Category Archives: 2016 Tavasz

Slam

Példaképkereső

Ez Vili.
Vili slam poetry-t hallgat.
Vili nem beszélget emelt hangon, miközben szlemmelnek, sőt még néha el is mosolyodik és tapsol, ha már eljött ide.
Vili jó fej.
Legyél te is Vili!

Mit hoz az év? Erről gondolkozva mindenkit elkap a hév. Eljön a megváltó – egy Meg Ryan árfolyama, ki tudja, mennyi lesz – vagy az apókalipszis, és támadnak a bácsikák? A Földön megjelenik a vége felirat? Vagy idén minden harmónia lesz, és még a kommentszekcióban is kitör a szeretet? Mit hoz az év? Mire figyelj, ügyelj? Az biztos, kell erről egy kép. Arról, ki a menő? Vagy a meférfi? Milyen egy nő? Milyen egy férfi? Arra az alaptörvény nem tér ki, minden relatív és sok modell elég alternatív, de az ívet kapni fogod mindenképp, arról, hogy nem vagy ép, se szép.
A nő szül, míg meg nem őszül, mindig erre készül, ez jut neki részül? Vagy attól nő, hogy ébredő nőerő, aki annyit dolgozik, míg ki nem dagad a karriere, és minden férfit megüt vele? És a férfi meg szakállas, szőrös vagy sima arcú s anusú úr, aki nem szúr, és örömet okoz neki a krémségek kicsiny boltja, és jól áll neki metro és retró.

Azt se tudod, milyen férfi legyél, hisz mindenki mást vár el tőled, csak épp így nem kér belőled, és nem érdekli, te férfi, belőled mi fér ki. Férj magadtól meg a többiekkel, ha nem, csak akkor kapsz feleséget, ha a hatvanfokos feles éget. Vagy a házasság felesleges? A vélemény elég vegyes. Sokféle elvárás és princípium, akkor már inkább jöjjön az ópium.

De hagyjuk a nemiséget, főleg ha a vágy épp nem is éget, hisz azt se tudjuk, milyen ember légy? Hol találsz majd példaképet? Amely nyújt segédkezet és vezet, de nem az orrodnál, és nem megvezet. Mi a fő szempont? Légy jó? Aki jó, mind hal, halvérű és nem csak állig. Az egyenlőségjel a vesztessel már ott van, és az a jó, aki nem jó, és ha rossztasz, szorzasz, az a jó, ha rossz vagy, amíg nem lesz túl magas a lebux-indexed. Az új fehér a fekete, pedig pepita az ember kedve. A példakép nem egy fotó pár matematikai feladatról, de ha nem vigyázol, ez a feladat veled mindent feladat. Minden példaképnek lehet azonban árnyoldala, árnyalata, hát jól válassz.

Ott van például ez a fickó, kit bátorságáért kitüntettek, nem ivott, nem dohányzott és nem evett húst és milliókat lenyűgözött, vagy a másik, akit vasakarata és intelligenciája miatt féltek, tiszteltek és megmentő atyaként tekintettek rá sokan, de Adolf és Józsi együtt megöltek vagy 50 millió embert.

Ma ki lehet példakép? Julien király például.

Ez Viki, ez Feri, ez Grófo, ez Kozsó, ez Maya Gold, ez Lova Gold, ez BB, ez VV, ez Vlagyimir, ez Angela, ez körte, ez Barack… Mind jófej valahol. Ne legyél egyik se. Belőlük egy is sok.

Ez Tibi.
Tibi ír és szlemmel. Szereti a szóvicceket, mert abba még senki nem halt bele. Nem úgy, mint a vállról indítható rakétákba. Tibi szlemmelés közben sose használ vállról indítható rakétát.
Tibi jó fej.
Legyél te is Tibi!

Na, azt próbáld meg!

Szóval 2016. Talán jó év lesz. Talán sok szlemmel, szóviccel. Talán karácsonykor végre én is posztolhatok eljegyzéses képeket. Ami Téged illet, ne keress több példaképet.

Legyél Te magad! Rakd össze, majd rád ragad, de ehhez kell egy Facebook profilnál több adat, és ha már nem köpöd le a tükörben magad, és az önbizalmad is dagad, légy te a saját példaképed, míg újat akarva szét nem téped.

Ez egy krumpli.
Krumpli mindig veled van, ha akarod és nem hagy cserben. Igaz barát. Mindig meghallgatja minden hülyeséged.
Krumpli jó fej.
Legyél te is krumpli!

Slam

Net slam

Én nem hiszem azt, hogy az életem videojáték.
Fejlesztem a karakterem és célom a pályaválasztás,
de totál tiszta, hogy csak egyszer halhatok meg.
Túl van minden digitalizálva?
Meglehet, de a kérdés zöme csak ciki mai lárma.
A gépek elveszik a fantáziát és rombolják a kommunikációt,
viszont bocsi, de semmittevés sem alkotott még kommüni rációt.
A vitatott téma parázsként mért éget,
hisz csak meg kéne találnunk a közös mértéket,
s nem hibaként róni fel a hamis mércéket.
Ránk vetített mázvázunk, mint nyáron karamellé
olvadna le rólunk, de kell még jó néhány fiatal,
s bátor kar emellé.
A mai fiatalok idióták.
Lassan e szavak, mint idiómák forranak egybe,
ha nem adnak s adunk esélyt a megcáfolásukra.
Ha engeded, most magam nevében felszólalok
másokért, értünk,
mert hiába várjuk a javulást, míg egy
kiegyenlített, közös nevezőre nem tértünk,
szóval engedjünk egy kicsit egymás
sztereotípiáinak erős szorításából.
Elmondom, mi mást tudok,
hogy csak úgy el nem fásulok,
s majd veled együtt lassulok, csak láss!
A neten nem teng az ész, tudom,
de ha megosztok valamit, azt elsősorban szóban teszem,
és nem fészbukon.
Kérdezz meg és hidd el, neked ecsetelem,
nem pedig akárkivel lechatelem.
Mint már mondtam, egy virtuális hintát nem ész lenget,
viszont kölcsönzött már nekünk nem is kevés szlenget,
meg képzeld, szerintem lendület nélkül nem lesz fékezet,
és látod, az én szavamon is maradt még ékezet.
Mára más a divat. Túl sok a mindennapi tollászkodás
és így lett egy csomó kis pávagyerek,
aki gépezni reggel, délben meg este szeret,
hogy megírhassa kommentbe a harmincadik hashtag swaget,
de van remény, mert ez az ember önmagának tart bakot,
mikor halkan, de elénekli az A YOLOvas katonánakot.
Szidni könnyű, és te idegen szívbe döföd e késeket,
miközben elfelejted, hogy ez mégiscsak a ti neveltetésetek.
Az ítélet fáj, s terjed, mint vírus a herpeszszerű szájfoltokon,
és akkor most tök mindegy, hogy nekem van-e a legújabb iPhone tokom.
Lehet, hogy a telefonom okos, de remélem, én többet tudok nála,
mert például téged is én tanítalak majd a használatára.
Felesleges a tagadásra fordítanod véres verítéket,
mert ezzel helyezel más asztalára téves terítéket.
Én szülőtől és élettől egyaránt kaptam már pofont,
tehát az az állítás eleve megdől, hogy minket csak a
game o-ver.
Megvannak a saját korunk problémái, de gyere és
dobj el velem mindent, ami ma gátol
és önképzett falad majd lebomlik magától.
Az elmém szabad és enyém e testkamra,
szóval folytatom, míg van erő, s igény a restartra.
Ne kerteljünk hát, inkább érzéssel tápláljuk a földet,
amiben nem megvetőként, hanem magvetőként vagyunk jelen.
Végy észre engem, ne csak a bennem fellelhető degenerációt,
és ismerd meg, mielőtt elítélnéd a következő generációt.

Slam

Minél drágább, annál kevesebb

Van három perced, hogy beszéljek neked egy nagyon fontos személyről?
Úgy nyolc éves lehettem, amikor először hallottam róla. Megismertem.
Ha lehet egyáltalán mondani, hogy ismersz valakit, aki példaképeddé vált,
Annak ellenére, hogy soha nem találkoztatok – de hát hogy is találkozhattatok volna.

Biztosan tudod, kire gondolok. Most is magam előtt látom sebekkel
Koszorúzott halántékát, fájdalmak között is nyugodt, szilárd tekintetét,
Biztató mosolyát, szakadt ruháját. És a szekrény méretű hátizmokat.

Bruce Willis.
Akitől megtanultam mindent, amit egyáltalán tudni érdemes:
– Ne felejtsd el, hogy a porcelánból készült revolvert
nem mutatja ki a reptéri biztonsági rendszer!
– Ne csüggedj el, ha a karácsonyi terveid felborítja egy terroristacsoport!
– Ha kopaszodsz, kopaszodj méltósággal és gyorsan, egyik epizódról a másikra!
Bruce Willis összeszorított fogakkal viaskodik az emberi állapot
lényegét jelentő kérdésekkel. Legdrágább az életed (negyedik rész),
aztán Drágább, mint az életed (ötödik rész).

Bruce Willis hiteles volta macsó, és a macsósága hiteles.
Ha képmutatás- vagy sznobizmusszagot érez, megrebbenti a bal mellizmát,
de az arca rezzenéstelen marad.
Bruce Willis kétségtelenül többet mutatott fel, mint Pumped Gabó, de ha találkoznának,
ökölpacsizna vele és dicsérőleg nyilatkozna a kidolgozott felsőtestéről.
Bruce Willis kiállná a sort, hogy dedikáltassa a legújabb Coelho kötetet.
Bruce Willis Emma Heminggel jár – ez a név persze nekem sem mondott semmit, amíg rá nem kerestem.
Bruce csípőből tüzel a nyelvtannácikra és a liberálfasisztákra.
Bruce akkor is kihúzza magát, ha az adott pedagógiai helyzetben – végső megoldásként –
egy Ákos dalszövegből kölcsönvett metaforához kényszerül folyamodni.

Drágán add az életed! Bruce, az egzisztencialista.
A kifejezésnek, a filozófiai elképzelések közlésének az a fajtája, ami őt jellemzi,
a tömörítés fogalmait kimeríti, szétfeszíti. Amit mond, azt igazából ki sem mondja. Éli.
A filmek címe pedig csak, mint a gyengébbek kedvéért, summázza,
hogy miről is szólt az elmúlt 90 perc.

Drágán add az életed! Kinek? Bruce nem magyaráz, nem értelmez.
A terroristáknak? Fenét! A párodnak, akiről te is tudod, hogy a véred szívja,
és szerencséd van, ha fokhagymával távol tudod tartani magadtól.
A gyerekednek, akinek a fél melled adod, és az egész testedet kéri.
A macskainfluenzának. Az NSA-nek. A Volkswagennek.
A gazdasági bevándorlóknak. A Ewing olajtársaságnak.
Drágán add. Miért? – Kérdezed. A miért azonban csak porhintés, illúzió, mátrix.
A miért a kék pirula. Miértek nem léteznek, csak mérték:
Még drágább az életed. (2. rész.)
Igen, Bruce Willis – magyar hangja Dörner György – a kiáltó szó a pusztában,
ahol a viszonylagosság mindent átható salétromjától szikes földből
ideáljaink hamvai fölött csak halált hozó fű terem,
és egy, csak egy legény van talpon a vidéken,
aki felkapaszkodik a szitává lőtt rosszfiúk hulláiból összehordott Soap Box-ra,
és képes értékről beszélni, itt, a posztmodern, a nihil, talán a posztnihil kellős közepén.
Ebben áll a bátorsága, nem abban, hogy felhőkarcolókat és Boeingeket ment meg.

Bruce Willis oltalmazza ezt a világot a Nietzschéktől és Wittgensteinektől,
mert őt nem riasztják meg a végletek. Az élet mindig drága. (3. rész.)

Ez a fajta bátorság az, amiért Bruce Willis együtt említhető Jézus Krisztussal,
Gandhival, és igen, Zsákos Frodóval.

A tömegnövelők, a CGI robbanások, a második Hulk, a harmadik pókember,
a sokadik Batman jelmezbe bújt Ben Affleck előtt – ez utóbbit még mindig
nem akarom elhinni –, ott van Bruce Willis, az avengerré avanzsált átlagember.
A hősiesség mintaképét, kivonatolt lényegét megtestesítve, szuperhős
– mit szuper: meta-hősként, mert ő nem egyszerűen egy ügyért áll ki.
Ő azt vállalja fel, hogy felvállal valamit, azt képviseli, hogy képvisel valamit.

Bruce F. Willis.
Bruce Fucking Willis.

Fordítás

Raul Brandao: A szegények (részlet)

Mi szükséges a költő számára egy remekmű megalkotásához? A fájdalom. A szenvedés alkot. Emlékeznek a márványszobrokra, melyek örökre régi sírboltok alatt görnyednek? A rózsaablakon beszűrődő holdfény áloméletet ad nekik a szállingózó porból: megremegnek, felröppennek, szétoszlanak. Éppígy a fájdalom, akár holdfény, sugaranként kelti életre az álmot.

A keletkezéshez szükség van szenvedésre. Most és mindörökké: a fájdalom az, mi életre kelti az élettelent. Ahogyan a szenvedő szobrász vésője csodálatra méltó művé alakítja az élettelen fatörzset. Szavak által, eltévedt hangok által, a szellem által lehetséges csak ez a csoda: megnevettetni, álomba ringatni, megríkatni másokat. Egy padlásszobában bujdosó szerencsétlen zseni az ábécé egyszerű, dísztelen betűivel örökkévalót épít fel, erősebbet és szebbet, mint amit hegyek szívéből bányászhatnánk ki.

Mi tehát a fájdalom, ez a rendkívüli csoda, mely életre kelti a sziklákat? Mi ez a döbbenetes folyadék, saját magából származó lélek, mely kenyérként osztható darabokra? Nem élt még a nap alatt olyan létező, kinek igaz fájdalma meg ne vigasztaltatott volna és ne nyert volna üdvözülést. Még a legegyszerűbbeké is, akik, akárcsak a fák, melegítik és megvilágítják a szegényeket, mielőtt elenyésznek.

A fájdalom életet ad, de nem a maga hasznára: alkot, felszabadít, csodát tesz. Nincs semmi más, mely ennyire összekötné, áthatná, testvérekké tehetné az embereket. Hová tűnnek ezek az egyetlen nagy kiáltásban egyesülő kiáltások?

Tekintve, hogy nem vész el semmi sem, mi is lehetne oly maradandó, mint a könnyek áradata? Isten?

Régóta hallgatom a hangok lármáját, az elkeseredett kiáltásokat. Háborúból, kórházakból, az emberi nyomorúságból.

És ebből az elnyomott tengerből születnek a villanások, csillagködök, melyekből világok tűnnek elő. A sikolyok örök folyója, mely az emberiség kezdete óta létezik, az örökkévalóságba torkollik bele.

A fájdalom az egyetlen erő, mely valóban alkot és pusztít: az Erő. Istent és az alantast is élteti. A tűz óceánja, az univerzum lelke. Fényt gyújt az elkeseredettek lelkében, és hegyeket hív életre.

A fák a föld érzései.

Álmodjatok! Szenvedjetek!

Ahogy egy névtelen filozófus mondta, ez a világ a végtelen szépség lehullott cseppje talán.

Fordítás

Giuseppe Pitrè: A szerzetes

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két szerzetes: az egyik idősebb, a másik fiatalabb. A két barát minden évben koldulásra adta a fejét, mert olyan szegény voltak, mint a templom egere.

Egyszer aztán a kéregetés közben eltévedtek. Egy olyan ösvényre keveredtek, ami sehová sem vezetett. Azt mondta erre az idős a fiatalabbnak:

– Nem ez a helyes út!

– Nem számít, menjünk csak tovább!

Tovább bandukoltak, és hirtelen megláttak egy hatalmas barlangot, amiben egy állat épp tüzet csiholt. A két vándor, nem tudván, hogy van bent más is rajtuk kívül, így szólt:

– Pihenjünk le itt ma éjszakára!

Bementek, és látták, ahogyan az állat épp juhokat öldös (merthogy a barlangban juhok is voltak), és megsüti őket. Éppen 20 birkát gyilkolt le, és tette őket a tűzre.

Amikor megpillantotta a váratlan vendégeket, rögtön támadt egy ötlete:

– Gyertek, egyetek!

– Nem akarunk enni, nem vagyunk éhesek – válaszolták azok.

– Azt mondtam, egyetek! – erősködött.

Amint befejezték a lakomát, nyugovóra tértek, az ördög (ugyanis ez az állat valójában egy ördög volt) fogott egy nagy követ és az üreg elé tette; majd megragadott egy éles vasrudat és átdöfte vele az idősebbik pap torkát, így felnyársalta, aztán megsütötte, hogy megetesse a kisebbikkel.

De az ellenállt:

– Elég volt, már jóllaktam.

– Kelj fel, és egyél, amíg szépen mondom!

A nyomorult annyira megijedt, hogy rögtön letelepedett az asztalhoz, lecsípett egy darabot a társából, és úgy csinált, mintha bekapná, de csak a földre dobta a falatokat.

– Istenem! Degeszre ettem magam! – panaszkodott szegény.

Éjszaka fogta a vasat, felmelegítette a tűzön, és kiszúrta vele a bestia szemét.

– Uramisten, meghalok! – ordított fel a gonosz.

A szerzetes félelmében a birkák alá bújt, a pokolfajzat pedig lassan, tapogatózva odament az odú bejáratához, nagy nehezen eltolta a követ, amit előzőleg odagörgetett, és egyenként kiengedte a bárányokat, amikkel végül a csuhás is ki tudott lopakodni. Miután kiszabadult, elment Trapaniba, a tengerhez, ahol halászokkal találkozott, akik kérdőre vonták. Így szólt hozzájuk:

– Hadd bújjak el itt, és ígérem, később mindent elmesélek töviről hegyire!

Elrejtőzött egy csónakban. De jött ám a fenevad, mire az összes halász futásnak eredt, mindenki fel a saját a hajójára. A bestia utánuk iramodott, de mivel nem látott az orra hegyéig se, nekiment egy sziklának, beleesett a vízbe, és betörte a fejét. A rengeteg vértől a tenger vörössé vált. Az ifjú barát szerencsésen megmenekült, folytatta rögös útját, a vén ördög pedig otthagyta a fogát.

Itt a vége, fuss el véle!

Fordítás

Kavabata Jaszunari: Egy napsütötte hely

Életem huszonnegyedik őszén történt, hogy találkoztam egy lánnyal, aki a tengerparton üldögélt egy fogadó előtt. Szerelem volt első látásra.

A lány hirtelen kapta fel fejét, és elrejtette arcát kimonója ujja mögé. Amikor észrevettem a reakcióját, arra gondoltam, biztosan most is megismételtem a rossz szokásomat. Zavarba jöttem, és erőltetetten magyarázkodni kezdtem.

– Bámultalak, ugye?

– Igen… De nem ez a gond – a hangja lágy volt, a szavai könnyedek. Felszabadultnak éreztem magam.

– De zavar téged, nem?

– Nem. Semmi gond, csak… szóval igazán, semmi gond.

Lejjebb húzta a kimonója ujját. Az arcára volt írva, hogy nehezére esik újra megmutatni magát. Elfordultam hát, és az óceán felé meredtem.

Régóta tudok már erről a szokásomról, hogy bámulom az embereket, akik velem szemben ülnek. Sokszor gondoltam rá, hogy kigyógyítom magam ebből, de egyszerűen fájdalmat okozott, ha nem vizsgálhattam meg a körülöttem lévők arcát. Minden alkalommal erőteljes önutálatot éreztem, ahányszor csak észrevettem, hogy ezt csinálom. Talán akkor kezdtem el az emberek vonásaiból olvasni, amikor gyerekként elvesztettem a szüleimet és az otthonomat, majd másokkal kellett együtt laknom. Meglehet, ez az oka annak, hogy ilyenné váltam.

Egy idő után érdekelni kezdett, hogy valóban csak akkor kezdtem-e így viselkedni, amikor már másokra voltam bízva, vagy előtte is, mikor még a saját otthonomban éltem. Soha nem találtam erre olyan magyarázatot, ami tisztázta volna előttem a helyzetet.

Szóval, ahogy elfordítottam a fejem a lányról, észrevettem egy napfényes helyet a parton, amelyet elborítottak az őszi sugarak. A látvány felidézett bennem egy rég eltemetett emléket.

Miután a szüleim meghaltak, nagyapámmal kellett élnem közel tíz évig, egy vidéki kis házban. A nagyapám vak volt. Éveken át ugyanabban a szobában ült, ugyanazon a helyen, Kelet felé nézve, előtte egy szénnel teli üst állt. Alkalmanként elfordította fejét Dél felé, de egyetlen egyszer sem nézett Északra. Mihelyt feltűnt nagyapám különös szokása, rettenetesen aggódni kezdtem. Sokszor volt, hogy csak ültem vele szemben, és bámultam az arcát, arra várva, vajon elfordul-e valaha is Észak felé. De a nagyapám, akárcsak egy felhúzható játék baba, minden öt percben jobbra fordította fejét, mindig csak Dél felé nézett. Mindez szomorúsággal töltött el. Nyugtalanítónak tűnt. Délen egy napsütötte hely volt, és én csodálkoztam, hogy egy vak ember számára is lehetnek fátyolosan világosak a sugarak.

És most, hogy a tenger felé néztem, ismét felidéztem azt a napsütötte helyet, amit már egyszer elfelejtettem.

Azokban a napokban nagyapám arcát figyeltem, arra várva, hátha Dél felé is elfordul majd. Miután megvakult, gyakran szegeztem rá hosszasan a tekintetemet. Mindez aztán szokássá fejlődött nálam, és, ahogy arra most ráébredtem, később rajta kívül már más emberek arcát is vizsgálgattam. Mi több, ez a szokásom az új otthonomba is velem tartott. Nem csupán triviális okai vannak hát ennek. Biztonságos önsajnálatba süppedtem a felismeréstől. Ha erre gondoltam, legszívesebben szárnyaltam volna örömömben. Főként azért, mert a szívem tele volt vággyal, hogy végre tisztázzam magam a lány előtt.

– Már hozzászoktam, de kissé azért még szemérmes vagyok – szólalt meg ismét.

Szavai azt sugallták, hogy visszafordíthatom tekintetem az arcára. Ugyanakkor biztosan úgy érezte, hogy nem volt helyénvaló az előbbi viselkedésem.

Most már derűsebben néztem rá. Elpirult, és egy ravasz pillantást küldött felém.

– Az arcom minden nap és minden éjszaka után egyre csak kevésbé lesz fiatal – úgy beszélt, mint egy gyerek.

Mosolyogtam. Úgy éreztem, mintha hirtelen némi intimitás szökött volna kettőnk kapcsolatába. Szerettem volna magammal vinni a lány és nagyapám emlékét a tengerpartra, arra a napsütötte helyre.

Montázs

Mindenkék

Szabó Károly: Nem-Münchausen c. alkotása mellé (link1, link2).

A nyaralásuk hetedik napja volt. A férfi a feleségét a karjában tartotta, néha megsimogatta arcát, haját, de csak finoman, hadd pihenjen. Nézte a tengert, amely a távolban szinte egybeolvadt a hajnali égbolttal.

Kék volt. Arra gondolt, a kék a férfiak színe. A lánybabákra rózsaszín holmik várnak, a fiúkra kékek. A felnőtt férfiak hordhatnak esetleg rózsaszín inget. A feleségén is kék ruha volt tegnap éjjel.

Sok folyót, tavat látott már, ami inkább zöld vagy barna volt, de ez a tenger tényleg kék.

Elmosolyodott.

Minden kék.

Elővette a telefonját és beírta a keresőbe: kék.

Olvasgatni kezdett a találatok között.

„Ez a szín szimbolizálja a reményt, a hűséget, a bölcsességet, a bizalmat, az intelligenciát, a becsületet, az igazságot és a mennyet.”

Csupa pozitív dolog. Az édesanyjára gondolt, aki kisgyerekkorában elhagyta őt és húgait. Sötétkék volt a szeme, tekintete mindig mást keresett. Nem volt benne hűség.

Derek Jarman jutott az eszébe, a filmrendező, akinek a szemére ment a HIV. Attól kezdve, csak kéket látott, és forgatott egy filmet, amely végig csak kék volt.

Hitlernek is átható kék szeme volt. Talán ezért is hittek neki sokan. Feltételezték a bölcsességet, az intelligenciát és a többit.

Felnevetett.

Micsoda naiv lény is az ember! Valami kék köd hatja át néha a fejeket. Biztos a remény és a bizalom kék köde.

A karjára nézett, tele volt kék foltokkal. Ez persze időleges. Pár nap és zöldre, majd barnára fog váltani. Még azonban aránylag friss. Észre se vette, hogy beütötte.

Tovább olvasott:

„A kék színt a torok csakrához szokták kapcsolni, így az önkifejezéssel, őszinteséggel, szóbeli kommunikációval van kapcsolatban. Merev, fájós nyakra jó hatással van, segít a félelmeket szétoszlatni.”

Milyen átkozottul, ördögien mulatságos.

Ő is őszinteséget várt el az éjjel. Megkapta.

– Igen, lefeküdtem Paolóval, ezt akartad tudni?

Most esküdni mert volna rá, a dühtől akkor sem vöröset, hanem kéket látott.

Aztán megmasszírozta az asszony merev, fájós nyakát. Akkor üthette be, mert a neje ellenállt.

Kék lett a nyaka, ahol szorította, és kék lett később az arca is.

Idő van. Nem várja meg a villogó, kék fényű autókat. A férfi a karjában a testtel elindult, lassan, céltudatosan a víz felé. Nemsokára már csak egy pont látszott belőle a távolban, majd rásimultak a hullámok.

Montázs

Ki velem szorong

A Bass-O-Matic: Uncomfortable Feeling c. alkotása mellé

Közben monoton ölelem magamhoz
a szorongó hangokat, lüktetésről
lüktetésre egy sóhajjal elbírja
a tüdőm mozgó feketeségét.

Falhoz feszít a tudat, nem vagy.
Itt táncolnak ütemtelen vágyaim.
Végtagom ösztönét megfojtom
és a tieidet vállalom magamra.

Mohón nyúzom bőröd
tested vázáról, mert vágyod.
Te is pőrén kacagod szembe
a nekünk megírt sorokat.

Zsúfoltnak hazudtam testem,
nehogy helyed betöltődjön
az alsó nyaktájékon.
De mégis vártam, hogy jöjj.

Montázs

BOM

A Bass-O-Matic: Uncomfortable Feeling c. alkotása mellé

(az első pillanattól kezdve nagy iramot diktál hogy utolérje felelősségre vonja majd vélt vagy valós lépésekkel maga mögé utasítsa ellenfelét a mindig oly türelmes kissé naiv ugyanakkor fennhéjázó minimumot a szakadatlan önazonosítás nem beszámítható bajnokát hogy aztán legjobb ideje hátralévő részében immáron visszatekintve tudományosan kimutatható örömmel konstatálja hogy míg ő elől addig az a másik hátul halad és ha nem történik semmi márpedig nem történik semmi akkor ez végérvényesen így is marad)

Próza

Lélekterek

Kezemben kést tartok, halványan-halkan megvágom magam, tűhegynyi, apró pont, nem fáj. Tompa színek szaladnak szerte a szobában, lüktetnek az ereimben, egyre erősödnek, tinta folyik a testemből és megszínezi a padlót, beszivárog a résekbe. Képeket festek a mennyezetre, törékeny vagyok, lebegek. Nincsenek ablakok, egyetlen villanykörte ég, pislogó szépiába vonja a szobát. Emlékszem, akkor falazták be az ajtót, mikor eldobtak, s én is eldobtam magam, elhajítottam, és most kint rohangálok, de közben idebent vagyok, nem tudom, mit csinálok a falakon túl. Félek magamtól. Nincs, amin kitekinthetnék. Elfogynak a színek, zavaros lesz az összes tócsa, és nem kapok levegőt. Remegve lépek az ajtó elé, szürkén kopogtatok. Egy repedés, kettő, három, egyre gyorsabban verem a falat, már sebes a tenyerem, dühös vagyok, és karmazsin nyomokat hagyok a betonon. Rések nyílnak, vékony sugarakban ömlik be a fény. Elfáradtam, talán holnap folytatom. Még az is lehet, valaki hallott. Talán meghallottam magam. Talán észreveszem a réseket, ahonnan színek párolognak, és megállok a rohanásban, bekopogok odakintről, és nem leszek egyedül. Hátha benyitnak.

Próza

Közel s távol

Három hegy tetején és három tenger partján állok.

San Miguel utcáin komor minden arc. Látnak, nem beszélnek. Nehéz meleg. Nagyvárostól és turistáktól távol, mezítláb a barnás homokban. Mögöttem óceán, előttem poros földút. Sokan jönnek, főleg férfiak. Földet pásztázva Sinaloa tartomány múltja és jelene, az izmokban a harag kémiája. Megakad a szemem egyikükön. Erősebb, könnyebb léptű is, mint a többiek. Tagolt, barna arcél, elszántság. Odaugrik hozzám, próbálok nem félni.

– Messziről jöttél, igaz? – kérdezi.

– Két földrészen és a tengeren túlról – felelem. – Hová mennek az emberek?

– La Cruzba. Az éjjel gyilkosság történt. Benyújtják a számlát.

– Velük tartasz?

– A nevem Huitzilopochtli. Ott vagyok, ahol vér folyik. Ott voltam, mikor a puszta kéz és az acél döntött, ott vagyok, mikor az emberek messziről vagy a magasból pusztítják egymást. Az eszközök változnak, az ember nem.

Huitzilopochtli a homok és a víz határához lép, elnéz a távolba. Megfordul, egy pillanatra a vállamra teszi a kezét, majd a tömeg után indul.

– Vigyázol rájuk? – kérdezem. Érintése erőt adott, szinte vágyom csatlakozni. Aztán csak várom, mit felel.

– Velük harcolok, de a jövőt ki-ki maga írja. Itt vagy ott, ezért vagy azért, de mindig lesz harc, míg a Nap végleg el nem sötétedik. Ott leszek én is.

Órákon át mászom, hogy az Etna kráterének közelébe jussak. A hegy nyugodt, a látvány lélegzetelállító. Alattam Szicília, körülöttem lávatörmelék – a Föld gyomrából. Mire előszedem a hálózsákot, besötétedik. A csillagok – városi szememnek sokszoros létszámban – átütik a szürkét, végül helyükre kerülnek a feketén. Az Esthajnal uralkodik.

Nem tudom, honnan lépett elő ez a lány. Fehérre hidrogénezett hajjal és acélezüst szemekkel mintha egész lénye világítana. Meglepetésemet látva elneveti magát. Már nem látok mást, se Szicíliát, se csillagos eget.

– Ki vagy, te lány? Hogy kerültél ide?

– Ti, emberek Vénusznak hívtok. Nem kerültem ide, itt voltam mindig. Mindenben, amit szépnek látsz. Virágzásban, szerelemben, csillagokban.

Valamit mondok még, de szépsége mellett halandó dadogás bármi. Nevet, egy könnyed intéssel boldoggá tesz, aztán nem látom többet. Az Esthajnal is lenyugszik.

Az Oyama-hegy lábánál hóesés fogad. Kilométerek várnak még a csúszós ösvényen. Apró szentély a kanyarban, belépek gyorsan meleg ruhát venni. Hosszú kabátos öreg figyel egy padról. Indulok tovább, mellém szegődik. Kérdez az életemről, mesél a hegy legendáiról. Egy pillantásból tudja, mire gondolok, de amit mondok, türelmesen végighallgatja. A csúcson sintó kapu fogad. Átlépünk alatta.

Megszűnik tér és idő, kitágul minden. Látok, érzek, hallok. Egy pillanatig tart csak. Az öreg rám mosolyog, most először.

– Mi történt? – kérdem tanácstalanul.

– Omoikane vagyok, a gondolatok fűzője. A tudósok tanítója. Átléptél a házam küszöbén, a tudás egy cseppjét mától te is használhatod.

– Úgy érted, minden, amit ember tud…

– Ember, állat, vagy a többi istenek. Minden könyv én vagyok.

Omoikane lassan körbejárja a hegycsúcs fáit, madáreleséget rak az etetőkbe. Közben odaszól:

– A lépcső aljánál, jobbra van egy kis tisztás egy hatalmas fenyővel. Ülj le ott a padra egy kicsit. Az a fa háromezer éves. Van mit tanulnod.

Kilépek a katakombákból, elvakít a napsütés. A csoport szétszéled Alexandria nevezetességei irányában, én várok egy percet, hogy átjárjon a meleg, aztán megindulok az autó felé. A Port Said felé vezető tengerparti úton árnyéknak nyoma sincs, még sincs hőség, a mediterrán február kellemes tud lenni. Tankolás, benzinkúti szendvics. Ahogy hunyorogva kilépek a bolt vályogépületéből, egy férfi lép felém, korábban már többször láttam. Fekete szemek, feszes, fekete vállak, fehér kötény. Ezúttal felé fordulok, kezemet a szemem elé húzom ellenzőnek.

– Ne félj, békével jöttem – kezdi azonnal. Kicsit hátralépek, mire nevetve kérdezi: – Csak nem túl sok lesz ennyi napsütés?

Látja arcomon a meglepett gondolatokat, bemutatkozik.

– Ré a nevem, bár sokan sokféleképp hívtak már.

– A Nap…

– A Nap, igen. És minden energia.

– Süthetnél otthon is többet.

– Nálatok még nincs itt az ideje. Márciusban érkezem, akkor minden növény előbújhat.

Igyekszem ránézni, amennyire tudok a fényességben. Jelen van az út fekete aszfaltján, kint, a tenger hullámain és körülöttem, az ember alkotta építmény minden pontján. Kérdeznék valamit, de mellé lép egy fiatalember. Engem észre sem vesz, csöndesen szólal meg.

– Apa, tovább kell mennünk. Várnak a túloldalon.

Elsétálnak. Ré és fia, Ozirisz. Jobb is, hogy ő, a túlvilág ura nem méltatott figyelemre. Egyszer úgyis találkozunk.

Kibírhatatlan forróság uralja a Kavir Nemzeti Park déli csücskét. Ülök egy névtelen hegygerincen, nézem az egykor volt Namak-tó medencéjét. Sóvidék kilométereken át, jobbra tőle a megszokott homokbuckák. Negyvenhárom fok, a kulacs aljáról az utolsó kortyokat is kiszürcsöltem már. Fél órával ezelőtt kellett volna, hogy felvegyen a dzsip. Nem lesz így jó. Egy vékony plédet magamra terítek, ne égjek meg elevenen, de a szárazság egyre fojtogatóbb.

Megjöttek – gondolom egy jó óra múlva reménykedve, aztán látom, hogy a tópart vonalán nem autó közeledik. Ki lehet ez a sivatag közepén? Közelebb ér, lassan kivehetővé válik a hosszú, kék ruha. Fiatal nő érkezik mezítláb az égető homokon. Felsétál az ösvényen, megáll előttem. Tengerkék szemek az aranyszínű perzsa arc mögött. Nem szól, bal kezét arcom elé emeli, aztán az ujjak egy mozdulatával…

– Víz… – suttogom döbbenten, ő közelebb nyújtja felfordított tenyerét, melyből keskeny vízsugár csorog, én pedig iszom, még ha nem is hiszem, hogy ez megtörténhet.

– Akárki légy is, örökké hálás leszek…

– Szólíts Ahuraninak – mosolyodik el. – Ma néhány korty vizet adtam, máskor esőt hozok, hullámokat, vagy áradást…

– A vizek istennője… – szakítom félbe, mire elkomolyodik.

– Hálára semmi szükség. Vigyázzatok jobban a vizekre.

Megtörlöm kiszáradt arcomat, mire újra körülnézek, Ahurani már sehol. A dráma aztán elmarad, a dzsip megérkezik.

A Nordfjord kijáratánál tábortüzek égnek. Ma nem megy le a nap. Nők és férfiak, kicsik és nagyok ünnepelnek, mint évezredek óta mindig – a napfordulót köszöntve. Kezemben virágkoszorúval és egy pohár mézsörrel lesétálok a partra. A kavicsok közt százszorszép, lejjebb a jéghideg tenger. A sokaságból szakállas, sziklaszilárd férfi néz felém. Odasétál, tekintete a gondolataimig átjár. Látja azt is, hogy ezen a napon születtem – igaz, annak harminchat éve már.

– Nem ez a hazád, de idegen sem vagy közöttünk – mondja. Int jobb kezével, holló száll a vállára.

– Odin? – kérdezem, de tudom a választ. – Minden halandó atyja…

Átveszi a kezemből a koszorút. Vízre teszi, ujjaival tüzet gyújt. Szótlanul nézzük, ahogy a szél a fjord közepére sodorja a tűzcsokrot.

– Tisztelettel jöttél, velünk tarthatsz estére.

Az asztalokhoz vezet, a helyiek lelkesedésére bíz. Sokáig tart a mulatság, reggel nehéz fejjel készülök tovább indulni. Lesétálok a fjord vizéhez, mikor megfordulok, Odin áll előttem. Kezet nyújt.

– Köszönet mindenért – búcsúzom. – Múltért, jövőért, ezért az éjszakáért.

– Menj becsülettel.

Tegnap óta újra itthon. Nincs hegy és nincs tengerpart, de minden pad, szobor, kockakő és minden fa az enyém. Utaztam, visszatértem.

Ma már a város vesz körül. Ismerős utca, százszor látott arcokkal, buszmegálló. Szemben irodaház, táskámban elintéznivaló. Zizeg egy hívás, eszembe jut egy esti program.

Oldalra nézek, fiatal pár ül a padon. A lány haja fehér, szeme acélezüst. Párjának tagolt, barna arcélében elszántság. Balról hosszú kabátos öreg érkezik. A szemetes mellett fekete srác nyom el egy csikket. Feszes váll, fekete szemek. Arany bőrű, kék ruhás nő kér tőle tüzet. Egy autó fékez a megállóban. Szakállas, sziklaszilárd férfi emelkedik ki belőle. Rám néznek. Huitzilopochtli, Vénusz, Omoikane, Ré, Ahurani és Odin, egymás után, mind. Együtt indulnak tovább az utcán, vissza-visszanézve. A lábam szinte magától indul utánuk. Nevetnek. Sietek, felzárkózom. Hátranéznek, gyorsítanak. Befordulnak a sarkon, aztán keresztül egy kapualjon. Néha elveszítem őket a szemem elől.

Hátul, a templomkertben bújtak el. Belépek. Nevetnek, elfutnak. A fák között megállnak. Megállok én is. Omoikane Ahurani fülébe súg valamit, ő tovább Odinnak. Ré egy pillantással jelez. Huitzilopochtli megszorítja Vénusz kezét, ő bólint. Odin felém fordul.

– Ne keress. Most már megállhatsz. Hazaértél.

Próza

45,10

Azaz negyvenöt egész tíz kilogramm.

A szükséges napi bevitel 1532 kcal.

A fánkra sandított, s az szemtelenül visszabámult rá.

Nézték egymást.

Most mi lesz.

Ha csökkenteni akarja a testsúlyát, az ajánlott mennyiség 1279 kcal.

Szénhidrát: 55, zsír: 30, fehérje: 15%.

Reggel látta meg először, ahogy munkába menet elsétált a cukrászda előtt.

Célszerű kerülni a gyorsan felszívódó szénhidrátot, telített zsírsavakat és a hozzáadott cukrot.

Nem közönséges fánk volt. Képviselő.

Bézs öltönyben, ahogy illik, barna keménykalappal a feje búbján.

Fodros, fehér inggallérja alá kalapjával megegyező színű nyakkendőt bujtatott, ingjét sötét sávok díszítették.

Olyan méltóságteljesen ült a kirakatba helyezett porcelántálon, mintha a parlamentben lenne.

Negyvenöt egész tíz, negyvenöt egész tíz, negyvenöt egész tíz.

Egy grammal sem több.

Akkor még elég erős volt, hogy tovább sétáljon, kíméletlenül maga mögött hagyva az ajtón kifelé tolakvó illatarzenált, de hazafelé muszáj volt lassítania.

Negyveeenöt egéééész tííííz. Negyveee–

Megállt.

Nem szabad.

Testsúlyát egyik lábáról másikra helyezte.

Nem, nem szabad, ismételte, s fel-alá járkált a bejárat előtt.

Tartania kell magát az előírt mennyiséghez.

Azzal elrohant.

Hogy aztán a sarkon visszaforduljon, és szaladva tegye meg az utat a karamellaszínű házig.

Szinte önkívületben rontott be az üzletbe, szemében tébolyult fény villogott. Zihálva a fánkra mutatott, azt kéri. Igen. Nem baj, hogy van frissebb.

A csomagot táskája mélyére rejtette, s mint aki tilosban jár, úgy nézett jobbra-balra az úton, ahogy a metró felé vette az irányt.

Egy örökkévalóságba telt, mire a földalatti a végállomáshoz ért, s alig nyíltak ki az ajtók, ő már egy bűnöző elszántságával vetette le magát, s futott, egyre gyorsabban, mintha a sebesség tompítaná a bűntudatot, hazáig.

Összeszorult gyomorral tépte szét a szürke csomagolópapírt, s belepirult a látványba.

A kétszáz kalóriás csoda teljes pompájában ragyogott, pont, mint a kirakatban, mint legelőször, mikor kislányként megkóstolta.

Remegve a habos töltelékbe nyomta az ujját, s félve hozzáérintette a nyelve hegyét.

Igen, az íze is ugyanolyan.

Keze önálló életre kelt. Előbb csak kis falatokat csípett, aztán egyre nagyobb darabokat emelt a szájához, és csak falta, mohón, ízeket sem érezve, mígnem az utolsó morzsa is elfogyott.

Az üres tányért látva eluralkodott rajta a pánik.

Mit tett. Hát ennyit érne az akaratereje.

Negyvenöt egész tíz, ezerkétszázhetvenkilenc kalória.

Nem, ezt soha többé nem engedheti. Soha többé.

De talán még visszafordítható a baj. Igen. Talán még nem késő.

Reszketve a kamrához futott, s az összes fellelhető édességet egy halomba gyűjtötte, majd egyesével a kandalló égő gyomrába hajigálta, s nézte, hogy kapnak lángra a vajas kekszek, mint olvadnak, nyúlnak, égnek szénné a csokoládék, zselék és gumicukrok, aztán elégedetten a fürdőszoba felé vette az irányt.

A tükörbe nézett.

Soha többé.

Majd két ujját a nyelvgyök izmos eredésére nyomva a mosdókagyló fölé hajolt, és várt.

Próza

A tranzit

Részlet A pozsonyi metró című tárcasorozatból

Kölcsönlakás, télen. Négyemeletes ház a hegy aljában, látszik a Slavín. 1976, január. A Lustához címzett sörözőben találkoznak, ott kapják meg a kulcsokat. Kávét isznak és rumot. Olvad a hó, úszik az utca alattuk. Egész úton nem szólnak. A lift szűk, alig lehet becsukni az ajtaját, pedig csak ketten állnak benne. Legfelső emelet, ötös szám. Amikor kinyílik az ajtó, sötétség fogadja őket. A lakásban nincs áram. Egykori biztonsági intézkedés. A lány öngyújtót húz elő a zsebéből, a cipős szekrényről gyertyát vesz fel, meggyújtja, maguk elé tartja, és a konyha felé indulnak. A gyertya apró fénybuborékot rajzol köréjük, ebből néznek kifelé a lakásra. A falak kopottak, a padló sem volt felmosva már egy ideje. A folyosóról a konyhába lépnek. Az ebédlőasztalon darabjaira szedett tranzisztoros rádió, alig férnek el mellette az üres borosüvegek, a használt poharak. A hűtő ajtaja nyitva, mögötte sötét lyuk. Fogd meg, mondja a lány, a gyertyát átadja a fiúnak. Leveszi a kabátját. A székre teríti, aztán az asztal alá nyúl. Itt lesz valahol. Talán maradt még. Mi? Üvegek halk mozgolódása a járólapokon. A lakás tranzitlakás volt. Itt töltötték az utolsó éjszakát azok. Villanyra nem volt szükségük. Ágy sem kellett nekik. Úgysem alszanak. Kik? Mindegy, majd elmondom. Segíts inkább ezzel, mondja a lány. Állítólag van egy módszer, ha a borosüveget kitartóan forgatod a kezedben, egy percig jobbra, egy percig balra, hogy a bor folyamatosan ellepje a parafát, aztán még egy percig tartod fejjel lefelé, majd az egészet megismétled még háromszor, akkor a dugó szinte magától belecsusszan a borba, éppen csak meg kell pöckölni az ujjaddal egy kicsit. A fiú ujja persze beleragad, de aztán ki tudja húzni. Ezen nevetnek. Aztán csönd. Fél órán át csöndben isznak a kanapén. És előveszik a Marsot. A hamu egy részét az asztalra szórják. Az apró intarziás doboz a kanapé egyik párnája alatt, befőttesgumikkal sűrűn áttekerve. Megtöltik a Marsot, meggyújtják, serceg a papír. Szívják. Csönd van. Csak a sercegés újra és újra. A lakásban szinte semmi nincs, egy antik tálaló a nappaliban, polcairól úsznak lefelé a régi napilapok, magazinok, ponyvák. Mellette kanapé, előtte dohányzóasztal, rajta hamu, csikkek, papírfecnik. És egy jókora ablak, ami a hegyre néz. Az erkélyajtón nincsen kilincs. Tranzit, ízlelgeti a fiú a szót, majd az egyetlen égő gyertyával elindul a nappaliban. Először a tálaló fafaragásait nézi végig, szárnyak, kunkori agancsok, indák, oszlopok, a gravírozott üvegek mögött apró poros poharak, csipketerítők helyett sárga csomagolópapír a polcokon. És a lejárt napilapok hegyei. Az ajtó mellett, a túloldalon, egy csontos arcú férfi fekete-fehér fényképei a falra ragasztva. Mindegyiken ugyanaz a nyurga, szakállas, vékony férfi fekete pólóban, kopott kordbársony nadrágban, műbőr papucsban. Cigit szív. Füstben áll. Az egyik kép sarka fölött tovább rajzolták a füstöt, a kontraszt miatt a fehér sötétre vált, és tekereg tovább a fal repedései között. Ahogy a fiú halad a gyertyával, olyan, mintha barlangrajzot nézne. A füst folytatódik, egyre sűrűbb lesz, és a fiú már érzi, hogy az egész fal tele van rajzolva. Ahogy a füst tisztulni kezd, épületek tűnnek elő, ovális falú ház, apró kupola, mögöttük talán a Duna. És az alak meg a két keze, ahogy egy csíkos inget tép szét a mellkasán, de arc nincs hozzá. Mintha egy hosszú puskacsőben tűnne el a fej. Vagy talán tank. A cső fölött aztán egészen a plafonig magas toronyházak emelkednek. Ezek már biztosan nem Pozsonyban vannak, gondolja a fiú, amikor meghallja, hogy a lány megmoccan a kanapén. De amikor arra fordul a gyertyával, már nincs ott. A kanapé szélén nyitva felejtett könyv, a piros-sárga borítón a cím: Gasoline. Felveszi, belenéz, versek. Nem magyarul, nem szlovákul, angolul. Nem érti. Nem érti az egész lakást, a tranzitot, a lányt, a fekete-fehér férfit a falon, a felhőkarcolókat, a sötétet, a hűtőt, a hideget, a darabjaira szedett rádiót, a mocskot, a latyakot, a gázolajat, de nem érti a Lustát sem, a kávét, a rumot, a sétát, és nem érti a várost, nem érti Pozsonyt, miért közlekednek benne a villamosok, miért megy a testében körbe a vér, nem érti az újságok címlapjait, ismeretlen szavak, nem érti a füstöt, a Marsot, a bort, nem érti, mi emelkedik most a gyomrából fölfelé, és nem érti, mi mozdítja a szűk liftet, és már nem is emlékszik, felfelé indultak, vagy esetleg lefelé. Nem, nem, nem. Gyere ide, hallja aztán az ablak felől. Az utcáról némi fény szűrődik be, a fiú elfújja a gyertyát. Nézik az épülő házakat a hegy oldalában, az erdei ösvényt, a Slavínt, a pislákoló Pozsonyt. Megnyugszik. Az erkélyajtón, a kilincs helyén, jön be a hideg. Siess, mondja a lány, és kilép a cipőjéből. Tízre vissza kell vinnünk a kulcsot. De nem mozdul az ablaktól. Nézi a hegyoldalban az építkezéseket. Te, az ott egy óvoda, kérdezi és homlokát a hideg ablaküvegre nyomja.

Vers

Honvágy

Hajókötél, eloldom. Csatorna elvezet,
akár kopott csavargónak, úgy nekem se nyújts kezet,
ha óv a távol, vidámak úgy vagyunk,
s tovább engedned engem muszáj,
hiszen megunt leszek maradva,
és csak beléd törölgetem, mi piszkot egyre gyűjtök,
ne légy ezért velem. Bepótolom hiányod,
hiába vagy te hű – de térdre kényszerít
e torz gyönyör, pohár s a tű.

Vers

Utórengések

Csupán csak azért mentem ki aznap,
hogy figyeljem a partnak csapódó hullámokat.
A tenger kék-zöld átmenetét, melybe én olykor
vöröset is beleképzeltem, szándékosan.
Emlékszem, azt mondtad, megőrültem, és
azóta is próbálok hű maradni szavaidhoz.
Néha könyvnek nézem a sakktáblát,
vagy hamutartónak az ékszeres dobozt.
A múltkor tömény szeszbe kortyoltam bele kávé helyett,
és volt már, hogy az undok szomszédhoz mentem át segítségért, mikor
azt hittem, nálad vagyok.
A falat olykor vászonnak használom,
tele van mázolva kivehetetlen alakokkal és háborgó színekkel,
néha a nálam maradt ingeidet öltöm magamra, anélkül,
hogy feltűnne a különbség.
Ma pedig, azt hiszem, a zuhogó esőben fogok táncolni
a tengerparton egy Bob Marley-számra,
úgy, hogy magam elé képzellek,
de még önfeledten, kéz a kézben,
harsány nevetéssel.

Vers

A szálak között

Egy éve lehet már,
mikor egy homályos délután hallgattam,
ahogy mesélted azt a történetet
a madárijesztőről és a bádogemberről,
meg a csodagombákkal teli erdőről.
De tíz perc huszonhárom másodperc után
már semmit sem értettem belőle,
szavaid összefolytak, mondataid
összefüggéstelen kirakóssá váltak,
melyet nem biztos, hogy a fölös darabkák nélkül
valaha is ki lehet rakni.
Nélküled ezek sem éltek sokáig idekint:
egy mély sóhajjal újból magadba szippantottad őket,
rájöttél, hogy teljesen haszontalanul tengődnek itt,
amit mi elneveztünk valóságnak.
Helyes döntés volt, hisz valószínű, elkallódtak volna
egy távoli zugba vagy sarokba,
így, teljesen életképtelenül és gyengén, koraszülötten,
merész volt, hiszen
a sóhajt követve mély álomba szenderedtél,
rezzenéstelen arcod belesimult
a puha, illatos párna huzatába.
Egy kék kockás takaróval takartalak be aznap,
melynek szálait talán már csak meséid tartják életben,
beleivódtak a lágy szövetbe, így igényli,
hogy folytasd a történeteket.
Egyszer majd visszakérem újból,
és belesüppedek nyakig,
hogy én is meghallgathassam,
mi lett annak a régi mesének a vége
a madárijesztőről és a bádogemberről,
hátha elsuttogják halkan a takaró kockái.

Vers

Űrutazás

Hűvös éjjelen, mikor senki nem felel,
a Hold helyébe képzelem magam.
Látom az udvaron az aszteroidát,
meteorokat és egy asztronautát.
Itt fekszel mellettem. Úgy teszel,
mintha aludnál,
az egyenletes szuszogásodból
tudom csak, hogy tényleg így van.
Valami mégis hiányzik,
s ebben az űrben a Hold is elfér,
ezért úgy döntöttem, asztronauta leszek,
de még Földön tart a kétely, a gravitáció,
a tudat, hogy a Nap felgyulladhat,
mi úgy teszünk, mintha nem tudnánk,
mégis itt pislákol az éterben.

Vers

Amiről nem beszéltünk

Már egy hete nem emelte fel a poharat.
Görnyedve ül a tévé előtt,
hátán kirajzolódik a gerincvonal.
Ősz haja, mint a hó, hullik le a padlóra.
Bőre aszott, mellkasán száradnak az izmok
arcáról hámlanak az évek,
ujjain koccannak a csontdarabok.
Hangja megakad valahol a torkában,
most mondaná, amiről sohasem beszéltünk.
Megfeszült ereiből csepeg a folyékony mámor,
lassan kopik ki belőle az alkohol.
Nap süt be a szobába, hirtelen eltűnik a tél,
A földön hópelyhek olvadnak a vérben,
s megalvad a rések között az élet.