Category Archives: Próza

Próza

Lélekterek

Kezemben kést tartok, halványan-halkan megvágom magam, tűhegynyi, apró pont, nem fáj. Tompa színek szaladnak szerte a szobában, lüktetnek az ereimben, egyre erősödnek, tinta folyik a testemből és megszínezi a padlót, beszivárog a résekbe. Képeket festek a mennyezetre, törékeny vagyok, lebegek. Nincsenek ablakok, egyetlen villanykörte ég, pislogó szépiába vonja a szobát. Emlékszem, akkor falazták be az ajtót, mikor eldobtak, s én is eldobtam magam, elhajítottam, és most kint rohangálok, de közben idebent vagyok, nem tudom, mit csinálok a falakon túl. Félek magamtól. Nincs, amin kitekinthetnék. Elfogynak a színek, zavaros lesz az összes tócsa, és nem kapok levegőt. Remegve lépek az ajtó elé, szürkén kopogtatok. Egy repedés, kettő, három, egyre gyorsabban verem a falat, már sebes a tenyerem, dühös vagyok, és karmazsin nyomokat hagyok a betonon. Rések nyílnak, vékony sugarakban ömlik be a fény. Elfáradtam, talán holnap folytatom. Még az is lehet, valaki hallott. Talán meghallottam magam. Talán észreveszem a réseket, ahonnan színek párolognak, és megállok a rohanásban, bekopogok odakintről, és nem leszek egyedül. Hátha benyitnak.

Próza

Közel s távol

Három hegy tetején és három tenger partján állok.

San Miguel utcáin komor minden arc. Látnak, nem beszélnek. Nehéz meleg. Nagyvárostól és turistáktól távol, mezítláb a barnás homokban. Mögöttem óceán, előttem poros földút. Sokan jönnek, főleg férfiak. Földet pásztázva Sinaloa tartomány múltja és jelene, az izmokban a harag kémiája. Megakad a szemem egyikükön. Erősebb, könnyebb léptű is, mint a többiek. Tagolt, barna arcél, elszántság. Odaugrik hozzám, próbálok nem félni.

– Messziről jöttél, igaz? – kérdezi.

– Két földrészen és a tengeren túlról – felelem. – Hová mennek az emberek?

– La Cruzba. Az éjjel gyilkosság történt. Benyújtják a számlát.

– Velük tartasz?

– A nevem Huitzilopochtli. Ott vagyok, ahol vér folyik. Ott voltam, mikor a puszta kéz és az acél döntött, ott vagyok, mikor az emberek messziről vagy a magasból pusztítják egymást. Az eszközök változnak, az ember nem.

Huitzilopochtli a homok és a víz határához lép, elnéz a távolba. Megfordul, egy pillanatra a vállamra teszi a kezét, majd a tömeg után indul.

– Vigyázol rájuk? – kérdezem. Érintése erőt adott, szinte vágyom csatlakozni. Aztán csak várom, mit felel.

– Velük harcolok, de a jövőt ki-ki maga írja. Itt vagy ott, ezért vagy azért, de mindig lesz harc, míg a Nap végleg el nem sötétedik. Ott leszek én is.

Órákon át mászom, hogy az Etna kráterének közelébe jussak. A hegy nyugodt, a látvány lélegzetelállító. Alattam Szicília, körülöttem lávatörmelék – a Föld gyomrából. Mire előszedem a hálózsákot, besötétedik. A csillagok – városi szememnek sokszoros létszámban – átütik a szürkét, végül helyükre kerülnek a feketén. Az Esthajnal uralkodik.

Nem tudom, honnan lépett elő ez a lány. Fehérre hidrogénezett hajjal és acélezüst szemekkel mintha egész lénye világítana. Meglepetésemet látva elneveti magát. Már nem látok mást, se Szicíliát, se csillagos eget.

– Ki vagy, te lány? Hogy kerültél ide?

– Ti, emberek Vénusznak hívtok. Nem kerültem ide, itt voltam mindig. Mindenben, amit szépnek látsz. Virágzásban, szerelemben, csillagokban.

Valamit mondok még, de szépsége mellett halandó dadogás bármi. Nevet, egy könnyed intéssel boldoggá tesz, aztán nem látom többet. Az Esthajnal is lenyugszik.

Az Oyama-hegy lábánál hóesés fogad. Kilométerek várnak még a csúszós ösvényen. Apró szentély a kanyarban, belépek gyorsan meleg ruhát venni. Hosszú kabátos öreg figyel egy padról. Indulok tovább, mellém szegődik. Kérdez az életemről, mesél a hegy legendáiról. Egy pillantásból tudja, mire gondolok, de amit mondok, türelmesen végighallgatja. A csúcson sintó kapu fogad. Átlépünk alatta.

Megszűnik tér és idő, kitágul minden. Látok, érzek, hallok. Egy pillanatig tart csak. Az öreg rám mosolyog, most először.

– Mi történt? – kérdem tanácstalanul.

– Omoikane vagyok, a gondolatok fűzője. A tudósok tanítója. Átléptél a házam küszöbén, a tudás egy cseppjét mától te is használhatod.

– Úgy érted, minden, amit ember tud…

– Ember, állat, vagy a többi istenek. Minden könyv én vagyok.

Omoikane lassan körbejárja a hegycsúcs fáit, madáreleséget rak az etetőkbe. Közben odaszól:

– A lépcső aljánál, jobbra van egy kis tisztás egy hatalmas fenyővel. Ülj le ott a padra egy kicsit. Az a fa háromezer éves. Van mit tanulnod.

Kilépek a katakombákból, elvakít a napsütés. A csoport szétszéled Alexandria nevezetességei irányában, én várok egy percet, hogy átjárjon a meleg, aztán megindulok az autó felé. A Port Said felé vezető tengerparti úton árnyéknak nyoma sincs, még sincs hőség, a mediterrán február kellemes tud lenni. Tankolás, benzinkúti szendvics. Ahogy hunyorogva kilépek a bolt vályogépületéből, egy férfi lép felém, korábban már többször láttam. Fekete szemek, feszes, fekete vállak, fehér kötény. Ezúttal felé fordulok, kezemet a szemem elé húzom ellenzőnek.

– Ne félj, békével jöttem – kezdi azonnal. Kicsit hátralépek, mire nevetve kérdezi: – Csak nem túl sok lesz ennyi napsütés?

Látja arcomon a meglepett gondolatokat, bemutatkozik.

– Ré a nevem, bár sokan sokféleképp hívtak már.

– A Nap…

– A Nap, igen. És minden energia.

– Süthetnél otthon is többet.

– Nálatok még nincs itt az ideje. Márciusban érkezem, akkor minden növény előbújhat.

Igyekszem ránézni, amennyire tudok a fényességben. Jelen van az út fekete aszfaltján, kint, a tenger hullámain és körülöttem, az ember alkotta építmény minden pontján. Kérdeznék valamit, de mellé lép egy fiatalember. Engem észre sem vesz, csöndesen szólal meg.

– Apa, tovább kell mennünk. Várnak a túloldalon.

Elsétálnak. Ré és fia, Ozirisz. Jobb is, hogy ő, a túlvilág ura nem méltatott figyelemre. Egyszer úgyis találkozunk.

Kibírhatatlan forróság uralja a Kavir Nemzeti Park déli csücskét. Ülök egy névtelen hegygerincen, nézem az egykor volt Namak-tó medencéjét. Sóvidék kilométereken át, jobbra tőle a megszokott homokbuckák. Negyvenhárom fok, a kulacs aljáról az utolsó kortyokat is kiszürcsöltem már. Fél órával ezelőtt kellett volna, hogy felvegyen a dzsip. Nem lesz így jó. Egy vékony plédet magamra terítek, ne égjek meg elevenen, de a szárazság egyre fojtogatóbb.

Megjöttek – gondolom egy jó óra múlva reménykedve, aztán látom, hogy a tópart vonalán nem autó közeledik. Ki lehet ez a sivatag közepén? Közelebb ér, lassan kivehetővé válik a hosszú, kék ruha. Fiatal nő érkezik mezítláb az égető homokon. Felsétál az ösvényen, megáll előttem. Tengerkék szemek az aranyszínű perzsa arc mögött. Nem szól, bal kezét arcom elé emeli, aztán az ujjak egy mozdulatával…

– Víz… – suttogom döbbenten, ő közelebb nyújtja felfordított tenyerét, melyből keskeny vízsugár csorog, én pedig iszom, még ha nem is hiszem, hogy ez megtörténhet.

– Akárki légy is, örökké hálás leszek…

– Szólíts Ahuraninak – mosolyodik el. – Ma néhány korty vizet adtam, máskor esőt hozok, hullámokat, vagy áradást…

– A vizek istennője… – szakítom félbe, mire elkomolyodik.

– Hálára semmi szükség. Vigyázzatok jobban a vizekre.

Megtörlöm kiszáradt arcomat, mire újra körülnézek, Ahurani már sehol. A dráma aztán elmarad, a dzsip megérkezik.

A Nordfjord kijáratánál tábortüzek égnek. Ma nem megy le a nap. Nők és férfiak, kicsik és nagyok ünnepelnek, mint évezredek óta mindig – a napfordulót köszöntve. Kezemben virágkoszorúval és egy pohár mézsörrel lesétálok a partra. A kavicsok közt százszorszép, lejjebb a jéghideg tenger. A sokaságból szakállas, sziklaszilárd férfi néz felém. Odasétál, tekintete a gondolataimig átjár. Látja azt is, hogy ezen a napon születtem – igaz, annak harminchat éve már.

– Nem ez a hazád, de idegen sem vagy közöttünk – mondja. Int jobb kezével, holló száll a vállára.

– Odin? – kérdezem, de tudom a választ. – Minden halandó atyja…

Átveszi a kezemből a koszorút. Vízre teszi, ujjaival tüzet gyújt. Szótlanul nézzük, ahogy a szél a fjord közepére sodorja a tűzcsokrot.

– Tisztelettel jöttél, velünk tarthatsz estére.

Az asztalokhoz vezet, a helyiek lelkesedésére bíz. Sokáig tart a mulatság, reggel nehéz fejjel készülök tovább indulni. Lesétálok a fjord vizéhez, mikor megfordulok, Odin áll előttem. Kezet nyújt.

– Köszönet mindenért – búcsúzom. – Múltért, jövőért, ezért az éjszakáért.

– Menj becsülettel.

Tegnap óta újra itthon. Nincs hegy és nincs tengerpart, de minden pad, szobor, kockakő és minden fa az enyém. Utaztam, visszatértem.

Ma már a város vesz körül. Ismerős utca, százszor látott arcokkal, buszmegálló. Szemben irodaház, táskámban elintéznivaló. Zizeg egy hívás, eszembe jut egy esti program.

Oldalra nézek, fiatal pár ül a padon. A lány haja fehér, szeme acélezüst. Párjának tagolt, barna arcélében elszántság. Balról hosszú kabátos öreg érkezik. A szemetes mellett fekete srác nyom el egy csikket. Feszes váll, fekete szemek. Arany bőrű, kék ruhás nő kér tőle tüzet. Egy autó fékez a megállóban. Szakállas, sziklaszilárd férfi emelkedik ki belőle. Rám néznek. Huitzilopochtli, Vénusz, Omoikane, Ré, Ahurani és Odin, egymás után, mind. Együtt indulnak tovább az utcán, vissza-visszanézve. A lábam szinte magától indul utánuk. Nevetnek. Sietek, felzárkózom. Hátranéznek, gyorsítanak. Befordulnak a sarkon, aztán keresztül egy kapualjon. Néha elveszítem őket a szemem elől.

Hátul, a templomkertben bújtak el. Belépek. Nevetnek, elfutnak. A fák között megállnak. Megállok én is. Omoikane Ahurani fülébe súg valamit, ő tovább Odinnak. Ré egy pillantással jelez. Huitzilopochtli megszorítja Vénusz kezét, ő bólint. Odin felém fordul.

– Ne keress. Most már megállhatsz. Hazaértél.

Próza

45,10

Azaz negyvenöt egész tíz kilogramm.

A szükséges napi bevitel 1532 kcal.

A fánkra sandított, s az szemtelenül visszabámult rá.

Nézték egymást.

Most mi lesz.

Ha csökkenteni akarja a testsúlyát, az ajánlott mennyiség 1279 kcal.

Szénhidrát: 55, zsír: 30, fehérje: 15%.

Reggel látta meg először, ahogy munkába menet elsétált a cukrászda előtt.

Célszerű kerülni a gyorsan felszívódó szénhidrátot, telített zsírsavakat és a hozzáadott cukrot.

Nem közönséges fánk volt. Képviselő.

Bézs öltönyben, ahogy illik, barna keménykalappal a feje búbján.

Fodros, fehér inggallérja alá kalapjával megegyező színű nyakkendőt bujtatott, ingjét sötét sávok díszítették.

Olyan méltóságteljesen ült a kirakatba helyezett porcelántálon, mintha a parlamentben lenne.

Negyvenöt egész tíz, negyvenöt egész tíz, negyvenöt egész tíz.

Egy grammal sem több.

Akkor még elég erős volt, hogy tovább sétáljon, kíméletlenül maga mögött hagyva az ajtón kifelé tolakvó illatarzenált, de hazafelé muszáj volt lassítania.

Negyveeenöt egéééész tííííz. Negyveee–

Megállt.

Nem szabad.

Testsúlyát egyik lábáról másikra helyezte.

Nem, nem szabad, ismételte, s fel-alá járkált a bejárat előtt.

Tartania kell magát az előírt mennyiséghez.

Azzal elrohant.

Hogy aztán a sarkon visszaforduljon, és szaladva tegye meg az utat a karamellaszínű házig.

Szinte önkívületben rontott be az üzletbe, szemében tébolyult fény villogott. Zihálva a fánkra mutatott, azt kéri. Igen. Nem baj, hogy van frissebb.

A csomagot táskája mélyére rejtette, s mint aki tilosban jár, úgy nézett jobbra-balra az úton, ahogy a metró felé vette az irányt.

Egy örökkévalóságba telt, mire a földalatti a végállomáshoz ért, s alig nyíltak ki az ajtók, ő már egy bűnöző elszántságával vetette le magát, s futott, egyre gyorsabban, mintha a sebesség tompítaná a bűntudatot, hazáig.

Összeszorult gyomorral tépte szét a szürke csomagolópapírt, s belepirult a látványba.

A kétszáz kalóriás csoda teljes pompájában ragyogott, pont, mint a kirakatban, mint legelőször, mikor kislányként megkóstolta.

Remegve a habos töltelékbe nyomta az ujját, s félve hozzáérintette a nyelve hegyét.

Igen, az íze is ugyanolyan.

Keze önálló életre kelt. Előbb csak kis falatokat csípett, aztán egyre nagyobb darabokat emelt a szájához, és csak falta, mohón, ízeket sem érezve, mígnem az utolsó morzsa is elfogyott.

Az üres tányért látva eluralkodott rajta a pánik.

Mit tett. Hát ennyit érne az akaratereje.

Negyvenöt egész tíz, ezerkétszázhetvenkilenc kalória.

Nem, ezt soha többé nem engedheti. Soha többé.

De talán még visszafordítható a baj. Igen. Talán még nem késő.

Reszketve a kamrához futott, s az összes fellelhető édességet egy halomba gyűjtötte, majd egyesével a kandalló égő gyomrába hajigálta, s nézte, hogy kapnak lángra a vajas kekszek, mint olvadnak, nyúlnak, égnek szénné a csokoládék, zselék és gumicukrok, aztán elégedetten a fürdőszoba felé vette az irányt.

A tükörbe nézett.

Soha többé.

Majd két ujját a nyelvgyök izmos eredésére nyomva a mosdókagyló fölé hajolt, és várt.

Próza

A tranzit

Részlet A pozsonyi metró című tárcasorozatból

Kölcsönlakás, télen. Négyemeletes ház a hegy aljában, látszik a Slavín. 1976, január. A Lustához címzett sörözőben találkoznak, ott kapják meg a kulcsokat. Kávét isznak és rumot. Olvad a hó, úszik az utca alattuk. Egész úton nem szólnak. A lift szűk, alig lehet becsukni az ajtaját, pedig csak ketten állnak benne. Legfelső emelet, ötös szám. Amikor kinyílik az ajtó, sötétség fogadja őket. A lakásban nincs áram. Egykori biztonsági intézkedés. A lány öngyújtót húz elő a zsebéből, a cipős szekrényről gyertyát vesz fel, meggyújtja, maguk elé tartja, és a konyha felé indulnak. A gyertya apró fénybuborékot rajzol köréjük, ebből néznek kifelé a lakásra. A falak kopottak, a padló sem volt felmosva már egy ideje. A folyosóról a konyhába lépnek. Az ebédlőasztalon darabjaira szedett tranzisztoros rádió, alig férnek el mellette az üres borosüvegek, a használt poharak. A hűtő ajtaja nyitva, mögötte sötét lyuk. Fogd meg, mondja a lány, a gyertyát átadja a fiúnak. Leveszi a kabátját. A székre teríti, aztán az asztal alá nyúl. Itt lesz valahol. Talán maradt még. Mi? Üvegek halk mozgolódása a járólapokon. A lakás tranzitlakás volt. Itt töltötték az utolsó éjszakát azok. Villanyra nem volt szükségük. Ágy sem kellett nekik. Úgysem alszanak. Kik? Mindegy, majd elmondom. Segíts inkább ezzel, mondja a lány. Állítólag van egy módszer, ha a borosüveget kitartóan forgatod a kezedben, egy percig jobbra, egy percig balra, hogy a bor folyamatosan ellepje a parafát, aztán még egy percig tartod fejjel lefelé, majd az egészet megismétled még háromszor, akkor a dugó szinte magától belecsusszan a borba, éppen csak meg kell pöckölni az ujjaddal egy kicsit. A fiú ujja persze beleragad, de aztán ki tudja húzni. Ezen nevetnek. Aztán csönd. Fél órán át csöndben isznak a kanapén. És előveszik a Marsot. A hamu egy részét az asztalra szórják. Az apró intarziás doboz a kanapé egyik párnája alatt, befőttesgumikkal sűrűn áttekerve. Megtöltik a Marsot, meggyújtják, serceg a papír. Szívják. Csönd van. Csak a sercegés újra és újra. A lakásban szinte semmi nincs, egy antik tálaló a nappaliban, polcairól úsznak lefelé a régi napilapok, magazinok, ponyvák. Mellette kanapé, előtte dohányzóasztal, rajta hamu, csikkek, papírfecnik. És egy jókora ablak, ami a hegyre néz. Az erkélyajtón nincsen kilincs. Tranzit, ízlelgeti a fiú a szót, majd az egyetlen égő gyertyával elindul a nappaliban. Először a tálaló fafaragásait nézi végig, szárnyak, kunkori agancsok, indák, oszlopok, a gravírozott üvegek mögött apró poros poharak, csipketerítők helyett sárga csomagolópapír a polcokon. És a lejárt napilapok hegyei. Az ajtó mellett, a túloldalon, egy csontos arcú férfi fekete-fehér fényképei a falra ragasztva. Mindegyiken ugyanaz a nyurga, szakállas, vékony férfi fekete pólóban, kopott kordbársony nadrágban, műbőr papucsban. Cigit szív. Füstben áll. Az egyik kép sarka fölött tovább rajzolták a füstöt, a kontraszt miatt a fehér sötétre vált, és tekereg tovább a fal repedései között. Ahogy a fiú halad a gyertyával, olyan, mintha barlangrajzot nézne. A füst folytatódik, egyre sűrűbb lesz, és a fiú már érzi, hogy az egész fal tele van rajzolva. Ahogy a füst tisztulni kezd, épületek tűnnek elő, ovális falú ház, apró kupola, mögöttük talán a Duna. És az alak meg a két keze, ahogy egy csíkos inget tép szét a mellkasán, de arc nincs hozzá. Mintha egy hosszú puskacsőben tűnne el a fej. Vagy talán tank. A cső fölött aztán egészen a plafonig magas toronyházak emelkednek. Ezek már biztosan nem Pozsonyban vannak, gondolja a fiú, amikor meghallja, hogy a lány megmoccan a kanapén. De amikor arra fordul a gyertyával, már nincs ott. A kanapé szélén nyitva felejtett könyv, a piros-sárga borítón a cím: Gasoline. Felveszi, belenéz, versek. Nem magyarul, nem szlovákul, angolul. Nem érti. Nem érti az egész lakást, a tranzitot, a lányt, a fekete-fehér férfit a falon, a felhőkarcolókat, a sötétet, a hűtőt, a hideget, a darabjaira szedett rádiót, a mocskot, a latyakot, a gázolajat, de nem érti a Lustát sem, a kávét, a rumot, a sétát, és nem érti a várost, nem érti Pozsonyt, miért közlekednek benne a villamosok, miért megy a testében körbe a vér, nem érti az újságok címlapjait, ismeretlen szavak, nem érti a füstöt, a Marsot, a bort, nem érti, mi emelkedik most a gyomrából fölfelé, és nem érti, mi mozdítja a szűk liftet, és már nem is emlékszik, felfelé indultak, vagy esetleg lefelé. Nem, nem, nem. Gyere ide, hallja aztán az ablak felől. Az utcáról némi fény szűrődik be, a fiú elfújja a gyertyát. Nézik az épülő házakat a hegy oldalában, az erdei ösvényt, a Slavínt, a pislákoló Pozsonyt. Megnyugszik. Az erkélyajtón, a kilincs helyén, jön be a hideg. Siess, mondja a lány, és kilép a cipőjéből. Tízre vissza kell vinnünk a kulcsot. De nem mozdul az ablaktól. Nézi a hegyoldalban az építkezéseket. Te, az ott egy óvoda, kérdezi és homlokát a hideg ablaküvegre nyomja.