Category Archives: Paródia

Paródia

Stolcz Ádám: Én egy szelíd ember vagyok

Én egy szelíd ember vagyok,
és mindenki mást is erre intek,
meg barátságos, mint a rádköhögött, háromhetes kolera,
ha minden létező vonásomtól eltekintek,
mint a hájas fülednek a zsír formálta
kérdőjel-sziluettjének a látványától
megundorodva arrébb forduló térfigyelő kamera!

Én egy választékos ember vagyok,
pont mint az a jó kurva anyád,
akire egy rossz szavam sincs, elég baj neki, hogy szétrobbantalak,
akár az imént a daliás homlokomról a tükörre placcsantott, durva ragyát,
és a beleid tartalmából croissant-t töltök
vagy verset írok, hogy ne maradjon a seggedből se más,
csak egy választékos, rokkant valag!

Én egy árnyalt ember vagyok.
Van egy egész árnyalatom!
Művészetem finom ecsetvonásai méteres véraláfutások,
és a félkész remekműveimet az érdes papírról
a kivénhedt macskádnak a kiscicáival is átnyalatom!
A szerelmi életemnek a részleteit csak azért nem írom le,
mert azok privát és magán dugások.

(De azért inkább mégis: nagyon jók!)

Én egy kíméletes ember vagyok,
kivéve vershosszúság tekintetében!
Addig írom ezt is, amíg végképp el nem sorvad a vizenyős
szemednek a túlerőltetett kocsánya!
Vagy amíg szét nem pácolom magam koffeinben, ébren,
és inhüvelygyulladást nem kapok, de verseim ökölcsapásaihoz
amúgy is méltatlan vagy, úgyhogy abbahagyom,
mert már mindketten elmegyünk a…

(ld. választékos ember vagyok.)

Paródia

Gál Soma: A sporthorgászat nagyon-nagyon (nagyon) hosszú és vontatott története (röviden)

– Na most azt mondjam, amikor a Józsi megette a Terka lábát? – kérdezi Nagyapám, a csakis rá jellemző, huncut mosollyal, ami csakis rá jellemző. – Nem – krákogja közbe a Narrátor, hanem amit előre megbeszéltünk, tudod, Nagypapa, amelyikben…

– Ja igen, na hát az úgy vót, hogy az én nagyapám másodikunokahuga, a Jenő, hát az nagyon szeretett horgászni – kis hatásszünetet tartva nagyot szív a tubákból, miközben a Narrátor nézi ezeket a kedves, tisztes munkában megőszült, barátságos kezeket, melyek csöppet megremegve igazítanak a mindig összekócolódó, rakoncátlan falusi idillen. Újabbat szív, vagy ahogy ő mondja, szí a térdén egyensúlyozott, uszkve negyven kiló, frissen szárított dohányból, melyet még a sógora dédnagyanyjától örökölt, de ez egy másik történet és a Narrátor elfelejtette megírni a leadásig. – Kérsz egy kis szotyoládét? – töri meg a csendet és a Narrátort is valamelyest, ahogy bájos mozdulattal hátbaveregeti. – Nem, a történetet mondd már – köhögi ki türelmetlen hallgatósága a naplementébe gomolygó szavakat, valamint a fél tüdejét, mely nagyot placcsanva, kacér, piros egyvelegben kucorodik bele az előttük csobogó sártócsába. – Ja igen, a történet… – mereng el újra. Így telik el a délután.

– Hát az úgy vót, édes drága Kisonokám –  mereng tovább a következő hét egyik álmoskás délelőttjén –, hogy hát jött a Terka, de úgy elkésett az ebéddel, hát fene nagyon, oszt a Józsinak meg már ki is lukadt a gyomra – buggyan föl a csillogó nevetés örök ifjú szempárjaiból, de a Narrátor játékos türelmetlenséggel („Bazd meg már, nagyfater, a másikat!”) félbeszakítja, mert már odasereglett a fél falu, a polgármester is, hogy végre hallja a híres-nevezetes családi históriát, melynek regényes híre már generációról generációra szállt a térségben, ahogy a nap játszi sugaraiban megcsillanó pollen és egyéb légszennyezés lebben egyik tüdőből a másikba, ahogy napok óta ugyanerre várva ott ácsorog már, izgalomtól kipirult arccal a Narrátor szerkesztője, a komplett kiadó, tördelőtől korrektorig, s a nyomdászok sem alszanak már múlt kedd óta, lélegzetvisszafojtva várva a horgászós történetet, amiért már hitelbe elköltötte a Narrátor a honort.

– A horgászósat, azt meséld, drága Nagypapa! – Melyiket? – kérdezi játékosan drága öregapám, illetve izé, a Narrátoré, hogy egyem meg a szivét, miközben a kiadó egyik munkatársa, mint a lemenő nap csalafinta sugarai, végkimerülten összeesik a barátságos tisztaszoba egyik sarkában. – Hát amiben horgásznak! – kurjant föl gyermeki lelkesedéssel a Narrátor, koravén arcát pedig elönti a bájos, ifjonti pír, amint egy ér elpattan a nagyváros szmogszennyezte, dekadens levegőjétől megfakult, férfiasan babapopsi simaságú bőre alatt.

– Ja hát arra nem emlékszem má’, mikor vót már az… Na hát elég az hozzá, hogy nagyon szerettem horgászni, nagy mulatság vót ám az, bezony.

– És mi lett? – vág közbe a Magyar Könyvterjesztők Országos Egyesületének izgatott, egyik lábáról másikra ugrabugráló, lelkes vezérigazgató-helyettese.

– Hát semmi, kiszáradt a tó – feleli sejtelmes mosollyal.

– Akkor hát verseket kell írni, basszameg – szontyolodik el a Narrátor, rögtön rímeket keresve, épp mint Nagypapa, aki titkon még máig visszajár néha a kiszáradt tóhoz, kósza halak után kutatva.