Category Archives: Fordítás

Fordítás

Olli Heikkonen: (Ne mondd hiába nevem…)

Ne mondd hiába nevem,
hiszen akkor jövök, amikor hívsz. Erdőkön át,
agancsom mohát és kérget szaggat fel,
lélegzetem elveszi a madarak dalát, levegőbe emeli
a nedves faleveleket és a földbe száradt fenyőtűket.
Orromat a szélnek emelem,
Gyanta és berkenye, érzem az emberek sóvárgását.
Miért vágynak rám, agancsom
csontos és csak fájdalmat okoz. Miért
húznak vezetéket, miért fedik el az erdő ösvényeit.
Patáim lyukat fúrnak az aszfaltba
és szemeim fényt szívnak magukba.
Ne hívj engem
almafáid oltalmába. Ne jöjj
erdőm sötétjébe.
Ne jöjj. A gyökerek lábaidat megmarkolják,
tövisbokrok szétszaggatják bőrödet.

Fordítás

Kristiina Ehin: (Légy itt…)

Légy itt
Mint amikor józanul
Egyre kevésbé várlak
Jöjj a világ leggyönyörűbb virágaival
Abban az órában
Amikor mindketten
Olyan sokat veszítettünk
És igazából meg tudnánk
Egymást
Találni

Fordítás

EJ Koh: A beszéd

Azt mondják, a világomban az anyának nincs pulzusa.
Azt mondják, az isten, akiről beszélek, nem az, akitől félnek.
Azt mondják, faji témában nincs kivétel.
Azt mondják, nehézségeim vannak helyekkel, visszhangokkal, a váratlannal, nincs tovább.
Azt mondják, fejemen a korona formája csupán az árvaság kábultságának jele.
Azt mondják, megtört vagyok. Nem vagyok folyó, de egy gyík, amely ellen áll
az uralmon lévő, burkolt vélemények díszletén.

Átlagos vagyok, ők azt mondják, polgár.
Az árulás térképe vagyok, a mi időnkben az ellenszegüléstől való megtisztulás.
Nem vagyok mesemondó, csak zavaros.
Nem vagyok bús, se leleményes, se vonzó.
Felejthető ember és nő vagyok.
Nem tettem semmi többet, csupán egy felbőszült olvasó vagyok,
akinek van véleménye, ami nem alapos és értelmetlen.

Rákosan nincsenek barátaim.
Nincsen karrierem, nincs jövőm.
Nincsen olyan jó és híres műalkotásom, ami elmondaná egy kisváros történetét.
Nem élek Nebraskában, Montanában vagy Michiganben.
Nem születtem irodalmi díjasnak Kolumbiában 1982-ben.
Azt mondják, valami mélyebbet, de bebizonyítottam, hogy nincs több bennem, amit verejtékesen szereztem meg, vagy spirituális vagy megtört. Azt mondják, sose lesz, amit elveszíthetek. Nincs bíró, kritikus, szerző, sem költő, aki barátjának tekintene.

Az életemben nincsen ígéretesség.
Nincs bennem semmi kult.
Nincs semmi átható izgalom a gondosan egymás mellé rendezett képeimen.
Nincs olyan halál, mint amilyen a várakozások után következik, miután bátorkodok felépíteni
egy nyelvet és hagyom csobogni, ami ellenáll az olvasók védtelen nyomásának és számára
a legkompromittálóbb, hogy rám nézzen.
A beszédem nem bővelkedik terjengősen megírt gazdagságban, beszédem
teljesen egyszerű, miként használom, árulás az irodalmi hagyományok ellen
a Biblia nyelvétől egészen Faulkerig.
Egyik szavam se szorul az egész emberi fajra.

Az igazi ajándékom a kivételesen egysíkú munkámhoz.
A szavaim századunk irodalmának a leggusztustalanabb választásai.
Szavaim megütik az olvasót. Szavaim nem őszinték.
Elhamarkodott, erőtlen, kripli szavaim értelmetlen színjáték vagy önfelfedezés.
Szavaimat költészetnek hívom, tagadják valós kudarcukat, mint szavak.
A soha el nem mondott tapasztalatom egy fertelmes rege, ragyogó elme vagy
elképzelt bőkezűség vagy egyetemesség nélkül. Nincs tisztem a mester kegyeire.
Nem vagyok elbeszélő, ősi művészet. Levegő vagyok, hamis, érintéshez csekély, láthatatlan.

Ellenállhatatlan vagyok a legyek számára.
Egy meglepően béna vagyok.
Csúnya vagyok, sokszor fájdalmasan is.
Egy hétköznapi elme pillantása mögé se bújhatok el.
Megjegyzésre se méltó, beszűkült ostoba vagyok.
Nem vagyok élvezhető és költészetben gazdag, ami megkülönbözteti az utalásokban gazdag
hagyományt. Azt mondják, egy művész vagyok, aki elbukja a saját és nemzeti örökségét.

Azt mondják, nem vagyok vicces.
Azt mondják, ízléstelen vagyok.
Azt mondják, hontalan vagyok.
Azt mondják, zavaró vagyok.
Azt mondják, eltűnök és félreállok.
Azt mondják, egy doboz szeg vagyok.
Azt mondják, belsővilág vagyok, mely privát és összefüggéstelen a kultúra számára.
Azt mondják, a mindennapi érzékenységről írok, amit senki se csodál.
Ez több mint költészet, meg kell találniuk bennem valami emberit.

Fordítás

Kate Chopin: Egy óra története

Mivel tudták, hogy Mrs. Mallard szívpanaszokkal küzd, nagy gondot fordítottak arra, hogy férje halálhírét a lehető legfinomabb módon közöljék vele.

Nővére, Josephine volt az, aki töredékekben elmondta neki a történteket; homályos utalásokat tett, melyek által az igazság rejtőzködve fedte fel magát. Richards, férjének barátja is Mrs. Mallard mellett volt. A férfi épp a szerkesztőségben tartózkodott, amikor megérkezett a vasúti tragédiáról szóló értesülés, melyben Brently Mallard neve nyitotta az „áldozatok” névsorát. Sebtében sürgönyözött még egyet, hogy megbizonyosodjon a dologról, azután sietett, nehogy egy kevésbé tapintatos, kevésbé érzékeny barát őt megelőzve közölje a szomorú hírt.

Mrs. Mallard más asszonyoktól eltérően nem bénultan és a szörnyű tény elfogadásának képtelenségével hallgatta végig a történetet. Azonnal rátörtek a könnyek, hirtelen, vad lemondással kezdett sírni nővére karjai közt. Amikor a fájdalom vihara elült, magányosan visszavonult a szobájába. Képtelen lett volna elviselni mások társaságát.

A nyitott ablakkal szemben egy kényelmes, tágas karosszék állt. Ebben süllyedt el, elcsigázva a kimerültségtől, amely a testét kísértette és olybá tűnt, a lelkéig hatol.

Látta a ház előtt elterülő ligetben a fák lombjait, amint a friss tavaszi élettől ragyognak. A levegőben az eső finom lehelete érződött. Lent az utcán egy házaló hirdette edényeit. A távolban egy dalt énekelt valaki, dallama halványan elért az asszonyhoz. Az eresz alól megannyi veréb csiripelése hallatszott.

A kék ég itt-ott előtűnt a felhők mögül, amelyek nyugaton, az ablakával szemközt egymásba érve fodrozódtak.

Az asszony fejét a szék párnájának vetve rezzenéstelenül ült, csak akkor mozdult, amikor a torkán feltörő zokogás rázta, mint amikor a gyermeket a sírás nyomja el, s még álmában is fel-felzokog.

Fiatal volt, nyugodt, tiszta arcának vonásai elfojtottságról árulkodtak, és mégis volt bennük egyfajta erő. Most azonban üresség tükröződött a szemében, tekintete amott a kék ég egy foltjára szegeződött. Nem a gondolatok cikáztak benne, inkább egy mélyről jövő felismerés közeledését sugározta.

Tartott felé valami, amire rettegve várt. Hogy mi volt az? Nem tudta. Túlságosan finom és megfoghatatlan volt ahhoz, hogy megfogalmazza. Érezte azonban, ahogyan az égből előkúszva, a levegőt megtöltő hangokon, illatokon és színeken keresztül elér hozzá.

Mellkasa viharosan járt fel s alá. Kezdte felismerni a feléje közelítő erőt, amely lassan hatalmába keríti, és minden akaratával azért küzdött, hogy legyőzze, ám két karcsú kezéhez hasonlóan küzdelme is erőtlennek bizonyult. Amikor végleg megadta magát, egy halvány szócska szökött ki résre nyitott ajkain. Újra és újra azt lehelte: szabad vagy, szabad vagy, szabad vagy! Az üres tekintet és az azt követő rémület eltűnt a nő szeméből, amely most élénken ragyogott. Pulzusa gyorsan vert, és az ereiben áramló vér melegséget és nyugalmat árasztott teste minden egyes centiméterébe.

Vajon szörnyűséges-e az öröm, amely hatalmában tartja? – tette fel a kérdést önmagának szüntelenül. Aztán egy tiszta és magasztos gondolat által kételyeit jelentéktelennek bélyegezve megszabadult tőlük. Jól tudta, újra sírva fakad, amint megpillantja a halál által összekulcsolt kedves, finom kézfejeket; a mozdulatlan, szürke, élettelen arcot, amely mindig szerelemmel fordult feléje. A pillanat keserűségén túl azonban, látta a hosszú éveket, amelyek még előtte állnak és csak az övéi. Karját kitárva üdvözölte a jövőt.

Ezután már senki más nem lesz, akiért élnie kell. Csak önmagáért fog élni. Nincs többé erő, amely az ő saját akaratát irányítaná, attól a vak és állhatatos hittől vezérelve, amelyről a nők és a férfiak úgy tartják, hogy feljogosítja őket arra, hogy saját akaratukat társukon érvényesítsék. Vezérelje akár jó szándék vagy gonoszság, megvilágosodása röpke pillanatában Mrs. Mallard szemében ezek a tettek ugyanolyan bűnösnek tűntek.

Az asszony szerette a férjét – alkalmanként. Sokszor nem szerette. Mit számított már! Mit számít a szerelem, ez a megoldatlan rejtély, szemben azzal az öntudattal, amelynek most birtokába került, és amelyről hirtelen felismerte, hogy létének legmeghatározóbb ösztöne.

„Szabad! Szabad a test és szabad a lélek!” – suttogta szüntelenül.

Josephine a csukott ajtó előtt térdelt, és ajkait a kulcslyukra illesztve kérlelte húgát, hogy engedje be. „Louise, nyisd ki az ajtót! Könyörgöm, nyisd ki az ajtót! Teljesen megbetegíted magad! Mit csinálsz, Louise? Az Isten szerelmére kérlek, nyisd ki az ajtót!”

„Menj el, kérlek! Nincs semmi baj.” Nem is volt, hiszen éppen a nyitott ablakon keresztül szívta magába az élet nevű elixírt.

Képzelete vadul cikázott az előtte álló napok körül. A tavasz és a nyár napjai, és mindenféle nap, amely egyedül csak őrá vár. Elmormolt egy gyors imát hosszú életért fohászkodva. Épp csak tegnap volt, amikor még borzongással gondolt arra, hogy talán hosszú lesz az élete.

Felegyenesedett és kinyitotta az ajtót türelmetlen nővére előtt. Szemében lázas öröm izzott és önkéntelenül is győzelmi istennőként vonult ki. Nővére derekát átkarolva együtt indultak lefelé a lépcsőn. Richards lent várta őket.

Valaki kulccsal nyitotta a bejárati ajtót. Brently Mallard lépett be, az utazástól kissé porosan; kezében higgadtan tartotta kézitáskáját és esernyőjét. A férfi messze volt a baleset helyszínétől, és még csak nem is hallott róla. Csodálkozva nézte, ahogyan Josephine-ra rátörnek a könnyek és Richards egy gyors mozdulattal kitakarja őt felesége látóköréből.

Amikor az orvosok megérkeztek, azt mondták az asszonyt szívbetegség vitte el – a végzetes öröm.