Category Archives: Próza

Próza

A bukott diák az Ördögé

(részlet a Hajdú-Bihari Naplóból, 2015. 05. 10. vasárnapi szám)

Pánik az érettségi bálon

Debrecen. Az egyedi oktatási módszereiről és homályos múltjáról elhíresült Hatvani István Gimnázium érettségi bálja után pánik tört ki szombat este. Maga az ünnepség még normális mederben zajlott le. A diákok a ballagás után – az iskola hagyományainak megfelelően – a saját vérükkel írták alá a szerződést, ami majd állítólag szavatolni fogja jó érettségi eredményüket. Ugyanezen az estén került sor az érettségi bálra, azaz, ahogyan a hatvanisok nevezik, a „boszorkányszombatra”. Nem megerősített források szerint itt a diákok ittas állapotban fogtak bele valamilyen okkult szertartás végrehajtásába. Kitört a pánik, s ez olyan káoszt okozott, amely egy végzős diák életét követelte.

* * *

Rendkívüli megbeszélésre hívták a teljes tanári kart és a diákönkormányzat képviselőit is. A résztvevők a tárgyalóterem előtt gyülekeztek.

– Éva! – szólította meg az egyik diák a másikat. – Hogy is hívták az idei áldozatot?

Éva arca megfeszült. Félrenézett, el a fiútól, és átölelte a kezében tartott csíptetős mappát. – Valamilyen Pál. F betűvel kezdődött a vezetékneve… igen… Futó Pál, azt hiszem. – Rövid szünetet tartott. – Két tárgyból is megbukott félévkor. Számíthatott rá, hogy ez lesz.

Rövid ideig csend volt. Mindkét diák szeme előtt leperegtek a péntek esti események. Pál, amint a torkát leszorítják az oltárkőre, a könnyek a szemében. Előbb a sikolyok, majd az elhaló nyöszörgés, s aztán a levegőbe felszökkenő vér, a fáklyafényben megcsillanó fekete vér. Izzadtság, félelem, izgalom nehéz szaga.

A fiú arca egészen kipirult az emlékezéstől; Éváén inkább szomorúság látszott.

– Hát, ő még mindig jobban járt, mint a tavalyi, aki elmenekült.

– Őt is utolérték – válaszolta a lány. Az üres falat tanulmányozta, továbbra sem nézett a másikra.

– Azért mondom. Annál még mindig jobban járt. Teljesen megőrült a gyerek, jó, hogy a nyála nem folyt. – A fiú arcán groteszk mosoly játszott. – Szerinted mit csinált vele Fényessy?

– Ne most, ott jön!

A diákok, de a tanárok is elhallgattak, ahogy az igazgatónő megérkezett. Meglepően magas nő volt, természetes vörös hajjal és kék szemekkel. Az arcvonásai olyan szigorúak és szabályosak, mintha körzővel és vonalzóval szerkesztették volna őket. Belépett a tárgyalóba; a többi tanár és a diákok követték.

A tárgyaló falait szürke növénydíszes tapéta borította, bár ez alig látszott a sok festménytől: a legimpozánsabb közülük egy nagyméretű Hatvani-portré volt. Az egykori professzor arckifejezését a festő bizonyára derűsnek szánta, de inkább tébolyultnak tűnt.

A tanárok és a diákok egy nagy, ovális asztal körül foglaltak helyet. Pusmogás, beszéd továbbra sem hallatszott. Éva egy tollat vett elő, de véletlenül leejtette. A hirtelen hangra többen összerezzentek, az igazgatónő pedig szemöldökét felvonva nézett a lányra. Éva lesütötte a szemét.

Fényessy tanárnő állva maradt, úgy figyelte tovább merev tekintetével a társaságot.

– Van közöttünk valaki – kezdte –, aki megszegte az esküjét, és híreket szivárogtatott ki a kívülállóknak. – Egyenletesen, halkan beszélt, s az ajkán mindig nyugtalanító mosoly játszott közben. – Ez komoly kihágás, de szeretnénk lehetőséget adni a vétkesnek, hogy jóvátegye, amit okozott. Bárki is az, három napja van arra, hogy valami olyan eredményt mutasson fel, amivel ellensúlyozza a hibát. Kérem, hirdessék ezt ki a tanulóknak és mindenkinek, aki jelen volt a szombaton. Ha a bűnös három nap múlva sem teszi jóvá a vétkét, úgy sajnálattal veszünk búcsút tőle. – Egy pillanatig hallgatott, végignézett az összegyűlteken. A tekintetének megvolt az a nyugtalanító hatása, hogy mindenki úgy érezte: éppen őrá irányul. – Ami a cikket illeti, gondoskodunk róla, hogy néhány napon belül minden hitelét elveszítse. Bárki szivárogtatta is ki a híreket, tudhatta volna, hogy nem ez az első efféle eset, és hogy az iskolavédelem ezúttal is könnyedén elhárít minden problémát. – Ezzel be is fejezte az ülést. Nem várt kérdésekre.

A tanárok és a diákok fegyelmezett rendben hagyták el a termet. Általános, megkönnyebbült sóhaj hallatszott, ahogy kikerültek Fényessy tanárnő tekintetének hatósugarából.

A nap máskülönben békésen telt el. A Debrecen alatti katakombákban zsongott a diákélet: a sok fiatal garabonciás órákra szaladt, csalt a dolgozatoknál, rosszindulatú pletykát terjesztett egymásról és szünet nélkül szidta a tanárokat.

* * *

(részlet Vadász Éva 13. b-s tanuló naplójából)

2015. 05. 11.

Tudják. Tudják, és meg fognak ölni.

Sejtem, hogy milyen jóvátételt vár a tanárnő. Megölhetném a szerkesztőt, aki leközölte a cikket, az újságírót, aki megírta. Vagy esetleg rászabadíthatnék valamelyik rivális iskolára egy zajdémont vagy valamilyen hasonló rémséget. Megmutathatnám, hogy mennyit tudok, és hogy hiába volt egy apró botlásom, az iskola nem nélkülözhet engem. Megtehetném. De nem fogom.

Nem menekülhetek. Tudják, hogy én voltam. Ha megpróbálnék elszaladni, a tanárnő famulusai pillanatok alatt megtalálnának. Amíg az iskolában és a kollégiumban maradok, talán marad még egy kis nyugtom, de máshol nem.

Nem tudok mit tenni. Egyetlen választásom van. Meg fogom ölni Fényessy tanárnőt.

Ne aggódj, Pali. Szeretlek, és bosszút fogok állni érted.

* * *

Az igazgatói iroda nagy tetőablakán át a Budai Ézsiás utcai elhagyott temető fái látszottak. A temető fölött aznap palaszürke volt az ég. A helyiséget sötét, kubista stílusú bútorokkal rendezték be, minden asztalnak és szekrénynek szigorú élei és sarkai voltak.

Fényessy Katalin egy termoszból illatozó, meleg kecskevért töltött egy ódon ezüstkupába. – Hogy érzi magát nálad Futó Pali? – kérdezte a vendégét.

Az Ördög vonásai finomak és gyermekiek voltak, amilyenek az angyalokéi általában lenni szoktak. De ettől nem látszott kedvesnek. Az emberben inkább az ötlött fel a láttán, hogy sok kisgyerek mindenfajta gátlás nélkül kínoz és öl meg apró állatokat. – Még új neki az élmény.

– Pedig eddig is bukott meg vizsgákon.

– Igen, de azokon megvolt az esélye, hogy átmegy.

A tanárnő magának tejeskávét készített, és ő is leült. Kissé fintorgott, talán mert a kávéillat és a vérszag egyáltalán nem illett egymáshoz. – Tanul?

– Persze, látástól vakulásig. A Pokolban van, mi motiválja őt erre. Különben majd ő is rájön, hogy most már minden hiába.

Fényessy Katalin mosolygott.

– Ami engem érdekel – szólalt meg ismét az Ördög, és kissé előrébb hajolt a székében –, az az, hogy Vadász Évával mi lesz.

A tanárnő röviden sóhajtott, és nem nézett a vendége szemébe. – Valószínűleg a tied lesz ő is. Kár érte.

A Sátán összeráncolta szép vonalú szemöldökét. – Milyen lány különben? Milyenek az eredményei?

– Kiemelkedőek. Várj egy pillanatot! – Megrázott egy ezüstcsengettyűt, mire pöttyöm, fekete bagoly jelent meg az asztalon. – Elhoznád a tíz kórság körét, amit Éva tervezett?

A famulus biccentett, meglebbentette a szárnyait, és már ott sem volt. Néhány másodperc múltán ismét feltűnt, ezúttal papírdarabbal a csőrében. Ez utóbbit átnyújtotta a tanárnőnek, aki a Sátán felé fordította a lapot, amit vörös tintával rótt, kör alakba rendezett ábrák borítottak. – Nézd ezt a jelképgazdagságot! Az ott a negyedik kör szélén Káli tizenkét neve. Meglepő ötlet, én soha nem gondoltam volna rá, de a hatása csodálatos. Egyetlen elegáns mozdulattal megkerüli az eredeti változat hibáit.

Az Ördög elismerően bólintott. – Ez már valami.

– Ezért is adtam neki a második esélyt, de most úgy látom, semmit nem csinál. – Az igazgatónő az asztalán kiterített kártyákra mutatott, amelyeken színes képek vonaglottak. – Látod. Riadt és tehetetlen. Sajnálom, hogy ez lesz a vége.

A Sátán szép arcán tűnődő kifejezés ült. – Talán segítenem kellene neki. Ő is aláírta a szerződést.

– Igen, de az engedetlenség…

– Én is engedetlen vagyok. – Mosolyában kivillantak apró, hegyes gyöngyfogacskái. – Mind engedetlenek vagyunk. Ő pedig szerelmes.

A tanárnő kényelmetlenül fészkelődött. – Mit tervezel?

– Még nem tudom. – Széles, kaján vigyor terült szét az arcán, ami valahogy egyáltalán nem illett finom vonásaihoz. – Még nem tudom, de az biztos, hogy szórakoztató lesz.

* * *

(részlet Vadász Éva naplójából

2015. 05. 12.

Ma megjelent nekem az Ördög.

Mágceren1 történt. Az óra elején dolgozatot írtunk: az Ars Goetica második tizenhárom démonához kellett kapcsolnunk a hozzájuk tartozó állat-attribútumokat. Bejött Gyöngyvér tanárnő, és kiosztotta a lapokat. Lediktált tíz démont, állat- és növényi attribútumot. Aztán, mielőtt írni kezdtem volna, belekezdtem a szokásos dolgozat előtti imámba:

– Kimondhatatlan Sátán – mormogtam –, kit valóban minden ismeret forrásának mondhatunk, ki hazugságot és kérdéseket adsz már a kisgyermekek szájába is, add, hogy megláthassam, mi a jó s mi a rossz, add, hogy e világ s minden más világ egészét megismerhessem!

Ahogy befejeztem az imát, a szívem hevesen kezdett verni, s hörögve kaptam levegő után. A papír elhomályosult előttem, aztán megjelent rajta minden válasz, de nem az én kézírásommal, hanem gyönyörű, kalligrafikus gótbetűs írással. Rémülten néztem körül. Ilyesmi nem szokott történni. Az imádságból legfeljebb erőt merítek, hogy megírhassam a dolgozatot.

– Sokat kérsz tőlem – szólalt meg egy hang. – Minden földi és égi tudás? Biztos, hogy mindent tudni akarsz? Azt is, hogy hogyan halsz majd meg, és hogy miről hazudnak neked a szüleid? – Az asztalomra vékony, fekete kígyó tekeredett. A kis testnek enyhe, záptojásszerű kénszaga volt. Mikor felnéztem, azt láttam, hogy a többiek nyugodtan írják a dolgozatot. Tanárnő rászólt Zsoltira, aki túl hangosan súgott a padtársának. Láthatóan nem vettek tudomást a kígyóról.

– Még nem telt el a három nap – suttogtam. Nem mertem felemelni a hangomat: dolgozatírás közben az ember nem beszél hangosan. – Még nem vihetsz el.

– Nem azért jöttem. – A kígyónak mélyzöld szemei voltak, néhány aranyló pöttyel. A hangja, mint egy kisgyereké. – Mit tervezel, hogyan teszed jóvá, amit tettél?

Egy pillanatig haboztam. Éreztem, hogy milyen hevesen dobog a szívem. De aztán arra gondoltam, hogy ha megpróbálnék az Ördögnek hazudni, annak csak annyi értelme lenne, mintha egy zsebtolvajtól próbálnék lopni. – Nem teszem jóvá. Megölöm Fényessy tanárnőt.

A kígyó aranypöttyös szemében nem látszott meglepetés. Teljesen felcsúszott az asztalra, és összetekeredett az előttem fekvő papíron. – Segítsek?

Azt hittem, rosszul hallok. – Segítenél? Miért?

– Mert szerződést kötöttünk a kölcsönös együttműködésről. És mert kíváncsi vagyok rá, milyen lenne, ha elpusztítanád a tanárnőt.

– Kíváncsi vagy?

– Igen. Miért, te nem?

Végül is, gondoltam, így is lehet mondani. Bólintottam. – De.

Furcsa bizonyosság lett úrrá rajtam: az, hogy minden rendben lesz. Minden a terv szerint alakul. A Pokol erői segítenek nekem. Mi baj történhetne? – Kicsalod alkonyatkor Fényessy tanárnőt a Nagyerdőre? Vigyázol, hogy semmit ne sejtsen meg?

– Igen. És csak szólj, ha kell még valami. – A kígyó rám villantotta aranypöttyös szemét, és lecsúszott az asztalról. Mikor utánanéztem, nem láttam sehol.

* * *

Alkony tűnő lángja vonta fénybe az erdő fáit és füvét.
Egy boszorkány táncolt és énekelt a leveleknek és virágoknak.
Négy erdőmélyi szellem hallgatta a dalt,
s feleltek rá: segítünk, persze, hogy segítünk,
Segítünk, megtaláljuk szerelmed gyilkosát.
Hegyesszárnyú denevér, hályogos szemű temetői holló,
selyemprémes róka és hímporos éji szender
esküt tettek, esküt, hogy a galádot felkutatják,
hogy gonosz szemét kivájják,
hogy sötét szívét felfalják,
hogy tagjait kicsavarják,
nyakánál fogva fellógatják
a vén kőrisfára, a legvénebb fára.

* * *

(részlet a Hajdú-Bihari Naplóból, 2015. 05. 13. szerdai szám)

Tragédia a Nagyerdőn

Debrecen – Rövid időn belül már a második debreceni gimnázium veszíti el az igazgatóját tragikus körülmények között. Ma reggel megtalálták Dr. Fényessy Katalin holttestét a Nagyerdőn. A vizsgálat természetesen még folyik, de minden bizonnyal öngyilkosság történt. A közvélemény értetlenül áll az események előtt.

* * *

Kopogtak az igazgatói iroda ajtaján. – Szabad!

Éva lépett be. Sápadt volt, mint a telihold. A keze, mikor felemelte, egy kicsit remegett.

A Sátán hellyel kínálta a lányt. – Kávét? – Ezúttal felnőttebbnek látszott, mint amikor legutóbb találkoztak. Hiába, végül is most hirtelen megbízott igazgatóvá lépett elő, alkalmazkodnia kellett az új szerephez.

– Köszönöm, nem kérek.

– Vért?

– Azt elfogadnám – válaszolta Éva. – Tegnap éjjel sok vért vesztettem a rituáléban. Pótolnom kell a vasat és a fehérjét.

– Persze. – Az Ördög magának is töltött egy kupa kecskevért, aminek meleg illata szabadon szállt a levegőben. Közelebb hajolt a lányhoz, aki így jól láthatta a Bestia sárga szemeit. – Ezt nem kellene hangoztatnod a diáktársaidnak, de a tegnapi rituálé után szimbolikus értékűnek fogjuk tekinteni az érettségi vizsgáidat. Minden tantárgyból megfeleltél. Ilyen elegáns, ilyen precízen kivitelezett szertartást talán csak egyszer láttam a pályafutásom során, mint a tegnapi, és az is Hermész Triszmegisztoszé volt.

– Köszönöm. – Az öröm halvány jele tűnt fel a szemében, de aztán gyorsan el is tűnt.

A kecskeszarvú nő kis szünetet tartott. – Tegnap éjjel egy lelket adtál az Ördögnek.

Fásult bólintás.

– Úgy helyes, ha az Ördög visszaad neked egyet. Különben is, az érettségi felkészülési időszak a végéhez közeledik, és ő már mindent megtanult.

A temetőre néző tetőablak kinyílt, és leugrott rajta egy halványszőke hajú, kék szemű fiú. Éva nem volt tudatában, de kiáltozni kezdett örömében.

1 A tantárgy teljes neve mágikus ceremóniák. (a szerk.)

Próza

Az utolsó dohányos

Én vagyok az utolsó dohányos. A nagypapi az oka, sose gyújtott rá. Fiatalon hegedűművész szeretett volna lenni és valakitől azt hallotta, hogy a cigitől remeg az ember keze – baromság.

Végül is nem lett hegedűművész, de azután se gyújtott rá. Egész életében.

Én vagyok az utolsó dohányos. Annyi ventilátorom van, hogy minden elsején rágyújtok, mielőtt megnézem a villanyszámlát. Annyi légfrissítőt, öblítőt, dezodort, szájvizet, mentolos cukrot és rágót használok, hogy minden hónapban megdobnak egy tucat kuponnal. Nagyobb ünnepek előtt takaros kis ajándékcsomagokkal.

Én vagyok az utolsó dohányos. Mit is mondhatnék nektek erről… Amikor felnyitod a dobozt, feltéped az ezüstpapírt és látod, ahogy szépen rendben sorakoznak a kis halálkatonák, várva, hogy melyikük lesz az első, amelyik küldetésre indulhat. Mindig ugyanarra a küldetésre. A cigiddel együtt parázsló fényponttá válni az éjszakában – ha nem tudjátok milyen, nem érthetitek.

Tudod, hogy a csoffadt kis bűzrudak azért olyan, szabályosak takarosak és tiszták, mert meg akarnak ölni. De miért érdekeljen? Végül is, az élet, ami megöl, nem?

* * *

Apám dohányzott. Kisiskoláskoromban mikor megjött a melóból: vacsora után leült a ház elé a lépcsőre, rágyújtott és nézte, ahogy a fecskék kergetőznek az égen. Néha odaültem mellé és megmutattam neki a biosz könyvemben, hogy, hogy néz ki egy dohányos ember tüdeje. Igazából azt szerettem volna elmondani neki, hogy mi volt a suliban. De nem nagyon volt fogékony rám. Később meg kamasz lettem és már én nem voltam fogékony őrá. Van ez így.

Amúgy tetszett a füst édeskés illata.

– Én nagyon hülye voltam fiatalon, hogy rászoktam. Te majd ne szokj rá, jó? – mondogatta néha.

Ott volt ugye kamaszkorunk nagy kedvence: az önporladó dohány. Ami a vákuum csomagolás felbontása után először hetvenkét, utána negyvennyolc, majd huszonnégy, majd tizenkettő, majd hat, végül egy órával később teljesen használhatatlan száraz porrá esett szét. (Persze voltak trükkök: a legegyszerűbbhez egy nejlon ágyneműtartó vákuumzsák meg egy porszívó kellett. Magam is műveltem.)

Aztán később jöttek a zárt rendszerű dohányzó maszkok. Voltak, akik azt hitték evvel majd megoldódik a dolog, merthogy nem bocsájtottak ki füstöt. De túl nagyok és drágák voltak, (az enyém a fele fizetésembe volt anno), nem volt kényelmes őket hordozni. Meg hülye érzés volt maszkban beszélgetni. Nagyon sok vicces helyzetet okoztak, meg verekedéseket a krimók előtt. Takarta az ember arcát, hogy milyen pofát vág, csak szemeid látszottak. Szóval kimentek a divatból, mint a barna üveges sör, a többit meg úgyis tudjátok…

* * *

A nővérem is büdös bagós volt egész életében. Amikor elvitte a Szerv egy Leszoktató Intézetbe és a dílerem is eltűnt a föld színéről egy ideje… – szóval gondoltam ideje leállni. Gondoltam kéne valami elfoglaltság, valami hobbi, ami leköt. Ki is találtam, hogy elkezdem kitatarozni a nagyszüleim üresen álló házát, kinn a végen. Vettem szerszámokat, meg néztem oktató videókat a YouTube-on. Meg minden. Nem volt rossz móka, csak sok volt a por.

Éppen a tetőgerendákat vizsgáltam meg a padláson, amikor felfedeztem. A tűzfal belső oldalához volt pakolva. Valaki autóponyvával takarta le. Tizenhat műanyagláda volt. Olyan rolli kocsis, amivel kamionokba pakolják az élelmiszert. Első osztályú kolumbiai dohány volt bennük. Alutasakokban, nagy zöld pecséttel.

A nagypapi végül is nem lett hegedűművész, kávézót nyitott a korzón. Az egyik kávéba rakták a perzselt dohányt, mint ízfokozót. Argentin dohánykávé – így hívták. Fogalmam nincs, hogy mit keresett a tizenhat láda a padláson. (Talán a maffiának akarták eladni.) De szerintem a nagypapi csak simán megfeledkezett róla – hibbant volt már vénségére. Akárhogy is volt megpecsételte a további sorsomat. Kimatekoztam: átlagosan napi három szállal számolva, kb. egy láda = egy év. Ha takarékoskodom, és jól letüdőzöm – akkor másfél.

* * *

Én voltam az utolsó dohányos. A tizenegyedik ládánál tartottam. Olyan napsütéses hűvös reggel volt. Harapni lehetett a levegőt. Az étterem tornáca mellett elhaladva megcsapta az orrom a sülő hús és a fűszerek illata, gomolygó zsíros párafelhővel ostromolta a járdát a grillpult felől. Reggeliztem ugyan, de kicsit megrándult a gyomrom. A zöldséges stand fölött éppen kihúzta a ponyvát a horgászkalapos széles tenyerű zöldséges. A rekeszek fölött a kis rádióból Johnny Cash szólt. Az a szám, amiben a fickó frissen szabadul a sittről és a vonaton tart a város felé:

I bet there’s rich folks eating in a fancy dining car
They’re probably drinkin’ coffee and smoking big cigars.

Egy éles sikolyt hallottam, valaki mellettem elájult, a kereszteződésben két autó összeütközött, mindenki engem néz – akkor jöttem rá, hogy fényes nappal rágyújtottam az utcán. A cigi kiesett a számból, amikor egy mazsorett pálca képen vágott. Felhasította az arcom. Egy tini lányé volt – reggel hét múlt, suliba mehettek épp. A bordáim közé egy sétapálca feje robbant, egy bajszos ősz hajú fószeré volt. Egy jólfésült srác kikapta a banyatankot a megállóban ácsorgó egyik vénasszony elől és kettőt-hármat taszított vele rajtam, amíg a földre nem kerültem. A cigim a földön, próbáltam érte nyúlni mielőtt eltaposnák, de egy fekete kocka cipősarok a kézfejemre lépett és ránehezedik, hallottam a ropogást mikor eltörtek az apró csontok. Egy babakocsis nő kezében sokkoló villant… utána minden zavarossá vált: állati félelmet éreztem, amíg véget nem ért valami révület.

Csak álltak fölöttem és néztek. Talán meglepődtek, hogy az én vérem is ugyanolyan, vagy féltek, hogy mérgezést kapnak tőle, ha rájuk fröccsen. Gondoltam elfutok, de a térdhajlatomban eltépte az inakat a kampós végű bot, amivel a ponyvát kihúzzák. Egy fa tövébe vonszoltam magam a járdáról és nekitámasztottam a hátam. Szeretnék levegőt szívni, de egyre nehezebb hozzájutni. A nyárs, amin a saslikot sütik átszúrta a jobb tüdőmet, sípol és lassan megtelik vérrel. Pedig bírtam azt a pincért, általában adtam neki borravalót. Nem sokat, de azért adtam.

Már melegebb kicsit a reggel, a nap átsüt a fa ágai közt az arcomra. Jól esik a napfény, csak kéne egy cigi. Eszembe jut, hogy egy kibelezett tollszárban még eldugtam egyet. Fél kézzel kicsit nehéz szétcsavarni, de a vákuumfóliát már könnyebben feltépem a fogammal – már valahogy nem izgat, ha kiszagolják a kutyák. A számba veszem és meggyújtom. Jó érzés, ahogy a füst átjárja a tüdőmet, csak muszáj két slukk között felköhögnöm egy kis vért.

Jó-jó, tudom – Rá van írva, hogy öl. Csak nem hittem, hogy ilyen hamar.

Próza

A szerkesztő válaszol

From: rainagain78@gmail.com
To: lkaresz@outlook.com
Sent: Friday, October 16, 2015 1:12 PM
Subject: Re: Kézirat

Szevasz!

Elolvastam a kéziratot. Figyelj, mivel tíz éve vagyok a szerkesztőd, megírom őszintén: ennél sokkal erősebb anyagot vártam tőled. Komolyan azt akarod, hogy ezt kiadjuk? Kezdjük a stílussal: az elején nekiálltam bejelölgetni az olyan gyöngyszemeket, mint „horgaseszű” meg „jólábvértes”, de aztán besokalltam. Talán könnyebben csúszott volna a szöveg, ha lett volna annyi söröm, mint ahányszor leírtad, hogy „szárnyas szavakat szólt”. Lehet, hogy eddig is jobban fel kellett volna lépnem a klasszikus-mániád ellen, mert úgy néz ki, kezd az agyadra menni a dolog. De komolyan, mit akarsz elérni ezzel a verses cuccal? Mit tesz ez hozzá a sztorihoz? Mert nekem simán csak modorosnak tűnik. Amúgy is iszonyúan túlírtad az egészet, vagy százezer karit ki kéne húzni, hogy fogyasztható legyen.

Aztán ott ez az egész háború, meg a hősök. Azt értem, hogy fantasy világ, de akkor is erősen klisés. És ha már a világépítésnél tartunk, sokkal több infó kéne, mert így nem tűnik logikusnak. Pontosan milyen képességekkel rendelkeznek az istenek, mik a mágia törvényei? Hogyan hat mindez arra a társadalomra, ami a földi múltra hasonlít? Ez érdekes lenne, de az egész háttérvilágot úgy elnagyoltad, mintha megúszásra játszanál, pedig nem jellemző rád.

A szereplőkkel is sok bajom volt, szerintem nem igazán érezted őket, eléggé sablonosak. Kezdjük a csajjal, aki gyönyörű, tökéletes, stb. Anno az írós fórumokon az ilyenre azt mondtuk, Mary Sue. Remélem, nem valamelyik régi fanficedből húztad elő, mert az tuti, hogy a kiadónak nem hiányzik egy Twilight – Ötven árnyalat botrány. A srác karaktere is elbírt volna több egyedi vonást, mert kb. annyi jön át, hogy lobbanékony és büszke, de jó barát. Ugye érzed, mi a gond?

Azt se értettem, miért nem varrod el rendesen a szálakat. Egyrészt nem a legeredetibb, hogy egy temetéssel zárul a sztori, másrészt mi van a várossal? Elfoglalták? Mi van a sráccal, aki kinyír mindenkit, aztán megjósolják, hogy ő is meghal? Figyelj, ha a folytatáson gondolkodsz, azt inkább ne: sajna ez nem olyan sztori lesz, hogy az olvasók rohanjanak a boltba a következő részért.

Na, írj valamit, amivel megnyugtatsz, mert kicsit felment a vérnyomásom.

Peti

Ui. A címet nem értem, és az olvasók se fogják. Kéne valami ütősebb.

* * *

From: lkaresz@outlook.com
To: rainagain78@gmail.com
Sent: Friday, October 16, 2015 1:16 PM
Subject: Re: Kézirat

Peti, ne haragudj, kutatáshoz szedtem le az Iliászt, véletlenül csatoltam. Megy a kézirat.

Üdv:

Karesz

Próza

Hókifli

Örült, hogy sikerült felszállnia a vonatra. Nem keresgélt sokat hely után, a legelső fülkének a legszélére bevetődött. Így most már a nyolcfős fülkében négyen utaztak. Ketten a menetiránynak megfelelő oldalban ültek, ők szabták a szimmetriát. A másodosztály vörös, műbőr ülésein nincsenek kiemelt helyek. Amint leült, az a terület az övé lett. Kétembernyi helyet elfoglalva terpeszkedik. Az olcsó, barna szövetnadrág alatt, feltűnően kacsintott fel a hasított bőr Adidas átmeneti. A színek illenek egymáshoz: sötétbarna cipő, árnyalatnyi különbséggel, ugyanaz a színű nadrág. Az ing halvány citromsárga és apró fekete kockák díszelegnek rajta. Hamarabb észre lehet venni a bal karján csillogó Taghauier karórát. A cipőhöz illő, vastag bőrszíjon foglal helyet az óraszerkezet. Hangosan jelzi a másodpercek múlását. A másfél órás út helyett, ötezer-négyszáz másodpercet tölt el a fülkében. Egy, egy, egy. Tömzsi ujjaival addig piszkálja az óráját, amíg a fülledt melegben, állát leszegezve el nem alszik. Csak a hegyes körmei tartják az ujjait az órán. Fél centiméteres hosszúságú, egészséges, egyenesre reszelt körmök. Az arcát az ujjbegyét hanyagul, a körmeivel vakarja meg. A vonatfülkét betöltik az egyenkénti köröm sercenések. Minden csikaráskor megrándul a szemben ülő asszony ráncos homloka. A rándulások külön-külön aktiválják a ráncokat. Egy karcolás, egy ránc mozdulat. Meghatározott időközönként történik meg a vakaródzás. A körmei alól ilyenkor fehér por hullik a fakó ingére. A lélegzetvétellel teszi láthatóvá a port a mellkasán, azokat a mély sóhajtások keringetik az öt négyzetméteren. Az arca fehérlik, a körme alatt egyre kevesebb van. Miközben álmában megrándul, leesik a földre a porcukros zacskó. Légmentesen zárható, így nem ködösíti be a fülkét. A pukkanásra felriad, majd a látottakról keres visszaigazoló pillantásokat. Az asszony nem hallotta, az egyetemista lány beletemetkezett a műszaki vizsgatételekbe. Felvette a körülbelül egy kilót nyomó zacskót a földről, visszarejtette a táskája alá. A táskája szintén barna színű volt, egyszerű, bőr, elől zárható, hatalmas csatos oldaltáska. A sínek egyenetlensége miatt a zacskó minden rázkódással közelebb került az ülés széléhez, ismét leesett. A férfi felvette, beletette a táskájába. Ugyanolyan méretű és tartalmú zacskók sorakoztak benne. Azaz egy darab már nem fért bele. Az utazás során számtalanszor beleszippantott, majd megvakarta az orrát. A körme alól szitálva értek földet a szemcsék. A fekete keretes szemüvege aránytalanul nagy volt az arcához képest, így nem lehetett látni, hogy csukva van-e a szeme, vagy csak lefelé néz. Nézi a cipőjét, az óráját, a táskáját, a zacskót maga mellett. Az őszinteség elhanyagolható. Alaposan leellenőrzi a dózisokat. Megtapintva mindegyik ugyanakkora. Az állomás tábláját meglátva felpattan, de a sietségből kimerevülve illedelmesen elköszön. A zsebéből egy félig teli zacskó esett ki, apró gömböket eresztve a padlóra.
Az idegen leszállt a vonatról, a fehérséget maga mögött hagyta. Másnap hóembert építettünk.