Category Archives: Montázs

Montázs

PAINT ME WHITE AGAIN

Kiss Ferenc: Ismeretlen festő c. alkotása mellé

fess le megint fehérre
ahogy eddig tetted kétszer
mert tudom, hogy látsz rajtam
valami koszt ami zavar
és viszlát szennyem
firkálj valamit
üres falamra hagyd itt
a drága névjegyed
vagy csak ossz meg rajtam
egy kis semmiséget
szeretem ha így csinálod

A te múltadban poszt
kontraposzt és rekontra figyel
a szubkunktrát én mondtam
magasra akartam tenni a lécet
de csak mert játszottam
az életben nem sokszor
tettem ilyet nézd
el én nem
vagyok olyan
– furcsa játék
itt akkor emelünk vakot
ha valaki beszáll.

Nem látlak, csak elhiszlek,
az illúziód fogva tart,
és a gondolataid is csak
annyira ismerem, hogy
megtévessze a képzetem rólad.
Mennék én, de nem tudom
hol van a vadvirágos tájad,
amit falad ablakán keresztül látok:
nem illik csak úgy betörni,
betölteni.

Nem tudom kell-e
tiszta lap, jól járok-e
vele, de neked
szükséged van arra,
hogy valami elfedje
a tintafoltjaimat.
El se olvasd!
Meg se nézd!
Hidd el, nem zavar.
Fess hát le fehérre újra!

Fess le gondolatban,
így feslett gondolataim
is összetépőzáródnak,
hogy meg legyen a helye
a tieidnek is.

Fess le fehérre
vagy akármilyen más színre.
Lehetek narancssárga, lila
vagy piros,
de ki is találhatunk
egy-még-nem-létező-színt,
amiben mindenünk benne van,
és ami csak majdnem fehér,
de mi fehérnek hívjuk,
ez a Nemzetközi Magunkfehér.

Montázs

Körbe és körbe

Varga Máté: Időt c. alkotása mellé

Ez a körforgás idézi a
tehetetlenséget bennem.
Felkel, teper, elesik.
Lefekszik, közben sír és
ordibál, kiszakad belőle
a világ, a sajátjának
hitt közel. Az, hogy sem
vele, sem nélküle, s ennek
sincs itt az ideje, de nem
ér el célokat, csak kutatja
mit tehetne, játszik színésznőt,
mikor okos is lehetne.
Nem néz a szemedbe, csak
elnéz feletted. Poharat tör,
hogy valami fájjon,
ócska verseket olvas, hogy
értelemet találjon.
Kapkod és fullad, hogy
elején álljon a sornak,
ami érdektelen.

Montázs

Ma

Varga Máté: Időt c. alkotása mellé

Ma is, ahogy minden reggel, arra készült, hogy leugrik a sarki pékségbe reggeliért, és kávét meg csokoládés crossiant-t kér, mint általában, és ahogy az lenni szokott, nem bírja kivárni, míg visszaér a lakásba, már útközben beleharap a gőzölgő vajas süteménybe, de ügyel, hogy a kabátja ne legyen morzsás, így is zavarban van, hogy teletömött pofával járkál, pláne, ha egy jókora falat után elkapja a szembejövő pillantását, amiből ki tudja olvasni, hogy a csokoládé pontosan mekkora foltban terült szét az arcán, csak az orra hegyére jutott egy kevés, vagy az állán is sikerült teljesen szétkennie.

Majd, belépve a lépcsőházba, köszön a földszinten lakó özvegyasszonynak, aki mindig ilyenkor indul a temetőbe, a férje sírjára visz pár szál fehér rózsát, ő is ilyet kapott tőle, míg élt, szokta mondani, aztán a lépcsőfordulóhoz ér, s itt válik el egyik nap a többitől, mert az új lakó, egy fiatal vörös hajzuhatag, ekkor siet le az emeletről, tűsarkainak csattogására felelnek a falak, s ő csak halkan mer neki köszönni, a lány viszont hangosan válaszol, s ez is visszaverődik a falakról, a jónapotok egymásban visszhangzó távolsága. És a távolságon túli érzékeny tapogatózás, mely a hangszín legfinomabb árnyalatait is képes elkülöníteni a személyiség egy-egy árulkodó megnyilvánulása után kutatva, úgy, hogy mindeközben saját magából a lehető legkevesebbet mutassa, arcának rezdülését és mozdulatait a semlegességig visszafogva.

De olyan is volt, hogy lifttel jött, és akkor épp, hogy elkerülték egymást, vagy majdnem összeütköztek, ami egy alkalommal különösen kellemetlen volt, mikor a csokoládés töltelék végigfolyt az állán, és éppen azon volt, hogy letörölje, de zsebkendőt természetesen egyik zsebében sem talált, s a lány pontosan ekkor lépett ki a liftből, és kis híján nekiment, ő pedig, minthogy tele volt a szája, még elnézést sem tudott kérni, amiért rossz helyen állt meg, s ezért azóta apró falatokat harap, s gondosan megtörli a száját, mielőtt a szerelvényhez ér.

Előfordul azonban, hogy felesleges minden elővigyázatosság, fokozott készültség a viszontlátásra, amely állkapocsizmaitól a nagylábujjáig bizsergésben tartja, mert van, hogy egyszerűen nem jön, sem gyalog, sem lifttel, s akkor hiába várja, és tűnődhet rajta, miért várja egyáltalán?, vagy az utolsó pillanatban mégis csattan a csizma, döccen a lift, s ekkor meg mire ez a nagy megkönnyebbülés?

Ha egyszer nincs közük egymáshoz.

S a véletlenül egymáson fennakadó pillantások sem utalnak egy mélyebb kapcsolódás lehetőségére.

A szemközti szempár csak azért csillan hűvösen, mert hűvösen csillan.

Párhuzamos dimenziókban vannak egymás mellett.

Ki-ki a saját idejében.

Ezek a dimenziók pedig mintha csak a kapcsolódás pillanatában tudnának összecsúszni, egymással azonossá válni, úgy, ahogy egyenesek találkoznak a végtelenben. S akkor talán az azonosságban nyer értelmet az idő.

Ő pedig elvesztegeti az idejét a különállásával.

De ahhoz, hogy feloldja ezt az elszigeteltséget, a másikat kellene maga felé hajlítani, meggörbíteni a terét, de ahhoz nincs elég vonzereje. Vagy bátorsága.

Akkor pedig a gyávasága keres megfelelő indokot a cselekvésképtelenségére.

Visszamegy a lakásába, dolgozni indul, hétköznapi rítusokkal a mozdulat felületén tartja gondolatait. S mindemögött ott van az az érzet, mintha lenne egy mélyebb valóság, pince az élettér alatt, egy sarokba száműzött konduló órával.

Amelyet a munka képes egy időre elhallgattatni.

S a ritmus, hogy mindig ugyanazon az úton indul hazafelé.

Ahol aznap egy maroknyi ember kivált a tömegből.

Amikor az első lövések eldördültek, még nem tört ki a pánik. A járókelők a tompa valószínűtlenség állapotában haladtak tovább, engedelmeskedve a rutinnak, és a tömegvonzásnak, valahol az érzékelés, és hit ellentmondásának határán billegve, mikor az agy még tiltakozik, nem akarja felfogni a valóságot.

Akár annak árán sem, hogy ezzel értékes pillanatokat veszít, amit menekülésre fordíthatna.

Kellett hozzá a második sorozat, az aszfaltra ömlő vér látványa, hogy az igazság utat fúrjon a tudatig.

Akkor most tényleg az történik, amit látok.

Hogy aztán a menekülés ösztöne vegye át az irányítást.

És a felszabaduló adrenalin még akkor is mozgásban tartsa az izmokat, cselekvésre késztessen, ha semmi esély sincs már a túlélésre.

Hát akkor, ennyit ér.

A híreket nézte, és arra gondolt, hogy ennyit ér.

És ha ő ennyit ér, ha csak ennyi az egész, akkor tényleg nem értékelte eléggé az időt. S hogy aznap egy másik úton ment hazafelé, azt remélve, hogy a lány is arról jön, és kárpótlásul az elmaradt reggeli találkozásért, most vethet rá egy pillantást, mindezt a véletlennek köszönheti.

Ahogy azt is, hogy most itt ül.

És nem tesz semmit.

Csak ül.

Itt, a televízió fényétől ütemesen villódzó szobában.

Talán mégis csinálni kellene valamit.

Kezdetnek, mondjuk, felállhatna.