Category Archives: Fordítás

Fordítás

Giuseppe Pitré: Az ékszerész

Egyszer volt hol nem volt, volt egy anya, akinek volt két fia és egy lánya. Férje már meghalt, a gyerekei éjt nappallá téve dolgoztak, hogy segítsenek neki. Egyszer a fiúk elmentek vadászni (tudniillik szerették az effajta szórakozást is), és este hoztak az anyjuknak egy tarkabarka madárkát, fején tollkoronával. Azt mondták neki:

– Anyánk, nézd ezt a madarat, neked hoztuk!

Másnap az asszony kitakarította a kalitkát, és gyöngyöt, gyémántot és drágaköveket talált benne. A meglepetéstől még a szája is tátva maradt. Fogta, és elvitte őket egy ékszerészhez.

– Mennyit ad ezekért a kincsekért?

Az ékszerész megnézte azokat, és elkezdett latolgatni:

– 300 garast!

– Áll az alku!

Másnap megint kitakarította a kalitkát, és ugyanaz történt: briliánsokat, gyémántokat és igazgyöngyöket talált. Elment az ékszerészhez és túladott rajtuk. A harmadik nap ismét. A negyediken is. A férfi kíváncsi volt, honnan jön ez a nagy gazdagság, és egy nap megkérdezte tőle:

– Nagyságos asszonyom, mondja már meg: honnan szerzi ezeket a dolgokat?

– Uram, van egy olyan madaram, ami gyémántokat és gyöngyöket kakál.

– Tényleg? Hát lánygyermeked van-e?

– Egy leányom van.

Erre az ékszerész:

– Aggylegény vagyok, hozzám adná-e?

– Miért is ne!

Egy hét se telt bele, már meg is szervezték az esküvőt; az anya nem bízta rá gyermekeire a madár kincseit. A lagzi után pár nappal folytatta a drágakövek gyűjtését; de az ékszerész soha sem részesült a fényűzésből, ezért egy alkalommal belébújt a kisördög, nyakon csípte, és megölte a madarat. Szegény asszony, látván a szörnyű gaztettet, nem tudta, mit tegyen.

– És most hova bújjak, ha hazaérnek a fiaim?

– Ne aggódjon, – mondta a vő – ha hazajönnek a sógoraim, mondja nekik, hogy a macska ragadta el. Vegyen egy másikat a piacon, és tegye be a kalitkába!

Az anyós így is tett. Mikor hazatértek a gyerekei, kérdőre vonták:

– Hát a madár hol van?

– Édes fiaim! Elkapta a macska és megölte! Én meg megfőztem, most ott van ni, a fazékban, de egyet se bánkódjatok, vettem egy ugyanolyat.

– Ó , te gyalázatos! – kiabálták a fiúk.

Bementek a konyhába, és mindannyian vettek maguknak egy darabot a madárból: a legnagyobb fiú a fejét tollastul, a legkisebb a máját, ezután elhagyták a szülői házat. Amikor kiértek a városból, az idősebb fivér elvonult dolgát végezni, és egy aranypénzzel teli erszényt kakált.

Mikor a város kapujához ért, az őrök megállították.

– Megállj!

– Ugyan miért?

– Ez a törvény: aki először lépi át a kaput, az lesz ennek a városnak a királya.

Fogták és megtették királynak.

Odaért a második fiú is, de sehol sem találta a bátyját. Betért egy fogadóba, elidőzött bent egy darabon, anélkül, hogy ki tudta volna deríteni, hova tűnt a testvére. Persze a legkevésbé sem gondolt arra, hogy a testvérét királlyá koronázták… Ő is aranyat és ezüstöt kakált, meggazdagodott és lovag lett: adták-vették a ruhákat, aranyláncokat, briliánsokat: valóságos csoda! Szemben vele egy lány lakott egy vén cseléddel. A fiatalok elkezdték egymásnak tenni a szépet, szó szót követett, annyira összemelegedtek, hogy végül eljegyezték egymást. A vőlegény óriási költségekbe verte magát, és a menyasszony nem bírta tovább, fúrta az oldalát a kíváncsiság, honnan jön ez a nagy gazdagság. Az az ostoba meg elárulta neki a titkot. A lány hívatta a cselédet, és elmesélt neki mindent töviről hegyire.

Mire az öregasszony ezt tanácsolta neki:

– Színlelj fájdalmat, aztán kérj tőle a Pellegrino hegyről vizet! Amikor megkapod, csinálj úgy, mintha meginnád, de ne igyál belőle; aztán délben keverd össze az étellel, és mikor látod, hogy kihányja a madár máját, te megeszed, így majd te kakálod ki az aranyat.

Ment minden, mint a karikacsapás. A fiú elájult, a feleség kivette a májat, megette, aranyat kakált, így hirtelen meggazdagodott. Egy nap aztán a vőlegény megfenyegette, hogy megöli, ha nem adja vissza neki a májat. Erre az öregasszony azt mondta a lánynak:

– Tudod, mit csinálj? A mezőn van egy bizonyos fűféle, szedj belőle, és készíts neki salátát. Azt akarja majd, hogy egyétek meg együtt, de ne menj bele: ahogy megeszi a salátát, azonnal szamárrá változik.

Másnap mondja a menyecske:

– Don Giovanni, miért ilyen rideg velem? Nem azért, mert tegnapelőtt azzal gyanusított meg, hogy már nem is szeretem magát? Hiszen jól tudja, hogy semmi sem változott! Kiránduljunk egyet!

Az meg szavainak hallatán fellelkesedett:

– Menjünk!

Amikor a mezőn bóklásztak, a nő összegyűjtötte a gyomokat, finom salátát készített, és nekiláttak falatozni. Az ebéd kellős közepén Don Giovanni szamárrá változott. A ravasz lány összekapkodta a dolgait, és visszaindult, otthagyván őt, mint egy kivert kutyát. Bánatában az állat mezőről mezőre kószált. Egy tábla végén talált egy másik fűfélét, megkóstolta, és újra olyan volt, mint előtte.

– Á, megvagyunk! – lelkendezett Don Giovanni.

Szedett egy maréknyit abból a növényből, ami állattá változtatta, és abból is egyet, ami visszaváltoztatta emberré, aztán elindult. Visszatért a városba, és bement a fogadóba. Amikor a leendő feleség meglátta, majd elájult, de ő elkezdte tenni a leánynak a szépet, az meg annyira örült, hogy még meg is ünnepelte a visszatértét. Három, négy nappal később Don Giovanni megfőzte neki azt a füvet, ami szamárrá változtat: jó nagy tálat készített, és elküldte a menyasszonyának, aki volt olyan bolond, hogy beleevett, és már az első falatnál szamárrá változott.

– Ááá, jól haladunk! – mondta Don Giovanni.

Elment, fogta a Pellegrino-hegyi vizet, megitatta a jószággal, aki így kihányta a májat. Megmosta, lenyelte, és megint aranyat kakált. Aztán fogott egy jó erős kötőféket, rátette a csacsira, és beállította szegény párát a malomba lisztet hordani, napi egy garasért.

Egy nap otthon a szamár elkezdett bőgni; meghallotta a cseléd, aki tudott mindenről:

– Szegény úrnőm… – mondta – De majd én segítek rajta!

Felöltözött, elment a palotához, és mindent elmesélt a királynak. Őfelsége elképedt, hívatta a molnárt az állattal és öccsével együtt. Úgy tett, mintha nem tudná, hogy Don Giovanni a testvére.

– Szóval miért is változtattad szamárrá ezt a lányt?

– Ó, Felség…Felséges uram ezt nem tudhatja…. – és elmesélt neki mindent.

– És te – mondta a király – nem ismersz fel?

– Nem, Felség!

– Hogyhogy nem? Hát nem tudod, hogy én vagyok a te fivéred?

– Ön, az én fivérem?

Ennyi volt! Felismerték és megölelték egymást.

Most pedig – mondta a király az öccsének – gondolkodjunk, mi legyen ezzel a szegény lánnyal? Változtassuk vissza! No, mivel tudod visszaváltoztatni?

– Van a mezőn egy bizonyos fűféle, ami… de…

– Nincs de. Menj, szedj belőle!

Mit volt mit tenni; elment, szedett a növényből, és a király szeme láttára odaadta az állatnak. A jószág megette, és az első falat után visszaváltozott emberré.

– Látod, milyen rosszul viselkedtél! – mondta az uralkodó a menyasszonynak. Most aztán vessünk ennek véget: itt a testvérem, házasodjatok össze, és legyetek boldogok!

A fiú elvette a lányt, aztán magukhoz vette az anyját, és mindannyian együtt éltek a palotában; a nagyobbik testvér, mint koronás király, a kisebbik, mint dúsgazdag herceg. Boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Fordítás

EJ Koh: Galambok

Reggel négykor egy katona vezetett el,
vonattal utaztunk, amely megállt egy katonai sátornál.

Húsz katonát vontak vissza a frontról, részegen, késsel a kezükben léptek a sátramba.

Tizennyolc voltam, amikor elvesztettem a méhemet.
A fiatalabb lányok sírtak, Anyu, anyu, ez fáj!

A szanitécek ott hagytak minket.
A sérült katonáknak viszont morfiumra volt szüksége.

Megragadták a ruhám, sírva, Nővér, nővér, lőjön le kérem!

Sajnáltam őket.
Beinjekcióztam testüket és elaludtak.

Mielőtt meghaltak, a katonák azt mondták,
Hitvesem, anyám, találkozzunk újra ezen a kegyhelyen.

Miután vége lett a háborúnak,
meglátogattam ezt a híres kegyhelyet, de nem volt más ott, csak fehér galambok.

Fordítás

James Joyce: Eveline

A lány az ablaknál ült, és nézte, ahogy az est sötétje bekúszik a sugárútra. Fejét a függönynek támasztotta, beszippantva az olcsó, poros vászon szagát. Fáradt volt.

Néhányan elsuhantak előtte az úton. A férfi az utca másik oldaláról épp hazafelé tartott, léptei kopogtak a betonon, majd zörögtek a salakos ösvényen az új, vörösre festett házak előtt. Egykor egy kis tisztás volt azon a helyen, ahol a lány minden este a többi gyerekkel játszott. Mindaddig, míg egy üzletember Belfastból meg nem vette ezt a területet, és házakat nem épített a rét helyére. Olyan házakat, amelyek még csak nem is hasonlítottak az ő apró, barna vityillójukra. Fényűzőek voltak, csodaszép cseréptetővel. A sugárúti gyerekek folyton ezen a réten játszottak, ott voltak Devinék, Waterék, Dunnék, a kis ügyefogyott Keogh, és a lány is, a testvéreivel. Ernest volt az egyetlen, aki soha nem játszott velük, ő mindig túl felnőtt volt ehhez. A lány apja gyakran üldözte el őket a tisztásról a kökény botjával. A kis ügyefogyott Keogh azonban mindig lesben állt, hogy jelezzen, amikor meglátja közeledni a férfit. A gyerekek ennek ellenére is nagyon önfeledtek voltak, amikor odakint játszhattak. A lány apja egyébiránt nem volt velejéig rossz ember, és ekkoriban még az édesanyja is életben volt. Régen történt mindez. Testvéreivel már felnőttek voltak, amikor anyjuk eltávozott tőlük. Aztán Tizzie Dunn is meghalt, Waterék pedig visszamentek Angliába. Minden megváltozott. És most Eveline számára is elérkezett az idő, hogy elhagyja otthonát.

Otthon! Körbenézett a szobán, tekintetével elidőzött az ismerős kacatokon. Sok éven keresztül számtalanszor leporolta ezeket a tárgyakat, és mindvégig azon csodálkozott, vajon honnan jöhet ez a temérdek por. Meglehet, soha többé nem fogja látni e kedves dolgokat. Álmában sem gondolta volna, hogy egyszer majd el kell szakadnia tőlük. Pillantása a törött harmónium fölött lógó sárga fotóra tévedt, amelyről egy pap arcképe nézett vissza rá. Egyszer sem gondolkodott el rajta, vajon mi lehet a neve ennek az embernek. Azt tudta, hogy ez a pap az apja barátja volt, és hogy a férfi ahányszor csak megmutatta a portrét egy látogatónak, mindig csupán annyit fűzött hozzá: „Ő most épp Melbourne-ben van”.

Eveline ízlelgette a gondolatot, hogy elhagyja otthonát. Bölcs döntés ez? Próbálta minden oldalról körbejárni a kérdést. Ezen a helyen mindig volt számára menedék és étel, itt voltak neki azok, akiket egész életében ismert. Persze keményen kellett dolgoznia otthon és a munkájában egyaránt. Mit fognak majd mondani az üzletben, ha rájönnek, hogy a lány eltűnt a városból? Talán eleinte bolondnak nevezik majd, aztán nyilvánvalóan feladnak egy hirdetést, és betöltik a helyét valaki mással. Miss Gavan kétség kívül boldog lesz a hírtől. Neki mindig is volt valami megjegyzése Eveline számára, különösen akkor, amikor tudta, hogy mások is figyelnek: „Hill kisasszony, nem látja, hogy itt emberek várakoznak?”; „Hill kisasszony, kérem, tegyen úgy, mintha még élne!”

Minden bizonnyal, Eveline nem fog túl sok könnycseppet elhullajtani a munkahelye miatt.

Átjárta a remény, hogy új otthonában, egy ismeretlen országban már egészen máshogy alakul majd az élete. Aztán talán férjhez is megy. Az emberek tisztelettel viselkednek majd vele szemben. Nem fogják úgy kezelni, ahogyan az anyját. Bár már tizenkilenc is elmúlt, olykor még mindig veszélyben érezte magát az apja kíméletlensége miatt. A puszta gondolatába is beleremegett. Amíg gyerekek voltak, soha nem bántotta őt úgy, mint Harryt vagy Ernestet, hiszen mégis csak egy kislány volt. Később aztán annál durvábban kezdte el őt is fenyegetni, mocskos, rideg szavakat köpve a lány felé. Senki nem volt, aki megvédhette volna. Ernest meghalt, és Harry, aki az egyháznak dolgozott, többnyire úton volt valahol az országban. A visszafordíthatatlan perpatvar a pénz miatt, ami már állandó programja volt a vasárnap estéknek, annyira kimerítette Eveline-t, hogy gyakran már szólni sem volt ereje. A lány mind egy szálig odaadta vagyonát édesapjának. Harry is mindig annyi pénzt küldött haza, amennyit csak tudott. A gyerekek ellenben soha nem kaptak semmit az apjuktól. A férfi folyton azt hajtogatta, hogy Eveline olyannyira mihaszna, hogy, ha akár egy shillinget is adna neki nehezen összekuporgatott pénzéből, a lány biztosan eltékozolná azt. A vita vége azonban mindig ugyanaz volt. Apja végül megkérte a lányt, hogy menjen, és szerezze be a vasárnapi ebédhez valót. Eveline-nek ekkor olyan gyorsan kellett elrohannia, ahogyan csak a lába bírta, hogy el tudja végezni a bevásárlást, mielőtt még édesapja meggondolja magát. Fekete bőr tárcáját görcsösen kezében szorítva vágott keresztül a ködös utcákon, gondolatai nyomasztó súlya alatt. Nagyon keményen kellett küzdenie, hogy összetartsa a háztartást. Minden nap meg kellett bizonyosodnia róla, hogy két kis testvére rendben eljut az iskolába és nem üres a gyomruk. Kemény munka volt – és persze kemény élet – de most, hogy elhagyni készült mindezt, mégsem tartotta olyan tűrhetetlennek.

Arra készült, hogy felfedezzen egy egészen más világot Frank mellett. Frank nagyon kedves volt, emberséges és nagylelkű. Eltervezték, hogy hajóra szállnak, összeházasodnak, és Buenos Ayresben élnek majd. Visszaemlékezett az első pillanatra, amikor látta a férfit. Egy kis házban szállt meg a főutcán, ahol Eveline gyakran sétálgatott. Mintha csak néhány hete történt volna. Frank ott állt a kapunál, csúcsos kalapja hátracsúszott a fején, és haja kuszán repkedett bronz-színű arca előtt. Aztán lassacskán megismerték egymást. Gyakran találkoztak az üzletnél, ahol Eveline dolgozott, és Frank minden este merengve bámulta, ahogyan a lány hazafelé ballag. Egyszer még színházba is elvitte, hogy megnézzék A bohém lányt. Eveline mindvégig tűkön ült, amiért olyan előkelő helyük volt, az, hogy Frank mellett lehetett, csak tovább növelte izgalmát. A férfi rajongott a zenéért, olykor kicsit énekelgetett is szíve választottjának. Az emberek sutyorogtak róluk, mindenki tudta, hogy ők ketten kerülgetik egymást, és amikor Frank nyilvánosan folyton egy leánykáról énekelt, aki egy matrózba szerelmes, Eveline mindig kellemesen zavarba jött. A fiú babácskának hívta őt, csak úgy viccből. Eveline eleinte kalandként fogta fel, hogy végre van egy barátja, de egy idő után elkezdte igazán kedvelni a fiút. Frank korábban matrózként szolgált egy Kanada felé haladó hajó fedélzetén, és mindig akadt egy meséje a lány számára távoli országokról és csodálatos városokról. Felsorolta Eveline-nek az összes hajó nevét, amin valaha dolgozott, és sorra vett minden feladatot, amit egy tengerésznek el kell végeznie. Elbeszélte, ahogyan keresztülhajózott a Magellán-szoroson, és történeteket mondott a szörnyűséges patagóniai indiánokról. Eveline apja természetesen tudomást szerzett a viszonyról, és megtiltotta lányának, hogy akár csak egy szót is váltson ezzel a férfival.

– Ismerem már ezeket a tengerész manusokat! – hajtogatta újra és újra

Ettől kezdve titokban kellett találkoznia szerelmével.

Az éjszaka sötétje egyre mélyebben telepedett a sugárútra. A két levél, ami Eveline ölében hevert, kezdett elhomályosulni a lány szemei előtt. Az egyiket Harrynek szánta, a másikat az édesapjának. Mindig is Ernest volt a kedvenc bátyja, de Harryt is nagyon szerette. Az édesapja egyre csak öregebb lesz – gondolt bele – biztosan hiányolni fogja a lányát. Néha egészen kedves is tudott lenni. Nem is olyan rég, amikor Eveline egy napra ágynak esett, édesapja mellé ült, és egy kísértet históriát olvasott fel neki, majd pirítóst készített a tűznél. Egy másik nap, amikor az édesanyja még élt, elmentek együtt piknikezni a Howth dombra. Visszaemlékezett, ahogyan az apja feltette fejére az édesanyja kalapját, csak, hogy megnevettesse a gyerekeket.

Eveline ideje lassacskán fogytán volt, de még mindig az ablaknál ült, fejét a függönynek támasztotta, beszippantva az olcsó, poros vászon szagát. Valahol messze a sugárúton orgona hangját hallotta felcsendülni. Ez a hang az édesanyjának tett ígéretére emlékeztette. Arra az ígéretre, miszerint mindaddig összetartja majd az otthonukat, ameddig csak bírja. Emlékezett az anyja utolsó éjszakájára, amit még velük töltött. Úgy érezte, újra ott van a sötét, zárt szobában a nappali másik oldalán, és odakintről ugyanaz a szomorú, olasz dallam szűrődik be, mint aznap. Azon az estén, az orgonán játszó férfinak adtak egy hat pennyst és elzavarták a ház elől. Emlékezett, ahogyan az apja a betegszoba ajtófélfáját támasztva csak ennyit mormogott:

– Ezek az átkozott olaszok! Már megint itt lebzselnek!

Ahogyan édesanyja fájdalommal teli látványán elmélkedett, eszébe jutottak a szavak, amiket utolsó lélegzetvételével mondott. A végső őrület volt ez, amely pontot tett a mindennapos szenvedés végére. Beleborzongott, amikor újra hallotta édesanyja hangját, folyton ugyanazt a mondatot ismételgetve, tébolyult rögeszmével:

– Vége az örömöknek, már csak a szenvedés marad!

Eveline nyomasztó rettegést érezve ugrott fel az ablak mellől. Menekülni! El kell menekülnie innen! Frank megmentheti őt. Neki adja az életét, és talán a szerelmét is. Élni akart! Miért kellene boldogtalannak lennie? Minden joga megvan a boldogsághoz. Frank karjaiban olyan biztonságban lesz, mint egy kismadár a kalitkában. Frank megmentheti őt.

A lány a kikötő északi falánál állt, a ködfüggöny előtt. Frank a kezeit fogta, és Eveline tudta, hogy éppen beszél hozzá, hogy valamit az utazásról ismételget neki újra és újra, de nem jutottak el hozzá a szavak. Az állomás tele volt katonákkal, akik barna táskákat cipeltek. A raktár széles ajtóin keresztül futó pillantást vetett a hajó fekete rakományára, amely nagy csomókban hevert a rakpart fala mellett. Látta a megvilágított hajóablakokat. Nem válaszolt semmit. Érezte, ahogyan arcából kifut a vér és átjárja a dermesztő hideg. Istenhez imádkozott, hogy végre vezesse őt ki az aggodalom útvesztőjéből, hogy mutassa meg neki, mi a valódi kötelessége. A hajó felől érkező gyászos sípszó élesen hatolt a gyenge ködbe. Hogyha most elmegy, holnap már a tengeren lehet Frankkel, Buenos Ayres felé szelve a habokat. Az utazásuk már le volt foglalva. Visszaléphet még mindazok után, amit a férfi érte tett? Az aggodalom átjárta a testét, ajkait néma, heves imádkozásra nyitotta.

Úgy érezte mintha valaki vadul kolompolna a szívében. Érezte, ahogyan Frank megragadja a kezét:

– Gyere! – szólt a férfi

A világ összes tengere ott háborgott a lányban. Úgy érezte, Frank a habok közé rántja őt, majd engedi belefulladni. Mindkét kezével a vas korlátba kapaszkodott.

– Gyere! – Ismételte Frank

Nem! Nem! Nem! Az lehetetlen! Kétségbeesetten markolta a hideg fémet. Gyötrelmes zokogás szakadt ki belőle.

– Eveline! Evvy!

Frank átsietett a korláton, újra és újra kérlelve a lányt, hogy kövesse őt. Eveline üvöltött vele, arra kérte, hogy hagyja őt ott, de Frank nem adta fel. Eveline fehér kis arcát a férfihez szorította, mozdulatlanul, szótlanul, akárcsak egy magatehetetlen madárka. A szemeiből nem sugárzott többé sem szerelem, sem búcsú, sem felismerés.