Category Archives: Paródia

Paródia

Szűz szívem

írta Jancsikah-6
ad notam Campus Fesztivál

Szűz szívem vad lángokban ég,
érted, csak teérted lángol a hév
Vérszín ajkaid szavára dobban a szívem
Légy hát az enyém, tüzes-szép kedvesem!
Nélküled gyötrelem minden nap,
csak a gépet kattogtatom, meg a telefont
és csak rólad gondolkozom,
de gyötrelem, ha rád gondolok,
mert annyira szétvet a vágy, hogy az már fáj.

És keresnélek és hívnálak, de hol is láttalak?
A hot-dogos pult előtt elkapott röpke pillantást mi hozhatja vissza?
Kereslek, tűzszemű galambom,
légy ötkor a szökőkútnál, drága Zsanettom!

Paródia

Ó, Edward

Merengo_cica11 tollából

csillagfénynél vagy okostelefon derengésénél olvasandó

Szerzői megjegyzés: a vers néhol átment egy kicsit szabad versbe, de remélem, hogy ez senkit sem zavar, mert az érzéseim nagyon mélyek és jobban átjönnek így!!!

Átnézettem a wordal helyesírásilag, remélem nincs márbenne hiba.

Edward, látom ahogy fénylő bőröd
felém ragyog a Vak Űrön keresztül
És látom az ajkaid, amint fel tárják fogajid
azokat a csillogó hószín vámpír-fogokakat
azokat a ragyogó, sohanemszuvas vámparfogakat
az orális fixációkat stimuláló vámpír fogokot
És én csak bámullak tátott szájjal
mert csodállak és mert nemtudom becsukni a számat

Paródia

Szendi Nóra: Eticiklidin-örlemények a kedély láthatárán

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. Metildihidromorfin és para-fluorofentanil virított a föld ormain. Tekeredem a tavaszba, mintha rügy lennék, élénkül a ruhatár, lekerül a nagykabát, zsebében nyári álmot aludni készül az ínségesebb napokra, szenderülni eltett, két kilócska tenociklidin. A napok szobabicikliként tekernek rajtam, megadom magam a naptár kényszerítő erejének és megnézem, hanyadika is van. Ja, hogy november. Elhatározom, hogy máskor rövidebb összekötőszöveget írok a tavaszról, hogy közben ne teljen el maga az életrajzi hitelt adó évszak.

*

Fussunk neki újra – mintha csak ő is erre gondolna, tépi föl a keretében odáig békésen semmittevő ajtót Csámpa, nem látható rögtön, mivel matat a háta mögött. Döccen az atmoszféra, koppanás a küszöbön, ahogy Csámpa benyomul, nyomában felsejlik az anyukájukat bárhova követő kiskacsákhoz hasonlatos utánfutó, szabályszerű, négy kis kerékkel, rajta a ráhalmozott, hat darab robusztus, BIOHAZARD-feliratú hordóval. Ezt sasold, Amál, mit akasztottam a Kompótéknál – szlengeli bájos szerkesztettséggel és keze gesztikuláló mozdulatával egyszeriben le is veri szállítmánya egy hatodát, mely nagyot koppanva, azután elhallgatva, mint Pandora tréfás tubákot rejtő szelencéje, kinyílik és zöldesen foszforeszkálva villódzó, bugyborgó tartalmával azonnal lyukat éget a padlón, majd (a harmadikról feltörő hangok alapján) az épp alatta található hintaszékében eddig (és mostantól már mindörökké) az igazak álmát alvó Mari nénin is egy füst alatt. Fú bocs, sipákolja, de én egy gyors legyintéssel belédeszkázom a szájából még riadt visszarettenéssel kikukucskáló további elnézéskérő szavakat, és: maradt még elég a szőnyegen! felkiáltással hozok pár karéj kétszersült eticiklidin-örleményt a konyhából (még bőven használható, a tegnapi józanság-partiról maradt vésztartalék gyanánt), azokkal majd feltunkoljuk. Mit tolunk amúgy, kérdezem bohókás, nemtörődöm hétköznapisággal a negyedik liter magunkba eresztett BIOHAZARD tunkolat után. Semmi hardkórt, nyugi, Amál, jó, hát picit karmol a vége, de a Csítosz bátyjától van, az meg rendes gyerek, szal full széf az egész – ipari uránt amúgy, böki ki végül egyre türelmetlenebbé boruló tekintetem fojtásában vergődve. Fú, bazmeg, azért üt, vigyorodok el átszellemülten, gyermeteg boldogságóceánkában pacsálva, mintha csak örömmel csurigtöltött, felfújható kerti medence volna az egész világ, melyben az elsőfokú égési sérülésektől épp horzintálisan kettémaródó Mari néni utolsó halálsikolyai szolgáltatják a vidám izotópok barátságos, zöld fényéhez a meghitt hegedűszót, mintha csak gyertyafényes vacsora volna az egész világ, kár, hogy már két sorral följebb felfújható kerti medencét csináltam belőle, mert ez is milyen jó kép lenne. Csezdmeg, úgy bepajszáltam ettől a kis kasznyútól, mint a telibetincölt mosznyák, rikkantja a hévtől kipirosodó szemöldökkel Csámpa. Ja, tudom, mire gondolsz, böffenti válaszul egy másik fejezetből itt felejtett mellékszereplő. Egykedvű viháncban telnek a képzeletemben mindig anileridinnel kevert dihidroetorfint szívó, bohém évszakok.

*

Fú, de geci, nem lesz ettől kajakra valami bajunk? – eszmél föl a lassan három éve tartó, menet közben hat és fél fős létszámúvá (ha Mari néni még nem teljesen lebomlott, bal felével is számolunk) terebélyesedett házibuli egyik, a mézes örökkévalóságba, mint ködkép a kedély láthatárába, beékelődő momentumában Pajszer Árpi, ihletetten üveges, az erőlködéstől már-már földöntúli alakzatokba rendezkedő, racemetorfán-kristályszerkezetű könnyeket eregető szemekkel. Ekkor kapom fel a fejem az eddig tartó, végeláthatatlan jegyzetelésből. Hát de, mondom, aztán kínosan hallgatunk – még pár évig.

Paródia

Juhász Tibor: A házrajárók

Egészen addig az esetig minden nap a kocsmába járt,
a többiek, a házrajárók ezért nézték afféle lecsúszott
egzisztenciának, ne szépítsük, lumpennek. Őt mindez
nem érdekelte különösebben, ment, ahova jónak látta,
s hát, igaz, ami igaz, ez a jónak látott úticél többnyire
valóban a kocsma volt. Egészen addig a bizonyos
esetig. Az esésig, ami után már sosem lett a régi.
Pedig fizikailag viszonylag gyorsan rendbe jött, csak
hát a lelkiek, azokat kéne kikezeltetni, ilyesmiket
zümmögtek sorra az ismerősökkel teli házak, melyeket,
a kocsmába nem lévén biztonságos visszaút, eztán
újra végiglátogatott. Ő meg hiába bizonygatta, hogy
szép, szép dolog az orvostudomány, de olyat, ami most
őneki kéne, tehát gyógyírt az emlékezésre, itatóspapírt
a megélt traumára, még nem talált fel, egyébként meg
minden hiába, azért addig nyaggatták, addig zizegtek
e fejébe ültetett, pozitív gondolatok, hogy megelégelve
mindezt, beadta a derekát és pszichiáterhez fordult.
Elmondta neki az elejétől az egészet, a kocsmát, a
lumpenséget és a házrajárókat, meg persze, végül azt
a bizonyos esetet is. Hogy először próbálta nem észre
venni, nem figyelni rá, de nem lehetett. A költőt, feleli
a közbekérdezésre válaszul, a költőt, aki egy egész
paksamétányi verset olvasott föl az ott megjelent,
komplett munkásosztálynak az ő nehéz sorsukról,
alulfizetettségükről, agyonhajszoltságukról,
kilátástalan életükről, és akkor még mindennek
tetejébe a mindezekről végighallgatandó, hosszú,
rím nélküli, szikár versekről. Na ekkor esett ő le,
ahogy körbepillantott, utolsó erejével még látta,
hogy nem is egy légytársával együtt a falról, ekkor
tört meg minden, emiatt fél visszamenni a kocsmába.
Kérdezte, na hát, ilyen esetekben mit tanácsol a
pszichiáter úr? Az meg hosszan, izzadó homlokkal
merengett egészen tanácstalanul, majd kibökte, hogy
ne haragudjon a kedves páciens, de ő speciel nem tudja,
mert a maga részéről már egy jó ideje nem olvas verseket.

Paródia

Bödecs László: Egészen olyan itt

Ahol az utcai vécé nyílik,
ott várok én, mikor majd az ég hasad,
és az isten megcsikordul,
mintha karistolnék egy marék vasat.

Utcai vécé persze sok van itt, ahol
én élek, épp itt, a város egyik utcájában,
de ha nem találsz meg, tán nem is érdemes,
meg mondjuk én is minek pont az utcán vártam.

Érted könnyeznek, most inkább
nem részletezném, hogy mit, magukban, halkan –
a megszeppent utcai vécék, de én
legalább örülök, mert itt rímel, hogy: a farkam.

Egészen olyan itt, mint a koponyák
hegyén, túl sok nő mondjuk ott se volt,
én meg csak állok itt és bámullak, ahogy
messze vagy, mint trabantnak a porsche-bolt.

Persze én azért nem szeretnélek, meg bunkó
lennék veled, de szerethetnél ilyen csibésznek,
úgyhogy a te hibád az egész, kár, hogy erre
most pont nem jut eszembe egy Radnóti-idézet.

Paródia

Keresett szavak

Előttem még csigaházropogása az alattam
sárgán reszkető, széllel száguldó szekérnek,
melyen erősen akartam szépet gondolni,
és oh, hány képtelen kép és kimondhatatlanul
beszédes orgonaillattal elképzelt bók futotta be
szaladó időben szakadó testtelen testem tagjait..!
S felocsúdva éktelen álmom rémes szorításából,
te már előttem álltál, némán, mégis pacsirtamód
zengő szívvel, és kinyújtott, a bölcsőmről felemelt
régi-új karoddal, míg én az anyai ház padlójára
ejtett sziromként éreztem, ahogy kiötölt tervem
száraz zápora csendes-vörös toppanásként
hullott gyümölcsszínben összezárt ajkunkra.

Paródia

A rózsaszín ég alatt

A rózsaszín ég alatt
patakparton sétáltam
mikor fénylő Szőkeségét
a kék vízben megláttam.
Ilyen ez a szerelem,
ilyen ez a szerelem.

Nyomban odasiettem
a szépséges Múzsámhoz
és megláttam milyen jól megy
Ég-szeme Vér-rúzsához.
Ilyen ez a szerelem,
ilyen ez a szerelem.

Beszélgetni kezdtünk hát
valami tündér-nyelven
mit találkozásunk előtt
még csak nem is ismertem.
Ilyen ez a szerelem,
ilyen ez a szerelem.

Rögtön gyűrűt is húztam
vékony, kecses ujjára,
ezt a kislányt én már soha
nem engedem útjára.
Ilyen ez a szerelem,
ilyen ez a szerelem.

Mert hiszen ihletet ad
Nap-haja fényessége
én meg ugye költő lennék
vagy mifene, elvégre.
Ilyen ez a szerelem,
ilyen ez a szerelem.

Már magam előtt látom
születő új kötetem,
ha rosszul csókol a Múzsám,
maximum jól elverem.
Ilyen ez a szerelem,
ilyen ez a szerelem.