Category Archives: Próza

Próza

Pocak

– Tisztában vagy vele, hogy abban mennyi zsír van? Jobb is ha nem mondom meg, mert biztosan lefordulnál a székről! Persze cukros löttyöt is iszol hozzá – teszi hozzá Rita.

Ottó a homlokát ráncolja, és jobb kezével a tarkóját dörzsölgeti.

Hosszú hallgatás. Rita percekig elmélyülten nézegeti a jegygyűrűjét, forgatja, igazgatja. Ottó a rántott húson rágódik, és fel sem néz a tányérból. Szinte kínzó a hőség, talán neki is jobb lett volna valami könnyűt rendelni… de azért sem. Amióta Rita megtalálta álmai menyasszonyi ruháját – a hozzá illő szmokinggal, persze –, na azóta nincs egy étkezés sem, ami vita nélkül zajlana. A kölcsönzőben mindössze egy-egy van a ruhákból, a tulajdonos nem enged semmiféle átalakítást rajtuk, kényes anyag, sok esküvőt megért már, ilyesmiket hadart. Ottóra egy kissé nagy volt a szmoking a karjánál, a hasán viszont feszült, mikor először felpróbálta. Ritára csak combközépig jött fel a csipkés-csillogó szálas csoda, ezért persze még aznap megfogadta, hogy 42-es méretéről 38-ra fogy. Sírás és önsanyargatás, Rita lassan de biztosan poroszkált a magának kijelölt úton, Ottó pocakja azonban makacsul trónolt a helyén, és semmi hajlandóságot nem mutatott a távozásra.

– Van a környéken egy jó kis edzőterem – törte meg a csendet a lány. – Elmegyünk? Az első alkalom ingyenes.

Ottó hümmögött, és jókora húsdarabot tűzött a villára..

– Te nem is akarsz lefogyni – mormogta lemondóan Rita.

– Én csak szeretnék normális kajákat enni, és nem úgy viselkedni, mint egy önképzavaros tinédzser – mondta teli szájjal és nem minden indulat nélkül Ottó.

– Szóval szerinted én úgy viselkedem? Olyan nagy bűn, hogy szeretnék jól kinézni az esküvőnkön?

Ottó letette a kést és a villát, megtörölte a száját, majd meglepően higgadtan, a székben hátradőlve válaszolt.

– Az esküvőnkről beszélsz, de engem semmiről nem kérdeztél. A ruháról sem, az időpontról sem. Szerintem ez csak a te esküvőd, és nem a miénk.

– Amikor megkérted a kezem, azzal nem azt akartad kifejezni, hogy elvennél feleségül? Vagy én vagyok naiv?

– Türelmetlen vagy.

– Két éve jegyeztél el!

– Lilivel három évig jártunk jegyben.

– Baromira leszarom Lilit! Azt is, hogy még mindig vele lennél, ha nem hagyott volna el! De elhagyott, és most én vagyok a menyasszonyod, úgyhogy ne gyere nekem Lilivel!

Mielőtt Ottó bármit is mondhatott volna, Rita felpattant az asztaltól, és elviharzott. Ottó még befejezte az ebédet, aztán a szállodába ment, azonban nem tudott bejutni, mert a kulcsok Ritánál voltak; a reggeli sietségben nem adta le őket a portán. Ottó nem aggódott, arra jutott, hogy biztos elment az edzőterembe, hogy kifussa magából az ideget. Késő délutánig sétálgatott, aztán újra próbálkozott a szállodában. A kulcs még mindig nem volt sehol, és a telefonját sem találta a zsebében. Talán kieshetett valahol. Vagy nem is vitte magával? Visszament a partra, rugdosta a homokot, egy pocsék könyvet olvasott. Este hét felé újra megéhezett, és bár az időjárás még mindig valami könnyűt diktált volna, ő megpillantott egy lángosos bódét nem messze. Az elhaló fényekből ítélve éppen zárni készültek. Odakocogott, és ujjával megkopogtatta a már lehúzott ablakot abban a reményben, hogy némi borravalóért még kaphat enni. A bódé nem is volt olyan kicsi, mint amilyennek a távolból tűnt, talán 3×3-as kis helyiség lehetett, szerény felszereléssel. A kopogtatásra egy addig háttal álló, szőke hajú, törékeny lány fordult hátra, és meredt rémülten Ottó arcába.

Lili volt az. A haját egészen rövidre vágatta, egy olajfoltos, bő, fehér póló volt rajta, és egy fehér rövidnadrág, melyből kiálltak pipaszár lábai, sápadt volt és nagyon fáradtnak tűnt, de ő volt az. Elhúzta az ablakot.

– Ottó – suttogta, mintha attól tartana, hogy bárki meghallja őket.

– Hát te?

– Dolgozom. Illetve épp zárok.

– Olyan… más vagy.

– Beteg voltam, de már gyógyulgatok. Csak a kezelés került sokba, úgyhogy meg kell fognom minden forintot… – mondta Lili és mosolygott, vonásai újra időtlenné váltak.

– Segíthetek… pakolni?

– Egyedül vagy itt?

– Egyedül – vágta rá Ottó.

A bódéban büdös volt, olajszag. Sötét is; a nap szokatlan igyekezettel tért nyugovóra. A szél eléggé feltámadt, de ebből keveset éreztek odabenn. Minden nagyon gyorsan történt. Ottó azóta sem érti, hogy fértek el a rengeteg vödör, kosár és a gurulós tálalók között. Bárhol ért hozzá Lilihez, a bőre száraz volt, a csontjai szúrtak. Rövid haja csapzottan lapult a fejére, tekintete fáradt, éhes, szomorú. Sosem volt vele ilyen azelőtt. Az éjszakát a bódé mocskos padlóján töltötték. Egy szemhunyásnyit sem aludtak. Lili óráknak tetsző, hosszú percekig simogatta Ottó fel-le hullámzó hasát. Ottó elégedettnek érezte magát, és teljesen üresnek. Ötkor Lili feltápászkodott, kiment egy kis időre, aztán valamivel tisztábban, nedves pólóban és még vizesebb hajjal visszajött.

– Nemsokára nyitok.

Ottó bólintott. Felállt, kiment, és ő is megmosakodott a vízben, amennyire csak tudott. Mire visszatért volna a bódéba, már kulcsra volt zárva az ajtó, és hiába kocogtatta az üveget, Lili nem nyitott ajtót. A földön ülhetett, vagy egy kosár mögött, mert Ottó bárhogyan hunyorgott, nem tudta kivenni a lány alakját.

Egy ideig még ácsorgott a bódé előtt, aztán visszaindult a szállodába. Sok tervet kigondolt. Hogy mindent elmond Ritának, összeszedi a cuccait, és visszatér a bódéhoz. Hogy nem mond semmit, csak összepakol és elmegy. Hogy mond valamit… de mit?

Rita a szállodában volt. Az ágy szélén ült, kisírt szemmel, de mosolyogva. Ottó nagy levegőt vett, de Rita megelőzte.

– Ne haragudj rám. Miattam kint kellett éjszakáznod valahol a homokban… Tegnap olyan elviselhetetlen voltam. Annyit aggódtam a súlyom miatt, hogy bele se gondoltam, miért nem tudok fogyni mostanában… kisbabát várok, Ottó! Lesz egy kisbabánk! Volt egy megérzésem, és… van a közelben egy patika, elmentem tesztért, gondoltam… és tényleg!

Ottó úgy hallgatta a szavakat, mintha nem is neki szólnának. Szóval kisbaba. Megint közbelép egy harmadik, aki helyette dönt mindenről. Szó nélkül leült az ágy szélére. Rita melléhúzódott.

– Zuhanyozz le, édesem! És ne haragudj rám, kérlek! De a baba mindent megmagyaráz. Hogy miért voltam feszült…

– Mindent – bólintott rá Ottó, és megsimogatta Rita hasát.

– Hamarosan nekem is pocakom lesz! – lelkendezett Rita. – Mitől van ilyen olajszagod?

– Ettem egy lángost. Bocsáss meg, nagyon megkívántam.

Próza

Vonalak

Micsoda linearitás! A falon felsorakozva a felvételi eredmények. Csupa ismeretlen név, valahol a közepe táján az enyém, keresi helyét az A4-esen. Lefényképezem. A másikat is, merthogy kettő van. Majd társítok arcokat a nevekhez. De előbb állok előttük, úgy teszek, majd elvesztem a vonalat, és csak úgy teszek mintha.

Megyek beiratkozni, be vagyok iratkozva. Magyar szakos lettem, nincs mese, még, majd lesz, meg versek és regények is. Aztán át a kolis titkárságra, de hol van? Valaki megsajnál, lerajzolja. Megállítanak ketten: hol a titkárság? Nem tudjuk, hol vagyunk. Mutatom nekik, le van rajzolva.

Komoly pofával rajzolunk valamit a tábláról. Egy fejjel lefelé fordított háromszög, kajla, de az nem számít, magyar szakosak vagyunk. Már nem kell kitalálni az arcokat. Ki vannak találva. Komoly pofával rajzolják a nyelvi szinteket. Nincs mese, húzok én is egy vonalat középre.

Húzz egy vonalat, hogy addig, s ne tovább.

Jó, húzok. De hova?

Ülünk a Körös-parton, hárman a listáról. Én középen. Este van, konvergens kontúrok vagyunk. Körvonalazódunk.

Próza

A tyúkokról

A tyúkokról

A csirkékről

Olyanok vagyunk, mint a csirkék vagy a tyúkok, sose tudom, hogy melyiket kell használni, ha az ember csak úgy általában akar beszélni róluk. Igen, lényegében tényleg olyanok vagyunk, mint a tyúkok, míg kicsik, és csirkéknek nevezzük őket, addig „aranyosak”, minden alakoskodás nélkül tépik ki egymás belét, húzzák-rángatják, mint a Holt költők társaságában a takarót, amiből kurvára kin van az embernek a lába, mígnem ők is holt „költők” lesznek. Viszont mikor megnőnek (vö. tyúkok), akkor ennivalóan ocsmányokká válnak, és megjátsszák magukat. Lehet, hogy a tyúkokat is csirkéknek kéne nevezni.

Próza

Vérszürke

Sokféle embert látni a pusztában. Vannak, akik kifejezett céllal jönnek: szekerezni, gulyáslevest enni, beteg madarat hozni Déri dokihoz, rendben legyen az a lelkiismeret, mások pusztán kíváncsiak.

A civilizáció védőhálójának biztonságában nézik a végtelen síkságot, a természet által kimunkált szarvakat a méla szürke marhákon, a bivalyok sztoikus nyugalmát, vagy ahogy a csikós mórikálja magát a lovakon. Kitudjamilyen madarak pislognak ránk a szik közül, miezarondaság típusú bogarak sietnek el sok lábon a műúton mellettünk, miközben sétálunk a következő látványosság felé, és a városi emberek már egy libára is csodálkozva néznek „Defehér a tolla”, „hogyhápogmár”, „tealibanemgágog?” Akkor lehet, hogy egy kacsa.

Veszélyes vadállatok is várnak rájuk. Az aranysakál, aki egész nap csak heverészik, de azt nagyon veszélyesen, a vadmacska, aki ott van valamelyik fa tetején, csak nem látni jól, a farkas, aki űzötten próbálja rögzíteni vadabb nézését, hogy ne nézzék jujdecukikutyusnak a látogatók, akik sok szempontból veszélyesebbek az ökológiai egyensúlyra, mint a rács mögött levők.

Múzeumokban megelevenedik a múlt, leszűrhetjük a tanulságot, a cifraszűr bizony felpróbálva is nehéz viselet. A fazekakban fő a szürkemarha-pörkölt, a citera szól, a fantázia visszarepít, de aztán jön a visszatérés a jelenbe, ahol egy pohár Kőbányai a csárdában négyhetven.

Aztán amikor elment az utolsó menetrendszerinti busz és vonat, az összes turistabusz és leszáll az éj, a szürke marhák összebújva misztikus legendákat mesélnek egymásnak.

Például a Véres szürke legendáját. Neki köszönhetően az éjjeli puszta bagolyhuhogásokkal teli csendjét néha ma is sikolyok, riadt marhabőgések, a Halloween zenéjét ritmizáló patacsattogások törik meg, miközben valahol csak egyre szól a vészjósló citeraszó.

A történet szerint Gál Gusztit a jó kedélyéről és műveltségéről ismert legendás gulyást és népi iparművészt valamikor az ötvenes években azzal vádolták meg a kommunisták, hogy a kilenclyukú hídba, imperialista segédlettel egy tízedik lyukat akar fúrni, amelynek segítségével titkos üzelmeiket folytathatják, például rádióadót telepíthetnek, és miután Eisenhower letutajozott volna ridegpásztornak öltözve a Hortobágyon, innen irányította volna Magyarország amerikanizálását. Találtak is egy kis lyukat, azt először a kilenc és háromnegyedik lyuknak nevezték, aztán szigorúan titkosan betapasztották.

Gál Guszti persze mindent bevallott, aztán váratlanul meghalt a börtönben, mert véletlenül agyonverte magát – így szólt legalábbis a fáma. Szomorú volt emiatt az egész puszta világa. Gusztinak volt egy kedvenc szürkéje, a Csákós MG1205-ös – neki még Marxot és Sartre-ot is olvasott fel esténként – és ő mintha megérezte volna a gazdája halálát, megvadult és a körzeti megbízottnak le kellett lőnie, ám a teteme eltűnt… Valószínűleg csak megsebesült. Viszont attól kezdve jöttek egymás után a halálesetek… A Gusztit agyonverő rendőrök rejtélyes körülmények között haltak meg, és mindegyikük testén kilenc véres, szürkemarha-szarv ütötte lyuk tátongott… Mindegyiket eltussolták, de mindenki tudta, hogy a Véres szürke volt. Aztán mikor bosszút állt, eltűnt. Vagy negyven évig nem történt semmi, aztán ismét visszatért… Talán, hogy emlékeztessen.

Erről persze, nem lenne szabad beszélni…

Rácz Alajos, a hortobágyi Délibáb presszó csaposa, aki mesélte nekem ezt a legendát, aznap éjjel arra ébredt, hogy egy marhafej néz be az ablakán, hatalmas szemei lassan forogtak, miközben szarvairól csöpögött a vér.

Alajos a legendát Ohati Radomértől hallotta, aki a legintelligensebb szarvasmarhák egyike, akit a Génmegőrző munkatársai valaha láttak és mindenki szerint megbízhatóbb és szavahihetőbb forrás, mint bármelyik internetes hírportál.

Inkább én is arról írok majd, amit átéltem, nehogy megnyaljon a Véres szürke…

Próza

Kilenc perc

Kilenc perc után felriadtam. És hűlt helyét találtam.

Eltűnt. Azóta nem találkoztunk.

– Álnok vagy! Álnok vagy! Mihaszna semmirekellő, aki csak magával törődik és el akarja élni, hogy mások is sajnálják! – rivallt rám álmomban szikrákat szórva, mérhetetlen indulattal.

Semmit sem értettem.

Minden olyan homályos volt.

– Egyáltalán ki vagy te? – kérdeztem. Szavaim visszhangzódtak a fehér lebegésben. Majd hirtelen minden elkezdett szürkülni.

Azóta is szürkék az álmaim.

Megingott, felszökött a magasba, s visszatérve egy tükröt fogott könnyed fehér kezeiben. Gonosz vigyor jelent meg arcán. Elém tartotta.

De… nem magamat láttam benne. Egy szakállas, kopott kalapos szivarozó vénember bámult vissza rám kajánul, megropogtatva húsos ujjait. Értetlenkedve néztem, egy hang sem jött volna ki a torkomon.

És ő… felnevetett:

– Ni-ni! Hát te vagy az? Tényleg te?! – Szavai mély, fuldokló vihogásba torkolltak.

Nem értettem.

Nem értettem.

A tükröt tartó alak ezután két kezével törte darabokra keze tartalmát. Az öregember hangos nevetése fokozatosan elhalkult, szertefoszlott. Már csak a szilánkok maradtak… de belátva, hogy már soha többé nem lesznek egy egésszé, azok is eltűntek. Csak egy adag halvány port hagytak maguk után, több semmit.

Az alak kezéből pedig nem folyt vér. Nem, egyszerűen csak… egy percre elhalványultak az ujjai, ennyi volt, majd rögvest helyükre álltak…

Épségben.

– Anya, te vagy az? – kérdeztem kétségbeesetten. – Anya!

Hangom hallatán közelebb jött. Tisztán és fehéren lebegett előttem hófehér arca.

Ekkor kellett belátnom: nem ismerem őt.

– Nem ismerlek!

Egy szót sem szólt hozzám. Némán állt előttem, s a szemeimet bámulta. Nem láttam benne haragot.

Nem láttam benne feszültséget.

Csak egy adag semmit.

Minden érzés, mit névvel lehetett illetni, elillant ködös lényéről. Félelmetes volt, mégis megnyugtató. Ijesztő, de tiszta.

– Egy ellentmondás vagy – suttogta.

Lehelete almaillatot sugalló szellőként foszlott szerte a szürke térben. Felhúzta a szemöldökét, pont úgy, ahogy a megelégedett emberek szokták, majd hátralépett.

Megjelent egy szál cigaretta a kezében.

Beleszívott, és kitüsszentve a füstöt eggyé vált vele… És elillant.

– Várj! – kiáltottam utána.

De csak önmagam visszhangja válaszolt kísértetiesen, idegesítő ismétléssel.

Fülemhez tapasztottam a kezem.

Gyűlöltem visszahallani a saját hangom.

És akkor, abban a percben, hogy megfogant bennem ez a gondolat, hirtelen vad szél kerekedett.

– Én is gyűlölöm hallani a hangod! Én is! Én is! Én is! – dübörögte a vihar mennydörögve.

Gőzölgő dühvel száguldozott a semmiben, siralmas jövőt hordozva méhében. Nem bántott, csak körözött mellettem haragosan. Én meg csak álltam, nem éreztem félelmet.

Pár óra múlva elcsendesedett – nem tehetett mást.

Egy távolabbi zug felé vonszolta magát, és lepihent.

Vetett egy pillantást a messzi fekete ködben hempergő földgolyóra, megcsóválta a fejét, majd mély álomba szenderedett…

És én felkeltem. Kilenc perc… ennyi lehetett. Hűlt helyét sem találtam.

Eltűnt.

Azóta nem találkoztunk

soha többé.

Próza

Álomfejtés vérből, pikkelyekből, spermából és egyebekből

Az első álom

Suzy még nem nagyon tudta hogyan is kell álmodni. Ez még eléggé új volt neki. Nem az álom, hanem az, hogy tudja, hogy álmodik. Mozdulatlanná dermedve állt a fekete kavicsos ösvényen, összerezzent a hűvös szellőtől, amely meglibbentette a hajába fűzött kék szalagokat, és átfújt a vékonyka hálóingen.

Nézte a ködös messzeségből előbukkanó ezüstös hegycsúcsokat, a színtelen fűben világító gombákat, melyek tompa fényében halálfejes dongók zümmögtek.

– Menj csak nyugodtan, kicsi lány! – szólalt meg a kezében szorongatott plüssmackó. – Nem lesz semmi baj.

Álom álom

Álmodik.

Egy sötétkék borítójú könyvön fekszik. Kisebb, mint ő, de éppen csak egy kicsivel, épphogy csak a lába lóg le róla. A fedél kemény, kissé érdes, de kényelmes. Alváshoz tökéletes.

Azt álmodja, hogy álmodik.

A kék könyv alatt egy lila könyv van. Nagyobb, mint a kék könyv, kicsit talán vastagabb is. A kezével még pont elérné a lapjait.

Azt álmodja, hogy azt álmodja, hogy álmodik.

A lila könyv alatt egy másik kék könyv van. Kisebb, mint a lila könyv felette, és a kék könyv afelett. Kicsit talán vékonyabb is, mint a fölötte lévők.

Azt álmodja, hogy azt álmodja, hogy azt álmodja, hogy álmodik.

Nagyon sok könyv van még…

Színes pikkelyek álom

Egy fiatal lány áll egyhelyben. Ez az álom olyan szép.

Az ég olyan, mint egy érett őszibarack: a színe lágy és megnyugtató, a tapintása puha és selymes. A felhők halovány, kopottas foszlányok csupán, mozdulatlanul lebegnek, csak vannak.

A fiatal lány körül koi pontyok úszkálnak a levegőben. Mindegyik más és más, szivárvány pikkelyeik, mint ezernyi drágakő, különböző árnyalatban pompáznak: narancs, arany, skarlát, opál, smaragd, gyöngyház… Békésen keringenek körülötte, időnkét közelebb merészkednek. Bele-bele kapnak a lány lobogó, lángvörös fürtjeibe, önfeledten játszanak vele. Ettől a lány elmosolyodik.

Úszkálnak körbe-körbe, néha hozzáérnek a meztelen hátához, ilyenkor finom borzongás fut végig rajta. Amikor valamelyik a vállát, vagy a mellbimbóját csiklandozza az uszonyával, mindig hangos kacagásban tör ki, de aztán megint hamar belefeledkezik a halak színes táncába. Hozzádörgölőznek a fekete farmerjához, simogatják a lábujjait.

Ez az álom olyan szép, és ez most pont elég.

Igazi álom

A Hold ezüstös fénye derengőn borította be a mezőt, a milliónyi csillag félénken reszketett az égbolton. A lágy éjszakai szellő finoman ringatta a fűszálakat, a tenger távoli morajlása szelíden vegyült bele a mély csendességbe. Minden őket figyelte, lélegzetvisszafojtva.

A férfi öltönyben volt: tökéletes szabású fekete zakó, makulátlan ing, szépen vasalt nyakkendő, fényesre bokszolt cipő. A nő esküvői ruhája, mint egy téli hóesésből kiragadott jelenet: lágyan ringó, gyöngyfehér varázslat. Egymással szemben álltak, némán bámulták egymást, mindkettőjük arcán mosoly húzódott.

Egyszerre léptek egyet a másik felé, majd lassan megcsókolták egymást. Ahogy az ajkak összefonódtak, már nem számított semmi más. Nem számított, hogy ez álom, hogy ők nem is ismerik egymást, és, hogy mindketten alszanak, távol innen, távol a másiktól.

Fehér arcok, fekete szemek álom

Tommy a zöld fűben fekszik hason, a lábait a levegőben lóbálja. Izgatottan tekint le a gödörbe, a kezével szorosan markolja a szélét. Tudja, hogy nem fog beleesni, de biztos, ami biztos.

A gödörben – elég mély – lomha sötétség uralkodik, mely csak az arcokat engedi láttatni. A fehér arcokat. Csak álmok, Tommy is tudja, nem kell félni tőlük.

A fehér arcokból hatalmas fekete szemek bámulnak rá, feketébbek még a gödör sötétjénél is. Őt nézik. Vagyis nem igazán nézik, Tommy sem tudja pontosan. Nem igazán nézik, mert nincsenek szemgolyók, de mégis őt… bámulják. De ezek csak álmok, nem kell félni tőlük.

Néma csönd. Tommy az arcokat nézi, az arcok pedig őt bámulják. Csak álmok. De miért néz ki úgy mindegyik, mint ő?

Valószínűtlen álom

Egy balerina lépdel a romok között, az öregember ábrándozva nézi. A lány kecses mozgása szinte bűvöletbe ejti. Oly könnyedén szökdécsel a szürke téglák között, mintha lágyan ringó fűszálak lennének. Hibátlan piruetteket mutat be a romokból meredező acélrudak erdejében, némán táncol a megsárgult koponyákon, súlytalan léptei alatt egyetlen roppanás sem hallatszik.

Az öreg mélységes csodálattal nézi a gombafelhők háttere előtt és lecsupaszított felhőkarcoló-vázak között gázmaszkban és balettszoknyában suhanó hölgyeményt. Egy ilyen világban nincs helye ennek a szépségnek, ez biztosan nem a valóság. Ez csak egy álom lehet.

Érdes húrok álom

Liza vett egy mély lélegzetet, aztán belekezdett.

Bal kezének ujjai villámgyorsan cikáztak a hegedű nyakán, jobbjában hibátlanul táncolt a vonó. Nem tévesztett el egyetlen ütemet sem, minden hangjegy oda került, ahová született. Teljesen belefeledkezett az elegánsan szökellő dallamokba, szeme csukva volt, nem kellett semmit látnia, vagy akár hallania, elég volt, hogy érezte. Még gondolkodnia sem kellett, nem volt rá szükség. Ő volt a zene. A hangszer a teste, a lelke a szimfónia. Olyan, amely mindent betölt, mindent eláraszt.

Az ágyban fekve békésen aludt, feje nyugodtan pihent a puha párnán, csupán levágott ujjainak csonkjai mozdultak meg néha.

Bújj el, ha tudsz álom

Ennek az álomnak nincs eleje és nincs vége sem: a piros kabátos kislány fut, kezében hatalmas fejsze. A nagy, szürkebundás farkas is fut, testén mély vágások. Esetenként a farkas fut a lány után, máskor fordítva.

Az sem biztos, hogy ez egy álom.

Törött álom

Mindenütt szétszórva hevertek a repedt cserépdarabok, fül nélküli bögrék, hasadt hajópadló deszkák. Üvegszilánkok között, szétzúzott sírköveken néhol szétfoszlott matracok pihentek, melyekből ócska rugók meredeztek a fakó égbolt felé.

Egy szőke lány feküdt mozdulatlanul, csukott szemmel egy konyhaszekrény ajtaján, amelyről pattogzott a fehér festék. Testét csupán egy áttetsző, vékony lepel takarta félig meddig.

A dolgok könnyen törnek. Vajon azután is tudnak még álmodni?

Mamapapa álom

Két ember öleli egymást szobában. Egy Gyermek, egy Szülő.

A szoba falán rozsdás szögekre akasztott képek lógnak, rajtuk felismerhetetlenné fakult arcok, alattuk rég elfeledett nevek. A tapéta – már ami megmaradt belőle – lomhán málladozik a penészes falról. A padlón hullámos a kopott linóleum, sok helyütt kilátszanak alóla a szúrágta, korhadó deszkák. A levegőben salétrom, vizelet és vér szaga keveredik a rothadó belsőségek orrfacsaró bűzével.

A Gyermek arcát bohócmaszk takarja, a szemnyílásokból könnycseppek csordulnak ki. Nyakán fodros gallér, lábán csíkos harisnya és hegyes orrú, csengettyűs cipellő. Arcán szélesre vágott mosoly.

A Szülő elnyűtt latexruhát visel, hosszúszárú lovaglócsizmát és csatos nyakmerevítőt. Egyik kezében foszladozó korbácsot tart, másikkal szorosan öleli hatalmas melleihez az ő kicsikéjét. Kilógó pénisze még kissé merev, combján lassan folyik le a forró, fehér anyag.

Ilyen dolgok nem történnek a valóságban. De ez egy álom. Egy hosszú-hosszú álom.

Fáradt álom

Alice mereven bámul maga elé. A konyhapultnak támaszkodik, lábai keresztben, bal kezével a kopott, fehér linóleum bevonatú fába kapaszkodik, jobb kezével egy konyhakés nyelét szorítja. A széles pengéről lehulltak már a nehéz cseppek, bele a konyhakövön terjeszkedő skarlát tócsába.

Hmm…

Mélázik, ábrándozik. Álmodik. Fekete harisnyáján felszaladt egy szem. Nem túl feltűnő, egy röpke pillantás talán egyszerűen átsiklana fölötte. Talán mindegy is.

Ásít egyet, hosszan, ráérősen. Ez téríti kissé magához, kizökkenti a hosszú bambulásból.

Lassan, komótosan ellép a pult mellől, nem törődik azzal, hogy belelép a tócsába, a csempét úgyis könnyű felmosni. Talán nem is kell felmosni. Végül is mindegy, nem? Ez csak egy álom.

Elsétál a földön fekvő élettelen test mellett, aztán megáll. Visszafordul. Lehajol. A szokás mégiscsak szokás. Megfogja a mozdulatlan vállakat és egy finom csókot lehel a fejre húzott barna papírzacskóra. A szavakat sem lenne muszáj kimondani, de azért csak kimondja:

– Jó éjszakát, anyuci!

Feláll. A harisnyája is olyan lett, a térdétől egészen a lábszáráig. De mindegy, egy álomban mosni sem kell.

Fáradt. Elnyűtt, csoszogó léptekkel indul a hálószoba felé. Hosszú nap volt, ideje aludni. Fárasztó volt ez az álom is.

Hmm…

Az álom az, ami elalvás előtt van, ugye?

Próza

Emlékvihar

Whooom!

A fiatal férfi egyszerűen eltűnt. Az egyik pillanatban még ott volt, a másikban már nem. A lány nyugodt szívvel nézte, ahogy eltűnik. Vele együtt tűnt el a sok megszegett ígéret, hosszú, álmatlan éjszakák, a jeges érzés az ujjakban, a keserű borzongás.

A nyugodtság azonban csak egy pillanatig tartott. Hirtelen hasított belé a felismerés: ha a férfi nincs itt, akkor a másik lánynál van. A valódinál, abban a valódi világban.

Sok emléket látott már megszületni, azokat, akik utána jöttek. Közülük néhányan nincsenek itt, azok, akik nem merültek feledésbe, mint ő.

A fiatal férfi már itt volt, amikor ő ide került. Nem tudta pontosan, hogy mennyivel előtte érkezett, de biztos volt benne, hogy korábban is találkoztak már. Minden egyes pillantásnál fájdalom hasított a lányba, mély és tartós. Nem fizikai fájdalom volt, jobban mondva nem csak az. Több volt ennél, sokkal több. Ő sem tudta pontosan megmagyarázni miért fájt sokkal jobban, mindennél jobban.

Ezt a fájdalmat érezte akkor is, amikor megszületett. Ezt érezte minden egyes alkalommal, amikor a férfire pillantott. Az sosem nézett vissza rá, sosem szólt hozzá, ennek ellenére a lány pontosan tudta, hogy olyan a tekintete, mint a legszebb naplemente, a hangja pedig selymes, mint a lágyan olvadó karamell. De nagyon fájt. Neki is és az igazi lánynak is. Ezt is tudta. Ezt tudta leginkább. Leírhatatlan kín volt, pokoli. Rengeteg idő kellett neki, hogy enyhüljön, teljesen pedig sohasem múlt el. Úgy, mint a sebhelyek a csuklóján.

Ha teljesen elmúlt volna, akkor ő sem került volna ide. Nem született volna meg, most pedig nem érezné, hogy nemsokára neki is mennie kell. Nem érezné, hogy vissza kell mennie. Oda, a valódi világba.

De pontosan tudta, hogy hamarosan neki is mennie kell. Nem akart menni, de ez nem rajta múlott, sajnos nem. Csakis a valódi lányon, aki pontosan olyan, mint ő, leszámítva azt, hogy a valódi lány idősebb lett azóta. Nem akart visszamenni a valódi világba, nem akarta viszont látni a valódi lányt, nem akarta, hogy megint úgy fájjon. Vagy még annál is jobban.

Könnyek szöktek a szemébe, ahogy eszébe jutott a születése. A hosszú és fájdalmas születés, az, ahogy ide került. Nem akart megszületni, nem akarta, hogy el kelljen válnia az igazi lánytól, mert akkor egy nap vissza is kell térnie hozzá. De megtörtént. Lassan elváltak egymástól. Lassan, hosszú és fájdalommal teli évek alatt. Így született meg, így lett emlékké. Így került ide. A helyre, ahol az emlékek vannak, azok, amik soha nem merülhetnek teljesen feledésbe. Azok, amiknek egyszer vissza kell térniük.

A hosszú évek során látott sokakat megszületni. Ahogy lassan telt az idő, úgy jöttek sorra az új emlékek. Néhányukat rengetegszer látta itt, másokat alig-alig. Van, amelyik sok időt töltött el itt, mások nagyon hamar visszamentek oda, ahonnan jöttek. A valódi világba. A valódi lányhoz.

Mindig is tudta, hogy neki is vissza kell majd mennie egyszer, csupán remélte, hogy lesz még egy kis ideje. Csak még egy kicsi, csak egy nagyon kicsi.

Ahogy a többiek sorra elmentek, vissza a valódi világba, úgy maradtak egyre kevesebben és kevesebben itt. Egy idő után pedig nem jöttek többen. Az emlékek eltűntek innen, ő pedig egyre inkább egyedül érezte magát, egyre inkább érezte, hogy hamarosan neki is mennie kell. Csupán azt remélte, hogy nem ő lesz az utolsó. Nem akart ő maradni utoljára, nagyon, nagyon nem akart. Nem maga miatt. A valódi lány miatt. Nem akarta, hogy vele kelljen utoljára találkoznia, hogy ő térjen vissza hozzá utoljára.

Mégis ez történt. Mind eltűntek, sorra tértek vissza a valódi világba, míg végül csak ő maradt és a fiatal férfi. És most a férfi is eltűnt. Talán örült volna neki, hogy nem kell többé vele lennie, de mégis végtelenül szomorú volt, mert ez azt jelentette, hogy a valódi lánynak kell ismét találkoznia vele.

A férfi eltűnt. Hirtelen és váratlanul vált köddé, maga után hagyva az égető gondolatot, hogy hamarosan a lánynak is mennie kell.

Nem tudta mennyi ideje van, mennyi ideig maradhatott még, mielőtt vissza kell térnie. Nem szeretett egyedül lenni, de azt kívánta bárcsak örökké itt maradhatna. Bár soha ne kellene visszatérnie az igazi világba, vissza az igazi lányhoz.

Érezte, ahogy a könnyek ismét legördülnek az orcáján, ahogy a sebhelyek ismét lángolni kezdenek a csuklóján. Érezte, hogy vészesen fogy az ideje. Nem tudta pontosan mennyi maradt még de azt tudta, hogy már nincs sok hátra. Maradni akart. Mindennél jobban kívánta, hogy ne kelljen…

Whooom!

A valódi lány ott állt vele szemben. Őt nézte. Ott állt a tükör előtt, egyedül a fürdőszoba hideg kövén. A lány a tükörből nézett vissza a valódi lányra. Látta a könnyáztatta arcát, azt az arcot, ami majdnem olyan volt, mint az övé. Majdnem olyan, csupán néhány szarkalábbal, pár apró ránccal különbözött az övétől.

A valódi lány arcát is könnyek áztatták, tekintete hűvösen csillogott a magánytól és a rengeteg fájdalomtól. Látta benne a fiatal férfi felderengő emlékét, érezte a jegesen égető érzést, ami őt is visszahozta. Látta a régi fényképeket széttépve a fürdőszoba padlóján, az elfeledettnek hitt leveleket, a magányosan és hidegen heverő levetett jegygyűrűt, a vértől csillogó pengét a mosdókagyló szélén.

Érezte, ahogy a szomorúság, a múlt homályából előtörő végtelen fájdalom lassan eluralkodik a valódi lányon, ahogy eltakar minden szép emléket és haloványan pislákoló reményt. Érezte, hogy nemsokára vége a szenvedésnek, hogy nemsokára minden fájdalom eltűnik, és soha nem tér vissza. Ugyanúgy érezte, mint a valódi lány, de valahogy mégis más volt. Régóta tudta, hogy eljön majd ez a pillanat, és azt, hogy nem tehet ellene semmit. Régóta tudta, mégsem tudott belenyugodni. Nem akarta, hogy ő legyen az utolsó.

Próza

Aki nem fél az árnyékától

A nyomozó mereven ült fekete öltönyében. A kandallóban pattogott a tűz, ő pedig egyedül maradt megfejtésre váró gondolataival.

Egy kollégája temetéséről érkezett. Joe remek fickó volt, igazi kopó. Gyorsan cselekedett, határozottan, férfiasan. Csak egy dolgot nem kedvelt benne; lenyúlta mások ötleteit. A vezető ügyeket Joe kapta, de nem az ő gondolatai vitték azokat a megoldáshoz. Halála váratlan és rendkívül nyomasztó már csak azért is, mert egy veszekedésük után történt – Joe ismét a nyomozó zsenialitásának köszönhetően oldott meg egy gyilkosságot, s a jelentésben még csak meg sem említette a nevét. A vitát lezárva Joe kimasírozott a konyhába, hogy igyon egy kávét, és félrenyelt.

A nyomozó azon gondolkozott érdemes-e levennie gyászruháját.

Szegény Caroline, hogy megsiratta a cicáját. Mici a minap hunyt el, miután levizelte a nyomozó kedvenc bőrcipőjét. Azon töprengett, vigye a tisztítóba? Egyáltalán foglalkoznak ott cipőkkel? Ó, az az átkozott macska! A húga pár perc múlva könnyek közt hívta az állatorvost, Mici nem lélegzett.

Végül arra jutott, felesleges átöltöznie.

an sHárom nappal ezelőtt értesült volt szomszédja, Isabelle haláláról. Pont olyan hirtelen történt ez is, mint a többi az utóbbi időben. Isabelle különleges volt számára, zöld szemei és vörösesbarna haja megbabonázták. Hosszú ideig a háttérből csodálta a lányt. Aztán Isabelle bejelentette, hogy összeköltözik a barátjával, a nyomozóból pedig kitörtek eddig féken tartott érzelmei. Ám csak visszautasítással találkozott. Zaklatottan elviharzott, Isabelle-re pedig ráesett a könyvespolc.

A nyomozó összefonta ujjait. Egyetlen esetben sem indítottak eljárást, de ő érezte, hogy Joe, Isabelle és a macska halála nem baleset volt. Minden alkalommal észrevett egy furcsa suhanást, amiről akkor még nem tudta, mi az és hogyan függ össze az egyes esetekkel. De ki más derítené ki, ha nem ő?

Elmosolyodott, hátradőlt karosszékében, s figyelte az árnyékokat a tűz fényénél.

– Tudom – mondta fennhangon, s lenézett a padlóra. A gyilkos visszanézett.