készen voltak, ha csak rájuk gondoltam. Egy ideig terveztem, hogy elmegyek kineziológushoz, azok tudnak ilyen évtizedes görcsöket oldani. Aztán mégsem léptem, mert ha valakinek jól kibeszéltem magam róla, egy idő után és egy picit mindig jobb lett. De még évek teltek el, amíg nem jött többé a remegés.

Rengeteget gondolkodtam, hol kezdődött az egész. Mi volt életünkben az ősrobbanás, amit aztán az egész életünkön át tartó tartó káosz követett? Bolygókként keringtünk a közöttünk szélesedő  űrben, eltávolodtunk egymástól, anyagunk kihűlt. Nálunk anyám volt a nap, a domináns, apám pedig a hold, a mimózalelkű, a sértődékeny, a másik fényét visszaverő. Annyiszor átgondoltam már ezeket és mégis, mindig újra meg újra előjön bennem a történetünk. Ők nem akarnak emlékezni, egyszer már ebből is volt balhé. Akkor sértődött meg rám az apám. Két évig bírta, majd felhívott, mi van velem, élénken érdeklődött, de olyan fásultan hallgattam, mintha ott se lettem volna a vonalban.

Elmondta, hogy ő mindkét gyerekét egyformán szereti. Mert van egy húgom, de én erre azt válaszoltam, hogy sajnos, számomra nem ez derült ki abból, ahogyan egész életemben viselkedtek velem. Hogyan is mondhattam volna el neki, hogy gyerekkoromban, amíg egyedül hagyott az anyámmal – taxisként dolgozott és egy idő után csak éjjel -, mennyi bántást szenvedtem el.

Anyám a lányszobából ment férjhez. Így pontos, egy egész generáció tett így, akik a negyvenes-ötvenes években születtek, később úgy nevezték őket, baby boomerek. Ma már látom, hogy anyám valójában vastagon tett rá, mi volt akkoriban a tradíció. Ő ugyan nem szerette a családját, de mi mást tehetett volna. Ült az ágy szélén, húsz éves sem volt, etette a lányát, akit ráadásul nem is magának szült, hanem a férjének. Púp voltam a hátán, egy alulról jövő árnyék, ami lassan rátelepedett az életére. Nem akart több gyereket, ebben biztos vagyok. De öt évvel később, spirál mellett, újból terhes lett. Később elmondta, mennyivel türelmesebb volt a húgommal, mint velem. Akkoriban járt esti iskolába, hogy leérettségizzen, szűk ösvényként kanyargott előtte az új lehetőség, hogy több legyen, mint amit gyors- és gépíró végzettsége lehetővé tett számára, és biztos léptekkel ment végig rajta. Még mindig, ennyi idős fejjel sem tudom, mi mást tehetett volna anyám azon kívül, ahogy leélte az életét. Fogalmam sincs, milyen ambíciói voltak. Szeretett rajzolni, és amikor hatéves voltam, vett nekem egy piros bársonyborítású emlékkönyvet. Abba pedig kimásolt egy rajzot az Alice Tükörországban című mesekönyvemből. Sokszor megnéztem azt a rajzot. Alice volt rajta, ahogy felemeli a kezét és figyelemre int a mutatóujjával. Az idézetet is melléírta, ami a könyvben volt a kép mellett vagy alatt. Így hangzott:

„Felhőtlen-tiszta homlokú
s ámuló szemü gyermek!
Bár csöpp vagy, s én hajlott korú,
s az évek futva telnek –
tán örömödre lesz szerény
ajándékom: e kis mesém.”

Szóval, anyám noszogatott, hogy legyek tanár. Jól tanultam, különösebb ambíciók nélkül. Apámnak még érettségije sem volt, anyám esti gimnáziumban szerezte meg, nálunk a tanulásnak nem volt tradíciója. Egy tanári állás biztosnak tűnt, feljebb volt, mint a mi alsó középosztálybeli elhelyezkedésünk. Az is lehet, hogy anyám egy időben maga szeretett volna tanár lenni, talán rajz vagy technika, mert jó kézügyességgel áldotta meg a sors és mellé precíz volt, következetes, már-már mániákusan szigorú. Évtizedekig küzdött székrekedéssel, amely tipikusan azoknak a betegsége, akik képtelenek csak egy kicsit is elengedni magukat. Megkockáztatom, hogy anyám anális karakterként is jellemezhető, mert pontosan olyan volt, mint amilyennek azt Freud meghatározta. Kényszeres, túlzott rend-és tisztaságmániás, makacs, konok, fösvény. Ráadásul ateista is, elképzelni sem tudom, hogyan vehette rá ugyanerre római katolikus, elsőáldozáson és bérmálkozáson is átesett apámat, akit gyermeteg módon, naivan vallásos nagyanyám nevelt. Valószínű, hogy hold-apám sokáig nem szólt egy szót sem, keringett szótlanul, tűrve mindazt, amit hisztérikus, mártír hajlamú anyámtól el kellett viselni. Jöttem én, és a távolság egyre nőtt közöttük. Majd megszületett a húgom, hiába, bár őt mindketten nagyon szerették, a két gyerek nem volt elég habarcs anyám és apám között. Azt viszont lehetővé tette, hogy mindketten mártírok legyenek, azt hiszem, ezzel szívük legmélyebb vágya teljesült. Bántás sem szükségeltetett hozzá, elegendő volt a tény, hogy a másik – és a két közös gyerek – a világon van.

A főiskola végéig otthon éltem. Egy szobában a húgommal, istenem, hányan gondolták úgy, ha két lányuk volt, akkor nekik kötelező közös helységben lakni, hiszen annyira egyformák. Két lány az két tojás. A külön szoba legalább annyira hiányzott az életemből, mint a hosszú haj. Anyám kiskoromtól kezdve apámra testálta a hajvágás feladatát, aki a saját férdifodrászához vitt. Mindig csutkára vágott fazont kaptam, amit sem fésülni nem kellett, sem simogatni nem volt jó. Mit simogasson egy anya a kislánya rövid haján? A húgomnak – és ez csak felnőtt koromban vált számomra világossá, megdöbbentő erővel, mint egy reveláció -, hosszú, hátközépig érő copfjai voltak. Az összes gyerekkori képünkön így nézett ki.

Anyám azt is utálta, ha jobb híján kiültem a konyhába tanulni. Muszáj volt, de ennek megértését nem várhattam tőle. Hányszor megjelent a konyhaajtóban, már hálóingben és irányított, hogy menjek aludni. Féltem tőle, egek, mennyire féltem. Ha egykor én voltam számára fenyegető árnyék, akkor ez egy idő után megfordult. Mindent visszaadott nekem, amit vélt vagy valós sérelemként megélt. Hétvégéken önkéntes száműzetésbe vonultam valamelyik könyvtárba. Anyám nem szerette, ha jelenlétemmel zavarom a húgomat, és amíg ő bíbelődött a leckéivel, elmentem otthonról. Annyira könnyű érzés volt máshol lenni, pont olyan, mint kisgyerekkoromban.

Igen, a könnyűség érzése, hiszen semmi súly nem nyomott le még négy-öt éves koromban, ez az egyik olyan dolog volt, amit csak felnőttként tudtam megfogalmazni a magam számára. Könnyű volt minden, a gyerekkor valójában repülés, először végtelen nagy átmérőjű körben, majd ez egyre szűkül, olyannyira, hogy végül már nem éri meg felszállni. Ha anyám lett volna Daidalosz, egyedül repült volna el Kréta szigetéről, engem még a Minotaurusz labirintusából sem hozott volna ki.

Nemrégiben beszélgettem valakivel, ő is mesélt dolgokat és én is elmondtam neki, hogy emlékszem egy szürke, vastag, tépőzáras csizmára a gyerekkoromból. Utáltam felvenni, mert szó szerint úgy éreztem magam benne, mintha betonba öntötték volna a lábam. Ráadásul anyám sínadrágot is rám adott, amivel még jobban megnehezítette a dolgomat, mozgásom lelassult, nehézkessé vált, és ezt is csak felnőve voltam képes magamnak megfogalmazni. Az én védtelen gyerekkoromat úgy szőtték át az árnyak, ahogy a lassan üressé váló gyerekszobánk sarkait a pókháló.

Télen meghíztam, nyáron lefogytam. A tanítványaim Jojónak becéztek, puhán ragadt rám ez a szó és mélységesen igaz volt. Nem haragudhattam meg érte. Sőt, a kapcsolatunkon javított, mert a diákjaim nem kérdezősködtek, miért fogyok, vagy miért hízom. Elfogadták és azzal együtt a lényegemet is. Így működtem, a fogyás és kiteljesedés egymást váltó fázisaiban.

Arról is később gondolkodtam el, miért használok annyiszor tagadást. A félénkségem is az volt, a bátorság és merészség elutasítása. Mindig nehezen mondtam igent, nem volt kitől megtanulnom.

A három évvel ezelőtti anyák napjáról meséltem az egyik ismerősömnek, közben az iskola előtt álltunk és dohányoztunk. Az esti köd eltompította a tárgyak körvonalait, a szürkület sötétségbe váltott át, mint amikor az ember egyre lejjebb merül egy zavaros vizű tóba. Az iskola egy forgalmas autóút mellett állt, nem messze a belvárostól. A házfalak eredeti színe csak egészen közelről, lámpák fényében volt látható, és a szemünk egy idő után feladta, hogy valami szépet keressen magunk körül. Fújtuk a füstöt és beszélgettünk.

Úgy képzeld el, mondtam az ismerősömnek, hogy amikor eljött az anyák napja és anyám elhívott magukhoz egy kicsit ünnepelni, megfogadtam azt, amit az előző években nem tudtam teljesíteni. Ezúttal pazar virágcsokorral lepem meg, nem sajnálom a pénzt és vásároltam neki egy burgundi színű rúzst is. Ahol laktam, egy rossz hírű kerületben – anyám csak egyszer látogatott meg ott, mióta beköltöztem és akkor is apámmal együtt –, a házunk udvarán kihajtott az orgona. Szerény udvar volt, de tavasszal a beton szélén és a résekben, amiből volt elég, ibolya is nőtt. Voltak sárgacsőrű feketerigók, amelyek berepültek hozzánk és hosszan cserregtek, míg egy szarka legalább hanggal le nem fölözte őket. Anyámnak egyszer vittem orgonát, a félig elharapott köszönés mellé megköszönte, de meg is jegyezte, hogy ez biztosan olcsó volt, csak letéptem az udvari fáról és annyi. Nehezen értettem meg, miért bánt velem ennyire türelmetlenül. S mi célból hívott el magához, ha úgysem örült nekem. De hiszen az anyaság ténye kötelezte rá, és paranoid tévképzetei közé tartozott, hogy egyszer majd valaki még számon kérheti rajta, hogy bánt a gyerekeivel. Akkor elővette volna az örök érvet, hiszen felköszöntöttek anyák napja alkalmából.

Az ismerősöm nagyon türelmesen hallgatott. Hamuzott, oldalra fordította a fejét. Kedvesen elhúzta a száját, megnyugtató volt látni, ahogy figyelt. Pedig láttam rajta, nem érti.

Annyira próbáltam érthetően elmondani, úgy, ahogyan történt. Csakhogy az igazsághoz még egy csomó más dolog is hozzátartozott. Mindig annyit beszéltem anyámról, hogy már kevés idő maradt az igazi történések elbeszélésére. Megérkeztünk, átadtam a virágot. Három szál rózsa volt celofánban. A húgom cserepeset hozott, a cserép többe került, mint a virág, mesélte. Leültünk az étkezőben, süteményt ettünk, anyám kávét is főzött. Ilyen jóféle kávé majd akkor lesz a konyhámban, gondoltam, ha idős leszek. Elég nehezen jöttem ki a pénzemből. Szomorú téma volt ez, mert otthon erről is alig tanultam valamit. Se takarítani, se pénzt beosztani. Emlékszem, hazahoztam az első fizetésemet és letettem anyám elé a konyhában. Nem fogadta el. Zavar volt az arcán, tényleg megcsinálta, gondolta, már felnőtt és pénzt keres. Alkalmi munka volt, amit nyáron csináltam, míg tartott a szünet. De anyám arcát csak felnőttként értettem meg.

Ott, akkor, kávézás közben jött a reveláció, mint a régi szürke csizmám miatt. Már nem volt hova hátrálni. A húgom is felnőtt. De anyám szeme nem minket nézett, hanem a kertbe, kifelé tekintett. Kint ült apám. Mi is kimentünk. Az üres kávéscsészét letettem a komódra. De vittem magammal egy pohár narancslét. Leültünk apám mellé, félkörben.

Tudtam, hogy anyám nem hisz a feltámadásban. Szomorú emésztés vette kezdetét, a test ilyenkor lelassul. Anyám kihasználta, ha tehette, a másik gyenge pillanatát. A kezét tördelve ült, húgom riadtan nézett rám, aztán a szüleinkre, érezte, hogy nem volt jó, ami ott folyt. Talán akkor érezte meg először, neki ez volt reveláció. A parcella ki lett fizetve húsz évre, mondta anyám. Szavai lecsaptak ránk, mint a vércse két ártatlan fiókára. Micsoda, kérdezte a húgom és majdnem elsírta magát. Feltámadt valami kis szél, de csak jelképesen fújdogált, lökdöste arrébb azt a pillanatot, ahol egyikünknek sem volt maradása, de nem mehettünk sehova. Ez az ő napja volt, anyák napja van, mondtam a húgomnak, hallgassuk meg, mit szeretne mondani. Majd fizessétek tovább, mikor mi már nem leszünk, mondta anya és vállvonogatva álldogált a kis kerti asztal fölött. Vidám sárga színű terítőt rakott rá, nehezékkel, és ha jól láttam, a félbehajtott szalvétákra napraforgókat nyomtattak. Anyám csakhamar eltűntette a terítéket, a jó előre elképzelt halotti tor szemnek kibírhatatlan, földi maradványait. A húgom riadtan markolta a táskáját. Anyám visszajött, apámat elszólította az asztaltól egy telefon.

Később kisétáltunk a buszmegállóhoz. Anyám a sarokig elkísért. Láttam a húgom szemében a kérdést, hogy mi volt ez az előbb, de nem az én tisztem volt megválaszolni. Belesüppedtem az ülésbe, néztem magam elé, a szemem sarkából láttam, hogy húgom zsebkendőt vett elő a táskájából és kifújta az orrát. Majd a négyrét hajtogatott papírdarabot egész út alatt a kezében tartotta.

Az ismerősöm elnyomta a csikkét, ideje volt indulnunk. Nem szólt és semmit nem kérdezett. Magam pedig azt hittem, hogy ezzel a történettel tényleg mindent elmondtam anyámról. Három éve nem láttam, piszok hosszú idő. Az emberiség előbb lép a Marsra, mint hogy találkozzunk. Úgy éreztem, persze utólag, hogy az elejétől erre ment ki a játék. Anyám tudta, hogy ez lesz, és közénk áll minden, a város, a házak, a ködön csak nehezen áthatoló közvilágítás. Ami akkor még nem volt, az is.

Vártam a dühöt, hogy spontán felcsapjon az indulat hulláma. Izmaim hallgattak, vagy figyeltek, hogy a következő pillanatokban mit vések beléjük. Szeizmográf-énem élénken működött – mindig is úgy éreztem, hogy ahol állok, ott mozog a föld –, precízen mérte a valóság keretéhez lazán rögzített, tehetetlen testem elmozdulásait.

Próza

A rét

A szobám ablakának párkányán ücsörgök. A teám gőzén keresztül figyelem az előadást, amiben a novemberi ködben éppúgy tűnnek fel, majd oldódnak semmivé a munkába igyekvőket, babakocsis anyákat, kutyát sétáltató nyugdíjasokat játszó művészek, mint a kockacukor a bögrémben. Szokásos programom ez, mert valami ilyesmit adtam elő nem is olyan régen én is.

Ilyenkor visszaemlékezek az utasítgatásokkal és zengő klaviatúranyomkodásokkal megtöltött irodaház rettenetes vasbetontömbjére, a hazafelé menetre az aluljáróban, a körülöttem mozgólépcsőkön le és felszálldogáló emberek sokaságára. Találgattam néha a történetüket: egy befuccsolt üzlet fölötti bánatot vagy egy régen várt gyermek születése feletti örömöt, de persze nem láthattam semmit, csak színes kabátokat, vasalt nadrágokat, eljátszott gesztustusokat, köhögéseket és ásításokat. Én sem voltam jobb náluk: együtt hordott le és fel velük engem is a fogaskerekek precíz munkája. Rettenetes szerep volt.

Egy hétfő reggelen történt, hogy nem hasított a fülembe a vekker ébresztője. Ez volt az első különös dolog, de mégsem az jutott eszembe, hogy esetleg nem állítottam be fél hétre vagy lemerült az aksi. Minden furcsasága ellenére végül is természetesnek éreztem a dolgot. A sietéstől nem rándult görcsbe a gyomrom, ágyamból kilibbenve az időtlenség puha hálójában kávét forraltam, pirítóst, tükörtojást és sonkát készítettem magamnak, jóízűen falatoztam, és még a borotválkozás és a fogmosás is élvezetes volt. Lépteimet a félhomályos, szűk folyosón pihe könnyűnek éreztem. Innentől pedig a furcsaságok újabb sorozatával kellett találkoznom. A szomszéd közvetlen, biztató mosollyal kimondott jó reggeltjéhez apró fejbiccentés párosult. Mintha mindezzel azt akarta közölni, hogy „Nyugalom! Minden rendben van!”. Ez a megviselt ötvenes, vastagbajszú férfi, aki lihegve, idegességtől remegő szemgolyókkal sokszor a visszaköszönésre sem méltatott, most valami tiszta bölcsességtől átitatódva mintha nem is saját maga lett volna.

Majd ki az utcára. A tompa reggeli fényben halk beszélgetések duruzsolása. Minden olyan finoman halkan, mintha a legprecízebben komponálták volna meg.  A flaszteron elszórva 3-4 fős csoportok beszélgettek egymással, régi ismerősöknek tűntek. Itt már nagyot dobbant a szívem. A régi ismerősök nem voltak mások, mint a szomszédjaim, a fogorvosom, az eladó az éjjel-nappalosból, és csupa olyan ember, akiről addig meggyőződésem volt, hogy nem ismerik egymást. Kezükben hol sörös poharak, hol egy-egy szál cigi. Mikor a középkorú, telt asszony a sarki hamburgeresből szeme sarkából észrevett, széles mosollyal üdvözült, úgy, hogy azt a többiek is meghallják.

– Hát itt van a mi jó öreg bérszámfejtőnk, a mi egyetlen Ottónk!

– Te honnan tudod a nevem? – kérdeztem elképedve. Válasznak pedig nem bántó, csupán ártatlan, szépen csengő nevetést kaptam. Majd a kis kopasz, hajlott hátú buszsofőr szolt hozzám, könnyed mosolya nyílt jóindulatot fejezett ki.

– Látom még nem aludtad ki magad! Pedig nem ártana, ha lassan felébrednél, mert ideje elhagynunk a színpadot!

– Na, gyere már ide, kihűl a söröd! – kínált pajkosan kérlelve pohárral és maga mellett állóhellyel a fiatal virágáruslány. A helyzet lehetetlenségével nem tudtam mit kezdeni, de átadtam magam annak, mert semmi kifogásom nem volt az ellen. Sőt, ha már így alakult, engedtem, hogy vízfolyásként törjön fel minden olyan gondolat, amit ezekkel az emberekkel szerettem volna hosszú évek alatt megosztani: hogy az hamburger-árusnő pont olyan, mint amilyen édesanyám volt fiatalon vagy hogy a buszsofőrt mennyire el tudnám képzelni egy krimi nyomozójának. Ezt azelőtt sosem merészeltem volna, de akkor ők bólogattak és meghallgattak. Ez természetes volt.

Azt a kamasz srácot is megtaláltam, aki egyszer részegen nekem jött. „Bámulod a csajomat? Széttépjem a szádat?” – még most is a fülemben cseng az artikulálatlan kappanhangja. Nem messze attól a kis csoporttól, amiben már talán egy órája álldogáltam találtam meg. Kafkát olvasott egy utcapadkán ülve.

– Oh, hát itt vagy! – pattant fel üdvözlő, elkerekedett szemekkel – Régóta meg akartam veled osztani, hogy egész hiteles volt az elsápadásod és ahogy füled-farkad behúzva elsuhantál mellettem. A félelem kifejezése az esetedben magával ragadt. Persze egy olyan átütő előadásmód mellett, mint amit én produkáltam ez nem meglepő. Na, de hagyjuk is ezt! Már a könyökömön jön ki ez a darab. Mondd csak! Szerinted Dosztojevszkij vagy Tolsztoj a jobb realista?

Már nem is emlékszem milyen választ nyögdécseltem ki neki, olyan jelentéktelennek tűnt ez akkor ahhoz a boldogsághoz képest, amibe a kezeim, a lábain, és még az ajkaim is beleremegtek. De meg kellett hagynom, hogy tényleg zseniális volt aznap éjszaka.

És akkor egy, addig őrültségnek tűnő vágy felszabadulásának bódulatába zuhantam, melynek immár semmi sem szabhatott gátat. Rohantam. Csak céltalanul rohantam. Megzörgettem az ablakokat, megkopogtattam minden ajtót, lepacsiztam minden szembejövővel, és megmásztam az első utamba kerülő fát. Nem néztek elmebetegnek, nem jött sem rendőr, sem orvos értem. A lombok sűrűjét arrébb taszítva kezeimmel tárult elém a látvány, melynek szépsége némává képesztett el hosszú percekre: a bérházak tömbjei között cirkáló emberek kavalkádja. Mindenki bátran és szabadon szólított meg mindenkit és a válasz sosem maradt el. Senki nem tolakodott, senki nem nézett senkit csupán egy útakadálynak, egy jelentéktelen, átlépni való hangyának vagy egy gépezet csavarjának. Mindenki ismerte egymást. És azt gondoltam, hogy „tudtam, mindig is annyira tudtam, hogy nem kell félni, hogy valójában csak egy játék az egész”.

Idővel mindannyian egyszerre indultak meg az emeletes házakkal szegélyzett úton egy irányba. Az addig az épületekben portyázó maradék emberek is kílibbetek az utcára, hogy csatlakozzanak vonulókhoz. Magam sem tehettem mást, ezt pontosan éreztem. Letértünk egy mellékutcába. Elhagyatott gyárépületek, egykori raktárok, gazzal benőtt betonú telephelyek következtek. Az immár kiürült város határában végül elérkeztünk a végcélunkhoz, egy egekbe meredő, omladozó vakolatú falhoz. Jól ismertem ezt a falat, gyerekként iskola után a tövében labdáztunk az osztálytársaimmal, és azt találgattuk, hogy vajon mi lehet a falon túl, ami akkor még nagyobb és még titokzatosabb volt. A választ egészen addig nem kaptam meg, a felnőtt életem amúgy is ellaposította az ilyen találgatásokhoz szükséges fantáziát.

De akkor a kihunyt gyermeteg kíváncsiságom egyszerre teljes tüzével támadt fel bennem. A buszsofőr volt az, aki nagy nehezen kinyitotta a lakatok és reteszek sokaságával bezárt ormótlan vaskaput. Ami elénk tárult pedig nem volt más, mint maga a legszabadabb végtelenség: egy frissen zöldellő pázsittal és pipacsokkal sűrűn benőtt rét. A napfény egyenletesen oszlott szét a fűszálak hegyein, mint megannyi apró szikra. Minden egyes lélegzetvételem könnyűsége megbizsergette a tagjaimat. Most már biztos, meggyőzöttem róla, hogy vége, hogy végre kiléphetek.

Azt hiszem ez az öröm volt az, amibe beleszédültem, majd beleájultam, Az ágyamban tértem magamhoz és az óra jajdulása megint a koponyámat repesztette. „A francokat!” gondoltam magamban. Megfogtam és erőből kivágtam az ablakon.

A szabadságnak ugyanannak a könnyűségében készíttetem el a reggelim és rendeztem el magam, mint nem sokkal azelőtt. Persze, most csak folytatódott volna minden élőről, de ehhez nem volt kedvem, meg kellett keresnem a rétet.

Bőven a megengedett határ felett száguldottam a falhoz. Kapkodásom zavarában át sem gondoltam mit miért teszek pontosan, mert a kapu előtt több száz méterrel húztam be a kéziféket, majd futva tettem meg a maradék távot. A portást pont sikerült elkapnom. Egy ötösömbe került, hogy beengedjen a falon túlra.

Verítékes sápadtság hidege dermesztett meg. A falon túl sárban ázó fémhulladékokon kívül nem volt semmi. Már-már azt hittem, hogy ott helyben megsemmisülök, de tudtam, hogy ez nyilván nem lehet így a rendjén. Nem, nem és nem. Meg kellett keresnem a rétet.

Először a szomszédnál érdeklődtem, de az meg sem hallva a kérdésem utasított vissza.

– Hát normális vagy, te barom?! – mordult rám. És megint az az ideges lihegés, megint azok a remegő szemgolyók.

A hamburgerárus asszony, ő olyan kis aranyos. Ő tőle azt reméltem, hogy enged egy kicsit, de csak értetlenkedve fordította el félig a fejét és vonta össze szemöldökeit.

– Hogyan? Milyen rétet keres? És egyáltalán miért tegez maga engem?

– Jaj, ugyan! Csak egy öt percet kéne beszélnünk egymással, tényleg fontos. Ne csináld már! Csak öt perc! – próbáltam meggyőzni, de hiába. A kis bódéja zsalugáterje az orrom előtt csapódott be.

Ekkor jött velem szemben a kis irodalomtudor barátom.

 – A rétet keresem! Kérlek, ha útba igazítasz, esküszöm, hogy egy egész délután vitatkozok az egzisztencializmusáról! – és kézfogásra nyújtottam volna felé a kezem, de mire csak épp megemeltem a karom, már a földön voltam. Az ökle pont az alsó ajkamba fúródott.

A szám felrepedt, a fogaim és a nyelvem az ínyem savanyú vérében úsztak, és egyre elkeseredettebb voltam, mert szerettem volna végre kilépni innen. Alig bírtam szavakat formálni a feldagadt ajkammal, de egymás után szólítottam meg az embereket a rétet keresve. És ők csak elképedtek, elrohantak, anyáztak, barmoztak, de választ egyikük sem adott. Besokalltam.

Kétségbeesett üvöltéssel rohantam át a belváros embertömegén.

– A rétet keresem! A rétet! Valaki! Kérem! Segítség! – a rét sehol nem volt. Csak három vállas férfi, akik a betonra tepertek. A kezeimet hátra csavarták, úgy éreztem, hogy a kötelek szétroppantják a végtagjaimat és a bordám. Majd a combomba éles fájdalom hasított.

Hát így kerültem én ide, erre a helyre, ami bár zárt, rácsos ablakú, és a kosztja is kifogásolni való, de legalább viszonylag megértőbbnek bizonyul egy olyan kiégett színésszel szemben, mint jómagam. Reggelente nem a beállított csörgő robbantja szét az álmom, hanem a búgó hangú nővérke kelt fel, majd invitál a reggelihez. És az irodaház vasbetontömbje sem nyel el napi nyolc órára. Itt csak én vagyok, a gondolataim, nagyszerű könyvek, és türelmes és érdeklődő beszélgetőpartnerek. És azt hiszem, hogy a színpad ezen részén kicsit szabadabb is vagyok.

– Klára, maga nagyon finom teát szolgált fel ma nekem! – jegyzem meg az új nővérkének.

– Maga honnan tudja a nevem? Új vagyok itt, még sosem találkoztunk. – kapom tőle az értetlenkedő választ, de már megszoktam, hogy mindig, mindenkinek el kell magyaráznom, hogy egyszer együtt futkároztam vele a réten.

Próza

A hideg szépség

– Kérem, meséljen nekem arról az illetőről, akibe most szerelmes! – kéri a páciensét a pszichiáter a terápia vége felé.

– Hideg szépség, doktor úr. Én moccanni sem tudok néha mellette, mert félek, hogy elárulom a gyengeségem. Más talán észre sem venné, mert a fakó bőrével, keskeny ajkaival, soványságával jelentéktelennek tűnhet. Mindezt csupán a stílusával leplezi, ami kifogástalan: gondosan szabott szövetkabát, ízlésesen díszes kalap, ápolt, bodorított frizura. És annyira olvasott! Csak hűvös és lenéző, de végtelenül. Én sem értem miért szerettem bele vagy legalább is miért keresem őt folyton minden harminc körüli nőben.

– Mindig így érez?

– Nem. Néha utálom, de akkor a leköpedelmesebb szörnyetegnek képzelem el, egy olyan kegyetlen, olyan lelketlen lénynek, amilyent még nem hordott hátán a föld. Mert hát az is! Gyakran tetszeleg, férfiakkal veszi körbe magát, és mindezt csak az öntömjénezése miatt Csak magát szereti. Ha felvágnám a mellkasát nem lennék meglepődve, ha vér, inak, erek, és lüktető szervek helyett csak egy jégtömb heverne benne.

– Önt elvakítja a dühe! Nem gondolja, hogy torzan látja a hölgyet, hogy eltúlozza a negatív tulajdonságait?

– Hogy túloznék? Nézze! Én aszerint ítélem meg az embereket, hogy hogyan bánnak egy olyan nagy gyermekkel, mint jómagam, mert amondó vagyok, hogy az emberek jósága elsődlegesen az elesettekkel való viselkedésükben mutatkozik meg. Tudja egykeként nőttem fel és a szüleim elvesztése óta egy törékeny ember vagyok, ezért az engem megértő, vigasztaló és méltányoló emberek társaságát keresem, akiket főleg a nőkben találtam meg gyerekkoromtól kezdve. De ez a két lábon járó kőtömb egy mosolyra sem méltat! Ez felháborító doktor úr, felháborító! Az őrületbe kerget azzal, hogy észre sem vesz. De, ha jól látom fél négy, nekem pedig oda kell érnem a megbeszélt időpontra a fodrászomhoz, szóval, ha megengedi, akkor most indulnék.

– Nos, ennek semmi akadálya. Azért még csak annyit szeretnék kérdezni öntől, hogy rendbe jött-e már a volt párja?

– Miért? Mi baja volt? És honnan ismeri? Amúgy tudja a fene, két éve már, hogy szétváltunk, és különösebben sosem kötődtünk egymáshoz. Ő egy vonzó, de buta nő, nekem viszont fontos az irodalom szeretete. Nem nagyon tudtam vele miről beszélgetni, éppen ezért el is hagytam. De kit érdekel ez most! Ne haragudjon, nekem mennem kell!

– Hát, nem tudja? – kérdezi az orvos meglepettséget színlelve. – Súlyos depresszióval kezeltük pontosan két évvel ezelőtt. Szegény nehezen dolgozta fel az anyja után az apja elvesztését. Immár teljesen egyedül maradt. Sokat emlegette magát.

A páciens elsápadva hőköl vissza az orvosi szoba foteljébe, drága szövetkabátját és kalapját leejti, pálcika vékony tagja élettelenül lengedeznek a karfák mellett.

– Hát ez érdekes. Erről nem tudtam semmit. De várjon csak doktor úr, azt hiszem egy kicsit elszédültem és leizzadtam. Adna egy pohár vizet?

– Persze-persze, de azért el ne késsen a fodrászától!

Az ajtón kopogtatás hallatszik, majd belép a szobába a fehér ruhás asszisztens, egy ránézésre harminc körüli, nyüzüge, fakó bőrű hölgy.

– Csak a ruháimért jöttem doktor úr. – jegyzi meg pajkos vigyorral félig a páciens felé kacsintva, majd egy szekrényből kiveszi a kalapját és a kabátját.

– De hát ez a nő, ez kabát, és ez a kalap… – A páciens görcsösen próbálna megszólalni, de a hangja a torkán akadt. Feje falfehér, kezei megremegnek. Ott áll előtte a hideg szépség.

A doktor átkarolja a nőt, és a páciens felé fordul, akit elégedett mosollyal megszólít.

– Szeretne valamit mondani? Nagyon rosszul van? Ha igen, akkor sikeresnek bizonyult a terápiánk. De hadd mutassam be azt, aki nélkül ez nem valósulhatott volna meg. Kérem, mutatkozzon be a páciensnek! Vagy ez felesleges?

– Szervusz drágám! Látom nem vagy jó bőrben, rád férne egy szál cigi. Nem jössz ki velem? – kérdezi az asszisztens félig nevetve.

Az orvos újból a nőhöz fordul, hangjában mély szarkazmus.

– Nézze csak kollega, ugyanolyan cigit szív, mint maga! És még az öngyújtólyuk is egyforma! Nahát, ki tudja még milyen sok közös vonásuk van!

– Én is így gondolom, doktor úr. Apropó cigi! A legjobb barátnőm szoktatott rá erre a márkára, akit nem régen még én kezeltem. Pontosan ezen a pszichiátrián, pontosan két évvel ezelőtt mélydepresszióval.

A páciens a plafont bámulja némán. Minden tagja elernyedt és jéghideg. A páciens megsemmisült. A terápia befejeződött.

Vers

Valaki ás

Kínosan feszengve néznek félre,
torkukban szívricsaj.
Csak hátuk ismeri a sós ízt,
nem számít, hogy lábuknál
térdelve kaparom a sarat, elásni
a csontokat, a rothadást
egy semmitmondó dobozban.
Aztán koszos tenyérrel, faarccal
fogom két itt maradt gyerek kezét,
körmeimről peregnek a föld könnyei.
Mások álságos mosolyába fullasztanak.
Minden rendben lesz – mondják.
Addig játszom megrepedt építőkockáimmal
két rémálom közt, hogy boldog vagyok.

Vers

Passzió után

Hideg kövektől káprázik a szemem.
Kapaszkodnék, a padlóra roskadt
magamba, de tiltás hasít.
Járnom kell,
valami rothadó ürességgel
a pulóverem alatt.
Talán ez a feltámadás.

Vers

Kórtárs

Olyan vagyok, mint a gyerek,
aki a buszváróban figyeli
az elsuhanó vonatokat:
szeretném tudni, hová megyek.
De szemeim fényét kikaparja a sterilizált
világítás, vér íze festi meg a kikeményített
ablakokat, és nem tudom karfákba dörzsölni
az éjszaka illatát. Csak felszínes közönyt
aprítok a sínek alá,
az ugrás ma már nem divat.

Vers

Felajánlás

Kopott farmerbe bújok,
most azt hiszik, a szakadások
szándékosak. Mióta tollanként
vásárolom össze a szárnyam,
kevesebb jut vacsorára,
halott rigókat kopasztok
és lenyelem dalaik kincsét.
Már érzem, varasodik a hátam,
lapockáim megfeszülnek,
kikívánkozik a napfényrágta odaadás.
És mikor a könnyek megtörnek
az ánizsillatban, akkor már ott
hegyezem lábujjam a párkány
hideg homlokán. Belázasodik
egy gyerek, mikor repülni tanulok.

Vers

Kúra

Most kell, mentsen rögtön! Mikor
a fázás reszkettet, jöhet. Csészém
zubog, telhet. Cimpámmal játszik
a gőz, torkon szúr, lebeg – használt
és fertőző légvárat kergetek.
Tudom, hogy tényleg megrázzon,
ez még karcsú: de nincs gond, így kerek.

Elvárok. Rossz lennék? Lehet.
Ám ami nem jó, azt azért mégsem,
te legyél az, akit forrázok, válj
filterré és ázz el, nyelek, mikor
a végén gyógyultan, friss élménnyel,
asztaltól úgy állok, kész. Remek.

Vers

Kötelék

Néha szorítson, néha nem.
Közeledést a hiány vonz, ég velem.
Ha megyek, akkor elérsz majd, és hagyom
ami tart, neked őriz, térdre nyom.
Tudom, a kényszer mégis messze van –
fogom a láncnak a végét én magam.

Vers

Szakadék

Miután leült, Trianonról kezdtünk beszélni.
Beszakadt körmeivel karcolta szalvétába
az országunk-ábrát. Később már egészen
más határok átrendezése zajlott.
Háttérképén a lányai voltak, de az időt
tudtam azelőtt is, hogy ő megnézte volna:
a hajnal kettőt érzi az ember a halántékán
lüktetni. És ha már számok – mondta –,
gyanúsan sok a telefonszámomban a hatos.
Én nevettem volna, de összeszorította
állkapcsomat a hányinger, elnézést kértem,
és ahogy felálltam, ő hátradőlt, az asztalon
hagyott nedves tenyérnyom pofonokra emlékeztetett,
amiket mások kapnak meg az apjuktól.