Category Archives: 2015 Tél

Slam

HősSlam

A hősök nem azok, akikre mondják az ősök. De a hősök nem csőszök. De akkor ki lehet? Aki gazdagon szottyasztott morzsát ehet? Egy aszketikus, akin a maszk etikus? Ha megjelenne Buddha, Leonidász vagy Jézus, azt zúgná a tömeg: lúzer, mit akarsz itt, húzz el, öreg! Hisz ma Nemecsek csak egy kis nyálas buzi, akin nem segít csak a töltött uzi. A Misi meg Nyilas volt. Mert ma az a menő, akinél a steksz és az erő, az asztalra odaverő, a politikai kulimászba bekeverő sötét erő. Nem az a hős, akinek van neve és duzzad az ere, pedig csak egy vasalt here, de a sajtó tele vele. Keress menőbb példaképet – Mer’ kell – mint Oblama, Putyin vagy az Isis, mert tőlük csak nőni fog a crisis.

Az igazi hős, jótékony, tud adni és másokat is szolidaritásra hatni. Vagy nézd szirénázó kocsiban dekkoló mentősöket, ha látni akarsz igazi hősöket. Hétköznapi hősök ők, mert szerdán is segítenek látókon, vakokon, nemcsak piros betűs napokon. A segítség bárkitől jöhet, csak legyen benne elszántság löket, amikor valaki a tömegbe lövet. Nézz és láss, a közösség mélyére áss, és ott lesznek a debreceni hősök.

Néhány példa:

Zs. Sz. húsz éve nem csalta meg a feleségét.

H. K. átsegített egy látássérült nénit a zebrán, majd vissza is, mert nem akart átmenni.

B. P. sikeresen keresett a Tescóban egy eladót és érdeklődött is tőle.

H. L.-t meghívták egy felesre, de nemet mondott.

Z. O. több évi sikeres küzdelem után kitört a friendzone-ból.

A. Gy. meggyőzött négy főt a bölcsészdiploma értékességéről.

E. F. feltette a kérdést az anyósának: Mama, nem akar még indulni?

D. A. a Mekiben az Itt fogyasztja el? kérdésre a pult előtt maradt és ott ette meg a dupla Big Mac-et.

P. E. egy hét alatt elolvasta az Ulyssest.

A. J. kikapcsolta a rádiót, mikor meghallotta Kis Grófót.

H. Zs. létrehozott egy mozgalmat, két barátjával összefogás a szegényekért címen. Később összekülönböztek. Egyikük elindította az Igaz Összefogást, másik az Egyetlen Helyes Összefogást.

M. Ö. beszökött a Debrecen Plaza fizetős WC-jébe és megnyitott egy rejtekajtót a szegények előtt.

L. K. felmászott egy jegenyefára, hogy ezzel is szolidarizáljon a fára szorult perzsamacskákkal. Lejönni ő se tudott.

K. G. kiszúrta Lázár János kocsijának kerekét és üzenetet hagyott: Aki gyalog van, annyit is ér.

Gy. F. egy Orbán-ellenes tüntetésen Én is Orbán Viktor vagyok feliratú pólóban jelent meg.

Nem kell tehát földönkívülinek, mutánsnak, trilliárdosnak lenned, testedre pénisznyomorító feszülős bőrhacukát venned. A szuperhősök maradjanak a képregényekben és filmekben. Hisz hallottunk olyat, hogy éhező gyerekeknek vajas kenyeret Clark kent? Vagy Batman ellátogatott az idősek otthonába, mert Bruce vén? Ugye, hogy nem. Ne várj a csodára, hisz Te is lehetsz hős! Vagy Te is lehetsz nős. Az önkéntesség fontos, nem baj, ha szuperhős-köpenyed foltos, csak a kezed legyen dolgos. A közösség megjutalmaz vagy inkább nem. Szerinted Pókember miért dolgozik több mellékállásban is? Újságíró, pizzafutár, párkőr? Nem végezte el a kétéves szuperhős OKJ-t, és így fizetést sem kaphat. A hősiség törvénye annyi, hogy tiszta szívvel mindent odaadni, nem pedig hírnévre várva, önkényesen. Mindig légy segítőkész, bátor, de azért halj meg máskor. Menjetek párban, legyetek Ti a hungarikum, a helyi Batman és Robin, halljon meg a város: itt van a hős debreceni páros. A hősök nem azok, akikre mondják az ősök. De a hősök nem csőszök. A hősök Ti vagytok. Legyél Te is hős!

Slam

Minél drágább, annál kevesebb

Minél drágább, annál kevesebb.
Ez speciel igaz a magyar focira meg a magyar filmre, meg a magyarra.
Vagyis minél drágább itthon az élet, annál kevesebb magyaré lett… az ország…
ami amúgy is kevesebb, mármint az ország, ha a kenőpénzeket drágábban osszák.
Lásd, mint Trianon…, Tri anon, azaz a három ismeretlen, egy egyenletben,
csak a területelosztás egyenetlen.
Tetszettek volna körbevizelni a határokat… az védene.

Ja igen, ha már minél drágább sör, annál kevesebb pisi,
és ott a falunap, minél drágább tűzijáték, annál kevesebb Mező Misi,
és minél drágább a plasztikai sebész, annál több a misi,
meg a Mitsubishi,
de a drágább sebésztől kevesebb lesz a Vichy… tudod, a szemránckrém.
Apropó krém: minél drágább, annál kevesebb, tehát minél többe kerül, annál kevesebbet ér.
De nem ilyen az aranyér… Az hidd el, sokat ér.
És ott a jód, a sérülésbe
minél több bekerül, annál keves seb.

Na, meg ott vannak a lányok: minél többe kerül, annál kevesebbet ér,
de pont múltkor olvastam egy tanulmányt:
minél drágább a gyűrű annál kevesebb a… szex.
Pfff… szóval úgy volt, hogy
minél drágább a jegygyűrű, annál kevesebb a házasság.
Ja és minél drágább a vazelin, anál kevesebb… de több a szárazság.
Tovább… minél drágább a randi, annál kevesebb a szex.
Minél drágább a közös albi, annál kevesebb a szex, drágább a hitel, annál kevesebb a szex,
drágább a szülés, annál kevesebb a szex,
drágább az ovi, a suli, az egyetem, annál kevesebb a szex,
és minél kevesebb a szex, annál drágább a szex, de kompenzálj mással!

Minél drágább a Versace, meg az Armani, annál kevésbé Gattyán a Gyuri
De minél drágább a pia, annál kevésbé lesz gatyán a buli.
Minél drágább a konzol, annál kevesebb idő, meg ép kontroller.
Minél drágább verda, annál kevesebb idő bont rollert.
Minél drágább szerek, annál kevésbé puha.
Minél drágább ruhák, annál kevesebb… ruha.
Húha, minél drágább az ajándékcsomag, a TO-s néni annál kedvesebb, és a várakozási idő is kevesebb,
de ha már
drágább felsőoktatás – kevesebb hallgató.
drágább hallgató – kevesebb londoni mosatlan edény,
drágább felsőoktatás – van, akinél megélhetésből kevesebb erény,
drágább hallgatás – kevesebb Nokiás doboz,
drágább rezsi – kevesebb dáridó,
drágább Pitbull dalok – kevesebb rádió,
drágább kerítés – kevesebb vándorló,
drágább betyárok – kevesebb vándor ló,
és több pénzt Somogyi Tibinek, mert nem lesz kevesebb szóvicc,
drágább iPhone-ok – kevesebb sorban álló… pfff… jó vicc.
Drágább sör – kevesebb deci,
drágább Közgép tenderek – kevesebb az “Orbán egy…”
Drágább stadionok – kevesebb jut útra.
De drágább stadionok mellett is kevesebb az ultra.
Drágább kormányzati kommunikáció, de mégis kevesebb respekt,
és drágább síelés mellett se igaz, hogy kevesebbet estek.
Drágább idő, de kevesebb figyelem, pedig figyelem: az életed mindig drágább,
és drágább a kölykök összementek, miközben Londonba egy őszre mentek,
drága szólamok ezek, miközben lassan rájövünk, hogy nem vagyunk mások, csak Gólamok,
akiknek nem marad más csak valami pótselejtezős vigaszág,
egy kevesebbért is őrületbe hajszoló drágaszág!

Próza

A bukott diák az Ördögé

(részlet a Hajdú-Bihari Naplóból, 2015. 05. 10. vasárnapi szám)

Pánik az érettségi bálon

Debrecen. Az egyedi oktatási módszereiről és homályos múltjáról elhíresült Hatvani István Gimnázium érettségi bálja után pánik tört ki szombat este. Maga az ünnepség még normális mederben zajlott le. A diákok a ballagás után – az iskola hagyományainak megfelelően – a saját vérükkel írták alá a szerződést, ami majd állítólag szavatolni fogja jó érettségi eredményüket. Ugyanezen az estén került sor az érettségi bálra, azaz, ahogyan a hatvanisok nevezik, a „boszorkányszombatra”. Nem megerősített források szerint itt a diákok ittas állapotban fogtak bele valamilyen okkult szertartás végrehajtásába. Kitört a pánik, s ez olyan káoszt okozott, amely egy végzős diák életét követelte.

* * *

Rendkívüli megbeszélésre hívták a teljes tanári kart és a diákönkormányzat képviselőit is. A résztvevők a tárgyalóterem előtt gyülekeztek.

– Éva! – szólította meg az egyik diák a másikat. – Hogy is hívták az idei áldozatot?

Éva arca megfeszült. Félrenézett, el a fiútól, és átölelte a kezében tartott csíptetős mappát. – Valamilyen Pál. F betűvel kezdődött a vezetékneve… igen… Futó Pál, azt hiszem. – Rövid szünetet tartott. – Két tárgyból is megbukott félévkor. Számíthatott rá, hogy ez lesz.

Rövid ideig csend volt. Mindkét diák szeme előtt leperegtek a péntek esti események. Pál, amint a torkát leszorítják az oltárkőre, a könnyek a szemében. Előbb a sikolyok, majd az elhaló nyöszörgés, s aztán a levegőbe felszökkenő vér, a fáklyafényben megcsillanó fekete vér. Izzadtság, félelem, izgalom nehéz szaga.

A fiú arca egészen kipirult az emlékezéstől; Éváén inkább szomorúság látszott.

– Hát, ő még mindig jobban járt, mint a tavalyi, aki elmenekült.

– Őt is utolérték – válaszolta a lány. Az üres falat tanulmányozta, továbbra sem nézett a másikra.

– Azért mondom. Annál még mindig jobban járt. Teljesen megőrült a gyerek, jó, hogy a nyála nem folyt. – A fiú arcán groteszk mosoly játszott. – Szerinted mit csinált vele Fényessy?

– Ne most, ott jön!

A diákok, de a tanárok is elhallgattak, ahogy az igazgatónő megérkezett. Meglepően magas nő volt, természetes vörös hajjal és kék szemekkel. Az arcvonásai olyan szigorúak és szabályosak, mintha körzővel és vonalzóval szerkesztették volna őket. Belépett a tárgyalóba; a többi tanár és a diákok követték.

A tárgyaló falait szürke növénydíszes tapéta borította, bár ez alig látszott a sok festménytől: a legimpozánsabb közülük egy nagyméretű Hatvani-portré volt. Az egykori professzor arckifejezését a festő bizonyára derűsnek szánta, de inkább tébolyultnak tűnt.

A tanárok és a diákok egy nagy, ovális asztal körül foglaltak helyet. Pusmogás, beszéd továbbra sem hallatszott. Éva egy tollat vett elő, de véletlenül leejtette. A hirtelen hangra többen összerezzentek, az igazgatónő pedig szemöldökét felvonva nézett a lányra. Éva lesütötte a szemét.

Fényessy tanárnő állva maradt, úgy figyelte tovább merev tekintetével a társaságot.

– Van közöttünk valaki – kezdte –, aki megszegte az esküjét, és híreket szivárogtatott ki a kívülállóknak. – Egyenletesen, halkan beszélt, s az ajkán mindig nyugtalanító mosoly játszott közben. – Ez komoly kihágás, de szeretnénk lehetőséget adni a vétkesnek, hogy jóvátegye, amit okozott. Bárki is az, három napja van arra, hogy valami olyan eredményt mutasson fel, amivel ellensúlyozza a hibát. Kérem, hirdessék ezt ki a tanulóknak és mindenkinek, aki jelen volt a szombaton. Ha a bűnös három nap múlva sem teszi jóvá a vétkét, úgy sajnálattal veszünk búcsút tőle. – Egy pillanatig hallgatott, végignézett az összegyűlteken. A tekintetének megvolt az a nyugtalanító hatása, hogy mindenki úgy érezte: éppen őrá irányul. – Ami a cikket illeti, gondoskodunk róla, hogy néhány napon belül minden hitelét elveszítse. Bárki szivárogtatta is ki a híreket, tudhatta volna, hogy nem ez az első efféle eset, és hogy az iskolavédelem ezúttal is könnyedén elhárít minden problémát. – Ezzel be is fejezte az ülést. Nem várt kérdésekre.

A tanárok és a diákok fegyelmezett rendben hagyták el a termet. Általános, megkönnyebbült sóhaj hallatszott, ahogy kikerültek Fényessy tanárnő tekintetének hatósugarából.

A nap máskülönben békésen telt el. A Debrecen alatti katakombákban zsongott a diákélet: a sok fiatal garabonciás órákra szaladt, csalt a dolgozatoknál, rosszindulatú pletykát terjesztett egymásról és szünet nélkül szidta a tanárokat.

* * *

(részlet Vadász Éva 13. b-s tanuló naplójából)

2015. 05. 11.

Tudják. Tudják, és meg fognak ölni.

Sejtem, hogy milyen jóvátételt vár a tanárnő. Megölhetném a szerkesztőt, aki leközölte a cikket, az újságírót, aki megírta. Vagy esetleg rászabadíthatnék valamelyik rivális iskolára egy zajdémont vagy valamilyen hasonló rémséget. Megmutathatnám, hogy mennyit tudok, és hogy hiába volt egy apró botlásom, az iskola nem nélkülözhet engem. Megtehetném. De nem fogom.

Nem menekülhetek. Tudják, hogy én voltam. Ha megpróbálnék elszaladni, a tanárnő famulusai pillanatok alatt megtalálnának. Amíg az iskolában és a kollégiumban maradok, talán marad még egy kis nyugtom, de máshol nem.

Nem tudok mit tenni. Egyetlen választásom van. Meg fogom ölni Fényessy tanárnőt.

Ne aggódj, Pali. Szeretlek, és bosszút fogok állni érted.

* * *

Az igazgatói iroda nagy tetőablakán át a Budai Ézsiás utcai elhagyott temető fái látszottak. A temető fölött aznap palaszürke volt az ég. A helyiséget sötét, kubista stílusú bútorokkal rendezték be, minden asztalnak és szekrénynek szigorú élei és sarkai voltak.

Fényessy Katalin egy termoszból illatozó, meleg kecskevért töltött egy ódon ezüstkupába. – Hogy érzi magát nálad Futó Pali? – kérdezte a vendégét.

Az Ördög vonásai finomak és gyermekiek voltak, amilyenek az angyalokéi általában lenni szoktak. De ettől nem látszott kedvesnek. Az emberben inkább az ötlött fel a láttán, hogy sok kisgyerek mindenfajta gátlás nélkül kínoz és öl meg apró állatokat. – Még új neki az élmény.

– Pedig eddig is bukott meg vizsgákon.

– Igen, de azokon megvolt az esélye, hogy átmegy.

A tanárnő magának tejeskávét készített, és ő is leült. Kissé fintorgott, talán mert a kávéillat és a vérszag egyáltalán nem illett egymáshoz. – Tanul?

– Persze, látástól vakulásig. A Pokolban van, mi motiválja őt erre. Különben majd ő is rájön, hogy most már minden hiába.

Fényessy Katalin mosolygott.

– Ami engem érdekel – szólalt meg ismét az Ördög, és kissé előrébb hajolt a székében –, az az, hogy Vadász Évával mi lesz.

A tanárnő röviden sóhajtott, és nem nézett a vendége szemébe. – Valószínűleg a tied lesz ő is. Kár érte.

A Sátán összeráncolta szép vonalú szemöldökét. – Milyen lány különben? Milyenek az eredményei?

– Kiemelkedőek. Várj egy pillanatot! – Megrázott egy ezüstcsengettyűt, mire pöttyöm, fekete bagoly jelent meg az asztalon. – Elhoznád a tíz kórság körét, amit Éva tervezett?

A famulus biccentett, meglebbentette a szárnyait, és már ott sem volt. Néhány másodperc múltán ismét feltűnt, ezúttal papírdarabbal a csőrében. Ez utóbbit átnyújtotta a tanárnőnek, aki a Sátán felé fordította a lapot, amit vörös tintával rótt, kör alakba rendezett ábrák borítottak. – Nézd ezt a jelképgazdagságot! Az ott a negyedik kör szélén Káli tizenkét neve. Meglepő ötlet, én soha nem gondoltam volna rá, de a hatása csodálatos. Egyetlen elegáns mozdulattal megkerüli az eredeti változat hibáit.

Az Ördög elismerően bólintott. – Ez már valami.

– Ezért is adtam neki a második esélyt, de most úgy látom, semmit nem csinál. – Az igazgatónő az asztalán kiterített kártyákra mutatott, amelyeken színes képek vonaglottak. – Látod. Riadt és tehetetlen. Sajnálom, hogy ez lesz a vége.

A Sátán szép arcán tűnődő kifejezés ült. – Talán segítenem kellene neki. Ő is aláírta a szerződést.

– Igen, de az engedetlenség…

– Én is engedetlen vagyok. – Mosolyában kivillantak apró, hegyes gyöngyfogacskái. – Mind engedetlenek vagyunk. Ő pedig szerelmes.

A tanárnő kényelmetlenül fészkelődött. – Mit tervezel?

– Még nem tudom. – Széles, kaján vigyor terült szét az arcán, ami valahogy egyáltalán nem illett finom vonásaihoz. – Még nem tudom, de az biztos, hogy szórakoztató lesz.

* * *

(részlet Vadász Éva naplójából

2015. 05. 12.

Ma megjelent nekem az Ördög.

Mágceren1 történt. Az óra elején dolgozatot írtunk: az Ars Goetica második tizenhárom démonához kellett kapcsolnunk a hozzájuk tartozó állat-attribútumokat. Bejött Gyöngyvér tanárnő, és kiosztotta a lapokat. Lediktált tíz démont, állat- és növényi attribútumot. Aztán, mielőtt írni kezdtem volna, belekezdtem a szokásos dolgozat előtti imámba:

– Kimondhatatlan Sátán – mormogtam –, kit valóban minden ismeret forrásának mondhatunk, ki hazugságot és kérdéseket adsz már a kisgyermekek szájába is, add, hogy megláthassam, mi a jó s mi a rossz, add, hogy e világ s minden más világ egészét megismerhessem!

Ahogy befejeztem az imát, a szívem hevesen kezdett verni, s hörögve kaptam levegő után. A papír elhomályosult előttem, aztán megjelent rajta minden válasz, de nem az én kézírásommal, hanem gyönyörű, kalligrafikus gótbetűs írással. Rémülten néztem körül. Ilyesmi nem szokott történni. Az imádságból legfeljebb erőt merítek, hogy megírhassam a dolgozatot.

– Sokat kérsz tőlem – szólalt meg egy hang. – Minden földi és égi tudás? Biztos, hogy mindent tudni akarsz? Azt is, hogy hogyan halsz majd meg, és hogy miről hazudnak neked a szüleid? – Az asztalomra vékony, fekete kígyó tekeredett. A kis testnek enyhe, záptojásszerű kénszaga volt. Mikor felnéztem, azt láttam, hogy a többiek nyugodtan írják a dolgozatot. Tanárnő rászólt Zsoltira, aki túl hangosan súgott a padtársának. Láthatóan nem vettek tudomást a kígyóról.

– Még nem telt el a három nap – suttogtam. Nem mertem felemelni a hangomat: dolgozatírás közben az ember nem beszél hangosan. – Még nem vihetsz el.

– Nem azért jöttem. – A kígyónak mélyzöld szemei voltak, néhány aranyló pöttyel. A hangja, mint egy kisgyereké. – Mit tervezel, hogyan teszed jóvá, amit tettél?

Egy pillanatig haboztam. Éreztem, hogy milyen hevesen dobog a szívem. De aztán arra gondoltam, hogy ha megpróbálnék az Ördögnek hazudni, annak csak annyi értelme lenne, mintha egy zsebtolvajtól próbálnék lopni. – Nem teszem jóvá. Megölöm Fényessy tanárnőt.

A kígyó aranypöttyös szemében nem látszott meglepetés. Teljesen felcsúszott az asztalra, és összetekeredett az előttem fekvő papíron. – Segítsek?

Azt hittem, rosszul hallok. – Segítenél? Miért?

– Mert szerződést kötöttünk a kölcsönös együttműködésről. És mert kíváncsi vagyok rá, milyen lenne, ha elpusztítanád a tanárnőt.

– Kíváncsi vagy?

– Igen. Miért, te nem?

Végül is, gondoltam, így is lehet mondani. Bólintottam. – De.

Furcsa bizonyosság lett úrrá rajtam: az, hogy minden rendben lesz. Minden a terv szerint alakul. A Pokol erői segítenek nekem. Mi baj történhetne? – Kicsalod alkonyatkor Fényessy tanárnőt a Nagyerdőre? Vigyázol, hogy semmit ne sejtsen meg?

– Igen. És csak szólj, ha kell még valami. – A kígyó rám villantotta aranypöttyös szemét, és lecsúszott az asztalról. Mikor utánanéztem, nem láttam sehol.

* * *

Alkony tűnő lángja vonta fénybe az erdő fáit és füvét.
Egy boszorkány táncolt és énekelt a leveleknek és virágoknak.
Négy erdőmélyi szellem hallgatta a dalt,
s feleltek rá: segítünk, persze, hogy segítünk,
Segítünk, megtaláljuk szerelmed gyilkosát.
Hegyesszárnyú denevér, hályogos szemű temetői holló,
selyemprémes róka és hímporos éji szender
esküt tettek, esküt, hogy a galádot felkutatják,
hogy gonosz szemét kivájják,
hogy sötét szívét felfalják,
hogy tagjait kicsavarják,
nyakánál fogva fellógatják
a vén kőrisfára, a legvénebb fára.

* * *

(részlet a Hajdú-Bihari Naplóból, 2015. 05. 13. szerdai szám)

Tragédia a Nagyerdőn

Debrecen – Rövid időn belül már a második debreceni gimnázium veszíti el az igazgatóját tragikus körülmények között. Ma reggel megtalálták Dr. Fényessy Katalin holttestét a Nagyerdőn. A vizsgálat természetesen még folyik, de minden bizonnyal öngyilkosság történt. A közvélemény értetlenül áll az események előtt.

* * *

Kopogtak az igazgatói iroda ajtaján. – Szabad!

Éva lépett be. Sápadt volt, mint a telihold. A keze, mikor felemelte, egy kicsit remegett.

A Sátán hellyel kínálta a lányt. – Kávét? – Ezúttal felnőttebbnek látszott, mint amikor legutóbb találkoztak. Hiába, végül is most hirtelen megbízott igazgatóvá lépett elő, alkalmazkodnia kellett az új szerephez.

– Köszönöm, nem kérek.

– Vért?

– Azt elfogadnám – válaszolta Éva. – Tegnap éjjel sok vért vesztettem a rituáléban. Pótolnom kell a vasat és a fehérjét.

– Persze. – Az Ördög magának is töltött egy kupa kecskevért, aminek meleg illata szabadon szállt a levegőben. Közelebb hajolt a lányhoz, aki így jól láthatta a Bestia sárga szemeit. – Ezt nem kellene hangoztatnod a diáktársaidnak, de a tegnapi rituálé után szimbolikus értékűnek fogjuk tekinteni az érettségi vizsgáidat. Minden tantárgyból megfeleltél. Ilyen elegáns, ilyen precízen kivitelezett szertartást talán csak egyszer láttam a pályafutásom során, mint a tegnapi, és az is Hermész Triszmegisztoszé volt.

– Köszönöm. – Az öröm halvány jele tűnt fel a szemében, de aztán gyorsan el is tűnt.

A kecskeszarvú nő kis szünetet tartott. – Tegnap éjjel egy lelket adtál az Ördögnek.

Fásult bólintás.

– Úgy helyes, ha az Ördög visszaad neked egyet. Különben is, az érettségi felkészülési időszak a végéhez közeledik, és ő már mindent megtanult.

A temetőre néző tetőablak kinyílt, és leugrott rajta egy halványszőke hajú, kék szemű fiú. Éva nem volt tudatában, de kiáltozni kezdett örömében.

1 A tantárgy teljes neve mágikus ceremóniák. (a szerk.)

Slam

Város

A város nálunk ezernyi távolban tetsző utcaláng,
Erőmű kémények tetején megbúvó vörös légi fény,
Esténként utak felett virágzó templomtornyok talán,
De leginkább megannyi ember szívébe vájó létigék,

Egy külön ország, melybe a busz is félóránként jár,
Hogy szembe nézzen vele egy harciszőnyegre bombázott,
Vasútállomás helyére nőtt, rendszerhűnek csúfolt árny,
Melynek kőpadlóján már számtalan koldus sziporkázott,

Városállam, huszonkét emeletnyi rozsdaélű vasbetonnal,
Vonatokra kedvtelen acsarkodó arctalan szürke néptömeggel,
Pékséggel, kaszinóval, és egy húscafatnyi új villamossal,
Ahol vászontömött piaci szatyrok utaznak egy bús öreggel,

Közterein egyként sok közül a bronz Petőfi integet,
Majd római istenként egy mozi rompaloták közé szorul,
Könyvesbolttal a belváros fehér bástyája néz farkasszemet,
Amint pontatlan óráinak árnyéka lágy szmogködbe borul,

Hol sárgaköves úton sárga házakból kinőtt sárga templom,
Uralja ezt a szökőkutaktól megtépázott eső marta főteret,
Mellette az ég is csak kupolás, műemlékre fagyott teflon,
S a parkok füvére a felbontott útburkolat rajzol lőteret,

Van itt parkolónak vájt tómeder, téglából épített tanyavilág,
Utcai állatkert, ketrecbe zárt parkerdő, csempemozaik termálfürdő,
Nemzetiszín trafiksor, alkoholtól roskadozó kocsmai tiszavirág,
Egyetem, körülötte szerda esténként keletkező kollégiumi kürtő,

Ízre népsűrített paradicsomlé s féltve beleszórt keleti cukor,
Betűtésztákból kirakott kálvinista gyarmatbirodalom: DEBRECEN.

Slam

Váras város

Ez egy váras város.
Volt.
Az idő nem nagyon hagyott belőle mást,
csak egy falat.
Nem nagy falat!
Finoman flangálok fasorok fényében,
félhosszú fuvallat furakszik felém.
Én ilyen… díszpécser vagyok.

Bécsnek hallani Pécset
már nem vicces, ez tény.
Bécsre cserélni Pécset?
Ez kétely.
Pécs bárányfelhőit kergetni gomollyal
– ez két ly.
Pécsre cserélni Bécset?
Ez métely.
Kedvre gyújtani mécset?
Hát, megpróbálom.
Egy város, ha rossz,
nem is tudok róla,
ha jó, igyekszem
tovább fényezni.
Ez a ‘ha jó’ elúszott.
Inkább elterelem a témát:
Széchenyi, Jókai,
Kossuth, Szt. István…
Ilyen téren otthonosan mozgok.
Nem tudom, hogy ez térségi probléma
vagy agyi,
de hallod, már nálunk is
220 a fagyi.

Ez egy váras város.
Most.
Fölösleges a számon a lakat,
Mondva építem hát a falakat.
Lendületesen lődörgök légies léptekkel,
látva lételemem lapjait.
Én ilyen díszpécser vagyok.

Lehet, hogy másnak most felnyitom a szemét,
de nekem feltűnt, hogy a főutcán mindig hallok zenét.
Épp elhagytam a
harmonikus harmonikást,
mikor megérkeztem a volt Meki elé,
ahol az a bácsi még mindig
egyedül hegedül.
Egész biztos okkal
van kint nyitott gitártokkal
pár hosszú hajú, barna, szőke,
lila, tar
fiatal.
A zenéjüket teszik tesztre,
lehet, csak azért, hogy jusson
kannás bor a pécsi fesztre.
Másnap úgyis megisszák a levét…
Viszont így lehet hangtalan
éjszakákon
is
kész a kánon.
Tőlünk indultak olyan arcok is,
mint a 30Y vagy a Kispál,
ami azért szuper alibi kincstár,
mert a pécsiek akkor is menőzhetnek velük,
ha igazából nem hallgatják a zenéjüket.

Ez egy váras város.
Talán.
A lakatfalon hömpölyög szerelmespárok fantomképe
és ámulatba ejt a sok idegen random léte.
Szeretve szaladok színes szombatokon
szabados szonettet szőve.
Én ilyen díszpécser vagyok?

A felspriccelő szökőkútnál
én is mostam lábat,
majd a furcsa pillantásokra válaszolva
nevetve vontam vállat.
Mert akárhányszor is számoltam a járdaszéli szemetet,
ugyanabban az utcában nevettem könnyesre a szememet.
Az EKF-ről lehet, neked az ugrik be, hogy
Ez Kicseszett Fasza,
de én emlékszem, hogy egyszerre lettünk
kulturális meg főváros is.
Most már befejezem a mondandómat,
akkor is, ha ma nyílik, de holnap kókad.
Egy egész bűvész szettel
adod elő, hogy a graffiti nem jön össze
a művészettel,
viszont elismétlem, ha kell, minden este,
hogy nálunk nem az ördög, hanem
Ady van a falra festve.

Ez egy váras város.
Lesz.
Hiszen egymás gondját megtérítve
lehet egy újabb tégla beépítve.
Sorolnám sebesen a sokszínű
menő felmenőket,
de igazából most annak örülök,
hogy az én Pécsem díszpécsere vagyok.

Montázs

PAINT ME WHITE AGAIN

Kiss Ferenc: Ismeretlen festő c. alkotása mellé

fess le megint fehérre
ahogy eddig tetted kétszer
mert tudom, hogy látsz rajtam
valami koszt ami zavar
és viszlát szennyem
firkálj valamit
üres falamra hagyd itt
a drága névjegyed
vagy csak ossz meg rajtam
egy kis semmiséget
szeretem ha így csinálod

A te múltadban poszt
kontraposzt és rekontra figyel
a szubkunktrát én mondtam
magasra akartam tenni a lécet
de csak mert játszottam
az életben nem sokszor
tettem ilyet nézd
el én nem
vagyok olyan
– furcsa játék
itt akkor emelünk vakot
ha valaki beszáll.

Nem látlak, csak elhiszlek,
az illúziód fogva tart,
és a gondolataid is csak
annyira ismerem, hogy
megtévessze a képzetem rólad.
Mennék én, de nem tudom
hol van a vadvirágos tájad,
amit falad ablakán keresztül látok:
nem illik csak úgy betörni,
betölteni.

Nem tudom kell-e
tiszta lap, jól járok-e
vele, de neked
szükséged van arra,
hogy valami elfedje
a tintafoltjaimat.
El se olvasd!
Meg se nézd!
Hidd el, nem zavar.
Fess hát le fehérre újra!

Fess le gondolatban,
így feslett gondolataim
is összetépőzáródnak,
hogy meg legyen a helye
a tieidnek is.

Fess le fehérre
vagy akármilyen más színre.
Lehetek narancssárga, lila
vagy piros,
de ki is találhatunk
egy-még-nem-létező-színt,
amiben mindenünk benne van,
és ami csak majdnem fehér,
de mi fehérnek hívjuk,
ez a Nemzetközi Magunkfehér.

Montázs

Körbe és körbe

Varga Máté: Időt c. alkotása mellé

Ez a körforgás idézi a
tehetetlenséget bennem.
Felkel, teper, elesik.
Lefekszik, közben sír és
ordibál, kiszakad belőle
a világ, a sajátjának
hitt közel. Az, hogy sem
vele, sem nélküle, s ennek
sincs itt az ideje, de nem
ér el célokat, csak kutatja
mit tehetne, játszik színésznőt,
mikor okos is lehetne.
Nem néz a szemedbe, csak
elnéz feletted. Poharat tör,
hogy valami fájjon,
ócska verseket olvas, hogy
értelemet találjon.
Kapkod és fullad, hogy
elején álljon a sornak,
ami érdektelen.

Montázs

Ma

Varga Máté: Időt c. alkotása mellé

Ma is, ahogy minden reggel, arra készült, hogy leugrik a sarki pékségbe reggeliért, és kávét meg csokoládés crossiant-t kér, mint általában, és ahogy az lenni szokott, nem bírja kivárni, míg visszaér a lakásba, már útközben beleharap a gőzölgő vajas süteménybe, de ügyel, hogy a kabátja ne legyen morzsás, így is zavarban van, hogy teletömött pofával járkál, pláne, ha egy jókora falat után elkapja a szembejövő pillantását, amiből ki tudja olvasni, hogy a csokoládé pontosan mekkora foltban terült szét az arcán, csak az orra hegyére jutott egy kevés, vagy az állán is sikerült teljesen szétkennie.

Majd, belépve a lépcsőházba, köszön a földszinten lakó özvegyasszonynak, aki mindig ilyenkor indul a temetőbe, a férje sírjára visz pár szál fehér rózsát, ő is ilyet kapott tőle, míg élt, szokta mondani, aztán a lépcsőfordulóhoz ér, s itt válik el egyik nap a többitől, mert az új lakó, egy fiatal vörös hajzuhatag, ekkor siet le az emeletről, tűsarkainak csattogására felelnek a falak, s ő csak halkan mer neki köszönni, a lány viszont hangosan válaszol, s ez is visszaverődik a falakról, a jónapotok egymásban visszhangzó távolsága. És a távolságon túli érzékeny tapogatózás, mely a hangszín legfinomabb árnyalatait is képes elkülöníteni a személyiség egy-egy árulkodó megnyilvánulása után kutatva, úgy, hogy mindeközben saját magából a lehető legkevesebbet mutassa, arcának rezdülését és mozdulatait a semlegességig visszafogva.

De olyan is volt, hogy lifttel jött, és akkor épp, hogy elkerülték egymást, vagy majdnem összeütköztek, ami egy alkalommal különösen kellemetlen volt, mikor a csokoládés töltelék végigfolyt az állán, és éppen azon volt, hogy letörölje, de zsebkendőt természetesen egyik zsebében sem talált, s a lány pontosan ekkor lépett ki a liftből, és kis híján nekiment, ő pedig, minthogy tele volt a szája, még elnézést sem tudott kérni, amiért rossz helyen állt meg, s ezért azóta apró falatokat harap, s gondosan megtörli a száját, mielőtt a szerelvényhez ér.

Előfordul azonban, hogy felesleges minden elővigyázatosság, fokozott készültség a viszontlátásra, amely állkapocsizmaitól a nagylábujjáig bizsergésben tartja, mert van, hogy egyszerűen nem jön, sem gyalog, sem lifttel, s akkor hiába várja, és tűnődhet rajta, miért várja egyáltalán?, vagy az utolsó pillanatban mégis csattan a csizma, döccen a lift, s ekkor meg mire ez a nagy megkönnyebbülés?

Ha egyszer nincs közük egymáshoz.

S a véletlenül egymáson fennakadó pillantások sem utalnak egy mélyebb kapcsolódás lehetőségére.

A szemközti szempár csak azért csillan hűvösen, mert hűvösen csillan.

Párhuzamos dimenziókban vannak egymás mellett.

Ki-ki a saját idejében.

Ezek a dimenziók pedig mintha csak a kapcsolódás pillanatában tudnának összecsúszni, egymással azonossá válni, úgy, ahogy egyenesek találkoznak a végtelenben. S akkor talán az azonosságban nyer értelmet az idő.

Ő pedig elvesztegeti az idejét a különállásával.

De ahhoz, hogy feloldja ezt az elszigeteltséget, a másikat kellene maga felé hajlítani, meggörbíteni a terét, de ahhoz nincs elég vonzereje. Vagy bátorsága.

Akkor pedig a gyávasága keres megfelelő indokot a cselekvésképtelenségére.

Visszamegy a lakásába, dolgozni indul, hétköznapi rítusokkal a mozdulat felületén tartja gondolatait. S mindemögött ott van az az érzet, mintha lenne egy mélyebb valóság, pince az élettér alatt, egy sarokba száműzött konduló órával.

Amelyet a munka képes egy időre elhallgattatni.

S a ritmus, hogy mindig ugyanazon az úton indul hazafelé.

Ahol aznap egy maroknyi ember kivált a tömegből.

Amikor az első lövések eldördültek, még nem tört ki a pánik. A járókelők a tompa valószínűtlenség állapotában haladtak tovább, engedelmeskedve a rutinnak, és a tömegvonzásnak, valahol az érzékelés, és hit ellentmondásának határán billegve, mikor az agy még tiltakozik, nem akarja felfogni a valóságot.

Akár annak árán sem, hogy ezzel értékes pillanatokat veszít, amit menekülésre fordíthatna.

Kellett hozzá a második sorozat, az aszfaltra ömlő vér látványa, hogy az igazság utat fúrjon a tudatig.

Akkor most tényleg az történik, amit látok.

Hogy aztán a menekülés ösztöne vegye át az irányítást.

És a felszabaduló adrenalin még akkor is mozgásban tartsa az izmokat, cselekvésre késztessen, ha semmi esély sincs már a túlélésre.

Hát akkor, ennyit ér.

A híreket nézte, és arra gondolt, hogy ennyit ér.

És ha ő ennyit ér, ha csak ennyi az egész, akkor tényleg nem értékelte eléggé az időt. S hogy aznap egy másik úton ment hazafelé, azt remélve, hogy a lány is arról jön, és kárpótlásul az elmaradt reggeli találkozásért, most vethet rá egy pillantást, mindezt a véletlennek köszönheti.

Ahogy azt is, hogy most itt ül.

És nem tesz semmit.

Csak ül.

Itt, a televízió fényétől ütemesen villódzó szobában.

Talán mégis csinálni kellene valamit.

Kezdetnek, mondjuk, felállhatna.

Fordítás

Giuseppe Pitré: Az ékszerész

Egyszer volt hol nem volt, volt egy anya, akinek volt két fia és egy lánya. Férje már meghalt, a gyerekei éjt nappallá téve dolgoztak, hogy segítsenek neki. Egyszer a fiúk elmentek vadászni (tudniillik szerették az effajta szórakozást is), és este hoztak az anyjuknak egy tarkabarka madárkát, fején tollkoronával. Azt mondták neki:

– Anyánk, nézd ezt a madarat, neked hoztuk!

Másnap az asszony kitakarította a kalitkát, és gyöngyöt, gyémántot és drágaköveket talált benne. A meglepetéstől még a szája is tátva maradt. Fogta, és elvitte őket egy ékszerészhez.

– Mennyit ad ezekért a kincsekért?

Az ékszerész megnézte azokat, és elkezdett latolgatni:

– 300 garast!

– Áll az alku!

Másnap megint kitakarította a kalitkát, és ugyanaz történt: briliánsokat, gyémántokat és igazgyöngyöket talált. Elment az ékszerészhez és túladott rajtuk. A harmadik nap ismét. A negyediken is. A férfi kíváncsi volt, honnan jön ez a nagy gazdagság, és egy nap megkérdezte tőle:

– Nagyságos asszonyom, mondja már meg: honnan szerzi ezeket a dolgokat?

– Uram, van egy olyan madaram, ami gyémántokat és gyöngyöket kakál.

– Tényleg? Hát lánygyermeked van-e?

– Egy leányom van.

Erre az ékszerész:

– Aggylegény vagyok, hozzám adná-e?

– Miért is ne!

Egy hét se telt bele, már meg is szervezték az esküvőt; az anya nem bízta rá gyermekeire a madár kincseit. A lagzi után pár nappal folytatta a drágakövek gyűjtését; de az ékszerész soha sem részesült a fényűzésből, ezért egy alkalommal belébújt a kisördög, nyakon csípte, és megölte a madarat. Szegény asszony, látván a szörnyű gaztettet, nem tudta, mit tegyen.

– És most hova bújjak, ha hazaérnek a fiaim?

– Ne aggódjon, – mondta a vő – ha hazajönnek a sógoraim, mondja nekik, hogy a macska ragadta el. Vegyen egy másikat a piacon, és tegye be a kalitkába!

Az anyós így is tett. Mikor hazatértek a gyerekei, kérdőre vonták:

– Hát a madár hol van?

– Édes fiaim! Elkapta a macska és megölte! Én meg megfőztem, most ott van ni, a fazékban, de egyet se bánkódjatok, vettem egy ugyanolyat.

– Ó , te gyalázatos! – kiabálták a fiúk.

Bementek a konyhába, és mindannyian vettek maguknak egy darabot a madárból: a legnagyobb fiú a fejét tollastul, a legkisebb a máját, ezután elhagyták a szülői házat. Amikor kiértek a városból, az idősebb fivér elvonult dolgát végezni, és egy aranypénzzel teli erszényt kakált.

Mikor a város kapujához ért, az őrök megállították.

– Megállj!

– Ugyan miért?

– Ez a törvény: aki először lépi át a kaput, az lesz ennek a városnak a királya.

Fogták és megtették királynak.

Odaért a második fiú is, de sehol sem találta a bátyját. Betért egy fogadóba, elidőzött bent egy darabon, anélkül, hogy ki tudta volna deríteni, hova tűnt a testvére. Persze a legkevésbé sem gondolt arra, hogy a testvérét királlyá koronázták… Ő is aranyat és ezüstöt kakált, meggazdagodott és lovag lett: adták-vették a ruhákat, aranyláncokat, briliánsokat: valóságos csoda! Szemben vele egy lány lakott egy vén cseléddel. A fiatalok elkezdték egymásnak tenni a szépet, szó szót követett, annyira összemelegedtek, hogy végül eljegyezték egymást. A vőlegény óriási költségekbe verte magát, és a menyasszony nem bírta tovább, fúrta az oldalát a kíváncsiság, honnan jön ez a nagy gazdagság. Az az ostoba meg elárulta neki a titkot. A lány hívatta a cselédet, és elmesélt neki mindent töviről hegyire.

Mire az öregasszony ezt tanácsolta neki:

– Színlelj fájdalmat, aztán kérj tőle a Pellegrino hegyről vizet! Amikor megkapod, csinálj úgy, mintha meginnád, de ne igyál belőle; aztán délben keverd össze az étellel, és mikor látod, hogy kihányja a madár máját, te megeszed, így majd te kakálod ki az aranyat.

Ment minden, mint a karikacsapás. A fiú elájult, a feleség kivette a májat, megette, aranyat kakált, így hirtelen meggazdagodott. Egy nap aztán a vőlegény megfenyegette, hogy megöli, ha nem adja vissza neki a májat. Erre az öregasszony azt mondta a lánynak:

– Tudod, mit csinálj? A mezőn van egy bizonyos fűféle, szedj belőle, és készíts neki salátát. Azt akarja majd, hogy egyétek meg együtt, de ne menj bele: ahogy megeszi a salátát, azonnal szamárrá változik.

Másnap mondja a menyecske:

– Don Giovanni, miért ilyen rideg velem? Nem azért, mert tegnapelőtt azzal gyanusított meg, hogy már nem is szeretem magát? Hiszen jól tudja, hogy semmi sem változott! Kiránduljunk egyet!

Az meg szavainak hallatán fellelkesedett:

– Menjünk!

Amikor a mezőn bóklásztak, a nő összegyűjtötte a gyomokat, finom salátát készített, és nekiláttak falatozni. Az ebéd kellős közepén Don Giovanni szamárrá változott. A ravasz lány összekapkodta a dolgait, és visszaindult, otthagyván őt, mint egy kivert kutyát. Bánatában az állat mezőről mezőre kószált. Egy tábla végén talált egy másik fűfélét, megkóstolta, és újra olyan volt, mint előtte.

– Á, megvagyunk! – lelkendezett Don Giovanni.

Szedett egy maréknyit abból a növényből, ami állattá változtatta, és abból is egyet, ami visszaváltoztatta emberré, aztán elindult. Visszatért a városba, és bement a fogadóba. Amikor a leendő feleség meglátta, majd elájult, de ő elkezdte tenni a leánynak a szépet, az meg annyira örült, hogy még meg is ünnepelte a visszatértét. Három, négy nappal később Don Giovanni megfőzte neki azt a füvet, ami szamárrá változtat: jó nagy tálat készített, és elküldte a menyasszonyának, aki volt olyan bolond, hogy beleevett, és már az első falatnál szamárrá változott.

– Ááá, jól haladunk! – mondta Don Giovanni.

Elment, fogta a Pellegrino-hegyi vizet, megitatta a jószággal, aki így kihányta a májat. Megmosta, lenyelte, és megint aranyat kakált. Aztán fogott egy jó erős kötőféket, rátette a csacsira, és beállította szegény párát a malomba lisztet hordani, napi egy garasért.

Egy nap otthon a szamár elkezdett bőgni; meghallotta a cseléd, aki tudott mindenről:

– Szegény úrnőm… – mondta – De majd én segítek rajta!

Felöltözött, elment a palotához, és mindent elmesélt a királynak. Őfelsége elképedt, hívatta a molnárt az állattal és öccsével együtt. Úgy tett, mintha nem tudná, hogy Don Giovanni a testvére.

– Szóval miért is változtattad szamárrá ezt a lányt?

– Ó, Felség…Felséges uram ezt nem tudhatja…. – és elmesélt neki mindent.

– És te – mondta a király – nem ismersz fel?

– Nem, Felség!

– Hogyhogy nem? Hát nem tudod, hogy én vagyok a te fivéred?

– Ön, az én fivérem?

Ennyi volt! Felismerték és megölelték egymást.

Most pedig – mondta a király az öccsének – gondolkodjunk, mi legyen ezzel a szegény lánnyal? Változtassuk vissza! No, mivel tudod visszaváltoztatni?

– Van a mezőn egy bizonyos fűféle, ami… de…

– Nincs de. Menj, szedj belőle!

Mit volt mit tenni; elment, szedett a növényből, és a király szeme láttára odaadta az állatnak. A jószág megette, és az első falat után visszaváltozott emberré.

– Látod, milyen rosszul viselkedtél! – mondta az uralkodó a menyasszonynak. Most aztán vessünk ennek véget: itt a testvérem, házasodjatok össze, és legyetek boldogok!

A fiú elvette a lányt, aztán magukhoz vette az anyját, és mindannyian együtt éltek a palotában; a nagyobbik testvér, mint koronás király, a kisebbik, mint dúsgazdag herceg. Boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Fordítás

EJ Koh: Galambok

Reggel négykor egy katona vezetett el,
vonattal utaztunk, amely megállt egy katonai sátornál.

Húsz katonát vontak vissza a frontról, részegen, késsel a kezükben léptek a sátramba.

Tizennyolc voltam, amikor elvesztettem a méhemet.
A fiatalabb lányok sírtak, Anyu, anyu, ez fáj!

A szanitécek ott hagytak minket.
A sérült katonáknak viszont morfiumra volt szüksége.

Megragadták a ruhám, sírva, Nővér, nővér, lőjön le kérem!

Sajnáltam őket.
Beinjekcióztam testüket és elaludtak.

Mielőtt meghaltak, a katonák azt mondták,
Hitvesem, anyám, találkozzunk újra ezen a kegyhelyen.

Miután vége lett a háborúnak,
meglátogattam ezt a híres kegyhelyet, de nem volt más ott, csak fehér galambok.

Fordítás

James Joyce: Eveline

A lány az ablaknál ült, és nézte, ahogy az est sötétje bekúszik a sugárútra. Fejét a függönynek támasztotta, beszippantva az olcsó, poros vászon szagát. Fáradt volt.

Néhányan elsuhantak előtte az úton. A férfi az utca másik oldaláról épp hazafelé tartott, léptei kopogtak a betonon, majd zörögtek a salakos ösvényen az új, vörösre festett házak előtt. Egykor egy kis tisztás volt azon a helyen, ahol a lány minden este a többi gyerekkel játszott. Mindaddig, míg egy üzletember Belfastból meg nem vette ezt a területet, és házakat nem épített a rét helyére. Olyan házakat, amelyek még csak nem is hasonlítottak az ő apró, barna vityillójukra. Fényűzőek voltak, csodaszép cseréptetővel. A sugárúti gyerekek folyton ezen a réten játszottak, ott voltak Devinék, Waterék, Dunnék, a kis ügyefogyott Keogh, és a lány is, a testvéreivel. Ernest volt az egyetlen, aki soha nem játszott velük, ő mindig túl felnőtt volt ehhez. A lány apja gyakran üldözte el őket a tisztásról a kökény botjával. A kis ügyefogyott Keogh azonban mindig lesben állt, hogy jelezzen, amikor meglátja közeledni a férfit. A gyerekek ennek ellenére is nagyon önfeledtek voltak, amikor odakint játszhattak. A lány apja egyébiránt nem volt velejéig rossz ember, és ekkoriban még az édesanyja is életben volt. Régen történt mindez. Testvéreivel már felnőttek voltak, amikor anyjuk eltávozott tőlük. Aztán Tizzie Dunn is meghalt, Waterék pedig visszamentek Angliába. Minden megváltozott. És most Eveline számára is elérkezett az idő, hogy elhagyja otthonát.

Otthon! Körbenézett a szobán, tekintetével elidőzött az ismerős kacatokon. Sok éven keresztül számtalanszor leporolta ezeket a tárgyakat, és mindvégig azon csodálkozott, vajon honnan jöhet ez a temérdek por. Meglehet, soha többé nem fogja látni e kedves dolgokat. Álmában sem gondolta volna, hogy egyszer majd el kell szakadnia tőlük. Pillantása a törött harmónium fölött lógó sárga fotóra tévedt, amelyről egy pap arcképe nézett vissza rá. Egyszer sem gondolkodott el rajta, vajon mi lehet a neve ennek az embernek. Azt tudta, hogy ez a pap az apja barátja volt, és hogy a férfi ahányszor csak megmutatta a portrét egy látogatónak, mindig csupán annyit fűzött hozzá: „Ő most épp Melbourne-ben van”.

Eveline ízlelgette a gondolatot, hogy elhagyja otthonát. Bölcs döntés ez? Próbálta minden oldalról körbejárni a kérdést. Ezen a helyen mindig volt számára menedék és étel, itt voltak neki azok, akiket egész életében ismert. Persze keményen kellett dolgoznia otthon és a munkájában egyaránt. Mit fognak majd mondani az üzletben, ha rájönnek, hogy a lány eltűnt a városból? Talán eleinte bolondnak nevezik majd, aztán nyilvánvalóan feladnak egy hirdetést, és betöltik a helyét valaki mással. Miss Gavan kétség kívül boldog lesz a hírtől. Neki mindig is volt valami megjegyzése Eveline számára, különösen akkor, amikor tudta, hogy mások is figyelnek: „Hill kisasszony, nem látja, hogy itt emberek várakoznak?”; „Hill kisasszony, kérem, tegyen úgy, mintha még élne!”

Minden bizonnyal, Eveline nem fog túl sok könnycseppet elhullajtani a munkahelye miatt.

Átjárta a remény, hogy új otthonában, egy ismeretlen országban már egészen máshogy alakul majd az élete. Aztán talán férjhez is megy. Az emberek tisztelettel viselkednek majd vele szemben. Nem fogják úgy kezelni, ahogyan az anyját. Bár már tizenkilenc is elmúlt, olykor még mindig veszélyben érezte magát az apja kíméletlensége miatt. A puszta gondolatába is beleremegett. Amíg gyerekek voltak, soha nem bántotta őt úgy, mint Harryt vagy Ernestet, hiszen mégis csak egy kislány volt. Később aztán annál durvábban kezdte el őt is fenyegetni, mocskos, rideg szavakat köpve a lány felé. Senki nem volt, aki megvédhette volna. Ernest meghalt, és Harry, aki az egyháznak dolgozott, többnyire úton volt valahol az országban. A visszafordíthatatlan perpatvar a pénz miatt, ami már állandó programja volt a vasárnap estéknek, annyira kimerítette Eveline-t, hogy gyakran már szólni sem volt ereje. A lány mind egy szálig odaadta vagyonát édesapjának. Harry is mindig annyi pénzt küldött haza, amennyit csak tudott. A gyerekek ellenben soha nem kaptak semmit az apjuktól. A férfi folyton azt hajtogatta, hogy Eveline olyannyira mihaszna, hogy, ha akár egy shillinget is adna neki nehezen összekuporgatott pénzéből, a lány biztosan eltékozolná azt. A vita vége azonban mindig ugyanaz volt. Apja végül megkérte a lányt, hogy menjen, és szerezze be a vasárnapi ebédhez valót. Eveline-nek ekkor olyan gyorsan kellett elrohannia, ahogyan csak a lába bírta, hogy el tudja végezni a bevásárlást, mielőtt még édesapja meggondolja magát. Fekete bőr tárcáját görcsösen kezében szorítva vágott keresztül a ködös utcákon, gondolatai nyomasztó súlya alatt. Nagyon keményen kellett küzdenie, hogy összetartsa a háztartást. Minden nap meg kellett bizonyosodnia róla, hogy két kis testvére rendben eljut az iskolába és nem üres a gyomruk. Kemény munka volt – és persze kemény élet – de most, hogy elhagyni készült mindezt, mégsem tartotta olyan tűrhetetlennek.

Arra készült, hogy felfedezzen egy egészen más világot Frank mellett. Frank nagyon kedves volt, emberséges és nagylelkű. Eltervezték, hogy hajóra szállnak, összeházasodnak, és Buenos Ayresben élnek majd. Visszaemlékezett az első pillanatra, amikor látta a férfit. Egy kis házban szállt meg a főutcán, ahol Eveline gyakran sétálgatott. Mintha csak néhány hete történt volna. Frank ott állt a kapunál, csúcsos kalapja hátracsúszott a fején, és haja kuszán repkedett bronz-színű arca előtt. Aztán lassacskán megismerték egymást. Gyakran találkoztak az üzletnél, ahol Eveline dolgozott, és Frank minden este merengve bámulta, ahogyan a lány hazafelé ballag. Egyszer még színházba is elvitte, hogy megnézzék A bohém lányt. Eveline mindvégig tűkön ült, amiért olyan előkelő helyük volt, az, hogy Frank mellett lehetett, csak tovább növelte izgalmát. A férfi rajongott a zenéért, olykor kicsit énekelgetett is szíve választottjának. Az emberek sutyorogtak róluk, mindenki tudta, hogy ők ketten kerülgetik egymást, és amikor Frank nyilvánosan folyton egy leánykáról énekelt, aki egy matrózba szerelmes, Eveline mindig kellemesen zavarba jött. A fiú babácskának hívta őt, csak úgy viccből. Eveline eleinte kalandként fogta fel, hogy végre van egy barátja, de egy idő után elkezdte igazán kedvelni a fiút. Frank korábban matrózként szolgált egy Kanada felé haladó hajó fedélzetén, és mindig akadt egy meséje a lány számára távoli országokról és csodálatos városokról. Felsorolta Eveline-nek az összes hajó nevét, amin valaha dolgozott, és sorra vett minden feladatot, amit egy tengerésznek el kell végeznie. Elbeszélte, ahogyan keresztülhajózott a Magellán-szoroson, és történeteket mondott a szörnyűséges patagóniai indiánokról. Eveline apja természetesen tudomást szerzett a viszonyról, és megtiltotta lányának, hogy akár csak egy szót is váltson ezzel a férfival.

– Ismerem már ezeket a tengerész manusokat! – hajtogatta újra és újra

Ettől kezdve titokban kellett találkoznia szerelmével.

Az éjszaka sötétje egyre mélyebben telepedett a sugárútra. A két levél, ami Eveline ölében hevert, kezdett elhomályosulni a lány szemei előtt. Az egyiket Harrynek szánta, a másikat az édesapjának. Mindig is Ernest volt a kedvenc bátyja, de Harryt is nagyon szerette. Az édesapja egyre csak öregebb lesz – gondolt bele – biztosan hiányolni fogja a lányát. Néha egészen kedves is tudott lenni. Nem is olyan rég, amikor Eveline egy napra ágynak esett, édesapja mellé ült, és egy kísértet históriát olvasott fel neki, majd pirítóst készített a tűznél. Egy másik nap, amikor az édesanyja még élt, elmentek együtt piknikezni a Howth dombra. Visszaemlékezett, ahogyan az apja feltette fejére az édesanyja kalapját, csak, hogy megnevettesse a gyerekeket.

Eveline ideje lassacskán fogytán volt, de még mindig az ablaknál ült, fejét a függönynek támasztotta, beszippantva az olcsó, poros vászon szagát. Valahol messze a sugárúton orgona hangját hallotta felcsendülni. Ez a hang az édesanyjának tett ígéretére emlékeztette. Arra az ígéretre, miszerint mindaddig összetartja majd az otthonukat, ameddig csak bírja. Emlékezett az anyja utolsó éjszakájára, amit még velük töltött. Úgy érezte, újra ott van a sötét, zárt szobában a nappali másik oldalán, és odakintről ugyanaz a szomorú, olasz dallam szűrődik be, mint aznap. Azon az estén, az orgonán játszó férfinak adtak egy hat pennyst és elzavarták a ház elől. Emlékezett, ahogyan az apja a betegszoba ajtófélfáját támasztva csak ennyit mormogott:

– Ezek az átkozott olaszok! Már megint itt lebzselnek!

Ahogyan édesanyja fájdalommal teli látványán elmélkedett, eszébe jutottak a szavak, amiket utolsó lélegzetvételével mondott. A végső őrület volt ez, amely pontot tett a mindennapos szenvedés végére. Beleborzongott, amikor újra hallotta édesanyja hangját, folyton ugyanazt a mondatot ismételgetve, tébolyult rögeszmével:

– Vége az örömöknek, már csak a szenvedés marad!

Eveline nyomasztó rettegést érezve ugrott fel az ablak mellől. Menekülni! El kell menekülnie innen! Frank megmentheti őt. Neki adja az életét, és talán a szerelmét is. Élni akart! Miért kellene boldogtalannak lennie? Minden joga megvan a boldogsághoz. Frank karjaiban olyan biztonságban lesz, mint egy kismadár a kalitkában. Frank megmentheti őt.

A lány a kikötő északi falánál állt, a ködfüggöny előtt. Frank a kezeit fogta, és Eveline tudta, hogy éppen beszél hozzá, hogy valamit az utazásról ismételget neki újra és újra, de nem jutottak el hozzá a szavak. Az állomás tele volt katonákkal, akik barna táskákat cipeltek. A raktár széles ajtóin keresztül futó pillantást vetett a hajó fekete rakományára, amely nagy csomókban hevert a rakpart fala mellett. Látta a megvilágított hajóablakokat. Nem válaszolt semmit. Érezte, ahogyan arcából kifut a vér és átjárja a dermesztő hideg. Istenhez imádkozott, hogy végre vezesse őt ki az aggodalom útvesztőjéből, hogy mutassa meg neki, mi a valódi kötelessége. A hajó felől érkező gyászos sípszó élesen hatolt a gyenge ködbe. Hogyha most elmegy, holnap már a tengeren lehet Frankkel, Buenos Ayres felé szelve a habokat. Az utazásuk már le volt foglalva. Visszaléphet még mindazok után, amit a férfi érte tett? Az aggodalom átjárta a testét, ajkait néma, heves imádkozásra nyitotta.

Úgy érezte mintha valaki vadul kolompolna a szívében. Érezte, ahogyan Frank megragadja a kezét:

– Gyere! – szólt a férfi

A világ összes tengere ott háborgott a lányban. Úgy érezte, Frank a habok közé rántja őt, majd engedi belefulladni. Mindkét kezével a vas korlátba kapaszkodott.

– Gyere! – Ismételte Frank

Nem! Nem! Nem! Az lehetetlen! Kétségbeesetten markolta a hideg fémet. Gyötrelmes zokogás szakadt ki belőle.

– Eveline! Evvy!

Frank átsietett a korláton, újra és újra kérlelve a lányt, hogy kövesse őt. Eveline üvöltött vele, arra kérte, hogy hagyja őt ott, de Frank nem adta fel. Eveline fehér kis arcát a férfihez szorította, mozdulatlanul, szótlanul, akárcsak egy magatehetetlen madárka. A szemeiből nem sugárzott többé sem szerelem, sem búcsú, sem felismerés.

Próza

Az utolsó dohányos

Én vagyok az utolsó dohányos. A nagypapi az oka, sose gyújtott rá. Fiatalon hegedűművész szeretett volna lenni és valakitől azt hallotta, hogy a cigitől remeg az ember keze – baromság.

Végül is nem lett hegedűművész, de azután se gyújtott rá. Egész életében.

Én vagyok az utolsó dohányos. Annyi ventilátorom van, hogy minden elsején rágyújtok, mielőtt megnézem a villanyszámlát. Annyi légfrissítőt, öblítőt, dezodort, szájvizet, mentolos cukrot és rágót használok, hogy minden hónapban megdobnak egy tucat kuponnal. Nagyobb ünnepek előtt takaros kis ajándékcsomagokkal.

Én vagyok az utolsó dohányos. Mit is mondhatnék nektek erről… Amikor felnyitod a dobozt, feltéped az ezüstpapírt és látod, ahogy szépen rendben sorakoznak a kis halálkatonák, várva, hogy melyikük lesz az első, amelyik küldetésre indulhat. Mindig ugyanarra a küldetésre. A cigiddel együtt parázsló fényponttá válni az éjszakában – ha nem tudjátok milyen, nem érthetitek.

Tudod, hogy a csoffadt kis bűzrudak azért olyan, szabályosak takarosak és tiszták, mert meg akarnak ölni. De miért érdekeljen? Végül is, az élet, ami megöl, nem?

* * *

Apám dohányzott. Kisiskoláskoromban mikor megjött a melóból: vacsora után leült a ház elé a lépcsőre, rágyújtott és nézte, ahogy a fecskék kergetőznek az égen. Néha odaültem mellé és megmutattam neki a biosz könyvemben, hogy, hogy néz ki egy dohányos ember tüdeje. Igazából azt szerettem volna elmondani neki, hogy mi volt a suliban. De nem nagyon volt fogékony rám. Később meg kamasz lettem és már én nem voltam fogékony őrá. Van ez így.

Amúgy tetszett a füst édeskés illata.

– Én nagyon hülye voltam fiatalon, hogy rászoktam. Te majd ne szokj rá, jó? – mondogatta néha.

Ott volt ugye kamaszkorunk nagy kedvence: az önporladó dohány. Ami a vákuum csomagolás felbontása után először hetvenkét, utána negyvennyolc, majd huszonnégy, majd tizenkettő, majd hat, végül egy órával később teljesen használhatatlan száraz porrá esett szét. (Persze voltak trükkök: a legegyszerűbbhez egy nejlon ágyneműtartó vákuumzsák meg egy porszívó kellett. Magam is műveltem.)

Aztán később jöttek a zárt rendszerű dohányzó maszkok. Voltak, akik azt hitték evvel majd megoldódik a dolog, merthogy nem bocsájtottak ki füstöt. De túl nagyok és drágák voltak, (az enyém a fele fizetésembe volt anno), nem volt kényelmes őket hordozni. Meg hülye érzés volt maszkban beszélgetni. Nagyon sok vicces helyzetet okoztak, meg verekedéseket a krimók előtt. Takarta az ember arcát, hogy milyen pofát vág, csak szemeid látszottak. Szóval kimentek a divatból, mint a barna üveges sör, a többit meg úgyis tudjátok…

* * *

A nővérem is büdös bagós volt egész életében. Amikor elvitte a Szerv egy Leszoktató Intézetbe és a dílerem is eltűnt a föld színéről egy ideje… – szóval gondoltam ideje leállni. Gondoltam kéne valami elfoglaltság, valami hobbi, ami leköt. Ki is találtam, hogy elkezdem kitatarozni a nagyszüleim üresen álló házát, kinn a végen. Vettem szerszámokat, meg néztem oktató videókat a YouTube-on. Meg minden. Nem volt rossz móka, csak sok volt a por.

Éppen a tetőgerendákat vizsgáltam meg a padláson, amikor felfedeztem. A tűzfal belső oldalához volt pakolva. Valaki autóponyvával takarta le. Tizenhat műanyagláda volt. Olyan rolli kocsis, amivel kamionokba pakolják az élelmiszert. Első osztályú kolumbiai dohány volt bennük. Alutasakokban, nagy zöld pecséttel.

A nagypapi végül is nem lett hegedűművész, kávézót nyitott a korzón. Az egyik kávéba rakták a perzselt dohányt, mint ízfokozót. Argentin dohánykávé – így hívták. Fogalmam nincs, hogy mit keresett a tizenhat láda a padláson. (Talán a maffiának akarták eladni.) De szerintem a nagypapi csak simán megfeledkezett róla – hibbant volt már vénségére. Akárhogy is volt megpecsételte a további sorsomat. Kimatekoztam: átlagosan napi három szállal számolva, kb. egy láda = egy év. Ha takarékoskodom, és jól letüdőzöm – akkor másfél.

* * *

Én voltam az utolsó dohányos. A tizenegyedik ládánál tartottam. Olyan napsütéses hűvös reggel volt. Harapni lehetett a levegőt. Az étterem tornáca mellett elhaladva megcsapta az orrom a sülő hús és a fűszerek illata, gomolygó zsíros párafelhővel ostromolta a járdát a grillpult felől. Reggeliztem ugyan, de kicsit megrándult a gyomrom. A zöldséges stand fölött éppen kihúzta a ponyvát a horgászkalapos széles tenyerű zöldséges. A rekeszek fölött a kis rádióból Johnny Cash szólt. Az a szám, amiben a fickó frissen szabadul a sittről és a vonaton tart a város felé:

I bet there’s rich folks eating in a fancy dining car
They’re probably drinkin’ coffee and smoking big cigars.

Egy éles sikolyt hallottam, valaki mellettem elájult, a kereszteződésben két autó összeütközött, mindenki engem néz – akkor jöttem rá, hogy fényes nappal rágyújtottam az utcán. A cigi kiesett a számból, amikor egy mazsorett pálca képen vágott. Felhasította az arcom. Egy tini lányé volt – reggel hét múlt, suliba mehettek épp. A bordáim közé egy sétapálca feje robbant, egy bajszos ősz hajú fószeré volt. Egy jólfésült srác kikapta a banyatankot a megállóban ácsorgó egyik vénasszony elől és kettőt-hármat taszított vele rajtam, amíg a földre nem kerültem. A cigim a földön, próbáltam érte nyúlni mielőtt eltaposnák, de egy fekete kocka cipősarok a kézfejemre lépett és ránehezedik, hallottam a ropogást mikor eltörtek az apró csontok. Egy babakocsis nő kezében sokkoló villant… utána minden zavarossá vált: állati félelmet éreztem, amíg véget nem ért valami révület.

Csak álltak fölöttem és néztek. Talán meglepődtek, hogy az én vérem is ugyanolyan, vagy féltek, hogy mérgezést kapnak tőle, ha rájuk fröccsen. Gondoltam elfutok, de a térdhajlatomban eltépte az inakat a kampós végű bot, amivel a ponyvát kihúzzák. Egy fa tövébe vonszoltam magam a járdáról és nekitámasztottam a hátam. Szeretnék levegőt szívni, de egyre nehezebb hozzájutni. A nyárs, amin a saslikot sütik átszúrta a jobb tüdőmet, sípol és lassan megtelik vérrel. Pedig bírtam azt a pincért, általában adtam neki borravalót. Nem sokat, de azért adtam.

Már melegebb kicsit a reggel, a nap átsüt a fa ágai közt az arcomra. Jól esik a napfény, csak kéne egy cigi. Eszembe jut, hogy egy kibelezett tollszárban még eldugtam egyet. Fél kézzel kicsit nehéz szétcsavarni, de a vákuumfóliát már könnyebben feltépem a fogammal – már valahogy nem izgat, ha kiszagolják a kutyák. A számba veszem és meggyújtom. Jó érzés, ahogy a füst átjárja a tüdőmet, csak muszáj két slukk között felköhögnöm egy kis vért.

Jó-jó, tudom – Rá van írva, hogy öl. Csak nem hittem, hogy ilyen hamar.

Próza

A szerkesztő válaszol

From: rainagain78@gmail.com
To: lkaresz@outlook.com
Sent: Friday, October 16, 2015 1:12 PM
Subject: Re: Kézirat

Szevasz!

Elolvastam a kéziratot. Figyelj, mivel tíz éve vagyok a szerkesztőd, megírom őszintén: ennél sokkal erősebb anyagot vártam tőled. Komolyan azt akarod, hogy ezt kiadjuk? Kezdjük a stílussal: az elején nekiálltam bejelölgetni az olyan gyöngyszemeket, mint „horgaseszű” meg „jólábvértes”, de aztán besokalltam. Talán könnyebben csúszott volna a szöveg, ha lett volna annyi söröm, mint ahányszor leírtad, hogy „szárnyas szavakat szólt”. Lehet, hogy eddig is jobban fel kellett volna lépnem a klasszikus-mániád ellen, mert úgy néz ki, kezd az agyadra menni a dolog. De komolyan, mit akarsz elérni ezzel a verses cuccal? Mit tesz ez hozzá a sztorihoz? Mert nekem simán csak modorosnak tűnik. Amúgy is iszonyúan túlírtad az egészet, vagy százezer karit ki kéne húzni, hogy fogyasztható legyen.

Aztán ott ez az egész háború, meg a hősök. Azt értem, hogy fantasy világ, de akkor is erősen klisés. És ha már a világépítésnél tartunk, sokkal több infó kéne, mert így nem tűnik logikusnak. Pontosan milyen képességekkel rendelkeznek az istenek, mik a mágia törvényei? Hogyan hat mindez arra a társadalomra, ami a földi múltra hasonlít? Ez érdekes lenne, de az egész háttérvilágot úgy elnagyoltad, mintha megúszásra játszanál, pedig nem jellemző rád.

A szereplőkkel is sok bajom volt, szerintem nem igazán érezted őket, eléggé sablonosak. Kezdjük a csajjal, aki gyönyörű, tökéletes, stb. Anno az írós fórumokon az ilyenre azt mondtuk, Mary Sue. Remélem, nem valamelyik régi fanficedből húztad elő, mert az tuti, hogy a kiadónak nem hiányzik egy Twilight – Ötven árnyalat botrány. A srác karaktere is elbírt volna több egyedi vonást, mert kb. annyi jön át, hogy lobbanékony és büszke, de jó barát. Ugye érzed, mi a gond?

Azt se értettem, miért nem varrod el rendesen a szálakat. Egyrészt nem a legeredetibb, hogy egy temetéssel zárul a sztori, másrészt mi van a várossal? Elfoglalták? Mi van a sráccal, aki kinyír mindenkit, aztán megjósolják, hogy ő is meghal? Figyelj, ha a folytatáson gondolkodsz, azt inkább ne: sajna ez nem olyan sztori lesz, hogy az olvasók rohanjanak a boltba a következő részért.

Na, írj valamit, amivel megnyugtatsz, mert kicsit felment a vérnyomásom.

Peti

Ui. A címet nem értem, és az olvasók se fogják. Kéne valami ütősebb.

* * *

From: lkaresz@outlook.com
To: rainagain78@gmail.com
Sent: Friday, October 16, 2015 1:16 PM
Subject: Re: Kézirat

Peti, ne haragudj, kutatáshoz szedtem le az Iliászt, véletlenül csatoltam. Megy a kézirat.

Üdv:

Karesz

Próza

Hókifli

Örült, hogy sikerült felszállnia a vonatra. Nem keresgélt sokat hely után, a legelső fülkének a legszélére bevetődött. Így most már a nyolcfős fülkében négyen utaztak. Ketten a menetiránynak megfelelő oldalban ültek, ők szabták a szimmetriát. A másodosztály vörös, műbőr ülésein nincsenek kiemelt helyek. Amint leült, az a terület az övé lett. Kétembernyi helyet elfoglalva terpeszkedik. Az olcsó, barna szövetnadrág alatt, feltűnően kacsintott fel a hasított bőr Adidas átmeneti. A színek illenek egymáshoz: sötétbarna cipő, árnyalatnyi különbséggel, ugyanaz a színű nadrág. Az ing halvány citromsárga és apró fekete kockák díszelegnek rajta. Hamarabb észre lehet venni a bal karján csillogó Taghauier karórát. A cipőhöz illő, vastag bőrszíjon foglal helyet az óraszerkezet. Hangosan jelzi a másodpercek múlását. A másfél órás út helyett, ötezer-négyszáz másodpercet tölt el a fülkében. Egy, egy, egy. Tömzsi ujjaival addig piszkálja az óráját, amíg a fülledt melegben, állát leszegezve el nem alszik. Csak a hegyes körmei tartják az ujjait az órán. Fél centiméteres hosszúságú, egészséges, egyenesre reszelt körmök. Az arcát az ujjbegyét hanyagul, a körmeivel vakarja meg. A vonatfülkét betöltik az egyenkénti köröm sercenések. Minden csikaráskor megrándul a szemben ülő asszony ráncos homloka. A rándulások külön-külön aktiválják a ráncokat. Egy karcolás, egy ránc mozdulat. Meghatározott időközönként történik meg a vakaródzás. A körmei alól ilyenkor fehér por hullik a fakó ingére. A lélegzetvétellel teszi láthatóvá a port a mellkasán, azokat a mély sóhajtások keringetik az öt négyzetméteren. Az arca fehérlik, a körme alatt egyre kevesebb van. Miközben álmában megrándul, leesik a földre a porcukros zacskó. Légmentesen zárható, így nem ködösíti be a fülkét. A pukkanásra felriad, majd a látottakról keres visszaigazoló pillantásokat. Az asszony nem hallotta, az egyetemista lány beletemetkezett a műszaki vizsgatételekbe. Felvette a körülbelül egy kilót nyomó zacskót a földről, visszarejtette a táskája alá. A táskája szintén barna színű volt, egyszerű, bőr, elől zárható, hatalmas csatos oldaltáska. A sínek egyenetlensége miatt a zacskó minden rázkódással közelebb került az ülés széléhez, ismét leesett. A férfi felvette, beletette a táskájába. Ugyanolyan méretű és tartalmú zacskók sorakoztak benne. Azaz egy darab már nem fért bele. Az utazás során számtalanszor beleszippantott, majd megvakarta az orrát. A körme alól szitálva értek földet a szemcsék. A fekete keretes szemüvege aránytalanul nagy volt az arcához képest, így nem lehetett látni, hogy csukva van-e a szeme, vagy csak lefelé néz. Nézi a cipőjét, az óráját, a táskáját, a zacskót maga mellett. Az őszinteség elhanyagolható. Alaposan leellenőrzi a dózisokat. Megtapintva mindegyik ugyanakkora. Az állomás tábláját meglátva felpattan, de a sietségből kimerevülve illedelmesen elköszön. A zsebéből egy félig teli zacskó esett ki, apró gömböket eresztve a padlóra.
Az idegen leszállt a vonatról, a fehérséget maga mögött hagyta. Másnap hóembert építettünk.

Vers

Tudat bűn

A jégmezőn az anyák frenetikusan vannak
elrendezve. Sorban nyögnek gennyt,
ha nálad akár egy is, mint égett hús szaga,
füstkarikát táncol.
Ez a perfekció gyújt szént szemidegen.
Ez a szenvedély borít földdel most,
de majd, ha elér a Nap.
Változnak, jönnek, távoznak.
Az idő mocskos töméseit
fúrni már nem lehet,
csak puha nyelv simítja őket
oda nem illő nyál helyett vérével.
Bohóc és macska vigyorán át ível.
Nem. Rajta keresztül megy át a valóság.
A hányadékban fellelhető piócák
végigcsúszdáznak az elhagyott tereken,
torokon, és még mindig érzem lenyomatukat.
Mohóság lenne ezt hinni vagy értelmezni,
de az igazság a kezemben gyerek gégedarab.
Megmásíthatatlan női hangok az éjszakban.

Vers

Psziché

Azt hiszem őrültté lettél.
Megtébolyult szemedről
a Viktoriánus kori
koponyalékelés jut tudatomra,
mégis eltér a módszer hajlamától
könnyed könnyed langyos cirkulációja.
Vegyes kínnal felborzolt idegen,
idegen társ vagyok melletted,
de érzem, úgy ötven év múlva,
ha apró kezeid nem én fogom,
de sárga ház szoros zakója,
talán felismered, talán nem, hogy
vágyódásom kebled üres mivolta
és fejbőröd alatti kanyargós
csatornarendszere iránt
nem volt ugyanaz,
mégis mindent jelentett nekem.
De most csak találgatsz jó esetben,
amiért bolondnak tartalak,
pedig itt mindenki ilyen egy kicsit,
szóval ne érezd magad elhagyottnak.
Lesz még egyszer reményed,
késsel karcolt vérveszteséged.
De addig, míg lényed az ördöggel,
vagyis G. kisasszony szerint velem táplálkozik,
nem fogom szexuális komplexed
az erkölcs előnyére fordítani.
Elmebeteg vagy ha velem,
ha nélkülem, akkor is.

Vers

Gyerekdal

A szekrényből, vagy az ágy alól te sose jöjj elő, te sose mássz,
ha jó vagyok egyébként, honnan is érsz elém,
te fura árny, te vasorrú, te zombilény.
Nem akarom, ha bebújok a fal mögé, hogy idenézz,
becsukom szemem és ne érj el, ahogy elfutok újra,
ha vér szaga s ha babahús bevadítana, vén banya.
S te se zavarj, mikor eljön az éjszakám, kihuny a fény,
– mikor úgyse vigyázna rám, aki ha itt van is óvni, de nem figyel–
ne vicsorogj takarómra te hullafej.
Ma a paplanból ki se látszhatok, ha dideregve ér e csuda állapot,
hiszem a nagy mesét, ha jön a félelem, hogy aki sért aki bánt,
az a jó nekem.

Vers

Testbe be

Mindenkor meztelen testen hallgatózunk,
tüdősusogást, ahogy egyre szaporább
léptekkel közeledik valami
megnevezhetetlen dobbanás,
a második
bordád alatt húzódik,
de az első sem én vagyok,
ahogy lassan, párhuzamosan
kopogtatsz hideg ujjakkal
csigolyáim mentén,
hátha beengedlek
egy melegebb vérkörbe
folyik majd mindaz,
ami tegnap még salak volt.

Vers

Hullás

Kék és fekete
szagok lengnek,
japánkertet rajzolnak
lassacskán a foltok.
Gondolj valami másra,
képzelj erdőt,
fákat, leveleket,
vadvirágot, ahogy illik.
Ne lélegezz olyan szaporán,
válassz ki egy pontot a falon,
koncentrálj.
Csak nézed a tenyerem,
megpróbálod kiolvasni
a menekülési útvonalat,
de önmagába tér itt vissza
minden egyes folyamat.
A tegnap ablakán
dörömbölnek ma is,
ropog az üveg,
de te csak fuss előre
– persze csak gondolatban.
Nem hibáztatlak érte,
ha szebbnek képzeled,
mint egy hipózott kád,
olyan ez a változás,
feküdj bele,
engedd el magad,
lebegj a térben,
ahogy átölel a langyos folyadék
tartósítva néhány eszmét
az útókor lágy szájízének.
Most érzel egy enyhe szúrást,
lelassulnak a képek,
nehezedik a levegő,
elfogynak az illatok,
vákuumként szippant
a nihil magába.
Végül mind kihűlünk.
Márványasztalon.