Category Archives: 2016 Nyár

Vers

Robbanásveszély

Talpamon vízhólyag nőtt az utánad futkosástól.
Naivan hittem, hogy nem számít a rossz cipőm,
vagy az eleve elrendelt bukás, kilakoltathatom
a benned élő szörnyeket, helyettük beköltözhetek,
és kiakaszthatom a “megtelt” táblát.

Nem engedhettem, hogy fájdalmaidat
titkosírással a csuklódba vésd, elkoboztam
borotvát, kést és pisztolyt, amiből túl sok volt,
a másiknak adtuk, puszta tulajdonjogviszony
nagy jelentőséggel. Bár tudtam volna, hogy benned
egyre hangosabban ketyeg, mert önmagadat
csak te tudtad volna hatástalanítani.

Dráma

Front van

FÉRFI (32, bölcsész típus, állítólag lektor egy szerkesztőségben)

(22, bölcsész típus, állítólag egyetemista)

IRÉN (55, a szomszédasszony)

BERTA (49, a szomszédasszony barátnője)

KANDÍR, A MACSKA (fiatal, vagy kora középkorú férfi)

I.

(Keskeny folyosó, két oldalt és középen ajtók. Egy szürke csíkos ingbe öltözött férfi ül a földön.)

K: Panelek. Van, aki ezekben gondolkozik, van, aki ezekben lakik. Ez itt balra, az első emelet három. Kocsisék laknak itt, a férfi egy építőipari cégnél dolgozik, az asszony cipőboltban, gyerekük nincs és csalják egymást, de ők nem fontosak nekünk, minek is említem őket?

A négyesben lakik egy férfi és egy nő, velük élek. Ők nekem fontosak. Furcsák, még a többi embernél is furcsábbak. Ők játszanak a panelekkel, hogy szabadok maradjanak. Mellette lakik Irén, egy elvált, idősebb nő. Néha levizelem a lábtörlőjét, meg egyszer ott hagytam egy verebet. Volt, hogy mást is. Ha egy macska nem ássa el a kakiját, azzal azt jelzi, hogy nem fél az embertől, és ez az agresszió jele. Vagy a lustaságé, mert tudja, hogy úgyis eltakarítják utána. Néha szokásom ez. Macska vagyok, ha nem látnák. Gyerekkel és kutyával mindent el lehet adni. Még magát a gyereket és a kutyát is. Előbb a gyereket a kutyával, aztán a kutyát már csak megveszik magától. Vagy a bőréért, ha másért nem. Nos, ezen az emeleten nincs se gyerek, se kutya. Velem kell beérniük. Mennyit adnának egy 3 éves szobatiszta kandúr macskáért? Ön ott, uram? Az kevés lesz.  Azt tudják, hogy több cuki macskás fotó található az interneten, mint kutyás? És hogy sokkal többet is töltenek le? No? Csak ennyi? Egy vérrel fűtött termoforért? Egy kiló, készre sütött egérfasírtot ki ad értem? Ingyen? Na, még mit nem. Akkor nem lesz üzlet. Nem mintha érdekelne. Macska vagyok, mint mondottam. Csak kíváncsi voltam, hogy mennyire becsülnek így első benyomásra, de nem tudnék mit kezdeni a pénzzel, és igazából mindenem megvan. Jó kaja – igazi vegyes étrend, táp is meg házikaja is, ahogy én szeretem. Saját zug, gumiegér, épp csak annyit simogatnak, amennyire szükségem van, hasamhoz nem érnek, mit mondjak, összeszokott trió vagyunk. Néha elmegyek egy – két napra, mert utána olyan jó visszajönni. Látják milyen szép selymes a szőröm és milyen kackiás a bajuszom? Mert jól vagyok. Nem értem azokat az embereket, akik sosem elégedettek, rájuk gondolok mindig énekléskor (nagyon hamisan) Hooldfény, derűs emléket ébreszt, újra ébred a régmúúúlt… (váratlanul abbahagyja, szégyellősen körbenéz) Ez a kedvencem. Szóval én elégedett vagyok. Itt nyugalom van és biztonság. Ez a panel nem célpontja egy terroristának sem. Najó, egy kis macskagyökér hiányzik néha.

(Megáll középen, ahol a négyes ajtót mutatta és nyávog. Majd hátraszól a nézőknek.) Igen, ők csak ezt értik. (bentről női hang: Kandír! Itt van Kandír! Engedd már be. Nyílik, majd csapódik az ajtó)

Változik a szín. Az négyes lakás szobájában vagyunk. Kandír gazdája egy fotelben ül. Barátnője bejön. (A Férfi és a Nő párbeszédeinél fontos lehet annak finom érzékeltetése, mikor „játszanak” és mikor őszinték.)

N: Itt vagy?

F: Hol lennék?

N: Valamelyik kocsmában, az idióta haverokkal.

F: Néha kell egy kis egy kis férfitársaság.

N: Néha? Egy héten háromszor?

F: De ezt már annyiszor megbeszéltük.

N: Nem elégszer, fiam.

F: Ne szabd már meg, mikor hova megyek. Én se mondom neked, hányszor menj plázázni a barátnőiddel.

N: Az hogy elmegyünk a plázába, a Mekibe  meg a… a…

F: Zarába

N: Oda, még nem jogosít fel arra, hogy egy mocskos helyen 150 forintos Zrínyi sört vedeljél.

F: Az a felső, amit a múltkor vettél, nem egy Zrínyi volt, de nem is tíz.

N: De maradandó.

F: Főleg úgy, hogy felveszed egy évben kétszer, mert már annyi felsőd van.

N: Nem, hiába várod.

F: Mit?

N: Hogy kimondjam, hogy nincs egy igazán jó se köztük.

F: Ez már sablon.

N: Azért eléggé tetszett rajtam az a felső.

F: Bevallom. Imádom rajtad az ilyen fehér, gombos izéket,

N: Na, most én tetszettem neked abban az új felsőben. Ezzel szemben mit adnak nekem a kocsmalátogatásaid?

F: Vicces sztorikat.

N: És akkor a Béla az öt sör után kért még egy kör keserűlikőrt, majd ittunk rá még egy kommerszt és félóráig azon a szón röhögtünk, hogy sóspálcika, aztán a Józsi kiment és ráhányt a Gyula hányására, mert az meg elfelejtette lehúzni. Nagyon vicces, mondhatom!

F: Lehet, viccesebb lenne, ha könyvtárba járnék, aztán mesélném, hogy „lementem a haverokkal a könyvtárba, de csak egy kötelezőre, aztán csak nem bírtuk ki és beleolvastunk még pár könyvbe. Először pár krimibe, aztán egy Esterházyba, már az megütött. Jani meg nem bírja a könyvet, ő csak folyóiratot olvasott, de már attól jó kedve lett. Utána elkezdtünk töményezni, Joyce-t meg Proustot olvasni, na azt nem kellett volna. Az utolsó, amire emlékszem, hogy fejből mondom a Szigeti veszedelmet, aztán a kölcsönző pultban ébredtem és nyomdafestékes volt a nyelvem. Most a Zarában milyen vicces sztori eshetne meg…

(csörög a nő mobilja)

N: Igen, tessék. Én vagyok. Micsoda? Hogy micsoda? Nem. Nem! Ez valami tévedés lesz. Hogy hol? Értem, köszönöm. (kinyomja)

F: (teljesen más hangon) Mi a baj?

N: Egy férfi hívott, hogy mikor jöhetne és a natúr francia belefér-e.

F: Mi vaaan?

N: Azt mondta a szexlepke.hu oldalán találta a számomat. Valaki felregisztrált.

F: Rohadék, de hát miért és kicsoda?

N: Nem tudom… az is lehet, hogy csak egy tévedés az egész. Elírta a számot, vagy valami ilyesmi.  Egy rossz vicc. Ki akarna nekem rosszat?

F: A világ egy hadszíntér. Mindig is mondtam. Elintézem, hogy töröljék, addig pedig ne vedd fel a telefont.

N: Végül is így nem nagy dolog,

F: Inkább, ami mögötte van.

N: Kezdd már.

F: Már játszunk?

N: Mindig játszunk.

F: Nem mindig. Ennek kellene lennie a lényegnek. Hogy tudjuk, mikor játszunk.

N: Az úgy nem lenne izgi. Kell az átmenet, amikor mindkettő lehet. Amikor nem lehet eldönteni, meddig játék és mi az, ami már valóság.

F: Mert nektek mindig ez kell, a látszat. Nem az őszinte érzelem.

N: Nekünk?

F: Nőknek.

N: Ne moss össze más nőkkel.

F: (elmosolyodik) Még nőfoltos lennél.

N: Ja, bocs, te nem szoktál mosni.

F: Au, bevittél egy találatot? Húdefáj.

N: Tűrd, hisz férfi vagy.

F: (meglepetten) Naa! Valld be, neked nem az a fontos, hogy milyen ember, hanem hogy te milyennek látod. Nem az ő érzelmei fontosak, hanem az, te mit látsz bele. Az, amilyen, valójában nem érdekel. Ha őszinte, még összetöri az illúziót. Egy báb kell, egy Ken baba, akire ráaggathatod az elvárásaidat, aztán húzhassátok a rejtett strigulákat, és ha valamelyik nem stimmel, mehet a szemétre. Azt mondod, legyen veled kedves, de azt várod, hogy köszönjön reggel „baszódj meg, luvnyával”, legyen megértő, azaz értsen meg és vegyen neked karácsonyra egy rohadt nagy gyémántot. Azt mondod, menj el, mikor azt várod, hogy maradjon.

N: Bla-bla-bla… Mert nektek csak az kell, hogy kiszolgáljon, ágyban, asztalnál, bájosan mosolyogva bólogasson, de eltérő véleménye ne legyen. Ajánlhatom a guminőt, az mindig tátott szájjal csodál benneteket.

F: Igazad van, ne általánosítsunk. Te és én azért mások vagyunk.

N: Mások és ugyanazok.

F: Ez a legszebb és legnehezebb.

N: Különleges esetek.

F: Amíg meg nem ismertelek, tele voltam kételyekkel, most mit szeretne, mit akar, mit vár el, őrjítő volt.

N: Egy férfi mindig tudja, mit akar.

F: Látod, pont erről van szó.

N: Te mit akarsz?

F: Mit gondolsz?

N: Hatalmat.

F: Téged.

N: Mondtam. Birtokolni akarsz. Hatalmat akarsz fölöttem.

F: Nem.

N: Dehogynem, beraknál egy vitrinbe, felcímkéznél, elzárnál a látogatók elől és nézegetnél, néha leporolnál, és ha szeretnél velem aludni, akkor magad mellé fektetnél és ha pukiznék, kivágnál az ágyból.

F: Visszapukiznék.

N: De én duplán.

F: Bevetném az atompukit.

N: Böfögnék is!

F: Nem is szereted a sört.

N: Megeszek egy csomag élesztőt, iszok rá szódavizet, aztán mehet a menet. És fogat se mosnék.

F: És a genfi konvenció?

N: Nem ismerem el. És vadul horkolnék.

F: Á, kiragadtok egy apróságot, aztán addig csavargatjátok, torzítjátok míg igazatok nem lesz.

N: Nem lesz, van.

F: Majd elmúlik.

N: Mert mindig rá kell kontrázni!

F: Hogy te is rá tudj.

N: Persze, mert ez is miattam. Kend rám.

F: Minden miattad van, csak az a lényeg, hogy ne tudd. Az, hogy az a kivifácska hervad az ablakban, az is miattad van.

N: Mondtam, hogy te locsold. Téged jobban bír.

F: Mert beszóltál az új hajtására.

N: Védd csak, dugványozd akkor őt, ne engem.

F: Énekeljünk neki egy duettet.

N: Bolond! (a nyakába ugrik, ölelkeznek, csókolóznak.)

F: Énekeljük el a Dolly Rambótól azt a részt, hogy „Tiéd a dzsungel, enyém a város, itt élek, kelek-járok, jövök-megyek, köhögök – öhhhö-öhhhö – ha kell, embert is ölök. Dolly Raaaambóó!”

(Behozza a kivifácskát cserepestől. Megfogják egymás kezét és kétszer lelkesen üvöltve eléneklik a Dolly Rambó szám refrénjét, miközben körbeugrálják a növényt.)

N: „Tiéd a dzsungel”, nem mindig mondom, hogy attól, hogy férfi vagy, szőrteleníthetnél te is?

F: A lovagi címem nem adom, Dame. (nevetnek)

N: Mert az adomány. (még jobban nevetnek)

F: „Enyém a város” – apu megvette nekem.

N: „Jövök-megyek” – de hova?

F: Orvoshoz, mert köhögsz! (Kimerülve, nevetve roskadnak le a földre, majd egymáshoz bújnak.)

N: El kell kezdenem a vacsorát. Hoztál oregánót?

(Változik a szín. Átmennek a konyhába, a férfi újságot vesz elő, olvasni kezd, a nő főzéshez készülődik. Jobbra szobaajtó, balra a lépcsőházba vezető.)

N: Befizetted a csekkeket?

F: Persze, miután eljöttem a szerkesztőségből, rögtön. Az órád milyen volt?

N: Szokásos.

F: Már csak egy félév, kicsim.

N: Ha nem csúszok.

F: Nem fogsz. (lapoz) Azt írja az újság, hogy az ukránok szerint az orosz elnök állhat a legújabb robbantás mögött, csak úgy rendezte, mintha az IS lett volna, de az oroszok szerint az ukránok voltak, csak úgy állították be, mintha az oroszok lettek volna, akik úgy állították be, hogy az IS.

N: Közben meg lehet a törökök voltak.

F: (Nevetve) Kandír, nem te állsz valójában az ügy mögött? Csak úgy rendezted, mintha a törökök úgy rendezték volna, hogy az ukránok rendezték úgy, hogy úgy tűnjön, mintha az oroszok az IS-re kenték volna… Tudom, milyen rafináltan szoktál gépsonkát lopni a hűtőből. Kitelik tőled.

N: Lehet, hogy mindenki benne volt.

F: Valaki egy rágógumit nyomott a postaládánk zárjába. Majd leszerelem, megnézem, tudok-e valamit kezdeni vele. Ha nem, ki kell cseréltetni.

N: De miért csinál valaki ilyet?

F: Rossz a humora.

N: Szerintem front van.

F: (elgondolkozva lapoz) Igen, már egész Európa egy hatalmas front. Bármikor, bárhol egy ütközetbe kerülhetünk.

N: Úgy értem melegfront.

F: Nekik ehhez nincs közük, meg igenis éljenek ők is a jogaikkal.

N: De emiatt fáj a fejem.

F: (feláll, odasétál, átkarolja a lány derekát és a nyakába csókol) Ne fájjon, én nem vagyok meleg.

N: Hagyjál már te hülye, mert a leves viszont az, és ha rád borul nem fogsz örülni.

F: Egy árnyék már ránk borult… De nem politizálok. Berakok valami zenét a gépen, hogy gyorsabban főjön a leves. (nevet)

(Felharsan a szobában Duel of fates dallama. A férfi szinte kiugrik a szobából, felkapja a felmosó rudat és lézerkardként lóbálja.)

F: Tataaaaa- ta- ta- taaa! Tattattarara…

N: Vidd le a szemetet, te Sith.

F: Viszeem, ezt a Darth Vödört. Inkább én viszem le a szemetet, minthogy a szemét vigyen le engem. (felkapja a szemetes vödröt, kinyitja az ajtót és szinte kiugrik rajta.)

N: (teljesen a főzésre összpontosít) Te tészta. Ne szórakozz velem, kezdjél szépen, rendesen puhulni. (Nyílik a szobaajtó. Kandír kijön a szobából, leül a konyha közepére és csak néz)

Éhes vagy? Ott a táp és egyed, most tápos napod van, ne válogass. (Kandír csalódottan néz, mikor a nő feléje nyúl, hogy megsimogassa a fejét, az elhúzódik) Te sértődős! Neked is játszanod kellene, mint nekünk, és nem lennél ilyen. Beleélnéd magad egy kutya helyzetébe, én meg lennék a sintér. Mint ahogy mi beleéljük magunkat olyan szerepekbe, amelyek nem mi vagyunk.  A gumiegeredet hol hagytad?

(A férfi jön be, értetlen arccal, a kezében az üres vederrel. Kandír beslisszol a szobába.)

F: Képzeld ki volt borulva a szemetes. A földön volt az összes, szerencsére épp jöttek mások is haza, akik a földszinten laknak, és segítettek összeszedni.

N: Mondom, front van, valakire biztos így hatott, de mindjárt kész a vacsora. Lejjebb halkítod a zenét? Valaki már megint átkopogott.

F: Frontok mindenütt! Kibaszott frontok! Férfi és nő között, idős és fiatal, kutyás és macskás, jobbos és balos közt. Folyik a harc az életben, az interneten, mindenütt. És már a bunkerünket se hagyják békén?

N: Nyugodj meg szívem!

F: Nyugodt vagyok. De hisz tudod, csak fáj, hogy nem lehet őszintén élni, hogy páncélban kell járni és lőni kell, és így még így is állandó veszélyben forgunk.

N: Sir, én bízom magában.

F: Lady, amíg engem lát, nem kell félnie.

N: De hiszen az arcára csúszott a sisakrostély. Hogy fog így enni eme lakomából? És hogy fog utána megcsókolni?

III.

(Lakályosan berendezett szoba. A szomszéd lakásban vagyunk. Irén, a szoba lakója egy díványon ül és szemben vele a fotelban Berta, a barátnője. Kávét szürcsölnek és kekszet eszegetnek. A szomszéd lakásból hangos zene szól, amiről ők igyekeznek nem tudomást venni.)

B: Szóval Irénkém, hogy vagy?

I: Jaj, kedvesem, hogy lennék? Most a derekam nem hasogat, úgyhogy jól is lennék így az egészségem miatt, mert a legfontosabb, hogy egészség legyen, de most is néztem a tévét és istenem, annyi rossz dolog történik a világba’! Ezek a szerencsétlen migránsok is, nagyon sajnálom őket, rájuk férne egy kis béke, vinnék nekik házikenyeret is, meg sütnék a pogácsámból – hiszen tudod, milyen jó pogácsát tudok sütni, még a mamától tanultam, Ők is megnyalnák a tíz ujjukat. Tudod, hogy Szilvike lányom is azt hiányolja leginkább, mióta elköltözött, a pogácsámat. Ugyanakkor mi sem tűrhetünk, ha valaki nem tud alkalmazkodni, annak mennie kell. Én most pont ilyen helyzetben vagyok.

B: Igen? EZEK miatt?

I: Pontosan. A fickó már itt lakik idestova négy éve, a Berger bácsi potom pénzért adta ki neki a lakását, mert hogy a fia egyik barátja volt állítólag, és ő meg kiköltözött Ausztriába a fiához. Sunyiképű, udvariatlan alak, sose köszön, mikor elmegy mellettem, rám se néz. Egyszer utána szóltam: köszönni smafu? Elkezdett persze magyarázkodni, hogy nem hallotta meg, mert elgondolkozott, de tudod, ki hiszi el. Azóta én se köszönök neki, most már ő hiába köszön nekem.

B: Mit csinál?

I: Valami újságnál lektor vagy szerkesztő, efféle kamumeló, mert hát, mit csinál egy lektor? Lesi a helyesírási hibákat, azt meg a legtöbb ember meg tudja tenni. Nem mintha közöm lenne hozzá. Tudod, aki disznó közé keveredik…

B: Aztán majd egyszer csak rád robbantja a házat. Ezek a legveszélyesebbek, akik csendesnek, normálisnak látszanak, csak néha villan meg a szemük.

I: Mogorva volt, meg magának való, meg gyakran ébredtem arra, hogy hajnalba’ jött haza, de amióta itt van vele ez a kis nőcske…

B: Miféle?

I: Egyetemistának mondja magát, ha az is, biztos valami büfészak, rafkós, mert szerintem a fickó kitartja, de ezen kívül nem sok agykapacitást nézek ki belőle, ha érted mire gondolok. De amióta itt lakik – és ez már vagy egy éve – vagy hangoskodnak, vagy nevetnek, vagy zörögnek, veszekednek.  Gyakran mindezt együtt. Minden egyes este, a hétvégékről nem is beszélve. Nagyon sokat veszekednek, amin nem is csodálkozom.

B: Biztos csalja.

I: Azt én nem tudom. Szinte minden áthallik. Az is, amikor üzekednek. Mondjuk néha teljesen ellentmondásos dolgokon veszekednek. Nem is értem, mintha több személyiségük lenne, és ezeket cserélgetnék is egymás között, vagy én nem tudom. Amikor meg elmennek együtt itthonról meg, szinte, mint a galambok. A magánügyeik nem érdekelnek, de az hogy engem mennyire zavarnak vele, az igen. Szinte állandó alvászavaraim vannak tőlük. Meg a dagadt macskájuk, ahogy az vernyákol, meg mindig idepiszkít… Jó ég! Madarat barátjáról.

B: De nem szóltál nekik?

I: Szóltam, rendszeresen átkopogtam, volt, hogy a rendőröket is rájuk hívtam. És olyan csinnadratta zenéket képesek hallgatni, hogy megőrülök. A filmeket is maximumon nézik és akkor ez még a pihenésük. Ősszel is beöltöztek, és úgy parádéztak, helóvíneztek vagy mi, pedig az egy idegen ünnep. És egyre rosszabb lesz a helyzet, egyre nagyobb az arcuk, hogy minden közösségellenes magatartást ilyen könnyen megúsznak. Ezek betolakodók. Akik visszaélnek a jogaikkal, és vérszemet kapva egyre több és több kell nekik, és ahová beeszik magukat, és onnan nincs menekvés, akár a molyok vagy a poloskák. Először zavarnak, aztán megszokod a megszokhatatlant.

B: De ezt meglehet?

I: Hát, én nem fogom. Én is csipkedek. Apró lépésekkel haladok, de előbb-utóbb kiűzöm az ellenséget. Aláírásokat fogok gyűjteni, aztán ráadásul a főbérlő elé tárom viselt dolgaikat. Menni fognak innen. Azért jöttek, hogy békét találjanak, akár a migránsok, és jól érezzék magukat. A mi rovásunkra. Nem fogják, már most elárulom.

IV.

K: (csak a hangja hallható) Mi dönti el, hogy egy alomból melyik kiscica marad életben? Mi heten voltunk testvérek, négy testvéremet a mamám gazdája – így mesélték – egy vizes hordóba fojtotta, mi hárman pedig pár hét múlva, más gazdához kerültünk. A mamám azt hallotta, azért maradtam meg, mert van a jobb mellső lábamnál egy fekete folt, ami nagyon tetszett az embereknek. Egy folton múlt az életem. De kinek vagy minek köszönhetem ezt a foltot? És a többiek? És az a sok-sok más kismacska szerte a világban? Mi dönti el, hogy melyiknek adja meg az élet jogát, akár egy római császár az arénában, az ember?  Volt pár szép évem, legalább ennyi adatott. És az emberek fölött is döntenek, gyakran még kiszámíthatatlanabbul és kegyetlenebbül, talán a véletlen, talán Isten, talán a vakszerencse.

Minden esetleges és törékeny és csalóka, mint a márciusi napsugár, amit lustán elnyúlva élveztem az udvaron, amikor Irén, a szomszédasszony vasmarokkal elkapott és madzagból hurkot vetett a nyakam köré. Védekeztem, de hiába. Aztán egy halk roppanás és elengedtem magam, nyelvem kicsúszott, mint szakadt rózsaszín szalag, és most ernyedt, hideg burkom ott lóg gazdámék ajtaján, a kilincsen, mint egy tanácstalan plüssjáték.

Egy életemmel kevesebb.

(valahol egy ajtó nyílik, majd egy sikoly hallatszik a sötétben)

Dráma

Embermenhely (részlet)

-ha belépsz, kopognod sem kell, csak megszületned-

Szereplők:

CSÉ (farkaskutyaszerű-korcs)

Elmúlt ötven, az utcán él. Betanított munkás volt, majd balesetett szenvedett. Meghalt a felesége. Évek óta nincs munkája. Csak egy terve, hogy egyszer feljut a Holdra, ha beledöglik akkor is. Régen erős volt, most inkább megszállott. Üresedik. Befogadtatta magát, önként.

(boxerféle)

Fiatal, csupa agresszió és düh. Szikár és eleven. Csípős. Az anyja hozta be, nem bírt tovább vele. Nem lehet rá hatni, saját magát is meglepi a hangos szeretetéhségével.

(uszkárnak tűnő)

Harmincas. Alacsony, ideges típus. Az egyetlen reakciója, hogy elsírja magát. Ez a páncélja és a fegyvere is. Rágja a körmét és hetente változtat valamit a testén. A férje adta be.

  1. Első.

Sötét terem, szűrt fény, homály. Egymástól azonos távolságra ülnek a széken. Mindenkinek van egy széke. Jé és Csé van csak bent.

: (szaglászik a levegőben) Maga ilyen büdös?

CSÉ: Tegezhet bátran. Már maga sem fiatal…

JÉ: Miből gondolja? Nem is lát el idáig.

CSÉ: Messzebb látok mint maga. Én legalább „magam“ jöttem. Nem a férjem cipelt ide.

JÉ: A férjem kéne? Viheti…(megengedően legyint)

CSÉ: Dehogy kell. Persze maga se kéne…hogy meg ne sértsem.

: Maga milyen kedves! Úgy igazán….Akárcsak Vé, a férjem…Bár ő tényleg kedvesnek tűnt. Évekig, valamilyennek tűnt. De már nem emlékszem, hogy milyennek… Ma hamarabb ért haza, már ez is szokatlan volt, de inkább nem törődtem vele. Beviharzott, és szó nélkül elkezdte a ruháimat csomagolni. Beletuszkolta a szennyeskupacot a táskámba. Kérdem: Minek pakolsz? És miért pont a szennyest? Erre ő: Ó drágám, csak elutazunk. Kapkod magad!  Hét éve nem vitt sehova. Azt hittem…azt hittem, hogy tényleg elvisz. De csak nem akarta, hogy ellenkezzek, vagy visítsak. Úgy sétáltam be ide, mint más nyaraláskor a tengerbe. Mezítláb…mint egy kisgyerek. (elmereng) Mikor van valaminek vége? Akkor amikor vége van? És ha máshol van vége nekem?? Ha én még az elején se tartok? Ha még tele vagyok szagokkal és utcafénnyel? Ha még nem gyűlölöm…nem eléggé..  MIÉRT ZÁRTAK IDE? Tényleg bezártak ide? Fulladok. Biztos a túlsúly, nyomja a mellkasom. Zsíros vagyok, tudja? Igen, zsíros vagyok és pikkelyes. Tompa és nyálas. Nehezen ébredek és ritkán mosok hajat. A csokis kekszből kicucpákolom a krémet és az asztalon hagyom a piskótát. Keverem a tényeket a véleményemmel! Ja, és röfögök álmomban. Körömmel kapargatom a foltot a ruhámról, ettől bolyhos lesz, és vehetek újjat, amit majd jól kihízok, és kezdhetem elölről. És igen, büdös a szám reggelente!!!! Egy szürke és rothadó hal vagyok! Szőröslábú hal!

CSÉ: Hagyja már abba! Nem hallja magát, rég elment. És a halnak amúgy sincs lába. Csak uszonya.

JÉ: Maga mindig ilyen?

CSÉ: Nem, csak nem bírom a hisztis nőket. Felmegy tőlük a vérnyomásom és viszketni kezdek.

: Én nem hisztizem.

CSÉ: Ha úgy gondolja. Nem tudom. Régen éltem nővel. És most se szeretnék sokáig.

: Innen tényleg örökbefogadhatnak minket? Maga mióta van itt? Miért került ide? Honnan jött?

CSÉ: A sokat kérdező nőket sem bírom. Nem tudok nekik válaszolni.

: Szóval elvált.

CSÉ: Igen. Azt hiszem.

: Azt hiszi?

CSÉ: Maga mondta, hogy nem mindig akkor van vége amikor vége van….

(hallgatnak)

CSÉ: Meghalt. Sé meghalt, én meg az utcára kerültem. Azóta csak vagyok. Mindegy, hogy itt vagy ott. Bárhol. Én már csak várok. Várakozom. A pillanatra amikor közel kerülök a Hold vonzásához. Olyan közel kerülök hozzá, hogy érzem a puhás ezüst fényét, a hüvöskés szelet és azt a finom és mindent könnyűvé ritkító távolságot amiben semmi sem köt már ide. Amikor pilleszerű lesz a testem és szinte grammonként lebeg a kormos és lyukas égbolton. Higanyként zuhanok és emelkedem, kristályok marják a bőröm. Csillogóra és áttetszőre smirgliz az éjjel. Na, majd akkor. Akkor majd szabad leszek. Addig meg már mindegy.

: A Holdra akar menni? (nevetni kezd) Arra a Holdra ami után a kutyák úgy vonyítanak, hogy wuhhúúú, wuhúúú! (viccelődik)

CSÉ: Az ostoba nőket sem szeretem.

: (fejeket vág) 

Belökik az ajtón Ká-t. Üvölt kifelé.

: Én ugyan nem maradok itt! Kirágom magam a padlón vagy széttörök mindent! Engedjenek ki!! MOST!! Ki akarok menni! Engem nem zárhatnak csak úgy ide! (dühöng)

CSÉ: Na, egy ifjú titán. Más sem kellett ide.

: (lelkesen anyáskodik fölötte) Üljön le és nyugodjon meg. Örökbefogadnak majd minket, felesleges kiabálni. Üljön csak le, csücscsücs. Maga is mondjon már valamit (néz célozgatva CSé-re)

CSÉ: Üljön le. (odaveti)

: Maguk miért magáznak?

: Udvariasság…vagy nem is tudom…olyan ez mint egy nagy hivatal…(mosolyog)

: NEM! Ez egy EMBERMENHELY! Érti??? Ne próbáljon csitítgatni! Az anyám berakott ide, érti???

: Sajnálom. Engem a férjem…

CSÉ: Én magam jöttem, de ez mindegy is.

: Magától? Idióta? Vagy nem is, elmebeteg! Összezártak egy elmebajossal! Engedjenek ki!!!

: Hát…furcsa az biztos…

CSÉ: (elfordul tőlük)

: És mit tett az anyjával, hogy idehozta?

. Semmit. Megszülettem…

CSÉ: Az néha már pont elég nagy hiba.

: Nekem beszél, nekem??? (menne neki)

CSÉ: Nem, én csak egy öreg elmebeteg-idióta vagyok aki motyog. Magában, csak kihallatszik.

: Hát akkor vegye le a hangerőt, mert ha én veszem le…

: Abbahagynád??!! Ülj le! (leülteti erővel)

: Letegezett! Na, végre elmúlt a hivatalérzése.(rámosolyog)

: (visszamosolyog) Ami könnyen jött, könnyen megy. Arra gondoltam, hogy felfoghatnánk ezt úgyis mint egy lehetőséget. Lehetőséget az újra! A jobbra. Örökbefogadnak majd és új otthonunk lesz. Szép konyha és esetleg távirányítós tévé, meg egy hatalmas kanapé a nagyszobában. Vasalóval. Vasaló is kell, meg mikró és hajsütővas. EGY NAGY SZEKRÉNY! Tele ruhákkal…és sok cipővel. Meg fűszerekkel és függönnyel. Függöny mindenképpen kell. Meg egy akvárium és egy hatalmas erkély.

(közbevág) Csé: Szóljon ha felébredt.

: Szekrény???

: Igen. Nem volt még soha saját szekrényem. Csak polcom és ruhafogasom. A szekrény az más. Azon lehet kopogni.

: Kopogni? Miért, bele akarsz bújni? Vagy minek?

CSÉ: Kezdem érteni a férjét…

: Hogy maga milyen kis piszok! Biztos, hogy senki sem fogja örökbefogadni! Pfúj!

CSÉ: Ez legyen a legnagyobb bajom.

: Hallok valamit!?

: A klaffogást?

: Anyám cipője.

: Bőr?

: Mi?

: Ja, mellékes. Távolodik…

: Igen.

: Mintha egy anyaméhben lennénk..a hangok kintről jönnek, de nem látunk semmit..milyen érdekes..szívdobogásszerű  (csodálkozik, majd tapsolni kezdi az ütemet, pábámm-pábámm)

(Jé-re néznek csodálkozva)

CSÉ: És apja az nincs magának?

: Volt, lelépett egy konyhásnővel. Anyám nem tud főzni. Se vasalni, amúgy. Szekrénye az van. Kettő is.

: Ohh…De szerencsés! És testvéred is van?

: Négy

: Négy gyerek… (elsápad)

: Sok mi?

: Igen…pont négy..(Jé elmered, kérdően néznek rá)...semmi…csak…annyiszor volt kaparásom. Négy gyerekem lehetett volna. Az utolsónál már majdnem éreztem, hogy zsizsmeg bennem valami. De már nem lehet többé egy se. Kiszikkadtam belül. Nem él meg már bennem mag, csak a csend. Néha odakapok és azt képzelem, hogy hullámzik. De csak a szottyadt bőr gyűrődik az ujjaim közé. Néha megfeszül, majd kienged. Lüktet bennem valami…de már soha többé nem jön ki. Beszorult. Ha négyszer nemet mond az ember, akkor többé nem kérdezik meg…

: Anyám azért hozott ide, mert megbánta. Csak húsz év kellett amíg döntött is erről. Húsz rohadt év. Már az elején tudta. Emlékszem, ahogy ellökött magától. Mindenkire rábízott, akiről azt hitte, hogy majd jól ellesz velem. Hagyott kocsmában, boltban, a kollégájánál és a szerelőnél. Volt, hogy órákra elvesztem. Egyszer ott felejtettek a parkolóban. Nem ijedt meg. Rezzenéstelen arccal vette tudomásul, hogy nincs vész, megvagyok és kész. Ha bármiről kérdeztem nem volt kedve válaszolni…fontos dolga volt. Nélkülem. Útban voltam. Azóta inkább hangos vagyok. HANGOS! Érted? Én nem leszek soha többé láthatatlan. Nem hagyom magam ám! Nekem nem lesz újra sérvem a sok sírástól!

: Sírni én is szoktam..de már egy ideje nem megy…az is beszorult (mosolyog)

  1. Második

Külső, lélektelen, de erőltetten optimista hang: Befogadói óra, fáradjanak az ablakhoz!

Egy sorba felállnak és nézik a nézőket. Zavarban vannak, majd lassan elkezdik produkálni magukat. Grimaszolnak, mutatványoznak. A legjobb arcukat akarják mutatni. Egyre jobban felszabadulnak, eladhatóvá teszik magukat. Főleg Jé pózol. Ká dühös és zavart ez elején, aztán feloldódik. Csé csak néz ki a fejéből, majd mosolyogni kezd és mintha az utolsó erejével figyelemért kuncsorogna. Egyre jobban felpörögnak, belelovalják egymást, közben ez a szöveg megy, másik fényben. egy lélek vall rajtuk keresztül az életeiről.

KÁ: Emlékszem az előző életemre. Fekete vagyok. Kocog a testem a szuvas zománc között. Már egy hete tudom, hogy ki fogok esni a bal alsó hatosból. Vagy az almával, vagy a szikkadt kenyérrel. Várok. Nem tudom, hanyadik féregjáraton vagyok túl, de jó lenne ha ez lenne az utolsó. A gumikesztyű tapadós és hűvös kapaszkodása, aldehidfoltok az üveg fejéből. Fekete vagyok. Szétevett a száj, a harapások mélye. Kitátja, kinyújtja a nyelvét, és mintha egy nő méhét feszítené a fém, belökődik a fényár a helyemre. 

CSÉ: Amikor végbél lettem, akkor azt hittem, hogy nem lehet rosszabb. Hetven évet egy férfi alhasában. Alkoholos szaftokon és könnyű buborékokon túl. A hasnyál szivacsától ázni. Moccanni. Vagy csak araszolva szenvedni a salakanyagot az utolsó lökésig. Az utolsó és egyetlen megfeszülésig, amikor minden elernyed, megkönnyebbül. Naponta egyszer, de akár hetente tízszer. Begyulladtam. Untam a vattacsomókba alvadó tejféléket. Kivágtak, mint egy meztelenkedős filmből az elnyújtott végét.

: Majd egy erdőben ébredtem. Avarszagú szél takarta a nedves földet. Az éjszaka, akár egy bádoghajó, vánszorgott a hajnal felé. Ütött-kopott testén lyukak, átnyomódott rajtuk a langyos fény. Anyám erdőnek susogta, majd korhadtra száradt reggelre. Megették. És a levelek minden éjjel szétreszkedték az erdőt. Szétnyílt a fák lombja, az eső végignyalogatta a levelük. Koppant a testem körül, majd beterített a saras krém. Egyre jobban nőttem. Vaskos lett a száram. „Csiperke, csipetke, kicsi fejes őziláb“. Csendes kalapom árnyéka maszatolt kör. Az erdő egyre nőtt velem, zsugorodott, égett és jajongott, majd elszunnyadt benne a zöld. Jött a csorda. Fújtató orrukon szökellt a gőz, a föld puhán süppedt meg a talpuk alatt. Fölém hajolt az erős szagú. Bársonyos szőrén összetapadt az ősz nyákja. Egyre közelebb hajolt. Olyan közel, ahogy az anyjához bújik, ami él. És közelebb, még közelebb. Mint ahogy a virágok rothadnak össze az évszak végével. Egy lett a testünk: a közös reménytelenség.

CSÉ: A villamosmegálló volt a leggyötrőbb. A sodró sínek és az utasok. A csula, ahogy a betonra cuppan és avósra ragad, gyűlik benne az íz. A szotyolák és a veszekedők szétzuhanó teste. Megtartani a hajnalt és az éjszakát. Elviselni a nappalt. Nézni, ahogy a késés egyre pontosabb lesz. Ahogy a házak kiürülnek, és megtelnek a tompa egyszerűséggel. Koszosra öntött üveggel hagyni, hogy átnézzenek rajtam. Várni, hogy ne várjon bennem senki. Lepkévé bábobozódni, és kinyílni, mint a villamosok ajtaja. Figyelni a mozgást a mozdulatlanságból. Felismerni az arcokat, akik valaha voltam. Mégsem szólni hozzájuk. Nézni, ahogy eltévednek önmagukban és mások helyett. A füstöt nyelni a féligszívott, pudvás dohányból. Majd összetörni. Az autótól, amiben négyen ülnek, és mindnek műanyagszárnya nő, miközben áthasítják a szélvédőt.

: Kőlap a kórházban. Szürke cirmosra festett a fény esténként. Átcsoszogott rajtam közel kilencven hálóinges. Volt, amelyik szottyadt volt és üvegcsontú, akadt, amelyik puffadt és visszeres. Drótos lábak ügyetlen csoszogása. Csiszogás, nyikorgó fájdalmak és a papucsokba ragadt izzadtság. Az egyiknek a combnyakja, a másiknak a koponyája reccsent felettem. Mindegyik lábnak más a szaga és a mérete. Télen a latyak, olykor a sűrűre tapadó vér. Ráalvad a felületre, mint egy maszk. Savval fellocsoltan ébredni, és dzsuvásan feküdni a neonfényben. Kopni, egészen addig, amíg láthatatlan leszel.

: Cin-cin gyere csak ide! Ez volt az utolsó mondat, amit a befogás előtt hallottam. Pedig iszkoltam, ahogy bírtam, amikor a ketrecbe nyúlt. Átcipelt az állatkerten. A rácsok mögött félőrült és magányos állatfélék, megvadult és ostoba emberek. Villanó vakuk és vigyorgó gyerekek nézték, ahogy a jegesmedve beleüti a fejét a hegyes sziklába. Fókahús és hiénanyihegés. A kacsák heccelő totyogása a farkas ketrecénél. Üvegrácsokra tükröződő arcok, összemosódó ember-állatfejek.

Hosszan cipelt, messze az elefánton és a rovarházon. Lifegett a dobozom a kezében. Ma két nyúl született, és egy zebra megvadult, miközben végignézte, ahogy a tigris csíkosra pofoz egy lábszárat, majd feldarabolja a körmével. A gyerekek visítottak, a felnőttek kéjes élvezettel rögzítették a végső nyekkenést. Megállunk. Teknősök és lagymatagul tekergő kígyók. Az egyiknek mustárzöld a pikkelye, éppen vedlik. Tekereg és sziszmeg. Csak a gondozó fütyül egy furcsa dallamot a csipesz mögül. Majd összefogja a fejemet, és beletol egy óriási, nyitott szájba.

CSÉ: A legrövidebb életem egy fénykép volt. Amit véletlenül letörölt a fotós a kattintás után.

: Kékesfekete a tollam. Ez az éjszaka a hátára emel és messze visz a háztetők gerincéről. Tudom, most kell elindulni, hogy majd megérkezzek. A testem tudja, merre kell menni és meddig. Térkép az érrendszer, átrajzolja a földet. 16 gramm a súlyom, elbírna egy emberi tenyér. Elindulok a sötétbe, a távolba, amiről tudom, hogy talán nem is létezik. Majd tavasszal. Hátha visszaérek még. Hátha lesz még hova visszatérni.

Majd közbevág egy lélektelen, erőltetetten optimista hang: Visszamehetnek, ma senki sem akarja magukat hazavinni! További szép napot!

(…)

  1. Negyedik.

Külső, lélektelen hang (akár a BKV bemondók): Befogadói óra, menjenek az ablakhoz!

Odaállnak. Egyik sem bír mozdulni. Elkezdenek meredten vallani, őszintén, az emberi részükről. Az elején még próbálják megjátszani magukat, de aztán csupaszak lesznek és őszinték.

: Tíz éve festem a hajam, mert őszülök. Fiatalnak akarok látszani. Undorodom az öregségtől.

: Egyszer megpofoztam egy lányt. Lila maradt a kezem nyoma. Emlékszem a csontra, ahogy nekifeszült a tenyeremnek. Napokig néztem az ütést és nagyob büszke voltam magamra.

CSÉ: Megcsaltam egyszer Sé-t. Sosem mondtam meg neki, de tudom, hogy tudta.

: Sosem dolgoztam. Van egy munkám, de csak azért, hogy csináljak valamit. Unom, és csak úgy csinálok mintha sok feladatom lenne. Egész nap cikkeket olvasok, képeket nézegetek.

: Láttam apámat amikor elköltözött. Reszketett. Még akkor sem tudta, hogy mit tegyen. Megkérdezett, hogy maradjon-e, hogy örülnék-e, ha maradna. Dühös voltam, és azt mondtam neki, hogy „takarodj“.

CSÉ: Volt egy macskánk amelyik túl sokat ellett. Nem tudtam etetni már. Meg kellett fojtanom. Először a kölykeit, majd őt. Emlékszem a forró és párás levegőre, ahogy kiszisszen belőlük. Könnyű közelkerülni a halálhoz.

: Szeretek hazudni. Túlszínezni mindent. Ígérgetni, és nem tartani be. Késni. Szeretem ha várnak rám.

: Nem ismerem a szerelmet. Nem érdekel más annyira, hogy el tudjak merülni az érzésben, a vágyban. Rutinosan tudom mondani: szeretlek. Mint egy gép: szeretlek, szeretlek. Többféle hangon: szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek. Közben nem érzek semmit. Semmit!

CSÉ: Nem lett gyerekünk. Sé akart, de én olyan nyűgnek éreztem, hogy nemet mondtam mindig.

: Félek a fogorvostól. A pókoktól és a kigyóktól. A sötéttől.

: Átvertem egy barátom. Hazudtam róla, majd hazudtam neki is.

CSÉ: Loptam. Többször. Fémet a műhelyből, forrasztót és alaktrészeket.

: Elszerettem a barátnőm szerelmét. Csak azt akartam, hogy neki is fájjon valami. Olyan boldog volt, hogy már untam. És irigyeltem, kicsit. Na jó, nagyon.

: Néha arra gondolok, hogy lelövöm az embereket, mint a játékban. Rájuk fogom a fegyvert. Sűrű és nyákos lesz a vérük a félelemtől. Meghúzom a ravaszt, és a falra kenődik az összes szín a testből.

CSÉ: Elöszőr féltem, hogy nehéz lesz itt alkohol nélkül. Most már tudom.

: Rendetlen vagyok.  Ha mosogatok benne marad a pohárban a mosószer. Sosem szólok annak aki leveszi a poharat. Csendben nézem ahogy habos lesz benne a folyadék. Bugyborog és egyre csak habzik. Én meg nyugodtan és szó nélkül nézem ahogy elnyeli a száj.

: Dühkitöréseim vannak.

CSÉ: Betanított munkás vagyok. Voltam. Most munkanélküli.

: Nekem mindig az kell ami nincs.

: Egyszer egy ollót vágtam a combomba. Furcsa arca lesz a nőknek, ha sajnálnak. Kisimulnak, ragacsos erővel akarnak megmenteni. Még egynek sem sikerült.

CSÉ: Magam tettem a kezem a gép alá. Nem bírtam tovább dolgozni. (egyre jobban megfeszül ebbe)

: Félek. Magamtól.

: Nem hiszek semmiben, főleg nem Istenben. Hazugság az egész. Egy nagy mese, amiben a hős szarik a szereplők fejére.

: Élni a legnehezebb.

: Szeretem a veszélyt. Csak az érdekel.

CSÉ: Meg akarok halni. MEG AKAROK HALNI. (kis szünet, megkönnyebbül) De előbb meg akarom ugatni a Holdat!

Majd közbevág egy lélektelen, erőltetetten optimista hang: Visszamehetnek, ma senki sem akarja magukat hazavinni! További szép napot!

Sötét.

Dráma

Kopogtatás nélkül

 

A férfi és a nő együtt, de nem szinkronban mondják a verseket, „elcsúsztatva” egymáson őket, például egy sort mond az egyik, egyet a másik, és kicsit egymásba érnek a hangok.

 

FÉRFI:

Ha megszeretlek,
kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg.
Szalmazsákomra fektetlek,
porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,
amikor akad más is.
Hanem, akkor hagyj nékem is,
én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek,
kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

:

Ha megszeretlek,
dörömbölés nélkül is bejöhetsz,
de gondold jól meg.
IKEA-heverőmre fektetlek,
halkan sóhajt a memóriahabos ágybetét.

A talpas pohárban Martinit hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, befújom víztaszító spray-vel,
itt néha megzavarnak bennünket,
görnyedvén szerelmünket nyugodtan foltozhatod.

Nagy lárma a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, heverőmre lefektetlek,
melegben levethetsz inget, nadrágot,
ha fáradt vagy, habos paplant kapsz fekhelyül,
amikor akad más is.
Hanem akkor engedj magad mellé,
én is örökké fáradt vagyok.

Ha megszeretlek,
dörömbölés nélkül bejöhetsz,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

 

NARRÁTOR: Egy héttel ezelőtt.

Innen nem egyszerre beszélnek, hanem normális párbeszéd folyik.

: Mi az a tízkilós tömött zsák a válladon, mit cipelsz?

FÉRFI: A szelektív szemeteimet. Összegyűjtöm otthon a szemetet, megtisztítom, aztán a szelektív konténerekbe válogatom szét.

: Szeretsz kukázni, ez a játékod. Tetszik nekem ez a játék, szívesen segítek a gyűjtögetésben. Az emberállat folyton hátrahagy maga után egy rakás szemetet – nem mindegy, milyen módon teszi. Hagyjunk minél kevesebb nyomot a Földön magunk után, minél elviselhetőbb mértékű koszt. Ha olyan tisztának hisszük magunkat, legyünk is tiszták.

NARRÁTOR: Fél év múlva

FÉRFI: Kopogtatás nélkül jutottál be Krakkóba. Idehoztalak. Kirándulni jöttünk egy hétre. Haza is akarlak vinni. Tényleg itt akarsz maradni? Mit fogsz csinálni, ha itt maradsz?

: Miért, Magyarországon mit fogok csinálni? Nem értek semmihez, csak a tócsni mesterszintű elkészítéséhez, és még egy-két finom dologhoz, amit viszont csak veled szeretnék csinálni.

FÉRFI: Készíts tócsnit, drágám! Vagy kecskesajtot.

: Ha megszeretlek, kopogtass a szívemen.

FÉRFI: Ott dörömbölök mióta. Beengedsz, aztán kidobsz. Nem én doblak ki, én legfeljebb elmegyek, te dobsz ki engem. Te vagy, aki kidobsz engem!

NARRÁTOR: Egy hónappal korábban

FÉRFI: Legyen jövedelmed! Nem érdekelnek a hivatkozásaid, legyen rendszeres jövedelmed. Nem élhetsz egyik hétről a másikra életed végéig. Én nem tudlak állandóan megmenteni, nem is akarlak.

: Senki nem várja, hogy megments. Én aztán főleg nem, ismersz. Mindenkire járhatnak rossz idők, amikor nincs pénze, és másokra szorul. Amikor volt állásom, nem voltam kiszolgáltatott. Miért nem vagy türelmesebb?

FÉRFI: Én elhiszem, hogy nem élsz meg abból, aki vagy, de akkor csinálj mást. Nem látom, hogy ki akarnál törni a burokból, amibe bezártad magad. Tudom, hogy türelmesebbnek kell lennem, nekem sem jó, ha felkapom a vizet naponta kétszer. Segíts, hogy türelmesebbé váljak. De öt hónapja vagyok türelmes veled.

: Még egy kis időt kérek tőled.

NARRÁTOR: Egy hónappal később

: Krakkóban maradok. Magyarország reménytelen és félelmetes számomra.

FÉRFI: Nem beszélsz lengyelül. Pénzed sincs. Mihez kezdesz? Ja, hogy a krakkói művészvilágba merülsz alá, és közben gyógymasszőrnek állsz, hogy pénzed legyen? Hadd ne részletezzem, milyen szolgáltatásokat kell nyújtanod majd. Pénz és nyelvtudás nélkül itt is, mint mindenütt, csak kiszolgáltatott lehetsz, akit prostituálnak. Ezt akarod?

: Megszerettél, kopogtatás nélkül jöttél be hozzám, itt is maradtál, befogadtalak, sőt megszöktem érted előző országomból, ahol szerettek és gondoskodtak rólam, most már te vagy a hazám, de hol vagy? Folyton eltűnsz, köddé válsz, megsemmisülsz. Hazátlannak lenni maga a reménytelenség.

FÉRFI: Ne éljünk vissza a szálloda türelmével, szedjük a holminkat, és menjünk.

: Hazaviszel? Leszel nekem haza?

FÉRFI: Drágám, halasszuk el ennek a megbeszélését, indulnunk kell. A tamponjaidat elraktad? Ne hagyd itt, mert egy órával és 70 kilométerrel délebbre ez lesz a legfőbb problémád, a következő slamasztika, hogy nincs tamponod. Tudtommal holnap neked is dolgod van Budapesten, csütörtökön kell a statisztaügynökséghez bemenned az OTP-reklámos szereplésedért járó pénzedért. A cipőd a szekrényben találod, az elektromos cigid likvidjét bezacskóztam, és a fekete hátizsákod külső zsebébe tettem. A parkolójegyünk még negyven percig érvényes, fél óra múlva indulunk. A lila hátizsákodba tettem a papucsodat, és a pirosban vannak a tisztálkodószereid. Az éjjeliszekrényre tettem fájdalomcsillapítót, ha megint fájna a fogad. És ma ne igyál. Tegnap megint túl sokat ittál, ilyenkor találod ki és posztolod a facebookon a hülyeséget, mint most ezt a krakkói újélet-kezdést.

: A szelektív szemetes batyud megint ott a válladon – miért nem hagyod itt? Mit tervezel vele?

FÉRFI: Ha nem találok a közelben szelektív szemétgyűjtő konténert, viszem Budapestre. Az emberállat folyton hátrahagy maga után egy rakás szemetet – nem mindegy, milyen módon teszi. Hagyjunk minél kevesebb nyomot a Földön magunk után, minél elviselhetőbb mértékű koszt. Ha olyan tisztának hisszük magunkat, legyünk is tiszták.

Dráma

Vettél tejet? (részlet)

Ha én búcsúzom tőled, akkor te is búcsúzol tőlem. Valahogy meghalunk, és újra életre kelünk.

IDŐS NŐ: Hatvan felé. Őszül és testes. Humoros, de riadt. Mint egy elveszett gyerek, örök kislány, nagy testbe zárva. (kicsit LázárKatis)

FIATAL NŐ: Húszas éveiben. Fiatal, hiszékeny és habzsoló egyszerre. Van véleménye, de nem tud még sokat a dolgokról. Vékony, csinos. Tele van szabadsággal, lendülettel.

Ők egy NŐ. Ugyanannak a nőnek a két időbeli énje.

  1. Kép.

Szoba, bent ül az idős nő. Látványosan unatkozik, szotyit rág, bontogat, szötymög vele. Néha közel tartja, néha távolra, rosszul lát, fókuszálni próbál. Lóbálja a lábát, mint egy gyerek, aki vár a parkban.  Belép a fiatal nő, megpakolt szatyrokkal, cipekedve.

FIATAL NŐ: (mintha magában beszélne, az idősnek háttal) Már megint elfelejtettem a tejet. Nem hiszem el…

IDŐS NŐ: Mindig el fogod felejteni (nevet) (fiatal megfordul döbbenten)

F: Még mindig itt vagy?

I: Láthatod! Pedig már mennék…

F: (leejti a szatyrokat, mellé ül a székre) Tényleg itt vagy. De meddig? Meddigmeddigmeddig? Azt hittem tegnap, hogy ez csak egy álom volt vagy mi…de elég valós, ha még mindig itt vagy. Itt ülsz, és még tested is van (belecsíp)

I: Aúú!! Nem szellem vagyok. (elhúzza magát) Nem murdáltam még meg! Csak egyszerűen idekeveredtem és kész. Hidd el, visszamennék! Elég utálatos látni magam negyven évvel fiatalabban…(megigazítja a ruháját)

F: Nekem se jobb….látni, hogy milyen leszek…ha..

I: … megöregszel?  Pedig meg fogsz drágám! Meg fogsz! (nevet)

F: Ha nem gondolnék rá, akkor itt vagy nekem! (pofákat vág) És ki tudja meddig…

I: (nem nevet, pofát vág, kinyújtja a nyelvét)

F: Lehet, hogy el kell mondanod valamit, vagy üzenetet hoztál? Vagy el kell mesélned, hogy mire vigyázzak, vagy…csak rettentően fáradt vagyok és csak képzelem ezt az egészet…igen, ez a valószínűbb, képzellek (feláll és elkezd mászkálni, mintha attól felébredni, csípkedi saját magát)

I: (néz rá értetlen, majd vesz egy nagy levegőt) Jó, kérdezzél! (rákészül)

F: Hűű ..hirtelen annyi kérdésem van, hogy egy se, ha már így alakult…Most komolyan kérdezhetek? Még sosem jártam jósnál.(izgatott lesz)

I: Nem jós vagyok, hanem az öreg éned. Az azért más. (kikéri magának)

F: Azért hasonló (kacsint rá). Rendben……mondjuk, mondjuk..legyen az első:: férjhez megyek majd?

I: Nem, mindenki más férjhez megy, de te nem.

F: És gyerekem lesz?

I: Nem.

F: Élettársam?

I: Nem.

F: Gazdag leszek, mert majd a munkámnak élek biztos…

I: Nem.

F: Munkám se lesz?

I: Ha a nyolcórás csomagolási asszisztenst annak vesszük…(szotyizgat közben, kupacokba pakolja a szemeket)

F: Mi??? De hát diplomás vagyok!

I: Addigra már csak diplomások dolgoznak ezekben a munkakörökben. De jobb is, mert elfelejtesz angolul is. És mivel jól ismerlek (kuncog magában) úgysem hallgatsz senkire….mert neked aztán lehet beszélni…mész a fejed után…szóval nem mondtam semmit (kuncog újra)

F: Csodás…

I: Meséljek az inkontinenciáról és a hájról is?

F: Nem.

I: És a reumáról, meg a nyakcsigolyáról, ahogy reggelente úgy ropog mint a müzli? (mozgatja a vállait)

F: Nem.

I: A lábgombáról?

F: NEM.

I: És a műfogsorról? (nyúl a szájába)

F: NEM!!!

I: Akkor szerintem nem azért vagyok itt, mert el kéne mesélnem valamit….(keresztbe teszi a lábát, és eszi tovább a szotyit, mosolyogva)

F: Elképzelhető…(ugyanabba a pózba rendezi magát akaratlanul. elmerengenek, majd elkezdik nézni egymást, döbbenten, mint egy csalfa tükörképet, ugyanúgy mozognak, gesztikulálnak)

  1. Kép.

Nézik egymást, akár a tükörben

I: Szerettem ezt a frizurát. Reggelente úgy túrtam bele mintha egy hatalmas és erős lomb lenne a fejem. Olyan magasnak éreztem magam, hogy a háztetőkön jártam éjszaka. A belváros szívében éltem, a bal pitvar alsó csücskében. Itt. Minden reggel ez a zaj. A finom és egyre erőteljesebben lüktető zsongás, ahogy életre kelnek a színek és a szagok. Ahogy egyre ki-be nyílnak a megtört mellkasok. A levegő… Hosszú lábaim voltak…(nézi az öreg testét, majd nézi a fiatal nő lábát)

F: Magányos voltál te is?

I: Nem. Sosem voltam magányos.

F: Hogy lehetek akkor a fiatalkori te? (elcsodálkozik)  Mert én…

I: Vagy nem emlékszem a magányra. Na jó, magányos voltam. (csend) Na jó, magányos VAGYOK! (riadt-komolyra vált)

F: És anyára…..? (kérdezi félve, félrenézve)

I: Emlékszem. Rá mindig. Ahogy idősödsz, majd egyre jobban hasonlítasz rá. Ideges leszel mindenre. Pampogsz, meg pumpogsz. Hümmögni fogsz a történeteken amik nem érdekelnek és ezért nem is figyelsz rájuk (hümm, hümm..utánozza). A gyomorsavadtól olyanokat pukkantgantsz majd, mint egy gázzal teli léggömb. Ahogy lépegetsz, jön a puki belőled. Eldugod az ételt, és csirkenyak-levest főzöl, majd óráig nézed a kocsonyád a konyhaasztalon, simogatod a tetejét, ami rezeg, mint a tó tükre. Vitorlázol a tetején az ujjaddal, a húsrészt szigeteknek képzeled.  Megeszed majd a gombát rántva-sütve, sőt főzve is!  Felveszed a telefont, majd belemondod: Halló, nem vagyok itt! – és lecsapod.(kuncog) Rohannod kell folyton, és gyakran csensz el tárgyakat. Meg virágokat. Na meg ékszereket. Nőni kezd a bajszod, szálanként (mutat az állára), de már szemüveg nélkül eltévedsz a szakál-erdőben, és csak olvasás közben cirógatod magadnak.

F: Nem! Én nem fogok lopni. Se gombát enni! És szőr!! Pfújjj

I: Ez nem lopás. Ez hobbi. Anyánknak egy szekrénynyi kincse volt, majd megtalálod kábé négy  év múlva a ház pincéjében (mellékesen fűzi hozzá). Eladtam mindet, és vettem belőle egy autót. Persze jogosítványod se lesz, mert a keresztmozgásod vagy mid elég ügyetlen. Ültem a kocsiban és néztem az utat. Olyan jó fogása van a kormánynak, elképzeli az ember, hogy milyen érzás ahogy nyomja a gázt…és brrrümm-brümmm…… Majd kiszálltam mindig, olyan laza-fáradtan, tudod, mintha levezettem volna legalább a tengerig.

F: Nem. Én most meg akarom állítani az időt! ÁLLJ!! KI AKAROK SZÁLLNI!!!ÁLLJ!!

I: (nevet) Ez nem a vidámparkban a körhinta!

F: Emlékszel amikor apa felrakott minket rá és visítottunk, majd amikor miattunk megállították, és lehánytuk a bácsi cipőjét?

I: És amikor az óvodában beszorult a fejünk a rácsba, mert gumilabdának képzeltük magunkat? (nevetnek)

F: Furcsa, hogy az emlékeim a te emlékeid….

I: Igen…van egy közös időnk….egy közös tér….(elcsendesülnek)

F: Gondolsz a halára?

I: Egyre többet. Valaminek mindig hiányoznia kell…

F: (egyszerre mondják) Valaminek mindig hiányoznia kell…

I: És hiányzik is. (És hiányzik is-egyszerre) Mintha magamat hallanám…

F: Mert magadat hallod (nevetni kezdenek) Tényleg! (a fiatal tovább nevet. Az idős ámulva nézi, szeretettel és csodálattal vegyülve…majd egyre jobban érti meg, hogy mit is keres itt)

I: Lehet, hogy azért jöttem, mert el kell búcsúznom…

F: Kitől?

I: Tőled.

F: Tőlem?

I: Igen…a gondolattól, hogy örök vagy. Hogy begyűrhetlek egy befőttbe, jól rád tekerhetem a tetejét. Alig szisszensz a levegőtől. Hogy megmaradsz mindig, mint egy óvatosan nyesegetett fa, megmaradsz ugyanakkorának. Érintetlennek és szépnek. Igaznak és egyszerinek. Hogy a levegő könnyű fém, és puha lesz minden, amire csak gondolsz. Hogy nem múlsz el sosem. Ha magamra gondolok Téged látlak. A húszéves lányt, aki dacos és nincs mitől félnie. Papírvékony és sima a bőre, bájos a mosolya. Szabad. Időbeli vasmacska. Tőled kell elbúcsúznom. Tőled. (csend) Magamtól.

F: Én nem merek rád gondolni. Ijesztő a gondolat, hogy ilyen leszek. Szürke és tompa. Karral, ami rezeg, ring, mint egy hinta (játszik a másik felkarjával). Olyan időtlen lett minden amióta itt vagy.  Sosem gondoltam a jövőre. Olyan értelmetlen, nem? Elég ha csak a múltra gondolok… Apára, ahogy elsüllyed… megfullad a kékben. Anyára, ahogy hínáros hajjal ellebeg a víz felszínén. Nedves a ruhája, zsákszerű… Lebeg a piszkoskék fényben…mint egy hűvös ezüsthal…akár a kövek, úsznak, távolodnak. Nem lehet többé hozzájuk érni…

I: Vigyél el a folyóhoz. Beledobni ezt a bánatot. És ha ottmaradok, a kezeimmel, az üres kezeimmel, akkor hozz majd haza. Tíz szívem van, mind oda akarom dobni. Mindet. Kiönteni. Vigyél a folyóhoz, vigyél el. Tíz emeletnyi éjszaka ül a városon. Az emlékek csontosak és egyetlen képem sincs a holnapról. A holnapról. Csak ez a beégett fénykép, amit még az idő sem old ki. Vigyél el a folyóhoz, vigyél el. Vigyél el oda. Vigyél el. Kérlek, vigyél el. Vigyél el. Vigyél el.

(egyre sötétedik, és csak kérleli, ringatóznak mint az ikrek, majd nem mozdulnak. Sötétbe úszó fény, mintha egy folyó lenne a színpad, elmerülnek benne. Akár úgy támaszkodnak a falnak, mintha a vízbe feküdnének)

(…)

Fordítás

Tao Lin: Egy vers, amit egy medve írt

Engedd meg, hogy egyek egy kis lazacot
Miért vannak kólás dobozok a folyóban
Mi lenne, ha golyóálló mellényt viselnék vadász szezon idején
Medve vagyok; belépek az erdőbe és nézem a folyót és a folyó hideg
Láttam a minap kempingezőket, akik elfutottak, egyedül voltam és tönkretettem a sátrukat
Engedd meg, hogy belekarmoljak a fába
Engedd meg, hogy egyek lazacot
Múlt éjjel a lazacnak sírtam
A lazac szomorú volt, de életben akart maradni
Szomorú akart lenni és úszni, majd megettem a holfény alatt
Láttam egy jávorszarvast bömbölni a másnapra
Halkan bömbölt egy fa alatt
Zavartnak és szomorúnak éreztem magam és azt gondoltam, ó, nem, uram isten, istenem
Néha felmászom a fára és ott ülök és nagyon csendesen énekelek
Néha szeretnék bemenni egy plázába és embereket üldözni és megkarmolni őket
A jávorszarvas hátán belovagolok majd a plázába és neki megyek az embereknek
A jávorszarvassal neki vágtatunk a mozgólépcsőnek, magamhoz szorítom és együtt sírunk
Meg fogom enni a szarvast
Nem érdekel
Üvölteni fogok és lehajítom a rágógumi automatát a második emeletről az elsőre
Szánalmat éreztem a lazacért, de most semmi sem érdekel
Bemegyek a parkolóba, üldözőbe veszek egy erős embert, majd magamhoz szorítom őt és sírunk
Majd egy éjszaka besétálok és kiverem az ágyukból az embereket
Bámulom az ágyat, miközben csalónak érzem magamat

Fordítás

Neil Gaiman: Ház

Néha azt hiszem, hogy egy hatalmas nagy fejben élek a dombtetőn,
ami papírmaséból készült, a saját fejem hatalmas nagy fejében.
Megpucolom a szemeket, amik az ablakok, vagy
lenyírom a pázsitot, hiszen a saját házamról van szó,
annak ellenére, hogy egy hatalmas nagy papírmasé fej, ami úgy néz ki, mint az enyém.
És az emberek, akik elhaladnak mellette
kocsival vagy busszal, vagy a vonatról látják a házat, a fejet a dombon,
ők azt hiszik, hogy a ház én vagyok.
Ott fogok aludni, vagy pucolni a szemeket, vagy gyomlálni a gazt,
de senki nem lát majd, senki nem is keres.
És nem is jön majd senki. És ha integetek, senki nem fogja tudni, hogy én integettem.
Mind rossz helyre tekintenek majd, a fejre a dombon.

Innen látom a te házadat.

Fordítás

Giuseppe Pitrè: Aranyhaj

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király és egy királyné. Imádkoztak, hogy szülessen egy gyermekük; megígérték, ha sikerül, építtetnek két kutat hét évre: az egyikből bor, a másikból olaj folyik majd. A fogadalom után a királyné teherbe esett, és egy szép fiúgyermeket szült. Ezután megépíttették a két kutat, az emberek pedig csodájára jártak a bornak és az olajnak. Aztán 7 év elteltével kiszáradt mind a kettő. Egy boszorkány még szerette volna az utolsó cseppeket kinyerni belőlük, odament hát, és felszívta egy szivaccsal, majd kinyomta egy kancsóba a levet. A kis trónörökös éppen ott labdázott, fogta a játékát és hozzávágta a kancsóhoz, ami nyomban ezer darabra tört. Amikor az öregasszony ezt meglátta, éktelen haragra gerjedt:

– Ide hallgass, ellened nem tudok mit tenni, mert te vagy a király fia, de elátkozlak: Addig nem fogsz megházasodni, amíg rá nem találsz Aranyhajra!

De ravasz volt ám a fiú, fogott egy darab papírt, felírta a vénasszony szavait, beletette egy dobozba, és egy szót sem ejtett róla senkinek.

Elérkezett a 18. születésnapja, a szülei pedig meg akarták házasítani; de neki eszébe ötlött az átok, elővette a papírfecnit, és azt mondta:

– Ha nem találom meg Aranyhajat, nem házasodok meg sose!

Amikor elérkezettnek látta az időt, engedélyt kért anyjától és apjától, hogy útnak indulhasson. Miközben vándorolt, hónapok teltek el, de senkit sem talált. Egy este aztán, mikor besötétedett, fáradtan és reményvesztetten egy óriási mezőn találta magát, aminek a közepén egy nagy ház állt.

Egyszer csak meglátott közeledni egy ijesztő vén banyát, aki rögtön így kiáltott:

– Aranyhaj, ereszd le a hajad, hadd másszak fel!

 Amikor a fiú ezt meghallotta, majd elájult a meglepetéstől

– Végre rátaláltam!

A leány leengedte hosszú hajzuhatagát, a boszorkány meg belekapaszkodott és felmászott, eközben az ifjú egy fa mögé bújva leskelődött.

Másnap az öregasszony lemászott, és miután elment, a fiú felszólt a toronyba:

– Aranyhaj, ereszd le a hajad, hadd másszak fel!

A lány, mivel azt gondolta, az anyja szólítja (anyjának hívta a gonoszt), kibontotta a haját, a kiskirályfi pedig felmászott. Amikor felért, így nagyon megörült:

– Ó, de boldog vagyok, hogy végre megtaláltalak!

Erre elmesélte az öregasszony átkát. A leány megvendégelte, aztán így fordult hozzá:

– Vigyázz, mert ha jön anyám és itt talál, neked véged, bújj el!

Így is lett, megjött a boszorka, a királyfi elrejtőzött. Így szólt a banya:

– Aranyhaj, ereszd le a hajad, hadd másszak fel!

– Jövök, anyám, jövök!

Aranyhaj futott, ahogy csak bírt (mert nem akart ujjat húzni mostohájával). Leengedte hajkoronáját, a boszorka meg felmászott. Már készen volt az ebéd, mindet be is falta rögtön. Miután jól belakott, elkezdett inni, le is részegedett azonnal. Amikor a lány ezt meglátta, megszólalt:

– Anyám, hogy lehet innen kijutni? Na, nem azért, mert el akarnék innen menni, sőt, nagyon is szeretek veled lakni, de mégis, csak kíváncsiságból szeretném tudni, áruld el!

– Minek mennél innen el? – válaszolta a gonosz – Itt hagynál engem egyedül? Hívnálak, de senki más nem felelne, csak az asztal, a szék, a komód, és ha nem jelennél meg, én felmásznék egyedül, segítség nélkül. Aztán elő kellene venned a hét fonalgombolyagot, amiket őrzök neked, magaddal vinnéd, én pedig követnélek, amikor ezt észrevennéd, eldobnád sorban az összeset, de én addig követnélek, míg el nem hajítod az utolsót is…

A leány megjegyezte, amit mondott. Amikor az másnap elment hazulról, Aranyhaj körbejárta a házat a királyfival:

– Asztalka, ha jön a boszorkány, válaszolj te, székek, ha jön a boszorkány válaszoljatok ti, komód, ha jön a boszorkány, válaszolj te!

Így bűvölte el az egész kunyhót. Ezután a pár megszökött, úgy futottak, hogy a lábuk se érte a földet. Visszaért a vénasszony, és hívta a lányát:

– Aranyhaj, ereszd le a hajad, hadd másszak fel!

Válaszolt az asztalka:

– Jövök, anyám, jövök!

Várt egy kicsit, de mivel nem húzta fel senki, ismét elkezdett rikácsolni:

– Aranyhaj, ereszd le a hajad, hadd másszak fel!

Válaszolt az egyik szék:

– Jövök, anyám, jövök!

Megint várt egy kicsit, de nem jött senki. Újból elkiáltotta magát.

Válaszolt a komód:

– Jövök, anyám, jövök!

Mindeközben a szerelmesek csak futottak, árkon-bokron át. Nem volt más, aki válaszolhatott volna a banyának, ezért kiabálni kezdett:

– Csalás! Csalás!

Felrohant a lépcsőn, nem találta sehol a leányzót és a fonalgombolyagokat se.

– Átkozott! Elárultál!

Beleszippantott a levegőbe, és rögtön megérezte, merre indult a pár. Rögtön utánuk eredt. Már messziről látta őket, rájuk ordított:

– Aranyhaj, fordulj meg, látlak!

De a lány nem állt meg, mert tudta, hogy anyja nyomban elvarázsolja.

Amikor már közelebb ért az öregasszony, Aranyhaj eldobta az első gombolyagot, és rögtön ott termett egy óriási hegy. De a gonosz nem hagyta magát: mászott, mászott, ameddig újra el nem érte a két szerelmest. A leány, amikor látta, hogy nincs már messze, eldobta a másodikat is, mire feltűnt egy halom borotva és késhegy. A banya mindet összetörte, és futott utánuk, még az sem zavarta, hogy az éles kések és borotvák megvágják.

Amikor a leányzó meglátta közeledni, eldobta a harmadik fonalköteget is, ami után egy háborgó folyó keletkezett. A boszorkány belevetette magát a vízbe, úszott, úszott, aztán egy újabb gombolyag után megjelent egy szökőkút, telis-tele viperával. A végén, már halálosan fáradtan és kimerülten, nem tudott továbbmenni, egy átkot szórt Aranyhajra:

– Amint a királyné megcsókolja a fiát, felejtsen el téged örökre a királyfi!

Amint ezt kimondta, nem bírta tovább, holtan esett össze.

Azok tovább folytatták rögös útjukat, míg el nem érkeztek a palotához. Erre az ifjú így fordult szerelméhez:

– Ne mozdulj innen, hozok neked a palotából új ruhákat, így nem léphetsz a király színe elé.

Amikor az asszony meglátta fiát, a nyakába ugrott. De a fia ellenállt:

– Anyám, nem szabad hagynom, hogy megcsókolj.

Szegény anyja kővé dermedt a meglepetéstől. Az éjszaka leple alatt belopózott a fia szobájába, megcsókolta, az ifjú pedig elfelejtette szerelmét.

De hagyjuk most a királynét és a herceget, térjünk vissza szegény lányhoz, aki ott maradt az utcán, anélkül, hogy tudta volna, hol van egyáltalán. Sírni kezdett, mire találkozott egy öregasszonnyal, aki így szólt hozzá:

– Lányom, mi bajod?

Mire ő teljesen kétségbeesett:

– Mi bajom lenne? Azt sem tudom, hol vagyok!

– Gyere velem, majd én segítek rajtad!

Aztán hazavitte magával. A leány végezte a kerti munkát, a megtermelt javakat pedig a vénasszony adta el, így mindketten jól jártak. Egyik nap a fiatal megkérte az öreget, hozzon neki két rongydarabot a kastélyból. Így is tett, elment a palotához, és addig erősködött, míg oda nem adták neki a ruhákat. Ezen kívül volt még két galambja, egy fiú és egy lány. Ezekkel a rongyokkal Aranyhaj felöltöztette a madarakat, olyan gyönyörűen, hogy mindenki a csodájára járt a szépségüknek. A leányzó egyik nap a galambok fülébe súgta:

– Te vagy a királyfi, te pedig Aranyhaj: repüljetek a palotába amikor a király eszik, és mindent meséljetek el neki!

Miközben a család épp a vacsoráját költötte el, berepült a két galamb, és leszállt az asztalra:

– De gyönyörűek! – kiáltott fel az uralkodó.

Csaptak egy nagy ünnepséget, amikor a két galamb elkezdett beszélgetni:

– Emlékszel, amikor kicsi voltál, édesapád olaj- és borkutat ajándékozott a népnek, annak örömére, hogy megszülettél?

A másik válaszolt:

– Persze, hogy emlékszem!

– Emlékszel az öregasszonyra, akinek eltörted a kancsóját?

– Persze, hogy emlékszem!

– Emlékszel az átokra, amit tőle kaptál, hogy nem házasodhatsz meg, addig, amíg meg nem találod Aranyhajat?

– Emlékszem!

– Emlékszel a gonosz boszorkára, aki megátkozott, hogy ha édesanyád megcsókol, elfelejted Aranyhajat?

Amikor elhangzott az utolsó mondat, a királyfinak minden eszébe jutott. Az uralkodó és felesége tátott szájjal bámulták a madarakat.

A két galamb erre mélyen meghajolt, és elrepült.

– Nézzétek, hová repülnek! – csodálkoztak a szolgák.

Utánuk eredtek, és látták, hogy a szárnyasok egy házikó tetejére szálltak. Az ifjú beszaladt a kunyhóba, ott találta a szerelmét, és a nyakába borult.

– Kedvesem, mennyire hiányoztál!

Felöltöztette tiszta ruhákba és visszaindult vele a kastélyba. Amikor a királyné meglátta, így kiáltott fel a meglepetéstől:

– Ó, milyen gyönyörű!

Előkészítették a lakodalmat, gyűrűt cseréltek, és összeházasodtak.

Boldogan éltek, amíg meg nem haltak!

Fordítás

Silvana De Mari: Az aranyszemű macska (részlet)

Karácsony, december 25.

 

Valaki egyszer azt mondta, hogy a barátság egy olyan kapcsolat két ember között, melyben mindkét fél meg van győződve arról, hogy többet kapott, mint amit cserébe adott. Fiamma számára Leila egy ilyen barát, egy ilyen égi üstökös volt: egyfajta hullócsillag, amely kivezette őt a házából. Tudvalevő, hogy Fiamma háza egy csodálatos odú volt, gazdagsága révén elbűvölően varázslatos, ám rendelkezett a csodálatos odúk hibájával is: annyira sok holmival volt zsúfolásig tele, hogy nehéz volt kijutni belőle. Másfelől Fiamma egyszerre volt egyke gyerek és egyetlen unoka is. Ez tette lehetővé, hogy magára öltse a hercegnő szerepét: soha nem tett még meg egyetlen lépést sem valamely jóindulatú felnőtt felügyelete nélkül, márpedig a hercegnők nem járnak kíséret nélkül.

Leila viszont gyakran volt egyedül, s egymaga készítette el az ennivalót is. Néhányan a mocsárban lakó gyerekek közül kénytelenek voltak egyedül ellátni magukat. Ez borzasztó, és persze szükség lett volna egy apára és egy anyára, akik biztosítják a megélhetést számukra; majd az este nyújtotta volna nekik a nyugodt alvást a fehér lepedőkön fekve. Sok mindenen kellett keresztülmenniük és mégis túlélték. Volt, aki látta saját városa bombázását, volt, aki a lakásba érve vértócsában fekve találta családját. Mégis túlélték.

Éjjel, miközben hercegnőként pihent az ágyában, a tiszta lepedőn, Fiamma a mocsárban élő túlélő gyerekekre gondolt. Ő osztályelső volt, mindig is az volt, noha sosem készakarva tette mindezt. Nehéz lett volna nem kiválónak lennie, amikor olyan családból jött, ahol a vacsoraasztalnál az orosz forradalomról ment a társalgás.

Első nap az iskolában Leila felmászott a tetőre, hogy felülről láthassa a várost. Fiamma sohasem tett volna ilyet. Ő sosem járt tilosban, sosem tett volna olyat, ami tiltott. Osztályelső lévén mindig végrehajtotta az utasításokat, és ő volt az, aki mindig zokszó nélkül, fejet hajtva tett eleget a kéréseknek. Valamilyen módon Fiamma egyfajta kis papnője volt a fennálló rendszernek: az ő füzetei mindig kifogástalanok voltak, ahogy a magaviselete is. Persze nem arról van szó, hogy bármi rossz lett volna a fennálló rendszerben; a fennálló rendszer maga volt a jóindulatú iskola, a jóindulatú állapot, a jóindulatú család volt.

Mindeközben voltak mások, akik felmásztak a tetőre, hogy láthassák a várost felülről, noha ez tiltott volt.

Fiamma úgy nézett Leilára, mint egy égi üstökösre. Egy vezércsillagra, ami kivezette őt a fejedelmi odújából a mocsárba, egy mágikus helyre, ahol találkozik a víz és a föld, az ismert és az ismeretlen, a helybéli s az idegen.

A mai nap azonban vészjóslónak ígérkezett: váratlanul megjelent az afrikai kölykök bandája. Zabosak voltak, mert a karácsony napját ily nyomorúságosan kellett eltölteniük, s mérgesek, amiért az életük a semmi felé tartott, ahol minden üres, és minden egyes nap egy kegyetlen harc a puszta létért. Idősebbek voltak Leiláéknál, tizennégy-tizenöt évesek. Dühbe gurultak, ha valaki részeg volt. Közülük kettőnek vágások éktelenítették arcát; szándékosan ejtett sebek voltak ezek: szörnyen fájdalmas hegekből álló tetoválások.

Fiamma azonnal kitalálta, hogy ki a bandavezér. Nem volt az a tipikus nagydarab srác, aki mindenki előtt állt, hanem inkább pont ő volt az, aki a háttérben maradt. A banda tagjai gyors pillantásokat vetettek szüntelen hátrafelé az esetleges utasításokért. A vezér egy felettébb magas és helyes fiú volt, három párhuzamos heg keretezte arcát. Az egyik dolog, ami egyedül őket jellemezte, az az arcukon ejtett sebek voltak: a bátorságuk egyfajta bizonyítékául szolgáltak, személyiséget adva ezzel elveszett lényüknek, valamint annak, hogy a banda teljes értékű tagjai lehessenek. Magát a puszta tényt is módfelett gyűlölték, mégis ez volt az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhattak. Ugyanis, ha az ember kartondobozban alszik, mindenét magához szorítja, ha azonban semmije sincs, keres valamit, amit a magáénak tudhat.

A bagázs úgy közelített Fiammáék felé, akár egy farkasfalka, amelyik bármelyik pillanatban lecsaphat rájuk. Alighogy támadásba lendültek, Umberto máris Maryam elé vetette magát, hogy megvédhesse. Fiamma emlékezetébe véste a mozdulatot. Umberto, akit ő mindig is elviselhetetlenül gorombának, maradinak és erőszakosnak tartott, végül sokkal intelligensebbnek és bátrabbnak bizonyult, mint ahogy azt lány gondolta volna. Fiammának tetszett az angol „brave” szó a bátorság kifejezésére. Ügyes vagy, Umberto. – gondolta.

A két fiú középkori lovagként ugrott a lányok elé. Ki-ki a maga úrhölgyét próbálta védeni. Stefano Leila elé állt. Fiammában – aki mindig is oda volt Stefanóért – ekkor tudatosult, hogy a fiú nem őt választotta. S akárcsak őt, bizonyára Stefanót is rabul ejtette Leila személyisége még az első iskolai napon, amikor felmászott a háztetőkre, hogy láthassa a világot felülről. Ebben a pillanatban Fiamma szem elől vesztette Stefanót és mind ott maradtak a támadók gyűrűjében.

Nesze neked karácsony!

Most már biztos, hogy a kórházban fogják tölteni a szilvesztert és a vízkeresztet, remélve, hogy csak az ortopédiai osztályon kell dekkolniuk, és nem az intenzíven két újraélesztés között.

Remek… most aztán kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog újévet mindenkinek!

Ekkor Fiamma pillantása találkozott a szenegáli bandavezérével, az igazi főnök tekintetével, aki hátul, s nem elől állt, mint az a nagy és hatalmas melák. Farkasszemet néztek egymással. A srác le sem vette róla a szemét. Fiamma szíve hevesen vert, a torkában dobogott, szinte majd’ kiugrott a helyéről. Vizslatta a srácot, amaz pedig állta a pillantását. Fiamma, aki tiszta ágyban alszik, aki bizonyosan el fogja végezni a középiskolát, majd az egyetemet is; s vele szemben ott állt egy fiú, aki sok mindenen ment keresztül, és kimaradt bizonyos dolgokból, most mégis úgy nézett Fiammára, hogy a lány érezze minden erejét.

Eközben Stefano pantomim játékba kezdett: ez egy nagyon okos megoldás volt, ami mindenkinek lehetőséget adott arra, hogy megússza a balhét fejvesztés nélkül. Hihetetlen, de Ursula segített neki ebben. Egy volt azok közül – mint ahogy azt a példa is bizonyítja – aki sokkal többre képes, mint ahogy azt az ember képzelné. Úgy látszik, Leilának megvolt az az adottsága, hogy kihozza az emberekből a legjobbat.

Fiamma és a szenegáli fiú továbbra is kölcsönösen méregették egymást. A srác arcán halvány mosoly jelent meg, majd elfordította a fejét. Ebből nem lesz semmi. Elment. Ekkor Stefano azt javasolta, hogy csináljanak úgy, mintha csak játszanának, elhitetve velük, hogy a játékot a magas srác irányítja, végtére is mindenki az utasításait várja.

Végül mindannyian épségben, dzsekiben és telefonnal a zsebükben tértek haza. Boldog karácsonyt!

Ám azon az estén, a tiszta fehér ágyában, Fiamma újra a rászegeződő szempárra gondolt. Maga elé idézte az indulattal teli arcot, s a tekintetet, ami az övébe fúródott.

Kellemes Ünnepeket!

Ráadásul büszke volt a barátaira: Stefanóra felettébb, de nagyon örült Ursula és Umberto meglepően bátor megtáltosodásának is. Még a végén kiderül az emberekről, hogy több van bennük, mint gondolnánk. Ez a hősök napja volt. Fiamma elaludt s a szenegáli sráccal álmodott. Álma egy messzi, fákkal és szavannákkal tarkított vidékre vitte őt.

Boldog karácsonyt a jószívű embereknek! Boldog újévet mindenkinek!

Slam

Magyar


A magyar egy olyan állapot, hogy
amikor kell, akkor sem várok egy napot.
Türelem? Mi az? Rózsát nem terem,
Ritkább, mint a tiszta, rendes MÁV váróterem!
Az magyar, hogy amikor egy tapodtat sem mozdul a sor, ott hagyok csapot,
papot bántok, mert az még semmit vagy mindent kapott!
Nekem a magyar az a külhonban érződik,
Háromsávos zászlóm tépő szelem ott képződik,
Mikor csak záporoznak a Hola-k, a bye-ok, a tschüss-ök, a cesc-ek,
és faltól falig löknek a mélabús idegen testek.
Festek egy szobát, és közben a közgáz diplomámra gondolok.
Mondhatod: Jobb, mintha Svájcban Gucci öltönyöket gombolok.
Külföldön érzem igazán mi az, hogy somlói,
és ott sírja el ínyem, milyenek voltak a Borsodinak komlói.
Hol pettyes az igazi rudi,
És pettyes lesz a túrós rudi, meg augusztusban Mogyoród, mert ott áll a kúrós budi.
Magyar? Magyarsky, Hungarian, Ungarisch, vagy wenger,
Magyar az, ha egy tóból könnyedén csinálsz tengert,
Bomló intelligencia, mi a magyart meghágja, pedig zsenialitásába tegnapság nincs párja.
Tárja kezét tágra, mint a szemét Nicole Kidman, vendégszeretetben magyarnak párja nincsen.
Magyarnak lenni egy állapot, a legjobb, mi egy hungaristából válhatott,
Ott állhatott hol most tapos a szerb, a román, az osztrák, a szlovák,
Hol őseinknek őse e helyért adta el a lovát!
Mi vagyunk a nemzet kinek több a múltja, mint a jelene,
Paksot ide! A jövő sikít: Nem kellene!
De még mielőtt túl magyarnak érezném a saját szavam járását,
Soroljuk a jóságot, hogy az Erasmusos diákok hadd lássák:
Gulyás, Ropi, Puli és Erős Pista,
Protézisre már csak 4 hónapos várólista,
Tokaji, Egri, Szekszárdi, BB-i és Villányi,
A sznoboknak hál’ Istennek jut kaviár egy villányi.
Mohácsi, Matyó, Halasi, Kalocsai, Kalotaszegi, ez ugye hímzés.
Den, des, dem és der nélkül is megy a hímzés,
Kodály, Bartók, Korda, Tankcsapda és Müller Péter Sziámi,
Ja, magyar vagyok én, nem turista… szalámi!
Gyulai, Csabai, Bajai, Szegedi és ugye a Pick,
Nekünk makkunk, tökünk, pirosunk van, ezt neked pikk.
Albertből rögtön kettő a Szent-Györgyi meg a Flóri,
Weöres, Kányádi, Csukás, Nemes-Takács meg a Csoóri,
Zsóry fürdő, türhő-dűlő, fűtött műtő
Magyarnak lenni? Egy állapot!
Borítékot nyújtok, ha látok egy vállapot!
Letaposok bárkit, hogy menjen,
Okosabb vagyok, mint bárki az előző kommentben.
Bomló intelligencia, mi a magyart meghágja,
pedig zsenialitásába tegnapság nincs párja.

Slam

Lapos


Lapos vagy, igen, akár csak én, legalább annyira lapos,
de amíg én varrathatok nagyobb melleket,
addig Te nem vehetsz magadnak egyéniséget a sarki boltban.
Benne ragadtál ebben a megrögzött korban, röghöz kötött lelked megtorpant
a felnőtté válás küszöbében,
magát megmakacsolva.

Én sem akartam felnőni, hidd el, ez is csak úgy jött.
Egyik nap felkeltem és már itt ült az ágyam szélén,
korán érkezett és még csak kávéval sem kínált.
Tündérmesét álmodtál magadnak és mégis egy rémálomban keltél.
Már húsz éve próbálsz megfelelni önmagadnak és
ma reggel is csak a tükörképednek vélt idegent nézed.
Beauty pamacsaiddal próbálod elsimítani a hamisnak vélt ráncokat,
de a korrektor is csak abban a hazugságban erősít meg,
hogy az idő nem repül, pedig ma már tudjuk, hogy a red bull sem ad szárnyakat.

A nagy betűs élet nem ott kezdődik, amikor kézhez kapod a jogsid,
amikor elsőnek szakítanak veled azzal, hogy nálad jobbat érdemelnek,
és mindenki vigasztal, hogy lesz ennél jobb is, de valamiért senki se mondja,
hogy jöhet ennél rosszabb. Pedig jöhet.

Az önállóság nem az, amikor még mindig anya adja a zsebpénzed,
csak már nem mondja meg, mire költsed,
amikor végre megveheted magadnak az első cigit,
de még mindig ott van az a megszokásból torkodban ragadt szorítás.
Akkor mostantól mindig így lesz?

Az élet nem egy üres pohárba visszahányt közhely, nem egy Oravecz Nóra idézet,
nem egy leértékelten vett basic darab, amit minden összeállításodhoz nyugodtan viselhetsz.
Nem, az élet az a ruhadarab, ami a próbafülkében még tökéletes volt,
de már csak otthon veszed észre, hogy kövérít.
Mert az élet egy bepilledt részeg elől lopott boros kóla,
félig teli vagy félig üres bokor tövében felejtett whiskys üveg,
a reggeli fagyott hányást kerülgető lelkiismeret furdalások,
szívedért cserében kapott hamis, vissza nem váltható zálog.

A pocsolyába ejtett utolsó cigarettaszálad,
a hétfő reggeli kávé mellett szalvétára írt vázlat,
körmöd alá szorult dohányszemcsék,
egy hívatlan, rég nem látott vendég,
egy fűcsomók közé tapadt lyukas gumióvszer,
vény nélkül is kapható halálos gyógyszer.

Az élet kötéltánc, ahol soha nem tudhatod, hogy te vagy a szakadék,
vagy az, aki próbál fenn maradni.

Paródia

Stolcz Ádám: Én egy szelíd ember vagyok

Én egy szelíd ember vagyok,
és mindenki mást is erre intek,
meg barátságos, mint a rádköhögött, háromhetes kolera,
ha minden létező vonásomtól eltekintek,
mint a hájas fülednek a zsír formálta
kérdőjel-sziluettjének a látványától
megundorodva arrébb forduló térfigyelő kamera!

Én egy választékos ember vagyok,
pont mint az a jó kurva anyád,
akire egy rossz szavam sincs, elég baj neki, hogy szétrobbantalak,
akár az imént a daliás homlokomról a tükörre placcsantott, durva ragyát,
és a beleid tartalmából croissant-t töltök
vagy verset írok, hogy ne maradjon a seggedből se más,
csak egy választékos, rokkant valag!

Én egy árnyalt ember vagyok.
Van egy egész árnyalatom!
Művészetem finom ecsetvonásai méteres véraláfutások,
és a félkész remekműveimet az érdes papírról
a kivénhedt macskádnak a kiscicáival is átnyalatom!
A szerelmi életemnek a részleteit csak azért nem írom le,
mert azok privát és magán dugások.

(De azért inkább mégis: nagyon jók!)

Én egy kíméletes ember vagyok,
kivéve vershosszúság tekintetében!
Addig írom ezt is, amíg végképp el nem sorvad a vizenyős
szemednek a túlerőltetett kocsánya!
Vagy amíg szét nem pácolom magam koffeinben, ébren,
és inhüvelygyulladást nem kapok, de verseim ökölcsapásaihoz
amúgy is méltatlan vagy, úgyhogy abbahagyom,
mert már mindketten elmegyünk a…

(ld. választékos ember vagyok.)

Paródia

Gál Soma: A sporthorgászat nagyon-nagyon (nagyon) hosszú és vontatott története (röviden)

– Na most azt mondjam, amikor a Józsi megette a Terka lábát? – kérdezi Nagyapám, a csakis rá jellemző, huncut mosollyal, ami csakis rá jellemző. – Nem – krákogja közbe a Narrátor, hanem amit előre megbeszéltünk, tudod, Nagypapa, amelyikben…

– Ja igen, na hát az úgy vót, hogy az én nagyapám másodikunokahuga, a Jenő, hát az nagyon szeretett horgászni – kis hatásszünetet tartva nagyot szív a tubákból, miközben a Narrátor nézi ezeket a kedves, tisztes munkában megőszült, barátságos kezeket, melyek csöppet megremegve igazítanak a mindig összekócolódó, rakoncátlan falusi idillen. Újabbat szív, vagy ahogy ő mondja, szí a térdén egyensúlyozott, uszkve negyven kiló, frissen szárított dohányból, melyet még a sógora dédnagyanyjától örökölt, de ez egy másik történet és a Narrátor elfelejtette megírni a leadásig. – Kérsz egy kis szotyoládét? – töri meg a csendet és a Narrátort is valamelyest, ahogy bájos mozdulattal hátbaveregeti. – Nem, a történetet mondd már – köhögi ki türelmetlen hallgatósága a naplementébe gomolygó szavakat, valamint a fél tüdejét, mely nagyot placcsanva, kacér, piros egyvelegben kucorodik bele az előttük csobogó sártócsába. – Ja igen, a történet… – mereng el újra. Így telik el a délután.

– Hát az úgy vót, édes drága Kisonokám –  mereng tovább a következő hét egyik álmoskás délelőttjén –, hogy hát jött a Terka, de úgy elkésett az ebéddel, hát fene nagyon, oszt a Józsinak meg már ki is lukadt a gyomra – buggyan föl a csillogó nevetés örök ifjú szempárjaiból, de a Narrátor játékos türelmetlenséggel („Bazd meg már, nagyfater, a másikat!”) félbeszakítja, mert már odasereglett a fél falu, a polgármester is, hogy végre hallja a híres-nevezetes családi históriát, melynek regényes híre már generációról generációra szállt a térségben, ahogy a nap játszi sugaraiban megcsillanó pollen és egyéb légszennyezés lebben egyik tüdőből a másikba, ahogy napok óta ugyanerre várva ott ácsorog már, izgalomtól kipirult arccal a Narrátor szerkesztője, a komplett kiadó, tördelőtől korrektorig, s a nyomdászok sem alszanak már múlt kedd óta, lélegzetvisszafojtva várva a horgászós történetet, amiért már hitelbe elköltötte a Narrátor a honort.

– A horgászósat, azt meséld, drága Nagypapa! – Melyiket? – kérdezi játékosan drága öregapám, illetve izé, a Narrátoré, hogy egyem meg a szivét, miközben a kiadó egyik munkatársa, mint a lemenő nap csalafinta sugarai, végkimerülten összeesik a barátságos tisztaszoba egyik sarkában. – Hát amiben horgásznak! – kurjant föl gyermeki lelkesedéssel a Narrátor, koravén arcát pedig elönti a bájos, ifjonti pír, amint egy ér elpattan a nagyváros szmogszennyezte, dekadens levegőjétől megfakult, férfiasan babapopsi simaságú bőre alatt.

– Ja hát arra nem emlékszem má’, mikor vót már az… Na hát elég az hozzá, hogy nagyon szerettem horgászni, nagy mulatság vót ám az, bezony.

– És mi lett? – vág közbe a Magyar Könyvterjesztők Országos Egyesületének izgatott, egyik lábáról másikra ugrabugráló, lelkes vezérigazgató-helyettese.

– Hát semmi, kiszáradt a tó – feleli sejtelmes mosollyal.

– Akkor hát verseket kell írni, basszameg – szontyolodik el a Narrátor, rögtön rímeket keresve, épp mint Nagypapa, aki titkon még máig visszajár néha a kiszáradt tóhoz, kósza halak után kutatva.

Próza

Kárókatona

Esküszöm, hogy radioaktív, basszameg!

Mert ugyan nem mostuk minden nap azt a szennyet, de eleget láttunk belőle ahhoz, hogy tudjuk. Aznap a lángossütők is kisegítettek minket, mert semminapnak ígérkezett, amikor a hajnali napsütés után egyenletes felhőtakaró borul az égre. Ilyenkor a lángos ki se nyit, de mi minden reggel ott pakoltunk, kivéve, ha éppen már szakad. Úgyhogy segítettek a lángossrácok, cserébe az ingyen órákért a bicajokon, amiket az ingyenkajáért adtunk nekik, szóval így forgattuk körbe-körbe a szívességeket. Ilyen volt a stégsikálás, amit vödörrel, gyökérkefével, meg a tó vizével kiviteleztünk. Meg volt erre egy mondásunk is:

– Tudjátok, mivel mosom fel?

– Nem.

– CIF-fel.

– Hogy az Istenbe?! A vödörbe nyomod bele? Túl drága ahhoz…

– Nem, de ez a víz Cián-Iszap-Fekália.

Tényleg, hisz leszedni nem lehetett, csak szétkenni tudtuk a seprűvel a sugárfertőzött madárszart. Bevontuk egy réteggel a napok, hetek, szezonok alatt, szép egyenletesen kentük el, hogy ne tűnjön fel a vendégeknek. Aztán folyamatosan csatázhattunk napközben a kacsacsaládokkal, néha nagy merészen előbújtak a nádasból, amit legtöbbször lerendeztünk annyival, hogy lassú, kemény léptekkel végigcsattogtunk a stégen, ők meg szépen lassan kitotyogtak az utunkból, de mikor jókedvünk volt, vagy ránk tört a gyakori unalom, akkor vadászt játszottunk. Egyikünk sem látott puskát sosem, hajtani is csak a lányokat hajtottunk, de előtört egy ősi ösztön, ahogy kezünkbe simult az evező, és kilopakodtunk a deszkákra. A kacsák semmit sem sejtettek. Lassan, majdnem laposkúszásban közelítettünk az áldozat felé, pattanásig feszültek az idegek, megállt a levegő vadász és prédája között, az egész strand lélegzetvisszafojtva figyelte, meglesz-e a vacsorára való, de mikor lőtávolba értünk, a kacsák ráérősen elkezdtek távolabb bicegni, ilyenkor elfogy a vadász legendás türelme, és kiront. Persze sosem talál célt, annál többet láttak rövid életükben a madarak, az evező tolla csak a levegőt hasítja, mert már el is bújtak a nádfalban. Mi pedig kidüllesztett mellel visszaülünk őrhelyünkre, hiszen jól végeztük dolgunkat, a stég szarmentes maradt. Egyszer még a legnagyobb bombázót, a kárókatonát is elijesztettük így. Az aztán olyan nyomokat hagy, amik, még ha azonnal le is vakartuk, beleégtek a deszkába, és szezonvégig ott feketélletek a vendégek undorára. A kárókatona, ő a király ott, a nádas kis madarai közt, éjsötét teste fölött sárga koronával.

A hattyúkkal egészen más volt a helyzet. Azok sosem szálltak be a játékunkba, naponta kétszer tűntek csak fel a stég körül: egyszer kilenckor, amikor elkezdtünk kinyitni, egyszer pedig délután, négy óra magasságában, amikor már végigjárták Keszthely felé a partot, a turisták kenyérmorzsáira éhesen. Szép kis család volt, minden szezonban legalább öt fiókát nevelt a tojó, amik aztán szépen elfogytak a nyár végére, egy a horgászok áldozatául esett, egyet még tojáshéjjal a seggén nyelt el egy kapitális harcsa, egyet megmérgeztek, egyet meg csak simán a halálba szekáltak a testvérei, így lett minden augusztus végére két-háromtagú a család. Pedig milyen ravaszak voltak! Mérnöki pontossággal kerültek el minket, hogy még csak súrolni se tudjuk őket egyetlen ütésünkkel sem. Pontosan ugyanúgy járták a táncukat minden nap.

A keszthelyi kanyar összes strandjában ismerték ezt a családot, bosszúságban tartották a vízimentőket és a horgászokat és rettegésben a fürdőzőket. Sztorizgattak is róluk a kocsmában, sőt az újságban is megjelent egy cikk a legnagyobb rémtettéről. A Blikk egy 2014. áprilisi cikkében arról számolt be, hogy előző év nyarán a vonyarcvashegyi nádasnál egy gyanútlan, fiatal pár csónakázott, amikor lecsapott rájuk a fehér szörnyeteg. Talán keresztezték a család útvonalát, talán csak sebezhetőnek látszottak, annyi biztos, hogy a lovagias srác a hattyú első szárnycsapására a tóba ugrott, nem úgy, mint barátnője, akit lerohant a megvadult állat. A lány sokkos állapota miatt a későbbiekben alig tudott visszaemlékezni az eseményre, csak annyira, hogy miután a hattyú leteperte, nagyon furcsán érezte magát. Az eset megjelenése után többen is jelentkeztek, hogy hasonló támadásnak voltak szemtanúi vagy áldozatai, de egyedül a cikkben szereplő lány adott életet egy tollas kisbabának kilenc hónap múlva. A torzszülött pár óra után elpusztult a kórházban, így a cikken kívül semmi sem igazolta a megtörténteket.

***

Talán a szél bolondította meg, de egy viharos délután az apa letért a megszokott útról.

Az eső elől menekülve egy sikolyra figyeltünk fel. Körbefordultunk, és a strand közepén megláttunk egy kislányt. Kezében egy csomag pattogatott kukoricával földbe gyökerezett a lába és tátott szájjal bámult maga elé. Nekünk is leesett az állunk, ahogy megláttuk előtte tornyosulni azt a rettentő fehérséget, tizenkét kilónyi toll- és izomtömeg közeledett felé vészjóslóan, a kaja után kapkodva. Elhűlt bennünk a vér, egyikünk sem tudta elképzelni, mekkora is ez a madár valójában, akkor láthattuk először, hogy magasabbra nyújtja a nyakát, mint egy hét éves kislány. Hamar felocsúdtunk, ahogy felébredt bennünk a vadász, egyszerre kaptunk három evező után, és hajszára indultunk, úgy rohantunk az ágaskodó vad felé, mintha az életünk függne attól, melyikünk evezője talál előbb célba a testén.

Olyan szépen csattog a hattyútoll, hogy azt elmondani nem lehet! Akkor is, amikor nekifutásból felszállnak a vízszínről, de a műanyag lapok olyan zenét csaltak ki belőle, mintha egy zongora billentyűit ütöttük volna. A magasnyakú király sziszegve vonult vissza a birodalmába, hiába futottunk utána, szempillantás alatt eltűnt a nádasban, hangos ropogással törve utat magának a sűrűben, mi pedig sokadjára is elnyertük a nap hősei címet. De ahogy az apuka hálás kézfogását fogadtuk, úgy is csak az járt a fejünkben, hogy a madár levadászása volt a legjobb dolog a napban.

Képzelhetik, micsoda dicsőség lett volna elejteni a kárókatonát!

***

Azon a napon viharnak híre se volt. Készültünk a szezon egyik csúcsára, júliusi hétvégére, és ahogy unottan kapkodtuk össze a placcot, megláttunk a stégen ücsörögni egy férfit. Csak mérgesen sóhajtottunk, már megint nem bírja kivárni valaki a tíz órát, hiszen úgyis ott vannak a csónakok, miért ne lehetne már most kibérelni őket egy tekerésre, miért is várnánk el nyáron bárkitől, hogy megértse, bőven elég az embernek a munkaidőn belül dolgozni. Nem baj, Dani kint mossa a bringákat, majd visszazavarja a partra, hogy itt kell fizetni, innen meg továbbküldjük másik éghajlatra, amíg ki nem nyitunk. De Dani nem volt a stégen, épp az elmaradhatatlan felmosót és vödröt hozta ki, ezért visszafordultunk a víz felé. Nagy lett az izgalom, mert a férfinek híre hamva se volt, de ott, ahol egy perce látni véltük, egy karcsú fekete alak nyújtózott.

A kárókatona.

Fenséges tollai a szélrózsa minden irányába meredtek, ahogy tisztítgatta őket. Hosszú nyaka lehetetlen irányba tekeredett szárnya alá, majd kinyújtózott, hogy mindenki láthassa pompás méretét. Ő a Balaton teljhatalmú ura, a fekete villám, minden hal rémálma! Egymásra nézni is alig mertünk, mert a levegő jéggé fagyott, ha leejtettünk volna egy legyet, azt is tisztán lehetett volna hallani, vagy valami ilyesmi. A torkunkban kezdett dobogni a szívünk, ahogy megfontolt lépésekkel lopni kezdtük a távolságot a stég vége felé. Centiket csúsztattuk csak a lábunkat, senki nem mert gyorsan haladni, vagy egyáltalán lélegezni, hiszen hosszú szezonok alatt csak egyszer adódik ilyen lehetőség, ilyen nemes vad. A madár meg csak tovább tisztálkodott, nem szúrta ki az őt kiszemelő három, kegyetlen vadászt. Egyre lassabbak lettek a léptek, egyszer szorosabban markoltuk az fegyvereket, Gábor kezében az evező, Daniéhoz szinte hozzánőtt a gyökérkefe, én pedig egy diszperzites vödör peremét szorongattam. Úgy lapultunk görnyedt háttal, ahogy nagymacskáktól, a vadászat királyaitól lestük el National Geographicról. Még öt méter van hátra. Formátlan tollszobrunk továbbra is kecsesen és ráérősen mosdott. Már csak négy méter. Talán egy perce nem vettünk levegőt. Aztán három méter. Pattanásig feszülnek az idegek. Két méter. Az izgalom a tetőfokára hág. Egy…

Ebben a pillanatban kapta felé a fejét a fekete úr. Szikrázó pillantással találkozott a szemünk, de nem a megszokott, sárga szivárványhártya keretezte a pupilláját, hanem olyan vakító kék volt, mint az ég színe. Olyan hirtelen olvadt fel a pillanat, hogy  mozdulni sem tudtunk, tátott szájjal néztük végig, ahogy a kárókatona rikoltott egyet, de olyan vérfagyasztót, hogy talán még a tihanyi visszhang sem mert válaszolni rá, pedig beleremegett az egész víztükör, aztán kitárta a szárnyait, de basszus, hogy mekkora szárnyi voltak, ha nem ereszt gyökeret a lábunk a stégbe, tutira seggre estünk volna, aztán… az aztánt már nem tudjuk elmesélni, mert mindhármunk csak egy erős villanásra emlékszik. Hogy egy kurva turista, vagy a természet sietett a madár segítségére, már sosem tudjuk meg.

Mi meg, miután felkapartuk az állunkat, és pihentünk egy kicsit az árnyékban a nagy izgalmakra, arra a következtetésre jutottunk, hogy a fasznak akartuk elkapni, úgyis keserű a húsa.

Próza

A postás

A szép csempékért el kell menni messze, egy távoli helyre.

A férfi, akit Ignácnak hívnak, felvett a földről egy csempét a csempedobozból és azt mondta: – Ez a csempe nem jó. – erre a mondatra nagyon mérges lett a főnöke, aki megkérdezte:

– Miért nem jó?

Ignác főnökén egy furcsa sárga műanyag kalap volt, és a kezében tervrajzok voltak, amiket gyűrögetett, mert mérges volt Ignácra. Egyébként Ignác főnöke Lego-ból volt.

Abban a pillanatban megjelent valami érdekes árnyék az előszoba ajtajának kis üvegezésében és kattant is egyet a zár. Olga már előre köszönt. – Szia apa! – fel se nézett az iromány elől, csak úgy köszönt, megszokásból.

– Szia! Mit csinálsz?

– Írom a leckét.

– Na de miért pont az ebédlőben, az asztalon? Menj fel és írd meg a szobádban, nem véletlenül van saját íróasztalod. – és valóban Olga ott ült a bükk fa ebédlőasztalnál, a hat székből az egyiken. A díszes terítőt felgyűrte és a könyveit oda pakolta, hogy a terítő véletlenül se tudja visszafoglalni a helyét.

– De apa, sokkal jobb idelent.

– Jó, legyen, de majd pakolj el magad után, ha befejezted! – dorgálta meg a lányt.

Miután teljesítette Olga apja a kötelező atyai szigort, ő is leült az asztalhoz, hogy a mindennapi rutinjának eleget téve, a sportújságot lapozgatva szürcsölje el aznapi második kávéját.

– És mit írsz? – kérdezte Olgát, de nem nézett fel az újság mögül, amit kezében tartott.

– Kaptunk egy házi feladatot, hogy írjunk a szüleinkről!

– És te mit írsz? – érdeklődött az apa.

– Hát rólad! Te vagy Ignác és te vagy a legjobb csempeburkoló. – Olga apukája összehajtotta a sportmagazint és a lányra nézett.

– Micsoda? Ki az az Ignác? Nem is Ignácnak hívnak és tudod, hogy a postán dolgozok!

– Igen, tudom, de szeretném megírni a legjobb szöveget az osztályból.

– Badarság, egy burkoló mitől jobb, mint egy postás?- horkant fel.

– De apa! Ez a legjobb burkoló az egész világon. – magyarázkodott a lány.

– Miért nem a legjobb postás? – odahajolt, hogy belenézzen a még rövidke fogalmazásba.

– Hogy micsoda? Egy Lego a főnöke? Lányom! Ennek így nincs értelme, ezt így nem adhatod oda a tanárodnak.

– De apa, ilyet senki nem fog írni. Tudod, a többiek azt fogják írni, hogy az apukájuk milyen, hogy tényleg milyen, de azt egyik se fogja írni, hogy Lego a főnöke. – mosolyodott el Olga.

– Kislányom, nem az a lényege a fogalmazásnak, hogy badarságokat írj, hanem az, hogy amit leírsz, azt szépen megfogalmazd. Azé lesz a legjobb, akié a legszebben van megfogalmazva.

– Jó, apa. – mondta duzzogva a lány.

Apukája ezzel elindult a nappali felé, jobb kezében a csészével, amely egy olyan foltot hagyott a tölgyfa asztalon, ami estére szinte letörölhetetlen körgyűrűvé válik. Másik kezében pedig ott remegett a hetilap, egy focista ábrázatával a borítón.

Olga az intés ellenére úgy döntött, hogy a történetet nem változtatja meg, és semmi esetre sem javítja ki azt azon szempontok szerint, amelyekkel az előbb látta el apja. A javítás helyett már meg is jelentek fejében az új gondolatok, a történet fontosabb részletei: A burkoló, aki a legprecízebb, aki éléről megmondja milyen fajta csempét tart a kezében. Látja, melyik van megnyomódva, látja, ha rosszul festették be, vagy ha a külső mázon valami apró hiba található és észreveszi a legkisebb repedést is a felületen.

Ignác, ha kap egy helységet, rendszerint egy fürdőszobát, minden csempének kiosztja a megfelelő helyet. A nyomott oldalú csempe mellé nem kerülhet az, amelyikben repedés van, vagy a széleknél, a vágott csempék csonkoltságát figyelembe véve, csak a legszebb csempék kerülhetnek melléjük. A csempék a falon fentről lefelé mindig egyre szebbek legyenek a szem vonaláig, majd innen lefelé az egyre rosszabbak. Ezen elvek alapján minden csempének megvolt a felcserélhetetlen és kizárólagos helye.

Ignác szakértelme okán nem szerették őt a főnökei, mert legalább kétszerese volt időben az ő négyzetmétermunkája, mint akármely másik burkolóé, a szakemberek pedig inkább nevettek a szőrszálhasogató pontosságán, mintsem elismerjék őt.

Rengeteg gondolat terjengett Olga fejében és elkezdett írni:

– Ez a csempe akkor se jó! – mondta Ignác

– Ha nem jó a csempe, ki vagy rúgva!  – mondta Ignác főnöke, aki egy Lego.

Ignác ezért felhasználta a rossz csempét is. A szobát külföldi csempéből kellett kirakni…

– Apa, hol vannak a régi csempék? Amikből a konyhát csináltuk és kimaradt?!

– kiabált Olga a másik szobából apjához.

– A pincében van még egy pár bontatlan csomag, de miért kell az neked? – kiabált vissza az apja.

– Semminek!

Olga lement a pincébe és csak egy pár perc múlva jött vissza, és már folytathatta is a szöveget:

A szobát külföldi csempéből kellett kirakni… Tozzo kerámia padlóburkoló gerslap 33x33mm méretű, PEI 2 kopásállóságú csempéből.

Ignác kirakta a szobát, de a sok csempét, mindet külön kiválogatta…

Olga még aznap egészen sokáig foglalkozott a fogalmazás írásával. Másnap apja vitte el az iskolába, de csak félig, az út másik felét gyalog kellett megtennie. Ez az apától egy érdekes kompromisszum volt, mellyel eleget tett a lányának, félig, és időben beért a munkahelyére is. De ma is vissza kellett fordulnia és odaadnia a táskát Olgának, amelyet az autóban hagyott a lány. Az apja ilyenkor kissé dühös volt, mert tudta, hogy a lány direkt csinálta. Tudta, hogy Olga nagyon szereti, és szereti, ha odafigyel rá. Mire odaért a táskával már nem is mérgelődött, végül is haragudjon a lányára, amiért ennyire szereti őt?

Aztán mikor elkezdődött az óra, persze Olga jelentkezett csak, amikor megkérdezte a tanár, hogy ki szeretne először felolvasni. Nem is izgult a lány, mindenki őt figyelte a teremben, csend lett és belekezdett. Jól ment, most az olvasás is, néha fel is nézett, egyszer a tanárnőre is.

Olga a történet végéhez ért: Ignác hazaér a munkából és a szerszámait leteszi a pincében. Ignác esténként megkér, hogy aludjak vele, de én nem mindig akarok, de olyankor is muszáj vele aludnom. Amikor vele alszom, mindig megölel és csókolgat és megfogja a melleimet.

A tanárnő homloka egyszerre ráncba rendeződött, düh feszítette meg arcát és Olgára nézett.

– Nem egészen értem, amit írtál. Miért írtad ezt? Valamit csináltak veled otthon? –értetlenkedett a tanárnő.

– Jaj, elnézést tanárnő, apa mondta, hogy nem szabad ezt leírnom. – mondta Olga és megbánta, amit csinált, mikor meglátta a tanárnő vörös fejét, és mai napig nem érti, mi idegesíti fel a felnőtteket annyira a Lego főnökben.

Próza

„Anfisa… holnap…”

Anfisa holnap felnő és nem lesz,
 mit belőnie a papának és betenni a mamának.
Anfisa holnap kimegy az utcára és pénzt kap, ha elmegy egy körre.
Anfisa ma két éves.
 A mamája azzal a kanállal eteti, amin a heroint melegíti.
Anfisa már akkor több drogot használt, mikor megfogant, mint a mama és a papa tíz év alatt.
Anfisa vigyázz magadra, ha tudsz.
Ámen.

Mása sétált egy szökőkút körül körbe-körbe. A szobor, ami köpködte a vizet egy négykezű, négylábú szörny volt Moszkva egyik rejtett kis utcájának végén. Neonszínnel töltötte be a mögötte lévő teret. Tékozló öröm és ordító szorongás váltakozott Másában. Most éppen attól, hogy a fénysugárba még beleesik-e a teste árnyéka vagy nem. Mása menekült. Menekült a letartóztatástól, amit a tegnapi rendszerzavarás miatt indítottak ellene. Nem volt már fiatal ezekhez a balhékhoz annyira, hogy megússza az összeset úgy, mint régen, mikor felhők fölött tudott repülni, ha lecsukta szemeit. Fantasztikus világokat képzelt el ilyenkor. A legjobban a Vattacukor földet szerette. Ott volt a legkedvesebb és talán egyetlen barátja is. Szőke göndör haja és égkék szemei ellenére nem volt hercegkisasszony, hanem bátor amazon, aki két évesen már tudott valami különleges kis pálcikából füstöt varázsolni akkor, ha mutatványt kért tőle. Robotos lépteivel eltűnt, majd vissza már kúszva jött. Elővett egy gyufát és pikk-pakk még kört is tudott rajzolni füstből, ha szeretett volna. Mása csodagyereknek gondolta emiatt. A Vattacukor földön, ahol minden rózsaszín vagy lila, van az egyetlen játszótársa, aki mindig megnevetteti, és aki annyira nem illik sehova, ahogy ő sem. Erre akkor jött rá, mikor kisebb volt. Akkor még örült neki, ha csak néha maradnak ki azok az esték, amikor mehetne egy hosszú kirándulásra, hiszem imádta ezeket az utakat. Elég volt csak meglátogatni a nagymamát, akinek hatalmas padlása volt a szalonok felett, ahol nők laktak mindegyik szobában. Hozzájuk gyakran jártak férfiak, akik óriásoknak képzelték magukat és osztogatták a lila foltokat. Egyszer Mását is egy ilyen férfi kergette el egészen a titkos szobáig, ahová nem volt szabad bemenni senkinek, még neki sem, sőt még a nagymamának sem.  A kisgyerek viszont abban a pillanatban mikor belépett nem tudott másra gondolni csak, hogy el kell bújnia a szörnyetegtől, aki az övével csapkod a levegőbe. A rozoga barna ajtó, amin több területet tett már ki a foltozás – mint amennyi az eredeti tölgyből még valamennyire tartotta magában az életet – már nem is nyikorgott, hanem ordított az évek súlya miatt. A kislány a szobában nem talált semmit. Por és pókok voltak mindenfelé és a szoba közepén egy apró piros doboz, amin annyi állt: Unokámnak, Anfisának. Mása életében nem halotta még ezt a nevet, próbált emlékezni, de emlékeiben ez a név, ha egyáltalán szerepelt is, teljesen elhomályosult. Igazán semmit nem tudott a családjáról, pici volt még hozzá, hogy bárkiről is tudja, kicsoda az életében.

– Másenka, kicsim, hol vagy? Itt a mama, gyere elő drágaságom. Nem lesz baj, csak azonnal gyere elő! – Kiáltott az üldöző óriás, aki próbálta hangját, minél inkább felismerhetetlenné változtatni.

A kisgyerek reszketett a félelemtől és arra gondolt, hogy bárcsak a doboz egy varázsdoboz lenne és meg tudna küzdeni az óriásokkal. A férfi egyre közeledett, Mása pedig sírni kezdett. Bár nem volt neki szabad ilyet soha tenni, különben nem szóltak hozzá napokig. Az ajtó mögött hallotta, hogy zihál a férfi, akinek ujjai már a kilincset szorongatták. Az óriás részeg volt és a kezei között akarta tudni a kislányt. A zár azonban bezárult, nem tudta kinyitni az ajtót. Mása ekkor már majdnem megfulladt, úgy próbálta a sírását tompítani. A férfi hosszú percekig próbálkozott, de az összetákolt fadarab nem engedte a kislány közelébe. Feladta és elment. Elment keresni egy másik áldozatot, akit megkaphat. A kislányból minden erő elfogyott, nem bírt mozdulni csak ült a poros padlón a ládika mellett. Lassan megnyugodott, de nem mert lemenni és mivel nem kereste senki és egyedül volt, elaludt. Ekkor járt először a különleges vanília szagú szigeten, a Vattacukor földön. Hatalmas rózsaszín testű, kedves arcú lények éltek itt, akiknek egyetlen simogatásuktól elmúlt minden éhség és félelem. Itt találkozott egy még nálánál is kisebb piros nadrágos kislánnyal. Olyan volt, mint egy királylány, aki minidig mosolygott bárkivel is találkozott a ragacsos felhők között. Másához bátran tipegett oda, megölelte és elkezdtek játszani a vattacukrokkal. A királylány elkápráztatta Mását.

Másnap Mása bénító fájdalmat érzett az egész testében. Egy ismeretlen helyen ébredt. Hirtelen sírni szerettet volna, de ekkor meglátta a nagymamája hosszú vörös karmait és inkább lenyelte a sírását.

– Jaj, drágaságom, mondtam már, hogy ne feszítsd ennyire a vendégek idegeit. Nagyon haragudott rád a bácsi, amiért megszöktél előle. Csak meg szerettet volna simogatni és odaadni, amit hozott neked. Te meg képes voltál egy bolondot csinálni. Jaj Másenkám, most mit csináljak veled? Anyukád itt hagy a nyakamon… ne érts félre drágám, de hát az üzleti élet meg a gyerekek… – Ekkor egy hosszú cukorcsíkot tömött az orrának mindkét nyílásába. – Drágám, dolgoznom kell, te pedig nem lehetsz ilyen gyerekes. Lassan már neked is ideje lenned felnőnöd…

A mama egyre tovább és többet beszélt, de Mása nem figyelt rá. Szemei a nő kezét figyelték és a hatalmas gyűrűt, amelyet egy hullámos kígyó díszített. Majdnem olyan volt, mint a kezén az egyik seb. Amikor a mamája belekezdett a beszédbe, a kislány akkor vette észre milyen különleges piros minták lettek a kezén, amikből egyik-másik, – milyen érdekes- már lila színben is játszott. Soha semmit nem tudott arról, hogy mi van az anyjával. Azt hitte csak a szokásos, kiruccanás miatt van a lebujban, ahogy nevezte az anyukája a nagyi házát a játszótéren.

 Mása újra egyedül volt a szobában, de a mamája kulcsra zárta az ajtót miután kiment. A kislány csak arra tudott gondolni, milyen jó volt neki megmászni a rózsaszín hegyeket, miközben fogja a kis királylány kezét. Szeretett volna minél hamarabb újra ott lenni. Remélte, ha erősen gondol rá akkor sikerül neki, de nem ment. Megpróbált aludni, hátha álmában talán újra ott lehet. Az éjszaka közepén úgy riadt fel, hogy mindene csurom vizes volt. Vattacukor földet mégsem láthatta.

– Ne félj! Gyere hozzám és játszunk megint. Csak siess, nagyon egyedül vagyok, nincs itt mellettem senki. – Suttogott valaki a sötétben. Mása, azt gondolta csak képzelődik, de ekkor egy erős fénycsík jelent meg előtte, ami vakította a szemét.

Az ajtó kinyílt és a takaró lassan csúszott le törékeny testéről. Azt érezte, hogy valaki húzza a pizsamájánál fogva, és néha a sebeit súrolja az érdes anyag. A fájdalom és a félelem már ismeretlenek voltak számára. Újra a padláson volt, kezében a piros ládikával. Már elég bátor volt ahhoz, hogy kinyissa a dobozt. Egy zenedoboz volt, ami egy ismerős dallamot játszott, amit már sokszor halott. Egyszer még a mamája mesélt róla, mikor úgy volt, hogy követi a családi hagyományt és a testéből él. A kislány persze gyűlölte az egészet, de mesélt neki egy különleges hattyúról, aki olyan volt, mint ő, hátha mégis kedvet kap az egészhez. Akkor hallgatták ezt a földszinti szalonban, de soha nem szerette meg a hároméves kislány a táncot. Sőt az elmúlt három évben még egyre kevésbé szeretett volna balettozni. Az ismerős dallam egyre hangosabb szólt és Mása várta mi fog történni. Kicsi volt, de nem naiv. Tudta, hogy valaminek történnie kell. A levegő néma maradt. Próbált a levegőbe markolni, hátha elkap valamit, de hasztalan volt minden próbálkozás. Megint egyedül volt és álomba sírta magát.

A doboz kinyitás után nem találkozott többet senkivel, aki megmentené. Már csak képzeletében tudott Vattacukor földön járni és játszani. Többet nem húzta senki a pizsamájánál fogva és nem zárta vagy épp nyitotta ki neki az ajtót. Álmában már nem járt ott soha. Nem láthatja barátnője mennyit változott mióta először látták egymást.  Egyre több óriás kapta el, és minél nagyobbacska lány volt, erőszakolta meg. Aztán elmenekült a házból. Az egyetlen dolog, amit magával vitt a piros doboz volt és annak az estének az emléke, mikor először találkozott a szőke királylánnyal. Mindent el akart felejteni az eddig életéről. Innentől az utcán élt vagy ott, ahol befogadták pár éjszakára úgy, hogy semmit nem vártak cserébe tőle. Minden érdekelte a világból és szerette volna bepótolni a nagyanyjánál töltött tizenhét évet. Haragudott mindenkire akiről, azt hitte megmenthette volna őt ettől a helyzettől. Több férfit kellet szeretnie, mint amennyinek a nevét tudta volna. Már nem óriások voltak, hanem undor fogta el az összestől, aki hozzá akart érni. Nehezen szokta meg, hogy ha valaki közeledik hozzá – lehet, csak megölelni akarja és nem megerőszakolni. Másának nem ment könnyen a társadalmi élet, mindig az első sorban harcolt, ha bármilyen megmozdulás volt. Az utóbbi években pedig főállású aktivista lett, aki mindent megtett, hogy senkinek ne kelljen úgy felnőnie, mint neki. A nagyanyja rászoktatta a drogokra, amiktől azóta sem tudott teljesen elszakadni. Még minidig lövi magát, amikor csak tudja. Titokba próbálja tartani. Ez az egyetlen esélye, hogy soha ne legyen annyira erőtlen, mint akkor a padláson. Mása most csak egy LSD trippen van. A szökőkút nem köpköd neon vizet. Ő így játszik magába, mint gyerekkorában. Hiába nőtt fel, nincs múltja és jelene sem sok. Hiába veszik körül sokan, hiába látja a megmentett gyerekek szemének csillogását, hiába kap egyre több ölelést, mégis arra tud gondolni, hogy mi van a királylánnyal.

Elfáradt, leült a hideg kőre és a kis doboz a zsebéből kiesett. Az ütközés miatt kinyílt és játszotta Csajkovszkij zenéjét. Próbálta felvenni és elhallgattatni, de nehezen tudta kontrolálni testét. Egy újságról próbálta lekaparni az apró hangyákat. Aztán elméjének apró darabkái valamennyire kijózanították. Egy megrendítő fotósorozat volt a címlapon. A gyerekkori barátnőjét látta viszont. A szőke fürtöket, a piros kantáros nadrágot és az éjkék szempárt. A képek fölött csak annyi szerepelt: Anfisa családja.

Mása motyogott valami az éjszakába a neonudvarban: „Anfisa…holnap…”

Vers

Fehér

Újabban kaméleon vagyok.
Mióta összegyűltek bennem

a mellékhatások, átvettem a fal színét,
és az apró betűs részekkel együtt lettem
én is egyre kisebb. Ugyanaz a fehér ágy

nézi végig, ahogy éjszakákat forgolódok,
te mindig máséban keresed
az egészséges mozdulataimat

és félsz, hogy már sosem fogsz
a párna jó oldalán ébredni.
De ne aggódj, majd a látogatók izzadtságából
következtetek a napsütésre, miközben
módszeresen gyógyítanak a halálba.

Vers

Játék

és írd meg te is,
múljanak a félelmek.
Borzalmas állapotban vagyok.
Legyünk túl a halmaz közepén,
foglaljunk térrel teli oválist.
Én úgyis arra megyek, amerre akarok,
előtte persze megfigyelem, merre nem vagy.
Elfoglaltam. Nem jó a játék. Egyedül
valahogy nem olyan.

Vers

Felkészülés

Levágtam szépen a körmeimet.
Új megbízás villódzik.
Hasonulni nagy H-val,
tilalommal szűkké válni.
Rettegek a zakatolástól.
Felpattan a rozsdaszínű
öklömnyi, semmise kő.
S még akaratlanul boruljak
a lábszáramtól balra?
Érd-Alsó következik.

Vers

Tükör

Egy hang sem jön,
még mindig tág pupillák,
a tükröt bámulom, karikás szemmel
a tegnap estét az arcomon.
A zsebemben sokszor
használt buszjegy.
Karomon szivárvány, látom,
a fekete árkok felett.
Emlékeim homályban fekszenek
a vécében, nem tudom,
mit hagytam el éjjel.
Olyat kereshetek,
mi enyém se volt soha.

Vers

Reggeli után

Öreg friscói házak rozoga fedele alatt omlunk össze
minden este, reggel magukban elfüstölő cigaretták
keltenek, ugyan abba a hamuba kel testünk,
fulladva, de verve a port amíg látunk.

Lenn a taxiban már egy másik élet,
ablakon nézem, hogyan nyársalják földünket
lombjukkal a fák. Szürreális, gyönyörű spirál.
Játszom útközben a szavakkal, melyeket a számba rágtál.

Most útmenti kínai üzletek alkalmazottai szívják
munkakezdő cigijeiket. Ugyanoda indulhattak,
ahová Neal és Jack, de határokat látnak,
az utat elvétve csak.
Milyen gyönyörű mindjük mosolya.