Category Archives: Vers

Vers

Honvágy

Hajókötél, eloldom. Csatorna elvezet,
akár kopott csavargónak, úgy nekem se nyújts kezet,
ha óv a távol, vidámak úgy vagyunk,
s tovább engedned engem muszáj,
hiszen megunt leszek maradva,
és csak beléd törölgetem, mi piszkot egyre gyűjtök,
ne légy ezért velem. Bepótolom hiányod,
hiába vagy te hű – de térdre kényszerít
e torz gyönyör, pohár s a tű.

Vers

Utórengések

Csupán csak azért mentem ki aznap,
hogy figyeljem a partnak csapódó hullámokat.
A tenger kék-zöld átmenetét, melybe én olykor
vöröset is beleképzeltem, szándékosan.
Emlékszem, azt mondtad, megőrültem, és
azóta is próbálok hű maradni szavaidhoz.
Néha könyvnek nézem a sakktáblát,
vagy hamutartónak az ékszeres dobozt.
A múltkor tömény szeszbe kortyoltam bele kávé helyett,
és volt már, hogy az undok szomszédhoz mentem át segítségért, mikor
azt hittem, nálad vagyok.
A falat olykor vászonnak használom,
tele van mázolva kivehetetlen alakokkal és háborgó színekkel,
néha a nálam maradt ingeidet öltöm magamra, anélkül,
hogy feltűnne a különbség.
Ma pedig, azt hiszem, a zuhogó esőben fogok táncolni
a tengerparton egy Bob Marley-számra,
úgy, hogy magam elé képzellek,
de még önfeledten, kéz a kézben,
harsány nevetéssel.

Vers

A szálak között

Egy éve lehet már,
mikor egy homályos délután hallgattam,
ahogy mesélted azt a történetet
a madárijesztőről és a bádogemberről,
meg a csodagombákkal teli erdőről.
De tíz perc huszonhárom másodperc után
már semmit sem értettem belőle,
szavaid összefolytak, mondataid
összefüggéstelen kirakóssá váltak,
melyet nem biztos, hogy a fölös darabkák nélkül
valaha is ki lehet rakni.
Nélküled ezek sem éltek sokáig idekint:
egy mély sóhajjal újból magadba szippantottad őket,
rájöttél, hogy teljesen haszontalanul tengődnek itt,
amit mi elneveztünk valóságnak.
Helyes döntés volt, hisz valószínű, elkallódtak volna
egy távoli zugba vagy sarokba,
így, teljesen életképtelenül és gyengén, koraszülötten,
merész volt, hiszen
a sóhajt követve mély álomba szenderedtél,
rezzenéstelen arcod belesimult
a puha, illatos párna huzatába.
Egy kék kockás takaróval takartalak be aznap,
melynek szálait talán már csak meséid tartják életben,
beleivódtak a lágy szövetbe, így igényli,
hogy folytasd a történeteket.
Egyszer majd visszakérem újból,
és belesüppedek nyakig,
hogy én is meghallgathassam,
mi lett annak a régi mesének a vége
a madárijesztőről és a bádogemberről,
hátha elsuttogják halkan a takaró kockái.

Vers

Űrutazás

Hűvös éjjelen, mikor senki nem felel,
a Hold helyébe képzelem magam.
Látom az udvaron az aszteroidát,
meteorokat és egy asztronautát.
Itt fekszel mellettem. Úgy teszel,
mintha aludnál,
az egyenletes szuszogásodból
tudom csak, hogy tényleg így van.
Valami mégis hiányzik,
s ebben az űrben a Hold is elfér,
ezért úgy döntöttem, asztronauta leszek,
de még Földön tart a kétely, a gravitáció,
a tudat, hogy a Nap felgyulladhat,
mi úgy teszünk, mintha nem tudnánk,
mégis itt pislákol az éterben.

Vers

Amiről nem beszéltünk

Már egy hete nem emelte fel a poharat.
Görnyedve ül a tévé előtt,
hátán kirajzolódik a gerincvonal.
Ősz haja, mint a hó, hullik le a padlóra.
Bőre aszott, mellkasán száradnak az izmok
arcáról hámlanak az évek,
ujjain koccannak a csontdarabok.
Hangja megakad valahol a torkában,
most mondaná, amiről sohasem beszéltünk.
Megfeszült ereiből csepeg a folyékony mámor,
lassan kopik ki belőle az alkohol.
Nap süt be a szobába, hirtelen eltűnik a tél,
A földön hópelyhek olvadnak a vérben,
s megalvad a rések között az élet.