Category Archives: Fordítás

Fordítás

Neil Gaiman: Kapcsolatok

Jupiter és Vénusz szőlőfürtökként csüngtek az esti égbolton,
megfagyva és rezzenéstelenül.
Ha felnyúlsz értük, akár le is szedhetted volna őket.

És a pisztrángok úsztak.

Hó fedte be a világot, elcsendesítette a kutyát,
elhallgattatta a szelet…

Megmutathatom a pisztrángot, mondta a férfi. Örült
a társaságnak.
Benyúlt a kis tavacskába, kiemelt egy tucatot, egyenként mindet,
válogatva és szortírozva,
elválasztva a juhokat a kecskéktől.

És ez volt a halak csodája,
hogy gyönyörűek voltak. Még agyonütve és kibelezve is,
ahogy a belsőségeik ékszerekként csillogtak. Látják ezt? kérdezte, a pisztráng szíve
rubintként lüktetett a kezében. A gyerekek imádják.
Letette, az pedig tovább vert.
A gyerekek megőrülnek érte.

A belsőségeket megetetjük a disznókkal, mondta. Ők most már házi kedvencek.
Nem lesznek levágva. Látják? Láttuk,
nagyok voltak, mint a lovak, ahogy a domboldalon kószáltak.

És jártuk a világot a pisztrángszíveket követve, akár az álmokat,
tűnődve, hogy elképzelnek-e folyókat, csendes nyári napokat,
kövér, ostoba legyeket, amik egy pillanattal tovább kerengnek vagy üldögélnek a kelleténél.
Szabaddá kellene tennünk őket, a pisztrángjainkat és a metaforáinkat:

Értem én nagyon jól.
Most kell kiontani a belsőségeket.
Ma este gyilkoltál.
Kivette a szívet. Nézzék, most jól lehet látni, még mindig dobog. Látják ezt?
kérdezte. A gyerekek ezt a részt szeretik a legjobban. Azért jönnek, hogy ezt lássák.

Csak a szíve, lüktet, újra és újra. Nagyon hideg volt azon az éjjelen,
és a csillagok egyes-egyedül voltak.
Csak ők és a hold az égbolt fénylő foltján.

És ez volt a halak csodája.

Fordítás

Giuseppe Pitré: A messinai herceg

Egyszer volt hol nem volt, élt Messina városában egy kapzsi, de dúsgazdag herceg, aki egy garasért bizony még az anyját is eladta volna. Naponta kétszer megterítettek neki egy szelet kenyérrel és egy üveg vízzel. Minden fényűzés ellenére csak egy felszolgálója volt, akinek minden nap csupán egy fillért, egy tojást és annyi kenyeret adott, amennyit a tojáshoz meg tudott enni. Az előző szolgák már nem bírták tovább, és egy heti munka után felmondtak, és kereket oldottak. A palota mellett élt egy szénkereskedő, akinek volt egy gyönyörű lánya. Elment hát hozzá a szolga:

– Nagyságos asszony, mikor adod már férjhez a leányodat?

– Ha Isten is úgy akarja, és jön egy szemrevaló fiatal, Giuseppe úr.

– Hát a herceg hogy tetszik? – kérdezett vissza

– Az a fukar? Az inkább meghalna, de egy fillért se költene a feleségére, de hát maga tudja, miről beszélek!

– Ne aggódjon asszonyom; majd én elintézem a frigyet. Önnek csak azt kell mondania, hogy a lányának nincs szüksége semmire.

Giuseppe visszament a herceghez.

– Fenséges uram, miért nem házasodik meg? Már rég benne van a korban, és az idő gyorsan elrepül…

– Tönkre akarsz tenni? – vonta kérdőre – De hát tudod, hogy a nők csak úgy viszik a pénzt… nekik aztán minden kell, fodrász, selyemruhák, kendők, hintók, színház…

– De Fenség arról nem tud, – válaszolta az inas – hogy van a szénkereskedőnek egy gyönyörű lánya, akinek nincs szüksége semmire, tulajdonképpen levegőn él. Nincs egy petákja se, nem szereti a fényűzést, sem a bálokat, sem a színházat.

– Komolyan beszélsz? De hogyan tartja el magát?

– Naponta háromszor fog egy legyezőt, legyezi magát, ezzel lakik jól. Bárcsak látná, milyen szép, én mondom magának, Nagyságos uram, hogy menten beleszeret!

– Akkor hozd ide!

Giuseppe újból meglátogatta a kereskedőt és elmesélt neki mindent töviről hegyire. Nyolc nap múlva megtartották a menyegzőt, és a leányból hercegnő lett. No, de mégis mit evett? Az anyja minden nap megsütött neki egy kövér tyúkot és oldalast is készített, és a hercegnő a felszolgálóval elpazarolta a finom ételeket. Az úr mindeközben nagyon meg volt elégedve újdonsült párjával, hiszen nem kellett rá költenie. Egy hónap elteltével az anyós már megelégelte, hogy ő tartja el a két léhűtőt, ezért így fordult Giuseppéhez:

– Uram, mikor hagyják már ezt abba? Most már fizessen az a garasoskodó herceg is egy kicsit, elvégre az ő felesége!

A szolgáló visszatért a leányhoz:

– Majd én megmondom, mit tegyél! (Mert mások előtt mindig hercegnőnek és Nagyságos asszonynak hívta, de amikor egyedül maradtak tegezte a lányt.) Mondd azt a férjednek, hogy nincs abban semmi rossz, ha megmutatja neked a kincseit, csak hogy megcsodáld a gazdagságát, és ha esetleg félne, hogy a lábaid közt elrejtesz néhány pénzérmét, válaszold azt, hogy neked elég az is, ha mezítláb végig sétálsz a kincseken egy rövid szoknyácskában. Ha rábólint, kend be a szoknyádat valami ragadóssal, és amennyi pénzt fel tudsz szedni, hozd el őket!

Elment a férjéhez, de a herceg csak a száját húzgálta, és nem volt kedve megmutatni a feleségének az aranybányáját.

Végül így szólt a lány:

– Ha kételkedsz bennem, hogy elrejtek egy két érmét a cipőmben, nagyon szívesen végig megyek rajta mezítláb, egy szoknyában.

– Ha tényleg így van, rögtön megmutatom.

A hercegnő erre elkezdett vetkőzni. A férje arrébb tolt egy asztalt, kinyitott egy kis ajtót, és leengedte a lányt a kamrába. A lány amint meglátta a csillogó kincseket, tátva maradt a szája. A kétunciás aranyérmék halomba dobálva álltak, olyan sok, hogy még a leggazdagabb királyoknak sem volt ennyi. Egy szempillantás alatt összegyűjtötte a lábával, és a szoknya szegélyébe is került néhány, aztán így fordult hitveséhez:

– Hercegem, nagyon fázom! Add rám a köntösömet, szeretnék nyugovóra térni.

Később a leány a szobájában összerakta egy nagy kupacba a pénzérméket, Giuseppe pedig elvitte azokat a szénkereskedőhöz.

Így folytatódott a harácsolás. A hercegnek mindeközben nagyon tetszett felesége egyszerű élete…

Az uralkodónak volt egy unokaöccse, aki a szemközti palotában lakott. Egy nap a pár meglátta az ablakban állni a fiút.

– Peppino – kiáltott át a nagybátyja – ismered ezt a hölgyet? Ő a kedvesem.

– Fogalmam sem volt róla, hogy megházasodtál. – válaszolta az meglepődve.

– Látogass meg minket a jövő héten! – invitálta a nagybátyja.

A hercegnek eszébe jutott, hogy hiába hívták meg a rokont, ha üres az éléskamra. Ezért támadt egy ötlete:

– Tudod mire gondoltam? A hús nagyon drága, most inkább elmegyek vadászni, öt nap múlva jövök, hozok egy kis vadat, így még spórolhatunk is.

– Rendben, de siess vissza! – válaszolta neki hitvese.

Amint a nemes elindult a nagy vadászatra, a felesége elküldte Giuseppét a kulcskészítőért.

Ahogy megérkezett a mesterember, az asszony egy kéréssel fordult hozzá:

– Azonnal csinálj egy másik kulcsot ehhez az ajtóhoz! A régit elhagytam, és most nem tudok lejutni.

A kulcsos el is készítette, pont annyi idő alatt, míg én ezt a történetet elmesélem nektek. A hercegnő lement az aranyakhoz, és összeszedett egy nagy zsák pénzérmét, miután mindent gondosan a helyére tett, felhozta a csomagot.  Megparancsolta a szolgáknak, hogy tapétázzák be a szobákat, fessék le a bútorokat, a csillárokat, az ajtókat, az asztalokat, a padlótól a plafonig mindent alakítsanak át.

Visszatért a férje:

– Mi folyik itt? Ez már nem az én házam?

Megdörzsölte a szemét, és nem értette, mi történhetett.

– Szolga, de hát hová tűnt a fényűző palotám? – kérdezte forgolódva, majd lement a kincsestárba.

– Fenség – válaszolta az ajtónálló – mit keres annyira? Miért nem megy fel a kamrából?

Az uralkodó tovább gyötrődött:

– Úristen! Az összes pénzt elvitte a feleségem!

Belépett a többi helyiségbe is, meglátta a fehér márvány lépcsőt és a pompás szobákat.

– Az összes pénz…. a feleségem!

Megpillantotta az asztalokat, a kanapékat, a szófákat, a foteleket:

– Az összes pénz…. a feleségem! – sopánkodott.

Amikor megérkezett a hitvese, ő már ágyban volt.

– Mi bajod, kedvesem? – kérdezte meglepve az asszony.

– Az összes pénz…. a feleségem!

A főúr majd meg őrült a kétségbeeséstől. A felesége úgy tett, mintha nem értené, miről beszél, ezért hívatta a jegyzőt és négy tanút.

– Magát meg mi lelte? Végrendelkezni akar? – kérdezte a jegyző.

– Az összes pénz…. a feleségem!

– Mindent a feleségére akar hagyni? Jól értettem?

– Az összes pénz…. a feleségem! – hajtogatta önkívületben szegény.

A herceg ezután azonnal kilehelte a lelkét, legalábbis a jegyző így írta le a végrendeletben. A hercegnő lett a kizárólagos uralkodó, és nem telt bele sok idő, meg is házasodott Giuseppével. Így történt, hogy a fukar felhalmozott vagyonát mások tékozolták el.

Fordítás

Silvana De Mari: Az aranyszemű macska

Hat hónappal később,
utolsó nap a suliban,
9:00.

Egy csodás, nyári napon Fiamma, Leila, Maryam, Umberto és Ursula kis csapata (a morgolódások és kétkedő zúgolódások elkerülése végett szeretném leszögezni, hogy a nevek szigorúan betűrend szerint vannak felsorolva) elsöprő fölénnyel nyerte meg a városi iskolai versenyt: az ő kutatásuk volt magasan a legjobb. Odakint tiszta volt az ég, s friss a levegő, így a díjátadó ünnepséget a szabadban, az udvaron rendezték meg, ahová a székeket is kivitték. A földszinten a lépcső felénél a kis ovális ablakban gubbasztva az aranyszemű macska is őket nézte.

A kutatásaik elképesztő és rendkívüli eredményekről tanúskodtak. Szinte mindannyian könyvtári tagok voltak, mint az később kiderült, ugyancsak ez a hely bizonyult a legjobbnak a találkozókra, miközben a cica az ablak túloldaláról figyelte őket. Miközben Umberto a netet bújta információk után, addig Ursula az idős bácsikat faggatta – a hetvenegynéhány éveseket, hogy egészen pontosak legyünk -, akik kis, elfeledett hegyi vagy part menti városkákból jöttek.

Meghökkentő eredmények születtek: ketten rávilágítottak arra, hogy a Halloween ünnepe valójában nem is Amerikából származik. Európában mindig is jelen volt, és egészen ötven évvel ezelőttig tarotta magát ez a hagyomány. Sikerült információkat szerezniük arról, hogy Olaszország déli és északi vidékein, Svájcban, Franciaország déli részén, illetve Írország, Skócia, és Norvégia egyes falvaiban miképp ünnepelték a mindenszentek napját; kis lámpásokat rejtettek kivájt tökökbe, hogy csak a szűrt fényük látszódjék. Míg ez az árnyak ünnepe volt, a pislákoló lámpásoké, melyek az ősz sötétjében születtek; addig a karácsony a gyertyák és az élénk fények ünnepe, melyek azért világítanak télen, hogy ilyenkor se feledjük, hogy a fény és a nyár hamarosan visszatér. A halottak napját némán – ha úgy adódott – kis, éjjeli körmenetekben volt szokás ünnepelni, a köd homályába burkolózva, anélkül, hogy a plébános, vagy a lelkész beleszólna, vagy anélkül, hogy egyáltalán tudnának róla. Ez volt az az ünnep, amikor az élők találkoztak szeretett halottaikkal, s miközben rájuk emlékeztek, abba a hitbe ringatták magukat, mintha az őket megcirógató szellő a sötétben valamely rokonuk üdvözlése vagy lélegzete lett volna. Ez volt az az ünnep, amikor az üldözők megemlékeztek az üldözöttekről, s Európa felidézte a múlt egyik legszörnyűbb, legkegyetlenebb és legértelmetlenebb tragédiáját: a boszorkányok mártírhalálát, akik jobbára parasztasszonyok voltak, eltekintve néhány ritka esettől, amikor az arisztokraták köréből kerültek ki.

A mindenszenteket leginkább angolszász nyelvterületen szokás Halloweennak nevezni. Egy olyan vidéki ünnep volt ez, amit nem a paraszti kultúra részeként, hanem egyfajta szubkulturális eseményként, az alacsonyabb rétegek sajátjaként tartottak számon. A földműves parasztokat semmibe vették: jobbágyként sínylődtek, aljas, átkozott fajnak tartották őket, akiket gyakran gyötört az anyarozs, s majd’ belepusztultak az éhínségbe. Kétrét görnyedtek attól a veszedelmesen sok munkától, ami rájuk nehezedett, mint azokban az országokban, ahol a gyerekeknek mindent a hátukon kell cipelniük, mint a szamaraknak.

Mivel az ünnepeik csak szájhagyomány útján maradtak fenn, a városiasodás és az írástudás terjedésével a feledés homályába merültek. Egyetlen kivételtől eltekintve: mivel az amerikai forradalom nem volt se több, se kevesebb, mint egy szimpla paraszti felkelés, mégis egyedülálló volt abban, hogy az alsó néprétegeket arra bátorította, hogy történelmet csináljanak.

Eleinte a föld volt a legtöbb érték, de nem úgy, mint a burgundi hercegség, vagy a szászországi protektorátus idején, hanem a kerítéssel elhatárolt értelemben, ahol tudtak kukoricát termelni, vagy épp csirkét nevelni. Később a tehenek és ökrök, illetve ostorok váltak mítosszá: összeterelte a csordát, valamint a sarkantyú, ami arra szolgált, hogy az állatokat eljuttassa a prériről a vágóhídra. A mindenszentek ünnepe az árnyékból bújt elő, hogy hivatalosan is Halloweenná válhasson, a boszorkányok ünnepévé.

Most Fiammán volt a sor, aki boszorkányokról, szerencsétlen, rabláncra vert, megkínzott és megégetett nőkről beszélt, akik semmiről se tehettek, vagy ami még rosszabb, az egyetlen bűnük azt volt, hogy segítettek összegyűjteni a gyógyfüveket a rossz álmok és az olyan paraziták elűzésére, mint például a fonalféreg. Arról a rettegésről beszélt, amit akkor élünk át, amikor bekerítenek és meg akarnak ölni minket, szembeállnak velünk, és minden lélegzetvételünket figyelik; ők ugyanazok, akikkel előző nap még órákat töltöttünk együtt, ismerősként, barátként, s testvérként tekintettünk rájuk. Hirtelen mindenki dicshimnuszokat zeng a halálos ágyunknál, a megsemmisülésünk bágyadt reménnyel teli pillanatában, ami megszabadít minket a földi szenvedésektől. Beszélt arról a borzalomról, mely akkor árad szét a testünkben, amikor az ellenség fölénk magasodik, és ez az ellenség nem más, mint a saját népünk, a saját nemzetünk. Fiamma szót ejtett az emlékezés fontosságáról, és egyben arról is, hogy Európának emlékeznie kell a halottjaira, mert ahol nincs megemlékezés, ott megértés sincs, s így a borzalom bármikor újra megismétlődhet. Mesélt a vérontásokról, a máglyán elégetett csontokról, az égbekiáltó sikolyokról, melyek semmilyen különösebb hatást nem értek el; s ezért azokon a helyeken, ahol az inkvizíció csúnyán lesújtott, nem ildomos a pizzériákat Boszorkányüstnek nevezni, a trafikokban és ajándékboltokban pedig nem illendő mosolygós, seprűre rögzített játék babákat árusítani. Hiszen amiket a koncepciós perek során véghezvittek, azok legalább olyan szörnyűek voltak, mint amiket a náci koncentrációs táborokban műveltek. S minden olyan helyen, ahol ártatlan emberek esetek áldozatul fontos, hogy a szenvedéseikről megemlékezzünk: akár virágkoszorúkkal, akár égő mécsesekkel. Ott, ahol ezek a koncepciós perek zajlottak, igenis szükség van a virágokra és a mécsesekre.

Végül pedig Maryam vette át a szót: ő is mesélt az országában lévő boszorkányokról; az olyan nőkről, akiket nem láttak szívesen, s inkább kiközösítettek.  Felolvasta a gépelt lapokat. Az orvosi szakszó: infibuláció, a latin ’fibula’ szóból származik, olaszul ’fibbia’: az érintett területen a húst felvágják, és újravarrják egy szörnyű erényövet kialakítva, amelyet elviselhetetlen fájdalom és hegek árán minden hónapban újra és újra késsel megnyitnak. A női körülmetélés, amit a lányok ellen elkövetett szexuális kínzás, csonkítás kategóriájába tartozik; a legfájdalmasabb és legkegyetlenebb az összes szexuális csonkítás közül, mert pontosan a test legintimebb pontját érinti, azt ahonnan a szerelem gyümölcseként sarjad az új élet. Sok országban mind a mai napig elkövetik ezt a szörnyűséget a lányokkal szemben. Altatás nélkül, mérhetetlen fájdalmak kíséretében a lábak közül kivágják a hús egy részét, aminek ideális esetben, a helyén kellene maradnia, ahol mindig is lennie kellett volna, hogy amikor eljön az idő, élvezni tudja a szerelem adta gyönyört. Maryam részletezte a statisztikákat, a számokat, amelyek hűen tükrözik a katasztrófák, a korai elhalálozások, és fertőzések adatait, melyek megnehezíthetik, vagy akár halálos veszélyt is jelenthetnek a szülés során. Említést tett még az ebből fakadó szégyenről, ami leírhatatlan szenvedéssel, a megvetés terhével és az önutálattal jár együtt. Elmondta, mit jelentett kiközösítettként élni, a tényt, hogy ezek a dolgok tabutémának számítottak, ha valaki mégis szóbahozta őket, akkor azonnal boszorkánynak titulálták. Megemlékezett az összes elhunyt lányról, s hozzátette, hogy ez egy olyan seb, ami nemcsak a testen, hanem a lelken is nyomot hagy.

A beszédet végül egy szűnni nem akaró, hosszú tapsviharral fogadták az ünnepség résztvevői.