Category Archives: Dráma

Dráma

Front van

FÉRFI (32, bölcsész típus, állítólag lektor egy szerkesztőségben)

(22, bölcsész típus, állítólag egyetemista)

IRÉN (55, a szomszédasszony)

BERTA (49, a szomszédasszony barátnője)

KANDÍR, A MACSKA (fiatal, vagy kora középkorú férfi)

I.

(Keskeny folyosó, két oldalt és középen ajtók. Egy szürke csíkos ingbe öltözött férfi ül a földön.)

K: Panelek. Van, aki ezekben gondolkozik, van, aki ezekben lakik. Ez itt balra, az első emelet három. Kocsisék laknak itt, a férfi egy építőipari cégnél dolgozik, az asszony cipőboltban, gyerekük nincs és csalják egymást, de ők nem fontosak nekünk, minek is említem őket?

A négyesben lakik egy férfi és egy nő, velük élek. Ők nekem fontosak. Furcsák, még a többi embernél is furcsábbak. Ők játszanak a panelekkel, hogy szabadok maradjanak. Mellette lakik Irén, egy elvált, idősebb nő. Néha levizelem a lábtörlőjét, meg egyszer ott hagytam egy verebet. Volt, hogy mást is. Ha egy macska nem ássa el a kakiját, azzal azt jelzi, hogy nem fél az embertől, és ez az agresszió jele. Vagy a lustaságé, mert tudja, hogy úgyis eltakarítják utána. Néha szokásom ez. Macska vagyok, ha nem látnák. Gyerekkel és kutyával mindent el lehet adni. Még magát a gyereket és a kutyát is. Előbb a gyereket a kutyával, aztán a kutyát már csak megveszik magától. Vagy a bőréért, ha másért nem. Nos, ezen az emeleten nincs se gyerek, se kutya. Velem kell beérniük. Mennyit adnának egy 3 éves szobatiszta kandúr macskáért? Ön ott, uram? Az kevés lesz.  Azt tudják, hogy több cuki macskás fotó található az interneten, mint kutyás? És hogy sokkal többet is töltenek le? No? Csak ennyi? Egy vérrel fűtött termoforért? Egy kiló, készre sütött egérfasírtot ki ad értem? Ingyen? Na, még mit nem. Akkor nem lesz üzlet. Nem mintha érdekelne. Macska vagyok, mint mondottam. Csak kíváncsi voltam, hogy mennyire becsülnek így első benyomásra, de nem tudnék mit kezdeni a pénzzel, és igazából mindenem megvan. Jó kaja – igazi vegyes étrend, táp is meg házikaja is, ahogy én szeretem. Saját zug, gumiegér, épp csak annyit simogatnak, amennyire szükségem van, hasamhoz nem érnek, mit mondjak, összeszokott trió vagyunk. Néha elmegyek egy – két napra, mert utána olyan jó visszajönni. Látják milyen szép selymes a szőröm és milyen kackiás a bajuszom? Mert jól vagyok. Nem értem azokat az embereket, akik sosem elégedettek, rájuk gondolok mindig énekléskor (nagyon hamisan) Hooldfény, derűs emléket ébreszt, újra ébred a régmúúúlt… (váratlanul abbahagyja, szégyellősen körbenéz) Ez a kedvencem. Szóval én elégedett vagyok. Itt nyugalom van és biztonság. Ez a panel nem célpontja egy terroristának sem. Najó, egy kis macskagyökér hiányzik néha.

(Megáll középen, ahol a négyes ajtót mutatta és nyávog. Majd hátraszól a nézőknek.) Igen, ők csak ezt értik. (bentről női hang: Kandír! Itt van Kandír! Engedd már be. Nyílik, majd csapódik az ajtó)

Változik a szín. Az négyes lakás szobájában vagyunk. Kandír gazdája egy fotelben ül. Barátnője bejön. (A Férfi és a Nő párbeszédeinél fontos lehet annak finom érzékeltetése, mikor „játszanak” és mikor őszinték.)

N: Itt vagy?

F: Hol lennék?

N: Valamelyik kocsmában, az idióta haverokkal.

F: Néha kell egy kis egy kis férfitársaság.

N: Néha? Egy héten háromszor?

F: De ezt már annyiszor megbeszéltük.

N: Nem elégszer, fiam.

F: Ne szabd már meg, mikor hova megyek. Én se mondom neked, hányszor menj plázázni a barátnőiddel.

N: Az hogy elmegyünk a plázába, a Mekibe  meg a… a…

F: Zarába

N: Oda, még nem jogosít fel arra, hogy egy mocskos helyen 150 forintos Zrínyi sört vedeljél.

F: Az a felső, amit a múltkor vettél, nem egy Zrínyi volt, de nem is tíz.

N: De maradandó.

F: Főleg úgy, hogy felveszed egy évben kétszer, mert már annyi felsőd van.

N: Nem, hiába várod.

F: Mit?

N: Hogy kimondjam, hogy nincs egy igazán jó se köztük.

F: Ez már sablon.

N: Azért eléggé tetszett rajtam az a felső.

F: Bevallom. Imádom rajtad az ilyen fehér, gombos izéket,

N: Na, most én tetszettem neked abban az új felsőben. Ezzel szemben mit adnak nekem a kocsmalátogatásaid?

F: Vicces sztorikat.

N: És akkor a Béla az öt sör után kért még egy kör keserűlikőrt, majd ittunk rá még egy kommerszt és félóráig azon a szón röhögtünk, hogy sóspálcika, aztán a Józsi kiment és ráhányt a Gyula hányására, mert az meg elfelejtette lehúzni. Nagyon vicces, mondhatom!

F: Lehet, viccesebb lenne, ha könyvtárba járnék, aztán mesélném, hogy „lementem a haverokkal a könyvtárba, de csak egy kötelezőre, aztán csak nem bírtuk ki és beleolvastunk még pár könyvbe. Először pár krimibe, aztán egy Esterházyba, már az megütött. Jani meg nem bírja a könyvet, ő csak folyóiratot olvasott, de már attól jó kedve lett. Utána elkezdtünk töményezni, Joyce-t meg Proustot olvasni, na azt nem kellett volna. Az utolsó, amire emlékszem, hogy fejből mondom a Szigeti veszedelmet, aztán a kölcsönző pultban ébredtem és nyomdafestékes volt a nyelvem. Most a Zarában milyen vicces sztori eshetne meg…

(csörög a nő mobilja)

N: Igen, tessék. Én vagyok. Micsoda? Hogy micsoda? Nem. Nem! Ez valami tévedés lesz. Hogy hol? Értem, köszönöm. (kinyomja)

F: (teljesen más hangon) Mi a baj?

N: Egy férfi hívott, hogy mikor jöhetne és a natúr francia belefér-e.

F: Mi vaaan?

N: Azt mondta a szexlepke.hu oldalán találta a számomat. Valaki felregisztrált.

F: Rohadék, de hát miért és kicsoda?

N: Nem tudom… az is lehet, hogy csak egy tévedés az egész. Elírta a számot, vagy valami ilyesmi.  Egy rossz vicc. Ki akarna nekem rosszat?

F: A világ egy hadszíntér. Mindig is mondtam. Elintézem, hogy töröljék, addig pedig ne vedd fel a telefont.

N: Végül is így nem nagy dolog,

F: Inkább, ami mögötte van.

N: Kezdd már.

F: Már játszunk?

N: Mindig játszunk.

F: Nem mindig. Ennek kellene lennie a lényegnek. Hogy tudjuk, mikor játszunk.

N: Az úgy nem lenne izgi. Kell az átmenet, amikor mindkettő lehet. Amikor nem lehet eldönteni, meddig játék és mi az, ami már valóság.

F: Mert nektek mindig ez kell, a látszat. Nem az őszinte érzelem.

N: Nekünk?

F: Nőknek.

N: Ne moss össze más nőkkel.

F: (elmosolyodik) Még nőfoltos lennél.

N: Ja, bocs, te nem szoktál mosni.

F: Au, bevittél egy találatot? Húdefáj.

N: Tűrd, hisz férfi vagy.

F: (meglepetten) Naa! Valld be, neked nem az a fontos, hogy milyen ember, hanem hogy te milyennek látod. Nem az ő érzelmei fontosak, hanem az, te mit látsz bele. Az, amilyen, valójában nem érdekel. Ha őszinte, még összetöri az illúziót. Egy báb kell, egy Ken baba, akire ráaggathatod az elvárásaidat, aztán húzhassátok a rejtett strigulákat, és ha valamelyik nem stimmel, mehet a szemétre. Azt mondod, legyen veled kedves, de azt várod, hogy köszönjön reggel „baszódj meg, luvnyával”, legyen megértő, azaz értsen meg és vegyen neked karácsonyra egy rohadt nagy gyémántot. Azt mondod, menj el, mikor azt várod, hogy maradjon.

N: Bla-bla-bla… Mert nektek csak az kell, hogy kiszolgáljon, ágyban, asztalnál, bájosan mosolyogva bólogasson, de eltérő véleménye ne legyen. Ajánlhatom a guminőt, az mindig tátott szájjal csodál benneteket.

F: Igazad van, ne általánosítsunk. Te és én azért mások vagyunk.

N: Mások és ugyanazok.

F: Ez a legszebb és legnehezebb.

N: Különleges esetek.

F: Amíg meg nem ismertelek, tele voltam kételyekkel, most mit szeretne, mit akar, mit vár el, őrjítő volt.

N: Egy férfi mindig tudja, mit akar.

F: Látod, pont erről van szó.

N: Te mit akarsz?

F: Mit gondolsz?

N: Hatalmat.

F: Téged.

N: Mondtam. Birtokolni akarsz. Hatalmat akarsz fölöttem.

F: Nem.

N: Dehogynem, beraknál egy vitrinbe, felcímkéznél, elzárnál a látogatók elől és nézegetnél, néha leporolnál, és ha szeretnél velem aludni, akkor magad mellé fektetnél és ha pukiznék, kivágnál az ágyból.

F: Visszapukiznék.

N: De én duplán.

F: Bevetném az atompukit.

N: Böfögnék is!

F: Nem is szereted a sört.

N: Megeszek egy csomag élesztőt, iszok rá szódavizet, aztán mehet a menet. És fogat se mosnék.

F: És a genfi konvenció?

N: Nem ismerem el. És vadul horkolnék.

F: Á, kiragadtok egy apróságot, aztán addig csavargatjátok, torzítjátok míg igazatok nem lesz.

N: Nem lesz, van.

F: Majd elmúlik.

N: Mert mindig rá kell kontrázni!

F: Hogy te is rá tudj.

N: Persze, mert ez is miattam. Kend rám.

F: Minden miattad van, csak az a lényeg, hogy ne tudd. Az, hogy az a kivifácska hervad az ablakban, az is miattad van.

N: Mondtam, hogy te locsold. Téged jobban bír.

F: Mert beszóltál az új hajtására.

N: Védd csak, dugványozd akkor őt, ne engem.

F: Énekeljünk neki egy duettet.

N: Bolond! (a nyakába ugrik, ölelkeznek, csókolóznak.)

F: Énekeljük el a Dolly Rambótól azt a részt, hogy „Tiéd a dzsungel, enyém a város, itt élek, kelek-járok, jövök-megyek, köhögök – öhhhö-öhhhö – ha kell, embert is ölök. Dolly Raaaambóó!”

(Behozza a kivifácskát cserepestől. Megfogják egymás kezét és kétszer lelkesen üvöltve eléneklik a Dolly Rambó szám refrénjét, miközben körbeugrálják a növényt.)

N: „Tiéd a dzsungel”, nem mindig mondom, hogy attól, hogy férfi vagy, szőrteleníthetnél te is?

F: A lovagi címem nem adom, Dame. (nevetnek)

N: Mert az adomány. (még jobban nevetnek)

F: „Enyém a város” – apu megvette nekem.

N: „Jövök-megyek” – de hova?

F: Orvoshoz, mert köhögsz! (Kimerülve, nevetve roskadnak le a földre, majd egymáshoz bújnak.)

N: El kell kezdenem a vacsorát. Hoztál oregánót?

(Változik a szín. Átmennek a konyhába, a férfi újságot vesz elő, olvasni kezd, a nő főzéshez készülődik. Jobbra szobaajtó, balra a lépcsőházba vezető.)

N: Befizetted a csekkeket?

F: Persze, miután eljöttem a szerkesztőségből, rögtön. Az órád milyen volt?

N: Szokásos.

F: Már csak egy félév, kicsim.

N: Ha nem csúszok.

F: Nem fogsz. (lapoz) Azt írja az újság, hogy az ukránok szerint az orosz elnök állhat a legújabb robbantás mögött, csak úgy rendezte, mintha az IS lett volna, de az oroszok szerint az ukránok voltak, csak úgy állították be, mintha az oroszok lettek volna, akik úgy állították be, hogy az IS.

N: Közben meg lehet a törökök voltak.

F: (Nevetve) Kandír, nem te állsz valójában az ügy mögött? Csak úgy rendezted, mintha a törökök úgy rendezték volna, hogy az ukránok rendezték úgy, hogy úgy tűnjön, mintha az oroszok az IS-re kenték volna… Tudom, milyen rafináltan szoktál gépsonkát lopni a hűtőből. Kitelik tőled.

N: Lehet, hogy mindenki benne volt.

F: Valaki egy rágógumit nyomott a postaládánk zárjába. Majd leszerelem, megnézem, tudok-e valamit kezdeni vele. Ha nem, ki kell cseréltetni.

N: De miért csinál valaki ilyet?

F: Rossz a humora.

N: Szerintem front van.

F: (elgondolkozva lapoz) Igen, már egész Európa egy hatalmas front. Bármikor, bárhol egy ütközetbe kerülhetünk.

N: Úgy értem melegfront.

F: Nekik ehhez nincs közük, meg igenis éljenek ők is a jogaikkal.

N: De emiatt fáj a fejem.

F: (feláll, odasétál, átkarolja a lány derekát és a nyakába csókol) Ne fájjon, én nem vagyok meleg.

N: Hagyjál már te hülye, mert a leves viszont az, és ha rád borul nem fogsz örülni.

F: Egy árnyék már ránk borult… De nem politizálok. Berakok valami zenét a gépen, hogy gyorsabban főjön a leves. (nevet)

(Felharsan a szobában Duel of fates dallama. A férfi szinte kiugrik a szobából, felkapja a felmosó rudat és lézerkardként lóbálja.)

F: Tataaaaa- ta- ta- taaa! Tattattarara…

N: Vidd le a szemetet, te Sith.

F: Viszeem, ezt a Darth Vödört. Inkább én viszem le a szemetet, minthogy a szemét vigyen le engem. (felkapja a szemetes vödröt, kinyitja az ajtót és szinte kiugrik rajta.)

N: (teljesen a főzésre összpontosít) Te tészta. Ne szórakozz velem, kezdjél szépen, rendesen puhulni. (Nyílik a szobaajtó. Kandír kijön a szobából, leül a konyha közepére és csak néz)

Éhes vagy? Ott a táp és egyed, most tápos napod van, ne válogass. (Kandír csalódottan néz, mikor a nő feléje nyúl, hogy megsimogassa a fejét, az elhúzódik) Te sértődős! Neked is játszanod kellene, mint nekünk, és nem lennél ilyen. Beleélnéd magad egy kutya helyzetébe, én meg lennék a sintér. Mint ahogy mi beleéljük magunkat olyan szerepekbe, amelyek nem mi vagyunk.  A gumiegeredet hol hagytad?

(A férfi jön be, értetlen arccal, a kezében az üres vederrel. Kandír beslisszol a szobába.)

F: Képzeld ki volt borulva a szemetes. A földön volt az összes, szerencsére épp jöttek mások is haza, akik a földszinten laknak, és segítettek összeszedni.

N: Mondom, front van, valakire biztos így hatott, de mindjárt kész a vacsora. Lejjebb halkítod a zenét? Valaki már megint átkopogott.

F: Frontok mindenütt! Kibaszott frontok! Férfi és nő között, idős és fiatal, kutyás és macskás, jobbos és balos közt. Folyik a harc az életben, az interneten, mindenütt. És már a bunkerünket se hagyják békén?

N: Nyugodj meg szívem!

F: Nyugodt vagyok. De hisz tudod, csak fáj, hogy nem lehet őszintén élni, hogy páncélban kell járni és lőni kell, és így még így is állandó veszélyben forgunk.

N: Sir, én bízom magában.

F: Lady, amíg engem lát, nem kell félnie.

N: De hiszen az arcára csúszott a sisakrostély. Hogy fog így enni eme lakomából? És hogy fog utána megcsókolni?

III.

(Lakályosan berendezett szoba. A szomszéd lakásban vagyunk. Irén, a szoba lakója egy díványon ül és szemben vele a fotelban Berta, a barátnője. Kávét szürcsölnek és kekszet eszegetnek. A szomszéd lakásból hangos zene szól, amiről ők igyekeznek nem tudomást venni.)

B: Szóval Irénkém, hogy vagy?

I: Jaj, kedvesem, hogy lennék? Most a derekam nem hasogat, úgyhogy jól is lennék így az egészségem miatt, mert a legfontosabb, hogy egészség legyen, de most is néztem a tévét és istenem, annyi rossz dolog történik a világba’! Ezek a szerencsétlen migránsok is, nagyon sajnálom őket, rájuk férne egy kis béke, vinnék nekik házikenyeret is, meg sütnék a pogácsámból – hiszen tudod, milyen jó pogácsát tudok sütni, még a mamától tanultam, Ők is megnyalnák a tíz ujjukat. Tudod, hogy Szilvike lányom is azt hiányolja leginkább, mióta elköltözött, a pogácsámat. Ugyanakkor mi sem tűrhetünk, ha valaki nem tud alkalmazkodni, annak mennie kell. Én most pont ilyen helyzetben vagyok.

B: Igen? EZEK miatt?

I: Pontosan. A fickó már itt lakik idestova négy éve, a Berger bácsi potom pénzért adta ki neki a lakását, mert hogy a fia egyik barátja volt állítólag, és ő meg kiköltözött Ausztriába a fiához. Sunyiképű, udvariatlan alak, sose köszön, mikor elmegy mellettem, rám se néz. Egyszer utána szóltam: köszönni smafu? Elkezdett persze magyarázkodni, hogy nem hallotta meg, mert elgondolkozott, de tudod, ki hiszi el. Azóta én se köszönök neki, most már ő hiába köszön nekem.

B: Mit csinál?

I: Valami újságnál lektor vagy szerkesztő, efféle kamumeló, mert hát, mit csinál egy lektor? Lesi a helyesírási hibákat, azt meg a legtöbb ember meg tudja tenni. Nem mintha közöm lenne hozzá. Tudod, aki disznó közé keveredik…

B: Aztán majd egyszer csak rád robbantja a házat. Ezek a legveszélyesebbek, akik csendesnek, normálisnak látszanak, csak néha villan meg a szemük.

I: Mogorva volt, meg magának való, meg gyakran ébredtem arra, hogy hajnalba’ jött haza, de amióta itt van vele ez a kis nőcske…

B: Miféle?

I: Egyetemistának mondja magát, ha az is, biztos valami büfészak, rafkós, mert szerintem a fickó kitartja, de ezen kívül nem sok agykapacitást nézek ki belőle, ha érted mire gondolok. De amióta itt lakik – és ez már vagy egy éve – vagy hangoskodnak, vagy nevetnek, vagy zörögnek, veszekednek.  Gyakran mindezt együtt. Minden egyes este, a hétvégékről nem is beszélve. Nagyon sokat veszekednek, amin nem is csodálkozom.

B: Biztos csalja.

I: Azt én nem tudom. Szinte minden áthallik. Az is, amikor üzekednek. Mondjuk néha teljesen ellentmondásos dolgokon veszekednek. Nem is értem, mintha több személyiségük lenne, és ezeket cserélgetnék is egymás között, vagy én nem tudom. Amikor meg elmennek együtt itthonról meg, szinte, mint a galambok. A magánügyeik nem érdekelnek, de az hogy engem mennyire zavarnak vele, az igen. Szinte állandó alvászavaraim vannak tőlük. Meg a dagadt macskájuk, ahogy az vernyákol, meg mindig idepiszkít… Jó ég! Madarat barátjáról.

B: De nem szóltál nekik?

I: Szóltam, rendszeresen átkopogtam, volt, hogy a rendőröket is rájuk hívtam. És olyan csinnadratta zenéket képesek hallgatni, hogy megőrülök. A filmeket is maximumon nézik és akkor ez még a pihenésük. Ősszel is beöltöztek, és úgy parádéztak, helóvíneztek vagy mi, pedig az egy idegen ünnep. És egyre rosszabb lesz a helyzet, egyre nagyobb az arcuk, hogy minden közösségellenes magatartást ilyen könnyen megúsznak. Ezek betolakodók. Akik visszaélnek a jogaikkal, és vérszemet kapva egyre több és több kell nekik, és ahová beeszik magukat, és onnan nincs menekvés, akár a molyok vagy a poloskák. Először zavarnak, aztán megszokod a megszokhatatlant.

B: De ezt meglehet?

I: Hát, én nem fogom. Én is csipkedek. Apró lépésekkel haladok, de előbb-utóbb kiűzöm az ellenséget. Aláírásokat fogok gyűjteni, aztán ráadásul a főbérlő elé tárom viselt dolgaikat. Menni fognak innen. Azért jöttek, hogy békét találjanak, akár a migránsok, és jól érezzék magukat. A mi rovásunkra. Nem fogják, már most elárulom.

IV.

K: (csak a hangja hallható) Mi dönti el, hogy egy alomból melyik kiscica marad életben? Mi heten voltunk testvérek, négy testvéremet a mamám gazdája – így mesélték – egy vizes hordóba fojtotta, mi hárman pedig pár hét múlva, más gazdához kerültünk. A mamám azt hallotta, azért maradtam meg, mert van a jobb mellső lábamnál egy fekete folt, ami nagyon tetszett az embereknek. Egy folton múlt az életem. De kinek vagy minek köszönhetem ezt a foltot? És a többiek? És az a sok-sok más kismacska szerte a világban? Mi dönti el, hogy melyiknek adja meg az élet jogát, akár egy római császár az arénában, az ember?  Volt pár szép évem, legalább ennyi adatott. És az emberek fölött is döntenek, gyakran még kiszámíthatatlanabbul és kegyetlenebbül, talán a véletlen, talán Isten, talán a vakszerencse.

Minden esetleges és törékeny és csalóka, mint a márciusi napsugár, amit lustán elnyúlva élveztem az udvaron, amikor Irén, a szomszédasszony vasmarokkal elkapott és madzagból hurkot vetett a nyakam köré. Védekeztem, de hiába. Aztán egy halk roppanás és elengedtem magam, nyelvem kicsúszott, mint szakadt rózsaszín szalag, és most ernyedt, hideg burkom ott lóg gazdámék ajtaján, a kilincsen, mint egy tanácstalan plüssjáték.

Egy életemmel kevesebb.

(valahol egy ajtó nyílik, majd egy sikoly hallatszik a sötétben)

Dráma

Embermenhely (részlet)

-ha belépsz, kopognod sem kell, csak megszületned-

Szereplők:

CSÉ (farkaskutyaszerű-korcs)

Elmúlt ötven, az utcán él. Betanított munkás volt, majd balesetett szenvedett. Meghalt a felesége. Évek óta nincs munkája. Csak egy terve, hogy egyszer feljut a Holdra, ha beledöglik akkor is. Régen erős volt, most inkább megszállott. Üresedik. Befogadtatta magát, önként.

(boxerféle)

Fiatal, csupa agresszió és düh. Szikár és eleven. Csípős. Az anyja hozta be, nem bírt tovább vele. Nem lehet rá hatni, saját magát is meglepi a hangos szeretetéhségével.

(uszkárnak tűnő)

Harmincas. Alacsony, ideges típus. Az egyetlen reakciója, hogy elsírja magát. Ez a páncélja és a fegyvere is. Rágja a körmét és hetente változtat valamit a testén. A férje adta be.

  1. Első.

Sötét terem, szűrt fény, homály. Egymástól azonos távolságra ülnek a széken. Mindenkinek van egy széke. Jé és Csé van csak bent.

: (szaglászik a levegőben) Maga ilyen büdös?

CSÉ: Tegezhet bátran. Már maga sem fiatal…

JÉ: Miből gondolja? Nem is lát el idáig.

CSÉ: Messzebb látok mint maga. Én legalább „magam“ jöttem. Nem a férjem cipelt ide.

JÉ: A férjem kéne? Viheti…(megengedően legyint)

CSÉ: Dehogy kell. Persze maga se kéne…hogy meg ne sértsem.

: Maga milyen kedves! Úgy igazán….Akárcsak Vé, a férjem…Bár ő tényleg kedvesnek tűnt. Évekig, valamilyennek tűnt. De már nem emlékszem, hogy milyennek… Ma hamarabb ért haza, már ez is szokatlan volt, de inkább nem törődtem vele. Beviharzott, és szó nélkül elkezdte a ruháimat csomagolni. Beletuszkolta a szennyeskupacot a táskámba. Kérdem: Minek pakolsz? És miért pont a szennyest? Erre ő: Ó drágám, csak elutazunk. Kapkod magad!  Hét éve nem vitt sehova. Azt hittem…azt hittem, hogy tényleg elvisz. De csak nem akarta, hogy ellenkezzek, vagy visítsak. Úgy sétáltam be ide, mint más nyaraláskor a tengerbe. Mezítláb…mint egy kisgyerek. (elmereng) Mikor van valaminek vége? Akkor amikor vége van? És ha máshol van vége nekem?? Ha én még az elején se tartok? Ha még tele vagyok szagokkal és utcafénnyel? Ha még nem gyűlölöm…nem eléggé..  MIÉRT ZÁRTAK IDE? Tényleg bezártak ide? Fulladok. Biztos a túlsúly, nyomja a mellkasom. Zsíros vagyok, tudja? Igen, zsíros vagyok és pikkelyes. Tompa és nyálas. Nehezen ébredek és ritkán mosok hajat. A csokis kekszből kicucpákolom a krémet és az asztalon hagyom a piskótát. Keverem a tényeket a véleményemmel! Ja, és röfögök álmomban. Körömmel kapargatom a foltot a ruhámról, ettől bolyhos lesz, és vehetek újjat, amit majd jól kihízok, és kezdhetem elölről. És igen, büdös a szám reggelente!!!! Egy szürke és rothadó hal vagyok! Szőröslábú hal!

CSÉ: Hagyja már abba! Nem hallja magát, rég elment. És a halnak amúgy sincs lába. Csak uszonya.

JÉ: Maga mindig ilyen?

CSÉ: Nem, csak nem bírom a hisztis nőket. Felmegy tőlük a vérnyomásom és viszketni kezdek.

: Én nem hisztizem.

CSÉ: Ha úgy gondolja. Nem tudom. Régen éltem nővel. És most se szeretnék sokáig.

: Innen tényleg örökbefogadhatnak minket? Maga mióta van itt? Miért került ide? Honnan jött?

CSÉ: A sokat kérdező nőket sem bírom. Nem tudok nekik válaszolni.

: Szóval elvált.

CSÉ: Igen. Azt hiszem.

: Azt hiszi?

CSÉ: Maga mondta, hogy nem mindig akkor van vége amikor vége van….

(hallgatnak)

CSÉ: Meghalt. Sé meghalt, én meg az utcára kerültem. Azóta csak vagyok. Mindegy, hogy itt vagy ott. Bárhol. Én már csak várok. Várakozom. A pillanatra amikor közel kerülök a Hold vonzásához. Olyan közel kerülök hozzá, hogy érzem a puhás ezüst fényét, a hüvöskés szelet és azt a finom és mindent könnyűvé ritkító távolságot amiben semmi sem köt már ide. Amikor pilleszerű lesz a testem és szinte grammonként lebeg a kormos és lyukas égbolton. Higanyként zuhanok és emelkedem, kristályok marják a bőröm. Csillogóra és áttetszőre smirgliz az éjjel. Na, majd akkor. Akkor majd szabad leszek. Addig meg már mindegy.

: A Holdra akar menni? (nevetni kezd) Arra a Holdra ami után a kutyák úgy vonyítanak, hogy wuhhúúú, wuhúúú! (viccelődik)

CSÉ: Az ostoba nőket sem szeretem.

: (fejeket vág) 

Belökik az ajtón Ká-t. Üvölt kifelé.

: Én ugyan nem maradok itt! Kirágom magam a padlón vagy széttörök mindent! Engedjenek ki!! MOST!! Ki akarok menni! Engem nem zárhatnak csak úgy ide! (dühöng)

CSÉ: Na, egy ifjú titán. Más sem kellett ide.

: (lelkesen anyáskodik fölötte) Üljön le és nyugodjon meg. Örökbefogadnak majd minket, felesleges kiabálni. Üljön csak le, csücscsücs. Maga is mondjon már valamit (néz célozgatva CSé-re)

CSÉ: Üljön le. (odaveti)

: Maguk miért magáznak?

: Udvariasság…vagy nem is tudom…olyan ez mint egy nagy hivatal…(mosolyog)

: NEM! Ez egy EMBERMENHELY! Érti??? Ne próbáljon csitítgatni! Az anyám berakott ide, érti???

: Sajnálom. Engem a férjem…

CSÉ: Én magam jöttem, de ez mindegy is.

: Magától? Idióta? Vagy nem is, elmebeteg! Összezártak egy elmebajossal! Engedjenek ki!!!

: Hát…furcsa az biztos…

CSÉ: (elfordul tőlük)

: És mit tett az anyjával, hogy idehozta?

. Semmit. Megszülettem…

CSÉ: Az néha már pont elég nagy hiba.

: Nekem beszél, nekem??? (menne neki)

CSÉ: Nem, én csak egy öreg elmebeteg-idióta vagyok aki motyog. Magában, csak kihallatszik.

: Hát akkor vegye le a hangerőt, mert ha én veszem le…

: Abbahagynád??!! Ülj le! (leülteti erővel)

: Letegezett! Na, végre elmúlt a hivatalérzése.(rámosolyog)

: (visszamosolyog) Ami könnyen jött, könnyen megy. Arra gondoltam, hogy felfoghatnánk ezt úgyis mint egy lehetőséget. Lehetőséget az újra! A jobbra. Örökbefogadnak majd és új otthonunk lesz. Szép konyha és esetleg távirányítós tévé, meg egy hatalmas kanapé a nagyszobában. Vasalóval. Vasaló is kell, meg mikró és hajsütővas. EGY NAGY SZEKRÉNY! Tele ruhákkal…és sok cipővel. Meg fűszerekkel és függönnyel. Függöny mindenképpen kell. Meg egy akvárium és egy hatalmas erkély.

(közbevág) Csé: Szóljon ha felébredt.

: Szekrény???

: Igen. Nem volt még soha saját szekrényem. Csak polcom és ruhafogasom. A szekrény az más. Azon lehet kopogni.

: Kopogni? Miért, bele akarsz bújni? Vagy minek?

CSÉ: Kezdem érteni a férjét…

: Hogy maga milyen kis piszok! Biztos, hogy senki sem fogja örökbefogadni! Pfúj!

CSÉ: Ez legyen a legnagyobb bajom.

: Hallok valamit!?

: A klaffogást?

: Anyám cipője.

: Bőr?

: Mi?

: Ja, mellékes. Távolodik…

: Igen.

: Mintha egy anyaméhben lennénk..a hangok kintről jönnek, de nem látunk semmit..milyen érdekes..szívdobogásszerű  (csodálkozik, majd tapsolni kezdi az ütemet, pábámm-pábámm)

(Jé-re néznek csodálkozva)

CSÉ: És apja az nincs magának?

: Volt, lelépett egy konyhásnővel. Anyám nem tud főzni. Se vasalni, amúgy. Szekrénye az van. Kettő is.

: Ohh…De szerencsés! És testvéred is van?

: Négy

: Négy gyerek… (elsápad)

: Sok mi?

: Igen…pont négy..(Jé elmered, kérdően néznek rá)...semmi…csak…annyiszor volt kaparásom. Négy gyerekem lehetett volna. Az utolsónál már majdnem éreztem, hogy zsizsmeg bennem valami. De már nem lehet többé egy se. Kiszikkadtam belül. Nem él meg már bennem mag, csak a csend. Néha odakapok és azt képzelem, hogy hullámzik. De csak a szottyadt bőr gyűrődik az ujjaim közé. Néha megfeszül, majd kienged. Lüktet bennem valami…de már soha többé nem jön ki. Beszorult. Ha négyszer nemet mond az ember, akkor többé nem kérdezik meg…

: Anyám azért hozott ide, mert megbánta. Csak húsz év kellett amíg döntött is erről. Húsz rohadt év. Már az elején tudta. Emlékszem, ahogy ellökött magától. Mindenkire rábízott, akiről azt hitte, hogy majd jól ellesz velem. Hagyott kocsmában, boltban, a kollégájánál és a szerelőnél. Volt, hogy órákra elvesztem. Egyszer ott felejtettek a parkolóban. Nem ijedt meg. Rezzenéstelen arccal vette tudomásul, hogy nincs vész, megvagyok és kész. Ha bármiről kérdeztem nem volt kedve válaszolni…fontos dolga volt. Nélkülem. Útban voltam. Azóta inkább hangos vagyok. HANGOS! Érted? Én nem leszek soha többé láthatatlan. Nem hagyom magam ám! Nekem nem lesz újra sérvem a sok sírástól!

: Sírni én is szoktam..de már egy ideje nem megy…az is beszorult (mosolyog)

  1. Második

Külső, lélektelen, de erőltetten optimista hang: Befogadói óra, fáradjanak az ablakhoz!

Egy sorba felállnak és nézik a nézőket. Zavarban vannak, majd lassan elkezdik produkálni magukat. Grimaszolnak, mutatványoznak. A legjobb arcukat akarják mutatni. Egyre jobban felszabadulnak, eladhatóvá teszik magukat. Főleg Jé pózol. Ká dühös és zavart ez elején, aztán feloldódik. Csé csak néz ki a fejéből, majd mosolyogni kezd és mintha az utolsó erejével figyelemért kuncsorogna. Egyre jobban felpörögnak, belelovalják egymást, közben ez a szöveg megy, másik fényben. egy lélek vall rajtuk keresztül az életeiről.

KÁ: Emlékszem az előző életemre. Fekete vagyok. Kocog a testem a szuvas zománc között. Már egy hete tudom, hogy ki fogok esni a bal alsó hatosból. Vagy az almával, vagy a szikkadt kenyérrel. Várok. Nem tudom, hanyadik féregjáraton vagyok túl, de jó lenne ha ez lenne az utolsó. A gumikesztyű tapadós és hűvös kapaszkodása, aldehidfoltok az üveg fejéből. Fekete vagyok. Szétevett a száj, a harapások mélye. Kitátja, kinyújtja a nyelvét, és mintha egy nő méhét feszítené a fém, belökődik a fényár a helyemre. 

CSÉ: Amikor végbél lettem, akkor azt hittem, hogy nem lehet rosszabb. Hetven évet egy férfi alhasában. Alkoholos szaftokon és könnyű buborékokon túl. A hasnyál szivacsától ázni. Moccanni. Vagy csak araszolva szenvedni a salakanyagot az utolsó lökésig. Az utolsó és egyetlen megfeszülésig, amikor minden elernyed, megkönnyebbül. Naponta egyszer, de akár hetente tízszer. Begyulladtam. Untam a vattacsomókba alvadó tejféléket. Kivágtak, mint egy meztelenkedős filmből az elnyújtott végét.

: Majd egy erdőben ébredtem. Avarszagú szél takarta a nedves földet. Az éjszaka, akár egy bádoghajó, vánszorgott a hajnal felé. Ütött-kopott testén lyukak, átnyomódott rajtuk a langyos fény. Anyám erdőnek susogta, majd korhadtra száradt reggelre. Megették. És a levelek minden éjjel szétreszkedték az erdőt. Szétnyílt a fák lombja, az eső végignyalogatta a levelük. Koppant a testem körül, majd beterített a saras krém. Egyre jobban nőttem. Vaskos lett a száram. „Csiperke, csipetke, kicsi fejes őziláb“. Csendes kalapom árnyéka maszatolt kör. Az erdő egyre nőtt velem, zsugorodott, égett és jajongott, majd elszunnyadt benne a zöld. Jött a csorda. Fújtató orrukon szökellt a gőz, a föld puhán süppedt meg a talpuk alatt. Fölém hajolt az erős szagú. Bársonyos szőrén összetapadt az ősz nyákja. Egyre közelebb hajolt. Olyan közel, ahogy az anyjához bújik, ami él. És közelebb, még közelebb. Mint ahogy a virágok rothadnak össze az évszak végével. Egy lett a testünk: a közös reménytelenség.

CSÉ: A villamosmegálló volt a leggyötrőbb. A sodró sínek és az utasok. A csula, ahogy a betonra cuppan és avósra ragad, gyűlik benne az íz. A szotyolák és a veszekedők szétzuhanó teste. Megtartani a hajnalt és az éjszakát. Elviselni a nappalt. Nézni, ahogy a késés egyre pontosabb lesz. Ahogy a házak kiürülnek, és megtelnek a tompa egyszerűséggel. Koszosra öntött üveggel hagyni, hogy átnézzenek rajtam. Várni, hogy ne várjon bennem senki. Lepkévé bábobozódni, és kinyílni, mint a villamosok ajtaja. Figyelni a mozgást a mozdulatlanságból. Felismerni az arcokat, akik valaha voltam. Mégsem szólni hozzájuk. Nézni, ahogy eltévednek önmagukban és mások helyett. A füstöt nyelni a féligszívott, pudvás dohányból. Majd összetörni. Az autótól, amiben négyen ülnek, és mindnek műanyagszárnya nő, miközben áthasítják a szélvédőt.

: Kőlap a kórházban. Szürke cirmosra festett a fény esténként. Átcsoszogott rajtam közel kilencven hálóinges. Volt, amelyik szottyadt volt és üvegcsontú, akadt, amelyik puffadt és visszeres. Drótos lábak ügyetlen csoszogása. Csiszogás, nyikorgó fájdalmak és a papucsokba ragadt izzadtság. Az egyiknek a combnyakja, a másiknak a koponyája reccsent felettem. Mindegyik lábnak más a szaga és a mérete. Télen a latyak, olykor a sűrűre tapadó vér. Ráalvad a felületre, mint egy maszk. Savval fellocsoltan ébredni, és dzsuvásan feküdni a neonfényben. Kopni, egészen addig, amíg láthatatlan leszel.

: Cin-cin gyere csak ide! Ez volt az utolsó mondat, amit a befogás előtt hallottam. Pedig iszkoltam, ahogy bírtam, amikor a ketrecbe nyúlt. Átcipelt az állatkerten. A rácsok mögött félőrült és magányos állatfélék, megvadult és ostoba emberek. Villanó vakuk és vigyorgó gyerekek nézték, ahogy a jegesmedve beleüti a fejét a hegyes sziklába. Fókahús és hiénanyihegés. A kacsák heccelő totyogása a farkas ketrecénél. Üvegrácsokra tükröződő arcok, összemosódó ember-állatfejek.

Hosszan cipelt, messze az elefánton és a rovarházon. Lifegett a dobozom a kezében. Ma két nyúl született, és egy zebra megvadult, miközben végignézte, ahogy a tigris csíkosra pofoz egy lábszárat, majd feldarabolja a körmével. A gyerekek visítottak, a felnőttek kéjes élvezettel rögzítették a végső nyekkenést. Megállunk. Teknősök és lagymatagul tekergő kígyók. Az egyiknek mustárzöld a pikkelye, éppen vedlik. Tekereg és sziszmeg. Csak a gondozó fütyül egy furcsa dallamot a csipesz mögül. Majd összefogja a fejemet, és beletol egy óriási, nyitott szájba.

CSÉ: A legrövidebb életem egy fénykép volt. Amit véletlenül letörölt a fotós a kattintás után.

: Kékesfekete a tollam. Ez az éjszaka a hátára emel és messze visz a háztetők gerincéről. Tudom, most kell elindulni, hogy majd megérkezzek. A testem tudja, merre kell menni és meddig. Térkép az érrendszer, átrajzolja a földet. 16 gramm a súlyom, elbírna egy emberi tenyér. Elindulok a sötétbe, a távolba, amiről tudom, hogy talán nem is létezik. Majd tavasszal. Hátha visszaérek még. Hátha lesz még hova visszatérni.

Majd közbevág egy lélektelen, erőltetetten optimista hang: Visszamehetnek, ma senki sem akarja magukat hazavinni! További szép napot!

(…)

  1. Negyedik.

Külső, lélektelen hang (akár a BKV bemondók): Befogadói óra, menjenek az ablakhoz!

Odaállnak. Egyik sem bír mozdulni. Elkezdenek meredten vallani, őszintén, az emberi részükről. Az elején még próbálják megjátszani magukat, de aztán csupaszak lesznek és őszinték.

: Tíz éve festem a hajam, mert őszülök. Fiatalnak akarok látszani. Undorodom az öregségtől.

: Egyszer megpofoztam egy lányt. Lila maradt a kezem nyoma. Emlékszem a csontra, ahogy nekifeszült a tenyeremnek. Napokig néztem az ütést és nagyob büszke voltam magamra.

CSÉ: Megcsaltam egyszer Sé-t. Sosem mondtam meg neki, de tudom, hogy tudta.

: Sosem dolgoztam. Van egy munkám, de csak azért, hogy csináljak valamit. Unom, és csak úgy csinálok mintha sok feladatom lenne. Egész nap cikkeket olvasok, képeket nézegetek.

: Láttam apámat amikor elköltözött. Reszketett. Még akkor sem tudta, hogy mit tegyen. Megkérdezett, hogy maradjon-e, hogy örülnék-e, ha maradna. Dühös voltam, és azt mondtam neki, hogy „takarodj“.

CSÉ: Volt egy macskánk amelyik túl sokat ellett. Nem tudtam etetni már. Meg kellett fojtanom. Először a kölykeit, majd őt. Emlékszem a forró és párás levegőre, ahogy kiszisszen belőlük. Könnyű közelkerülni a halálhoz.

: Szeretek hazudni. Túlszínezni mindent. Ígérgetni, és nem tartani be. Késni. Szeretem ha várnak rám.

: Nem ismerem a szerelmet. Nem érdekel más annyira, hogy el tudjak merülni az érzésben, a vágyban. Rutinosan tudom mondani: szeretlek. Mint egy gép: szeretlek, szeretlek. Többféle hangon: szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek. Közben nem érzek semmit. Semmit!

CSÉ: Nem lett gyerekünk. Sé akart, de én olyan nyűgnek éreztem, hogy nemet mondtam mindig.

: Félek a fogorvostól. A pókoktól és a kigyóktól. A sötéttől.

: Átvertem egy barátom. Hazudtam róla, majd hazudtam neki is.

CSÉ: Loptam. Többször. Fémet a műhelyből, forrasztót és alaktrészeket.

: Elszerettem a barátnőm szerelmét. Csak azt akartam, hogy neki is fájjon valami. Olyan boldog volt, hogy már untam. És irigyeltem, kicsit. Na jó, nagyon.

: Néha arra gondolok, hogy lelövöm az embereket, mint a játékban. Rájuk fogom a fegyvert. Sűrű és nyákos lesz a vérük a félelemtől. Meghúzom a ravaszt, és a falra kenődik az összes szín a testből.

CSÉ: Elöszőr féltem, hogy nehéz lesz itt alkohol nélkül. Most már tudom.

: Rendetlen vagyok.  Ha mosogatok benne marad a pohárban a mosószer. Sosem szólok annak aki leveszi a poharat. Csendben nézem ahogy habos lesz benne a folyadék. Bugyborog és egyre csak habzik. Én meg nyugodtan és szó nélkül nézem ahogy elnyeli a száj.

: Dühkitöréseim vannak.

CSÉ: Betanított munkás vagyok. Voltam. Most munkanélküli.

: Nekem mindig az kell ami nincs.

: Egyszer egy ollót vágtam a combomba. Furcsa arca lesz a nőknek, ha sajnálnak. Kisimulnak, ragacsos erővel akarnak megmenteni. Még egynek sem sikerült.

CSÉ: Magam tettem a kezem a gép alá. Nem bírtam tovább dolgozni. (egyre jobban megfeszül ebbe)

: Félek. Magamtól.

: Nem hiszek semmiben, főleg nem Istenben. Hazugság az egész. Egy nagy mese, amiben a hős szarik a szereplők fejére.

: Élni a legnehezebb.

: Szeretem a veszélyt. Csak az érdekel.

CSÉ: Meg akarok halni. MEG AKAROK HALNI. (kis szünet, megkönnyebbül) De előbb meg akarom ugatni a Holdat!

Majd közbevág egy lélektelen, erőltetetten optimista hang: Visszamehetnek, ma senki sem akarja magukat hazavinni! További szép napot!

Sötét.

Dráma

Kopogtatás nélkül

 

A férfi és a nő együtt, de nem szinkronban mondják a verseket, „elcsúsztatva” egymáson őket, például egy sort mond az egyik, egyet a másik, és kicsit egymásba érnek a hangok.

 

FÉRFI:

Ha megszeretlek,
kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg.
Szalmazsákomra fektetlek,
porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,
amikor akad más is.
Hanem, akkor hagyj nékem is,
én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek,
kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

:

Ha megszeretlek,
dörömbölés nélkül is bejöhetsz,
de gondold jól meg.
IKEA-heverőmre fektetlek,
halkan sóhajt a memóriahabos ágybetét.

A talpas pohárban Martinit hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, befújom víztaszító spray-vel,
itt néha megzavarnak bennünket,
görnyedvén szerelmünket nyugodtan foltozhatod.

Nagy lárma a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, heverőmre lefektetlek,
melegben levethetsz inget, nadrágot,
ha fáradt vagy, habos paplant kapsz fekhelyül,
amikor akad más is.
Hanem akkor engedj magad mellé,
én is örökké fáradt vagyok.

Ha megszeretlek,
dörömbölés nélkül bejöhetsz,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

 

NARRÁTOR: Egy héttel ezelőtt.

Innen nem egyszerre beszélnek, hanem normális párbeszéd folyik.

: Mi az a tízkilós tömött zsák a válladon, mit cipelsz?

FÉRFI: A szelektív szemeteimet. Összegyűjtöm otthon a szemetet, megtisztítom, aztán a szelektív konténerekbe válogatom szét.

: Szeretsz kukázni, ez a játékod. Tetszik nekem ez a játék, szívesen segítek a gyűjtögetésben. Az emberállat folyton hátrahagy maga után egy rakás szemetet – nem mindegy, milyen módon teszi. Hagyjunk minél kevesebb nyomot a Földön magunk után, minél elviselhetőbb mértékű koszt. Ha olyan tisztának hisszük magunkat, legyünk is tiszták.

NARRÁTOR: Fél év múlva

FÉRFI: Kopogtatás nélkül jutottál be Krakkóba. Idehoztalak. Kirándulni jöttünk egy hétre. Haza is akarlak vinni. Tényleg itt akarsz maradni? Mit fogsz csinálni, ha itt maradsz?

: Miért, Magyarországon mit fogok csinálni? Nem értek semmihez, csak a tócsni mesterszintű elkészítéséhez, és még egy-két finom dologhoz, amit viszont csak veled szeretnék csinálni.

FÉRFI: Készíts tócsnit, drágám! Vagy kecskesajtot.

: Ha megszeretlek, kopogtass a szívemen.

FÉRFI: Ott dörömbölök mióta. Beengedsz, aztán kidobsz. Nem én doblak ki, én legfeljebb elmegyek, te dobsz ki engem. Te vagy, aki kidobsz engem!

NARRÁTOR: Egy hónappal korábban

FÉRFI: Legyen jövedelmed! Nem érdekelnek a hivatkozásaid, legyen rendszeres jövedelmed. Nem élhetsz egyik hétről a másikra életed végéig. Én nem tudlak állandóan megmenteni, nem is akarlak.

: Senki nem várja, hogy megments. Én aztán főleg nem, ismersz. Mindenkire járhatnak rossz idők, amikor nincs pénze, és másokra szorul. Amikor volt állásom, nem voltam kiszolgáltatott. Miért nem vagy türelmesebb?

FÉRFI: Én elhiszem, hogy nem élsz meg abból, aki vagy, de akkor csinálj mást. Nem látom, hogy ki akarnál törni a burokból, amibe bezártad magad. Tudom, hogy türelmesebbnek kell lennem, nekem sem jó, ha felkapom a vizet naponta kétszer. Segíts, hogy türelmesebbé váljak. De öt hónapja vagyok türelmes veled.

: Még egy kis időt kérek tőled.

NARRÁTOR: Egy hónappal később

: Krakkóban maradok. Magyarország reménytelen és félelmetes számomra.

FÉRFI: Nem beszélsz lengyelül. Pénzed sincs. Mihez kezdesz? Ja, hogy a krakkói művészvilágba merülsz alá, és közben gyógymasszőrnek állsz, hogy pénzed legyen? Hadd ne részletezzem, milyen szolgáltatásokat kell nyújtanod majd. Pénz és nyelvtudás nélkül itt is, mint mindenütt, csak kiszolgáltatott lehetsz, akit prostituálnak. Ezt akarod?

: Megszerettél, kopogtatás nélkül jöttél be hozzám, itt is maradtál, befogadtalak, sőt megszöktem érted előző országomból, ahol szerettek és gondoskodtak rólam, most már te vagy a hazám, de hol vagy? Folyton eltűnsz, köddé válsz, megsemmisülsz. Hazátlannak lenni maga a reménytelenség.

FÉRFI: Ne éljünk vissza a szálloda türelmével, szedjük a holminkat, és menjünk.

: Hazaviszel? Leszel nekem haza?

FÉRFI: Drágám, halasszuk el ennek a megbeszélését, indulnunk kell. A tamponjaidat elraktad? Ne hagyd itt, mert egy órával és 70 kilométerrel délebbre ez lesz a legfőbb problémád, a következő slamasztika, hogy nincs tamponod. Tudtommal holnap neked is dolgod van Budapesten, csütörtökön kell a statisztaügynökséghez bemenned az OTP-reklámos szereplésedért járó pénzedért. A cipőd a szekrényben találod, az elektromos cigid likvidjét bezacskóztam, és a fekete hátizsákod külső zsebébe tettem. A parkolójegyünk még negyven percig érvényes, fél óra múlva indulunk. A lila hátizsákodba tettem a papucsodat, és a pirosban vannak a tisztálkodószereid. Az éjjeliszekrényre tettem fájdalomcsillapítót, ha megint fájna a fogad. És ma ne igyál. Tegnap megint túl sokat ittál, ilyenkor találod ki és posztolod a facebookon a hülyeséget, mint most ezt a krakkói újélet-kezdést.

: A szelektív szemetes batyud megint ott a válladon – miért nem hagyod itt? Mit tervezel vele?

FÉRFI: Ha nem találok a közelben szelektív szemétgyűjtő konténert, viszem Budapestre. Az emberállat folyton hátrahagy maga után egy rakás szemetet – nem mindegy, milyen módon teszi. Hagyjunk minél kevesebb nyomot a Földön magunk után, minél elviselhetőbb mértékű koszt. Ha olyan tisztának hisszük magunkat, legyünk is tiszták.

Dráma

Vettél tejet? (részlet)

Ha én búcsúzom tőled, akkor te is búcsúzol tőlem. Valahogy meghalunk, és újra életre kelünk.

IDŐS NŐ: Hatvan felé. Őszül és testes. Humoros, de riadt. Mint egy elveszett gyerek, örök kislány, nagy testbe zárva. (kicsit LázárKatis)

FIATAL NŐ: Húszas éveiben. Fiatal, hiszékeny és habzsoló egyszerre. Van véleménye, de nem tud még sokat a dolgokról. Vékony, csinos. Tele van szabadsággal, lendülettel.

Ők egy NŐ. Ugyanannak a nőnek a két időbeli énje.

  1. Kép.

Szoba, bent ül az idős nő. Látványosan unatkozik, szotyit rág, bontogat, szötymög vele. Néha közel tartja, néha távolra, rosszul lát, fókuszálni próbál. Lóbálja a lábát, mint egy gyerek, aki vár a parkban.  Belép a fiatal nő, megpakolt szatyrokkal, cipekedve.

FIATAL NŐ: (mintha magában beszélne, az idősnek háttal) Már megint elfelejtettem a tejet. Nem hiszem el…

IDŐS NŐ: Mindig el fogod felejteni (nevet) (fiatal megfordul döbbenten)

F: Még mindig itt vagy?

I: Láthatod! Pedig már mennék…

F: (leejti a szatyrokat, mellé ül a székre) Tényleg itt vagy. De meddig? Meddigmeddigmeddig? Azt hittem tegnap, hogy ez csak egy álom volt vagy mi…de elég valós, ha még mindig itt vagy. Itt ülsz, és még tested is van (belecsíp)

I: Aúú!! Nem szellem vagyok. (elhúzza magát) Nem murdáltam még meg! Csak egyszerűen idekeveredtem és kész. Hidd el, visszamennék! Elég utálatos látni magam negyven évvel fiatalabban…(megigazítja a ruháját)

F: Nekem se jobb….látni, hogy milyen leszek…ha..

I: … megöregszel?  Pedig meg fogsz drágám! Meg fogsz! (nevet)

F: Ha nem gondolnék rá, akkor itt vagy nekem! (pofákat vág) És ki tudja meddig…

I: (nem nevet, pofát vág, kinyújtja a nyelvét)

F: Lehet, hogy el kell mondanod valamit, vagy üzenetet hoztál? Vagy el kell mesélned, hogy mire vigyázzak, vagy…csak rettentően fáradt vagyok és csak képzelem ezt az egészet…igen, ez a valószínűbb, képzellek (feláll és elkezd mászkálni, mintha attól felébredni, csípkedi saját magát)

I: (néz rá értetlen, majd vesz egy nagy levegőt) Jó, kérdezzél! (rákészül)

F: Hűű ..hirtelen annyi kérdésem van, hogy egy se, ha már így alakult…Most komolyan kérdezhetek? Még sosem jártam jósnál.(izgatott lesz)

I: Nem jós vagyok, hanem az öreg éned. Az azért más. (kikéri magának)

F: Azért hasonló (kacsint rá). Rendben……mondjuk, mondjuk..legyen az első:: férjhez megyek majd?

I: Nem, mindenki más férjhez megy, de te nem.

F: És gyerekem lesz?

I: Nem.

F: Élettársam?

I: Nem.

F: Gazdag leszek, mert majd a munkámnak élek biztos…

I: Nem.

F: Munkám se lesz?

I: Ha a nyolcórás csomagolási asszisztenst annak vesszük…(szotyizgat közben, kupacokba pakolja a szemeket)

F: Mi??? De hát diplomás vagyok!

I: Addigra már csak diplomások dolgoznak ezekben a munkakörökben. De jobb is, mert elfelejtesz angolul is. És mivel jól ismerlek (kuncog magában) úgysem hallgatsz senkire….mert neked aztán lehet beszélni…mész a fejed után…szóval nem mondtam semmit (kuncog újra)

F: Csodás…

I: Meséljek az inkontinenciáról és a hájról is?

F: Nem.

I: És a reumáról, meg a nyakcsigolyáról, ahogy reggelente úgy ropog mint a müzli? (mozgatja a vállait)

F: Nem.

I: A lábgombáról?

F: NEM.

I: És a műfogsorról? (nyúl a szájába)

F: NEM!!!

I: Akkor szerintem nem azért vagyok itt, mert el kéne mesélnem valamit….(keresztbe teszi a lábát, és eszi tovább a szotyit, mosolyogva)

F: Elképzelhető…(ugyanabba a pózba rendezi magát akaratlanul. elmerengenek, majd elkezdik nézni egymást, döbbenten, mint egy csalfa tükörképet, ugyanúgy mozognak, gesztikulálnak)

  1. Kép.

Nézik egymást, akár a tükörben

I: Szerettem ezt a frizurát. Reggelente úgy túrtam bele mintha egy hatalmas és erős lomb lenne a fejem. Olyan magasnak éreztem magam, hogy a háztetőkön jártam éjszaka. A belváros szívében éltem, a bal pitvar alsó csücskében. Itt. Minden reggel ez a zaj. A finom és egyre erőteljesebben lüktető zsongás, ahogy életre kelnek a színek és a szagok. Ahogy egyre ki-be nyílnak a megtört mellkasok. A levegő… Hosszú lábaim voltak…(nézi az öreg testét, majd nézi a fiatal nő lábát)

F: Magányos voltál te is?

I: Nem. Sosem voltam magányos.

F: Hogy lehetek akkor a fiatalkori te? (elcsodálkozik)  Mert én…

I: Vagy nem emlékszem a magányra. Na jó, magányos voltam. (csend) Na jó, magányos VAGYOK! (riadt-komolyra vált)

F: És anyára…..? (kérdezi félve, félrenézve)

I: Emlékszem. Rá mindig. Ahogy idősödsz, majd egyre jobban hasonlítasz rá. Ideges leszel mindenre. Pampogsz, meg pumpogsz. Hümmögni fogsz a történeteken amik nem érdekelnek és ezért nem is figyelsz rájuk (hümm, hümm..utánozza). A gyomorsavadtól olyanokat pukkantgantsz majd, mint egy gázzal teli léggömb. Ahogy lépegetsz, jön a puki belőled. Eldugod az ételt, és csirkenyak-levest főzöl, majd óráig nézed a kocsonyád a konyhaasztalon, simogatod a tetejét, ami rezeg, mint a tó tükre. Vitorlázol a tetején az ujjaddal, a húsrészt szigeteknek képzeled.  Megeszed majd a gombát rántva-sütve, sőt főzve is!  Felveszed a telefont, majd belemondod: Halló, nem vagyok itt! – és lecsapod.(kuncog) Rohannod kell folyton, és gyakran csensz el tárgyakat. Meg virágokat. Na meg ékszereket. Nőni kezd a bajszod, szálanként (mutat az állára), de már szemüveg nélkül eltévedsz a szakál-erdőben, és csak olvasás közben cirógatod magadnak.

F: Nem! Én nem fogok lopni. Se gombát enni! És szőr!! Pfújjj

I: Ez nem lopás. Ez hobbi. Anyánknak egy szekrénynyi kincse volt, majd megtalálod kábé négy  év múlva a ház pincéjében (mellékesen fűzi hozzá). Eladtam mindet, és vettem belőle egy autót. Persze jogosítványod se lesz, mert a keresztmozgásod vagy mid elég ügyetlen. Ültem a kocsiban és néztem az utat. Olyan jó fogása van a kormánynak, elképzeli az ember, hogy milyen érzás ahogy nyomja a gázt…és brrrümm-brümmm…… Majd kiszálltam mindig, olyan laza-fáradtan, tudod, mintha levezettem volna legalább a tengerig.

F: Nem. Én most meg akarom állítani az időt! ÁLLJ!! KI AKAROK SZÁLLNI!!!ÁLLJ!!

I: (nevet) Ez nem a vidámparkban a körhinta!

F: Emlékszel amikor apa felrakott minket rá és visítottunk, majd amikor miattunk megállították, és lehánytuk a bácsi cipőjét?

I: És amikor az óvodában beszorult a fejünk a rácsba, mert gumilabdának képzeltük magunkat? (nevetnek)

F: Furcsa, hogy az emlékeim a te emlékeid….

I: Igen…van egy közös időnk….egy közös tér….(elcsendesülnek)

F: Gondolsz a halára?

I: Egyre többet. Valaminek mindig hiányoznia kell…

F: (egyszerre mondják) Valaminek mindig hiányoznia kell…

I: És hiányzik is. (És hiányzik is-egyszerre) Mintha magamat hallanám…

F: Mert magadat hallod (nevetni kezdenek) Tényleg! (a fiatal tovább nevet. Az idős ámulva nézi, szeretettel és csodálattal vegyülve…majd egyre jobban érti meg, hogy mit is keres itt)

I: Lehet, hogy azért jöttem, mert el kell búcsúznom…

F: Kitől?

I: Tőled.

F: Tőlem?

I: Igen…a gondolattól, hogy örök vagy. Hogy begyűrhetlek egy befőttbe, jól rád tekerhetem a tetejét. Alig szisszensz a levegőtől. Hogy megmaradsz mindig, mint egy óvatosan nyesegetett fa, megmaradsz ugyanakkorának. Érintetlennek és szépnek. Igaznak és egyszerinek. Hogy a levegő könnyű fém, és puha lesz minden, amire csak gondolsz. Hogy nem múlsz el sosem. Ha magamra gondolok Téged látlak. A húszéves lányt, aki dacos és nincs mitől félnie. Papírvékony és sima a bőre, bájos a mosolya. Szabad. Időbeli vasmacska. Tőled kell elbúcsúznom. Tőled. (csend) Magamtól.

F: Én nem merek rád gondolni. Ijesztő a gondolat, hogy ilyen leszek. Szürke és tompa. Karral, ami rezeg, ring, mint egy hinta (játszik a másik felkarjával). Olyan időtlen lett minden amióta itt vagy.  Sosem gondoltam a jövőre. Olyan értelmetlen, nem? Elég ha csak a múltra gondolok… Apára, ahogy elsüllyed… megfullad a kékben. Anyára, ahogy hínáros hajjal ellebeg a víz felszínén. Nedves a ruhája, zsákszerű… Lebeg a piszkoskék fényben…mint egy hűvös ezüsthal…akár a kövek, úsznak, távolodnak. Nem lehet többé hozzájuk érni…

I: Vigyél el a folyóhoz. Beledobni ezt a bánatot. És ha ottmaradok, a kezeimmel, az üres kezeimmel, akkor hozz majd haza. Tíz szívem van, mind oda akarom dobni. Mindet. Kiönteni. Vigyél a folyóhoz, vigyél el. Tíz emeletnyi éjszaka ül a városon. Az emlékek csontosak és egyetlen képem sincs a holnapról. A holnapról. Csak ez a beégett fénykép, amit még az idő sem old ki. Vigyél el a folyóhoz, vigyél el. Vigyél el oda. Vigyél el. Kérlek, vigyél el. Vigyél el. Vigyél el.

(egyre sötétedik, és csak kérleli, ringatóznak mint az ikrek, majd nem mozdulnak. Sötétbe úszó fény, mintha egy folyó lenne a színpad, elmerülnek benne. Akár úgy támaszkodnak a falnak, mintha a vízbe feküdnének)

(…)