Category Archives: Békés Pál 2015

Békés Pál 2015

A Tündér

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren és a többi unásig ismételt tájon túl, az ismeretlen és titokzatos messzi Tündérvölgyben, élt egyszer egy tündércsalád. Ebben a tündércsaládban nevelkedett a legkisebb tündérlány, Bóbita is. Mivel testvérei már mind megtartották menyegzőiket, ezért Bóbita egyedül maradt szüleivel házukban, amely a tó melletti nádasban lapult. Egyetlen öröme az volt, hogy naphosszat nézhette a szitakötőket, amint a tavon játszadoznak és szabadon repkednek fel-alá. Sokszor képzelte magát a helyükbe, ő is szeretett volna szabad lenni, távol a szüleitől és Tündérvölgytől. Bármennyire is úgy tűnt ugyanis, hogy Bóbitának mindene megvan lakhelyén, valójában semmije nem volt. Nem voltak barátai, és már gyerekkorától kezdve úgy érezte, hogy nem tartozik a többi tündér közé. Úgy vélte, az ő ruhája nem elég csillogó, haja nem elég bársonyos, táncolni és énekelni sem tud úgy, mint a többi tündérlány, így mindent összevetve biztos volt abban, hogy kilóg a sorból. Egyik nap ismét a tónál üldögélt és a szitakötőket nézegette, ahogyan a víztükör fölött cikáznak, mígnem az egyik szárnyas csodalény odarepült hozzá, és így szólt:

 Kedves Bóbita, minden nap a tó partján szomorkodsz, ahelyett, hogy a többi tündérrel játszanál. Mondd, mi nyomja a lelked?

– Kedves szitakötő, nem találom itt a helyem, ezért üldögélek minden nap a tó partján, hogy titeket csodálhassalak és gyönyörködhessek a boldog táncotokban. Ez engem is boldogsággal tölt el, ha már semmi más nem ezen a világon.

– Mondd csak, Bóbita, ha lehetne egy kívánságod, ami boldogabbá tehetne, mi lenne az?

– Nos, mindenképpen azt kívánnám, hogy elmehessek innen, egy olyan helyre, ahol igazán örömmel teli lehetne minden napom, és ahol nem kéne irigykednem senki szabadságára és boldogságára. De mégis miért kérdezed? Hiszen ez teljesen lehetetlen, ezt a kívánságomat úgysem teljesíti senki.

– Várd csak ki a végét, kedves – így a szitakötő – soha nem tudhatod, ki hallotta meg az igaz kívánságodat. Ám sokszor jobb, ha vigyázunk azzal, hogy mit kérünk, hiszen a végén még teljesül.

– Ha ez teljesülne, semmi szomorúságom nem maradna többé. – mondta Bóbita – majd búcsút intve a szitakötőnek elindult, hogy álomra hajtsa fejét.

Másnap reggel Bóbitát korán hagyta el az álom, ám szokatlan módon ezúttal nem a harangvirágok csilingelésére és a harmat illatára ébredt, hanem fuvola és hegedű szavára. Olyannyira elbűvölte a muzsika, hogy még csak arra sem volt ideje, hogy furcsának találja a rendhagyó ébresztőt. Azonban eljött az idő, hogy kinyissa szemét, de amint az álomtól még nehéz szempillái fölrebbentek, a vadonatúj hangok mellé eddig ismeretlen látvány is társult. Először azt vette észre, hogy nem a tündérrózsából készült ágyában fekszik, hanem egy őszi levélen. És nem a saját szobájában van, ez is biztos. Az illatok, a hangok, még a levegő is teljesen más volt, mint amit Tündérvölgyben megszokott. A legnagyobb döbbenet azonban csak akkor következett, amikor felült ágyában, és oldalra fordította kis fejét. Az ágya mellett két csiga álldogált, kedvesen meresztve szemüket Bóbitára, és türelmesen várva arra, hogy felfedezze környezetét.

 –Ti meg kik vagytok? És mégis hol vagyok? – kérdezte Bóbita a két csigát apró sikkantások kíséretében. Kétségbeesetten kapkodta a levegőt, miközben próbálta kitalálni, hogyan kerülhetett az ismeretlen helyszínre.

– Mi az álmod őrzői vagyunk, itt Angyalerdőben mindenkinek két csiga őrzi az álmát.

– És az is megszokott, hogy mindenki egy fán alszik? – Kérdezte megszeppenve Bóbita, amikor környezetét felmérve lepillantott maga mellé, és döbbenten észrevételezte, hogy több méter magasan tartózkodik az ágak között.

– Persze, minden angyalnak van saját fája, amin alhat. Az ág sűrűjében sokkal nyugodtabb az álom – válaszolta az egyik csiga mosolyogva, aztán  eszébe jutott Bóbita eredeti kérdése – Na de azt kérdezted, hogyan is kerültél ide. Nos, ezt mi sem tudjuk, egyszer csak itt teremtél az éjszaka közepén. De itt Angyalerdőben mindenki nagyon kedves, ezért rögtön kerestek neked egy fát és két őrző csigát, azaz minket. Úgy gondolom most le kéne menned, hogy megismerd a többi angyalt, hiszen ők már nagyon kíváncsiak rád.

Bóbita félénken mászott le a fáról és elindult a zene irányába. Ahogy közelebb ért, egyre inkább kedvére valónak találta a muzsikát, és merőben másnak, mint amit otthon megszokott. Az erdő közepén egy kis tisztást látott meg, amit megvilágított a fákon átszűrődő napfény. Körben számtalan fehér ruhás, tejfel szőke kisfiú és kislány üldögélt, Bóbita úgy nézte, körülbelül vele egykorúak lehetnek. Szárnyuk is volt, csak úgy, mint neki. Amikor odaért a tisztáshoz, látta, hogy a muzsikát egy valódi zenekar játssza, viszont, ami a legnagyobb megdöbbenésére szolgált, a kis orkeszter nem angyalokból állt, hanem békákból és sáskákból. Bóbita nem hitt a szemének, náluk Tündérvölgyben csak a madarak csiripelése és a tücskök éjjeli szerenádja szolgált muzsikaként. Ilyen érdekes formációt még soha nem látott. Tátott szájjal lépegetett egyre közelebb és közelebb úgy, hogy észre sem vette, hogy már ő maga is az angyalok körében áll. Ekkor az egyik fehér ruhás kislánynak feltűnt a zöld ruhás tündér, és cincogó hangon felkiáltott:

– Nézzétek csak! itt van a kis vendégünk!

– Üdv nektek… – szólt félénken Bóbita – Sajnálom, hogy betolakodtam közétek, de fogalmam sincs, hogy kerültem ide, este még a saját szobámban aludtam el Tündérvölgyben, ma meg itt ébredtem egy fa ágán két csiga mellett.

– Mi sem tudjuk, hogyan kerülhettél ide, hacsak…

– Hacsak mi? – kérdezett vissza kíváncsian Bóbita.

– Nem történt veled tegnap éjjel valami furcsa dolog? Hallottunk valamit a tündérekről és a kívánságaikról, talán csak egy legenda, de lehet, hogy mégis igaz. Nem kívántál mostanában valamit?

– Nem történt furcsa dolog azt hiszem… – válaszolta Bóbita bizonytalanul – tegnap egy szitakötő odajött hozzám, megkérdezte, miért búsulok, és, hogy mit gondolok, mitől lehetnék boldogabb. Én pedig azt válaszoltam, hogy, ha lenne egy kívánságom… Szent ég! A kívánságom… hát mégis teljesült?

– Mi úgy tudjuk – válaszolta egy idősebbnek és bölcsebbnek látszó angyalka – hogy a tündéreknek van egyetlen kívánságuk egész életükre, és bármi is legyen az, ha egyszer hangosan kimondják, rögtön teljesülni fog. Mit kívántál pontosan?

– Azt kívántam, – válaszolt Bóbita – hogy egy olyan helyen kelljen élnem, ahol igazán boldog vagyok, ahol nem érzem magam kirekesztettnek és ahol nem kell irigykednem másokra az örömük miatt.

– Nos, – mondta az idősebb angyal – azt hiszem, akkor ez az a hely. Mi szívesen látunk téged, soha nem láttunk még ilyen káprázatos lényt.

– Én aztán nem vagyok káprázatos! – tiltakozott Bóbita – Otthon Tündérvölgyben észre sem vesznek engem a többiek.

– Nos, mi mind varázslatosnak tartunk téged. Nekünk egyszerű fehér ruhánk és szárnyunk van, a tied pedig csillogó és színes. Mi mind olyan egyformák vagyunk, te pedig csak úgy ragyogsz közöttünk. Igazán örülünk, hogy ide találtál, máris a szívünkbe loptad magad.

Bóbita boldog volt, hogy ennyire megszerették az angyalok. Soha nem kapott még ennyi szeretetet és rajongást, talán egész élete során sem, mint amennyit tőlük már az első napon. Elhatározta hát, hogy velük marad. A napjai csodásan teltek Angyalerdőben. Este részt vett a mulatságokon, amiken jókat táncoltak a békák és sáskák zenéjére a többi angyallal. Bóbita számára kiderült, hogy valójában nagyon is jól tud táncolni, az angyalok minden este azt várták a legjobban, hogy ő álljon a kör közepére és kápráztassa el őket piruettjeivel. Napközben legtöbbször vendégeik voltak, a szomszédos erdőből gyakran látogattak el hozzájuk a törpék. Bóbita őket is rendkívül megkedvelte, különösen összebarátkozott a törpe király fiával és lányával. Legszívesebben őket vonta be kedvenc játékába, ami abból állt, hogy a hajnali ködből hatalmas várat épített magának, számtalan teremmel, és eljátszotta, hogy ennek a várnak ő az úrnője. A két törpegyereket mindig szívesen látta saját maga által épített kis világában, ahol olykor bálokat és lakomákat rendezett hármójuknak. Bóbita kissé nehezen szokta meg az angyalok háziállatait, amik nem mások voltak, mint a kismalacok. De nem akármilyen malacok voltak természetesen, hiszen nekik is voltak szárnyaik. Amikor Bóbita már elég sok ideje az angyalok között élt, a születésnapjára ő is kapott ajándékba egy malacot. Onnantól kezdve ez az állatka lett az egyik legkedvesebb társa, vele töltötte legszívesebben az idejét, és rendkívül élvezte, hogy ide-oda röpködhet vele. Egy nap azonban Bóbita szomorú hírrel állt az angyalok elé:

– Kedveseim, mondanom kell nektek valamit. Az itt eltöltött idő életem legszebb néhány hónapja volt. Rengeteget tanultam tőletek, de ami a legfontosabb, hogy most már tudom, nem vagyok értéktelen. Rájöttem, hogy engem is lehet szeretni, és otthon, Tündérvölgyben is szeretnek. Ott vannak a szüleim és a testvéreim, akiknek már bizonyára hiányzom. Bár nincsenek barátaim, de ez mindössze azért történt így, mert soha nem mertem részt venni a közös mulatozásokon. Soha nem gondoltam, hogy valójában tudok táncolni, és, hogy könnyen az emberek szívébe lopom magam, hogyha teszek egy próbát. Így hát úgy vélem, a kívánságom teljesült: most már az egész világ egy olyan hely, ahol boldog lehetek, és ahol nem kell irigykednem másokra. És ezért nektek tartozom a legtöbb hálával, kedves angyalkáim.

Ahogy Bóbita befejezte mondandóját, az angyalok egytől egyik köré sereglettek és mindannyian könnyeket ejtve búcsúztak el tőle. Bóbita megígérte nekik, hogy még egy utolsó esti mulatságon részt vesz velük, hogy méltóképp búcsút vehessen tőlük. Amikor leszállt az éj és felragyogtak a csillagok, az angyalok ismét összesereglettek, ám mielőtt a béka és sáska hadak rázendítettek volna a talpalávalóra, egy angyalfiú állt a kör közepére, és így szólt:

– Az, hogy Bóbita az életünk része lehetett, számunkra is váratlan boldogságot hozott. Éppen ezért mindannyiunk nevében egy dalocskával szeretnénk búcsúzni tőled, amit közösen éneklünk el neked a zenekarunk kíséretében.

– Júj de jó! – lelkesedett Bóbita – És mi a dal címe?

– A dal címe: A tündér. Hallgasd szeretettel!

Azzal rázendítettek a zenészek, az angyalok pedig földöntúli, gyönyörű hangjukon énekelni kezdtek:

Bóbita, Bóbita táncol,
Körben az angyalok ülnek,
Béka-hadak fuvoláznak,
Sáska-hadak hegedülnek.

Bóbita, Bóbita játszik,
Szárnyat igéz a malacra,
Ráül, ígér neki csókot,
Röpteti és kikacagja.

Bóbita, Bóbita épít,
Hajnali köd-fal a vára,
Termeiben sok a vendég,
Törpekirály fia-lánya.

Bóbita, Bóbita álmos,
Elpihen őszi levélen,
Két csiga őrzi az álmát,
Szunnyad az ág sűrűjében.

Békés Pál 2015

Közmunka a Takarítónőnél

Egyszer volt, hol nem volt három gyilkos, akiknek a Takarítónőnél kellett közmunkát végezniük. A Darabolós Gyilkost délről, a Fojtogatós Gyilkost északról, a Rablógyilkost pedig keletről vitték a Takarítónő elé.

– Mindhárman nekem fogtok segíteni, de csak az egyikőtök maradhat mellettem. – mondta a nő, majd intett a gyilkosoknak, hogy kövessék.

Hogy eldöntsék, ki marad, meghagyta nekik, mindhárman hozzanak egy-egy vödör vizet. A gyilkosok megtöltötték a három vödröt.

– Most öntsétek magatokra a vizet! – parancsolta nekik. A három férfi csodálkozva nézett egymásra, de megtették, amit a Takarítőnő kért. Miután a Darabolós Gyilkos leöntötte magát, különös dolog történt. A víz mintha elmosta volna a testét összetartó elemeket, előbb a feje szakadt le, majd lassan minden testrésze szétvált, és egyre kisebb darabokra esett szét.

– Miért néztek ilyen ijedten? Eddig is ilyen voltam. – felelte szárazon a Darabolós Gyilkos társainak, akik elszörnyedve meredtek rá. Maradványaiból homok tört elő, pár perc múlva pedig már teljesen homokká vált.

– Ez miért történt? – kérdezte a Rablógyilkos.

– Kiskorában sosem kapott elég vizet, később pedig már nem tudta, hogyan fogadja be. – válaszolta a Takarítónő, aki összesepregette a homokot, majd így szólt hozzá:

– Menj a vizek mélyére! Mosd át távoli szikláimat, feszítsd ki a partokat száradni és csak akkor gyere vissza, ha már eleget ittál. – azzal kiszórta a homokot az ablakon.

Ezután a Fojtogatós Gyilkos félve öntötte le magát a vödör vízzel. Ismét különös dolog történt. Egyre jobban izzadt, patakokban folyt róla a víz, majd ő maga is nyúlt és olvadt.

– Miért nézel rám így? – kérdezte a harmadikat a Fullasztós Gyilkos – Mindig is ilyen voltam. – mire befejezte már egészen cseppfolyóssá vált.

– S ez miért történt? – kérdezte a Rablógyilkos.

– Kiskorában túl sok vizet kapott, amivel sosem tudott mit kezdeni. – felelte a Takarítónő, aki felitatta a vizet egy fehér kendőre, kiterítette, s így szólt hozzá:

– Száradj meg a melegen, aztán ülj fel a szelekre! Töröld kékre az eget és szitáld át a felhőket! Csak akkor gyere vissza, ha már elég levegőt szívtál.

A Rablógyilkos rettegve ugyan, de szintén magára borította a vizet.

– Akkor hát te maradsz itt velem. – fordult a Rablógyilkoshoz a hirtelen óriásra nőtt Takarítónő. A Rablógyilkos csodálkozva nézett körbe:

– Hogy lett minden sokkal nagyobb?

– Semmi sem változott. – nézett rá nyugodtan, majd egy tükröt tartott elé. A Rablógyilkos elsőre elszörnyedt: teste összement, háta meghajlott, duzzanatok lepték el mindenütt, amelyek gennyel, üvegszilánkokkal és sárral telítődtek. De minél többet vizsgálgatta magát a tükörben, annál nyilvánvalóbb lett számára, ő mindig is ilyen volt.

– Három feladat vár rád. Kövess, megmutatom az elsőt. – kérte a Takarítónő, aki végül egy ablaktalan, üres szobába vezette, ahol különféle feliratok borították a falakat, sőt még a plafont is.

– Mosd le az összes feliratot, amit a falakon és a plafonon látsz. Minden eszközt megtalálsz a sarokban. A helyedben a legkisebbekkel kezdeném. – tanácsolta a Takarítónő, majd magára hagyta a Rablógyilkost. Hozzá is látott a munkához. Az alsó sorokban szerepeltek a legkisebb feliratok, mint a hülye, idióta, barom, semmirekellő, lusta, neveletlen, rendetlen, disznó. A Rablógyilkos kellemetlenül érezte magát, mikor elolvasta őket, de mosószeres vízzel könnyen le tudta őket törölni. Minden egyes szó eltüntetése után megkönnyebbült. A középső sorokban nagyobb és hosszabb kifejezéseket talált, mint például semmire sem viszed, mi lesz így belőled?, gonosz vagy, utállak, tűnj el innen, látni sem akarlak. A Rablógyilkos összeszorította a száját, nyelt egyet majd nekiesett a munkának. Hosszabban és erősebben kellett súrolnia, hogy eltűnjenek a mérgező szavak, a tisztaság láttán viszont elmosolyodott. A falak felső részén egyetlen hosszú felirat futott körbe; olyan vagy, mint az apád. Láttán a férfi összegörnyedt, de létrára mászott, és a legerősebb oldószerrel kezdte el mosni a hatalmas betűket. Kínkeserves munkával, lassan haladt előre. Három nap és három éjjel dolgozott, csigaként araszolgatva a létrával. Sokat halványított az íráson, de teljesen eltüntetni nem bírta. Erőtlenül térdre hullott, s ekkor vette észre a plafonon lévő óriási gyilkos feliratot. Sírva fakadt.

Ekkor felbukkant a Takarítónő, aki így szólt hozzá:

– Látom, nem maradt erőd a végére. Kövess engem a második feladathoz, ide még visszatérhetsz.

A férfi felegyenesedett, s a Takarítónő után ment, aki egy másik szobába vezette, ahol egy nagy halom piszkos ruha várt rá.

– Mosd tisztára az összes ruhát! Minden szükséges eszközt megtalálsz a sarokban. – mondta neki az asszony, azzal magára hagyta. A Rablógyilkos vizet engedett a kádba, kézbe vette a fasúlyokat, s mosni, öblíteni, dörzsölni kezdte a ruhákat. Megtalálta köztük a rabruháját, sok elhagyott zokniját, a lopásokhoz izzadt szerencsepólót. A nadrágot, amit az első csóknál viselt, a részegen lehányt télikabátot és a kiskori takaróját is. Gyorsan és ügyesen haladt, mígnem egy kockás pizsama került a kezébe. Sosem volt hasonló pizsamája. Rémültem dobta el, amint eszébe jutott a férfi, akit leütött a hamutartóval. Némi tépelődés után újra felvette a pizsama felsőt. Csak homályosan látott, de nem adta fel. Ezt követően a nagymamája otthonkája jött. A legjobb barát tornazsákja. Az apja pulóvere, az édesanyja hálóingje. Minden ruhát kimosott, ki is teregette azokat. Mikor az utolsóval is végzett, megjelent a Takarítónő:

– Szép munka volt. Kövess a harmadik feladathoz!

A Takarítónő egy sebes folyású patakhoz vezette, és így szólt:

– Fürödj meg! Csak akkor gyere ki a vízből, ha már elég tisztának érzed magad. – majd magára hagyta. A férfi pedig levetette ruháit, és a teljesen elmerült a hűvös patakban. Az erős sodrás lelohasztotta a duzzanatokat, s kihajtotta az üveget, a sarat és a gyulladást. Nyújtózkodott, hagyta a vizet átfolyni magán.

A férfi mosolygott, s mivel már elég tisztának érezte magát, kijött a vízből, s felöltözött új ruháiba. Mikor végzett, a Takarítónő ismét megjelent. Kis mosollyal nyugtázta a harmadik feladatot, s utoljára visszavitte az első szobába, ahonnan eltűnt minden betű és szó, amit egyedül nem volt képes lemosni.

– Ez az én ajándékom neked. Becsüld meg kérlek. A feladatokat teljesítetted. Útjaink itt elválnak. Remélem, többé nem kell eljönnöd hozzám.

A férfi megköszönte az asszony jóságát, és visszautazott keletre, hogy új életet kezdjen, és vigyázzon arra, hogy senki se kapjon túl kevés vagy túl sok vizet.

Békés Pál 2015

A nagyi kedvence

Először a tetővel kellett megbirkóznom, vízszintesen leemeltem rólad, majd azonnal feltárult a vörös és rózsaszín hús árnyalatainak sokasága. Csordultig voltál, én egyértelműen nem férhettem be, el kellett pusztítanom a pajzsodat. Egyesével vettem a számba, kívül hamvas kabátod volt, de belül valami keményebbet éreztem. Kiköptem a magodat a fogam törmelékeivel együtt, nem maradt más csak a vérző ínyem, már semmi kárt nem tehetek benned, a te rózsás köpenyeg és az én vörös, áthatolhatatlan bordám. A kocsonyás mindenségedbe lassan csúszok bele, gyárilag éles a végem. Minél mélyebbre jutok, annál jobban elsötétülök, a nem létező színkombináció frigyében egyesülök veled. Gazdagságodban elmerültem, a vég már kopogtat az üveg alján. Fejem még mindig odakint oxidál, egyre jobban lekonyul, de nem tud kifolyni belőle semmi, a fizika törvényei nem engedik – legalábbis ebben a formában. Ha pár csepp ki is esne, lila árnyalatot öltenének az árnyékomban. A kristályodban már én irányítok, szívhatlak lassan, falánkul magamévá tehetlek. Hiszen te egy tavalyi meggybefőtt vagy, én meg egy kocsmából lopott szívószál.

Békés Pál 2015

Szürke Dorina

Az este még csak indulóban volt a Comics Club nevű szórakozóhelyen. A szürkület már sötétbe fordult, ilyenkor a hölgyek az első ecsetvonásokat teszik a púderpamaccsal, a pasik a zuhany előtt beiktatnak néhány fekvőtámaszt, hogy felpumpálják a mellizmaikat. Kilenc körül az alapozás ideje van, minden értelemben. A Comicsban, vagy bármelyik hasonló bárban, persze már naplemente előtt éjszakai hangulatban lehet az ember. Ezt a célt szolgálja a hölgyeket illető welcome drink (a belépő árához képest – 1500 Ft – szerény értékben), az ablakok hiánya és a színes izzók.

Néhány lézengő vendég már birtokba vette a táncteret és a boxokat. A bárpultnál egy fiatal nő ült a száraz Martinijével, amit már vagy húsz perce szopogatott. Fehér szoknyát, ezüstszőke hajához passzoló felsőt és magassarkút viselt. A szemközt lévő női mosdó ajtaját jelölni hivatott, „életnagyságú” Wonder Woman portrét nézte. A hősnőt kezében ostorral, arcán televíziós bájmosollyal festették meg. „Kevésbé jól sikerült kísérlet” – gondolta.  „Nem kongruens. Kivéve, ha a cél egy Csodanő jelmezes modell ábrázolása volt. Ami nem is rossz ötlet.” A Comics dizájnjának koncepciója képregényhősökre épült, a beltér piros és kék alapú falaira a híresebb karakterek voltak felpingálva. Rozsomák, Higanyszál és Vasember akció közben, vagy csak úgy pózolva.  A hangszórókból egy felturbózott Escort-szám szólt. A lány az órájára nézett; mint mindig, egy röpke gondolatban most is megemlékezve a sikeres vásárlás feletti örömről – Hongkongból rendelte három dollárért –, megállapította, hogy még egy ital komótos elfogyasztásának megfelelő időt adhat magának. A nyár első felében a leghosszabbak a nappalok, ilyenkor titokban remélte, hogy a föld keringése valahogy megakad ebben a fázisban. Már a napforduló utáni napokban egy rezignáltság vett rajta erőt, Augusztus eljövetelét kifejezett csalódottsággal vette tudomásul. „Az egész év arról a kevés kis nyárról szól.”

De még csak június eleje volt. Éppen kikereste mobilján a Business Calendar 2 alkalmazást, hogy utána nézzen, hány nap maradt június 21-ig (ezt a napot követi a világos napszak rövidülése), amikor megszólították.

– Szia, Dávid vagyok – vigyorgott rá kissé színlelten magabiztos benyomást keltően egy huszonegynéhány évesnek tűnő srác.

Felül a megszokott, oldalt felvágott frizura, középtájon, a passzos szabású fehér Henley ing alatt kidolgozott felsőtest sejtette magát, alul bal térdén kivágott, világos színű farmert viselt. Egyedül az arcszőrzet hiánya volt szokatlan, a kötelezően ajánlott borosta helyett kifogástalanul borotvált áll magyarázhatta az egyébként férfias megjelenés ellenére is gyerekes fiziognómiát. A nő egy pillanatig gondolkozott, mire vár vigyorogva a fickó, aztán észbe kapott és bemutatkozott.

– Dorina. Szürke Dorina.

Nem voltak ismerkedési tervei az estére, egyáltalán bármiféle bájcsevej lehetősége felkészületlenül érte. A párkapcsolati jellegű, vagy mondjuk csak inkább, férfiakkal kapcsolatos programjait hosszú ideje nappalra korlátozta. A srác a zene hangerejéhez viszonyítva indokolatlanul közel hajolt a bal füléhez.

– Dorina. Varázslatos név! –mondta. – Meghívnálak egy italra.

„Varázslatos?! Te jó ég!” – gondolta a lány. Tudta, hogy ezért a beszélgetésért nem fogja megerőltetni magát, de egy ingyen ital nem volt ellenére.

– Rendben. Amit te iszol.

A srác arcán, a pillanat tört részéig felvont szemöldökök zavartságot tükröztek, aztán magabiztosságát visszanyerve két whiskyt kért.

A koccintást sok meglepetést most sem tartogató small talk követte. „Az ilyen helyeken várható színvonalat valószínűleg felülről súrolja, de van benne valami antipatikus” – gondolta Dorina. „Talán ahogy minden megszólalás előtt kiül az arcára az az ijedt kifejezés. És ezek a bókok, olyan darabosak, mint egy doboz Duplo!” Olyan típusú férfinak tűnt, amilyet ő maga is előnyben részesített, akinek hozzá hasonlóan tökéletesen megfelel egy barátság extrákkal (inkább extrák barátság nélkül) jellegű kapcsolat. Ilyenekkel viszont kellőképp fel volt töltve a Business Calendar 2. Ezért a következő tankönyvbe illő kérdésnél: „Na és mondd, Dorina, mi a titkod?”, inkább elengedett egy rövid kacajt, elnézést kért, és Csodanő felé indult.

A kagylón ülve maga elé képzelte a férfi rémült tekintetét lassított és kimerevített felvételen, amint elmagyarázza neki a valódi titkát, azt, hogy az éjjeli órákban átmenetileg megöregszik a teste. A jelenség az első ciklusával kezdődött. Annak idején nagyjából tíz évre saccolta a különbséget az eredeti, nappali korához képest. Ez az esténként ismétlődő oda- és visszaugrás az egyedfejlődésben eleinte kifejezetten szórakoztatónak bizonyult, és Dorina igen korai kezdetű és aktív szexuális életéhez vezetett. Később rájött, hogy az átalakulások során felvett állapota bizonyos számú életév hozzáadása helyett inkább biológiai kora duplázódásával írható le. Ez fájdalmasan tudatosult benne, és már késő kamaszkora során rákényszerítette, hogy a nagyrészt éjszakákat érintő kapcsolatok helyett kizárólag a nappali órákra korlátozza az együttléteket.

A pultnál a férfi egy újabb pohár whiskyvel várta.

– Ha ilyen lassan iszod, megmelegszik. Még csak a felénél jártál, bátorkodtam kérni neked egy másikat.

Dorina felmérte a helyzetet: az átalakulások elfogadható közelítéssel a sötét napszak második negyedével kezdődtek, és a harmadik negyed végével értek véget. Tehát egy órája még mindig volt, hogy aztán taxival legkésőbb tizenegyre hazaérjen. Azért a második italt gyorsabban szürcsölte. A srác most már kissé oldottabban viselkedett – úgy tűnik csak egy kis alkohol hiányzott –, de a lány úgy érezte, valahogy különös, fürkésző módon figyeli az arcát, mintha ki akarna olvasni belőle valamit.

Jó fél órát cseverésztek el, amikor Dorina bizonytalan szédülést, émelyegést kezdett érezni. Az átalakulást eleinte megelőzték különös tünetek: látászavarok, verejtékezés, fény- vagy zajérzékenység – ezeket az orvostanból vett kifejezésekkel aurának nevezte –, de ez most más volt. Úgy érezte, elveszti a valóságérzékelését. Az egyik falról Constantine rákacsintott. A tánctéren lötyögő párok megálltak és ránéztek, legalábbis ő így érzékelte, miközben a La Femme nevű banda La Femme Ressort című száma tovább szólt; szokatlan választás egy ilyen helyen. Ekkor ismert rá, hogy ez a tudatállapot ismerős neki, és mikor beugrott, hogy honnan, az utolsó pillanatban bele tudott kapaszkodni ebbe az információba. A realitásba visszatérve nyugtázta, hogy a Comicsban minden a szokott rend szerinti. A parketten mozgás, a Don’t save me Cyril Hahn remixe este tíz körül még nagyjából reálisan hangzik, Constantine faarccal szívja tovább a cigarettáját.

– Nem érzem jól magam, haza kell mennem – mondta, mire a srác természetesen felajánlotta a kíséretet, Dorina pedig természetesen vissza akarta utasítani. De jobb ötlete támadt. – Vedd ki a holmim a ruhatárból, és menjünk inkább hozzád!

Amint egyedül maradt a pultnál, megcserélte a poharakat, aztán biztosra menve a srácé helyett másikat kért, még épp volt ideje szintre hörpinteni. „Jó whiskyt veszni hagyni halálos bűn” – mondta, és indulás előtt mindketten kiürítették a poharakat.

Mire taxival megérkeztek a férfi lakására, Dorina kicsit jobban érezte magát, vagy legalábbis nyeregben. Rövid úton jutottak a hálószobába. A férfi kezdett kissé dezorientáltan viselkedni, de az alapvető ösztönök egyértelműen működtek. Dorina, a perceket visszafelé számolva igyekezett kellő ideig hárítani az ostromot. Gyerekes izgalmat érzett, akár egy komisz csínytevés előtt. Nosztalgiával gondolt vissza bakfis éveinek éjszakáira. Az aktusnál akkor is jobban szórakoztatta maga a trükk, az átverés, hogy az adott férfi tudtán kívül egy kiskamasszal csinálja. A srác részeges intonációval suttogta a fülébe a nevét, mire ő becsukott szemeire zárta a tenyerét, és visszasuttogott:

– Miért nem szólítasz… Ginának?

A férfi hirtelen megdermedt, de mikor Dorina hirtelen magához vonta, nem tiltakozott. A vérében keringő kemikáliák hatásának köszönhetően jó ideig tartott mire megközelítette a klimaxot, ekkor Dorina már több értelemben túl volt rajta. A férfi nagyot sóhajtott, a nő pedig várt egy másodpercet, mielőtt engedte neki, hogy megpillantsa testét, ami most nagyjából ötven évesnek nézett ki. Teljes zavartsággal a tekintetében, érthetetlenül motyogva bámult rá a férfi egy fél percig, aztán suta mozdulatokkal menekülni próbált az ágyról, végül fejjel előre bukva mozdulatlanul nyúlt el a padlón. Dorina megkönnyebbülve állapította meg, hogy lélegzik. Mellé kuporodott, és cirógatta a tarkóját egy ideig, aztán félig józan állapotban elkezdte magára húzta a ruháit. Nehezen jött fel a madármintás francia bugyi, a rövid, feszes fehér szoknya és az ezüstszínű top. A szekrényajtó tükre előtt állva nekiállt igazítgatni magán a ruhadarabokat. Szórakozottan tűnődött, miért nem sikerül, míg végül meglátta szarkalábakkal koszorúzott szemében a felismerés villanását. A szemben álló nő bizarr képét tanulmányozva mérlegelte a lehetőségeit. Végül úgy döntött, nem várja meg a reggelt a távozással. Előbb megkereste a saját táskáját, majd a srác korábban félredobott farmerét, és beletúrt a zsebébe.

Az éjszakai nyüzsgés az utcákon csak most közelített a tetőpontjához, ilyenkor gyalog is biztonságos átvágni a városon. A szórakozóhelyek előtt cigarettázó kis csoportok mellett elhaladva Dorina zavartan állapította meg, hogy eredeti, huszonéves formájában nem vonzza így a tekinteteket. Ezeket a pillantásokat képtelen volt egyértelműen dekódolni, inkább kellemetlen érzéseket váltottak ki belőle. Mégis elmosolyodott, mikor ismét maga elé képzelte azt a riadt arckifejezést. „Ébredés után valószínűleg rögtön a mobiljáért nyúl majd. Tetszeni fog neki a közös fotó.”

Békés Pál 2015

Vérkandúr várakozik

Somogyi Tibor

Vérkandúr várakozik

Odakint a betegesen szürke égboltból hideg dara morzsálódott a második legnagyobb magyar városra, hogy a kátyúszájú szomorú betonjárdán mocskos léként folytassa sorsát.

A város egyik panelrengetegébe szerényen bevackolódott talponállóban nem volt telt ház. A csapos unottan törölgette a pultot, a szokásos délutáni öregek krákogva nyelték az olcsó kommerszt, miközben lassan leszállt az est.

A feketeinges, sápadt férfi az ablak mellett ült és tejszínes vodkát ivott, vagyis inkább csak nyalogatott. Már a harmadikat, miközben olyan cselekvést végzett, amely manapság egyre szokatlanabbnak, hogy azt ne mondjuk retró tettnek minősül.

Levelet írt, méghozzá levélpapírra, golyóstollal. Talán technofób? Talán szereti a papír illatát? Talán szereti hallani a golyóstoll surrogását a félfamentes lapon?

A dolog ennél prózaibb: egy e-mail fiókot vagy facebook fiókot sokkal könnyebb megfigyelni és lekövetni, míg modern korunkban ki számít arra, hogy valaki a számára fontos dolgokat a Posta útjára bízza? Feladóként természetesen a legújabb álnevét írja

Drága Audrey! Biztos aggódsz már, hogy nincsenek híreid. Kutatásom sajnos eddig sikertelen, de a jelek is egyre erősödnek. A vadkanok már megtették a felderítő mozgásokat. A sajtó és a televízió nagy publicitással, de naivan számolt be az esetről. Senki sem sejti, hogy mi mozgatja a háttérből a szálakat. A budai hegyekben a hírek szerint, holtan találtak egy természetjárót, akinek hiányzott a lába, amelyet egy nyúlüregben találtak meg. Te is tudod mit jelent ez. Itt Debrecenben hiszem, hogy találok még hozzánk hasonlót. Nem könnyű a dolgom, muszáj az ösztöneimre hallgatnom. Nem tudom, nálatok New Yorkban mi a helyzet, hogy állsz, remélem, minden rendben és senki nem sejti, mit keresel….

Fura hangokat hallott a feje fölül, csivetelés és csapkodás furcsa elegyét. Mintha figyelnék.

Összehajtotta a levelet és a zakója belső zsebébe tette.

Ült és feszülten figyelt. Kinyújtotta a karját és ujjait úgy mozgatta, nyújtóztatta az asztalon, mint a macskák. Halkan morrantott egyet. Szeme lustán körbelesett. A csapos idegesen csapkodott a törlőronggyal.

A férfi felszisszent: egy eptesicus serotinus. – közönséges késeidenevér. Bizonyára nem véletlen, hogy feltűnt itt és most.

Valakit követ, keres vagy figyel. Valamiért úgy érezte, most nem ő lehet a kiszemelt. Hanem vajon ki?

Heterokróm íriszű szeme végigfutott a kocsmatöltelékeken. Magában mosolygott, milyen nagyszerű álca lehet. Borosta, pár nap fürdés absztinencia és piszkos göncök – ennyi kell, hogy beépüljön. A körmöket figyelte és az ujjakat. Arra bizonyára nem fordított olyan nagy figyelmet. Jól sejtette, már észre is vette a kakukktojást. A puhább ujjbegyeket, finomabb kezet és a piszokkal épp csak ismerkedő körmöket.

A kémdenevér közben kirepült az egyik öreg távozásakor nyíló ajtón. Nem baj. Várakozott.

Audreyra gondolt, vajon mi lehet vele, de igazából nem aggódott érte. Tudta dilis, de talpraesett.

Még várt. Kéjenc módjára itta meg az utolsó cseppeket a tejszínes vodkából, aztán felállt és nesztelen a sarokban Népsportot böngésző ősz szakállas, loncsos hajú férfihoz lépett.

Kihúzta a széket és leült. Látta, már elég részeg. Sebaj, így ha esetleg tévedne, nem fog emlékezne tisztán.

Megvillant a szeme: – Elnézést, hogy zavarom, de beszélnünk kell. Felicián vagyok, vérkandúr.

–  Vérpandúr? – nevetett az öreg – Maga is sokat ihatott.

– Szerintem maga tudja, miről beszélek. Segíthetek önnek, mert nem csak én vagyok a nyomában. Nem ismerték fel, de sejtik, hogy erre lehet. Lehet, hogy a maga génjeiben csak 2 százalék a szint, de maga is egy homo felideansis… vérkandúr.

– Mi ez a hülyeség?

– Olyan, mint a vérfarkas, csak kevésbé drasztikus, hiszen a harapás több ezer éve történt valamelyik ősén, amikor még a Felidák különösen vad példányai éltek, aztán az öröklődés útján megmaradt bennük a szilvesztritisz és a gének, kinél jobban, kinél kevésbé, de éreztették hatásukat. Voltak, akiknek teljesen eltűnt, voltak, akiknek erősebben megmaradt, de jól titkolható volt többnyire. A legfontosabb azonban a katuszösztön, ezt éreznie kell.

– Fiam tudod, mit érzek, most? Ezt a jó pár 40 fokos pálinkát, amit megittam.

Felicián nem szólt. A másik üres tekintettel nézett rá.

– Úgysem tudunk semmit tenni. – mondta az öreg.

–  Elfog tűnni a szeretet, a barátság, a bizalom, a hűség… mindenütt ez zajlik a világon, és Ők állnak mögötte. Ha összefogunk, megtudjuk állítani a folyamatot…. – Felicián hirtelen elhallgatott.

Egy zöld döglegyet figyelt meg, ahogy az asztalon áll és nem dörgöli össze a lábait, nem rezegteti a szárnyait, csak áll. Gyanús. Gyors mozdulattal lecsapta.

– Persze, mindig Ők a hibásak, a háttérhatalom, az ufók, a zsidók, a melegek, a szélsőjobbosok, a keresztények, nem mi! Nem tudunk mit tenni! – dünnyögte az öreg,majd hirtelen felállt és nagy, de dülöngélő léptekkel kisietett.

Felicián hirtelen elszomorodott, a tehetetlenség érzése fogta el. Miért is gondolta, hogy könnyen fog menni? Mégse ment utána.

Ez a sorsa, tudni, látni, figyelni, de kívül maradni. Audreyra gondolt, a vércicára és folytatni kezdte neki a levelet.

Megtaláltam, de el kellett engednem. Nagyon gyenge benne jelenleg a szilvesztritisz. Néha arra gondolok, hogy kitépem a bordáim közül ezt az önfejű izomcsomót, hogy elfolyó vérembe mártott törött gerincemmel írhassak fel rá resztinpíszt. De nem tehetem, nem tehetjük. Ez a mi sorsunk Aud. Így hát várakozom. Tejes napokat, kedves. Ölel: F

Leragasztotta a borítékot.

Vérkandúr várakozik. Hogy az öreg visszatérjen. Vagy a katuszösztöne jelezzen. Vagy, hogy Ők rátaláljanak. Vagy Audrey egyetlen szmájlis tartalmazó smse jelezze, a levele megérkezett.

Leginkább azonban ránk vár.