Category Archives: 2016 Ősz

Próza

Nem zavarok

Egyedül élek én is. Van saját életem, terem, barátaim. Nem költöztem volna be hozzád. Nem hordtam volna oda fogkefét, pizsamát és tampont. Nem csöngettem volna fel hozzád váratlanul.

Nem zavartalak volna.

Néha nálam aludhattál volna. Adtam volna reggelit. Néha nálad aludtam volna. Nem kértem volna reggelit. Nem használtam volna el a wc papírod sem.

Nem zavartuk volna egymást.

Moziba mehettünk volna. Te meghívtál volna a jegyre, én meghívtalak volna a popcornra.

Nálam megnéztük volna az Órákat. Nem sértődtem volna meg, ha nem ölelsz át közben.

Nálad megnéztük volna a Star Wars-t. Simogattam volna közben a hátad.

De nem zavartalak volna.

Bemutattalak volna a barátaimnak. Azt mondtad volna, hogy túl felelőtlenek.

Bemutathattál volna a barátaidnak. Azt gondoltam volna, hogy mind bunkók.

Megmutathattad volna azt a titkos novellát. Megértettem volna.

Megmutattam volna a dalom. Mosolyogtál volna rajta.

Elmondhattad volna, hogy téged igazából nem érdekel ez a sok szar. Igazából ügyvéd sem akartál volna lenni, ha apád nem erőlteti.

Elmondtad volna, hogy később, mikor idősebb leszel, tanyát veszel a falu végén, ahol zöldségeskertet gondozol és állatokat is tartasz, hogy legyen mit enni. Hümmögtem volna, hogy de szép.

Elmondtam volna én is az álmom. Elmagyaráztad volna, hogy az nem úgy működik, hogy ülök otthon, és egyszer csak felfedeznek. A szakmában minden a pénzről és a hatalomról szól, és hogy én egy balfasz vagyok, nem csinálok semmit se jól.

Pár hónapig így lehettünk volna. Majd egy vasárnap délután a Károlykertben, a padon elmondanád, hogy neked most kell egy kis szabad tér.

Bólogatnék. Azt hazudnám, megismertem valakit, aki megérintett.

Te összeráncolnád a szemöldököd. Picit talán meg is sértődnél.

Azt mondanád, majd dumálunk. Én azt, hogy jól van.

Nem írnál többet, mert minek.

Nem írnék többet, mert nem zavarlak.

Lezárhattad volna így is. Szavakkal. Jelenléttel. Valahol. Vagy telefonon. Talán sms-ben.

Kibírtam volna. Nem rendeztem volna jelenetet.

De te nem akartál zavarni.

Slam

Hesteg fészbukozási

#fészbukozási, #mástcsinálnikéne, például megtudni, hogy a Rosenberg-házaspár kém-e, de jogos kérés, ha van dísz lájkgomb, legyen diszlájk bomb! Itt vannak az új tetszikek, odakünn a rét szikes – egy, csak hogy legyen itt egy rím. Nézzük mit posztoltak a posztosok kettő-  kettő, csak hogy legyen itt egy prím.

Tetszik az új profilképed, hogy befejezted a szakdogád, hogy ettél az Ikonban – eddig és ne tovább!

Tetszik a művészi kép a szemedről, a városképed Szegedről, az elkényeztetett macskád és a fürdőhabos fürdőkád.

Tetszik a bulis csoportképed, ahogy kibuggyan a kebled, ahogy túrabottal mész neki a hegynek, tetszik a tetsziked, csak azt nem tudom már tetszikelni.

Ha tetszik valaki nyomok egy imádomot, hogy 3 másodperc múlva visszavonjam, és tetszikre változtassam. Jogos. Csak imádnám.

Több hír a Facebookon, itt legalább az összes dühítőmet elnyomom, itt elnyomás van.

Hűha vicces, hogy mennyi minden szomorú és dühítő, de ezeket úgyse használom, így is depressziós leszek a Facebooktól – brit tudósok legalábbis azt mondják és ők csak tudják.

Pedig ha Truebook lenne a Facebook,  ki mernénk posztolni az ehetetlenül zsíros, szikkadt és csoffadt lángosunkat amit most vettünk kétszázér’ a lepukkant lángossütödéből, ha csak mi kaptunk egyest vagy ahogy vidáman pózolunk egyedül, szakadt mackóban a TV előtt nyáron, miközben mások horvátban vannak a kicsijükkel. Beállítanánk egy előnytelen karikás szemű, elaludt arcú profilképet, amelyről virtuálisan is átjön a szájszag, adva egyet a népszerűségi hájpnak! Felvállalnánk, hogy a kedvenc állatunk a pulyka és a levéltetű, és írásmódunk meg a cirillbetű. Szerinted a pulyka nem cuki? Akkor coki!  Belépve írjuk le őszintén, mi jár a fejünkben. „Utálom Y-t, ráadásul egész nap ment a hasam.” Vállaljuk fel mit gondolunk valójában, ehhez kell pár új gomb is:

Összezavarodott tanácstalan tapír fej – nem tudom, mit szólok ehhez.

Mosolygó zsugorodó máj – erre iszunk!

Gép előtt porladó csontváz – vártam, hogy rám írj.

Vigyorgó molylepke – lájkomat megették a molyok.

A- betű alakú napocska – sunáznám!

Vedlő macska – Ez szőrözés

Bilabiális zöngés spiráns – csak mert szeretem…

Nyelvet nyújtó injekciós tű – oltás,

Fáradt arcú nő figyelmeztetően felemelt mutatóujjal – anyád,

Huncut képű vörös róka – ettől rókázok,

Halott csecsemő – kizárólag az ezredik kisbabás kép után aktiválható. Új alkalmazások is telepíthetők lennének, mint az anticukítlanító, amely azonnal letiltja a cuki kutyusos képeket, videókat, és helyette gecironda bojlereket láthatsz. Ennek ellenkezője a gennyedző, sebekkel teli kutyákkal az étert telelövő ismerőseink ellen a cukisító, mely a seb és vér érzékelésekor picike egyszarvúakat ábrázoló képre vált.

Az idézet posztmodernizáló az eredeti Oravecz-idézetetet összekeveri és új, meghökkentő jelentésekkel gazdagítja.

Alkalmazás, amely játékfelkérésre automatikusan elküldi „a nem kérek játékfelkérést, én csak magamal játszom.” Betegelés esetén ajánljuk, kérdezze meg a Face-ER-ben dolgozó faceorvosát, gyógylájkolóját. Sajnos a Truebookon hamar lecsökkenhet az ismerőseid száma kettőre, az egyik édesanyád, akit te regisztráltál, a másik egy spamélyiség. Pedig neked nem az a boldog születésnap, ha barátokkal támaszthatod a söntéseket, hanem otthon egész nap köszönheted a köszöntéseket. Rád borulna a virtuális egyedüllét piszka, akinek a temetés eventjét sem igazolja senki vissza. Marad hát a rutintetszik, megszokásposzt, szíveden hagyhatod leülni a magánykoszt, pedig régi vágyad ne csak az oldaladat, hanem az arcodat is lájkolják.

#zuckermérgezés #hesteg elég volt mára az internetből.

Slam

Nőnek lenni nemes

Nőnek lenni nemes. És ha nőnek lenni nemes, akkor férfinak lenni nemtelen? A nő a szebbik nem. És ha a nő szebbik nem, akkor a férfi a rondább, igen?

Ami azt illeti, én igazán sajnálom a hímeket, hogy nem nézhetnek tamponokról szóló oktatófilmeket. Elvégre Isten a bűnbeesésért Éva vérét kérte, majd persze meggyőzték, hogy havi részletekbe mérje. Csak azt nem értem nekünk miért más, a pasikra is ráférne havonta egy erős hangulatingadozás.

Nőnek lenni nemes, és ha nő vagy akkor nevess, vagy dobj egy hátra szaltót. Nekem aztán kurvára mindegy.

De fiúk, készítsünk egy jegyzetet, hogy hogyan tarthat tovább a készülődés, mint egy egyéjszakás gyorsmenet. Kell egy kis idő a zuhanyfüggöny mögött (úgy körülbelül 20 perc és a végtelen között). Ez eddig nyilván tiszta sor, de jöjjön az egyetemes „Mi a faszt vegyek fel?” kérdés. Nincs a szekrényedben semmi használható, és ez a semmi mellesleg sehogy sem akar elférni ott. Annyi lányt láttam már az újságokban, laza cuccban, lezseren, nincs rajtuk semmi csinos vagy opálköves, de mikor kipróbálok valami hasonlót, akkor én miért nézek ki úgy, mint egy csöves? Elszántan próbálok magamra szenvedni egy dögös mini ruhát, amiből végül úgy is ki fog kandikálni néha a jobb farpofám, és ha valami perverz megemlíti, azt én vágom majd pofán. Egész jó választás, de nem hiszem el, hogy lehet ennyire apró egy szűk ruciban két női mell. Aztán persze mindig az lesz a vége, hogy hiába kezdtünk el reggel 10-kor készülni az estére, a smink felemás és a hajunkra még ráférne egy kiadós vasalás.

De azért állj az egészalakos tükör elé, és nem gond, ha rondának érzed magad, mert ha szomorkodsz, hát akkor is ronda maradsz. A barátnőid úgy is azt hazudják majd, hogy milyen gyönyörű vagy ma, szinte tökéletes. Tökéletes vagy ahhoz, hogy kiderüljön, a kiszemelted egy pöcs. Vagy is inkább pöcstelen, mert még egy piát sem fizetne neked az elvárt hetyegésért. Tiszta sor, tiszta sör. És a sörön kívül már semmi jó nincsen ebben az estében. Nézheted, ahogy a barátnőid elcseszett Justin Bieberekkel táncolnak, és utána körülbelül annyi időt töltenek veled, hogyha kimentek együtt mosdóban még az is lehetetlen, hogy esetleg kihúzd a szemed. Szóval rossz a kedved, és már az sem segít, ha egy dögös idegen megfogja a seggedet a bárpultnál, mert legszívesebben jelenleg otthon aludnál a Barátok közt ezerhatszáznegyvenkettedik részére, de nincsen szükséged részvétre hisz nőnek lenni mégiscsak nemes, és ha nő vagy akkor nevess, mert hát még mindig jobb, mintha nemtelen lennél.

Slam

Tik-tak

Tik-tak. Tik-tak, az óra mindig monoton ketyeg.
Én meg időtlen idők óta időzök itt az időmet pocsékolva, egy rossz
időzítéssel. Megint csak az én szerencsétlenségem, hogy nem tudok
szabadulni innen… tőled… a gondolatodtól, hogy
Te itt, én meg ott, és a köztünk levő távolság még is akkora, mint
innentől Pest.
Mindegy is, ez az egész kapcsolat, vagy mi, már úgyis rég rosszul
fest. A te nézeted szögletes, az enyém meg kusza, nem mindig ötletes,
neked meg általában túl gyerekes.
Szemedben szálka, szívemben szilánk, és ha bármi hülyeséget csinálsz,
az valahogy úgy is az én hibám.
Szóóóval a köztünk levő távolság még nyugodtan nőhetne. Mondjuk úgy,
ahogy az egód. Akkor már elég távol lennénk egymástól. Nem kéne attól
félnem, hogy beléd botlok miközben gondtalanul az életem élem. Ami
mellesleg sokkal boldogabb, és szebb, mint képzeled. Veled sem volt
rossz, de nélküled még jobb?! Üzenet magamnak: “A meggyőzőképességeden
még dolgozz”.
Na jó, azért szögezzük le, ezzel a mostani távolsággal sincs sok bajom.
Csak néha meg várom, hogy hátha egy 4 hónapot késő vonattal jössz haza.
Akkor szidhatnám a MÁV-ot helyetted. De az is lehet, hogy a vonatjegy
árát eletted, és még most is arra gyűjtesz.
Áh, mocskos kis remény hal ha meg hallaná, hogy meg nem halt, hallatlan.
Na, ez a sor is jobban nézett ki leírva mint így, hangosan kimondva.
Pont, mint a vicceim. Tudod, amelyikeken soha nem nevettél.
Az egyik után elmentél csajozni. Milyen kis édes. Remélem az a
ri… ibizli ajkú lány azóta is boldogít. És amúgy is, csesszétek
meg. Nem értem nekem miért nem lehetett szólni, hogy mással akarsz
legózni. Még egy bocs tesó, vagy egy ennyi volt szivi is korrektebb.
És a csaj is szólhatott volna, hogy “bocsiii, a pasid inkább engem tolnaaa…”
Legalább kitéphettem volna a haját, vagy hozzávághattam volna, hogy
khm… azt.
De tényleg csak így szépen, mert más anyukájának a rosszat én nem kérem.
Szóval tik-tak, tik-tak, az óra mindig monoton ketyeg. Én meg
közhelyesen benne ragadtam a mi időnkben.

Dráma

Playback

 

(bűnügyi játék)

 

Szereplők:

FÉRFI

NYOMOZÓ

 

1

(A színen egy férfi áll, egy papírt olvas magában. Bejön egy nő.)

: Készen állsz, „Gaston”?

FÉRFI: Teljesen. (elteszi a papírt) Szerintem már nem sokat kell várni és megszólal a csengő… Furcsa, de olyan érzések kínoznak, amelyek legutóbb nem.

: Izgulsz?

FÉRFI: És félek. Félek, hogy nem sikerül, hogy itt is kudarcot vallok. A múltkor nem volt ez.

: A múltkor teljesen más volt. Akkor még szerettél.

FÉRFI: Hagyjuk ezt.

: Pedig…

FÉRFI: Hagyjuk! Most koncentráljunk a lényegre. Tökéletesen kell csinálnunk.

NŐ: Úgy fogjuk.

FÉRFI: Biztos? Lehet, hogy nem kellett volna belemenni.

: Ez is egy kihívás.

FÉRFI: Az biztos! Az életünk múlhat rajta.

NŐ: Ugyan, ez azért…

FÉRFI: Én nem a pénz miatt csinálom. Jó, azért is. De nekem nem ez a legfontosabb ebben az ügyben. Azt szeretném megtalálni, amit elvesztettem.

: Én sem a pénz miatt… hanem miattunk. Annyi mindent csináltunk végig, és ez inkább nem is szenvedély. Más. Bajtársak vagyunk.

FÉRFI: Baj az volt. Az a csalódás…

NŐ: Ne gondolj rá, drágám! Ha túl leszünk ezen és lesz több pénzünk, te is másképp látod.

FÉRFI: Az lesz az első, hogy jól berúgok!

(Megszólal a csengő)

FÉRFI: Kezdődik. Engedd be!

( Nő kimegy,visszatér egy férfivel)

NYOMOZÓ: Sir Edwin Drumer főfelügyelő vagyok a Scotland Yardtól. Én telefonáltam. Ön Daphne Cumberland?

NŐ: Igen, én vagyok. Jöjjön be, főfelügyelő. A férjem: Sir Gaston Cumberland. Gas, ez Drumer főfelügyelő-

NYOMOZÓ: Nagyon örvendek, Sir Gaston. Természetesen hallottam már önről. Fantasztikus a könyve. „A műgyűjtők bibliája” – már a címe is telitalálat. Jómagam anyagi okok miatt nem engedhettem meg magamnak, hogy birtokoljak ilyen csodás tárgyakat, de a könyvét élvezettel olvastam.

FÉRFI: Örömmel hallom, de gondolom nem azért jött, hogy erről biztosítson.

NYOMOZÓ: Jól sejti, Sir Gaston. Az eltűnésről van szó. A szobalányuk, Norma Sharpe furcsa esetéről.

NŐ: Gondoltam, hogy emiatt jött, de ez már egy régi történet és mi mindent elmondtunk már, amit tudtunk Woods őrmesternek.

NYOMOZÓ: Woods őrmester és én… külön vágányon haladunk. Őt a tények érdeklik, időpontok percre pontosan. Én az embereket szeretem megismerni előbb. Megérezni az atmoszférát és azután következtetni. Intuíció és logika, ezek az én jelszavaim.  És mindenről beszélgetni. Önnel is ezt szeretném tenni.

FÉRFI: Nem sok értelmét látom ennek, Sir Edwin.

NYOMOZÓ: Nem is baj. De higgyék el, Norma Sharpe esete olyan, amivel érdemes foglalkozni.

: Nem értem miért. Woods őrmester már vagy három hónapja lezárta az esetet.

FÉRFI: Igen, hisz nyilvánvaló, hogy Norma egyszerűen új életet kezdett, de nem történt baja. Az eltűnése után írt több képeslapot a nagynénjének és megállapították, hogy ő írta.

NYOMOZÓ: Nem állítom azt, hogy bűntényt nyomozok. Csak pár dolog felkeltette a figyelmemet, ami Ralph Woods-ét elkerülte. Erről szeretnék beszélgetni önökkel, kötetlenül. Tudják, Woodssal régen együtt dolgoztam, aztán én Londonba kerültem, ő meg ide, vidékre. Lejöttem pár hétre, pihenni egy kicsit és Woodstól hallottam ezt az egyszerűnek látszó, mégis érdekes esetet.

FÉRFI: Végül is… felkeltette az érdeklődésemet. Mi az a pár dolog, ami nem hagyja nyugodni?

NYOMOZÓ: Ez legyen egyelőre az én kis titkom, Sir Gaston.

FÉRFI: Ahogy óhajtja.

NYOMOZÓ: Akkor szeretném kényelembe helyezni magamat, és ha nem baj, jegyzetelnék is.

FÉRFI: Nem gond.

NYOMOZÓ: És lenne még egy kérésem… amit nem szeretném, ha félreértenének…

: Nem fogjuk, mondja, kedves felügyelő.

NYOMOZÓ: Négyszemközti beszélgetést szeretnék először. Azután beszélünk hármasban.

: De miért? Gyanúsít minket valamivel?

NYOMOZÓ: Nem dehogy, csupán pszichológiailag bizonyított tény, hogy több ember együtt akarva-akaratlan is befolyásolja egymást. Így viszont tisztábban ragyoghatnak a pőre tények.

FÉRFI: Melyikünkkel kezdi a beszélgetést?

NYOMOZÓ: Engedjük előre a hölgyeket, Sir Gaston.

FÉRFI: Rendben, akkor addig távozom a dolgozószobából. Ha kellek.

NYOMOZÓ: Sir Gaston, legyen a közelben, szólok, ha jöhet.

2.

(Dolgozószoba. Két szék, köztük egy asztal, kezdődik a kihallgatás.)

NYOMOZÓ: Ne legyen zavarban, Mrs. Cumberland. Tudom, a helyzet szokatlan, de nyugodjon meg. Csak beszélgetünk.

NŐ: Persze, csak beszélgetünk.

NYOMOZÓ: Mint két ismerős.

: Igen, mint két ismerős.

NYOMOZÓ: Vagy mint két barát.

: És miért érdekli önt annyira Norma Sharpe esete?

NYOMOZÓ: Előbb én kérdezek Mrs. Cumberland, de válaszolni csak önnek kötelező.

: Azt mondta, ez nem kihallgatás.

NYOMOZÓ: Nem hivatalos beszélgetés, amelyet én irányítok. Daphne… nagyon szép a neve. Azóta szeretem, mióta elmerültem a görög mitológiában. Érdekes téma. Higgye el még a műgyűjtésnél is érdekesebb.

(Mobiltelefon csörgés.)

NYOMOZÓ: Francba! Elnézést, elfelejtettem kikapcsolni ezt a vacakot! Erre rögtön elkezd itt vinnyogni. Bocsánat… (előveszi és kikapcsolja a mobiltelefont) Norma Sharpe… Meséljen róla! Mikor került alkalmazásba önöknél, milyen ember volt?

: Zárkózott ember… Ez volt róla az első benyomásom és ez meg is maradt. Igazából soha nem tudtam, mire gondol, mi jár a fejében. Korrekt volt a kapcsolatunk, de mint emberek nem kerültünk közel egymáshoz. Bár nem hinném, hogy egyáltalán foglalkoznom kellett volna a lelkivilágával.

NYOMOZÓ: A munkájával maximálisan elégedett volt?

: Semmi kifogásom nem volt ellene. Tökéletes szobalány volt, eddig messze a legjobb. Pedig egy szobalány munkája nem is hinné, milyen nehéz. Mindenre oda kell figyelni… Egy szobalány nem lehet fáradt, és ezt sokan ki is használják, ha az ember nem elég karakán, és olyan feladatot is rábíznak, ami nem is az övé lenne. Piszokság. És még le is nézik, emberszámba sem veszik, mintha holmi gép lenne. De itt minálunk nem ez volt a helyzet.

NYOMOZÓ: És mennyire érdeklődött utána?

: Leellenőriztem, persze. 31 éves volt, amikor idekerült. A szüleit korán elveszítette, a nagynénje nevelte. Már 15 évesen házaknál szolgált, mindenhol csak dicsérték. Egyszóval semmi különös.

NYOMOZÓ: Közvetítőn került magukhoz, vagy ajánlották?

: Közvetítőirodán keresztül. Az előző helyéről azért kellett eljönnie,ha jól tudom,mert a munkaadói elszegényedtek és nem tudták volna fizetni a bérét.

NYOMOZÓ: Férfiak? Woods szerint volt valakije.

: Nem tudom. Én nem kérdeztem meg, nem voltunk olyan viszonyban. Mondom, zárkózott volt – bár én semmit nem tettem azért, hogy ne legyen az… A férfiak pedig sosem érdekeltek különösebben. Elég nekem egy férfival törődnöm, azzal is nehéz.

NYOMOZÓ: Azért a férfiak nem egy különleges állatfaj.

: Nem, persze. Nem úgy értettem.

NYOMOZÓ: Woods szerint volt valami ügye az inasukkal Close-zal.

: Close? Az a széltoló? Lehet. Mondom, engem nem érdekelnek mások szerelmi ügyei.

NYOMOZÓ: Hogyhogy nincsen személyzetük most?

: Megvagyunk nélkülük. Sok bajt és költséget megspórolunk. Egyébként van egy alkalmazottunk: egy Mrs. Frick nevű mogorva öregasszony. Norma eltűnése után vettük fel, kétnaponta jön takarítani meg bevásárolni.

NYOMOZÓ És Close? Miért ment el?

: Nem tudom. Egyszerűen szó nélkül lelépett, egy partit kellett miatta lemondanunk.  Gaston bezzeg örült ennek, ő ugyanis utálja a társas összejöveteleket. Szóval aztán Norma is elment. Azt mondta, új életet akar kezdeni.

NYOMOZÓ: Ez melyik nap volt?

: Július 30-án. Odajött hozzám és határozottan, de mégis szelíden, bocsánatkérően közölte, hogy másnap elmegy. Hiába kérdeztem semmi konkrét magyarázatot nem adott. Másnap reggel összecsomagolt, elbúcsúzott és elment. Ő legalább becsületes volt. Remélem boldog az új élete. Nem értem, mit akar, felügyelő. Ennek lassan három hónapja.

NYOMOZÓ: Sajnálatos, hogy a nagynénjétől nem búcsúzott el. Mint tudja, ő jelentette be a az eltűnését augusztus 7-én.

: Lehet, neheztelt valamiért rá. Nem tudom. De azóta írt neki képeslapot.

NYOMOZÓ: Nem is egyet, És mindet máshol adta föl.

: Én drukkolok Normának. Másfél évig volt itt, még 1934 decemberében alkalmaztuk, emlékszem pont karácsony előtt. Nagy segítség volt,nem úgy mint az elődje, akire szinte semmiben nem lehetett számítani, annyira hebehurgya volt.

NYOMOZÓ: És Close?

: Harry Close csak fél éve volt nálunk. Gaston kedvelte, azért maradhatott. Nagy kártyás volt, folyton adósságai voltak, és az utolsó időkben lopott is. Szerintem egy gazember volt. De vonzó gazember.

NYOMOZÓ: Utánanéztünk Close-nak, és az a furcsa, hogy nincs múltja. Két évig tudtuk visszakövetni a nyomát. Egy idős nőnél bérlet szobát. Neki azt mondta, addig Amerikában élt.

: Nem hinném, de szerintem semmi gyanús nincs ebben. Sok ember csak hányódik a világban. Close pedig gyenge jellem volt – de nem gonosz. Még akkor is ezt mondom, ha távozásakor magával vitt pár arany gyertyatartót.

NYOMOZÓ: És mikor ment el?

: Nem tudom pontosan… tavasszal valamikor, talán Norma is az ő példáját követte.

NYOMOZÓ: De Close nem búcsúzott el.

: Tőlem biztosan nem, és a férjemtől sem szerintem.

NYOMOZÓ: Vajon ő most hol lehet?

: Ki tudja… Talán visszament Amerikába. Az a fajta kalandor volt, aki a jég hátán is megél.

NYOMOZÓ: Mrs. Cumberland, beszélne magáról?

: Magamról? Persze, természetesen. 36 éves vagyok. Én vagyok a híres cornbanki Somerstoni család utolsó élő tagja,. Apám Lord Grangel volt, talán hallott már róla? Jó nevelést kaptam,Mrs.Warren leányiskolájába jártam az Athénébe. Fiatalon zenész szerettem volna lenni… Még ma is hárfázok, ha valami bánt.

NYOMOZÓ: És ilyen gyakran megesik?

: Nem annyira. Szóval elvégeztem az iskolát. Aztán megismertem Gastont. 20 éves voltam, mikor összeházasodtunk. Szüleim erősen ellenezték a házasságunkat, mert jobb partit szerettek volna a fiuk számára, de végül mi győztünk. Sajnos gyerekünk nem lehet, de a boldogságunk így is tökéletes.

NYOMOZÓ: Tökéletes?

: Amennyire lehet.

NYOMOZÓ: Értem. Vannak közeli rokonaik?

: Nincsenek. Csak mi vagyunk egymásnak. Én is, Gaston is egyedüli gyerek vagyok.

NYOMOZÓ: Ne haragudjon a tapintatlan kérdésért,de ki örököl? Hiszen a villa és a műkincsek is szerintem jelentős értéket képviselhetnek.

NŐ: Gaston és én is jótékony célokra ajánlottuk fel a végrendeletünkben az örökségünket, így senki se várhatja a halálunkat.

NYOMOZÓ: Egyetlen rokonuk sincs? Úgy értesültem a férjének van egy unokatestvére Peter Dice.

: Á,igen Peter…A férjem egyetlen unokatestvére. De őt kitagadta a család. Ausztráliában él. Nem látjuk őt szerencsére. Amit tudok róla, nagyon hitvány ember. Lehet, hogy már nem is él.

NYOMOZÓ végül is mi az őszinte véleménye Norma eltűnéséről?

NŐ: Őszíntén? Elment valami férfivel. A nagynénje meg gondolom afféle viktoriánus gondolkozású idős hölgy, és nem mert ezek után a szeme elé kerülni. Egyszerű, mindennapi ügy.

NYOMOZÓ: Jót beszélgettünk, Mrs. Cumberland, de most a férjével szeretnék pár szót váltani. Legyen szíves, küldje be.

: Mit tudott meg Sir Edwin? Mi a célja?

NYOMOZÓ: Az legyen az én titkom. De valamit elárulok Mrs. Cumberland. Szerintem Norma Sharpe halott.

3.

(Sir Gaston beviharzik, leveti magát a székre)

FÉRFI: Mit jelentsen ez, Sir Edwin? Maga szerint tényleg halott Norma Sharpe? Mit nem hallok!

NYOMOZÓ: Szerintem igen, de ez az én elméletem, ami majd bizonyításra kerül.

FÉRFI: De bebizonyított tény, hogy él! Az ő keze írásával íródtak a képeslapok! Ralph Woods megmondta!

NYOMOZÓ: Az is lehet, hogy tévedek. Beszélgessünk, Sir Gaston.

FÉRFI: Beszélgethetünk, de nem értem…

NYOMOZÓ: Nem is kell még értenie. Az elmúlt fél évben úgy értesültem elég visszavonult életet él. A faluba se jár le.

FÉRFI: Sose voltam egy társasági ember. A faluba pedig azelőtt se jártam le.

NYOMOZÓ: Ez igaz. A nagyszerű könyvei ellenére is kerülte a sajtónyilvánosságot és a fogadásokat. Méltányolom a szerénységét.

FÉRFI: Ez nem szerénység. Jobban érzem így magam. Kettecskén Daphneval. Mindig is elutasítottam a felsőbb osztályok életmódjának egyes elemeit. Azt, hogy csak klubokba, fogadásokra, partikra jön-megy az ember és semmi hasznosat nem tesz. Érti, Sir Edwin?!

NYOMOZÓ: Értem.

FÉRFI: Tenni akartam valamit, ami másoknak is jó, mint mondjuk az, hogy maga leleplezi a gengsztereket meg a bűnözőket. Akkor rátaláltam a műgyűjtésre, mint szenvedélyre, amelyet édesapám is űzött, de szerényebb színvonalon. Nekem ez lett az életem. Úgy éreztem ezt a csodát másokkal is meg kell osztanom és akkor kezdtem a műgyűjtésről írni.

NYOMOZÓ: Bár Woodstól úgy értesültem, hogy a műgyűjteményét is elzárja az érdeklődők elől, pedig régebben nem volt szokása.

FÉRFI: Öregszik az ember, Idővel nyűg az ember nyakén, amit nem élvez. És nem élveztem, hogy sok olyan ember is eljött, aki látott,de nem értett. Felfordult tőlük a gyomrom.

NYOMOZÓ: Norma Sharpe-ról mi a véleménye?

FÉRFI: Jól látta el a feladatát, de Daphne biztos többet tud róla mondani. Én abban az időben a legújabb könyvemen dolgoztam, teljesen elmerültem a kutatómunkában.

NYOMOZÓ: És ön szerint… mi történt?

FÉRFI: Miss Sharpe összejött egy férfival, aztán elment vele. Ennyi. Rátalált az igazira és nem engedte.

NYOMOZÓ: Close lehetett az a bizonyos férfi?

FÉRFI: Close? Ugyan, ő már sokkal hamarabb elment. Még télen.

NYOMOZÓ: Őt kedvelte?

FÉRFI: Kedveltem, igen. Szórakoztató ember volt – de bízni nem bíztam benne sosem. Egy kártyaparti és némi whisky jó kikapcsolódás néha számomra. És Close ebben segített.

NYOMOZÓ: Sir Gaston, ön beszélt Norma Sharpe-pal azon a reggelen, amikor elment?

FÉRFI: Nem. Mondom, ritkán beszéltem vele, köszöntem és ennyi.

NYOMOZÓ: Mathilda Sharpe, a szobalányuk nagynénje felkereste önöket augusztus 11.- én. Jól mondom?

FÉRFI: Igen itt volt. Az érdekelte, mit mondott Norma, amikor elment.

NYOMOZÓ: És miért ön mondta el? Miért nem a felesége? Miss Sharpe szerint ugyanis az ön nejével nem tudott beszélni.

FÉRFI: Nem volt idehaza, de szerencsére elmondta nekem is, mit mondott Norma, úgyhogy betéve tudtam.

NYOMOZÓ: És hol volt Mrs. Cumberland? Miss Sharpe-nak az volt a benyomása, hogy itthon van, csak nem akarja fogadni.

FÉRFI: Jó, nyert. Az az igazság, hogy Daphne itthon volt, de annyira kiborította az eset, hogy teljesen kimerült. Akkor még nem tudtuk, hogy Norma jól van, és semmi kedve nem volt egy pletykára éhes idős nővel beszélni.

NYOMOZÓ: Close mesélt a múltjáról?

FÉRFI: A múltjáról… izé, erről mit is mondott?

NYOMOZÓ: Nem fontos, biztos nem mondott semmit.

FÉRFI: Tényleg nem. Tudja, azért szörnyű, hogy a mai világban mennyire nincs becsülete a művészetnek. Mennyire nem érdekli a többséget az opera vagy a színészet… Sok a színész és könnyen örökre tönkretehetik a pályáját… egy apróság…

NYOMOZÓ: Gondolom a műgyűjtés és a művészettörténelem sem a széles néptömegek érdeklődésére számít.

FÉRFI: Igen, így van. Nagy fájdalom, ha a műgyűjteményem varázsát nem értékelik. Benne van minden szépség, öröm és bánat. Hiszen olvasta, érti a könyvemet, Sir Edwin.

NYOMOZÓ: Nem könnyű a világ, Sir Gaston, egy rendőrnek sem… Bármilyen botlás elég, hogy elvegyék az életet jelentő munkáját. De én nem botlok! Peter Dice-szal tartja a kapcsolatot?

FÉRFI: Honnan hallott Peterről?

NYOMOZÓ: Woods ismeri az összes helyi pletykákat.

FÉRFI: Akkor nincs szüksége énrám.

NYOMOZÓ: Woods pletykái nem frissek.

FÉRFI: A válaszom a kérdésére egyébként nem. A szüleim kitagadták, aminek jó oka volt. Az az ember verte a saját anyját és folyton adósságot csinált. Jómagam sosem láttam. Azt se tudom, hogy néz ki.

NYOMOZÓ: Ebben Sir Gaston. Jómagam láttam róla egy fényképet. Sötét hajú, szakállas férfi. A Cumberlandek jellegzetes vonásai rajta is felfedezhetők, s bár ön Sir Gaston szőke és simára borotvált, mégis azt kell mondanom, hasonlít önre.

FÉRFI: Annál inkább különbözünk jellemünkben. És ez ami igazán számít,a jellem. Az az ember becstelen, mindig is az volt.

NYOMOZÓ: Úgy értesültem, hogy ön végrendeletében jótékony célokra hagyja a vagyonát.

FÉRFI: Igen, ez így van. Nem az én ötletem volt, hiszen remélem még sokáig élek, de apám nem sokkal eltávozta előtt javasolta nekünk is, nehogy Peter egy fillér hasznot is kapjon a Cumberland család örökségéből. Hiszen fiatalok vagyunk, de bármi megeshet.

NYOMOZÓ: Igen előrelátó lépés.

FÉRFI: az

NYOMOZÓ: Szerintem hívjuk be a feleségét.

FÉRFI: Drágám! Gyere be!

(Bejön)

NYOMOZÓ: Ideje, hogy felfedjem kártyáim egy részét, hölgyem és uram. Norma Sharpe halott, és sajnos ez nemcsak az én véleményem, hanem szomorú tény. Meggyilkolták. A holttestét ma reggel fogtuk ki a folyóból. Gyilkosa pedig, gyanúm szerint Peter Dice, akit maguk Close néven ismernek!

(Daphne felsikolt)

4.

NYOMOZÓ: Nyugodjanak meg és hallgassanak végig. Norma Sharpe holttestét reggel találták meg. Legalább egy hónapja halott. Leszúrták. Az iratai vele voltak és így könnyű volt azonosítani. Azt, hogy Dice és Close azonos, azt már egy ideje tudtam, mert Close „múltnélkülisége” mindig is gyanús volt. Azt, hogy tényleg ő ölte meg Normát, nem tudom bizonyítani, de érzem! Pletykák szerint Close-nak volt viszonya vele, szóval lassan összeáll a kép. Apropó, kép! Említettem önnek Sir Gaston, hogy láttam egy képet az ön unokatestvéréről. Nos, ez a kép a bűnügyi nyilvántartóban volt. Az egész ügy azzal kezdődött számomra,hogy egy ausztrál kollégám megkeresett és kérte segítsek megtalálni  Dicet, akit Ausztráliában súlyos bűncselekményekkel gyanúsítanak és a nyomok Anglia ezen vidékére vezettek,ahol valószínűleg álnéven él. Beleillett a dolgok logikájába, hogy rokonai élnek erre. Leutaztam és konzultáltam Woods őrmesterrel és ekkor értesültem Miss Sharpe eltűnéséről. Úgy éreztem összefügg az eset, de vártam. Próbáltam rájönni Dice kinek a bőrébe bújhatott. Hamar Closera terelődött a gyanúm. Sötét hajú, bajuszos-, de hát egy szakállt le lehet borotválni és bajusszá alakítani. A múlt teljes hiánya és eltűnése meggyőzött, hogy ő az. Miss Sharpe holtteste előkerülése után, azonban nem volt mire várnom. Lépnem kellett. Könnyen lehet, hogy veszély fenyegeti magukat.

FÉRFI: Veszély?

NYOMOZÓ: Nem tudom mire készült Close és mennyire avatta be Normát,de bizonyára nem véletlen,hogy önökhöz állt be inasnak.

FÉRFI: És miért hazudott, titkolózott?

NYOMOZÓ: Hiszen mondtam, hogy ez nem hivatalos! Muszáj volt előtte megismerni az önök reagálását is, így hogy még nem ismerik Norma sorsát, és megvallom halvány gyanú önökre is esett.

FÉRFI: Miért ölnénk meg egy szobalányt?

NYOMOZÓ: Ez előttem is rejtély lett volna, hacsak Sir Gastonnak nem lett volna viszonya vele – de erre semmi jel nem utalt. Vagy az is megfordult a fejemben, hogy talán Norma, Close cinkosaként elkövetett valami, ami miatt pusztulnia kellett. Bár ez roppant valószerűtlen, ismerve az önök szelíd jellemét és társadalmi helyzetét.

FÉRFI: És a képeslap?

NYOMOZÓ: Lehet, hogy előre megíratta Close Normával, aztán később ő maga adta postára – ebben még nem látok tisztán. Valami baj van Mrs. Cumberland, hiszen ön remeg.

: Semmi, csak ez olyan szörnyű.

NYOMOZÓ: Rosszul emlékezett valamelyikőjük… Close mikor ment el? Télen vagy tavasszal?

FÉRFI: Télen. Január végén.

NŐ: Igen, tényleg.

NYOMOZÓ: Holnap reggel Woods is megjön, vagy még ma este és hivatalosan is kihallgatást tart.

FÉRFI: Gondolom, akkor ön már lassan megy.

NYOMOZÓ: Close vajon hol lehet? Persze, a rendőrség keresi…

FÉRFI: Fura elgondolni, hogy a saját unokatestvérem volt az inasom két évig. Vajon miért titkolta és miért használt álnevet?

NYOMOZÓ: Ausztráliában börtönben ült és lehetséges, hogy sötét tervet forralt, aztán jött a viszony Normával, amire a maga módján tett pontot. Még nem látok tisztán.

FÉRFI: Én magam sosem láttam, csak hallottam róla. Még képek sem voltak róla. Sir Edwin, én felmegyek és folytatom a munkámat, ha nem baj. A feleségem majd kikíséri. Viszontlátásra, Sir Edwin!

NYOMOZÓ: Jó munkát, Sir Gaston! Habár van még néhány homályos pont…

FÉRFI: Ossza meg Daphneval! (Kimegy)

NYOMOZÓ: Akkor búcsúzom, Mrs. Cumberland.

: Jó.

NYOMOZÓ: Vagy akar valamit mondani?

: Sir Edwin… Ez egy rémálom, én…

NYOMOZÓ: Akar valamit mondani?

: Én… én… nem tudom.

NYOMOZÓ: Mondja, Daphne! Mondja! Bízzon bennem!

: Csak… Close biztos, hogy Dice?

NYOMOZÓ: Igen, teljesen biztos, de nem biztos, hogy ő a gyilkos.

: De hiszen akkor, hiszen akkor…

NYOMOZÓ: Hallgatom.

: Tudom, hol van Close.

NYOMOZÓ: Hol?

: A pincében. Nem télen ment el, nem tavasszal. Július 30-án megölte Normát, azután öngyilkos lett. És mi elástuk. (Daphne sír)

5.

NYOMOZÓ: Nyugodjon meg, Mrs. Cumberland. Szerintem üljön le. (Kimegy és egy pohár brandyvel tér vissza) Igya meg!

NŐ: Köszönöm.

NYOMOZÓ: Nagyon súlyos dolgokat mond, Mrs. Cumberland. Kérem szóljon, Sir Gastonnak, hogy tisztázzuk ezt a helyzetet.

NŐ: Jó, szólok neki.

(A nyomozó nézelődik a szobában, az asztalfiókban is kotorászik. Hangok hallatszanak és közelednek, épp Sir Gaston magyaráz)

FÉRFI: És mikor Close múltjáról kérdezett, elfelejtettem! Ekkorát hibázni!

: Csss!

(Sir Edwin szigorúan néz Sir Gastonra)

NYOMOZÓ: Üljenek le. Bizonyára a felesége elmondta, hogy fellebbentette a fátylat a titkukról, hogy Close halott és holtteste a pincéjükben van elásva. Szeretnék némi magyarázatot ezzel kapcsolatban, Sir Gaston.

FÉRFI: Azon az estén én bukkantam rá Close holttestére. Felakasztotta magát a borospincében. Volt nála egy búcsúlevél, amelyben bevallotta, hogy viszonya volt Normával, összevesztek és a vita hevében leszúrta, aztán a bűntény súlya alatt öngyilkos lett. Semmi utalás nem volt arra, hogy kicsoda ő valójában, és hogy mit csinált a holttesttel.

NYOMOZÓ: Sir Gaston, miért ásta el a holttestet?

FÉRFI: Magam sem tudom… Féltem, hogy belekerül ez a mocskos ügy az újságokba, összefüggésbe kerül a nevemmel, és tudja, milyen visszahúzódó ember vagyok, Sir Edwin – nagyon megviselt volna. Jöttek volna a riporterek,a szájtátiak serege,mint a sáskák.. Úgy éreztem, ha elásom Close holttestét, akkor meg nem történtté teszem az egészet. Ezt leginkább egy pszichológus tudná megmagyarázni, de akkor csak erre tudtam gondolni. Miután megtettem pedig már nem lehetett visszacsinálni.

NYOMOZÓ: Sir Gaston én a pályafutásom során annyi hihetetlen, logikátlan tettel találkoztam,amit csak bonyolult lelki összetevőkkel lehet megmagyarázni,hogy tökéletesen megértem, amit mond.Norma holttestét ezek szerint Close rejtette el?

FÉRFI: Gondolom, mielőtt öngyilkos lett a folyóba dobta. Tudom Sir Edwin, most nagyon rosszul néz ki, hogy mindezt elhallgattam, és mondtunk hazugságokat, de mindezt csak azért, hogy megvédjem a családom nevét, becsületét, és a kis békés életünket.

NYOMOZÓ: Ez nem fog sikerülni, Sir Gaston. Holnap felvesszük a jegyzőkönyvet, és minden állításukat ellenőrizzük. Nem mintha nem hinnék önnek.

: Sir Edwin, későre jár. Nincs kedve itt tölteni az éjszakát?

NYOMOZÓ: Tényleg, Mrs Cumberland, miért döntött úgy, hogy elárulja a titkukat?

: Nehéz ezt elmagyaráznom, Sir Edwin. Elsősorban lélektani okai vannak… Ez a teher, már nagyon nyomasztott, és amikor ráadásul kiderült, hogy Close valójában Peter, akkor nem bírtam tovább és kibuggyant belőlem az igazság.

Nem kellemes tudni, hogy egy holttest van az ember pincéjében,mégha egy ilyen sötét gazember is az illető-

FÉRFI: Talán jobb is így, máris sokkal szabadabbnak érzem magam… Tudom, nagyon ostobán viselkedtem, de most megfizetem az árát. Nem lehetne valahogy megoldani, hogy ez az egész szánalmas ügy, ne kerüljön a széles nyilvánosság elé? Biztos, van rá mód. Sir Edwin, nagyon elgondolkozott…

NYOMOZÓ: Talán furcsának tűnhet, de az elméletén gondolkozom.

FÉRFI: A mimen?

NYOMOZÓ: Tudja, a műgyűjtés elméletén, amit a remek könyvében kifejtett. A párhuzamokat, amelyeket húzott, briliánsnak találom.

FÉRFI: Igazán hízelgő.

NYOMOZÓ: Hogy Einstein relativitáselméletét is felhasználta az elméletének bizonyítására, Sir Gaston, merész és meggyőző. Fantasztikus könyv „A műgyűjtők bibliája” most is itt van nálam.

FÉRFI: Remélem, újabb könyvem is lenyűgözi Sir Edwin, bár ebben sokkal kevésbé vagyok merész és formabontó, bár szerintem vannak benne úttörő gondolatok.

NYOMOZÓ: Hallom, spanyol nyelvre lefordította az a zseniális műgyűjtő. Hogy is hívják? Vasquez.

FÉRFI: Igen, Vasquez. Tudja, Sir Edwin, félek, hogy most, hogy kipattan ez az ostoba ügy a hírnevem is csorbát szenved. Tudna akkor közben járni,hogy ez ne történjen meg?

NYOMOZÓ: Megértem az aggodalmát Sir Gaston. Chaplin is sok nézőt vesztett egy időre, amikor nyilvánosságra került egy pedofil kapcsolata.

NŐ: Sir Edwin, kér teát vagy kávét? Pont az érkezése előtt vacsoráztunk, de ha éhes, akkor hozok szendvicset.

NYOMOZÓ: Teát kérek. (Fel-alá járkál.) Látom, hogy most, hogy nincs személyzet maga intézi a bevásárlást.

NŐ: Miért? Á, megtalálta a bevásárlólistám. Nem, mondtam már, hogy Mrs. Frick intézi. Csak holnap reggel jön és összeírtam neki a dolgokat.

(NYOMOZÓ nézegeti a beváráló listát, N kimegy)

FÉRFI: Azért is kínos ez az ügy Sir Edwin, mert most megint elkezdődik egy nyomozás, és mi szerettünk volna elutazni hosszabb időre. Lehetséges ez?

NYOMOZÓ: Nem látom okát, miért ne lenne lehetséges. Úgy értesültem, Sir Gaston, hogy árulja a házat.

FÉRFI: Nem tudom, kitől hallotta… De a hír igaz. Ez a ház nagyon elhagyatott és túl nagy kettőnknek. Ezt a házat arra szánták, hogy gyerekek játékának zsivaja és apró lábak futkorászásának zaja töltse be. E z nem fog megtörténni, amíg mi itt élünk. Ráadásul minket is arra emlékeztet, hogy soha nem lehet gyermekünk.

NYOMOZÓ: nem gondoltak örökbefogadásra?

FÉRFI: Felmerült bennem, de úgy éreztem ezzel bemocskolnám a Cumberland ház vérvonalát, ha egy akárki gyerekét, egy kakukkfiókát pottyantanék bele.

Amikor még két éve apám élt, már akkor is felmerült bennem, de ő ezt nagyon ellenezte. Aztán most kell a pénz is.

NYOMOZÓ: Sir Gaston, ne vegye sértésnek, de ön több szempontból elég különc. Logikátlan dolgokat tesz.

FÉRFI: A nagy emberek sajátja.

NYOMOZÓ: Mutassa a tenyerét, Sir Gaston. Tanulmányoztam a tenyérjóslást hobbiból és meg tudom mondani, mi vár önre.

FÉRFI: Én nem hiszek ebben.

NYOMOZÓ: Ne kéresse magát, Sir Gaston, adja ide! A jobb kezét.

(FÉRFI odatartja, NYOMOZÓ elmélyülten tanulmányozza.)

NYOMOZÓ: Hm, igen hosszú merkúr-ujja, szaturnusz domb kissé lapos, viszont a szerelem vonal… Siker, igen, de vár önre egy kudarc. Egy kudarc, ami megváltoztatja az életét… Lehet, mégsem kellene eladnia a kúriáját.

NŐ: (bejön, teákkal) Citrom, cukor, tejszín a tálcán, szolgálja ki magát, Sir Edwin ízlés szerint.

NYOMOZÓ: Nagyon ügyesen szervíroz, Mrs. Cumberland, magában egy szobalány veszett el!

FÉRFI: Drágám, én felviszem a szobámba, muszáj folyatnom a könyvemet.

NYOMOZÓ: Sir Gaston… szeretném, ha még maradna. ÉS beszélgetnénk. Mrs. Cumberland pedig közben hárfázna nekünk. Igazából tudják, én hárfával szeretem a teát.

FÉRFI: Miről akar beszélgetni?

NYOMOZÓ: Az igazságról.

NŐ: Sir Edwin, én már igazán kijöttem a gyakorlatból és a hárfámat is rég használtam, szóval nem tudok eleget tenni a kérésének.

NYOMOZÓ: Nem tesz semmit. Az igazságot emlegettem. (Elővesz valamit.) Nálam van az egyik képeslap, amelyet Norma Sharpe küldött a nagynénjének, jöjjenek csak, nézzék! Az írás jellegzetes girlandos vonalvezetése, árkádos nagybetűk, és ez a kis görbület… Tény, hogy Norma Sharpe írta. De ha Close hirtelen felindulásból ölte meg, hogyan lehetséges, hogy meg tudta íratni vele. Másrészt van rá egyéb magyarázat.

: És micsoda?

NYOMOZÓ: Az, hogy Norma magától írta.

FÉRFI: És Close megtalálta és felhasználta?

NYOMOZÓ: Nem, a szöveg kizárja. Másrészt Close nem adhatta föl, hisz elásva feküdt a pincében! Mi lehet a megoldás? Nos, szerintem Norma Sharpe nemcsak maga írta a képeslapokat, de maga is adta föl!

FÉRFI: Maga megbolondult! A halála után?

NYOMOZÓ: Norma holtteste elég csúnyán nézett ki, szinte felismerhetetlenül. Az iratai szerencsére ott voltak vele egy vízhatlan tokban és a nagynénje is azonosította – de bárki más is lehetett volna, aki hasonló korú és termetű.

FÉRFI: Ennek nincs értelme.

NYOMOZÓ: Az elméletem megmagyaráz jó pár dolgot. Például, hogy Mrs. Cumberland miért nem akar hárfázni, miért érzi úgy át a szobalányok helyzetét – és miért nem akart találkozni a nagynénjével. Nem igaz Miss. Sharpe?

NŐ: Ez hülyeség, ez…

NYOMOZÓ: A bevásárló listán szereplő írás és a képeslap hátulján lévő írás azonos. Ez pedig csak azt jelentheti, hogy a holttest Daphne Cumberlandé. Maga pedig átvette a szerepét!

FÉRFI: Nézze, Sir Edwin. Most akkor tényleg az igazat mondom. Ez volt az igazi oka, hogy Close-t elástam, mert Close-nak a feleségemmel volt viszonya és őt ölte meg! Nem élhettem volna ezzel a szégyennel. Most,hogy már tudom hogy Peter volt valójában Close, egészen nyilvánvaló mi volt az aljas kis terve.

NYOMOZÓ: Micsoda?

FÉRFI: Idejött, álnéven beállt hozzám inasnak,a bizalmamba férkőzött és mivel a végrendelet miatt az örökségre nem tehette a kezét,bosszúszomját másképp élte ki: elcsábította a feleségem. Jó időbe telt, mire megbizonyosodtam a liezonról. Amikor megtudtam, szörnyű volt. Szerencsére Norma, aki mindig is közel állt hozzám…

NYOMOZÓ: Szóval viszonyuk volt…

FÉRFI: Norma megvigasztalt és tartotta bennem a lelket. Sokat töprengtem,mit tegyek,de aztán amikor bekövetkezett az a szörnyűség akkor vállalta a szerepcserét, és hajlandó volt eljátszani Daphne szerepét. – Hárfázni sajnos nem tanítottam meg. Szerencsétlen ügy. Ezért is akarom eladni a házat és örökre elköltözni a környékről.

NYOMOZÓ: Másképp is lehetett volna. Sir Gaston ez egy nagyon jó indíték önnek gyilkosságra

FÉRFI: Micsoda? Én nem öltem meg senkit.

NYOMOZÓ: Felszarvazott férjekkel megesik és valahol én is megértem az indulataikat. Ha engem meg megcsalna a feleségem, én is igen zokon venném.

FÉRFI: Én nem vettem zokon. Már rég nem szerettem Daphnét, csak a megaláztatás fájt és a botránytól rettegtem. Hát nem érti? Nem lehet a nevem sárba rántani. Másrészt én már Normát szerettem. Nem öltem meg senkit. Ez az igazság.

NYOMOZÓ: Ez? Ez az igazság? Tudja mi az igazság, Sir Gaston? Hogy az elméletét nem Einstein relativitáselméletével hozta párhuzamba, hanem Newton tömegvonzás-elméletével. Hogy Vasquez nem létezik, mert Gomeznek hívják, és hogy a tenyere nem sok minden t árult el, az anyajegy a csuklójánál viszont annál többet.

FÉRFI Mégpedig?

NYOMOZÓ: Maga nem Sir Gaston Cumberland, hanem Peter Dice. Ön börtönben ült külföldön és ott van egy megjegyzés a lapján. Különös ismertetőjele: anyajegy a jobb csuklóján. Másrészt egy szakállat teljesen is le lehet borotválni, ahogy egy sötét hajat is be lehet festeni szőkére. Ahogy ön tette.

Most pedig elő az igazsággal! Elő, mert kezd fogyni a türelmem.

6.

: Tényleg az lesz a legjobb, ha tényleg a kendőzetlen igazságot mondjuk.

NYOMOZÓ: Halljuk!

: Én vagyok Norma Sharpe, de nem öltem meg senkit és Peter sem!

FÉRFI: Pontosan így van. Sok minden ellenünk szól de mindezek ellenére ártatlanok vagyunk.

: Úgy volt, ahogy mondtuk, csak a szereplők voltak mások. Sir Gaston leszúrta egy vita hevében a feleségét, nem éltek már jól, sokat vitatkoztak az utóbbi időben, mert nem lehetett gyerekük és ezért Gaston az asszonyt hibáztatta.

FÉRFI: Gondolja el, milyen megrázó volt. Lementem a pincébe borért és ott találtam Sir Gaston Cumberlandet felakasztva… A lábánál hevert. Vessen meg érte, de elolvastam. Leírta benne a gyilkosságot, és hogy a holttestet a közei folyóba dobta.

NYOMOZÓ: És akkor mit tett?

FÉRFI: Megtanácskoztam Normával, akivel már jó ideje viszonyom volt, és döntöttünk: elrejtjük Sir Gaston holttestét, Daphne úgysem kerül elő hamar, és felvesszük a személyiségüket. Én mivel rokona voltam sir Gastonnak, hasonlítottam rá, Norma nem hasonlított Daphnéra, de az alkatuk megegyezett. Cumberlandéknek nem voltak rokonai, barátai, eléggé visszavonult életet éltek, mi pedig kevésbé kerestük a feltűnést. Az volt a tervünk, hogy eladjuk a kúriát, aztán a pénzzel új életet kezdünk. A műtárgyakat is kezdtem eladogatni.

: Tudom, ez elítélendő Sir Edwin, de próbáljon minket megérteni. Egész életemben csak a kemény munka kevés pénzért és sok lenézésért. És tudni, hogy mindig ez lesz, sosem lesz jobb, gürcölni egész életemben. Aztán jött z a lehetőség…

NYOMOZÓ: Így most már világos számomra minden. Sosem tartottam emészthetőnek, miért ásták volna el Close-t, de így tudván, hogy fordítva történt a dolog, világos és tiszta. Egy kérdés, Mr Dice, vagy Mr. Close, ahogy tetszik.

FÉRFI: Hívhat továbbra is Sir Gastonnak. (nevet)

NYOMOZÓ: Akár Quennek is! (nevet) De félre a tréfát, szándékosan jött ide inasnak, ugye?

FÉRFI: Igen. Tudnia kell, hogy egy szörnyű igazságtalanság miatt tagadott ki a családból Sir Gaston apja Arnold. Gyűlölte a szüleimet, mert apámat az ő apja mindig is jobban szerette és rangon alul nősült. Ezért nemcsak ő tagadott ki végrendeletében,hanem Gastont és Daphnét is rávette,hogy tagadjanak ki .Teljesen hamis képet festett rólam. Bár csomó hazugságot mondtam magamról, börtöne is egy fiatalkori ballépés miatt kerültem.

NYOMOZÓ: Autólopás.

FÉRFI: Igen, tudja a rossz társaság. Meg akartam mutatni nekik és magamnak, hogy meg merem tenni. Hogy befogadjanak maguk közé, hiszen erre vágytam. Tartozni valahová, valakikhez Mindig fájt, hogy kitaszított a családom. Gyermekkoromban többször is itt vakációztam és mindig is nosztalgiával gondoltam vissza rá. Aztán a priuszom miatt gyakran engem vettek elő-ártatlanul. Főleg egy Virgil Quimsby nevű nyomozó volt, aki ádázul üldözött. Viszonyom volt a húgával, lehet azért.

NYOMOZÓ: Quimsby volt az az ausztrál kollégám, aki a segítségemet kérte.

FÉRFI: Sejtettem! Az ő rosszindulata,a hazug vádaskodások és a múltam elől,ngliába jöttem, és bevallom, lefizettem a Cumberland-ház inasát, hogy mondjon föl, aztán jelentkeztem az állásra. Szerencsém volt, felvettek. Gaston nem sejtett semmit és meg is kedveltük egymást. Esküszöm az élő Istenre, nem is anyám sírjára, hogy semmii rosszat nem terveztem ellene.

NYOMOZÓ: Biztos?

FÉRFI: Értelme se lett volna, hiszen a végrendelet értelmében,semmi hasznom nem lett volna.

NYOMOZÓ: és a bosszú?

FÉRFI: Nem vagyok bosszúálló típus. Arról nem is beszélve, hogy minek vártam volna a bosszúval fél évet? Gastonra igazából nem is haragudtam. Az öreg Arnold volt felelős mindenért, de a vén zsugori már a családi kriptában pihen vagy bűnhődik, az ég ítélete szerint. Jó cimborák lettünk Gastonnal,

Norma pedig nemsokára segített az ágyamat melegíteni. És újraéltem a gyerekkori nyarakat ebben a csodálatos házban.

NYOMOZÓ: volt viszonya Mrs.Cumberlanddel?

FÉRFI: Micsoda? Dehogy! Eszembe sem jutott viszonyt kezdenem Daphneval, azzal a szörnyű jégcsap nővel. Az, amit önnek, csak egy hirtelen jött blöff volt. Sok év után jól éreztem magamat. Aztán jött ez a tragédia és engedtem a csábításnak. Tudom bűn, de érthető, bocsánatos bűn.

NŐ: Ez a igaz történetünk, Sir Edwin. Mi lesz most velünk.

NYOMOZÓ: Lefolytatjuk az ilyenkor szokásos eljárást, de az elmondottak alapján semmilyen komolyabb bűncselekményt nem követtek el.

FÉRFI: De nem utazhatunk el. Ugye?

NYOMOZÓ: az eljárás ideje alatt nem.

FÉRFI: Az évekig eltarthat! És addig?

: Peter, lehoznád a pulóverem, kissé hűvös van.

FÉRFI: Persze. (Kimegy.)

NŐ: Arra gondolok – néha szeszélyes és fura gondolataim vannak –, hogy ez egy nem hivatalos eljárás még. Tehát ez egy nem hivatalos nyomozás, akkor önnek sem kell hivatalosan viselkednie.

NYOMOZÓ: Tusoljam el az ügyet?

: Nem, dehogy. Csak hallgasson, amíg nincsen oka rá, hogy beszéljen. Bármit megtennék érte, bármit.

NYOMOZÓ: Ne alázza meg magát, Miss. Sharpe.

: Norma, hívjon Normának…

NYOMOZÓ: Tudta, hogy Close azonos Peter Dice-szal?

: Igen, persze.

NYOMOZÓ: Ne hazudjon, amikor elmondtam magának ön felsikoltott, elsápadt és szinte elájult. Megesküdnék rá, hogy Dice elfelejtette közölni magával azt az apróságot, hogy kicsoda ő valójában, és amikor ezt elmondtam, akkora zavarodottságot idézett elő magában, hogy majdnem mindent bevallott, de észbekapott és csak „Close” elásását ismerte be.

: És ha így van? Ne legyen már annyira hivatalos…………Edwin.

NYOMOZÓ: Szeretném, ha nem ülne az ölembe Miss Sharpe.

(kínos csönd)

FÉRFI: Itt van a pulóvered.

NYOMOZÓ: Nem élek vissza a vendégszeretetükkel, hívok egy taxit. Hol találom a telefont?

FÉRFI: Az előtérben.

NŐ: Edwin, ugye megfontolja a javaslatomat?

(NYOMOZÓ nem válaszol, kimegy)

7.

FÉRFI: Meg tudtad dolgozni?

: Még kell hozzá egy kevés.

FÉRFI: Kevés… Ne kelljen. Te se vagy már a régi, szivi.

: Ne szivizzél!

FÉRFI: Miért? Csak nem haragszol?

NŐ: Valamit még forgat a fejében. Látszik rajta. Azon lovagolt, hogy tudtam-e ki vagy valójában.

FÉRFI: Remélem tudtad, mit kell mondani.

: Persze, de nem hitte el.

FÉRFI: Túl gyanakvó.

: Miért nem mondtad el? Miért nem mondtad el, hogy te vagy Peter?

FÉRFI: Ne kezdd!

: Nem bíztál bennem, ez rosszul esik.

FÉRFI: Féltem, hogy elszólod magad.

: De utána… Miért nem? Kezdem már érteni. Te csak kihasználtál. Lested az alkalmat, hogy az unokatestvéreden bosszút állj, és tied legyen mindene, velem pedig elhitetted, hogy csak miattam teszed.

FÉRFI: Fogd be!

: Lehet, hogy idő kérdése, hogy mikor állítasz félre engem is, mikor ölsz meg, ahogy őket megölted.

FÉRFI: Ne játszd magad! Elég hidegvérűen halálra szurkáltad Mrs. Cumberlandet, míg én megfojtottam Sir Gastont a borospincében.

: Te is tudod, hogy így állapodtunk meg, ez volt a terv. Az én feladatom a gazdasszony, tiéd a gazda, s így mindketten egyformán bűnösek vagyunk, vétkesek.

FÉRFI: Minden ment volna simán, ha nem szólod el magad a pincében elásott hulláról.

: Az csak azért volt, mert hazudtál magadról, és rájöttem, lehet, hogy felhasználsz.

FÉRFI: Még nincs veszve semmi. Nem tudja, hogy megöltük őket. Ragaszkodnunk kell a sztorihoz. Nincs bizonyítéka.

: De már telefonált taxiért.

FÉRFI: Megoldjuk. Jut eszembe, kicsit sokáig telefonál.

(NYOMOZÓ belép, kezében pisztoly.)

NYOMOZÓ: Fel a kezekkel, mindent hallottam, amit kellett, és nem taxiért telefonáltam, hanem a kollégáimért, akik úton vannak.

FÉRFI: Úgyse merne lőni.

NYOMOZÓ: Fel a kezekkel, maga is Norma! Semmi trükk! Befelé abba a szobába! Kicsi az ablak, nem szöknek meg, ne is reménykedjen, és ne öljék meg egymást!

(Belöki őket és rájuk zárja az ajtót, miközben mindvégig pisztolyt szegez rájuk.)

8.

NYOMOZÓ: Igen, ravasz gyilkosok voltak a Cumberland házaspár gyilkosai. Szerencsére a nyomozó még ravaszabb volt. Mégis mindig igyekeztek a maguk javára fordítani a szót. A véletlen is közrejátszott. Peter már a gyilkosság utáni héten hirdette a házat, de fél évig nem volt rá vevő.

Ő pedig a végrendelet miatt, csak így juthatott pénzhez. Ha sikerült volna eladnia a házat, akkor teljesül a terve. Vagy ha őszinte a szeretőjével, vagy ha… Azután már akadt bizonyíték elég. Nem mintha szükség lett volna rá. Egymást vádolták, és a nőnek hittek is valamelyest. A férfi kötelet kapott természetesen, 1936-ban már volt halálbüntetés! Norma 10 évet, de elvitte egy tüdőgyulladás a börtönben. Drumer felügyelő kitüntették és utána még hosszú, sikeres életet élt.

Quen, Lily jók voltatok, gyertek már be.

 (A férfi és a nő bejön.)

NYOMOZÓ: Természetesen nem egy az egyben így zajlott a nyomozás, de a visszajátszás akkor is sikeres volt.

F: Nem volt gáz Max, amikor elfelejtettem mit mondott Peter Close múltjáról? Bevallom, kiestem a szerepemből.

NYOMOZÓ: Nem Quentin, inkább az volt kicsit vakvágány, mikor a saját sorsod-belevitted, az én hibám még rosszabb volt, hogy nem kapcsoltam ki azt az átok mobilt, de nem baj, az a lényeg, hogy én élveztem a visszajátszást.  Azok után, hogy korrupció vádjával negyven évesen nyugdíjba küldtek és derékba törték a karrierem azok a politikai mamelukok..

FÉRFI: Tudjuk, nagyon jól milyen nehéz volt. Már említetted néhányszor…

NYOMOZÓ: De így hogy újranyomozhatom segítségetekkel a régi legendás eseteket, úgy érzem, újra élek. Köszönöm nektek. A pénz a számlátokon lesz holnap.

NŐ: Max, ugye tudod, hogy nem csak a pénzért csináljuk: két munkanélküli, de hivatását szerető színész számára öröm, ha játszhat.

FÉRFI: Tessék, itt a „szerep”. (Odaadja a papírt.)

NYOMOZÓ: A következőleg Mary Jordan halála ügyében történt nyomozást rekonstruáljuk. Lily, férfit kell majd játszanod.

NŐ: Legalább kihívás lesz!

NYOMOZÓ: Az egész élet egy nagy kihívás, barátaim.

– VÉGE –

Dráma

A hangyások

(játék egy felvonásban)

SZEREPLŐK:

PIROS

KÉK

FEKETE 1

FEKETE 2

Kietlen táj. Szürke felhők takarják az eget, a messzeséget köd borítja. Balra és jobbra egy-egy kisebb földkupac. Egy PIROS pizsamás férfi a jobb oldali kupac tetején gubbaszt, és hangyákat színez. Megfog egyet, a kezében lévő ecsettel kipingálja, majd visszateszi a földre. Felcsippent egy újat, színez. A bal oldali kupac mögül előmászik egy KÉK pizsamás férfi.

KÉK – Jó reggelt, elnök úr.

PIROS – Ó, elnök úr, jó reggelt!

PIROS fest tovább. KÉK vakarózik, körülnéz a kupacán, majd a PIROS kupacát vizsgálja. Újra a sajátját. Megfog egy hangyát, felemeli, nézegeti.

KÉK – Elnök úr, elnézést, hogy megzavarom.

PIROS – Igen?

KÉK – Az egyik hangyája…

PIROS – Tessék?

KÉK – Az egyik hangyája…

PIROS – Pardon?

KÉK – Piros. Ez a hangya piros. És ha piros, akkor minden bizonnyal az ön hangyái közül vándorolt át ide.

PIROS – Igazán sajnálom.

KÉK – És itt van még egy! Ez is… Engedje meg, hogy szóvá tegyem: egyre több piros hangya áramlik át öntől. (szétmorzsolja az ujjával az egyiket, majd a másikat is, megízleli) A piros hangyák íze keserű. A kék hangyák sósak. (elindul, körülnéz a kupac környékén) Ezek itt, ezek vajon kihez tartoznak?

PIROS (felnéz, félreteszi az ecsetet, odamegy) – Szürke.

KÉK – Bizony, szürke.

PIROS – Sok még a szürke.

KÉK – Túl sok.

Járkálnak, nézelődnek a két kupac körülötti területen.

PIROS – Ha nem csalódom, elnök úr, azt azért megállapíthatjuk, hogy az én körzetemben több a piros, míg az ön körzetében jóval több a kék hangya. Még akkor is, ha némi keveredés valóban fennáll, és túl sok még a szürke mindkét körzetben.

KÉK – Igen, elnök úr, ezt készséggel elismerem. Engem éppen a szürke hangyák nyugtalanítanak roppantul. Nem lehet eldönteni róluk, hová tartoznak. Szinte megőrjít a tudat, hogy csak úgy össze-vissza mászkálnak egyik kupacból a másikba. És erre bátorítják a többieket is, akiket már kiszíneztünk, akiket fáradságos munkával kékké vagy pirossá tettünk.

Nézelődnek tovább, néha egy-egy ellentétes színű hangyát szétmorzsolnak.

PIROS – Tudja, furcsállom, hogy éppen ön teszi szóvá az ön területén élősködő piros hangyákat. Itt egy teljes kék kolónia.

KÉK (odamegy, nézi, vizsgálgatja) – Hogy kerültek ezek ide? Röstellem, elnök úr. Azonnal gondoskodom az elszállításukról. (gyűjtögetni kezdi a kékeket) Gyertek csak, gyere te is. Hazamegyünk szépen a saját fészkünkbe.

Közben PIROS visszamegy a kupaca tetejére, elővesz egy kiflivéget, azt rágcsálja. KÉK átviszi a hangyáit a másik oldalra. PIROS morzsákat szór a hangyáknak. KÉK figyeli, majd kotorászni kezd a vackában. Előhúz a földből egy hosszúkás, befóliázott csomagot. Nézegeti, majd elkezdi kibontani. PIROS figyeli. KÉK óvatosan, nagy gonddal dolgozik. A csomagból egy emberi lábszár kerül elő.

PIROS (felnyög) – Elnök úr!

KÉK – Elnök úr?

PIROS – Mégis, mire véljem ezt?!

KÉK – Ezt hogy érti, elnök úr?

PIROS – Mire véljem ezt a végtagot?

KÉK – Hogyhogy mire vélje?

PIROS – Honnan van ez a végtag?

KÉK – Találtam.

PIROS – Találta… És csak úgy elrejtette? Talált egy teljes végtagot és elrejtette?

KÉK – Igen elrejtettem, kérem.

PIROS – És most… elővette!

KÉK – Elővettem.

PIROS – A végtagot! Micsoda ötlet!

KÉK – Igen, elővettem ezt a lábszárat.

PIROS – És kinek a lábszára ez, ha szabad kérdeznem?

KÉK – A titkáré.

PIROS – A titkáré? Úgy érti, hogy…?

KÉK – Úgy.

PIROS – Tehát a titkár lábszára…

KÉK – Az övé.

KÉK finom mozdulatokkal kiteszi a lábszárat a homokba, leül és figyel.

PIROS (figyeli maga körül a hangyákat) – Elnök úr, ezek után ne csodálkozzon, ha az én hangyáim átvándorolnak önhöz.

KÉK – Ha az ön hangyái átlépik a határt, azonnal eltaposom őket.

PIROS – Igazán?!

KÉK – Igazán!

PIROS – Nem tartom igazságosnak, hogy ön egy egész lábszárat zabáltat a hangyáival, míg nekem be kell érnem ezzel a kiflicsücsökkel.

KÉK – Hátrább a csáprágókkal! Emlékszem, amikor nekem még kiflim sem volt. Egy morzsám sem. Éheztünk. És ön mit csinált? Megtagadta tőlem a segítséget. Azt mondta, hogy mindenkinek a maga hangyáiról kell gondoskodnia. Kapartam a földet napokig, és semmi. Véresre kapartam az ujjaimat. A hangyáim pusztultak, egymást falták föl. Ön azt mondta, imádkozzak. Imádkozzak az egyetlen istenhez! Persze ön a saját istenére gondolt, mert önt az istene megajándékozta a kiflivel, míg engem az én istenem semmivel sem ajándékozott meg! És ön ezt tudta, mégis azt mondta, hogy az egyetlen istenhez imádkozzak, ön cinikus volt ekkor, elnök úr, éreztette a hatalmát, hogy engem megalázhat, hogy az én istenem semmirekellő, nem igazi isten, mert hagyja elpusztulni a híveit. És a hangyácskáimmal együtt mi mégis imádkoztunk hozzá, a saját istenünkhöz imádkoztunk, nem hajoltunk meg az ön istene előtt, nem estünk az irigység bűnébe, nem kívántuk meg sem az ön javait, sem az ön istenét. Mi bizonyítottuk a hitünket, elnök úr! És az istenünk megajándékozott bennünket! A mi istenünk hatalmasabb, mert lábszárat adott nekünk, nem csak kiflit, elnök úr!

PIROS – Adjon belőle!

KÉK – Szó sem lehet róla.

PIROS – Meg akarja tartani az egészet?

KÉK – Meg bizony.

PIROS – Az egész lábat?

KÉK – Az egészet!

PIROS – Ez hihetetlen! Itt élünk egymás mellett, és semmit sem ad?

KÉK – Nem én.

PIROS – Legalább egy lábujjat!

KÉK – Semmit!

PIROS – Mit kér cserébe?

KÉK – Semmit.

PIROS – Adok gyufát!

KÉK – Gyufát?

PIROS – Igen, adok a gyufából.

KÉK – Jó. Mennyi gyufát ad?

PIROS – Egy lábujjért kettőt.

KÉK – Adok egy lábujjat az összesért.

PIROS – Nem.

KÉK – Nincs üzlet.

PIROS – Egy lábujj, fele-fele.

KÉK – És nálam a skatulya.

PIROS – Két lábujj, fele-fele, és önnél a skatulya.

KÉK – Egy lábujj, fele-fele, és nálam a skatulya.

PIROS – Két lábujj, fele-fele, és a skatulya fele.

KÉK – Egy lábujj, fele-fele, és a skatulya fele.

PIROS – A nagylábujj.

KÉK – Kislábujj.

PIROS – A kislábujj és a nagylábujj fele, fele-fele és a skatulya fele.

KÉK – Rendben.

PIROS – Rendben.

KÉK a buckája mögé megy, elővesz egy kis fűrészt, PIROS a buckája mögé megy, előveszi a gyufát. KÉK visszamegy a lábszárhoz, nekiáll levágni a kislábujjat. PIROS számolgatja a gyufákat. KÉK fűrészel, PIROS számol. Elkészülnek.

KÉK – Megvan, elnök úr?

PIROS – Kész vagyok, elnök úr.

Középre mennek, cserélnek.

PIROS nézegeti a levágott ujjakat. KÉK a gyufákkal bíbelődik. PIROS elhelyezi az ujjakat a kupaca tetején. Valamin töpreng. Beleszagol a levegőben, körülnéz. Visszanéz a másikra, majd a kupac mögé megy, matat. KÉK lesöpri a lábszárról a hangyákat, és elkezdi összecsomagolni a fóliába. Olykor egymásra néznek.

A köd lassan sűrűsödik, eltakarja a két pizsamás embert. Jobbról, PIROS felől motozás zajai, majd nyögdécselés. A távolban néha éles fények villannak, tompa robajlásokat hallani. A felvillanó fényben, a ködfoszlányokon át látjuk a földkupacon lehúzott nadrággal vonagló PIROS-t.

KÉK – Elnök úr! (a nyögdécselés folytatódik) Elnök úr!… Amint leszáll a köd, ön ismét… Ezt abba kell hagynia. Ez ízléstelen… Istentelen dolgot művel… (folytatódik a nyögdécselés) Miért kell nekem ezt hallgatnom? Megint végig fogja csinálni? Ezt nem bírom elviselni… „És találkozik vadmacska a vadebbel, és a kísértet társára talál, csak ott nyugszik meg az éji boszorkány és ott lel nyughelyet magának.” (PIROS nagy nyögések közepette elélvez a földben, elhallgat, csend.) Vége? Sikerült? Nem is mond semmit? Hogy milyen élmény… közösülni a földdel? Beleélvezett a bolyba? Vajon mit szólhatnak a hangyái? (nevet) Nem csoda, hogy menekülnek magától. Ezek a primitív rituálék! Igazán taszító. Azt hiszem, elnök úr, nem tűrhetem tovább magam mellett. Ön merőben idegen kultúrát képvisel, már abból láttam, ahogyan istenről beszélt, amikor éheztem. De eltűrtem. Reméltem még az elején, hogy jó hatással leszek önre, hogy ön majd asszimilálódik, hogy fel tud nőni ahhoz a kifinomultsághoz, amit képviselni próbálok. De ez reménytelen. Hangyácskáim! Vannak már tapasztalataink arról, mivel jár egy másik kultúrához tartozó hangyaboly hirtelen megjelenése. És tudjuk, milyen, amikor az érkezők már annyian vannak, hogy az őket egykor befogadó közösségnek föl kell adnia identitását, és illeszkednie kell a jövevényekhez. Fájdalmat érzek. A szolidaritás érzése és kultúránk sorsa miatti aggodalom birkózik bennem. Emlékezzetek! Mi még nem adtuk fel soha. Ha lerombolták, újjáépítettük birodalmunkat. Ha elvették, kivívtuk függetlenségünket. Ha megrabolták, mi visszaszereztük szabadságunkat. Ha veszélybe sodorták, megvédtük biztonságunkat. Hogy legyen országunk, amelyre mindig számíthatunk. És legyen hazánk, amely mindig számíthat ránk. Ebből a munkából az előttünk járó hangya-nemzedékek mindegyike kivette a részét. Csak annak a bolynak van jövője, amely ismeri a föláldozott élet értékét. Hallja, elnök úr? Érti, amit mondok? Nem érti. Maga egy disznó. Nem is ember, hanem disznó. Tisztátalan lény. Feltúrja a szent földet a falloszával. Belé fecskendezi idegen magvait. Kénytelen leszek háborút indítani ön ellen. Hallja? Vallási és polgár- és honvédő háborút indítok ön ellen. A hangyáimat harci színekbe festem, kihegyezem a fullánkjaikat, felingerlem méregmirigyeiket, és elárasztjuk az ön romlott birodalmát. Még hogy fele gyufa! Kiírtjuk! Az egészet kiírtjuk. Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket. Mi van? Nem is mond semmit? Pedig bizony nagy emberek szavait idézem, hogy felrázzam önt az élveteg kábulatból, melybe a ritmikus földgimnasztikával taszította magát. Talán elaludt? (Csend) Mi történik? Nem bírom a csendet. Elnök úr, kapaszkodjon belém szavaival. Fúrja bele a nyelvét a koponyámba. Megrémiszt a csend. A hadüzenet csöndje. A föld alatt már masíroznak a hangyakatonák, hangyaléptek visszhangoznak az agyamban, viszketek, a pizsama miatt van, elnök úr, minden a pizsama miatt van, a pizsama elveszítette a jelentőségét, nem is jelentett soha semmit, elnök úr, szeretnék megszínvakulni, a színek szimbolikája megőrjít, nem tudom eldönteni, mit jelentek, és hogy egyáltalán jelentek-e valamit. Hogyan értelmez engem az isten? Gondolt már erre, elnök úr, hogy az ön istene miféle szimbolikát lát önben? Az Úrnak meg kell nyilatkoznia! Hallasz, isten? Közelíts felém, merülj fel bennem isteni gondolat!

Csend. Csak a köd gomolyog.

A háttérben, messze villanások, robajok.

Erősödő zaj. A köd tisztulni kezd. KÉK középen áll, az ég felé néz. Vadászrepülő fülsiketítő hangját halljuk, ahogy elhúz a feje felett. A felkavarodott portól megint nem látni semmit.

KÉK (nem látjuk, csak a hangját halljuk, próbálja túlkiabálni a repülőt) – Az Úr ledönti trónjukról a hatalmasokat és felemeli a megalázottakat. Betölti javaival az éhezőket, és üres kézzel küldi el a bővelkedőket! Ez a megbocsátás földje, a kiengesztelődés földje! Az ember szent, az élő Isten képmása. Halljátok Isten szavát: Álljatok le, és gyertek hozzám! Álljatok le, és gyertek hozzám!!!

Gépfegyver ropogása egészen közelről, KÉK kitámolyog a porfüggöny mögül, mellkasán több lőtt seb. Elterül a földön. Mögötte két fekete fürdőköpenyes alak tűnik fel, kezükben puskákkal. Körülnéznek, észreveszik a földkupacokat. Mindkettőt szétrugdalják. Az egyik megtalálja a becsomagolt lábszárat. Nézegetik, elhajítják, majd eltűnnek hátul a ködben. Egy tank hajt át a háttérben, majd becsapódik egy bomba, hatalmas villanás, robbanás.

A törmelékek közül PIROS-t látjuk a földön kúszni, húzza maga után a robbanásban szétroncsolt lábait.

PIROS – Elnök úr!… Elnök úr! Itt van? Az istenem segített rajtam. Látja, túléltem! És itt vagyok, hogy mindent újraépítsek. Az ember még mindig képes a pozitív beavatkozásra. Drágáim, Hangyácskáim! Hol vagytok? Nézzétek, élek! Minden felvirágzik majd. Építkeznünk kell. Szorgalmasnak kell lennünk, elnök úr… A pizsamám… leszakadt az alja… és a kézfejem… és az egyik szemem sincs többé… de nincs baj, nincs baj. Az istenem meghagyta a könyökömet, és a hasamat, íme, csúszok hozzátok kis piros hangyáim. Itt vagyok… És itt vagytok ti is. Pirosak is, kékek is, szürkék is. Szeretlek benneteket! Mindőtöket szeretem. Ide rám! Gyerünk. Ide. Istenem…

Istenem! Azt hiszem, ízlek a hangyáimnak! Elnök úr, bárcsak láthatná! Micsoda felséges lakoma! Még hogy a titkár, meg a lábszára! Elnök úr! Megetetem az ön hangyáit is, lássa kivel van dolga. Elnök úr! Elnök úr! (Lassan sötétedik.) Az öröm és az ujjongás biztosítanak arról, hogy az üzenet, melyet ennek az éjszakának a misztériuma hordoz, valóban Istentől származik. Nincs hely kétségnek; hagyjuk csak azt a szkeptikusokra, akik, mivel szüntelenül csak az észhez irányozzák kérdéseiket, soha nem találják meg az igazságot. Nincs helye a közömbösségnek, amely annak a szívében uralkodik, aki nem képes szeretni, mivel attól fél, hogy elveszít valamit… Bűnös vagyok, bűnösnek érzem magam, biztos vagyok abban, hogy az vagyok; bűnös vagyok, akire Isten irgalommal rátekintett. Megbocsátott ember vagyok, Isten irgalommal rám tekintett, és megbocsátott nekem. Amikor látom a betegeket, az időseket, ösztönösen megsimogatom őket…

(Egyre sötétedik. PIROS két csonka kezével és a szájával próbálja meggyújtani a gyufát. Egyre erőtlenebb.) Isten nem ismeri a színeket. Minden szín feloldódik az ő fényében. Igen, a fény győzelme a sötétség felett… A fény, a világosság ezúttal is… erősebb lesz a sötétségnél… és új élet veszi kezdetét! A fellobbanó gyufa fénye… a lelkünkbe költöző világosság jelképe!

Küszködik a gyufával, közben teljesen besötétedik. Végül fellobban a gyufa fénye, de rögtön ki is alszik. Csak a szél fújását hallani, ahogy sodorja a homokos földet.

Próza

A migráns Krisztusok támadása (2. részlet)

Szókratész épp egy csecsemő Jézus holttestét próbálja lekaparni a kerítésről, amikor felhangzik a sziréna, egy elsuhanó alak pedig a fülébe kiált: – Jönnek a Krisztusok!

A dadogó zászlós nem érti, mi ez a hirtelen pánik és felfordulás: – Jö-jö-jönnek a-azok min-mindig, ne-ne-ne fo-fo szarjál! – morogja, de érzi, hogy titkos borzongás fut végig a gerincén, a vér pedig az ágyékába tolul. Szétnéz, majd ujját a felszakadt hasú csecsemő Jézus sebébe mártja, aztán benyúl az egyenruhája alá, és az ujjához ragadt vért a jobb mellbimbójába dörzsöli. Tinédzser kora óta hol kisebb, hol nagyobb sikerrel titkolta Krisztus fétisét; bár tisztában volt vele, hogy már pusmognak a háta mögött katonatársai, az utóbbi időben elharapóztak az éjszakai bortivornyák, a tábor területére csempészett messiások pedig egytől-egyig Szókratész lüktető hímtagja előtt végezték.

– Csak szeret erőszakoskodni, nincs ezzel semmi baj – biztatták egymást társai, de azért ferde szemmel néztek rá, múltkor pedig valaki megkockáztatta egy tivornya előtt: – Hé, Szókratész! Ma ugye nem raksz azért telibe egy kerek Krisztus popót?

– Me-me-meg kell mu-muta-tatni e-e-ezeknek, ki-ki-ki a-a-az ú-úr! – dadogta a zászlós, de senki sem várta meg, hogy a mondat végére érjen.

Tizenkét éves volt, amikor apja, a lelkész elkezdte teleaggatni a hálószobáját a megváltó képeivel. Hosszú előadásokat tartott fiának az önfertőzésről, arról, hogy miféle bűnt követ el saját maga és az Úr ellen, ha éjszaka a lába közé téved a keze.

– Valahányszor megkísért az ördög, csak vesd a tekinteted Krisztusra, és gondolj rá, mennyi mindent kellett kiállnia a Megváltónak! – tanácsolta apja, és a falon függő képekre mutatott. Még az éjjeli szekrényről is Jézus nézett vissza rá. Ám édesapja akciója nem úgy sült el, ahogy tervezte. A fiatal Szókratész nem állt le a maszturbációval, volt, hogy éjszaka többször is a lába közé vándorolt a keze – Krisztus pedig szótlanul figyelte őt a besütő holdfényben. A fiú látta ilyenkor a megváltó szépséges arcát felderengeni a homályból, elképzelte, hogy csüng rajta bölcs és szelíd tekintete, és ez csak még jobban felizgatta őt. Hamarosan már képtelen volt anélkül maszturbálni, hogy Krisztus ne figyelné őt a képekről.

Apja valósággal repesett az örömtől, amikor fia újabb és újabb szentképekért vagy feszületekért nyaggatta: a kamasz fiú szobája hamarosan átváltozott a Krisztus relikviák múzeumává: míg más tinik rock sztárok arcképeivel dekorálták ki a szobát, Szókratész falán Donato Bramante Krisztus az oszlopnál reprodukciója lógott. És úgy rejtegette Lucas Cranach A Pietá Krisztusa képét a párnája alatt, mint más a playboyt. Kezdetben csak azt élvezte, hogy rajta csüng Isten fiának tekintete, miközben keze szorgalmasan jár serdülő szerszámán le és fel, későbbi fantáziáiban már maga Krisztus is aktív résztvevője volt a szexuális aktusoknak. Többször elképzelte, ahogy a szöggel átvert, lyukas tenyér kényezteti hímtagját, ahogy lüktető farka behatol abba a stigmába – a pénisszel átvert tenyér képe állandóan visszatért álmaiban. Innen aztán nem volt megállás: a vérgőzös keresztény ábrázolások egyre szadistább irányba terelték a fiatal fiú képzeletét. Míg aztán végül le nem bukott apja előtt. A lelkész a lehető legrosszabb pillanatot választotta ki, hogy rányisson a fiára. Noha szigorú volt, és úgy képzelte, egy gyermeknek nem lehetnek titkai a szülei előtt, mégis mindig kopogott, mielőtt belépett volna a fia szobájába. Ezúttal azonban megfeledekzett róla, mivel nem tudta türtőztetni magát, hiszen sikerült egy régóta óhajtott feszületet beszereznie hithű gyermeke számára. Ám a látvány, ami a szobában fogadta elszédítette a papot. A fiú épp Caravaggio Ecce Homo-ja fölött guggolt meztelenül, széthúzott farpofákkal, arról fantáziálva, hogy Krisztus nyelve rózsaszín ánuszát izgatja, miközben hevesen lüktető farkával játszadozott. Másnapra a lelkész az összes messiás képet leszaggatta a falról, és minden Krisztus relikviát kihajított a kukába.

– Téged megrontott a megváltó! – sírt apja, és mindent megtett, hogy fia visszatérjen a helyes útra: rock plakátokat, cd-ket szerzett be, és a fia párnája alá dugott néhány meztelen nős magazint – de Szókratészen már nem lehetett segíteni. A fiú egyre inkább magába fordult, majd szép lassan dadogni kezdett.

Felnőttként aztán élvezte, hogy saját otthonát annyi Krisztus képpel aggathatja teli, amennyit nem szégyell. De hamar ráunt ezekre, csakúgy mint az internetről letöltött passió jelenetekre. Valami igazira vágyott, valódi szexuális élményre – a vére forrt, és éjszaka már aludni sem bírt. Úgy érezte, valódi pokol az élete, elvégre egyszer született erre a bolygóra, és egyszer sem élheti ki titkos vágyait. Persze hogyan is élhette volna ki? Még a legkülönösebb szexuális fétissel rendelkező ember is szerencsésebb helyzetben volt nála: elvégre ő egy kétezer éve halott férfi után vágyakozott. Eljárt persze szakállas hímprostikhoz. De volt, aki rögtön a rendőrséggel fenyegetőzött, amikor meghallotta, hogy azért kínál szép összeget, ha átütheti a tenyerét egy hatalmas, rozsdás szöggel. Hiába mondta nekik, hogy ne-ne-ne fo-fo szarjál.

Amikor aztán elkezdtek szállingózni a hírek a megzavarodott, titokzatos, külföldi Krisztus gyárról, ami csakúgy ontja magából a megváltókat, valósággal elszédült. Azt hitte, meghalt és a mennyországba került. Éjszakánként szinte látta maga előtt a megannyi pusztában vánszorgó sarus csodatevőt, elképzelte, amint körülmetélt, hosszú péniszük hozzácsapódik szőrös combjukhoz minden lépésnél a köntös szerű ruha alatt, és ilyenkor úgy nyúlt magához, mint akkor és ott serdülő korában, a Krisztus tekintetek boldogító fényében. A kormány aztán kihirdette a válságállapotot, és Szókratészt valósággal sokkolta a hír, hogy elkezdődtek az intézkedések, hogy egyetlen Krisztus se tehesse be a lábát az országba. A tervei, elképzelt orgiái itt dőltek dugába: elhatározta hát, hogy ha más nem, határőr lesz, az első vonal, ami érintkezhet a messiásokkal – és bár sosem volt katonás alkat, minden követ megmozgatott, hogy megugorja a lehető legmagasabb rangot, amit csak lehetséges a lehető legrövidebb idő alatt. Eladta a házát, eladott mindent, és akit tudott, lefizetett az ügy érdekében. Rögeszméjévé vált a határvédelem. Ami persze számára megannyi megerőszakolt szőrös Krisztus segget jelentett. Igyekezete végül a zászlósi rangig repítette, de ennyi elég is volt.

– Jönnek a Krisztusok! – ordítja most valaki megint a fülébe, de Szókratész csak annyit mond: – Há-hát csa-csak jö-jö-jöjje-jenek!

És jöttek.

Úgy gyülekeztek már a határállomás körül, mint éhes dögkeselyűk, szemükben ragadozó-fény, az éles törzsi lándzsák hegye és a galaxisok között nyújtózkodó szurokfekete őrület. A szájukból csorgó véres hab sarus lábukra csöpögött, a szakállukba húscsomók ragadtak, mint apró legyek a pókhálóba.

Ezek a Krisztusok… mások – suhan most át Szókratész fején a gondolat, közelebb lépve a kerítéshez, a szirénák mindent betöltő madár-vijjogásában.

– A főhadnagy tudta! A főhadnagy lelépett, itt hagyott minket! – nyivákol egy közeli egyenruhás, de nincs idő ezzel foglalkozni, mert már készíteni kell a vízágyukat, a vállakhoz emelt fegyverek puskacsövén megcsillan a tűző nap.

Ezek a Krisztusok… mások. Úgy bukdácsolnak, mintha most kúsztak volna elő a sírból. Érthetetlen nyelveken kiáltoznak, morognak mint a vadállatok. A kezeik között őrjöngő kannibál csecsemőket tartanak – a démon-babák még az őket tartó karokra is rátámadnak, amelyiknek már van foga, húscafatokat harap ki belőlük, de a felnőtt Krisztusok rezzenéstelen arccal tűrik – mintha már nem is éreznének fájdalmat.

Ezek nem fognak sírni, jajongani, ha meg kell mászniuk a szögesdróttal kivert kerítést… – Döbben rá Szókratész, és hirtelen maga sem tudja eldönteni, hogy ez most megriasztja, vagy még inkább felizgatja. Amikor lepillant, észreveszi, hogy Krisztus vértől ragacsos ujjai egyre gyorsabban járnak megduzzadt mellbimbóján. És ekkor a vadember horda megindul: a sarus lábak rohanni kezdenek, néhány szakállas még a kezében tartott bébi Jézust is elhajítja, de azok meg kúsznak végig a földön, a kerítés irányába. Ekkor, mintha csak szivárvány születne, vastag sugárban átszökik az égen a víz – az első vízágyút aztán a többi is követi. A vaskos vízsugár aztán a hátára fektet néhány megváltót – a messiás-horda az őket ért támadástól még hangosabb üvöltözésbe és hörgésbe kezd, majd hirtelen vörösre vált a víz – a savanyú bor vérbe borítja a tájat. A határőrök ekkor nem hisznek a szemüknek: az egyik szakállas fickó – mintha csak szörfözni próbálna –, felugrik a lezúduló vörös folyadéksugárra, és pallóként sétálni kezd rajta.

– Beszarás, Jézus a vízágyú sugarán is képes járni! – hördül fel valaki. A folyadékon sétáló Krisztust aztán a többi is követi – a katonák elborzadva látják, hogy a vízágyú sugara diadalívként görbül a kerítés fölött.

– Zárjátok el az ágyút! – ordít valaki. – Zárjátok el! Átsétálnak a kerítés fölött!

Több se kell az ágyú kezelőjének – rögtön leállítja a folyamot. A Krisztusok egy pillanatig ott csüngnek az égen, majd zuhanni kezdenek: tompa puffanással és hatalmas csontropogással érkeznek a földre.

– Tűz! – adja ki valaki a parancsot, a katonák pedig úgy néznek a fegyvereikre, mintha csak most vennék észre, hogy a vállukat bökdösi. A fegyverropogás kettészakítja a tájat – Krisztus-csecsemők robbannak szét, röpködő belsőségeiken csúszkálnak az őrjöngő szakállas fenevadak. Némelyik még akkor sem lassít, amikor egy golyó kiszakítja a fél vállát. Együttes erővel esnek neki a kerítésnek, a határőrök pedig riadtan hátrálnak, amikor látják, hogy a stabil fém-monstrum, a barikád, amibe eddig minden hitük volt, reszketni kezd. Azt hitték, ledönthetetlen. Nem is érte még komolyabb támadás – a Krisztusok mindezidáig csak megmászni próbálták. De most megannyi dühös Jézus ököl rázza, minden erejét beleadva, ordítva és hörögve – a katonák ijedtükben pedig lőni is elfelejtenek. Néhányan rohanni kezdenek, elhajítva a karabélyukat. Mások a nadrágjukba vizelnek. Egyedül Szókratész áll még mindig a kerítés közvetlen közelében, kéjes fájdalommal csipkedi a mellbimbóját, és hitetlenül belebámul egy kerítést tépkedő csodatévő vérfoltos arcába. Ez nem az a Krisztus, aki csöndes megadással leste őt éjszaka a szobában, miközben a lepedőre folyatta fiatal spermáját. De nem is az a megváltó, akit a földre kényszerítve tett magáévá. Ez a Jézus dühös – szadista, és nem tűr több sebet a testén, helyette fájdalmat akar okozni. Szókratész hirtelen rádöbben, hogy végig erre a Krisztusra várt.

– Tégy a magadévá! – mondja, évek óta először tökéletesen formálva a szavakat, és közelebb lép a fájdalmasan nyöszörgő kerítéshez. Széthúzza a ruháját, felfedve a tomboló Messiás előtt duzzadt, szőrrel keretezett mellbimbóját. Jézus pedig felé kap: piszkos, hosszúra nőtt körmei Szókratész húsába marnak, a kerítéshez rántják, a hegyes szögesdrót közé, az érzéki gyönyörökkel kecsegtető Krisztus-koronába – mintha csak a fájdalom királyságát akarná megosztani végre valakivel. A zászlósnak még van ideje lecsúsztatni a nadrágját: lüktető erekciója hozzásimul a fémtüskékhez – makkjából vér és ondó robban ki, ahogy az egyik heregolyóját felnyársalja egy szög – és voltaképp már észre sem veszi, hogy rázuhan a kidőlő mázsás kerítés.

Próza

A migráns Krisztusok támadása (1. részlet)

Soha többé vízágyú bort – gondolja a határőr, miközben megpróbálja lekaparni a drótkerítésről Krisztus maradékát. Persze nincs könnyű dolga: az utóbbi hetekben hipp-hopp nyolcsorosra nőtt penge-drót alaposan megszaggatta a migráns megváltó testét, de azért pislákol benne még némi élet, és miközben vért és szövetdarabokat krákog a határőr képébe, azt motyogja: – Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem!

A határőr erre csak horkant – nem is érti, mire számítanak a migráns Krisztusok, amikor úgy rontanak neki a drótkerítésnek, mint hülye gyerek az ugrálóvárnak. Aztán meg jön a miért hagytál el engem istenem duma. A férfi nem felel neki semmit: egyrészt mert fölösleges vitatkozni az emberiség megváltójával, másrészt mert perpillanat komoly koncentrációt igényel a részéről, hogy össze ne fossa magát. Az alkohol nála mindig a beleknél támad, a másnaposság felér egy kiadós rotavírus-fertőzéssel, a tegnap esti vízágyús bor party pedig legalább még két napig kísérteni fogja.

Hajnali kettőkor ébresztette Szókratész, a dadogós zászlós, hogyha jót akar magának, kászálódjon ki az ágyból, és jöjjön gyorsan a kettes kapuhoz.

– Ku-ku-ku-kurva na-na-nagy papapartika lesz! – motyogta. Szókratésznak hívta mindenki, mert bár egy rohadt mondatot nem tudott normálisan végigmondani, többnyire hosszú monológokba bonyolódott, kiváltképp részegen. A határőr sejtette, hogy ha tényleg buli készül a kettes kapunál, akkor bőven lesz pia, így aztán hajnalig hallgathatja majd Szókratészt, amint dadogva visszaböfögi a televízióból, a rádióból hallott kormánypropagandát.

– A-a-a krisz-krisz-Krisztusvál-válság keze-ze-zelése ne-nem straté-té-tégia, ha-ha ne-nem szabá-bá-bályo-lyozás kér-kérdése – habogja majd, és a határőr ekkor tényleg elgondolkozott azon, vajon megéri-e neki mindez némi piáért. De megérte.

A kettes kapunál aztán eltátotta a száját, amikor látta, hogy két másik határőr épp a tábor területére kísér egy hálálkodó Krisztust. Mi a faszra készülnek ezek? Nem tudják, hogy szigorúan tilos beengedni akárcsak egy migránst is a kapun? Ha ez kiderül, nagy szarban lesznek. Szókratész ekkor a vállára csúsztatta a kezét, és azt suttogta: – Ne-ne-ne fo-fo szarjál!

Az érkező Krisztus-figura tátott szájjal bámészkodott, mintha csak megnyílt volna előtte a Disney World kapuja – talán nem is értette, miért tessékelték be pont őt amikor a társai a kerítés drótpengéin vergődnek, de alighanem bemagyarázta magának, hogy ő az igazi megváltó, és Isten keze lehet a dologban. A határőr jól ismerte már a logikájukat: mindegyik migráns azt hiszi, hogy ő az igazi Krisztus, és egészen mókás helyzetek szoktak emiatt kialakulni, főként mikor a kerítés előtt egymást próbálják oktatni az igéről. Úgy viselkednek, mintha nem is ugyanabból a szaros külföldi klón-gyárból kerültek volna ki.

A migráns megváltót aztán az oszlatáskor használt vízágyús kocsihoz kísérték a katonák. Jézus megilletődve pislogott csak a nyugalomban lévő fecskendőre, alighanem azért, mert az utolsó emléke az lehetett róla, hogy a pofájába kapott belőle egy jó nagy sugárral. Sokan nem tudják, milyen fájdalmas lehet egy kiadós vízágyúzás – ha elég erős a vízsugár, az felér egy lórúgással. Az egyik határőr sokáig mesélte, hogy egyszer sikerült telibe találnia egy bébi Krisztust max fokozaton a vízágyúval – egy felnőtt Krisztus cipelte a hátán a csecsemőt, mint valami batyut, és amikor beindult az oszlatás, a megváltó reflexből hasra vetette magát, ezzel remek célpontként felkínálva a hátán bömbölő Jézuskát. A vaskos sugár pont a csecsemő fejtetőjét kapta telibe. Mondani sem kell, az újszülöttek koponyacsontja képlékeny – a szülészek szerint egyedül a császár-metszéssel világra hozott babák ússzák meg koponyadeformáció nélkül a születésüket, mindenki másén örök nyomott hagy édesanyja szűk hüvelycsatornája. A vízágyú pedig nem viccel: a sugár-ütéstől egyből horpadni kezdett a bébi Jézus feje, és valami piros melasz folyt a bömbölő baba szájából és orrából – később jött rá a határőr, hogy alighanem az összepréselt agy.

– Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem! – suttogja most a kerítésen fennakadt Krisztus, a másnapos határőr pedig nem tudja, ugyan mit felelhetne neki. Talán azt, hogy a bevándorlás-politikában sziklaszilárd a kormányzati álláspont, mert az egymillió válaszoló világosan megmondta mit akar és mit nem, és a nemzeti konzultáció demokratikus módon stabilizálja a kormányzat működését, míg a nyugaton a közvéleményt az irányított sajtó tükrözi nap, mint nap? Talán azt, hogy ne-ne-ne fo-fo szarjál?

Szóval ott ácsorgott a csapat határőr a megilletődött Krisztussal a kettes kapunál, a vízágyú mellett. Szókratész meg pofon verte Jézust és azt mondta: – Csi-csi-csinálj cso-cso-csodát!

De még jó néhány ütés kellett hozzá, hogy észhez térjen a megváltó, és rájöjjön, mit is akarnak tőle. De amikor végre rájött!

– Vi-vi-vi-vigyázz, ké-ké-kész, bo-bo-bor! – rikkantott Szókratész, és beindította a vízágyút. A sugarat a sötét ég felé irányította, a határőrök pedig egyszer csak azt vették észre, hogy vörös eső kezd hullni az égből.

– Azt a kurva… – motyogta a határőr, majd kibújt ruháiból, ahogy a többiek is, és tátott szájjal, csukott szemmel emelte arcát felfelé Éles kurjantásokkal vedelték a bor-esőt – még a tétova Krisztust is átölelték, aki csak állt ott, a vörös lé pedig mint vér csorgott az arcáról, a hátáról.

– I-i-igyál csa-csak! – Veregette háton Szókratész a migránst, mire nagy nehezen a tucatmegváltó is szélesre tátotta a száját, és hagyta, had csorogjon le az ital a torkán. Nem telt bele sok idő, már arámi nyelven énekelt, miközben a többiek a bakancsunkból itták a savanykás nedűt.

– Én nem innék Szókratész bakancsából – röhögött az egyikük, miközben a szédelgő megváltót kínálgatta valaki a dadogós csukájával. – Múltkor láttam, hogy abba rejszolt!

– A ku-ku-ku-ku-ku-ku-ku-ku- anyádat – válaszolta Szókratész. A határőr ekkor kezdte érezni, hogy a jóféle megváltó-bor máris a beleire ment: hatalmasat kordult a gyomra és egy zsíros fingás szakadt ki megviselt belsőjéből. Rohant hát, hogy könnyítsen magán. Mire visszatért, részeg társai épp lefogták a földön vergődő Jézust, Szókratész pedig vért próbált sajtolni ujjaival félig meredt péniszébe.

– Mi a fasz folyik itt? – motyogta a határőr, mire Szókratész annyit felelt: – Csa-csak mu-mulatunk kicsit.

Erre persze mit mondhatott volna a határőr? Hogy minden politika alapkaraktere az együttműködés, nem a konfrontáció. Mi együttműködünk. Konfrontálódunk is, ha szükséges, de nem azért, mert élvezzük? Hogy az innováció a politika része, de alapvetően inkább a valóság művészete?

Ne-ne-ne fo-fo szarjál! – mondta volna talán Szókratész, de inkább csak annyit nyavajgott: – Mé-mér? Ne-ne-neked jutott tán mos-mostanság pu-pu-punci?

– Ez nem punci, hanem Krisztus – morgott a határőr, de érezte, újra megmozdulnak odabenn a belei, és nem sokáig tud már foglalkozni ezzel a szarsággal itt.

– De-de – kacagott Szókratész. – Krisz-krisz-Krisztus pun-punci!– Erre aztán óbégatni kezdett a többi részeg is: Krisztus punci! – Majd rácsaptak a földön hentergő szakállas férfi szőrös seggére.

– Na-na-na fog-fogjátok! – És fogták. Az egyikük rá is ült a megváltó fejére, akinek az arca ekkor már egy hatalmas borpocsolyában vergődött. Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem – kiabálta talán utolsó leheletével a klón-Krisztus, a határőr pedig túl részeg volt ahhoz, hogy eldöntse, csak ő látja, hogy fuldoklik ez a szerencsétlen, és szólnia kéne társainak, vagy ők is pontosan látják, hogy fuldoklik, és ezzel csak lejáratná magát társai előtt.

– E-e-e-ez ku-kurva szűk! – Nyavalygott Szókratész, miközben makkját a szőrszálaktól keretezett segglyukba erőltette, amivel egy időben egy hatalmas buborék is felszállt a bor-pocsolya mélyéről, a határőr pedig végül csak ennyit mondott: – Nekem szarnom kell.

És elment. Vissza se tért, egyből ment utána aludni a szállásra. Nem érdekelte, mi történt ezután. Alighanem megölték Krisztust, a testét pedig felakasztották a kerítésre, mint valami kibaszott díszt a karácsonyfára – senkinek nem fog feltűnni a többi test mellett.

És reggel persze senkinek nem tűnt fel. A határőrnek most sikerül végre kiszabadítania a még reszkető, több sebből vérző migránst, és egy mozdulattal a háta mögötti kupacra dobja a kihűlt testet. Később jön majd egy teherkocsi, és elviszik ezt is – aztán mehet mind a meszes gödörbe. Ezek se fogják már elvenni a munkát a tojóláda gyárakban a nemzet munkásaitól. Ekkor érzi, hogy egy kéz érinti meg a vállát. Megfordul. Egy kölyök képű katona az.

– A főhadnagy úr várja az irodájában! Jelentkezzen azonnal!

A picsába – fut át a határőr fején, és biccent.

– De gyorsan! – teszi hozzá a katona, majd elsétál. A határőr pedig arra gondol, hogy most talán tényleg szarban van. A főhadnagy értesülhetett a tegnap esti kis banzájról. Azt, hogy megerőszakolták és megölték Krisztust minden bizonnyal leszarja, de az ivás, és a tény, hogy beengedtek egy migránst a tábor területére már nem fogja olyan könnyen bevenni a gyomra. Ez súlyos mulasztás. Mennyit tud vajon? Mi van, ha már kiszedett mindent Szókratészből és a társaiból, ő pedig itt elkezdi letagadni a dolgokat? Ugyanakkor mi van, ha nem tud semmit, a többiek tagadnak, ő meg szépen eldalol mindent? Akkor a társai nyírják ki, nem vitás.

– Én Istenem, miért hagytál el engem! – motyogja a kupac tetejéről Krisztus, fejét egy halott bébi Jézuskán nyugtatva, akinek a fél arcát felszántotta a szögesdrót. Ahogy széttárja karjait, a határőr hirtelen visszaemlékszik az egykori Krisztus-feszületekre, ami még a régi családi házban is ott csüngött a falon. Ezeket persze már bezúzatta a kormány, mivel összeegyeztethetetlen volt a klón-Krisztusokkal, akik ellepték az országot és a jelenlegi bevándorláspolitika retorikájával. Most már mindenhol a hindu Chinnamasta istennő lóg a falakon: az önfeláldozás, és a szexuális önuralom istennője, akinek kedvenc elfoglaltsága, hogy levágja a saját fejét, és a nyakából felszökkenő vérrel itatja a kiválasztottakat.

– Ez se rosszabb, mint egy keresztfán kivérző pali – mondta valaki régen, valamikor.

Soha többé vízágyú bort.

Próza

Megszállás

Bejöttek a partizánok és azt mondták:

– Ez a főhadiszállás.

Gépfegyverük volt és három kollaboráns kurvájuk. Az egyik ismerősnek tűnt, régről, az általános iskolából. Akkor még nem volt kopasz, és sokkal hosszabb szoknyában járt.

Oszkárral beültünk a pult mögötti irodába, hogy megbeszéljük, mi legyen.

– Hát mi lenne? – válaszolt kérdezve olyan hangsúllyal, mintha felébredt volna az a nemzeti öntudat, ami egy éve benne rekedt.

– Nem tudom, partizánok. Isznak bort. Az még van. – mondtam, és leütöttem a hamut. Egy kicsit meglepett a hangsúly, amivel ezt a „hátmilennét” ejtette, de végső soron már egy hete kivonultak a megszállók.

Elnyomtam, felálltam és kisétáltam. A partizánok már egymást ugratták, a fegyvereket az asztalokra tették, a kurvákat pedig a sarokba ültették. Goya is megirigyelte volna a látványt. A barna székek és szürke vakolatkupacok között szambázva kivittem három üveg vöröst, meg a dugóhúzót.

Az, aki bejelentette kocsmánk új rendeltetését, rám-nézett hatalmas, kék szemeivel és megköszönte. A fegyverek is a megszállók fegyverei voltak, a nők pedig a megszállók női. Kinyitottam a borokat, egyiket a másik után, jelezve, hogy ezek viszont a mi boraink, de nem mondtam, mennyi lesz decije.

Oszkár előhozta a maradék poharakat és ők inni kezdtek. Ezzel telt el a délelőtt. A kopasz nők a sarokban összekuporodva várták, hogy ki kezdi, de a partizánokat még jobban érdekelte a vörös. Még három üveg után felrángatták őket és énekelni és táncolni kellett mindháromnak, miközben sírtak.

Oszkár is inni kedzett, amit nem szokott, és azt mondta

– Látod, tudják ezek, nagyon tudják! Nem véletlen! – és röhögött közben, és megcsapkodta az egyik fekete, göndör partizán vállát, aki borostás is volt és igen ápolatlan, és szintén röhögött. Ismét furcsálltam ezt a pajtáskodó bajtársiasságot Oszkár részéről, de betudtam a felszabadulásnak, meg a kivonulásnak, meg a túlélésnek, meg a többi efféle dolognak, ami akkor dugja ki fejét az ember mellkasán, amikor a front elvonul és megcsillan a lehetősége annak, hogy lesz még cigaretta a boltban, nyugodt séta a parkban, szeretkezés az ágyban. Mindezekhez persze kell, hogy legyen bolt, park, meg ágy. Ezek Oszkárban éjszakai sóhajok formájában kezdtek alakot ölteni. Emlékszem, éppen születésnapot ünnepeltek nálunk, talán fél éve volt. Két magas beosztásban lévő tiszt és a város helytartója rengeteg konyakot ivott, idegen nyelven köszöntötték egymást, fényárban úszott a kocsma (hoztak magukkal reflektorokat), utána éjjel Oszkár sóhajtozni kezdett álmában. Majd a reggeleken is sóhajtott egyet-egyet, aztán már délben is, és délután is. Rendszeresen sóhajtott és maga elé nézett.

***

 

Behoztak egy másik nőt.

Szereztek mellé pálinkát is, amit a megyénkben különösen ügyesen főznek. Egy nagy ládában hozták a pálinkával teli üvegeket ketten, és nagyon vigyáztak rá. A fekete göndör egyedül hozta a nőt, markolva a karját, és egyáltalán nem vigyázott, ütött is egyet-kettőt az ajtóban, mielőtt még felértek a lépcsőn. Ezt a kapitány asztalánál ülve néztem végig, aki egy fél órával azelőtt magához hívatott és arról kérdezett, kik és mikor ünnepeltek nálunk születésnapot, és hogy láttam-e az akasztást a téren. Elmondtam mindent és csak keveset hazudtam, mert az akasztást nem a téren láttam, csak az ablakból, de nem éreztem helyénvalónak egy ilyen viccet.

Közben a nőt elvitték hátra, ahol két napja a másik hármat is tartották, és Oszkár jelentkezett, hogy levágja a haját, mert nála maradt „az egyik vén buzeráns” (így mondta) piperekészlete, akit minden reggel meg kellett borotváljon „hogy miért nem vágtam el a torkát” – tette hozzá. A kapitány felállt és elkísérte Oszkárt, én pedig hónapok óta először gondoltam a feleségemre. Pálinkával kínáltak, talán látták (azt hiszem, én is látom rajtuk, amikor a nőjükre gondolnak), koccintottunk és nem néztem az ajtóra. A láda a pult elé került, az asztalokat, mind az ötöt, úgy hagyták, ahogy találták, amikor megérkeztek, jó volt így nekik. Viszont a tánctéren, ami a terem másik végében volt, berendezkedtek egy pingpongasztalon, megerősítették egy kicsit, hogy ne billegjen (régi volt és sokszor nyitották-csukták még a megszállás előtt, az elmúlt évet pedig a pincében töltötte a borok és egy szökött cirmos kandúr társaságában), térképeket és egy rádióadót tettek rá. Ceruzával kerületeket rajzoltak, felosztották a várost, megszervezték a csendőrséget, majd a rádión bejelentették, hogy felosztották a várost és megszervezték a csendőrséget, és hogy annak, aki nem kollaborált az ellenséggel, semmi félnivalója nincsen, és mától kezdve elsősorban a közbiztonságot és a rendet állítják helyre a városban. Miközben eltöröltem a poharakat, a mozaikos padló bordó kockáit bámultam és azon gondolkodtam, vajon mi kollaboráltunk-e? A kapitány visszajött és kért egy kávét, ha van, mire mondtam, hogy van.

Estefelé nem nőket, hanem fiatal férfiakat hoztak, akikkel pálinkát itattak, aztán összeverték őket, és nem kérdeztek tőlük semmit. Egészen szomorúan verték őket, elfáradtak a pálinkától és nem ugratták egymást, csak rúgtak. Aztán a két püffedt testet lelocsolták még egy kis pálinkával és kivitték őket a térre. Oszkár is kiment velük, majd azonnal visszajött és leült mellém az irodában. Rágyújtott és sóhajtott egyet, pedig azt hittem, mondani fog valami olyasmit, amitől kényelmetlenül érzem magam. De szerencsémre visszatért a sóhajtáshoz.

***

Késő tavasz volt, amikor felsétáltunk a régi várhoz.

A nyár pihéit már lökdöste a szél, de a völgyben reggelente még csípős hideg volt. Ennek ellenére könnyű csíkos ruhát vett fel, én pedig hanyagul kigombolt ingben sétáltam mellette, beszélgettünk és a jövőt terveztük. Tiszta, kék ég borult ránk és nem éreztük a város furcsa szagait, a gépkocsik zúgását sem hallottuk. Minden fűszál figyelt és hallgatott, legalábbis én így éreztem. Megkértem a kezét, és sosem bántam meg; azután sem, hogy befejezte a főiskolát és én állást kaptam, és összeházasodtunk olyan csendesen, ahogyan a pénztárcánk engedte. A tervekből és a közös utazásból nem lett semmi, csak egymástól kerültünk egyre távolabb, és bár még mindig napról-napra, amikor találkoztunk, elbűvölt minden mozdulatával és szavával, elköszöntünk egymástól, mert valami elfogyott, vagy kilopózott lassan belőlünk. Másnap integettünk egymásnak; munkába menet láttam az utca túloldalán és közöttünk lomhán gurult a hadosztály, miután feladta a harcot, és füst szállt felettünk, amit a régi várról fújt le az őszi szél, hogy beborítsa a várost. Utána nem láttam sokáig. A megszállók gyakori vendégek lettek nálunk, Oszkárral papírokat kaptunk, hogy átvehessük az italokat és kiszolgálhassuk a tiszt urakat. Tudtuk, hogy bármikor levihetnek a pincébe, vagy a város körüli erdőbe, és ők látták ezt rajtunk, ezért nem vittek le a pincébe, és nem vittek ki a város körüli erdőbe. Legalábbis ezt hittük, aztán egy este megjelent ő az egyik tiszt oldalán, ugyanazzal az apró mosollyal köszönt, amivel az első találkozásunkkor, én pedig elszívtam egy fél dobozzal az irodában, mert kellett ennyi tűz és parázs, hogy elhamvasszam a maradék emlékeket is. Megértettem a tiszt úr biccentéseit, a papírokat, az engedélyeket; azt, hogy épen maradtak bútorok és hogy mi is épen maradtunk és szívhattuk a cigiket az irodában, a pult mögött. Megszállták a várost, megszálltak bennünket, megszálltak engem is, és megszállták az életem is, még legbelül, odabent is megszálltak mindent, ami fontos volt. És közben hozzám sem nyúltak, otthagytak, mintha minden az enyém lenne, miközben már semmi sem volt az enyém saját magamból.

Ezek az emlékek játszadoztak bennem, amikor behozták. A fekete göndör kísérte, nem ütötte meg, legalábbis nem láttam, csak fogta a bal karját és vezette fel a lépcsőn, be az ajtón, végig a pult előtt hátra, a többihez.

Oszkár rám nézett és halkan odakoccintotta a kezében lévő poharat a mosogatóhoz. Lassú másodpercek kúsztak el közöttünk, mire letette a rongyot is és elzárta a vizet.

Majdnem rágyújtottam, de a cigarettásdoboz helyett felvettem a borotvát.

– Az egyik vén buzeráns itt hagyta. – mondtam, és elindultam hátra. Oszkár tekintete követett és én is csak őt néztem, mintha megbabonáztuk volna egymást, mintha össze lettünk volna kötve, mintha ő vezetne az asztalok között, hogy lépni tudjak;

– Hogy miért nem vágtad el a torkát… – vetettem oda neki, és elfordultam.

Próza

McCsoda

Teljesen olyan volt, mint az összes többi panelek között húzódó McDonalds étterem. Első ránézésre úgy tűnt, hogy nem tértek el semmiben az előírtaktól.

Ugyanazok a színek, ízek, illatok, mint bármelyik másik helyen, ahol Ronald bohóc mosolyog: „ Csíííííz börger”.

Rendszerint nyolc óra után vonul le a családok hulláma. Apuka, anyuka külön vagy együtt, különböző számú gyerekekkel. Ezután jön egy átmeneti időszak, amikor rendhagyó vendégek érkeznek, gyakran teljesen spontán engedve az éhségnek. Este 10-től érkeznek a valamelyik szomszédos szórakoztató-egységből érkezett ifjak, hogy megkíséreljék felitatni szervezetükből az alkoholt egy kis sajtburgerrel.

Ezek a fátyolos tekintetű, de jól öltözött fiatalok is, mintha szintén egy közös frencsájszba tartoznának, a frizurájuk, a beszédmódjuk és az öltözetük alapján.

Az első ránézés legtöbbször azonban megtéveszt. Még a sajtburgerek sem tökéletesen egyformák.

Ezen az estén a bulizós fiatalok mellett, akik most nem voltak sokan, itt üldögélt Motyi bácsi is. Egy héten kétszer beült ide, vett egy öntetes fagyit, amelyet mindig olyan komótosan fogyasztott el, hogy a végén már csak folyékony, tejes lé lötyögött a poharában.

Nagyvárosok olyan jellegzetes figurája volt ő is, akiről mindenki tudja, hogy kicsoda, de mégis csak olyan néven ismerik, mint Skizo néni, Bűz bácsi vagy Üvöltő srác.

Motyi bácsi igen gyakran motyogott, akár maga elé, akár az olvadozó fagylaltnak, akár egy arra járónak. A monológok lelkes híve volt.

Itt volt egy fiatal férfi is, aki komor arccal nézett maga elé, mint aki valami nagy és elszánt tettre készül. Egy fél literes kóla volt előtte csupán, de ő elmerült a saját világában.

A pénztárban és a lobbynak nevezett vevőtérben is olyan fiatalok dolgoztak, akik diákmunkásként keresték meg a napi betevőt, egyikük egy felnyírt sötét hajú huszonéves srác épp a szomszédos asztalt törölgette, majd hátralépve egy ügyetlen mozdulattal felborította a férfi kóláját.

– Ó, bocsánat. – mondta szerényen, de megalázkodás nélkül és máris szakszerűen kezdte feltörölni. –  Hozok másikat.

– Nem szükséges – mondta a komor nézésű, de a mekis egyenruhás térült – fordult és már a kezébe is nyomta a teli kólás poharat.

– Köszönöm – a komor szeme a diákmunkásos névjegykártyára tévedt – Krisz.

– Nincs mit – mondta Krisz, majd közelebb hajolt – Aki szereti a maga életét, elveszíti azt és aki gyűlöli a maga életét e a világon, örök életre tartja meg azt.

– Most vigasztalni akarsz?

– Nem ez a jó szó. Nem kárhoztatni akarlak, hanem megtartani.

– Micsodát?

– Téged. Az ügyfeleket. A világot. Megmenteni.

– Mitől?

– Az ürességtől, a félelemtől, az önzéstől.

– Miért gondolod, hogy neked kell?

– Valakinek el kell  kezdeni. Miért ne kezdhetném el én?

– Egy Mekiben.

– Mindenütt.

–  Térítő vagy? Hitgyüli? Jehova szemtanúja?

– Nem. Bár amikor nem itt melózok, akkor a Hittudományi Egyetemre járok. Nagyon érdekes, bár sok mindennel nem értek egyet, eltértek a lényegtől.

– És mi a lényeg?

– Higgy. Ne félj és nézz és láss, vedd észre, mindent, amit kell.

Hátulról egy hang kiált:

– Krisztián! Fel kéne mosnod!

– Aki magát felmagasztalja, az megalázza, ami magát megalázza, felmagasztalja – mosolygott Krisz és biztatóan megszorította a másik vállát.

A fiatalember elgondolkozva nézett Krisz vékony alakja után. Pedig már majdnem döntött, majdnem elhatározta magát, de most Krisz derűs lénye megnyugtatta. Nem akart ő meghalni, csak így élni nem tovább.

„ Nézz és láss” hirtelen úgy érezte, kilép önmagába zártságából és új képek, színek, hangok és embereket pillantott meg.

…két asztallal odébb egy bájos arcú lány épp a kiborult táskájával küszködött. A férfi felállt odasétált rámosolygott, és ahogy a noteszek, könyvek és elgurult aprópénz felé nyúlt a lány kedvesen visszamosolygott. Miután közös erővel visszaterelték a táskaakolba az eltévedt báránykákat teljes természetességgel kezdtek beszélgetni. Rendeltek egy menüt, melyet feltűnően lassan fogyasztottak el.

Motyi bácsi odajött hozzájuk, valamit ünnepelhetett, mert már a második fagyit kanalazta be.

– Fiatalember, úgy látom Krisz magán is segített! – kacsintott ki egy csipát a bal szeméből-Nekem volt egy daganatom. Krisz megérintette és a következő ellenőrzésen azt mondta a doki, hogy kisebbedni kezdett. Egy munkatársa múltkor megégette magát és egy érintéssel elmulasztotta a fájdalmait. Persze, azt mondta, csak azért mert tudja, hol vannak ezek a fájdalompontok, de én tudom! Ha ő szolgál ki, mindig nagyobbak az adagok és úgy néz ki minden, mint a képeken! És tudják miért? Mert Jézus eljött másodszor, köztünk él. Most még csak figyel, megismer, tapasztal, de köztünk él! A szakállát meg a haját borotválja, vágja, de itt a mekibe ez előírás.

Bólogattak, mosolyogtak.

Későre járt.

– Hazakísérlek – mondta a fiatalember a lánynak és közben remélte, soha többé nem gondol a zuhanásra.

Kint a sötét utcán az árnyak, torzult arcok és hangok között vitt az utuk és a lány puha keze a fiúéba bújt.

– Hülye ez a Motyi bácsi – nevetett a fiú – Még hogy Jézus a McDonaldsban!

Próza

Ismeretlenek

– Kérem, meghallgatna engem? Segítségre lenne szükségem!

– Elnézést, sietnem kell.

Endre volt a tízedik ember, akit megszólított a hajnali belváros kihaltságában, az egyik panelházból kilépő ember és Endre volt az első, aki meg is hallgatta, az őszi hidegtől fehér leheletű férfit.

– Kérem, tudna nekem segíteni?

– Elnézést, de most nem érek rá.

– Kérem, nagyon fontos lenne! – emelte fel a hangját a férfi.

– Mit szeretne? – kérdezte Endre pontosan abban a lekezelő hangnemben, amit majdnem minden ember felvett volna az ő helyzetében, azok közül, akik már ismerik az utca emberét.

– Tud segíteni, vagy sem? Akar segíteni, vagy nem? – Endre meglepődött a férfi hírtelen megváltozott hangnemén és habozás nélkül válaszolt a férfinak egy „perszével” amit rögtön meg is bánt, ahogy azt kimondta. Úgy érezte kikényszerítették belőle a választ, átvertnek érezte magát, manipulálták, de már nem volt ideje megváltoztatni a döntését, ugyanis a férfi megragadta a karját és behúzta a panelházba. A panelház ajtaja egyenesen egy lakásba nyílt, folyosó és lépcsőház nélkül. De ez a lakás nem is lakás volt, sokkal inkább nézett ki egy fotóstúdiónak. A stúdió közepén egymás mögött ült egy tucatnyi ember, akik most mind őt nézték. Miközben fogalma sem volt miben kell segítenie, az ismeretlenek idegenkedő pillantásától úgy érezte magát, mint parazita egy testben.

– Itt is vagyunk, siessen, üljön le. – súgta fülébe az ismeretlen férfi. Endre ellenkezni akart, de bármit mondhatott volna, az emberek elé tolta az ismeretlen. Endre odaállt a hátsó sor ember mellé, bár fogalma se volt, mi történik körülötte. Megszólalni se tudott, mert még azok a kérdések se jutottak eszébe, amiket ebben a helyzetben fel lehet tenni, sőt még csak az se jutott eszébe, hogy ez milyen helyzet, csak a fejét kapkodta, hátha rájön valamire, a vásznakból, az emberek arckifejezéséből, visszapillantott az ismeretlen arcára is, de hírtelen észrevette, hogy egy kamera nézi őt és a körülötte lévő egy tucat embert. A fények is őket világítják meg. A kamera mellett álló három ember közül, az egyik végül megszólalt.

– Üljön le, kérem! – mutatott a vele szemben álló férfi, a legelső sorban lévő középső székre, mely még tényleg üresen állt. Endre miután meggyőződött róla, hogy tényleg hozzá szóltak és a szíve tényleg kettőször ver egy helyett, ismét kérdezés nélkül leült a meghatározott és már kétségbevonhatatlan helyére.

– Akkor kezdjük el szerintem, már így is sokat vártunk magára. – türelmetlenkedett a kamera és operatőr mellett álló férfi.

– De hát nekem fogalmam sincs, mit kell csinálnom. – mondta ki Endre és még ő maga is meglepődött, hogy megszólalt.

– Nyugodjon meg, vegye lazán. Én teszem fel a kérdéseket, maga pedig csak válaszol. Öt perc, ennyi lesz a felvétel. 3… 2… 1… felvétel!

– Jó napot kívánok, mai vendégünk Nagy István, a kispátári néptánccsoport koreográfusa, oktatója és vezetője. Üdvözlöm önt a műsorban, meséljen a csoportról.

Endre szívét a szájpadlása legmélyebb bordázatában érezte és még mindig azt várta, hogy valaki megszólal, majd tisztázza ezt az egész dolgot. Minél tovább várt, egyre inkább úgy érezte, hogy senki nem fog semmit tisztázni.

 – A csoportról? – kérdezte Endre, de választ nem kapott, csupán a riporter összeráncolt homlokát.

– Hát szóval, hol is kezdjem… – dadogta. –Szóval mi néptánccal foglalkozunk… – körbenézett a néptánccsoporton- és ők a csoport… és Kis… Kispátárból jöttünk. – ő maga se hitte el, hogy ezeket elmondta, úgy kell tennie, mintha egy teljesen más ember lenne.

– És mikor alakult a csoport?

– Azt hiszem 1998-ban. – tippelt Endre, de érezte, ahogy az egyik lány belerúg a vádlijába. – Akarom mondani, ’97-ben. – ismét rúgást érzett – azaz, ’99-ben. – megkönnyebbülésére nem érzett több rúgást.

– Mi az, ami különlegessé teszi a Kispátári néptánccsoportot? – kérdezte a riporter.

Endre ismét körbetekintett, de semmi különlegeset nem talált.

– A csoport egy kis településről jött. Igen, Kispátár egy kis település. – bólogatott.

– Azt nem említi meg esetleg, hogy az országban ez az első olyan néptánccsoport, amelynek mozgássérültek a tagjai? – nézett csúnyán a riporter férfi. Endre a mellette, szoknyában ülő lány combjai helyén most vette észre a testszínű műanyag protézist.

– A mozgássérült embereket is ugyanolyan embereknek tekintem, ezért nem akartam elsődlegesen kiemelni ezt, bár kétségtelen, hogy nagyon különlegesek ezek az emberek. Éppen ugyanúgy tudnak ők is egy néptáncot eltáncolni. Tudja a csoportunk egyik célkitűzése, hogy a mozgássérülteket ne érje megkülönböztetés – vágta ki magát Endre a fogyatékosságot kihasználva és halványan elmosolyodott, hogy milyen ügyesen vissza tudott vágni.

– Egy perc szünetet kérhetnénk – vágott közbe az ismeretlen férfi a bejárati ajtó mellől.

– Természetesen. – válaszolt a riporter. Ahogy kimondta, mindenki elkezdett mozgolódni a teremben, a stúdióban elkezdték állítani a fényeket, a riporter egy lapra jegyzetelt, fehér pólós emberek pedig a vásznakat állították be még pontosabban. Az ismeretlen férfi pedig intett Endrének, hogy menjen oda. A mellette és mögötte ülők a helyükön maradtak, csak ő állt fel és remélte, hogy az ismeretlen ember nem fogja szitkozni őt az interjú miatt.

– Baj van! Most szóltak, hogy Nagy István, az igazi, öt percen belül ideér. Most mit csináljak? – fakadt ki az ismeretlen. – Most mindenki azt hiszi, hogy te vagy a Nagy István. – mutatott a teremben lévő emberekre.

Amikor Endre is végignézett az embereken csak akkor vette észre, hogy a néptáncosok között van egy lány, akinek nem csak a lába helyén volt protézis, hanem a karjai, a válla, a feje és az egész teste abból a testszínű anyagból készült, tulajdonképpen az egész ember egy bábu volt, de nem tanakodhatott ezen túl sokáig Endre.

Ebben a pillanatban a kamera mellett álló operatőr félreállt a kamerától és felszólalt.

– Elnézést, de elfelejtettem megnyomni a „Rec” gombot, újra kellene venni az egészet.

A riporter idegesen közelített az operatőrhöz és ordibálásba tört ki. Közben Endre úgy érezte, hogy most megmenekült, a számára kellemetlen felvételek soha nem kerülnek napvilágra, ráadásul nemsokára ideér Nagy István, az igazi.

 – Sajnálom, sajnálom! – mentegetőzött a kamera melletti ismeretlen férfi – Sajnálom, de nem én vagyok az operatőr. Én csak egy irodai alkalmazott vagyok. Egy ismeretlen ember szólt, hogy segítségre lenne szüksége, de én még soha nem használtam kamerákat. Nem én tehetek erről az egészről. – elkezdett zokogni a férfi.

A vásznak mögül egy ember kiáltott ki szintén zokogó hangon. – Ne, ne csináld ezt! Ne mond el!

A háttérmunkások elhúzták a vásznat, ami mögött ott feküdt a földön egy összegömbölyödött férfi, és zokogott, de nem nézett fel az emberekre, pedig ekkor már az összes reflektor őt világította meg. Endre csak ennyit látott: operatőr. Ott lógott a földön fekvő férfi nyakában a műanyag kártya, rajta nagy betűkkel a felirat.

Próza

Parázsként

A nyár utolsó éjszakája egy világvégi kempingben ér utol. A hátamon fekve bámulom a fölém ívelő alacsony sátortetőt. Bogarak zúgását és a közeledő őszt hozza felém a hűvösödő szél, mely odakinn halkan megmozgatja a fákat. Egyik lábam kinyújtva elér a merevítőig, a másik oldalt felhúzva lóg ki összegyűrt szoknyám alól. Fejem válltáskámon pihen, mely friss tájképeimet és grafitceruzáimat rejti. Rögtönzött párnám mögé hátravetett kezem a feslésnek indult ponyvával babrál. A vázlatfüzetem és a helyi tó társaságában akartam eltölteni egy kis időt, egyedül.

Egyszer csak elmosolyodom a sötétben, mert észreveszem, úgy fekszem, mintha valamiféle jóskártya akasztott embere lennék, csak épp vízszintesen. Mint aki fel van lógatva az életfára, aki számára minden megváltozik.

Képtelen vagyok aludni, inkább felkelek, és az egyik sarokba dobott széldzsekimet magamra terítve kimászom a cipzáras ajtóféleségen, hogy kiszellőztessem a fejem. A nagy füves területen néhol apró kerti lámpák derengenek, közepén a kiüresedett tűzrakóhely áll.

Pár órája, naplementekor még a tűz körül ült a táborhely véletlenszerűen összeverődött társasága. Önmagamat is megleptem azzal, hogy szénceruzáimat hátrahagyva csatlakoztam hozzájuk. Vidáman beszélgettek, próbálták minél lazábbra venni a figurát. Leültem az egyik kőpad szélére, és onnan figyeltem őket. Voltak köztük egyetemisták, nyaraló családosok, és egy vakációzó nagykamaszokból álló csapat is. Valaki énekelni kezdett, majd egy gitár is előkerült, meg tetemes mennyiségű alkohol, csak hogy összemelegedjenek a hűvös tóparti estén. Páran megpróbáltak sötétben focizni a korábbi zivatartól nedves pályán, néhányan pedig részeg sikítások közepette merészkedtek bele a széltől fodrozódó hideg vízbe. Az embereket pásztázva tekintetem ugyanakkor egy hamvasszőke lányon akadt meg.

Már akkor feltűnt számomra, amikor délelőtt megérkeztem. A naptól hunyorogva vágtam át a kempinghelyen, miközben ő az egyik hintánál csevegett pár másik gimnazista társaságában. Biztos a környékről jöhettek. Sáros sportcipőt, szakadt farmert és kifakult pólót viselt. Tartásában volt valami a nyúlánk tizenévesek ügyetlenségéből, szőke tincsek keretezte szeplős arca mégis megfogott. Talán önfeledtsége miatt. Ha elég bátor lennék, megkérdeztem volna, lerajzolhatom-e.

Az este előrehaladtával mindinkább hangosabb lett a lány őszinte nevetése, fogszabályzóval tökéletesített fogsora egyre többször kivillant. Természetes viselkedése mentes volt minden erőlködéstől. Talán tizenhat lehet. Esetlenül állt rajta a vállra terített nagyméretű farmerdzseki, melyet a mellette lévő fiú adott kölcsön neki. A padon ülve térdük összeért, a nagy társaság ellenére csak egymással beszélgettek, egy idő után egyre halkabban. A fiú arcát mintha angyalok formázták volna, hosszú szempillái és felfelé ívelő ajkai mintha egy másik világot idéznének meg.

Korábban, már sötétedéskor elkezdtünk tüzet rakni, ekkor észrevettem, hogy a lány mindig a jóképű sráccal lófrált. Szépek, fiatalok, biztos most találkozhattak először. Még segített fát hordani, aztán időről időre eltűnt vele a kemping kevésbé kivilágított részében. Amikor már jó magasra felcsaptak a lángok, néha visszajöttek melegedni.

Amikor a fiú kis időre eltűnt, sikerült a szőke lányt jobban szemügyre vennem. Pár hosszú másodperc erejéig farkasszemet néztünk, majd elkapta tekintetét. Közelebbről úgy tűnt, szeme magában hordozza kamaszléte összes morbiditását. Ha gondolatai festették volna íriszét, világoskék helyett talán az éj színét venné fel. Halvány szemekkel néz a világra, de fejében ott kavarog kora összes ellentmondása.

Visszatért a fiú, megtört a varázs. Felhagytam az elmélkedéssel, de egy kicsit zavarba is jöttem, talán túlságosan megbámultam. Pótcselekvésként egy bottal kezdtem piszkálni a tüzet, majd rádobtam az utolsó fadarabokat, de akkor már csak azt vettem észre, hogy a különös pár a nádas felé vette az irányt.

Hamarosan csak a parázs maradt, ők ketten pedig nem jöttek vissza. Fokozatosan pernyeként elszállingózott a többi kempingező is. Egyedül maradtam pár izzó széndarabbal az éjszakában. Kimentem a tóparthoz egy ottfelejtett vödörrel és belemerítettem a sötét vízbe, hogy leöntsem vele a tűz helyét. Hangosan csapott fel a fehéres gőz, majd szétoszlott az elcsendesedett környéken.

Most céltalanul járkálok a harmatos fűben, lassan megunom az elém táruló hajnali látkép mozdulatlanságát. Az ég alja már világosodik, amint visszaindulok sátram felé. Gondolatban listát készítek arról, hogy a tó melyik részét szeretném később lerajzolni. Kicsit összébb húzom magamon a vékony kabátot, ahogy simogatni próbál a hűvösödő szellő. Ám a játszótérhez közelítve észreveszem, a hamvasszőke lány ringatózik az egyik hintán. Kölcsönvett farmerdzsekije az oszlopon lóg.

Talán most. Ha odamegyek, megkérdezhetem tőle, hogy készíthetnék-e róla egy vázlatot. Megörökíthetném finom vonásait és az arcát csillagos égként belepő szeplőket. Akár a végsőkig tökéletesíteném a rajzot, hogy mosolyát megőrizzem. Mikor pár lépésre járok tőle, felém fordul. Egyik kezében piros almát tart, melyet gépiesen rágcsál. A lángok helyett derengő lámpa vet fényt a hintán összegörnyedt alakjára. Kurtán felém néz, és észreveszem, arcán kétoldalt patakok csorognak. Szeme parázs, könnyei elmossák korábbi önfeledtségét. Megfordult vele a világ. Most ő a fejjel lefelé lógó ember.

Próza

Konvex

Nézem, ahogy táncol. Táncolsz. Ide nem érnek el a fények.

A táncparkett megfigyelésére alkalmas rejtek ez a homályos sarok, ahol akár magamat is elveszthetném, ha a pohár nem fogná olyan erősen a kezem.

Az üvegűrt abszint tölti ki, fekete. Gyászos társaság, maró gúnnyal ereszkedik le a torkon.

A nyelv kiügyeskedi az utolsó cseppet, s a kristálypohár saját ürességébe fordul. Belsejében táncol a fény, a fényben az arcod, az arcodra fagyott pillanat.

S pupillába vésődnek a neonzöld végtagok, sárga arcélek és jelzőlámpa piros csípők, mint fényszóró vonzásában vonagló élőlények, amikor éles hirtelenséggel a szélvédőre dermednek. Vonaglasz te is, térded rángatod, kezed magasban, nyakad hátravetve. Arckifejezésed ismerősen idegen a kvarcpaláston. Mintha engem néznél.

Elpárologsz, akár az alkohol. És akkor rájövök, hogy magamat akartam szeretni benned.

Magamat csókoltam a szádon, és magammal szeretkeztem.

Nem voltunk. Nem voltál. Csak egy pohár görbülete. Nézem, ahogy táncolsz.

Táncolok az üvegen.

Próza

Villanások

Lepke ismét csak ült és várt. Igen, ahogy a híres 30y szám is dúdolja. Azon a szélcsendes, forró, vágyakozással s egyszerre lemondással teli vasárnap délutánon érezte, hogy nem történik semmi.

– Legyen – mondta, majd ólomlassúsággal behunyta szemeit. – Koncentrálj – suttogta.  – Csak lassan, nem kell elsietni – gondolta.

Mély lélegzetet vett, kecsesen megrázta vállait, mintha így minden rossztól megszabadulhatna.

– Igen, most meglesz – remélte. Hogy mi volt, azt nem tudhatom. Lepi nekem is csak félve mesélte el a foszlányokat és lázálmokat; talán tartva attól, hogy különcnek nézik. Ami persze nem volt véletlen. De a “ceremóniáról” ahogyan Ő beszélt, senki más nem tudott, s minden másért kárpótolt. Sajátos szertartásának minden pillanatát, a készülődés élettel teli, túlcsorduló zamata járta át.

A rituálé iránti szenvedélye minden mozdulatában tükröződött, a hatás csak fokozódott. Elmerültem a szavaiban; extázisba estem, miközben mesélt. Egyre csak lejjebb és lejjebb zuhantam hangjának fürdető vizében. Dallamossága, bíborvörös bársonyleplével cirógatta füleimet. Már-már tobzódtam: nem tudtam meddig lehet ezt még bírni. Idegszálaim pattanásig feszültek, annyira vártam már a folytatást. Szinte beteggé váltam, legszívesebben üvöltöttem volna:

– Elég, ne gyötörj már! Égszínkék szemében ott égett az átlényegülés, az áhítat lángja, melytől pupillája olykor ibolyára váltott; leírhatatlan volt. Ez lelkesített engem is. Benne volt a vibráló vágy, a lelkesedés, a tisztaság a naivitás. S mégis mélyen, a teljes kiábrándultság és mozdulatlanság illata terjengett körülötte, mert mindez csupán – Üres képzelgés – motyogta. Mikor ezek a szavak elhagyták fáradt ajkait, olyan volt, mintha könyörtelenül, szálanként tépték volna ki éhes lelkemnek szirmait. Egy olyan világból, amelyről azt hittem, hogy egy percre, az enyém lehet. Amelyet megérinthetek, amit talán ismerek. Egy varázslatos, ezüstszárnyú, áttetsző szűrőn át, amin még érezni a leheletfinom vaníliacukor ízét. Bepillantást nyerhettem selymes csendjébe, mikor lenyugodott, a mézédes, narancsillatú nap. A pislákoló fénnyel tarkított mezőin futhattam, s a nyüzsgő éjszaka leplébe burkolózhattam, mikor óvatosan kinyitotta sápadt szemeit a félénk hold. A csillagok szegfűszeg illatú, könnyed, fodros ruhácskáikban viháncoltak, s voltak játszótársaim… S mindezt, nehéz volt elengedni. Hisz egyszer csak, látszólag minden ok nélkül megszakadt, visszafordíthatatlanul. – Mára legyen elég ennyi – mondta jelentőségteljesen. Hangjának bódító búgása alábbhagyott. Hirtelen hűvös szellő simított végig hajamon. Fel kellett ébrednem, de titkon mindig oda vágytam vissza; sőt, talán még most is. Egy kicsit.

– Ha legközelebb eljössz, talán mesélek még – incselkedett. Beleborzongtam. Lesütöttem a szemem; szégyelltem bevallani, hogy ezek a cseppek is kielégítőek voltak. Hátborzongatóan belém ivódtak, szirupként körülöleltek, részemmé váltak, s ekkor telhetetlenné váltam. De ugyan ki ne akarta volna hallani a folytatást?! Félig mámoros állapotban nyeltem egyet. Éreztem, ahogy a tenyerem izzad és megremeg a hangom. Minden egyes másodpercben változott a hőmérséklet körülöttem… vagy bennem? Már nem tudtam biztosan.

– Igen, szeretném – feleltem alig hallhatóan, elcsukló hangon, miután magamhoz tértem ziháló zavarodottságomból. Nos, igen; ilyen volt Lepi.

Fordítás

Neil Gaiman: Kapcsolatok

Jupiter és Vénusz szőlőfürtökként csüngtek az esti égbolton,
megfagyva és rezzenéstelenül.
Ha felnyúlsz értük, akár le is szedhetted volna őket.

És a pisztrángok úsztak.

Hó fedte be a világot, elcsendesítette a kutyát,
elhallgattatta a szelet…

Megmutathatom a pisztrángot, mondta a férfi. Örült
a társaságnak.
Benyúlt a kis tavacskába, kiemelt egy tucatot, egyenként mindet,
válogatva és szortírozva,
elválasztva a juhokat a kecskéktől.

És ez volt a halak csodája,
hogy gyönyörűek voltak. Még agyonütve és kibelezve is,
ahogy a belsőségeik ékszerekként csillogtak. Látják ezt? kérdezte, a pisztráng szíve
rubintként lüktetett a kezében. A gyerekek imádják.
Letette, az pedig tovább vert.
A gyerekek megőrülnek érte.

A belsőségeket megetetjük a disznókkal, mondta. Ők most már házi kedvencek.
Nem lesznek levágva. Látják? Láttuk,
nagyok voltak, mint a lovak, ahogy a domboldalon kószáltak.

És jártuk a világot a pisztrángszíveket követve, akár az álmokat,
tűnődve, hogy elképzelnek-e folyókat, csendes nyári napokat,
kövér, ostoba legyeket, amik egy pillanattal tovább kerengnek vagy üldögélnek a kelleténél.
Szabaddá kellene tennünk őket, a pisztrángjainkat és a metaforáinkat:

Értem én nagyon jól.
Most kell kiontani a belsőségeket.
Ma este gyilkoltál.
Kivette a szívet. Nézzék, most jól lehet látni, még mindig dobog. Látják ezt?
kérdezte. A gyerekek ezt a részt szeretik a legjobban. Azért jönnek, hogy ezt lássák.

Csak a szíve, lüktet, újra és újra. Nagyon hideg volt azon az éjjelen,
és a csillagok egyes-egyedül voltak.
Csak ők és a hold az égbolt fénylő foltján.

És ez volt a halak csodája.

Fordítás

Giuseppe Pitré: A messinai herceg

Egyszer volt hol nem volt, élt Messina városában egy kapzsi, de dúsgazdag herceg, aki egy garasért bizony még az anyját is eladta volna. Naponta kétszer megterítettek neki egy szelet kenyérrel és egy üveg vízzel. Minden fényűzés ellenére csak egy felszolgálója volt, akinek minden nap csupán egy fillért, egy tojást és annyi kenyeret adott, amennyit a tojáshoz meg tudott enni. Az előző szolgák már nem bírták tovább, és egy heti munka után felmondtak, és kereket oldottak. A palota mellett élt egy szénkereskedő, akinek volt egy gyönyörű lánya. Elment hát hozzá a szolga:

– Nagyságos asszony, mikor adod már férjhez a leányodat?

– Ha Isten is úgy akarja, és jön egy szemrevaló fiatal, Giuseppe úr.

– Hát a herceg hogy tetszik? – kérdezett vissza

– Az a fukar? Az inkább meghalna, de egy fillért se költene a feleségére, de hát maga tudja, miről beszélek!

– Ne aggódjon asszonyom; majd én elintézem a frigyet. Önnek csak azt kell mondania, hogy a lányának nincs szüksége semmire.

Giuseppe visszament a herceghez.

– Fenséges uram, miért nem házasodik meg? Már rég benne van a korban, és az idő gyorsan elrepül…

– Tönkre akarsz tenni? – vonta kérdőre – De hát tudod, hogy a nők csak úgy viszik a pénzt… nekik aztán minden kell, fodrász, selyemruhák, kendők, hintók, színház…

– De Fenség arról nem tud, – válaszolta az inas – hogy van a szénkereskedőnek egy gyönyörű lánya, akinek nincs szüksége semmire, tulajdonképpen levegőn él. Nincs egy petákja se, nem szereti a fényűzést, sem a bálokat, sem a színházat.

– Komolyan beszélsz? De hogyan tartja el magát?

– Naponta háromszor fog egy legyezőt, legyezi magát, ezzel lakik jól. Bárcsak látná, milyen szép, én mondom magának, Nagyságos uram, hogy menten beleszeret!

– Akkor hozd ide!

Giuseppe újból meglátogatta a kereskedőt és elmesélt neki mindent töviről hegyire. Nyolc nap múlva megtartották a menyegzőt, és a leányból hercegnő lett. No, de mégis mit evett? Az anyja minden nap megsütött neki egy kövér tyúkot és oldalast is készített, és a hercegnő a felszolgálóval elpazarolta a finom ételeket. Az úr mindeközben nagyon meg volt elégedve újdonsült párjával, hiszen nem kellett rá költenie. Egy hónap elteltével az anyós már megelégelte, hogy ő tartja el a két léhűtőt, ezért így fordult Giuseppéhez:

– Uram, mikor hagyják már ezt abba? Most már fizessen az a garasoskodó herceg is egy kicsit, elvégre az ő felesége!

A szolgáló visszatért a leányhoz:

– Majd én megmondom, mit tegyél! (Mert mások előtt mindig hercegnőnek és Nagyságos asszonynak hívta, de amikor egyedül maradtak tegezte a lányt.) Mondd azt a férjednek, hogy nincs abban semmi rossz, ha megmutatja neked a kincseit, csak hogy megcsodáld a gazdagságát, és ha esetleg félne, hogy a lábaid közt elrejtesz néhány pénzérmét, válaszold azt, hogy neked elég az is, ha mezítláb végig sétálsz a kincseken egy rövid szoknyácskában. Ha rábólint, kend be a szoknyádat valami ragadóssal, és amennyi pénzt fel tudsz szedni, hozd el őket!

Elment a férjéhez, de a herceg csak a száját húzgálta, és nem volt kedve megmutatni a feleségének az aranybányáját.

Végül így szólt a lány:

– Ha kételkedsz bennem, hogy elrejtek egy két érmét a cipőmben, nagyon szívesen végig megyek rajta mezítláb, egy szoknyában.

– Ha tényleg így van, rögtön megmutatom.

A hercegnő erre elkezdett vetkőzni. A férje arrébb tolt egy asztalt, kinyitott egy kis ajtót, és leengedte a lányt a kamrába. A lány amint meglátta a csillogó kincseket, tátva maradt a szája. A kétunciás aranyérmék halomba dobálva álltak, olyan sok, hogy még a leggazdagabb királyoknak sem volt ennyi. Egy szempillantás alatt összegyűjtötte a lábával, és a szoknya szegélyébe is került néhány, aztán így fordult hitveséhez:

– Hercegem, nagyon fázom! Add rám a köntösömet, szeretnék nyugovóra térni.

Később a leány a szobájában összerakta egy nagy kupacba a pénzérméket, Giuseppe pedig elvitte azokat a szénkereskedőhöz.

Így folytatódott a harácsolás. A hercegnek mindeközben nagyon tetszett felesége egyszerű élete…

Az uralkodónak volt egy unokaöccse, aki a szemközti palotában lakott. Egy nap a pár meglátta az ablakban állni a fiút.

– Peppino – kiáltott át a nagybátyja – ismered ezt a hölgyet? Ő a kedvesem.

– Fogalmam sem volt róla, hogy megházasodtál. – válaszolta az meglepődve.

– Látogass meg minket a jövő héten! – invitálta a nagybátyja.

A hercegnek eszébe jutott, hogy hiába hívták meg a rokont, ha üres az éléskamra. Ezért támadt egy ötlete:

– Tudod mire gondoltam? A hús nagyon drága, most inkább elmegyek vadászni, öt nap múlva jövök, hozok egy kis vadat, így még spórolhatunk is.

– Rendben, de siess vissza! – válaszolta neki hitvese.

Amint a nemes elindult a nagy vadászatra, a felesége elküldte Giuseppét a kulcskészítőért.

Ahogy megérkezett a mesterember, az asszony egy kéréssel fordult hozzá:

– Azonnal csinálj egy másik kulcsot ehhez az ajtóhoz! A régit elhagytam, és most nem tudok lejutni.

A kulcsos el is készítette, pont annyi idő alatt, míg én ezt a történetet elmesélem nektek. A hercegnő lement az aranyakhoz, és összeszedett egy nagy zsák pénzérmét, miután mindent gondosan a helyére tett, felhozta a csomagot.  Megparancsolta a szolgáknak, hogy tapétázzák be a szobákat, fessék le a bútorokat, a csillárokat, az ajtókat, az asztalokat, a padlótól a plafonig mindent alakítsanak át.

Visszatért a férje:

– Mi folyik itt? Ez már nem az én házam?

Megdörzsölte a szemét, és nem értette, mi történhetett.

– Szolga, de hát hová tűnt a fényűző palotám? – kérdezte forgolódva, majd lement a kincsestárba.

– Fenség – válaszolta az ajtónálló – mit keres annyira? Miért nem megy fel a kamrából?

Az uralkodó tovább gyötrődött:

– Úristen! Az összes pénzt elvitte a feleségem!

Belépett a többi helyiségbe is, meglátta a fehér márvány lépcsőt és a pompás szobákat.

– Az összes pénz…. a feleségem!

Megpillantotta az asztalokat, a kanapékat, a szófákat, a foteleket:

– Az összes pénz…. a feleségem! – sopánkodott.

Amikor megérkezett a hitvese, ő már ágyban volt.

– Mi bajod, kedvesem? – kérdezte meglepve az asszony.

– Az összes pénz…. a feleségem!

A főúr majd meg őrült a kétségbeeséstől. A felesége úgy tett, mintha nem értené, miről beszél, ezért hívatta a jegyzőt és négy tanút.

– Magát meg mi lelte? Végrendelkezni akar? – kérdezte a jegyző.

– Az összes pénz…. a feleségem!

– Mindent a feleségére akar hagyni? Jól értettem?

– Az összes pénz…. a feleségem! – hajtogatta önkívületben szegény.

A herceg ezután azonnal kilehelte a lelkét, legalábbis a jegyző így írta le a végrendeletben. A hercegnő lett a kizárólagos uralkodó, és nem telt bele sok idő, meg is házasodott Giuseppével. Így történt, hogy a fukar felhalmozott vagyonát mások tékozolták el.

Fordítás

Silvana De Mari: Az aranyszemű macska

Hat hónappal később,
utolsó nap a suliban,
9:00.

Egy csodás, nyári napon Fiamma, Leila, Maryam, Umberto és Ursula kis csapata (a morgolódások és kétkedő zúgolódások elkerülése végett szeretném leszögezni, hogy a nevek szigorúan betűrend szerint vannak felsorolva) elsöprő fölénnyel nyerte meg a városi iskolai versenyt: az ő kutatásuk volt magasan a legjobb. Odakint tiszta volt az ég, s friss a levegő, így a díjátadó ünnepséget a szabadban, az udvaron rendezték meg, ahová a székeket is kivitték. A földszinten a lépcső felénél a kis ovális ablakban gubbasztva az aranyszemű macska is őket nézte.

A kutatásaik elképesztő és rendkívüli eredményekről tanúskodtak. Szinte mindannyian könyvtári tagok voltak, mint az később kiderült, ugyancsak ez a hely bizonyult a legjobbnak a találkozókra, miközben a cica az ablak túloldaláról figyelte őket. Miközben Umberto a netet bújta információk után, addig Ursula az idős bácsikat faggatta – a hetvenegynéhány éveseket, hogy egészen pontosak legyünk -, akik kis, elfeledett hegyi vagy part menti városkákból jöttek.

Meghökkentő eredmények születtek: ketten rávilágítottak arra, hogy a Halloween ünnepe valójában nem is Amerikából származik. Európában mindig is jelen volt, és egészen ötven évvel ezelőttig tarotta magát ez a hagyomány. Sikerült információkat szerezniük arról, hogy Olaszország déli és északi vidékein, Svájcban, Franciaország déli részén, illetve Írország, Skócia, és Norvégia egyes falvaiban miképp ünnepelték a mindenszentek napját; kis lámpásokat rejtettek kivájt tökökbe, hogy csak a szűrt fényük látszódjék. Míg ez az árnyak ünnepe volt, a pislákoló lámpásoké, melyek az ősz sötétjében születtek; addig a karácsony a gyertyák és az élénk fények ünnepe, melyek azért világítanak télen, hogy ilyenkor se feledjük, hogy a fény és a nyár hamarosan visszatér. A halottak napját némán – ha úgy adódott – kis, éjjeli körmenetekben volt szokás ünnepelni, a köd homályába burkolózva, anélkül, hogy a plébános, vagy a lelkész beleszólna, vagy anélkül, hogy egyáltalán tudnának róla. Ez volt az az ünnep, amikor az élők találkoztak szeretett halottaikkal, s miközben rájuk emlékeztek, abba a hitbe ringatták magukat, mintha az őket megcirógató szellő a sötétben valamely rokonuk üdvözlése vagy lélegzete lett volna. Ez volt az az ünnep, amikor az üldözők megemlékeztek az üldözöttekről, s Európa felidézte a múlt egyik legszörnyűbb, legkegyetlenebb és legértelmetlenebb tragédiáját: a boszorkányok mártírhalálát, akik jobbára parasztasszonyok voltak, eltekintve néhány ritka esettől, amikor az arisztokraták köréből kerültek ki.

A mindenszenteket leginkább angolszász nyelvterületen szokás Halloweennak nevezni. Egy olyan vidéki ünnep volt ez, amit nem a paraszti kultúra részeként, hanem egyfajta szubkulturális eseményként, az alacsonyabb rétegek sajátjaként tartottak számon. A földműves parasztokat semmibe vették: jobbágyként sínylődtek, aljas, átkozott fajnak tartották őket, akiket gyakran gyötört az anyarozs, s majd’ belepusztultak az éhínségbe. Kétrét görnyedtek attól a veszedelmesen sok munkától, ami rájuk nehezedett, mint azokban az országokban, ahol a gyerekeknek mindent a hátukon kell cipelniük, mint a szamaraknak.

Mivel az ünnepeik csak szájhagyomány útján maradtak fenn, a városiasodás és az írástudás terjedésével a feledés homályába merültek. Egyetlen kivételtől eltekintve: mivel az amerikai forradalom nem volt se több, se kevesebb, mint egy szimpla paraszti felkelés, mégis egyedülálló volt abban, hogy az alsó néprétegeket arra bátorította, hogy történelmet csináljanak.

Eleinte a föld volt a legtöbb érték, de nem úgy, mint a burgundi hercegség, vagy a szászországi protektorátus idején, hanem a kerítéssel elhatárolt értelemben, ahol tudtak kukoricát termelni, vagy épp csirkét nevelni. Később a tehenek és ökrök, illetve ostorok váltak mítosszá: összeterelte a csordát, valamint a sarkantyú, ami arra szolgált, hogy az állatokat eljuttassa a prériről a vágóhídra. A mindenszentek ünnepe az árnyékból bújt elő, hogy hivatalosan is Halloweenná válhasson, a boszorkányok ünnepévé.

Most Fiammán volt a sor, aki boszorkányokról, szerencsétlen, rabláncra vert, megkínzott és megégetett nőkről beszélt, akik semmiről se tehettek, vagy ami még rosszabb, az egyetlen bűnük azt volt, hogy segítettek összegyűjteni a gyógyfüveket a rossz álmok és az olyan paraziták elűzésére, mint például a fonalféreg. Arról a rettegésről beszélt, amit akkor élünk át, amikor bekerítenek és meg akarnak ölni minket, szembeállnak velünk, és minden lélegzetvételünket figyelik; ők ugyanazok, akikkel előző nap még órákat töltöttünk együtt, ismerősként, barátként, s testvérként tekintettünk rájuk. Hirtelen mindenki dicshimnuszokat zeng a halálos ágyunknál, a megsemmisülésünk bágyadt reménnyel teli pillanatában, ami megszabadít minket a földi szenvedésektől. Beszélt arról a borzalomról, mely akkor árad szét a testünkben, amikor az ellenség fölénk magasodik, és ez az ellenség nem más, mint a saját népünk, a saját nemzetünk. Fiamma szót ejtett az emlékezés fontosságáról, és egyben arról is, hogy Európának emlékeznie kell a halottjaira, mert ahol nincs megemlékezés, ott megértés sincs, s így a borzalom bármikor újra megismétlődhet. Mesélt a vérontásokról, a máglyán elégetett csontokról, az égbekiáltó sikolyokról, melyek semmilyen különösebb hatást nem értek el; s ezért azokon a helyeken, ahol az inkvizíció csúnyán lesújtott, nem ildomos a pizzériákat Boszorkányüstnek nevezni, a trafikokban és ajándékboltokban pedig nem illendő mosolygós, seprűre rögzített játék babákat árusítani. Hiszen amiket a koncepciós perek során véghezvittek, azok legalább olyan szörnyűek voltak, mint amiket a náci koncentrációs táborokban műveltek. S minden olyan helyen, ahol ártatlan emberek esetek áldozatul fontos, hogy a szenvedéseikről megemlékezzünk: akár virágkoszorúkkal, akár égő mécsesekkel. Ott, ahol ezek a koncepciós perek zajlottak, igenis szükség van a virágokra és a mécsesekre.

Végül pedig Maryam vette át a szót: ő is mesélt az országában lévő boszorkányokról; az olyan nőkről, akiket nem láttak szívesen, s inkább kiközösítettek.  Felolvasta a gépelt lapokat. Az orvosi szakszó: infibuláció, a latin ’fibula’ szóból származik, olaszul ’fibbia’: az érintett területen a húst felvágják, és újravarrják egy szörnyű erényövet kialakítva, amelyet elviselhetetlen fájdalom és hegek árán minden hónapban újra és újra késsel megnyitnak. A női körülmetélés, amit a lányok ellen elkövetett szexuális kínzás, csonkítás kategóriájába tartozik; a legfájdalmasabb és legkegyetlenebb az összes szexuális csonkítás közül, mert pontosan a test legintimebb pontját érinti, azt ahonnan a szerelem gyümölcseként sarjad az új élet. Sok országban mind a mai napig elkövetik ezt a szörnyűséget a lányokkal szemben. Altatás nélkül, mérhetetlen fájdalmak kíséretében a lábak közül kivágják a hús egy részét, aminek ideális esetben, a helyén kellene maradnia, ahol mindig is lennie kellett volna, hogy amikor eljön az idő, élvezni tudja a szerelem adta gyönyört. Maryam részletezte a statisztikákat, a számokat, amelyek hűen tükrözik a katasztrófák, a korai elhalálozások, és fertőzések adatait, melyek megnehezíthetik, vagy akár halálos veszélyt is jelenthetnek a szülés során. Említést tett még az ebből fakadó szégyenről, ami leírhatatlan szenvedéssel, a megvetés terhével és az önutálattal jár együtt. Elmondta, mit jelentett kiközösítettként élni, a tényt, hogy ezek a dolgok tabutémának számítottak, ha valaki mégis szóbahozta őket, akkor azonnal boszorkánynak titulálták. Megemlékezett az összes elhunyt lányról, s hozzátette, hogy ez egy olyan seb, ami nemcsak a testen, hanem a lelken is nyomot hagy.

A beszédet végül egy szűnni nem akaró, hosszú tapsviharral fogadták az ünnepség résztvevői.

Vers

Kaméleon

Kapaszkodásom lassan kihűl.
Csupán azt lesem, mi körbeszáll.
Ragad a nyelvem, mi másra?
– hogy véget érjen a röpködés, célja ennyi.
Bár laktat, és leköt: ne vegyem észre,
mi takar? S a meleg talán kellemes,
de megéri-e belenőni, ha
rám szűkül újra és bezár?

Fullaszt,
amíg megfeszül bennem
az eleven s befed egy holt burok,
kivakarom magam újra.
A régi vedlésbe szorulok lassan,
üres vagyok. Belül, az üvegembe zárva
nézek ide-oda, a látvány különböző,
mégse más: hisz mi közelembe kerül, úgy marad –
egyedül én lehetek csak a változás.

Vers

Rétegek

Egyszer elmész, már tudom,
hogy mikor, azt nem, csak azt tudom,
hogy a fiók kihúzva marad,
a termosztát a közepére csavarva,
a cukor a pult szélére olvadva
a kávé kifolyva, a zuhanyzóban
a fürdésed emlékei, a cseppfolyóssá
vált aznapod is ott marad,
mikor elmész, és az érintésed
marad itt, a hiánnyá szilárdult jelenlét
a bőr rétegeibe ágyazódva.

Vers

Pixelek

Már megint újranézem azt a videó
rólad, figyelem, ahogy a kijelző a
térbe vetíti a tested, és egy forgácsot
belőled, egészen addig, míg egy személytelen
bőrmasszává nem válsz. De közben minden egyes
alkalommal értéktelenebb leszel.
Mintha a pixelekbe mentett
újrahasznosíthatóságod
egymás után törölné ki a rólad szóló mintákat
bennem. Képekké tömörített mozgókép,
aminek tudni akarlak. De csak ennyit hagytál
magad után, egy sim-kártyára mentett
vágyakozást, amit bárhogy próbálok,
nem tudok leformázni.

Vers

Színpad

Lánggombóc elemeire hull,
a szikrázó gömbök pedig
táncolva szaladnak az égre,
nagyobb fényt szórnak,
mint világba öltözött otthonok,
ölükbe veszik a földet,
és díszítik,
ünnepre készül.
Lenn ezernyi apró tükör
néz ámulva
egy megkoszorúzott éjszakát,
kívánságuk zenél,
bárcsak,
aztán vége. Csodálkoznak,
ilyen rövid is lehet élet.

Vers

Szükség

Éjszakába írjuk át sorainkat,
s áthúzzuk kedvenc történetünket
egy másikba, elmosódnak a határok,
már nem védi korlátainkat
se útlevél, se hagyomány
egymás sorsát érezzük magunkénak
és elhisszük, hogy belénk a koffeinnel
tehetség is borul.

Ma rájövünk, hogy csak egy csepp jutott,
mint parkettának a vasárnapi húslevesből,
és egyszerre belénk ivódik a rabság,
hiába titkoljuk,
a lassú szívverés meggondolttá tesz
minden kiejtett hangot.