Category Archives: Vers

Vers

Mikor leszálltam rólad

Mindig ugyanoda helyezlek. A szerszámok körülölelik a fészkedet. Szűk, sokat kell dolgozni vele, fontos, hogy milyen szögben csúszik be az első. A rítus az idő fogytával hanyatlik, erőszakosan váglak be. Most máshová kell. Ismeretlen, mosdatlan sarokban pihenhetsz meg, élvezni fogod azt is. Nem mozdulhatsz. A vázaddal együtt dermedsz meg. A lakat lágy redői rásimulnak a domborulataidra. A koszorúd felett hullámzik az foglyul ejtő fém, a fogaid kivillannak, hozzájuk nem érhet, csak a lánc. Lezárom és rád feszül. Nemsoká meghajtalak, lepereg rólad a por.

Érzem, hogy más is hozzád ért. Nem ugyanott és nem ugyanakkor. A fejed másképp fordul, öved más szögben kering körülötted. Ami féken tart, nem miattam volt. A megszokott iramot elváltották. A nyergeden tenyérnyomok. A pár lépéssel arrébb találok rád, nem vagy otthon, de ott sem, ahol hagytalak. Most én leszek felül.

Vers

Ne légy

ne légy te az ki túllép a falamon ne vonzz
ne fájj ne bántódj ha unalom fakítja kedvem
oldás hoz oda még van arra malter és tégla
bele végre hogyha ütsz leomlik s ki üresen
de meztelen porossá keseredem szeretve mégis
élnem s ha megadom csak egyre fáj a botlás a nyomodon
ne már tovább ne ébressz ha feledésbe álmodok
kilépést a peremen lehet zuhanni kár értem
igazán mi ér alul nem érint csak ami jár
s amit remélek azzal hogy utazom hová
tudom te rég túl a falamon maradni kell pedig
fény s ha szakadék igéz de félek itt lenni maradék

Vers

Kalandor

Hét ing szűk friss tökély a ruhatáram
alatta sincs folt ne félts feszül-e bátran
ki kell megszerzem talán lehet elég
már hét ing túlzás vetem s dobom odébb kár
hétfő szőkét hoz el kapok a bolton
mégsem baj hogyha keddre unom
oldjon kedvet szerdán vörös zuhatag
omlik majd rám borból csütörtökön is
addig míg péntek lesz a kedvem ugyanaz
bárpultnál lesben homály takar
ahol vár kedvenc barnám
a hét letelik érzem friss ing szűkül
feszülök-e de már nem féltés nélkül
mi foltot üt a bőrén
ki kell s kit megszerzek és ki hagyja pőrén

Vers

fészek

sávokban felé tartó izzók világítják a szemcsés
égboltért nyúló üvegfalakat. lép, mintha nem
ismerné magát, simítja karcos ujjvégeit,
bőrén szikráznak az üvegablakok.

gerlék szívják a város vérét feszültségtől
lüktető ereiből, penészes maradványait
falják a tegnapnak. csorog a nyál végig
ráncaim közt a macskakövekig. elképzelem,
az előjátéknál milyen fent csüngni mellettük.

Vers

Mészfehér

Szürke aura biztosba fogódzik
Fogódzva léve biztos terep.
Felismerni fogódzva tárgyba, tárgy beléd mar,
marva fogódzni nincs kedved.
Elengedni szürke aurád.
Végtére is a harmónia színe a szürke.
Biztosíthatok mindenkit közép szürke.
Senem nyugtat senem ráz fel.
Harmónikus középszürke.
Ezt hagyod fel vibrálóan kusza maró fehérré.
Újrakezdünk mindent.
Sarokpontból kiforgatva újjaid közt őszinte vonalak.
Alád kerül a padló,de úgy igazán.
Ismered ezt?
Félelmetesen állsz. Súlypont rendben.
A pohárban lévő idő más mértékben kakukkol
és te magadnak adsz igazat.
Mészfehér újjáépítés

Vers

Félkész

Forró vizes lepedőbe csavart
Szilánk vékony homloka
Kék tér van mögötte
Előtte a nap.

Vers

A manager szeretője

Ma reggel is felvettél
a kék csíkos nyakkendővel.
Aztán egész nap érezted
bőrödön az illatom,
és azt a gyenge fojtást,
ami a gyomrodba is leér.
Éjszaka a szobádban,
amikor már az inged gomboltad,
magadon felejtettél,
álmatlanul forgolódtál.
Majd reggel a kávéval
megint magadhoz vettél.
Felszívódtam már a szádban,
beleivódtam minden szavadba,
keserédes dialektusként.
A fejedbe szálltam,
te kusza léptekkel
ropogtattad a becsület
bordakosarát,
s közben a saját gerinced
lassan csökevényesedni kezdett,
hogy helyem legyen benned
és az újszülött magabiztosságnak,
s látta benned a képzelt Isten,
hogy ez így jó.
De a hetedik napon
már nem maradt időd megpihenni,
kihajtottalak a cselekvés mezejére,
rád akasztva a munka jármát,
és Te remélted, hogy ezzel eljön
a várva várt szabadság.

De szemed hamarabb lett üveges,
minthogy láttad volna,
harmadnap neked nem a feltámadás
következik – inkább adóztál
az én testemnek, mint a magadénak.

Vers

Időben

Sötét volt: elvesztem időre,
talán néhány percre: én már
csak sejtem csupán:

Az utcalámpák sora kísért
azon éjjelen s a Hold
erőlködve próbált
utat mutatni: hiába.
Földszag is volt, pedig
aszfalt csík előttem, s
növény sehol, csak mi
a patka szélén kívánt
kapaszkodni erősen,
már-már fusztrálóan
élni akart a gyönge
gyökerével: nem
sikerült neki.
Pár nap múlva
jártam arra világosban.
Fekete macska
kotorászott annál
a szegélynél.
Sunnyogva és éles
szemekkel nézett rám:
mintha sintért látna
a kormos, s úgy
folytatta egy élet
kiontását, a kis zöld
túlélőjét, mintha
csupán kavicsra lelt
volna benne.

Világos volt: elvesztem időre,
talán néhány percre: én már
csak sejtem csupán.

Vers

Egyetlen sor

Eljön majd az a pont, ahonnan tovább már
neked kell vinni az írást, mondta, mert versre
esküdni sem lehet akárhogy. Aztán odakapott
a nyakához, zavart vagy inkább tanácstalanságot
színlelt, vakarta egy darabig, majd az ujjaival
babrált. Már régóta nem ment neki. Pedig még
egy munkásszállóra is beköltözött, ette, itta
és szívta, amit ők, mindent megtett, hogy az ő
lábszagától is a végtelen jelében repkedjenek
a legyek. De egy büdös sor sem jött. Csak nézte
a papírt, éjszakákon át, hallgatta a szálló falain
keresztülröfögő disznólelkeket, és igyekezett
elhitetni magával, hogy közéjük tartozik.
Ekkoriban kezdte mondogatni, hogy a költő az,
aki úgy ül egy felvázolt szöveg fölött,
mintha nem az élet, de annak valamilyen rendje
múlna ezen. A szánalom és a tisztelet között volt
az, amit éreztem. Szerettem volna megsimogatni
a hátát, idézni egy versszakot régi szonettjeiből,
de nem mertem megérinteni.

Egyetlen sora sem jutott az eszembe.