Category Archives: Próza

Próza

Kárókatona

Esküszöm, hogy radioaktív, basszameg!

Mert ugyan nem mostuk minden nap azt a szennyet, de eleget láttunk belőle ahhoz, hogy tudjuk. Aznap a lángossütők is kisegítettek minket, mert semminapnak ígérkezett, amikor a hajnali napsütés után egyenletes felhőtakaró borul az égre. Ilyenkor a lángos ki se nyit, de mi minden reggel ott pakoltunk, kivéve, ha éppen már szakad. Úgyhogy segítettek a lángossrácok, cserébe az ingyen órákért a bicajokon, amiket az ingyenkajáért adtunk nekik, szóval így forgattuk körbe-körbe a szívességeket. Ilyen volt a stégsikálás, amit vödörrel, gyökérkefével, meg a tó vizével kiviteleztünk. Meg volt erre egy mondásunk is:

– Tudjátok, mivel mosom fel?

– Nem.

– CIF-fel.

– Hogy az Istenbe?! A vödörbe nyomod bele? Túl drága ahhoz…

– Nem, de ez a víz Cián-Iszap-Fekália.

Tényleg, hisz leszedni nem lehetett, csak szétkenni tudtuk a seprűvel a sugárfertőzött madárszart. Bevontuk egy réteggel a napok, hetek, szezonok alatt, szép egyenletesen kentük el, hogy ne tűnjön fel a vendégeknek. Aztán folyamatosan csatázhattunk napközben a kacsacsaládokkal, néha nagy merészen előbújtak a nádasból, amit legtöbbször lerendeztünk annyival, hogy lassú, kemény léptekkel végigcsattogtunk a stégen, ők meg szépen lassan kitotyogtak az utunkból, de mikor jókedvünk volt, vagy ránk tört a gyakori unalom, akkor vadászt játszottunk. Egyikünk sem látott puskát sosem, hajtani is csak a lányokat hajtottunk, de előtört egy ősi ösztön, ahogy kezünkbe simult az evező, és kilopakodtunk a deszkákra. A kacsák semmit sem sejtettek. Lassan, majdnem laposkúszásban közelítettünk az áldozat felé, pattanásig feszültek az idegek, megállt a levegő vadász és prédája között, az egész strand lélegzetvisszafojtva figyelte, meglesz-e a vacsorára való, de mikor lőtávolba értünk, a kacsák ráérősen elkezdtek távolabb bicegni, ilyenkor elfogy a vadász legendás türelme, és kiront. Persze sosem talál célt, annál többet láttak rövid életükben a madarak, az evező tolla csak a levegőt hasítja, mert már el is bújtak a nádfalban. Mi pedig kidüllesztett mellel visszaülünk őrhelyünkre, hiszen jól végeztük dolgunkat, a stég szarmentes maradt. Egyszer még a legnagyobb bombázót, a kárókatonát is elijesztettük így. Az aztán olyan nyomokat hagy, amik, még ha azonnal le is vakartuk, beleégtek a deszkába, és szezonvégig ott feketélletek a vendégek undorára. A kárókatona, ő a király ott, a nádas kis madarai közt, éjsötét teste fölött sárga koronával.

A hattyúkkal egészen más volt a helyzet. Azok sosem szálltak be a játékunkba, naponta kétszer tűntek csak fel a stég körül: egyszer kilenckor, amikor elkezdtünk kinyitni, egyszer pedig délután, négy óra magasságában, amikor már végigjárták Keszthely felé a partot, a turisták kenyérmorzsáira éhesen. Szép kis család volt, minden szezonban legalább öt fiókát nevelt a tojó, amik aztán szépen elfogytak a nyár végére, egy a horgászok áldozatául esett, egyet még tojáshéjjal a seggén nyelt el egy kapitális harcsa, egyet megmérgeztek, egyet meg csak simán a halálba szekáltak a testvérei, így lett minden augusztus végére két-háromtagú a család. Pedig milyen ravaszak voltak! Mérnöki pontossággal kerültek el minket, hogy még csak súrolni se tudjuk őket egyetlen ütésünkkel sem. Pontosan ugyanúgy járták a táncukat minden nap.

A keszthelyi kanyar összes strandjában ismerték ezt a családot, bosszúságban tartották a vízimentőket és a horgászokat és rettegésben a fürdőzőket. Sztorizgattak is róluk a kocsmában, sőt az újságban is megjelent egy cikk a legnagyobb rémtettéről. A Blikk egy 2014. áprilisi cikkében arról számolt be, hogy előző év nyarán a vonyarcvashegyi nádasnál egy gyanútlan, fiatal pár csónakázott, amikor lecsapott rájuk a fehér szörnyeteg. Talán keresztezték a család útvonalát, talán csak sebezhetőnek látszottak, annyi biztos, hogy a lovagias srác a hattyú első szárnycsapására a tóba ugrott, nem úgy, mint barátnője, akit lerohant a megvadult állat. A lány sokkos állapota miatt a későbbiekben alig tudott visszaemlékezni az eseményre, csak annyira, hogy miután a hattyú leteperte, nagyon furcsán érezte magát. Az eset megjelenése után többen is jelentkeztek, hogy hasonló támadásnak voltak szemtanúi vagy áldozatai, de egyedül a cikkben szereplő lány adott életet egy tollas kisbabának kilenc hónap múlva. A torzszülött pár óra után elpusztult a kórházban, így a cikken kívül semmi sem igazolta a megtörténteket.

***

Talán a szél bolondította meg, de egy viharos délután az apa letért a megszokott útról.

Az eső elől menekülve egy sikolyra figyeltünk fel. Körbefordultunk, és a strand közepén megláttunk egy kislányt. Kezében egy csomag pattogatott kukoricával földbe gyökerezett a lába és tátott szájjal bámult maga elé. Nekünk is leesett az állunk, ahogy megláttuk előtte tornyosulni azt a rettentő fehérséget, tizenkét kilónyi toll- és izomtömeg közeledett felé vészjóslóan, a kaja után kapkodva. Elhűlt bennünk a vér, egyikünk sem tudta elképzelni, mekkora is ez a madár valójában, akkor láthattuk először, hogy magasabbra nyújtja a nyakát, mint egy hét éves kislány. Hamar felocsúdtunk, ahogy felébredt bennünk a vadász, egyszerre kaptunk három evező után, és hajszára indultunk, úgy rohantunk az ágaskodó vad felé, mintha az életünk függne attól, melyikünk evezője talál előbb célba a testén.

Olyan szépen csattog a hattyútoll, hogy azt elmondani nem lehet! Akkor is, amikor nekifutásból felszállnak a vízszínről, de a műanyag lapok olyan zenét csaltak ki belőle, mintha egy zongora billentyűit ütöttük volna. A magasnyakú király sziszegve vonult vissza a birodalmába, hiába futottunk utána, szempillantás alatt eltűnt a nádasban, hangos ropogással törve utat magának a sűrűben, mi pedig sokadjára is elnyertük a nap hősei címet. De ahogy az apuka hálás kézfogását fogadtuk, úgy is csak az járt a fejünkben, hogy a madár levadászása volt a legjobb dolog a napban.

Képzelhetik, micsoda dicsőség lett volna elejteni a kárókatonát!

***

Azon a napon viharnak híre se volt. Készültünk a szezon egyik csúcsára, júliusi hétvégére, és ahogy unottan kapkodtuk össze a placcot, megláttunk a stégen ücsörögni egy férfit. Csak mérgesen sóhajtottunk, már megint nem bírja kivárni valaki a tíz órát, hiszen úgyis ott vannak a csónakok, miért ne lehetne már most kibérelni őket egy tekerésre, miért is várnánk el nyáron bárkitől, hogy megértse, bőven elég az embernek a munkaidőn belül dolgozni. Nem baj, Dani kint mossa a bringákat, majd visszazavarja a partra, hogy itt kell fizetni, innen meg továbbküldjük másik éghajlatra, amíg ki nem nyitunk. De Dani nem volt a stégen, épp az elmaradhatatlan felmosót és vödröt hozta ki, ezért visszafordultunk a víz felé. Nagy lett az izgalom, mert a férfinek híre hamva se volt, de ott, ahol egy perce látni véltük, egy karcsú fekete alak nyújtózott.

A kárókatona.

Fenséges tollai a szélrózsa minden irányába meredtek, ahogy tisztítgatta őket. Hosszú nyaka lehetetlen irányba tekeredett szárnya alá, majd kinyújtózott, hogy mindenki láthassa pompás méretét. Ő a Balaton teljhatalmú ura, a fekete villám, minden hal rémálma! Egymásra nézni is alig mertünk, mert a levegő jéggé fagyott, ha leejtettünk volna egy legyet, azt is tisztán lehetett volna hallani, vagy valami ilyesmi. A torkunkban kezdett dobogni a szívünk, ahogy megfontolt lépésekkel lopni kezdtük a távolságot a stég vége felé. Centiket csúsztattuk csak a lábunkat, senki nem mert gyorsan haladni, vagy egyáltalán lélegezni, hiszen hosszú szezonok alatt csak egyszer adódik ilyen lehetőség, ilyen nemes vad. A madár meg csak tovább tisztálkodott, nem szúrta ki az őt kiszemelő három, kegyetlen vadászt. Egyre lassabbak lettek a léptek, egyszer szorosabban markoltuk az fegyvereket, Gábor kezében az evező, Daniéhoz szinte hozzánőtt a gyökérkefe, én pedig egy diszperzites vödör peremét szorongattam. Úgy lapultunk görnyedt háttal, ahogy nagymacskáktól, a vadászat királyaitól lestük el National Geographicról. Még öt méter van hátra. Formátlan tollszobrunk továbbra is kecsesen és ráérősen mosdott. Már csak négy méter. Talán egy perce nem vettünk levegőt. Aztán három méter. Pattanásig feszülnek az idegek. Két méter. Az izgalom a tetőfokára hág. Egy…

Ebben a pillanatban kapta felé a fejét a fekete úr. Szikrázó pillantással találkozott a szemünk, de nem a megszokott, sárga szivárványhártya keretezte a pupilláját, hanem olyan vakító kék volt, mint az ég színe. Olyan hirtelen olvadt fel a pillanat, hogy  mozdulni sem tudtunk, tátott szájjal néztük végig, ahogy a kárókatona rikoltott egyet, de olyan vérfagyasztót, hogy talán még a tihanyi visszhang sem mert válaszolni rá, pedig beleremegett az egész víztükör, aztán kitárta a szárnyait, de basszus, hogy mekkora szárnyi voltak, ha nem ereszt gyökeret a lábunk a stégbe, tutira seggre estünk volna, aztán… az aztánt már nem tudjuk elmesélni, mert mindhármunk csak egy erős villanásra emlékszik. Hogy egy kurva turista, vagy a természet sietett a madár segítségére, már sosem tudjuk meg.

Mi meg, miután felkapartuk az állunkat, és pihentünk egy kicsit az árnyékban a nagy izgalmakra, arra a következtetésre jutottunk, hogy a fasznak akartuk elkapni, úgyis keserű a húsa.

Próza

A postás

A szép csempékért el kell menni messze, egy távoli helyre.

A férfi, akit Ignácnak hívnak, felvett a földről egy csempét a csempedobozból és azt mondta: – Ez a csempe nem jó. – erre a mondatra nagyon mérges lett a főnöke, aki megkérdezte:

– Miért nem jó?

Ignác főnökén egy furcsa sárga műanyag kalap volt, és a kezében tervrajzok voltak, amiket gyűrögetett, mert mérges volt Ignácra. Egyébként Ignác főnöke Lego-ból volt.

Abban a pillanatban megjelent valami érdekes árnyék az előszoba ajtajának kis üvegezésében és kattant is egyet a zár. Olga már előre köszönt. – Szia apa! – fel se nézett az iromány elől, csak úgy köszönt, megszokásból.

– Szia! Mit csinálsz?

– Írom a leckét.

– Na de miért pont az ebédlőben, az asztalon? Menj fel és írd meg a szobádban, nem véletlenül van saját íróasztalod. – és valóban Olga ott ült a bükk fa ebédlőasztalnál, a hat székből az egyiken. A díszes terítőt felgyűrte és a könyveit oda pakolta, hogy a terítő véletlenül se tudja visszafoglalni a helyét.

– De apa, sokkal jobb idelent.

– Jó, legyen, de majd pakolj el magad után, ha befejezted! – dorgálta meg a lányt.

Miután teljesítette Olga apja a kötelező atyai szigort, ő is leült az asztalhoz, hogy a mindennapi rutinjának eleget téve, a sportújságot lapozgatva szürcsölje el aznapi második kávéját.

– És mit írsz? – kérdezte Olgát, de nem nézett fel az újság mögül, amit kezében tartott.

– Kaptunk egy házi feladatot, hogy írjunk a szüleinkről!

– És te mit írsz? – érdeklődött az apa.

– Hát rólad! Te vagy Ignác és te vagy a legjobb csempeburkoló. – Olga apukája összehajtotta a sportmagazint és a lányra nézett.

– Micsoda? Ki az az Ignác? Nem is Ignácnak hívnak és tudod, hogy a postán dolgozok!

– Igen, tudom, de szeretném megírni a legjobb szöveget az osztályból.

– Badarság, egy burkoló mitől jobb, mint egy postás?- horkant fel.

– De apa! Ez a legjobb burkoló az egész világon. – magyarázkodott a lány.

– Miért nem a legjobb postás? – odahajolt, hogy belenézzen a még rövidke fogalmazásba.

– Hogy micsoda? Egy Lego a főnöke? Lányom! Ennek így nincs értelme, ezt így nem adhatod oda a tanárodnak.

– De apa, ilyet senki nem fog írni. Tudod, a többiek azt fogják írni, hogy az apukájuk milyen, hogy tényleg milyen, de azt egyik se fogja írni, hogy Lego a főnöke. – mosolyodott el Olga.

– Kislányom, nem az a lényege a fogalmazásnak, hogy badarságokat írj, hanem az, hogy amit leírsz, azt szépen megfogalmazd. Azé lesz a legjobb, akié a legszebben van megfogalmazva.

– Jó, apa. – mondta duzzogva a lány.

Apukája ezzel elindult a nappali felé, jobb kezében a csészével, amely egy olyan foltot hagyott a tölgyfa asztalon, ami estére szinte letörölhetetlen körgyűrűvé válik. Másik kezében pedig ott remegett a hetilap, egy focista ábrázatával a borítón.

Olga az intés ellenére úgy döntött, hogy a történetet nem változtatja meg, és semmi esetre sem javítja ki azt azon szempontok szerint, amelyekkel az előbb látta el apja. A javítás helyett már meg is jelentek fejében az új gondolatok, a történet fontosabb részletei: A burkoló, aki a legprecízebb, aki éléről megmondja milyen fajta csempét tart a kezében. Látja, melyik van megnyomódva, látja, ha rosszul festették be, vagy ha a külső mázon valami apró hiba található és észreveszi a legkisebb repedést is a felületen.

Ignác, ha kap egy helységet, rendszerint egy fürdőszobát, minden csempének kiosztja a megfelelő helyet. A nyomott oldalú csempe mellé nem kerülhet az, amelyikben repedés van, vagy a széleknél, a vágott csempék csonkoltságát figyelembe véve, csak a legszebb csempék kerülhetnek melléjük. A csempék a falon fentről lefelé mindig egyre szebbek legyenek a szem vonaláig, majd innen lefelé az egyre rosszabbak. Ezen elvek alapján minden csempének megvolt a felcserélhetetlen és kizárólagos helye.

Ignác szakértelme okán nem szerették őt a főnökei, mert legalább kétszerese volt időben az ő négyzetmétermunkája, mint akármely másik burkolóé, a szakemberek pedig inkább nevettek a szőrszálhasogató pontosságán, mintsem elismerjék őt.

Rengeteg gondolat terjengett Olga fejében és elkezdett írni:

– Ez a csempe akkor se jó! – mondta Ignác

– Ha nem jó a csempe, ki vagy rúgva!  – mondta Ignác főnöke, aki egy Lego.

Ignác ezért felhasználta a rossz csempét is. A szobát külföldi csempéből kellett kirakni…

– Apa, hol vannak a régi csempék? Amikből a konyhát csináltuk és kimaradt?!

– kiabált Olga a másik szobából apjához.

– A pincében van még egy pár bontatlan csomag, de miért kell az neked? – kiabált vissza az apja.

– Semminek!

Olga lement a pincébe és csak egy pár perc múlva jött vissza, és már folytathatta is a szöveget:

A szobát külföldi csempéből kellett kirakni… Tozzo kerámia padlóburkoló gerslap 33x33mm méretű, PEI 2 kopásállóságú csempéből.

Ignác kirakta a szobát, de a sok csempét, mindet külön kiválogatta…

Olga még aznap egészen sokáig foglalkozott a fogalmazás írásával. Másnap apja vitte el az iskolába, de csak félig, az út másik felét gyalog kellett megtennie. Ez az apától egy érdekes kompromisszum volt, mellyel eleget tett a lányának, félig, és időben beért a munkahelyére is. De ma is vissza kellett fordulnia és odaadnia a táskát Olgának, amelyet az autóban hagyott a lány. Az apja ilyenkor kissé dühös volt, mert tudta, hogy a lány direkt csinálta. Tudta, hogy Olga nagyon szereti, és szereti, ha odafigyel rá. Mire odaért a táskával már nem is mérgelődött, végül is haragudjon a lányára, amiért ennyire szereti őt?

Aztán mikor elkezdődött az óra, persze Olga jelentkezett csak, amikor megkérdezte a tanár, hogy ki szeretne először felolvasni. Nem is izgult a lány, mindenki őt figyelte a teremben, csend lett és belekezdett. Jól ment, most az olvasás is, néha fel is nézett, egyszer a tanárnőre is.

Olga a történet végéhez ért: Ignác hazaér a munkából és a szerszámait leteszi a pincében. Ignác esténként megkér, hogy aludjak vele, de én nem mindig akarok, de olyankor is muszáj vele aludnom. Amikor vele alszom, mindig megölel és csókolgat és megfogja a melleimet.

A tanárnő homloka egyszerre ráncba rendeződött, düh feszítette meg arcát és Olgára nézett.

– Nem egészen értem, amit írtál. Miért írtad ezt? Valamit csináltak veled otthon? –értetlenkedett a tanárnő.

– Jaj, elnézést tanárnő, apa mondta, hogy nem szabad ezt leírnom. – mondta Olga és megbánta, amit csinált, mikor meglátta a tanárnő vörös fejét, és mai napig nem érti, mi idegesíti fel a felnőtteket annyira a Lego főnökben.

Próza

„Anfisa… holnap…”

Anfisa holnap felnő és nem lesz,
 mit belőnie a papának és betenni a mamának.
Anfisa holnap kimegy az utcára és pénzt kap, ha elmegy egy körre.
Anfisa ma két éves.
 A mamája azzal a kanállal eteti, amin a heroint melegíti.
Anfisa már akkor több drogot használt, mikor megfogant, mint a mama és a papa tíz év alatt.
Anfisa vigyázz magadra, ha tudsz.
Ámen.

Mása sétált egy szökőkút körül körbe-körbe. A szobor, ami köpködte a vizet egy négykezű, négylábú szörny volt Moszkva egyik rejtett kis utcájának végén. Neonszínnel töltötte be a mögötte lévő teret. Tékozló öröm és ordító szorongás váltakozott Másában. Most éppen attól, hogy a fénysugárba még beleesik-e a teste árnyéka vagy nem. Mása menekült. Menekült a letartóztatástól, amit a tegnapi rendszerzavarás miatt indítottak ellene. Nem volt már fiatal ezekhez a balhékhoz annyira, hogy megússza az összeset úgy, mint régen, mikor felhők fölött tudott repülni, ha lecsukta szemeit. Fantasztikus világokat képzelt el ilyenkor. A legjobban a Vattacukor földet szerette. Ott volt a legkedvesebb és talán egyetlen barátja is. Szőke göndör haja és égkék szemei ellenére nem volt hercegkisasszony, hanem bátor amazon, aki két évesen már tudott valami különleges kis pálcikából füstöt varázsolni akkor, ha mutatványt kért tőle. Robotos lépteivel eltűnt, majd vissza már kúszva jött. Elővett egy gyufát és pikk-pakk még kört is tudott rajzolni füstből, ha szeretett volna. Mása csodagyereknek gondolta emiatt. A Vattacukor földön, ahol minden rózsaszín vagy lila, van az egyetlen játszótársa, aki mindig megnevetteti, és aki annyira nem illik sehova, ahogy ő sem. Erre akkor jött rá, mikor kisebb volt. Akkor még örült neki, ha csak néha maradnak ki azok az esték, amikor mehetne egy hosszú kirándulásra, hiszem imádta ezeket az utakat. Elég volt csak meglátogatni a nagymamát, akinek hatalmas padlása volt a szalonok felett, ahol nők laktak mindegyik szobában. Hozzájuk gyakran jártak férfiak, akik óriásoknak képzelték magukat és osztogatták a lila foltokat. Egyszer Mását is egy ilyen férfi kergette el egészen a titkos szobáig, ahová nem volt szabad bemenni senkinek, még neki sem, sőt még a nagymamának sem.  A kisgyerek viszont abban a pillanatban mikor belépett nem tudott másra gondolni csak, hogy el kell bújnia a szörnyetegtől, aki az övével csapkod a levegőbe. A rozoga barna ajtó, amin több területet tett már ki a foltozás – mint amennyi az eredeti tölgyből még valamennyire tartotta magában az életet – már nem is nyikorgott, hanem ordított az évek súlya miatt. A kislány a szobában nem talált semmit. Por és pókok voltak mindenfelé és a szoba közepén egy apró piros doboz, amin annyi állt: Unokámnak, Anfisának. Mása életében nem halotta még ezt a nevet, próbált emlékezni, de emlékeiben ez a név, ha egyáltalán szerepelt is, teljesen elhomályosult. Igazán semmit nem tudott a családjáról, pici volt még hozzá, hogy bárkiről is tudja, kicsoda az életében.

– Másenka, kicsim, hol vagy? Itt a mama, gyere elő drágaságom. Nem lesz baj, csak azonnal gyere elő! – Kiáltott az üldöző óriás, aki próbálta hangját, minél inkább felismerhetetlenné változtatni.

A kisgyerek reszketett a félelemtől és arra gondolt, hogy bárcsak a doboz egy varázsdoboz lenne és meg tudna küzdeni az óriásokkal. A férfi egyre közeledett, Mása pedig sírni kezdett. Bár nem volt neki szabad ilyet soha tenni, különben nem szóltak hozzá napokig. Az ajtó mögött hallotta, hogy zihál a férfi, akinek ujjai már a kilincset szorongatták. Az óriás részeg volt és a kezei között akarta tudni a kislányt. A zár azonban bezárult, nem tudta kinyitni az ajtót. Mása ekkor már majdnem megfulladt, úgy próbálta a sírását tompítani. A férfi hosszú percekig próbálkozott, de az összetákolt fadarab nem engedte a kislány közelébe. Feladta és elment. Elment keresni egy másik áldozatot, akit megkaphat. A kislányból minden erő elfogyott, nem bírt mozdulni csak ült a poros padlón a ládika mellett. Lassan megnyugodott, de nem mert lemenni és mivel nem kereste senki és egyedül volt, elaludt. Ekkor járt először a különleges vanília szagú szigeten, a Vattacukor földön. Hatalmas rózsaszín testű, kedves arcú lények éltek itt, akiknek egyetlen simogatásuktól elmúlt minden éhség és félelem. Itt találkozott egy még nálánál is kisebb piros nadrágos kislánnyal. Olyan volt, mint egy királylány, aki minidig mosolygott bárkivel is találkozott a ragacsos felhők között. Másához bátran tipegett oda, megölelte és elkezdtek játszani a vattacukrokkal. A királylány elkápráztatta Mását.

Másnap Mása bénító fájdalmat érzett az egész testében. Egy ismeretlen helyen ébredt. Hirtelen sírni szerettet volna, de ekkor meglátta a nagymamája hosszú vörös karmait és inkább lenyelte a sírását.

– Jaj, drágaságom, mondtam már, hogy ne feszítsd ennyire a vendégek idegeit. Nagyon haragudott rád a bácsi, amiért megszöktél előle. Csak meg szerettet volna simogatni és odaadni, amit hozott neked. Te meg képes voltál egy bolondot csinálni. Jaj Másenkám, most mit csináljak veled? Anyukád itt hagy a nyakamon… ne érts félre drágám, de hát az üzleti élet meg a gyerekek… – Ekkor egy hosszú cukorcsíkot tömött az orrának mindkét nyílásába. – Drágám, dolgoznom kell, te pedig nem lehetsz ilyen gyerekes. Lassan már neked is ideje lenned felnőnöd…

A mama egyre tovább és többet beszélt, de Mása nem figyelt rá. Szemei a nő kezét figyelték és a hatalmas gyűrűt, amelyet egy hullámos kígyó díszített. Majdnem olyan volt, mint a kezén az egyik seb. Amikor a mamája belekezdett a beszédbe, a kislány akkor vette észre milyen különleges piros minták lettek a kezén, amikből egyik-másik, – milyen érdekes- már lila színben is játszott. Soha semmit nem tudott arról, hogy mi van az anyjával. Azt hitte csak a szokásos, kiruccanás miatt van a lebujban, ahogy nevezte az anyukája a nagyi házát a játszótéren.

 Mása újra egyedül volt a szobában, de a mamája kulcsra zárta az ajtót miután kiment. A kislány csak arra tudott gondolni, milyen jó volt neki megmászni a rózsaszín hegyeket, miközben fogja a kis királylány kezét. Szeretett volna minél hamarabb újra ott lenni. Remélte, ha erősen gondol rá akkor sikerül neki, de nem ment. Megpróbált aludni, hátha álmában talán újra ott lehet. Az éjszaka közepén úgy riadt fel, hogy mindene csurom vizes volt. Vattacukor földet mégsem láthatta.

– Ne félj! Gyere hozzám és játszunk megint. Csak siess, nagyon egyedül vagyok, nincs itt mellettem senki. – Suttogott valaki a sötétben. Mása, azt gondolta csak képzelődik, de ekkor egy erős fénycsík jelent meg előtte, ami vakította a szemét.

Az ajtó kinyílt és a takaró lassan csúszott le törékeny testéről. Azt érezte, hogy valaki húzza a pizsamájánál fogva, és néha a sebeit súrolja az érdes anyag. A fájdalom és a félelem már ismeretlenek voltak számára. Újra a padláson volt, kezében a piros ládikával. Már elég bátor volt ahhoz, hogy kinyissa a dobozt. Egy zenedoboz volt, ami egy ismerős dallamot játszott, amit már sokszor halott. Egyszer még a mamája mesélt róla, mikor úgy volt, hogy követi a családi hagyományt és a testéből él. A kislány persze gyűlölte az egészet, de mesélt neki egy különleges hattyúról, aki olyan volt, mint ő, hátha mégis kedvet kap az egészhez. Akkor hallgatták ezt a földszinti szalonban, de soha nem szerette meg a hároméves kislány a táncot. Sőt az elmúlt három évben még egyre kevésbé szeretett volna balettozni. Az ismerős dallam egyre hangosabb szólt és Mása várta mi fog történni. Kicsi volt, de nem naiv. Tudta, hogy valaminek történnie kell. A levegő néma maradt. Próbált a levegőbe markolni, hátha elkap valamit, de hasztalan volt minden próbálkozás. Megint egyedül volt és álomba sírta magát.

A doboz kinyitás után nem találkozott többet senkivel, aki megmentené. Már csak képzeletében tudott Vattacukor földön járni és játszani. Többet nem húzta senki a pizsamájánál fogva és nem zárta vagy épp nyitotta ki neki az ajtót. Álmában már nem járt ott soha. Nem láthatja barátnője mennyit változott mióta először látták egymást.  Egyre több óriás kapta el, és minél nagyobbacska lány volt, erőszakolta meg. Aztán elmenekült a házból. Az egyetlen dolog, amit magával vitt a piros doboz volt és annak az estének az emléke, mikor először találkozott a szőke királylánnyal. Mindent el akart felejteni az eddig életéről. Innentől az utcán élt vagy ott, ahol befogadták pár éjszakára úgy, hogy semmit nem vártak cserébe tőle. Minden érdekelte a világból és szerette volna bepótolni a nagyanyjánál töltött tizenhét évet. Haragudott mindenkire akiről, azt hitte megmenthette volna őt ettől a helyzettől. Több férfit kellet szeretnie, mint amennyinek a nevét tudta volna. Már nem óriások voltak, hanem undor fogta el az összestől, aki hozzá akart érni. Nehezen szokta meg, hogy ha valaki közeledik hozzá – lehet, csak megölelni akarja és nem megerőszakolni. Másának nem ment könnyen a társadalmi élet, mindig az első sorban harcolt, ha bármilyen megmozdulás volt. Az utóbbi években pedig főállású aktivista lett, aki mindent megtett, hogy senkinek ne kelljen úgy felnőnie, mint neki. A nagyanyja rászoktatta a drogokra, amiktől azóta sem tudott teljesen elszakadni. Még minidig lövi magát, amikor csak tudja. Titokba próbálja tartani. Ez az egyetlen esélye, hogy soha ne legyen annyira erőtlen, mint akkor a padláson. Mása most csak egy LSD trippen van. A szökőkút nem köpköd neon vizet. Ő így játszik magába, mint gyerekkorában. Hiába nőtt fel, nincs múltja és jelene sem sok. Hiába veszik körül sokan, hiába látja a megmentett gyerekek szemének csillogását, hiába kap egyre több ölelést, mégis arra tud gondolni, hogy mi van a királylánnyal.

Elfáradt, leült a hideg kőre és a kis doboz a zsebéből kiesett. Az ütközés miatt kinyílt és játszotta Csajkovszkij zenéjét. Próbálta felvenni és elhallgattatni, de nehezen tudta kontrolálni testét. Egy újságról próbálta lekaparni az apró hangyákat. Aztán elméjének apró darabkái valamennyire kijózanították. Egy megrendítő fotósorozat volt a címlapon. A gyerekkori barátnőjét látta viszont. A szőke fürtöket, a piros kantáros nadrágot és az éjkék szempárt. A képek fölött csak annyi szerepelt: Anfisa családja.

Mása motyogott valami az éjszakába a neonudvarban: „Anfisa…holnap…”