Category Archives: Fordítás

Fordítás

Tao Lin: Egy vers, amit egy medve írt

Engedd meg, hogy egyek egy kis lazacot
Miért vannak kólás dobozok a folyóban
Mi lenne, ha golyóálló mellényt viselnék vadász szezon idején
Medve vagyok; belépek az erdőbe és nézem a folyót és a folyó hideg
Láttam a minap kempingezőket, akik elfutottak, egyedül voltam és tönkretettem a sátrukat
Engedd meg, hogy belekarmoljak a fába
Engedd meg, hogy egyek lazacot
Múlt éjjel a lazacnak sírtam
A lazac szomorú volt, de életben akart maradni
Szomorú akart lenni és úszni, majd megettem a holfény alatt
Láttam egy jávorszarvast bömbölni a másnapra
Halkan bömbölt egy fa alatt
Zavartnak és szomorúnak éreztem magam és azt gondoltam, ó, nem, uram isten, istenem
Néha felmászom a fára és ott ülök és nagyon csendesen énekelek
Néha szeretnék bemenni egy plázába és embereket üldözni és megkarmolni őket
A jávorszarvas hátán belovagolok majd a plázába és neki megyek az embereknek
A jávorszarvassal neki vágtatunk a mozgólépcsőnek, magamhoz szorítom és együtt sírunk
Meg fogom enni a szarvast
Nem érdekel
Üvölteni fogok és lehajítom a rágógumi automatát a második emeletről az elsőre
Szánalmat éreztem a lazacért, de most semmi sem érdekel
Bemegyek a parkolóba, üldözőbe veszek egy erős embert, majd magamhoz szorítom őt és sírunk
Majd egy éjszaka besétálok és kiverem az ágyukból az embereket
Bámulom az ágyat, miközben csalónak érzem magamat

Fordítás

Neil Gaiman: Ház

Néha azt hiszem, hogy egy hatalmas nagy fejben élek a dombtetőn,
ami papírmaséból készült, a saját fejem hatalmas nagy fejében.
Megpucolom a szemeket, amik az ablakok, vagy
lenyírom a pázsitot, hiszen a saját házamról van szó,
annak ellenére, hogy egy hatalmas nagy papírmasé fej, ami úgy néz ki, mint az enyém.
És az emberek, akik elhaladnak mellette
kocsival vagy busszal, vagy a vonatról látják a házat, a fejet a dombon,
ők azt hiszik, hogy a ház én vagyok.
Ott fogok aludni, vagy pucolni a szemeket, vagy gyomlálni a gazt,
de senki nem lát majd, senki nem is keres.
És nem is jön majd senki. És ha integetek, senki nem fogja tudni, hogy én integettem.
Mind rossz helyre tekintenek majd, a fejre a dombon.

Innen látom a te házadat.

Fordítás

Giuseppe Pitrè: Aranyhaj

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király és egy királyné. Imádkoztak, hogy szülessen egy gyermekük; megígérték, ha sikerül, építtetnek két kutat hét évre: az egyikből bor, a másikból olaj folyik majd. A fogadalom után a királyné teherbe esett, és egy szép fiúgyermeket szült. Ezután megépíttették a két kutat, az emberek pedig csodájára jártak a bornak és az olajnak. Aztán 7 év elteltével kiszáradt mind a kettő. Egy boszorkány még szerette volna az utolsó cseppeket kinyerni belőlük, odament hát, és felszívta egy szivaccsal, majd kinyomta egy kancsóba a levet. A kis trónörökös éppen ott labdázott, fogta a játékát és hozzávágta a kancsóhoz, ami nyomban ezer darabra tört. Amikor az öregasszony ezt meglátta, éktelen haragra gerjedt:

– Ide hallgass, ellened nem tudok mit tenni, mert te vagy a király fia, de elátkozlak: Addig nem fogsz megházasodni, amíg rá nem találsz Aranyhajra!

De ravasz volt ám a fiú, fogott egy darab papírt, felírta a vénasszony szavait, beletette egy dobozba, és egy szót sem ejtett róla senkinek.

Elérkezett a 18. születésnapja, a szülei pedig meg akarták házasítani; de neki eszébe ötlött az átok, elővette a papírfecnit, és azt mondta:

– Ha nem találom meg Aranyhajat, nem házasodok meg sose!

Amikor elérkezettnek látta az időt, engedélyt kért anyjától és apjától, hogy útnak indulhasson. Miközben vándorolt, hónapok teltek el, de senkit sem talált. Egy este aztán, mikor besötétedett, fáradtan és reményvesztetten egy óriási mezőn találta magát, aminek a közepén egy nagy ház állt.

Egyszer csak meglátott közeledni egy ijesztő vén banyát, aki rögtön így kiáltott:

– Aranyhaj, ereszd le a hajad, hadd másszak fel!

 Amikor a fiú ezt meghallotta, majd elájult a meglepetéstől

– Végre rátaláltam!

A leány leengedte hosszú hajzuhatagát, a boszorkány meg belekapaszkodott és felmászott, eközben az ifjú egy fa mögé bújva leskelődött.

Másnap az öregasszony lemászott, és miután elment, a fiú felszólt a toronyba:

– Aranyhaj, ereszd le a hajad, hadd másszak fel!

A lány, mivel azt gondolta, az anyja szólítja (anyjának hívta a gonoszt), kibontotta a haját, a kiskirályfi pedig felmászott. Amikor felért, így nagyon megörült:

– Ó, de boldog vagyok, hogy végre megtaláltalak!

Erre elmesélte az öregasszony átkát. A leány megvendégelte, aztán így fordult hozzá:

– Vigyázz, mert ha jön anyám és itt talál, neked véged, bújj el!

Így is lett, megjött a boszorka, a királyfi elrejtőzött. Így szólt a banya:

– Aranyhaj, ereszd le a hajad, hadd másszak fel!

– Jövök, anyám, jövök!

Aranyhaj futott, ahogy csak bírt (mert nem akart ujjat húzni mostohájával). Leengedte hajkoronáját, a boszorka meg felmászott. Már készen volt az ebéd, mindet be is falta rögtön. Miután jól belakott, elkezdett inni, le is részegedett azonnal. Amikor a lány ezt meglátta, megszólalt:

– Anyám, hogy lehet innen kijutni? Na, nem azért, mert el akarnék innen menni, sőt, nagyon is szeretek veled lakni, de mégis, csak kíváncsiságból szeretném tudni, áruld el!

– Minek mennél innen el? – válaszolta a gonosz – Itt hagynál engem egyedül? Hívnálak, de senki más nem felelne, csak az asztal, a szék, a komód, és ha nem jelennél meg, én felmásznék egyedül, segítség nélkül. Aztán elő kellene venned a hét fonalgombolyagot, amiket őrzök neked, magaddal vinnéd, én pedig követnélek, amikor ezt észrevennéd, eldobnád sorban az összeset, de én addig követnélek, míg el nem hajítod az utolsót is…

A leány megjegyezte, amit mondott. Amikor az másnap elment hazulról, Aranyhaj körbejárta a házat a királyfival:

– Asztalka, ha jön a boszorkány, válaszolj te, székek, ha jön a boszorkány válaszoljatok ti, komód, ha jön a boszorkány, válaszolj te!

Így bűvölte el az egész kunyhót. Ezután a pár megszökött, úgy futottak, hogy a lábuk se érte a földet. Visszaért a vénasszony, és hívta a lányát:

– Aranyhaj, ereszd le a hajad, hadd másszak fel!

Válaszolt az asztalka:

– Jövök, anyám, jövök!

Várt egy kicsit, de mivel nem húzta fel senki, ismét elkezdett rikácsolni:

– Aranyhaj, ereszd le a hajad, hadd másszak fel!

Válaszolt az egyik szék:

– Jövök, anyám, jövök!

Megint várt egy kicsit, de nem jött senki. Újból elkiáltotta magát.

Válaszolt a komód:

– Jövök, anyám, jövök!

Mindeközben a szerelmesek csak futottak, árkon-bokron át. Nem volt más, aki válaszolhatott volna a banyának, ezért kiabálni kezdett:

– Csalás! Csalás!

Felrohant a lépcsőn, nem találta sehol a leányzót és a fonalgombolyagokat se.

– Átkozott! Elárultál!

Beleszippantott a levegőbe, és rögtön megérezte, merre indult a pár. Rögtön utánuk eredt. Már messziről látta őket, rájuk ordított:

– Aranyhaj, fordulj meg, látlak!

De a lány nem állt meg, mert tudta, hogy anyja nyomban elvarázsolja.

Amikor már közelebb ért az öregasszony, Aranyhaj eldobta az első gombolyagot, és rögtön ott termett egy óriási hegy. De a gonosz nem hagyta magát: mászott, mászott, ameddig újra el nem érte a két szerelmest. A leány, amikor látta, hogy nincs már messze, eldobta a másodikat is, mire feltűnt egy halom borotva és késhegy. A banya mindet összetörte, és futott utánuk, még az sem zavarta, hogy az éles kések és borotvák megvágják.

Amikor a leányzó meglátta közeledni, eldobta a harmadik fonalköteget is, ami után egy háborgó folyó keletkezett. A boszorkány belevetette magát a vízbe, úszott, úszott, aztán egy újabb gombolyag után megjelent egy szökőkút, telis-tele viperával. A végén, már halálosan fáradtan és kimerülten, nem tudott továbbmenni, egy átkot szórt Aranyhajra:

– Amint a királyné megcsókolja a fiát, felejtsen el téged örökre a királyfi!

Amint ezt kimondta, nem bírta tovább, holtan esett össze.

Azok tovább folytatták rögös útjukat, míg el nem érkeztek a palotához. Erre az ifjú így fordult szerelméhez:

– Ne mozdulj innen, hozok neked a palotából új ruhákat, így nem léphetsz a király színe elé.

Amikor az asszony meglátta fiát, a nyakába ugrott. De a fia ellenállt:

– Anyám, nem szabad hagynom, hogy megcsókolj.

Szegény anyja kővé dermedt a meglepetéstől. Az éjszaka leple alatt belopózott a fia szobájába, megcsókolta, az ifjú pedig elfelejtette szerelmét.

De hagyjuk most a királynét és a herceget, térjünk vissza szegény lányhoz, aki ott maradt az utcán, anélkül, hogy tudta volna, hol van egyáltalán. Sírni kezdett, mire találkozott egy öregasszonnyal, aki így szólt hozzá:

– Lányom, mi bajod?

Mire ő teljesen kétségbeesett:

– Mi bajom lenne? Azt sem tudom, hol vagyok!

– Gyere velem, majd én segítek rajtad!

Aztán hazavitte magával. A leány végezte a kerti munkát, a megtermelt javakat pedig a vénasszony adta el, így mindketten jól jártak. Egyik nap a fiatal megkérte az öreget, hozzon neki két rongydarabot a kastélyból. Így is tett, elment a palotához, és addig erősködött, míg oda nem adták neki a ruhákat. Ezen kívül volt még két galambja, egy fiú és egy lány. Ezekkel a rongyokkal Aranyhaj felöltöztette a madarakat, olyan gyönyörűen, hogy mindenki a csodájára járt a szépségüknek. A leányzó egyik nap a galambok fülébe súgta:

– Te vagy a királyfi, te pedig Aranyhaj: repüljetek a palotába amikor a király eszik, és mindent meséljetek el neki!

Miközben a család épp a vacsoráját költötte el, berepült a két galamb, és leszállt az asztalra:

– De gyönyörűek! – kiáltott fel az uralkodó.

Csaptak egy nagy ünnepséget, amikor a két galamb elkezdett beszélgetni:

– Emlékszel, amikor kicsi voltál, édesapád olaj- és borkutat ajándékozott a népnek, annak örömére, hogy megszülettél?

A másik válaszolt:

– Persze, hogy emlékszem!

– Emlékszel az öregasszonyra, akinek eltörted a kancsóját?

– Persze, hogy emlékszem!

– Emlékszel az átokra, amit tőle kaptál, hogy nem házasodhatsz meg, addig, amíg meg nem találod Aranyhajat?

– Emlékszem!

– Emlékszel a gonosz boszorkára, aki megátkozott, hogy ha édesanyád megcsókol, elfelejted Aranyhajat?

Amikor elhangzott az utolsó mondat, a királyfinak minden eszébe jutott. Az uralkodó és felesége tátott szájjal bámulták a madarakat.

A két galamb erre mélyen meghajolt, és elrepült.

– Nézzétek, hová repülnek! – csodálkoztak a szolgák.

Utánuk eredtek, és látták, hogy a szárnyasok egy házikó tetejére szálltak. Az ifjú beszaladt a kunyhóba, ott találta a szerelmét, és a nyakába borult.

– Kedvesem, mennyire hiányoztál!

Felöltöztette tiszta ruhákba és visszaindult vele a kastélyba. Amikor a királyné meglátta, így kiáltott fel a meglepetéstől:

– Ó, milyen gyönyörű!

Előkészítették a lakodalmat, gyűrűt cseréltek, és összeházasodtak.

Boldogan éltek, amíg meg nem haltak!

Fordítás

Silvana De Mari: Az aranyszemű macska (részlet)

Karácsony, december 25.

 

Valaki egyszer azt mondta, hogy a barátság egy olyan kapcsolat két ember között, melyben mindkét fél meg van győződve arról, hogy többet kapott, mint amit cserébe adott. Fiamma számára Leila egy ilyen barát, egy ilyen égi üstökös volt: egyfajta hullócsillag, amely kivezette őt a házából. Tudvalevő, hogy Fiamma háza egy csodálatos odú volt, gazdagsága révén elbűvölően varázslatos, ám rendelkezett a csodálatos odúk hibájával is: annyira sok holmival volt zsúfolásig tele, hogy nehéz volt kijutni belőle. Másfelől Fiamma egyszerre volt egyke gyerek és egyetlen unoka is. Ez tette lehetővé, hogy magára öltse a hercegnő szerepét: soha nem tett még meg egyetlen lépést sem valamely jóindulatú felnőtt felügyelete nélkül, márpedig a hercegnők nem járnak kíséret nélkül.

Leila viszont gyakran volt egyedül, s egymaga készítette el az ennivalót is. Néhányan a mocsárban lakó gyerekek közül kénytelenek voltak egyedül ellátni magukat. Ez borzasztó, és persze szükség lett volna egy apára és egy anyára, akik biztosítják a megélhetést számukra; majd az este nyújtotta volna nekik a nyugodt alvást a fehér lepedőkön fekve. Sok mindenen kellett keresztülmenniük és mégis túlélték. Volt, aki látta saját városa bombázását, volt, aki a lakásba érve vértócsában fekve találta családját. Mégis túlélték.

Éjjel, miközben hercegnőként pihent az ágyában, a tiszta lepedőn, Fiamma a mocsárban élő túlélő gyerekekre gondolt. Ő osztályelső volt, mindig is az volt, noha sosem készakarva tette mindezt. Nehéz lett volna nem kiválónak lennie, amikor olyan családból jött, ahol a vacsoraasztalnál az orosz forradalomról ment a társalgás.

Első nap az iskolában Leila felmászott a tetőre, hogy felülről láthassa a várost. Fiamma sohasem tett volna ilyet. Ő sosem járt tilosban, sosem tett volna olyat, ami tiltott. Osztályelső lévén mindig végrehajtotta az utasításokat, és ő volt az, aki mindig zokszó nélkül, fejet hajtva tett eleget a kéréseknek. Valamilyen módon Fiamma egyfajta kis papnője volt a fennálló rendszernek: az ő füzetei mindig kifogástalanok voltak, ahogy a magaviselete is. Persze nem arról van szó, hogy bármi rossz lett volna a fennálló rendszerben; a fennálló rendszer maga volt a jóindulatú iskola, a jóindulatú állapot, a jóindulatú család volt.

Mindeközben voltak mások, akik felmásztak a tetőre, hogy láthassák a várost felülről, noha ez tiltott volt.

Fiamma úgy nézett Leilára, mint egy égi üstökösre. Egy vezércsillagra, ami kivezette őt a fejedelmi odújából a mocsárba, egy mágikus helyre, ahol találkozik a víz és a föld, az ismert és az ismeretlen, a helybéli s az idegen.

A mai nap azonban vészjóslónak ígérkezett: váratlanul megjelent az afrikai kölykök bandája. Zabosak voltak, mert a karácsony napját ily nyomorúságosan kellett eltölteniük, s mérgesek, amiért az életük a semmi felé tartott, ahol minden üres, és minden egyes nap egy kegyetlen harc a puszta létért. Idősebbek voltak Leiláéknál, tizennégy-tizenöt évesek. Dühbe gurultak, ha valaki részeg volt. Közülük kettőnek vágások éktelenítették arcát; szándékosan ejtett sebek voltak ezek: szörnyen fájdalmas hegekből álló tetoválások.

Fiamma azonnal kitalálta, hogy ki a bandavezér. Nem volt az a tipikus nagydarab srác, aki mindenki előtt állt, hanem inkább pont ő volt az, aki a háttérben maradt. A banda tagjai gyors pillantásokat vetettek szüntelen hátrafelé az esetleges utasításokért. A vezér egy felettébb magas és helyes fiú volt, három párhuzamos heg keretezte arcát. Az egyik dolog, ami egyedül őket jellemezte, az az arcukon ejtett sebek voltak: a bátorságuk egyfajta bizonyítékául szolgáltak, személyiséget adva ezzel elveszett lényüknek, valamint annak, hogy a banda teljes értékű tagjai lehessenek. Magát a puszta tényt is módfelett gyűlölték, mégis ez volt az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhattak. Ugyanis, ha az ember kartondobozban alszik, mindenét magához szorítja, ha azonban semmije sincs, keres valamit, amit a magáénak tudhat.

A bagázs úgy közelített Fiammáék felé, akár egy farkasfalka, amelyik bármelyik pillanatban lecsaphat rájuk. Alighogy támadásba lendültek, Umberto máris Maryam elé vetette magát, hogy megvédhesse. Fiamma emlékezetébe véste a mozdulatot. Umberto, akit ő mindig is elviselhetetlenül gorombának, maradinak és erőszakosnak tartott, végül sokkal intelligensebbnek és bátrabbnak bizonyult, mint ahogy azt lány gondolta volna. Fiammának tetszett az angol „brave” szó a bátorság kifejezésére. Ügyes vagy, Umberto. – gondolta.

A két fiú középkori lovagként ugrott a lányok elé. Ki-ki a maga úrhölgyét próbálta védeni. Stefano Leila elé állt. Fiammában – aki mindig is oda volt Stefanóért – ekkor tudatosult, hogy a fiú nem őt választotta. S akárcsak őt, bizonyára Stefanót is rabul ejtette Leila személyisége még az első iskolai napon, amikor felmászott a háztetőkre, hogy láthassa a világot felülről. Ebben a pillanatban Fiamma szem elől vesztette Stefanót és mind ott maradtak a támadók gyűrűjében.

Nesze neked karácsony!

Most már biztos, hogy a kórházban fogják tölteni a szilvesztert és a vízkeresztet, remélve, hogy csak az ortopédiai osztályon kell dekkolniuk, és nem az intenzíven két újraélesztés között.

Remek… most aztán kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog újévet mindenkinek!

Ekkor Fiamma pillantása találkozott a szenegáli bandavezérével, az igazi főnök tekintetével, aki hátul, s nem elől állt, mint az a nagy és hatalmas melák. Farkasszemet néztek egymással. A srác le sem vette róla a szemét. Fiamma szíve hevesen vert, a torkában dobogott, szinte majd’ kiugrott a helyéről. Vizslatta a srácot, amaz pedig állta a pillantását. Fiamma, aki tiszta ágyban alszik, aki bizonyosan el fogja végezni a középiskolát, majd az egyetemet is; s vele szemben ott állt egy fiú, aki sok mindenen ment keresztül, és kimaradt bizonyos dolgokból, most mégis úgy nézett Fiammára, hogy a lány érezze minden erejét.

Eközben Stefano pantomim játékba kezdett: ez egy nagyon okos megoldás volt, ami mindenkinek lehetőséget adott arra, hogy megússza a balhét fejvesztés nélkül. Hihetetlen, de Ursula segített neki ebben. Egy volt azok közül – mint ahogy azt a példa is bizonyítja – aki sokkal többre képes, mint ahogy azt az ember képzelné. Úgy látszik, Leilának megvolt az az adottsága, hogy kihozza az emberekből a legjobbat.

Fiamma és a szenegáli fiú továbbra is kölcsönösen méregették egymást. A srác arcán halvány mosoly jelent meg, majd elfordította a fejét. Ebből nem lesz semmi. Elment. Ekkor Stefano azt javasolta, hogy csináljanak úgy, mintha csak játszanának, elhitetve velük, hogy a játékot a magas srác irányítja, végtére is mindenki az utasításait várja.

Végül mindannyian épségben, dzsekiben és telefonnal a zsebükben tértek haza. Boldog karácsonyt!

Ám azon az estén, a tiszta fehér ágyában, Fiamma újra a rászegeződő szempárra gondolt. Maga elé idézte az indulattal teli arcot, s a tekintetet, ami az övébe fúródott.

Kellemes Ünnepeket!

Ráadásul büszke volt a barátaira: Stefanóra felettébb, de nagyon örült Ursula és Umberto meglepően bátor megtáltosodásának is. Még a végén kiderül az emberekről, hogy több van bennük, mint gondolnánk. Ez a hősök napja volt. Fiamma elaludt s a szenegáli sráccal álmodott. Álma egy messzi, fákkal és szavannákkal tarkított vidékre vitte őt.

Boldog karácsonyt a jószívű embereknek! Boldog újévet mindenkinek!