Category Archives: Fordítás

Fordítás

Raul Brandao: A szegények (részlet)

Mi szükséges a költő számára egy remekmű megalkotásához? A fájdalom. A szenvedés alkot. Emlékeznek a márványszobrokra, melyek örökre régi sírboltok alatt görnyednek? A rózsaablakon beszűrődő holdfény áloméletet ad nekik a szállingózó porból: megremegnek, felröppennek, szétoszlanak. Éppígy a fájdalom, akár holdfény, sugaranként kelti életre az álmot.

A keletkezéshez szükség van szenvedésre. Most és mindörökké: a fájdalom az, mi életre kelti az élettelent. Ahogyan a szenvedő szobrász vésője csodálatra méltó művé alakítja az élettelen fatörzset. Szavak által, eltévedt hangok által, a szellem által lehetséges csak ez a csoda: megnevettetni, álomba ringatni, megríkatni másokat. Egy padlásszobában bujdosó szerencsétlen zseni az ábécé egyszerű, dísztelen betűivel örökkévalót épít fel, erősebbet és szebbet, mint amit hegyek szívéből bányászhatnánk ki.

Mi tehát a fájdalom, ez a rendkívüli csoda, mely életre kelti a sziklákat? Mi ez a döbbenetes folyadék, saját magából származó lélek, mely kenyérként osztható darabokra? Nem élt még a nap alatt olyan létező, kinek igaz fájdalma meg ne vigasztaltatott volna és ne nyert volna üdvözülést. Még a legegyszerűbbeké is, akik, akárcsak a fák, melegítik és megvilágítják a szegényeket, mielőtt elenyésznek.

A fájdalom életet ad, de nem a maga hasznára: alkot, felszabadít, csodát tesz. Nincs semmi más, mely ennyire összekötné, áthatná, testvérekké tehetné az embereket. Hová tűnnek ezek az egyetlen nagy kiáltásban egyesülő kiáltások?

Tekintve, hogy nem vész el semmi sem, mi is lehetne oly maradandó, mint a könnyek áradata? Isten?

Régóta hallgatom a hangok lármáját, az elkeseredett kiáltásokat. Háborúból, kórházakból, az emberi nyomorúságból.

És ebből az elnyomott tengerből születnek a villanások, csillagködök, melyekből világok tűnnek elő. A sikolyok örök folyója, mely az emberiség kezdete óta létezik, az örökkévalóságba torkollik bele.

A fájdalom az egyetlen erő, mely valóban alkot és pusztít: az Erő. Istent és az alantast is élteti. A tűz óceánja, az univerzum lelke. Fényt gyújt az elkeseredettek lelkében, és hegyeket hív életre.

A fák a föld érzései.

Álmodjatok! Szenvedjetek!

Ahogy egy névtelen filozófus mondta, ez a világ a végtelen szépség lehullott cseppje talán.

Fordítás

Giuseppe Pitrè: A szerzetes

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két szerzetes: az egyik idősebb, a másik fiatalabb. A két barát minden évben koldulásra adta a fejét, mert olyan szegény voltak, mint a templom egere.

Egyszer aztán a kéregetés közben eltévedtek. Egy olyan ösvényre keveredtek, ami sehová sem vezetett. Azt mondta erre az idős a fiatalabbnak:

– Nem ez a helyes út!

– Nem számít, menjünk csak tovább!

Tovább bandukoltak, és hirtelen megláttak egy hatalmas barlangot, amiben egy állat épp tüzet csiholt. A két vándor, nem tudván, hogy van bent más is rajtuk kívül, így szólt:

– Pihenjünk le itt ma éjszakára!

Bementek, és látták, ahogyan az állat épp juhokat öldös (merthogy a barlangban juhok is voltak), és megsüti őket. Éppen 20 birkát gyilkolt le, és tette őket a tűzre.

Amikor megpillantotta a váratlan vendégeket, rögtön támadt egy ötlete:

– Gyertek, egyetek!

– Nem akarunk enni, nem vagyunk éhesek – válaszolták azok.

– Azt mondtam, egyetek! – erősködött.

Amint befejezték a lakomát, nyugovóra tértek, az ördög (ugyanis ez az állat valójában egy ördög volt) fogott egy nagy követ és az üreg elé tette; majd megragadott egy éles vasrudat és átdöfte vele az idősebbik pap torkát, így felnyársalta, aztán megsütötte, hogy megetesse a kisebbikkel.

De az ellenállt:

– Elég volt, már jóllaktam.

– Kelj fel, és egyél, amíg szépen mondom!

A nyomorult annyira megijedt, hogy rögtön letelepedett az asztalhoz, lecsípett egy darabot a társából, és úgy csinált, mintha bekapná, de csak a földre dobta a falatokat.

– Istenem! Degeszre ettem magam! – panaszkodott szegény.

Éjszaka fogta a vasat, felmelegítette a tűzön, és kiszúrta vele a bestia szemét.

– Uramisten, meghalok! – ordított fel a gonosz.

A szerzetes félelmében a birkák alá bújt, a pokolfajzat pedig lassan, tapogatózva odament az odú bejáratához, nagy nehezen eltolta a követ, amit előzőleg odagörgetett, és egyenként kiengedte a bárányokat, amikkel végül a csuhás is ki tudott lopakodni. Miután kiszabadult, elment Trapaniba, a tengerhez, ahol halászokkal találkozott, akik kérdőre vonták. Így szólt hozzájuk:

– Hadd bújjak el itt, és ígérem, később mindent elmesélek töviről hegyire!

Elrejtőzött egy csónakban. De jött ám a fenevad, mire az összes halász futásnak eredt, mindenki fel a saját a hajójára. A bestia utánuk iramodott, de mivel nem látott az orra hegyéig se, nekiment egy sziklának, beleesett a vízbe, és betörte a fejét. A rengeteg vértől a tenger vörössé vált. Az ifjú barát szerencsésen megmenekült, folytatta rögös útját, a vén ördög pedig otthagyta a fogát.

Itt a vége, fuss el véle!

Fordítás

Kavabata Jaszunari: Egy napsütötte hely

Életem huszonnegyedik őszén történt, hogy találkoztam egy lánnyal, aki a tengerparton üldögélt egy fogadó előtt. Szerelem volt első látásra.

A lány hirtelen kapta fel fejét, és elrejtette arcát kimonója ujja mögé. Amikor észrevettem a reakcióját, arra gondoltam, biztosan most is megismételtem a rossz szokásomat. Zavarba jöttem, és erőltetetten magyarázkodni kezdtem.

– Bámultalak, ugye?

– Igen… De nem ez a gond – a hangja lágy volt, a szavai könnyedek. Felszabadultnak éreztem magam.

– De zavar téged, nem?

– Nem. Semmi gond, csak… szóval igazán, semmi gond.

Lejjebb húzta a kimonója ujját. Az arcára volt írva, hogy nehezére esik újra megmutatni magát. Elfordultam hát, és az óceán felé meredtem.

Régóta tudok már erről a szokásomról, hogy bámulom az embereket, akik velem szemben ülnek. Sokszor gondoltam rá, hogy kigyógyítom magam ebből, de egyszerűen fájdalmat okozott, ha nem vizsgálhattam meg a körülöttem lévők arcát. Minden alkalommal erőteljes önutálatot éreztem, ahányszor csak észrevettem, hogy ezt csinálom. Talán akkor kezdtem el az emberek vonásaiból olvasni, amikor gyerekként elvesztettem a szüleimet és az otthonomat, majd másokkal kellett együtt laknom. Meglehet, ez az oka annak, hogy ilyenné váltam.

Egy idő után érdekelni kezdett, hogy valóban csak akkor kezdtem-e így viselkedni, amikor már másokra voltam bízva, vagy előtte is, mikor még a saját otthonomban éltem. Soha nem találtam erre olyan magyarázatot, ami tisztázta volna előttem a helyzetet.

Szóval, ahogy elfordítottam a fejem a lányról, észrevettem egy napfényes helyet a parton, amelyet elborítottak az őszi sugarak. A látvány felidézett bennem egy rég eltemetett emléket.

Miután a szüleim meghaltak, nagyapámmal kellett élnem közel tíz évig, egy vidéki kis házban. A nagyapám vak volt. Éveken át ugyanabban a szobában ült, ugyanazon a helyen, Kelet felé nézve, előtte egy szénnel teli üst állt. Alkalmanként elfordította fejét Dél felé, de egyetlen egyszer sem nézett Északra. Mihelyt feltűnt nagyapám különös szokása, rettenetesen aggódni kezdtem. Sokszor volt, hogy csak ültem vele szemben, és bámultam az arcát, arra várva, vajon elfordul-e valaha is Észak felé. De a nagyapám, akárcsak egy felhúzható játék baba, minden öt percben jobbra fordította fejét, mindig csak Dél felé nézett. Mindez szomorúsággal töltött el. Nyugtalanítónak tűnt. Délen egy napsütötte hely volt, és én csodálkoztam, hogy egy vak ember számára is lehetnek fátyolosan világosak a sugarak.

És most, hogy a tenger felé néztem, ismét felidéztem azt a napsütötte helyet, amit már egyszer elfelejtettem.

Azokban a napokban nagyapám arcát figyeltem, arra várva, hátha Dél felé is elfordul majd. Miután megvakult, gyakran szegeztem rá hosszasan a tekintetemet. Mindez aztán szokássá fejlődött nálam, és, ahogy arra most ráébredtem, később rajta kívül már más emberek arcát is vizsgálgattam. Mi több, ez a szokásom az új otthonomba is velem tartott. Nem csupán triviális okai vannak hát ennek. Biztonságos önsajnálatba süppedtem a felismeréstől. Ha erre gondoltam, legszívesebben szárnyaltam volna örömömben. Főként azért, mert a szívem tele volt vággyal, hogy végre tisztázzam magam a lány előtt.

– Már hozzászoktam, de kissé azért még szemérmes vagyok – szólalt meg ismét.

Szavai azt sugallták, hogy visszafordíthatom tekintetem az arcára. Ugyanakkor biztosan úgy érezte, hogy nem volt helyénvaló az előbbi viselkedésem.

Most már derűsebben néztem rá. Elpirult, és egy ravasz pillantást küldött felém.

– Az arcom minden nap és minden éjszaka után egyre csak kevésbé lesz fiatal – úgy beszélt, mint egy gyerek.

Mosolyogtam. Úgy éreztem, mintha hirtelen némi intimitás szökött volna kettőnk kapcsolatába. Szerettem volna magammal vinni a lány és nagyapám emlékét a tengerpartra, arra a napsütötte helyre.