Category Archives: Montázs

Montázs

A Biztos pont

A frissen főtt kávé illata terítette be a negyvenes üzletasszony, Marton Dorka konyháját, majd lassan tovaterjedt a többi helyiségbe is, hogy megpróbáljon beivódni a függönyökbe, de esélye sem volt a cigarettafüst szagával szemben, amely már jó ideje befészkelte magát.

Dorka kitöltötte barátnőinek, Amandának és Dzsenifernek a kávét a csészébe, ízesítette ízlésük szerint, majd kekszet helyezett a kistányérokra.

Barátnői ötvenes éveiket taposták, de nem látszott rajtuk a kor, a házilag is alkalmazható botox és szilikon-injekcióknak köszönhetően, a korukkal együtt az eredeti arcuk is rég eltűnt. Jelenleg alig várták, hogy Dorka végre leüljön hozzájuk és meséljen.

– Szóval az egész ott kezdődött, hogy Mama betöltötte a hetvenet és tudjátok, mit mond a törvény…meg beszéltünk is sokat erről, mi lenne a helyes megoldás, ami mindenkinek jó. Főleg neki. Tudjátok, hogy nekem mindig is az volt a legfontosabb, hogy neki jó legyen.

A munka volt az élete, és eljött az ideje, hogy egy dolgos élet után, végre pihenjen. Persze, ő az elején akarta, hogy költözzünk össze. Erősködött, meg minden. Hogy ő nem eszik olyan sokat, meg neki nem a luxus a fontos. Lehet, persze udvariasságból mondta, de neki se lett volna jó. És nem is az anyagiak miatt, értitek. Mind a kettőnknek kialakult egy életritmusa, stílusa, saját szokásokkal, nem jó ezeket összekavarni. Mindenki maradjon a saját helyén, úgy lehet a legboldogabb, hát nincs igazam? Martinique-n is bejött az a fapók, értitek, kora reggel arra ébredünk, hogy ott mászkál ez a böhöm, szőrös jószág.

–  Te jó ég – sikkantotta Dzseni, majd a kávéscsésze után kapott, amely majdnem kicsúszott a kezéből.

– Na, szóval ott van az a pók és ott jön, megy. Szerinted boldog lett volna ott abban a luxusbungalóban? A természet az ő közege, nem a nyaralótelep. Most anyám is így érezte volna magát nálam.

–  Hozzáköltözhettél volna te is, nem? – vetette Amanda – Apám is odaköltözött nagyapához, mikor az hetven lett…

– Ó, még csak az kellett volna! Olyan a háza, mint egy múzeum, és minden hónapban tönkremegy valami, nemnem, így volt a legjobb, és ezt végül ő is belátta. Szóval mikor júniusban betöltötte a korhatárt a munkatársai szépen elbúcsúztattak és megkapta a végkielégítését, akkor már elvolt intézve az összes papír –persze, ezt is nekem kellett intéznem, meg szaladgálnom utána – aztán regisztráltunk a minisztérium Idősfigyelő honlapjára és megkaptuk az időpontot, hogy mikor mehet a Biztos pontba. Szóval ez mind megvolt és akkor elutaztunk Martinique-ra.

–  De miért pont oda? – akadékoskodott Amanda.

–  Miért ne? Egyébként Mama jól beszélt franciául és mindig is vonzotta a karibi térség.

– Nagyon egzotikus volt?- érdeklődött Dzseni, miközben a kávé aljára leülepedett cukrot piszkálgatta kiskanalával.

– Annyira nem, de nagyon hangulatos. Fort de France zegzugos utcáit, meg történelemi emlékhelyeit, remek kis múzeumait mindet végigjártuk, nagyon megérte.

– Anyukád is élvezte?

– Miaz hogy! Figyelt mindenre, mint egy kis ráncos nyakú szurikáta, szerintem nagyon élvezte azt a két hetet. A szállás is nagyon jó volt, a tenger mellett. Éjjel a sirályok vijjogására aludtunk el, bár mama nagyon rossz alvó volt. Gyakran elalvás előtt felolvasott a Bibliából – a Bibliából! Félig nekem, félig magának, motyorászott félhangosan, amíg rá nem szóltam, a sirályok meg csak egyre vijjogtak, és még ő motyorászik, gondolhatjátok! Ő szerette a sirályokat, szerintem ha elkap egyet, jól meg is gyöntöszöli, simogatja. A fapókot is sajnálta, amelyik bejött hozzánk, mert persze, agyoncsaptam a papucsommal. Sose felejtem el – szedegette Dorka a kekszmorzsákat a terítőről- azt mondja „ szegény, miért ütötted agyon, lehet még le se rakta az első tojásait” Azt se tudtuk hím- e vagy nőstény, meg hogy mit rak és ezzel jön… Annyira jellemző rá. Ezzel jön. A pók tojásaivel.

Na, de a lényeg, a lényeg, elröpült hamar az a két hét jöttünk vissza. Elmentünk a házába, lelkemre kötötte, mit ne dobjak ki, pár könnycseppet is elmorzsolt, én láttam ám, aztán elmentünk a Biztos pontba. Természetesen vele mentem. Egy munkatársam ajánlotta, hogy ott nagyon kedves a személyzet, beleérzők meg minden. Vidám színek, nem olyan, mint valami kórház vagy intézet… Tudjátok, az a tipikus neonvilágítás meg fehér színek meg gyógyszerszag… na, hát itt ez nem volt. Vidám színek, szimpatikus, mosolygós arcok, gyógynövény és kellemes virágillat…

Felismertem a csombor, a menta, a citromfű és a muskátli illatát. Meg képzeljétek kérésre kiskutyákat, meg macskákat is lehetett igényelni, mert ezek a helyes állatok tényleg jó hatással vannak jelenlétükkel az emberre, csökkentik a feszültséget, megnyugtatnak…

Hirtelen elakadt a szava.

– Szóval nagyon kedvesek voltak, míg a formaságokat intéztük elbeszélgettek, megismerkedtek vele, egy csivava meg feszt nyalogatta a kezét, nagyon cuki volt. Megkérdezték, tegyenek-e be valamilyen zenét, milyen sütit kér. Nagyon udvariasak voltak. Aztán persze, beadták neki az injekciót. Fogtam végig a kezét, csak közben az a csivava nem hagyott békében, rágcsálta a nadrágom szárát rá figyeltem, nem mamára, aztán meg, persze már nem volt mire…

Aztán megkérdezték megvárom-e vagy visszajövök érte. Megvártam, csak nem fogok kétszer fordulni! Meg tök érdekes magazinjaik voltak. De igazán ügyesek voltak és hamar elkészültek és aztán már hozták is a hamvakat.

A konyhaszekrény tetején lévő fadobozra siklott Dorka tekintete.

Dzseni krákogott – Remélem, én nem érem meg a hetvenedik évem.

 – Hidd el, ez a demográfiai katasztrófa miatti törvény a legjobb, ami történhetett. Öregen, rondán, betegen élni, mondjátok, mire lenne jó?

Hallgattak.

– Persze, az volt az első, hogy hívtam a lomtalanítókat. A házat nem lehetett volna eladni másképp.

Hallgattak.

Dorka hirtelen fojtott hangon kitört.

– Nem mertem a szemébe nézni. A kutyát néztem, mert nem akartam látni a szemében halálfélelmet, rémületet, fájdalmat. Vádat.

Dorka hamar összeszedte magát és elmosolyodott – De hát, nem is láthattam volna, hiszen ő is tudta, hogy mindenkinek így a legjobb, nem igaz?

Montázs

Mi

Barlangrajzok vagyunk egy atombunker falán,
Mégis zuhanásra épített repülőgépek.
Életgyűrű vagy körülöttem egy fa nyakán.
Idegen nyelv vagy. Törten beszéllek.
Fehér muskátli és párkány vagyunk.
Bújó rókák vadászidény közepén.
Gáztűzhely, amit úgy hagyunk,
mikor egymáshoz sietünk. Te meg én.
Firkálunk egymásnak magunkról,
te egy szájat festesz, én egy szemet.
Borsók és héják vagyunk. Otthontól
el- majd visszaugráló kis verebek.
Gubancos pilla vagyok, te forró kávé,
Langyos csapvíz vagyok, te elaludt haj.
A szíved az enyém. Szemed anyukádé.
Egymásba illünk, mint a kés meg a vaj.

 

Marianne Brandt Our unnerving city collage c. műve mellé ajánljuk (a szerk.)

Marianne-Brandt-Our-Unnerving-City-19261