Category Archives: 2015 Nyárősz

Paródia

Szűz szívem

írta Jancsikah-6
ad notam Campus Fesztivál

Szűz szívem vad lángokban ég,
érted, csak teérted lángol a hév
Vérszín ajkaid szavára dobban a szívem
Légy hát az enyém, tüzes-szép kedvesem!
Nélküled gyötrelem minden nap,
csak a gépet kattogtatom, meg a telefont
és csak rólad gondolkozom,
de gyötrelem, ha rád gondolok,
mert annyira szétvet a vágy, hogy az már fáj.

És keresnélek és hívnálak, de hol is láttalak?
A hot-dogos pult előtt elkapott röpke pillantást mi hozhatja vissza?
Kereslek, tűzszemű galambom,
légy ötkor a szökőkútnál, drága Zsanettom!

Paródia

Ó, Edward

Merengo_cica11 tollából

csillagfénynél vagy okostelefon derengésénél olvasandó

Szerzői megjegyzés: a vers néhol átment egy kicsit szabad versbe, de remélem, hogy ez senkit sem zavar, mert az érzéseim nagyon mélyek és jobban átjönnek így!!!

Átnézettem a wordal helyesírásilag, remélem nincs márbenne hiba.

Edward, látom ahogy fénylő bőröd
felém ragyog a Vak Űrön keresztül
És látom az ajkaid, amint fel tárják fogajid
azokat a csillogó hószín vámpír-fogokakat
azokat a ragyogó, sohanemszuvas vámparfogakat
az orális fixációkat stimuláló vámpír fogokot
És én csak bámullak tátott szájjal
mert csodállak és mert nemtudom becsukni a számat

Paródia

Szendi Nóra: Eticiklidin-örlemények a kedély láthatárán

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. Metildihidromorfin és para-fluorofentanil virított a föld ormain. Tekeredem a tavaszba, mintha rügy lennék, élénkül a ruhatár, lekerül a nagykabát, zsebében nyári álmot aludni készül az ínségesebb napokra, szenderülni eltett, két kilócska tenociklidin. A napok szobabicikliként tekernek rajtam, megadom magam a naptár kényszerítő erejének és megnézem, hanyadika is van. Ja, hogy november. Elhatározom, hogy máskor rövidebb összekötőszöveget írok a tavaszról, hogy közben ne teljen el maga az életrajzi hitelt adó évszak.

*

Fussunk neki újra – mintha csak ő is erre gondolna, tépi föl a keretében odáig békésen semmittevő ajtót Csámpa, nem látható rögtön, mivel matat a háta mögött. Döccen az atmoszféra, koppanás a küszöbön, ahogy Csámpa benyomul, nyomában felsejlik az anyukájukat bárhova követő kiskacsákhoz hasonlatos utánfutó, szabályszerű, négy kis kerékkel, rajta a ráhalmozott, hat darab robusztus, BIOHAZARD-feliratú hordóval. Ezt sasold, Amál, mit akasztottam a Kompótéknál – szlengeli bájos szerkesztettséggel és keze gesztikuláló mozdulatával egyszeriben le is veri szállítmánya egy hatodát, mely nagyot koppanva, azután elhallgatva, mint Pandora tréfás tubákot rejtő szelencéje, kinyílik és zöldesen foszforeszkálva villódzó, bugyborgó tartalmával azonnal lyukat éget a padlón, majd (a harmadikról feltörő hangok alapján) az épp alatta található hintaszékében eddig (és mostantól már mindörökké) az igazak álmát alvó Mari nénin is egy füst alatt. Fú bocs, sipákolja, de én egy gyors legyintéssel belédeszkázom a szájából még riadt visszarettenéssel kikukucskáló további elnézéskérő szavakat, és: maradt még elég a szőnyegen! felkiáltással hozok pár karéj kétszersült eticiklidin-örleményt a konyhából (még bőven használható, a tegnapi józanság-partiról maradt vésztartalék gyanánt), azokkal majd feltunkoljuk. Mit tolunk amúgy, kérdezem bohókás, nemtörődöm hétköznapisággal a negyedik liter magunkba eresztett BIOHAZARD tunkolat után. Semmi hardkórt, nyugi, Amál, jó, hát picit karmol a vége, de a Csítosz bátyjától van, az meg rendes gyerek, szal full széf az egész – ipari uránt amúgy, böki ki végül egyre türelmetlenebbé boruló tekintetem fojtásában vergődve. Fú, bazmeg, azért üt, vigyorodok el átszellemülten, gyermeteg boldogságóceánkában pacsálva, mintha csak örömmel csurigtöltött, felfújható kerti medence volna az egész világ, melyben az elsőfokú égési sérülésektől épp horzintálisan kettémaródó Mari néni utolsó halálsikolyai szolgáltatják a vidám izotópok barátságos, zöld fényéhez a meghitt hegedűszót, mintha csak gyertyafényes vacsora volna az egész világ, kár, hogy már két sorral följebb felfújható kerti medencét csináltam belőle, mert ez is milyen jó kép lenne. Csezdmeg, úgy bepajszáltam ettől a kis kasznyútól, mint a telibetincölt mosznyák, rikkantja a hévtől kipirosodó szemöldökkel Csámpa. Ja, tudom, mire gondolsz, böffenti válaszul egy másik fejezetből itt felejtett mellékszereplő. Egykedvű viháncban telnek a képzeletemben mindig anileridinnel kevert dihidroetorfint szívó, bohém évszakok.

*

Fú, de geci, nem lesz ettől kajakra valami bajunk? – eszmél föl a lassan három éve tartó, menet közben hat és fél fős létszámúvá (ha Mari néni még nem teljesen lebomlott, bal felével is számolunk) terebélyesedett házibuli egyik, a mézes örökkévalóságba, mint ködkép a kedély láthatárába, beékelődő momentumában Pajszer Árpi, ihletetten üveges, az erőlködéstől már-már földöntúli alakzatokba rendezkedő, racemetorfán-kristályszerkezetű könnyeket eregető szemekkel. Ekkor kapom fel a fejem az eddig tartó, végeláthatatlan jegyzetelésből. Hát de, mondom, aztán kínosan hallgatunk – még pár évig.

Paródia

Juhász Tibor: A házrajárók

Egészen addig az esetig minden nap a kocsmába járt,
a többiek, a házrajárók ezért nézték afféle lecsúszott
egzisztenciának, ne szépítsük, lumpennek. Őt mindez
nem érdekelte különösebben, ment, ahova jónak látta,
s hát, igaz, ami igaz, ez a jónak látott úticél többnyire
valóban a kocsma volt. Egészen addig a bizonyos
esetig. Az esésig, ami után már sosem lett a régi.
Pedig fizikailag viszonylag gyorsan rendbe jött, csak
hát a lelkiek, azokat kéne kikezeltetni, ilyesmiket
zümmögtek sorra az ismerősökkel teli házak, melyeket,
a kocsmába nem lévén biztonságos visszaút, eztán
újra végiglátogatott. Ő meg hiába bizonygatta, hogy
szép, szép dolog az orvostudomány, de olyat, ami most
őneki kéne, tehát gyógyírt az emlékezésre, itatóspapírt
a megélt traumára, még nem talált fel, egyébként meg
minden hiába, azért addig nyaggatták, addig zizegtek
e fejébe ültetett, pozitív gondolatok, hogy megelégelve
mindezt, beadta a derekát és pszichiáterhez fordult.
Elmondta neki az elejétől az egészet, a kocsmát, a
lumpenséget és a házrajárókat, meg persze, végül azt
a bizonyos esetet is. Hogy először próbálta nem észre
venni, nem figyelni rá, de nem lehetett. A költőt, feleli
a közbekérdezésre válaszul, a költőt, aki egy egész
paksamétányi verset olvasott föl az ott megjelent,
komplett munkásosztálynak az ő nehéz sorsukról,
alulfizetettségükről, agyonhajszoltságukról,
kilátástalan életükről, és akkor még mindennek
tetejébe a mindezekről végighallgatandó, hosszú,
rím nélküli, szikár versekről. Na ekkor esett ő le,
ahogy körbepillantott, utolsó erejével még látta,
hogy nem is egy légytársával együtt a falról, ekkor
tört meg minden, emiatt fél visszamenni a kocsmába.
Kérdezte, na hát, ilyen esetekben mit tanácsol a
pszichiáter úr? Az meg hosszan, izzadó homlokkal
merengett egészen tanácstalanul, majd kibökte, hogy
ne haragudjon a kedves páciens, de ő speciel nem tudja,
mert a maga részéről már egy jó ideje nem olvas verseket.

Paródia

Bödecs László: Egészen olyan itt

Ahol az utcai vécé nyílik,
ott várok én, mikor majd az ég hasad,
és az isten megcsikordul,
mintha karistolnék egy marék vasat.

Utcai vécé persze sok van itt, ahol
én élek, épp itt, a város egyik utcájában,
de ha nem találsz meg, tán nem is érdemes,
meg mondjuk én is minek pont az utcán vártam.

Érted könnyeznek, most inkább
nem részletezném, hogy mit, magukban, halkan –
a megszeppent utcai vécék, de én
legalább örülök, mert itt rímel, hogy: a farkam.

Egészen olyan itt, mint a koponyák
hegyén, túl sok nő mondjuk ott se volt,
én meg csak állok itt és bámullak, ahogy
messze vagy, mint trabantnak a porsche-bolt.

Persze én azért nem szeretnélek, meg bunkó
lennék veled, de szerethetnél ilyen csibésznek,
úgyhogy a te hibád az egész, kár, hogy erre
most pont nem jut eszembe egy Radnóti-idézet.

Paródia

Keresett szavak

Előttem még csigaházropogása az alattam
sárgán reszkető, széllel száguldó szekérnek,
melyen erősen akartam szépet gondolni,
és oh, hány képtelen kép és kimondhatatlanul
beszédes orgonaillattal elképzelt bók futotta be
szaladó időben szakadó testtelen testem tagjait..!
S felocsúdva éktelen álmom rémes szorításából,
te már előttem álltál, némán, mégis pacsirtamód
zengő szívvel, és kinyújtott, a bölcsőmről felemelt
régi-új karoddal, míg én az anyai ház padlójára
ejtett sziromként éreztem, ahogy kiötölt tervem
száraz zápora csendes-vörös toppanásként
hullott gyümölcsszínben összezárt ajkunkra.

Paródia

A rózsaszín ég alatt

A rózsaszín ég alatt
patakparton sétáltam
mikor fénylő Szőkeségét
a kék vízben megláttam.
Ilyen ez a szerelem,
ilyen ez a szerelem.

Nyomban odasiettem
a szépséges Múzsámhoz
és megláttam milyen jól megy
Ég-szeme Vér-rúzsához.
Ilyen ez a szerelem,
ilyen ez a szerelem.

Beszélgetni kezdtünk hát
valami tündér-nyelven
mit találkozásunk előtt
még csak nem is ismertem.
Ilyen ez a szerelem,
ilyen ez a szerelem.

Rögtön gyűrűt is húztam
vékony, kecses ujjára,
ezt a kislányt én már soha
nem engedem útjára.
Ilyen ez a szerelem,
ilyen ez a szerelem.

Mert hiszen ihletet ad
Nap-haja fényessége
én meg ugye költő lennék
vagy mifene, elvégre.
Ilyen ez a szerelem,
ilyen ez a szerelem.

Már magam előtt látom
születő új kötetem,
ha rosszul csókol a Múzsám,
maximum jól elverem.
Ilyen ez a szerelem,
ilyen ez a szerelem.

Próza

Pocak

– Tisztában vagy vele, hogy abban mennyi zsír van? Jobb is ha nem mondom meg, mert biztosan lefordulnál a székről! Persze cukros löttyöt is iszol hozzá – teszi hozzá Rita.

Ottó a homlokát ráncolja, és jobb kezével a tarkóját dörzsölgeti.

Hosszú hallgatás. Rita percekig elmélyülten nézegeti a jegygyűrűjét, forgatja, igazgatja. Ottó a rántott húson rágódik, és fel sem néz a tányérból. Szinte kínzó a hőség, talán neki is jobb lett volna valami könnyűt rendelni… de azért sem. Amióta Rita megtalálta álmai menyasszonyi ruháját – a hozzá illő szmokinggal, persze –, na azóta nincs egy étkezés sem, ami vita nélkül zajlana. A kölcsönzőben mindössze egy-egy van a ruhákból, a tulajdonos nem enged semmiféle átalakítást rajtuk, kényes anyag, sok esküvőt megért már, ilyesmiket hadart. Ottóra egy kissé nagy volt a szmoking a karjánál, a hasán viszont feszült, mikor először felpróbálta. Ritára csak combközépig jött fel a csipkés-csillogó szálas csoda, ezért persze még aznap megfogadta, hogy 42-es méretéről 38-ra fogy. Sírás és önsanyargatás, Rita lassan de biztosan poroszkált a magának kijelölt úton, Ottó pocakja azonban makacsul trónolt a helyén, és semmi hajlandóságot nem mutatott a távozásra.

– Van a környéken egy jó kis edzőterem – törte meg a csendet a lány. – Elmegyünk? Az első alkalom ingyenes.

Ottó hümmögött, és jókora húsdarabot tűzött a villára..

– Te nem is akarsz lefogyni – mormogta lemondóan Rita.

– Én csak szeretnék normális kajákat enni, és nem úgy viselkedni, mint egy önképzavaros tinédzser – mondta teli szájjal és nem minden indulat nélkül Ottó.

– Szóval szerinted én úgy viselkedem? Olyan nagy bűn, hogy szeretnék jól kinézni az esküvőnkön?

Ottó letette a kést és a villát, megtörölte a száját, majd meglepően higgadtan, a székben hátradőlve válaszolt.

– Az esküvőnkről beszélsz, de engem semmiről nem kérdeztél. A ruháról sem, az időpontról sem. Szerintem ez csak a te esküvőd, és nem a miénk.

– Amikor megkérted a kezem, azzal nem azt akartad kifejezni, hogy elvennél feleségül? Vagy én vagyok naiv?

– Türelmetlen vagy.

– Két éve jegyeztél el!

– Lilivel három évig jártunk jegyben.

– Baromira leszarom Lilit! Azt is, hogy még mindig vele lennél, ha nem hagyott volna el! De elhagyott, és most én vagyok a menyasszonyod, úgyhogy ne gyere nekem Lilivel!

Mielőtt Ottó bármit is mondhatott volna, Rita felpattant az asztaltól, és elviharzott. Ottó még befejezte az ebédet, aztán a szállodába ment, azonban nem tudott bejutni, mert a kulcsok Ritánál voltak; a reggeli sietségben nem adta le őket a portán. Ottó nem aggódott, arra jutott, hogy biztos elment az edzőterembe, hogy kifussa magából az ideget. Késő délutánig sétálgatott, aztán újra próbálkozott a szállodában. A kulcs még mindig nem volt sehol, és a telefonját sem találta a zsebében. Talán kieshetett valahol. Vagy nem is vitte magával? Visszament a partra, rugdosta a homokot, egy pocsék könyvet olvasott. Este hét felé újra megéhezett, és bár az időjárás még mindig valami könnyűt diktált volna, ő megpillantott egy lángosos bódét nem messze. Az elhaló fényekből ítélve éppen zárni készültek. Odakocogott, és ujjával megkopogtatta a már lehúzott ablakot abban a reményben, hogy némi borravalóért még kaphat enni. A bódé nem is volt olyan kicsi, mint amilyennek a távolból tűnt, talán 3×3-as kis helyiség lehetett, szerény felszereléssel. A kopogtatásra egy addig háttal álló, szőke hajú, törékeny lány fordult hátra, és meredt rémülten Ottó arcába.

Lili volt az. A haját egészen rövidre vágatta, egy olajfoltos, bő, fehér póló volt rajta, és egy fehér rövidnadrág, melyből kiálltak pipaszár lábai, sápadt volt és nagyon fáradtnak tűnt, de ő volt az. Elhúzta az ablakot.

– Ottó – suttogta, mintha attól tartana, hogy bárki meghallja őket.

– Hát te?

– Dolgozom. Illetve épp zárok.

– Olyan… más vagy.

– Beteg voltam, de már gyógyulgatok. Csak a kezelés került sokba, úgyhogy meg kell fognom minden forintot… – mondta Lili és mosolygott, vonásai újra időtlenné váltak.

– Segíthetek… pakolni?

– Egyedül vagy itt?

– Egyedül – vágta rá Ottó.

A bódéban büdös volt, olajszag. Sötét is; a nap szokatlan igyekezettel tért nyugovóra. A szél eléggé feltámadt, de ebből keveset éreztek odabenn. Minden nagyon gyorsan történt. Ottó azóta sem érti, hogy fértek el a rengeteg vödör, kosár és a gurulós tálalók között. Bárhol ért hozzá Lilihez, a bőre száraz volt, a csontjai szúrtak. Rövid haja csapzottan lapult a fejére, tekintete fáradt, éhes, szomorú. Sosem volt vele ilyen azelőtt. Az éjszakát a bódé mocskos padlóján töltötték. Egy szemhunyásnyit sem aludtak. Lili óráknak tetsző, hosszú percekig simogatta Ottó fel-le hullámzó hasát. Ottó elégedettnek érezte magát, és teljesen üresnek. Ötkor Lili feltápászkodott, kiment egy kis időre, aztán valamivel tisztábban, nedves pólóban és még vizesebb hajjal visszajött.

– Nemsokára nyitok.

Ottó bólintott. Felállt, kiment, és ő is megmosakodott a vízben, amennyire csak tudott. Mire visszatért volna a bódéba, már kulcsra volt zárva az ajtó, és hiába kocogtatta az üveget, Lili nem nyitott ajtót. A földön ülhetett, vagy egy kosár mögött, mert Ottó bárhogyan hunyorgott, nem tudta kivenni a lány alakját.

Egy ideig még ácsorgott a bódé előtt, aztán visszaindult a szállodába. Sok tervet kigondolt. Hogy mindent elmond Ritának, összeszedi a cuccait, és visszatér a bódéhoz. Hogy nem mond semmit, csak összepakol és elmegy. Hogy mond valamit… de mit?

Rita a szállodában volt. Az ágy szélén ült, kisírt szemmel, de mosolyogva. Ottó nagy levegőt vett, de Rita megelőzte.

– Ne haragudj rám. Miattam kint kellett éjszakáznod valahol a homokban… Tegnap olyan elviselhetetlen voltam. Annyit aggódtam a súlyom miatt, hogy bele se gondoltam, miért nem tudok fogyni mostanában… kisbabát várok, Ottó! Lesz egy kisbabánk! Volt egy megérzésem, és… van a közelben egy patika, elmentem tesztért, gondoltam… és tényleg!

Ottó úgy hallgatta a szavakat, mintha nem is neki szólnának. Szóval kisbaba. Megint közbelép egy harmadik, aki helyette dönt mindenről. Szó nélkül leült az ágy szélére. Rita melléhúzódott.

– Zuhanyozz le, édesem! És ne haragudj rám, kérlek! De a baba mindent megmagyaráz. Hogy miért voltam feszült…

– Mindent – bólintott rá Ottó, és megsimogatta Rita hasát.

– Hamarosan nekem is pocakom lesz! – lelkendezett Rita. – Mitől van ilyen olajszagod?

– Ettem egy lángost. Bocsáss meg, nagyon megkívántam.

Próza

Vonalak

Micsoda linearitás! A falon felsorakozva a felvételi eredmények. Csupa ismeretlen név, valahol a közepe táján az enyém, keresi helyét az A4-esen. Lefényképezem. A másikat is, merthogy kettő van. Majd társítok arcokat a nevekhez. De előbb állok előttük, úgy teszek, majd elvesztem a vonalat, és csak úgy teszek mintha.

Megyek beiratkozni, be vagyok iratkozva. Magyar szakos lettem, nincs mese, még, majd lesz, meg versek és regények is. Aztán át a kolis titkárságra, de hol van? Valaki megsajnál, lerajzolja. Megállítanak ketten: hol a titkárság? Nem tudjuk, hol vagyunk. Mutatom nekik, le van rajzolva.

Komoly pofával rajzolunk valamit a tábláról. Egy fejjel lefelé fordított háromszög, kajla, de az nem számít, magyar szakosak vagyunk. Már nem kell kitalálni az arcokat. Ki vannak találva. Komoly pofával rajzolják a nyelvi szinteket. Nincs mese, húzok én is egy vonalat középre.

Húzz egy vonalat, hogy addig, s ne tovább.

Jó, húzok. De hova?

Ülünk a Körös-parton, hárman a listáról. Én középen. Este van, konvergens kontúrok vagyunk. Körvonalazódunk.

Próza

A tyúkokról

A tyúkokról

A csirkékről

Olyanok vagyunk, mint a csirkék vagy a tyúkok, sose tudom, hogy melyiket kell használni, ha az ember csak úgy általában akar beszélni róluk. Igen, lényegében tényleg olyanok vagyunk, mint a tyúkok, míg kicsik, és csirkéknek nevezzük őket, addig „aranyosak”, minden alakoskodás nélkül tépik ki egymás belét, húzzák-rángatják, mint a Holt költők társaságában a takarót, amiből kurvára kin van az embernek a lába, mígnem ők is holt „költők” lesznek. Viszont mikor megnőnek (vö. tyúkok), akkor ennivalóan ocsmányokká válnak, és megjátsszák magukat. Lehet, hogy a tyúkokat is csirkéknek kéne nevezni.

Próza

Vérszürke

Sokféle embert látni a pusztában. Vannak, akik kifejezett céllal jönnek: szekerezni, gulyáslevest enni, beteg madarat hozni Déri dokihoz, rendben legyen az a lelkiismeret, mások pusztán kíváncsiak.

A civilizáció védőhálójának biztonságában nézik a végtelen síkságot, a természet által kimunkált szarvakat a méla szürke marhákon, a bivalyok sztoikus nyugalmát, vagy ahogy a csikós mórikálja magát a lovakon. Kitudjamilyen madarak pislognak ránk a szik közül, miezarondaság típusú bogarak sietnek el sok lábon a műúton mellettünk, miközben sétálunk a következő látványosság felé, és a városi emberek már egy libára is csodálkozva néznek „Defehér a tolla”, „hogyhápogmár”, „tealibanemgágog?” Akkor lehet, hogy egy kacsa.

Veszélyes vadállatok is várnak rájuk. Az aranysakál, aki egész nap csak heverészik, de azt nagyon veszélyesen, a vadmacska, aki ott van valamelyik fa tetején, csak nem látni jól, a farkas, aki űzötten próbálja rögzíteni vadabb nézését, hogy ne nézzék jujdecukikutyusnak a látogatók, akik sok szempontból veszélyesebbek az ökológiai egyensúlyra, mint a rács mögött levők.

Múzeumokban megelevenedik a múlt, leszűrhetjük a tanulságot, a cifraszűr bizony felpróbálva is nehéz viselet. A fazekakban fő a szürkemarha-pörkölt, a citera szól, a fantázia visszarepít, de aztán jön a visszatérés a jelenbe, ahol egy pohár Kőbányai a csárdában négyhetven.

Aztán amikor elment az utolsó menetrendszerinti busz és vonat, az összes turistabusz és leszáll az éj, a szürke marhák összebújva misztikus legendákat mesélnek egymásnak.

Például a Véres szürke legendáját. Neki köszönhetően az éjjeli puszta bagolyhuhogásokkal teli csendjét néha ma is sikolyok, riadt marhabőgések, a Halloween zenéjét ritmizáló patacsattogások törik meg, miközben valahol csak egyre szól a vészjósló citeraszó.

A történet szerint Gál Gusztit a jó kedélyéről és műveltségéről ismert legendás gulyást és népi iparművészt valamikor az ötvenes években azzal vádolták meg a kommunisták, hogy a kilenclyukú hídba, imperialista segédlettel egy tízedik lyukat akar fúrni, amelynek segítségével titkos üzelmeiket folytathatják, például rádióadót telepíthetnek, és miután Eisenhower letutajozott volna ridegpásztornak öltözve a Hortobágyon, innen irányította volna Magyarország amerikanizálását. Találtak is egy kis lyukat, azt először a kilenc és háromnegyedik lyuknak nevezték, aztán szigorúan titkosan betapasztották.

Gál Guszti persze mindent bevallott, aztán váratlanul meghalt a börtönben, mert véletlenül agyonverte magát – így szólt legalábbis a fáma. Szomorú volt emiatt az egész puszta világa. Gusztinak volt egy kedvenc szürkéje, a Csákós MG1205-ös – neki még Marxot és Sartre-ot is olvasott fel esténként – és ő mintha megérezte volna a gazdája halálát, megvadult és a körzeti megbízottnak le kellett lőnie, ám a teteme eltűnt… Valószínűleg csak megsebesült. Viszont attól kezdve jöttek egymás után a halálesetek… A Gusztit agyonverő rendőrök rejtélyes körülmények között haltak meg, és mindegyikük testén kilenc véres, szürkemarha-szarv ütötte lyuk tátongott… Mindegyiket eltussolták, de mindenki tudta, hogy a Véres szürke volt. Aztán mikor bosszút állt, eltűnt. Vagy negyven évig nem történt semmi, aztán ismét visszatért… Talán, hogy emlékeztessen.

Erről persze, nem lenne szabad beszélni…

Rácz Alajos, a hortobágyi Délibáb presszó csaposa, aki mesélte nekem ezt a legendát, aznap éjjel arra ébredt, hogy egy marhafej néz be az ablakán, hatalmas szemei lassan forogtak, miközben szarvairól csöpögött a vér.

Alajos a legendát Ohati Radomértől hallotta, aki a legintelligensebb szarvasmarhák egyike, akit a Génmegőrző munkatársai valaha láttak és mindenki szerint megbízhatóbb és szavahihetőbb forrás, mint bármelyik internetes hírportál.

Inkább én is arról írok majd, amit átéltem, nehogy megnyaljon a Véres szürke…

Próza

Kilenc perc

Kilenc perc után felriadtam. És hűlt helyét találtam.

Eltűnt. Azóta nem találkoztunk.

– Álnok vagy! Álnok vagy! Mihaszna semmirekellő, aki csak magával törődik és el akarja élni, hogy mások is sajnálják! – rivallt rám álmomban szikrákat szórva, mérhetetlen indulattal.

Semmit sem értettem.

Minden olyan homályos volt.

– Egyáltalán ki vagy te? – kérdeztem. Szavaim visszhangzódtak a fehér lebegésben. Majd hirtelen minden elkezdett szürkülni.

Azóta is szürkék az álmaim.

Megingott, felszökött a magasba, s visszatérve egy tükröt fogott könnyed fehér kezeiben. Gonosz vigyor jelent meg arcán. Elém tartotta.

De… nem magamat láttam benne. Egy szakállas, kopott kalapos szivarozó vénember bámult vissza rám kajánul, megropogtatva húsos ujjait. Értetlenkedve néztem, egy hang sem jött volna ki a torkomon.

És ő… felnevetett:

– Ni-ni! Hát te vagy az? Tényleg te?! – Szavai mély, fuldokló vihogásba torkolltak.

Nem értettem.

Nem értettem.

A tükröt tartó alak ezután két kezével törte darabokra keze tartalmát. Az öregember hangos nevetése fokozatosan elhalkult, szertefoszlott. Már csak a szilánkok maradtak… de belátva, hogy már soha többé nem lesznek egy egésszé, azok is eltűntek. Csak egy adag halvány port hagytak maguk után, több semmit.

Az alak kezéből pedig nem folyt vér. Nem, egyszerűen csak… egy percre elhalványultak az ujjai, ennyi volt, majd rögvest helyükre álltak…

Épségben.

– Anya, te vagy az? – kérdeztem kétségbeesetten. – Anya!

Hangom hallatán közelebb jött. Tisztán és fehéren lebegett előttem hófehér arca.

Ekkor kellett belátnom: nem ismerem őt.

– Nem ismerlek!

Egy szót sem szólt hozzám. Némán állt előttem, s a szemeimet bámulta. Nem láttam benne haragot.

Nem láttam benne feszültséget.

Csak egy adag semmit.

Minden érzés, mit névvel lehetett illetni, elillant ködös lényéről. Félelmetes volt, mégis megnyugtató. Ijesztő, de tiszta.

– Egy ellentmondás vagy – suttogta.

Lehelete almaillatot sugalló szellőként foszlott szerte a szürke térben. Felhúzta a szemöldökét, pont úgy, ahogy a megelégedett emberek szokták, majd hátralépett.

Megjelent egy szál cigaretta a kezében.

Beleszívott, és kitüsszentve a füstöt eggyé vált vele… És elillant.

– Várj! – kiáltottam utána.

De csak önmagam visszhangja válaszolt kísértetiesen, idegesítő ismétléssel.

Fülemhez tapasztottam a kezem.

Gyűlöltem visszahallani a saját hangom.

És akkor, abban a percben, hogy megfogant bennem ez a gondolat, hirtelen vad szél kerekedett.

– Én is gyűlölöm hallani a hangod! Én is! Én is! Én is! – dübörögte a vihar mennydörögve.

Gőzölgő dühvel száguldozott a semmiben, siralmas jövőt hordozva méhében. Nem bántott, csak körözött mellettem haragosan. Én meg csak álltam, nem éreztem félelmet.

Pár óra múlva elcsendesedett – nem tehetett mást.

Egy távolabbi zug felé vonszolta magát, és lepihent.

Vetett egy pillantást a messzi fekete ködben hempergő földgolyóra, megcsóválta a fejét, majd mély álomba szenderedett…

És én felkeltem. Kilenc perc… ennyi lehetett. Hűlt helyét sem találtam.

Eltűnt.

Azóta nem találkoztunk

soha többé.

Próza

Álomfejtés vérből, pikkelyekből, spermából és egyebekből

Az első álom

Suzy még nem nagyon tudta hogyan is kell álmodni. Ez még eléggé új volt neki. Nem az álom, hanem az, hogy tudja, hogy álmodik. Mozdulatlanná dermedve állt a fekete kavicsos ösvényen, összerezzent a hűvös szellőtől, amely meglibbentette a hajába fűzött kék szalagokat, és átfújt a vékonyka hálóingen.

Nézte a ködös messzeségből előbukkanó ezüstös hegycsúcsokat, a színtelen fűben világító gombákat, melyek tompa fényében halálfejes dongók zümmögtek.

– Menj csak nyugodtan, kicsi lány! – szólalt meg a kezében szorongatott plüssmackó. – Nem lesz semmi baj.

Álom álom

Álmodik.

Egy sötétkék borítójú könyvön fekszik. Kisebb, mint ő, de éppen csak egy kicsivel, épphogy csak a lába lóg le róla. A fedél kemény, kissé érdes, de kényelmes. Alváshoz tökéletes.

Azt álmodja, hogy álmodik.

A kék könyv alatt egy lila könyv van. Nagyobb, mint a kék könyv, kicsit talán vastagabb is. A kezével még pont elérné a lapjait.

Azt álmodja, hogy azt álmodja, hogy álmodik.

A lila könyv alatt egy másik kék könyv van. Kisebb, mint a lila könyv felette, és a kék könyv afelett. Kicsit talán vékonyabb is, mint a fölötte lévők.

Azt álmodja, hogy azt álmodja, hogy azt álmodja, hogy álmodik.

Nagyon sok könyv van még…

Színes pikkelyek álom

Egy fiatal lány áll egyhelyben. Ez az álom olyan szép.

Az ég olyan, mint egy érett őszibarack: a színe lágy és megnyugtató, a tapintása puha és selymes. A felhők halovány, kopottas foszlányok csupán, mozdulatlanul lebegnek, csak vannak.

A fiatal lány körül koi pontyok úszkálnak a levegőben. Mindegyik más és más, szivárvány pikkelyeik, mint ezernyi drágakő, különböző árnyalatban pompáznak: narancs, arany, skarlát, opál, smaragd, gyöngyház… Békésen keringenek körülötte, időnkét közelebb merészkednek. Bele-bele kapnak a lány lobogó, lángvörös fürtjeibe, önfeledten játszanak vele. Ettől a lány elmosolyodik.

Úszkálnak körbe-körbe, néha hozzáérnek a meztelen hátához, ilyenkor finom borzongás fut végig rajta. Amikor valamelyik a vállát, vagy a mellbimbóját csiklandozza az uszonyával, mindig hangos kacagásban tör ki, de aztán megint hamar belefeledkezik a halak színes táncába. Hozzádörgölőznek a fekete farmerjához, simogatják a lábujjait.

Ez az álom olyan szép, és ez most pont elég.

Igazi álom

A Hold ezüstös fénye derengőn borította be a mezőt, a milliónyi csillag félénken reszketett az égbolton. A lágy éjszakai szellő finoman ringatta a fűszálakat, a tenger távoli morajlása szelíden vegyült bele a mély csendességbe. Minden őket figyelte, lélegzetvisszafojtva.

A férfi öltönyben volt: tökéletes szabású fekete zakó, makulátlan ing, szépen vasalt nyakkendő, fényesre bokszolt cipő. A nő esküvői ruhája, mint egy téli hóesésből kiragadott jelenet: lágyan ringó, gyöngyfehér varázslat. Egymással szemben álltak, némán bámulták egymást, mindkettőjük arcán mosoly húzódott.

Egyszerre léptek egyet a másik felé, majd lassan megcsókolták egymást. Ahogy az ajkak összefonódtak, már nem számított semmi más. Nem számított, hogy ez álom, hogy ők nem is ismerik egymást, és, hogy mindketten alszanak, távol innen, távol a másiktól.

Fehér arcok, fekete szemek álom

Tommy a zöld fűben fekszik hason, a lábait a levegőben lóbálja. Izgatottan tekint le a gödörbe, a kezével szorosan markolja a szélét. Tudja, hogy nem fog beleesni, de biztos, ami biztos.

A gödörben – elég mély – lomha sötétség uralkodik, mely csak az arcokat engedi láttatni. A fehér arcokat. Csak álmok, Tommy is tudja, nem kell félni tőlük.

A fehér arcokból hatalmas fekete szemek bámulnak rá, feketébbek még a gödör sötétjénél is. Őt nézik. Vagyis nem igazán nézik, Tommy sem tudja pontosan. Nem igazán nézik, mert nincsenek szemgolyók, de mégis őt… bámulják. De ezek csak álmok, nem kell félni tőlük.

Néma csönd. Tommy az arcokat nézi, az arcok pedig őt bámulják. Csak álmok. De miért néz ki úgy mindegyik, mint ő?

Valószínűtlen álom

Egy balerina lépdel a romok között, az öregember ábrándozva nézi. A lány kecses mozgása szinte bűvöletbe ejti. Oly könnyedén szökdécsel a szürke téglák között, mintha lágyan ringó fűszálak lennének. Hibátlan piruetteket mutat be a romokból meredező acélrudak erdejében, némán táncol a megsárgult koponyákon, súlytalan léptei alatt egyetlen roppanás sem hallatszik.

Az öreg mélységes csodálattal nézi a gombafelhők háttere előtt és lecsupaszított felhőkarcoló-vázak között gázmaszkban és balettszoknyában suhanó hölgyeményt. Egy ilyen világban nincs helye ennek a szépségnek, ez biztosan nem a valóság. Ez csak egy álom lehet.

Érdes húrok álom

Liza vett egy mély lélegzetet, aztán belekezdett.

Bal kezének ujjai villámgyorsan cikáztak a hegedű nyakán, jobbjában hibátlanul táncolt a vonó. Nem tévesztett el egyetlen ütemet sem, minden hangjegy oda került, ahová született. Teljesen belefeledkezett az elegánsan szökellő dallamokba, szeme csukva volt, nem kellett semmit látnia, vagy akár hallania, elég volt, hogy érezte. Még gondolkodnia sem kellett, nem volt rá szükség. Ő volt a zene. A hangszer a teste, a lelke a szimfónia. Olyan, amely mindent betölt, mindent eláraszt.

Az ágyban fekve békésen aludt, feje nyugodtan pihent a puha párnán, csupán levágott ujjainak csonkjai mozdultak meg néha.

Bújj el, ha tudsz álom

Ennek az álomnak nincs eleje és nincs vége sem: a piros kabátos kislány fut, kezében hatalmas fejsze. A nagy, szürkebundás farkas is fut, testén mély vágások. Esetenként a farkas fut a lány után, máskor fordítva.

Az sem biztos, hogy ez egy álom.

Törött álom

Mindenütt szétszórva hevertek a repedt cserépdarabok, fül nélküli bögrék, hasadt hajópadló deszkák. Üvegszilánkok között, szétzúzott sírköveken néhol szétfoszlott matracok pihentek, melyekből ócska rugók meredeztek a fakó égbolt felé.

Egy szőke lány feküdt mozdulatlanul, csukott szemmel egy konyhaszekrény ajtaján, amelyről pattogzott a fehér festék. Testét csupán egy áttetsző, vékony lepel takarta félig meddig.

A dolgok könnyen törnek. Vajon azután is tudnak még álmodni?

Mamapapa álom

Két ember öleli egymást szobában. Egy Gyermek, egy Szülő.

A szoba falán rozsdás szögekre akasztott képek lógnak, rajtuk felismerhetetlenné fakult arcok, alattuk rég elfeledett nevek. A tapéta – már ami megmaradt belőle – lomhán málladozik a penészes falról. A padlón hullámos a kopott linóleum, sok helyütt kilátszanak alóla a szúrágta, korhadó deszkák. A levegőben salétrom, vizelet és vér szaga keveredik a rothadó belsőségek orrfacsaró bűzével.

A Gyermek arcát bohócmaszk takarja, a szemnyílásokból könnycseppek csordulnak ki. Nyakán fodros gallér, lábán csíkos harisnya és hegyes orrú, csengettyűs cipellő. Arcán szélesre vágott mosoly.

A Szülő elnyűtt latexruhát visel, hosszúszárú lovaglócsizmát és csatos nyakmerevítőt. Egyik kezében foszladozó korbácsot tart, másikkal szorosan öleli hatalmas melleihez az ő kicsikéjét. Kilógó pénisze még kissé merev, combján lassan folyik le a forró, fehér anyag.

Ilyen dolgok nem történnek a valóságban. De ez egy álom. Egy hosszú-hosszú álom.

Fáradt álom

Alice mereven bámul maga elé. A konyhapultnak támaszkodik, lábai keresztben, bal kezével a kopott, fehér linóleum bevonatú fába kapaszkodik, jobb kezével egy konyhakés nyelét szorítja. A széles pengéről lehulltak már a nehéz cseppek, bele a konyhakövön terjeszkedő skarlát tócsába.

Hmm…

Mélázik, ábrándozik. Álmodik. Fekete harisnyáján felszaladt egy szem. Nem túl feltűnő, egy röpke pillantás talán egyszerűen átsiklana fölötte. Talán mindegy is.

Ásít egyet, hosszan, ráérősen. Ez téríti kissé magához, kizökkenti a hosszú bambulásból.

Lassan, komótosan ellép a pult mellől, nem törődik azzal, hogy belelép a tócsába, a csempét úgyis könnyű felmosni. Talán nem is kell felmosni. Végül is mindegy, nem? Ez csak egy álom.

Elsétál a földön fekvő élettelen test mellett, aztán megáll. Visszafordul. Lehajol. A szokás mégiscsak szokás. Megfogja a mozdulatlan vállakat és egy finom csókot lehel a fejre húzott barna papírzacskóra. A szavakat sem lenne muszáj kimondani, de azért csak kimondja:

– Jó éjszakát, anyuci!

Feláll. A harisnyája is olyan lett, a térdétől egészen a lábszáráig. De mindegy, egy álomban mosni sem kell.

Fáradt. Elnyűtt, csoszogó léptekkel indul a hálószoba felé. Hosszú nap volt, ideje aludni. Fárasztó volt ez az álom is.

Hmm…

Az álom az, ami elalvás előtt van, ugye?

Próza

Emlékvihar

Whooom!

A fiatal férfi egyszerűen eltűnt. Az egyik pillanatban még ott volt, a másikban már nem. A lány nyugodt szívvel nézte, ahogy eltűnik. Vele együtt tűnt el a sok megszegett ígéret, hosszú, álmatlan éjszakák, a jeges érzés az ujjakban, a keserű borzongás.

A nyugodtság azonban csak egy pillanatig tartott. Hirtelen hasított belé a felismerés: ha a férfi nincs itt, akkor a másik lánynál van. A valódinál, abban a valódi világban.

Sok emléket látott már megszületni, azokat, akik utána jöttek. Közülük néhányan nincsenek itt, azok, akik nem merültek feledésbe, mint ő.

A fiatal férfi már itt volt, amikor ő ide került. Nem tudta pontosan, hogy mennyivel előtte érkezett, de biztos volt benne, hogy korábban is találkoztak már. Minden egyes pillantásnál fájdalom hasított a lányba, mély és tartós. Nem fizikai fájdalom volt, jobban mondva nem csak az. Több volt ennél, sokkal több. Ő sem tudta pontosan megmagyarázni miért fájt sokkal jobban, mindennél jobban.

Ezt a fájdalmat érezte akkor is, amikor megszületett. Ezt érezte minden egyes alkalommal, amikor a férfire pillantott. Az sosem nézett vissza rá, sosem szólt hozzá, ennek ellenére a lány pontosan tudta, hogy olyan a tekintete, mint a legszebb naplemente, a hangja pedig selymes, mint a lágyan olvadó karamell. De nagyon fájt. Neki is és az igazi lánynak is. Ezt is tudta. Ezt tudta leginkább. Leírhatatlan kín volt, pokoli. Rengeteg idő kellett neki, hogy enyhüljön, teljesen pedig sohasem múlt el. Úgy, mint a sebhelyek a csuklóján.

Ha teljesen elmúlt volna, akkor ő sem került volna ide. Nem született volna meg, most pedig nem érezné, hogy nemsokára neki is mennie kell. Nem érezné, hogy vissza kell mennie. Oda, a valódi világba.

De pontosan tudta, hogy hamarosan neki is mennie kell. Nem akart menni, de ez nem rajta múlott, sajnos nem. Csakis a valódi lányon, aki pontosan olyan, mint ő, leszámítva azt, hogy a valódi lány idősebb lett azóta. Nem akart visszamenni a valódi világba, nem akarta viszont látni a valódi lányt, nem akarta, hogy megint úgy fájjon. Vagy még annál is jobban.

Könnyek szöktek a szemébe, ahogy eszébe jutott a születése. A hosszú és fájdalmas születés, az, ahogy ide került. Nem akart megszületni, nem akarta, hogy el kelljen válnia az igazi lánytól, mert akkor egy nap vissza is kell térnie hozzá. De megtörtént. Lassan elváltak egymástól. Lassan, hosszú és fájdalommal teli évek alatt. Így született meg, így lett emlékké. Így került ide. A helyre, ahol az emlékek vannak, azok, amik soha nem merülhetnek teljesen feledésbe. Azok, amiknek egyszer vissza kell térniük.

A hosszú évek során látott sokakat megszületni. Ahogy lassan telt az idő, úgy jöttek sorra az új emlékek. Néhányukat rengetegszer látta itt, másokat alig-alig. Van, amelyik sok időt töltött el itt, mások nagyon hamar visszamentek oda, ahonnan jöttek. A valódi világba. A valódi lányhoz.

Mindig is tudta, hogy neki is vissza kell majd mennie egyszer, csupán remélte, hogy lesz még egy kis ideje. Csak még egy kicsi, csak egy nagyon kicsi.

Ahogy a többiek sorra elmentek, vissza a valódi világba, úgy maradtak egyre kevesebben és kevesebben itt. Egy idő után pedig nem jöttek többen. Az emlékek eltűntek innen, ő pedig egyre inkább egyedül érezte magát, egyre inkább érezte, hogy hamarosan neki is mennie kell. Csupán azt remélte, hogy nem ő lesz az utolsó. Nem akart ő maradni utoljára, nagyon, nagyon nem akart. Nem maga miatt. A valódi lány miatt. Nem akarta, hogy vele kelljen utoljára találkoznia, hogy ő térjen vissza hozzá utoljára.

Mégis ez történt. Mind eltűntek, sorra tértek vissza a valódi világba, míg végül csak ő maradt és a fiatal férfi. És most a férfi is eltűnt. Talán örült volna neki, hogy nem kell többé vele lennie, de mégis végtelenül szomorú volt, mert ez azt jelentette, hogy a valódi lánynak kell ismét találkoznia vele.

A férfi eltűnt. Hirtelen és váratlanul vált köddé, maga után hagyva az égető gondolatot, hogy hamarosan a lánynak is mennie kell.

Nem tudta mennyi ideje van, mennyi ideig maradhatott még, mielőtt vissza kell térnie. Nem szeretett egyedül lenni, de azt kívánta bárcsak örökké itt maradhatna. Bár soha ne kellene visszatérnie az igazi világba, vissza az igazi lányhoz.

Érezte, ahogy a könnyek ismét legördülnek az orcáján, ahogy a sebhelyek ismét lángolni kezdenek a csuklóján. Érezte, hogy vészesen fogy az ideje. Nem tudta pontosan mennyi maradt még de azt tudta, hogy már nincs sok hátra. Maradni akart. Mindennél jobban kívánta, hogy ne kelljen…

Whooom!

A valódi lány ott állt vele szemben. Őt nézte. Ott állt a tükör előtt, egyedül a fürdőszoba hideg kövén. A lány a tükörből nézett vissza a valódi lányra. Látta a könnyáztatta arcát, azt az arcot, ami majdnem olyan volt, mint az övé. Majdnem olyan, csupán néhány szarkalábbal, pár apró ránccal különbözött az övétől.

A valódi lány arcát is könnyek áztatták, tekintete hűvösen csillogott a magánytól és a rengeteg fájdalomtól. Látta benne a fiatal férfi felderengő emlékét, érezte a jegesen égető érzést, ami őt is visszahozta. Látta a régi fényképeket széttépve a fürdőszoba padlóján, az elfeledettnek hitt leveleket, a magányosan és hidegen heverő levetett jegygyűrűt, a vértől csillogó pengét a mosdókagyló szélén.

Érezte, ahogy a szomorúság, a múlt homályából előtörő végtelen fájdalom lassan eluralkodik a valódi lányon, ahogy eltakar minden szép emléket és haloványan pislákoló reményt. Érezte, hogy nemsokára vége a szenvedésnek, hogy nemsokára minden fájdalom eltűnik, és soha nem tér vissza. Ugyanúgy érezte, mint a valódi lány, de valahogy mégis más volt. Régóta tudta, hogy eljön majd ez a pillanat, és azt, hogy nem tehet ellene semmit. Régóta tudta, mégsem tudott belenyugodni. Nem akarta, hogy ő legyen az utolsó.

Próza

Aki nem fél az árnyékától

A nyomozó mereven ült fekete öltönyében. A kandallóban pattogott a tűz, ő pedig egyedül maradt megfejtésre váró gondolataival.

Egy kollégája temetéséről érkezett. Joe remek fickó volt, igazi kopó. Gyorsan cselekedett, határozottan, férfiasan. Csak egy dolgot nem kedvelt benne; lenyúlta mások ötleteit. A vezető ügyeket Joe kapta, de nem az ő gondolatai vitték azokat a megoldáshoz. Halála váratlan és rendkívül nyomasztó már csak azért is, mert egy veszekedésük után történt – Joe ismét a nyomozó zsenialitásának köszönhetően oldott meg egy gyilkosságot, s a jelentésben még csak meg sem említette a nevét. A vitát lezárva Joe kimasírozott a konyhába, hogy igyon egy kávét, és félrenyelt.

A nyomozó azon gondolkozott érdemes-e levennie gyászruháját.

Szegény Caroline, hogy megsiratta a cicáját. Mici a minap hunyt el, miután levizelte a nyomozó kedvenc bőrcipőjét. Azon töprengett, vigye a tisztítóba? Egyáltalán foglalkoznak ott cipőkkel? Ó, az az átkozott macska! A húga pár perc múlva könnyek közt hívta az állatorvost, Mici nem lélegzett.

Végül arra jutott, felesleges átöltöznie.

an sHárom nappal ezelőtt értesült volt szomszédja, Isabelle haláláról. Pont olyan hirtelen történt ez is, mint a többi az utóbbi időben. Isabelle különleges volt számára, zöld szemei és vörösesbarna haja megbabonázták. Hosszú ideig a háttérből csodálta a lányt. Aztán Isabelle bejelentette, hogy összeköltözik a barátjával, a nyomozóból pedig kitörtek eddig féken tartott érzelmei. Ám csak visszautasítással találkozott. Zaklatottan elviharzott, Isabelle-re pedig ráesett a könyvespolc.

A nyomozó összefonta ujjait. Egyetlen esetben sem indítottak eljárást, de ő érezte, hogy Joe, Isabelle és a macska halála nem baleset volt. Minden alkalommal észrevett egy furcsa suhanást, amiről akkor még nem tudta, mi az és hogyan függ össze az egyes esetekkel. De ki más derítené ki, ha nem ő?

Elmosolyodott, hátradőlt karosszékében, s figyelte az árnyékokat a tűz fényénél.

– Tudom – mondta fennhangon, s lenézett a padlóra. A gyilkos visszanézett.

Vers

Mikor leszálltam rólad

Mindig ugyanoda helyezlek. A szerszámok körülölelik a fészkedet. Szűk, sokat kell dolgozni vele, fontos, hogy milyen szögben csúszik be az első. A rítus az idő fogytával hanyatlik, erőszakosan váglak be. Most máshová kell. Ismeretlen, mosdatlan sarokban pihenhetsz meg, élvezni fogod azt is. Nem mozdulhatsz. A vázaddal együtt dermedsz meg. A lakat lágy redői rásimulnak a domborulataidra. A koszorúd felett hullámzik az foglyul ejtő fém, a fogaid kivillannak, hozzájuk nem érhet, csak a lánc. Lezárom és rád feszül. Nemsoká meghajtalak, lepereg rólad a por.

Érzem, hogy más is hozzád ért. Nem ugyanott és nem ugyanakkor. A fejed másképp fordul, öved más szögben kering körülötted. Ami féken tart, nem miattam volt. A megszokott iramot elváltották. A nyergeden tenyérnyomok. A pár lépéssel arrébb találok rád, nem vagy otthon, de ott sem, ahol hagytalak. Most én leszek felül.

Slam

Nem tartani sehová

Hallgat, mint a sír.
Ha sír, hallgat, mert különben megbicsaklik a hangja.
Nagyon nem akar csak lenni, mert:
ha csak vagyok, az nem elég, ha csak vagyok, az meg felbosszant
.
Bicsaklik: tehát végtére is kétszeresen csak mégis,
pedig figyel a csakra, hogy mindig tiszta legyen:
például a cs-ón-akból kitisztítja az ónt, és akkor csak lesz,
és el is süllyed vele természetesen.
De ha már ott a víz alatt Adele-esen „Rolling in the deep”,
akkor a deles buszon ugyanezt folytatja,
kíséri kis hering parti, én meg csak ilyen parti hering vagyok,
vagyis hogy partra vetődött, vetemedett szürke rutintahal.
akard-hal, reményhal meg utoljára, de végső soron szombatonhal, mert vasárnap a zárva tartás miatt most már maximum szardella. De nyugi, a kezem píszt ráng, már úgy határozatlanul.
Mert, tudniillik, én nem vagyok valami karakán,
se Karak, én inkább Vuk vagyok, hogy hipp-hopp, jövök
és csak úgy önmegszólításokba fogok.

Hát buta vagyok én, Karak? Az kit érdekel?
Nem nagyon értem az embereket,
meg úgy az emberek se nagyon értenek engem,
a’sszem ez nem egy bonyolult képlet.
Ahol legtöbbször hagytuk egymást, az fakép lett, vagy épp fasírt.
Régen, akit faképnél hagytak, azt ott hagyták a fakapuban.
Én meg csak kapufákat rúgok fapofával, míg más pofája inkább po-erdő,
bár nem tudom, mi az a po – már úgy azon kívül, hogy egy teletubby vagy egy folyó, de most nem a teletubbyra gondolok,
mert a po én vagyok. A poén vagyok. A po elcseszett élete vagyok.

Apu Debrecenből Budapestre menő, 40 perces késéssel érkező intercityjének legutolsó számozatlan pótkocsiján egy otthagyott félig megevett privátos párizsis zsemle vagyok, igen. Köszönöm kérdésed, prímán vagyok, nem vagyok deprimált.
Vagyis de, csak ez privát,
és most depriorizáltam az ismételt priorizálásig a folyamatban lévő halált,
szóval mondom, minden annyira fasza most!

Mert ha nem érem el a villamost,
hát jön egy következő 5 perc múlva, és nem lesz rajta senki.
És a heringparti nem folyik tovább, nem úszunk az árral laza, célnélküli úszonnyal, akkor egy kicsit minden megáll, a villamos csenget egy picit, s még szendereg a robogás a dobolás, a csoszogás, a rohanás, a csobogás, a zokogás, a lomolás, a dohogás, az élet kicsit le-letesztel, a sarkalatos pontokon megcsiszol egy kis önre-flexszel,
Nem jópofizva, nem kímélve,
ez nem mélabú, csak call me mélybe.

Én nem alszom, esküszöm, csak nem bírom ébren, mert nem tudok mit mondani, punchline-t iszom, hogy szót prédikáljak. Figyelj:
Elmondom az összes szót, amit ismerek, aztán azt is, amit nem merek. Csak előbb kérlek, hallgasd meg, hadd mondjam el magamnak a napi mantrám:
Lásd, ideáig eljutottál az élet nevű videójátékban és még egyszer sem haltál meg! Ez Mario! Ez már jó! Ugord át a szakadékokat és csak azt vedd fel, amitől nőni fogsz! Ha ellenségeket látsz, jó irányba haladsz, erről jobb, ha tudsz. Csak tanuld a kombókat: így lesz a game könnyűszerrel idill, egy-egy nagyobb akadály fölött már elhaladsz könnyűszerrel, azt se hallod, azt mondja, m-m-monsterkill.

Ez az egész slam, mint bármi, sehová nem vezet. Csak utazgatok a szavak közt, mert utazni élvezet, és hogy a látszatát keltsem, hogy tartok valahová, és hogy nekem, nekem valahová tart az életem, pedig az életem leginkább betart nekem.
De hát tudod, a boldogság maga az út, nem pedig ahova érkezel, és ha ez így van, szerintem a boldogság egy olyan út, aminek már a legelején is pontosan tudod, hogy pisilned kell, de próbálod magadban tudatosítani, hogy ez az érzés csak azért van, mert tudod, hogy az utazás alatt nem lesz lehetőséged rá, de igazából nem is kell.

Slam

Független

Függök. Hajnalban az utcák zajától, és függök… Függök a belőle sejlő magánytól… Is.
Függök a csípős levegőtől a hidak alatt, és függök a pisaszagtól; hidak alatt.
Függök néhány fényképtől és filmtől, függök az életem filmjétől, az életem filme tőlem függ…
Igaz, ez attól függ, hogy hogyan nézzük.
Függök, mint medve a méztől, újgazdag kölyök a kokaintól, mint kislány a fiútól, én vagyok mindig, aki függ mindenkitől, függ, maga mellé akasztja az összes könnyét és imádkozik Jézushoz, hogy tegyen csodát, de ha lehet valami félédeset.
Függ, és függök a csendtől meg a sötéttől, a tintától, meg a bomló hús szagától, ami ismét testet kíván bennem ölteni, vadul tép, és megakad a szememben az a pillantás a semmibe, amiből egy új élet köp a lábam elé, és szalad el, tudva, hogy esélyem sincs igazán elkapnom. Kiabál a fülembe, de a nyelvét sem vághatom ki, kicsúszik a kezem közül, csak üvölt, és az önbizalmam utolsó visszhangjait pusztítja el decibeleivel.
Én vagyok az aki függ tőled, tőletek, tőlünk, csak tőlük nem… Tőlük csak függök. Befolyásolj, aztán kicsit manipulállak, módosítom a tudatodat, alkohol vagyok, fű, vagy ami kell, keményebb is lehetek, ha jól megfizetsz. Egy csík csak négy őszinteség, de két bélyeget is adhatok, az csak egy bizalom, de hidd el, jó cucc.
Becsületes tag, felelősségteljes családapa:
– Eskü, tesó, a család éhezik, nincs olcsón valami tablettád? Vagy egy cigid?
– De van, egy tisztelet lesz – Nem tudta kifizetni.
Majd leszokom. De…
Függhetnék ám mástól is, függenék, lassan nem lesz elég a minden, kell a nagyon-nagyon, meg a hű de… Nem tudok betelni semmivel.
A semmi nekem túl sok.
Inkább leteszek mindent egy nap, és olyan művész leszek, mint másodmagam. Elvont elvonási tüneteim habzó szájába olajjal festett fogammal szétszaggatom majd az alkoholizmus vásznát, kék habbal köpködöm utána tele, majd világoszöld vonzalommal hugyozom le a legaljasabb felét, és kész is van.
Ebay; négy millió.
Mától függjetek tőlem, ennyi pénzből könnyedén meg lehet halni. Egy fecskendő, egy vékony fémcső, pezsgő anyag, ocsmány kemikáliákkal;
Költői vénámba szavak lökődnek, de nem vagyok jól, félek a tűtől, idegen testből, idegen szavak, foszlanak, üldözik egymást, összekapaszkodnak, összekapnak egy igekötőn vagy egy névelőn, a véna falának csapódnak, és felszakítják azt, kiengedve az összes bent felejtett gondolatot, amely majd szöveggé állva költőknek olvastatik fel.

Slam

Leltár

Egy darab textilpelenka.
Textil volt, hogy mondhassa anyukád, „kimostalak a sz. utyokból. Az első, amibe csináltál valamit, lelkesen és őszintén követve az „Engedd el” tanait és elengedted, te kis záróizompacsirta. Minek is őrizgetni?
Fogd meg, gyűrd össze, dobd el!
Majd lesz jobb, a gyerekednek már yolo Libero, egyenesen Libériából, ami egy liberálisan liberotikus társadalom.
Egy darab könyv: A kisvakond nadrágja, az első könyv, amit szótagolva, de elolvastál, nagyapád vette, a Kossuth-díjas diósgyőri olvasztár. Sokáig csak vakond akartál lenni, a föld alatt egész nap csak gilisztákat enni. De hát könyvet ki olvas manapság? A digitális társadalomban a szabadság, ne ejts hát érte könyvcseppet.
Fogd meg, gyűrd össze, dobd el!
Majd elolvassa e-boookon a fiad, ha ettől a rusnya állattól meg nem riad.
Egy darab szerelmes levél. Az első, amit kaptál „hejes fijú vagy” mindkettő pontos jével a végén a szeretlek meg két csúnya tével, azt sem tudod már, hogy hívták, a levél szélét az egerek megrágták.
Fogd meg, gyűrd össze, dobd el!
Nosztalgiával a lelked ne rontsd el.
Egy darab vers, íródott, amikor még ha megkérdezték, te mi akarsz lenni, válaszod: költő, az emberekért tenni. Egy gimis lányhoz íródott, kié volt szíved és akiről nem tudtad, hogy megvolt mindenkinek. Ez a vers nyálas, tiszta a múltad szégyenpiszka.
Fogd meg, gyűrd össze, dobd el!
A vers akkor jó, ha elvont lila és a közönség csak bámul: mia…?
Egy doboznyi harcikártya, évekig gyűjtötted, hogy játssz vele, mágiával volt a fejed tele, így telt a fantáziavilág, de már megváltozott az életszabály, a játék gyereknek való és te komoly felnőtt vagy, helló!
Fogd meg, gyűrd össze, dobd el!
Legfeljebb majd megveszed húszezerért PC-n.
Egy darab bölcsész diploma, másnaposan szívta agyad a tudást, miközben bámultad csoporttársnőd, a nagy dudást. Tanultál, olvastál, filológusokat anyáztál, majd két kiló koffein után levizsgáztál, és nem láttál a pipától, amikor megkérdezték, mit csinál egy humántudományi diskurátor.
Fogd meg, gyűrd össze, dobd el!
Fogd meg, gyűrd össze, dobd el!
Egy rakatnyi párkapcsolat. Éjjeli pillangók a gyomorban, a boldogság ciánkék madara a bokorban.
Szárnyra kapnak és husshuss, nem marad csak a hashtag szexlepkepete és kékmadárfos, te pedig boldog akarsz lenni és ezért minél kevesebbet tenni.
Fogd meg, gyűrd össze, dobd el!
Azért jó élet a szingli, mert jobban tudsz önmagadnak hazudni.
Egy mindent átható hit. Istenben, neutrális családban, borban, törökbúzában. Eszméletben, eszméletlenben, másban, önmagadban, hinni abban, hogy nem jó hinni semmiben és az életed ennyiben marad és az ember sosem szabad.
Fogd meg, gyűrd össze, dobd el!
Majd lesz másik, Hit csokis vagy vaníliás.
Egy adag te.
Majd megmondják milyen vagy, ha süt, ha fúj, ha fagy. Megmondják milyen légy, imidzset, stílust, milyet végy. Lehetsz persze önmagad és ott találod magad egymagad.
Fogd meg, gyűrd össze, dobd el!
Inkább te, mint más megtegye.
És pár évtizednyi élet. Csalódásokkal, reményekkel teli, kinek csoki, kinek méreg.
Csak a tied, és hogy mit ér? Add össze, kezdődhet a beárazás, aztán hagyd, hogy mások leszállítsák az áradat és hagyd, hogy elragadjon az áradat.
Fogd meg, gyűrd össze, dobd el!
Majd lesz…
Nem lesz.

Slam

Halott pénz

Habár az emberek a legokosabb lények,
Mostanság úgy tűnik, mégiscsak a lényeg
a pénz.
Hát elnézést, ha kedvet szegek
Néhány kósza szedett-vedett
gondolattal,
de
gond van azzal,
ha fejvesztve követünk egy
képzelt hierarchiát.
Papírok meg érmék,
S mégis más érték
függ tőlük.
Ez az igazság elcsépelten:
Mind sorsra pecsételten
hordozzuk, amennyi jutott.
Pénztől függ az ország,
meg a határ is
és ez így kimondva méginkább fatális.
Viszont a profit
nem is a profit
éri feltétlenül.
Te azért profitállj ki magadért!
Azt hittem, a tudást lehet kamatoztatni.
Annak az átadása
lehetne az elismerés
ásatása.
Ha megbecsült a tehetség,
s én hegy vagyok, te hegység,
akkor miért az a fontosabb,
amelyben aranybányára leltek?
Ja, erre mondják, hogy
„Nem minden arany, ami fénylik.”
Van haszon és van kár,
de elég hülye bankár,
aki a protekció melegágyába befektetne.
Kétségbeesetten próbáljuk
megvásárolni a boldogságot,
de az eredmény nem túl hiteles.
Lehet e tett lehetett lehetetlen.
Neked pénzből súlyra egy
mázsa sok,
de másnak még örömet okoznak a földön talált
százasok.
Nekem az sem tűnik normálisnak,
hogy, ha valakit a
vég rendbe tett,
akkor rögtön az első a
végrendelet.
Ez bűzlik.
Van valami a levegőben,
ha az élő pazarlás,
de a
Halott Pénz…
Én személy szerint azt is furcsállom,
hogy, bár a szerelem vak tag,
egyesek kitapintják, hogy ki mennyire vastag.

Elvesztettem zsebkendőmet,
Szidott anyám érte.
Annak, aki visszaadja,
Csekket adok érte.

Ez kész!…pénz.
Én nem tudok sokat
a számolásról,
de nem az a fontos a végső
számadáskor,
hogy mennyid van,
hanem, ha nem
lenne, mennyit érnél te magad?
Szóval csak hidd el velem:
A pénz nem nagy szám,
és az adósod vagyok!

Slam


nő a fa
nő a búza
nő a pókháló a sarokban,
meg a porcica.
nő a késztetés, hogy takarítsak.
nő a kislány és lesz belőle nő,
okos, szép, kedves, szerethető.
nő a fiú és lesz belőle férfi,
a mocskos konkurencia, pofon kéne vágni.
nő az elöregedés,
pedig a magyar lányok a legszebbek.
srácok impotensek vagytok vagy csak dugni nem szerettek?
nő a fűzfapoéták száma.
költőszerű alakok a közkultúrába,
verseket olvasnak a kocsmákba.
poetry, poetry,
a fűzfaköltőkkel be lehetne gyújtani.
ja, nehogy. az nekem is égés lenne.
nő az elfogadás,
hisz nem vágod pofon a pávákat,
akiknél nem az ész,
hanem a textilbe fektetett pénz az érték
rózsaszín felső a h and m-ből,
piros nadrág a zarából,
nem beszélve az 5 ezres alsógatyáról.
nő a duckface-ek száma,
és sajnos a puskagolyó ára.
nő, hogy eleged van a világból, de kurvára,
hogy szabadságod tiporják sárba,
hogy hiába küzdesz, az eredmény nulla,
mert jön az individualizáció, infláció, reklamáció, protekció
amit csinálsz nem jó,
„holnap már ne gyere be dolgozni.”
Hát köszi.
És ezek után, ha nő az áfa,
nő a különböző adók száma,
felkopik az állad.
államállapot: mélyszegénység
nő a fasizmus,
az antiszemitizmus,
a fanatizmus,
amíg nem jön egy igazi fanatikus,
és boom!
nő a magányállomány,
hogy egyedül vagy a tömegben,
hiába keresel viszonzó mosolyt,
mindenhol csak betonra bámuló bárgyú bárányok.
nő a sötétség,
a szeretetéhség,
az öngyilkosságra való készség.
nő a pszichiáterek száma,
mert beteg a szociál,
senki sem kommunikál,
csak facebookon a dráma,
online terápia.
nő a virtuális valóság,
mert nektek az igazi már nem jó,
csak WoW, LOL, COD, BF,
mert a yolo, az you onlie live online.
nő a nemzeti monopólium,
nemzeti színház, nemzeti sport, nemzeti dohánybolt.
és még azt mondják a szervezett bűnözés nem kifizetődő.
nő az egyetemi ponthatár,
mert ahhoz, hogy orvos legyél 400 felett, ezt értem,
de, hogy tanár elég a 260,
ne csodálkozzunk, hogy hülyül a társadalmunk.
nő az elnyomás,
ha hagyod, hogy előre megírt gondolatok az agyad elnyomják.
az agymosási rendszer funkcionál,
már új kerettantervvel,
a gyermek fél év alatt megtanul olvasni,
utána nesze dosztojevszkij,
ha 8 évesen nem tudod értelmezni, az ciki.
nő a kivándorlók száma,
mindenki megy amerre lát,
idegen földön keres hazát.
a szíved is csak külföldön melengeti,
mikor támad a honvágy,
mert rég ízleltél erős pistát, meg jó magyar pálinkát
a hazaszeretet.
nő a szabadság.
bővül a listája a whiskeyseknek,
az albert fisheknek,
a hasfelmetsző jackeknek,
de, ha vádat emelsz,
el téged ítélnek.
nő benned az utálat,
ha meglátod a tükörben önmagadat.
önbizalomhiány, a gyönyörű természetes helyett,
az „egynek elmegy” plasztika.
magadat pusztítod,
pedig nem benned van a hiba,
csak a társadalom torz,
mert az a szép,
ha olyan sovány vagy, hogy beesel egy kanálisfedőn.
de nyugi, a szilikon fent tart.
nő az igény arra, hogy kimondják a világ szar,
csak nem tudom, akkor miért csak én állok itt,
és te nem vagy itt mellettem.

Rap

A DC az Debrecen

A DC az Debrecen, a BP az Pest.
Elnézve a népet, már jól esne egy pest-is-
Tenverte egy ének, ami szól ma az egyénnek,
Hogy mindenki egyért, az az egy meg csak az érdek.
Csak megkérdem, hogy a kreatív miért csak a kenderre ébred?
Én kenterbe verném a politikot, érted?
De nincsen nagy szárnya a banki betétnek
Amit beraktam a Providentbe.
Ecce Homo, avagy promós kence
Amiért ölni képes a pornós kanca,
Mert őt is, ahogy téged, rángatja a madzag
És vágyálma hogy elvigye a fehér Mazda
Meg a szőke herceg.
(A multitulaj lelke már a pokolban serceg.)
Adj egy percet, amíg
Felvázolom, mi ma Magyarországon a kurva, kibaszott nagy helyzet!
Mindenki tapos, meg mindenki teker,
Kinek mókuskerék kell, kinek meg a kender,
De a végén majd döntened kell neked is,
Hogy milyen lesz a fejlövésed: nirvanás vagy kennedys?

Rap

Faketelenül km. Hegedüs Levente


<Márk>
a zene rég volt már, hogy nem a pénzre ment ki,
az egész szakma ipar lett, a trógerből meg dzsentri,
az MC-ből bálvány, aki egy évet se tolt le,
de már 10ezer alatt lassan nem vállal egy sort se

túl nagy az ára, ezért haldoklik az éra,
csak amibe lé van, az, ami valamit is ér ma,
és nincs benne véna, mert már szimplán csak iparág,
a zeneipar lelketlen a fellépő is kitalált…

senki nem tudja, honnan jött, csak azt tartja szem előtt,
hogy egy év, azt siker legyen, pénz, hírnév, szeretők,
kritikának helye nincs, hozzák a megszokott formát,
ha nem jön át, válthatsz nyugodtan rádiócsatornát…

mert akkora a választék, hogy azt se tudod mi megy épp
a lényeg csak a lé lett, hogy a zenéből kivegyék,
így kiveszett a lélek, mindenki a saját sikerének
a kovácsa, az a baj, hogy igény van a makogásra…

minden az újra megy ki, senki sem oldschool,
a föld alatt pusztul, aki DasEFX-en kockul,
mert az lejárt lemez, ez meg kijárt pálya,
ki ne cserélné le a klasszikot egy mondva csinált sztárra

az új generációk meg azt hiszik, ez így jó,
mert ők ebbe születnek, nekik ez lesz a nívó,
pedig ez romlott így, ez nem új, nem is más világ,
ahogy azt Szabi rég elmondta, mindenhol csak mákvirág

<Levi>
A kezdet kezdetén,
Most megmutatom neked
Hogy Hungary havába hogy
Hugyozhatod be neved!
Ha pondró vagy, a fülbe ki-be másszál,
A producereknek buzgó, szőke hajú tág száj!
Ne nyúlj a tűzbe, csak közhelyekkel játsszál,
Minthogy egy hol volt hold em-ben minden kör egy ász pár!
„Peace meg fű”
A média tárt szár –
nyai alatt, ha rajtad van a szájzár.
Vagy legyél te is gengszter, hoppá ez már más szál:
Igen, az a fajta, aki sokat pakol arcba, de a szakma végső csatájában nem szállna majd harcba.
Lelkiismeretét azzal hozza balanszba,
Hogy rájött hogy berobbanhat a pangó hip-hop piacra,
Ha arról rappel, mennyi zsét költött el ribancra.
Meg felnőni a gettóban, most szívatsz?
A sláger silány vigasz,
És nem elég ha pimasz!
Vagy érzelmekkel teli, mint egy túlfűtött klimax.
Nem elég a dallam, és nem elég a gaz!
A rap fűszeréből fontos összetevőt kihagysz,
És ha megkérded naivan, hogy mi az:
Az életről alkotott képed, haver, kivetülése az igazi lényeg!
Bassz oda a médiának, a divatzenének!
Bassz oda a kormánynak, az ellenzéknek
És a behódolóknak, a zsírszagú pénznek!
Mondd ki, mit mások csak lepleznének,
És ez legyen az mc-k raplemezének
Veleje! Kihűlt hidegtál tetején piros arany ereje.
Olyat alkoss, ami majd fejeket szel,
És te leszel az ős szikra, ja, the ghost in the shell!

Rap

Csak pattog


én csak azt mondom, hogyha már el kell passzolnod,
ide dobd a labdát, azt hadd szóljon,
egy sima rávezetésnél egy technikás csel hatszor jobb,
ha a védő szét van szivatva, az ember már csak akkor dob,
a pálya nekünk hazai, a palánk nekünk céltábla,
lefutunk mindenkit sétálva,
neked nincs kéznél a kosarunk, max mászva csak
a spanom meg a tieteken olyat húz, hogy az rád szakad…
ideje, hogy a csapatodat ráncba szedd, mert a láncba bent megint a mi pontunk csörög,
ezt látva lent hordod az állad, de velünk szembe a döntetlen se állhat be,
a labda nálad, ne hidd azt, hogy megkapod, amiért csorgatod a nyálad,
az ermexem nyelve bár megkopott, a kezem a labdára ragad, mint a technokol,
nem vesztem el a szálat, még a helyzet épp tűrhető,
haver még dobunk párat, minden egyes mozdulatunk bűntető,
ilyen figurákat mint ti, mi reggelire nasslounk,
annyi időnk van pihenni, saját magunknak tapsolunk,
a védősorod a spanomnak széthúzva
ő meg reflexből húzza be héthúszba…
hey… csak, hogy ne fázzon a fejed,
most egy sapkát kapsz karácsonyra még egy pont helyett,
mindenkit etetünk, ma mi vagyunk, ki enni ad,
ha a sima dobás unalmas, marad az alley up…
teneked idegen amit mi játszunk, távoli,
mint a 3 pontos, amit rá dobok most,
ne is próbáld meg számolni, csak az időt vesztegeted,
visszavágóért könyörögsz? nesze neked…
haver csak pattog, csak pattog, csak pattog
és ti még egy pontot kaptok,
csak pattog, csak pattog
ettől a meccstől le a körömlakkod….
micsoda formák, micsoda formáció,
igazi tornán edződött, mesterien formált trió,
a bogyó visszaérkezik a betonalapról,
az ütemes dübögés visszhangzik a betonfalakról,
a szív kalapál, a láb alapáll,
a kosárpalánk hazavár, és minden ízületünk laza már,
az energiák szabadjára engedve, a szél végig simít, hogy a mezemet lengesse
mint a pincér, szolgálom a dobást fel,
annyira elkenődsz tőle, hogy gyorsan felmosás kell,
mondd be a faltot, ha punci vagy,
de akkor cicanacit vegyél, mer’ a nőknél ez az új divat
olyan magas a színvonal, jobban teszed ha létrán jössz,
de beszopat a csel, azt közbe átviszem két láb közt,
mert, kevés a védés, sok a támadás,
nem láttad a kezemet? jöhet a ráadás…

Fordítás

Olli Heikkonen: (Ne mondd hiába nevem…)

Ne mondd hiába nevem,
hiszen akkor jövök, amikor hívsz. Erdőkön át,
agancsom mohát és kérget szaggat fel,
lélegzetem elveszi a madarak dalát, levegőbe emeli
a nedves faleveleket és a földbe száradt fenyőtűket.
Orromat a szélnek emelem,
Gyanta és berkenye, érzem az emberek sóvárgását.
Miért vágynak rám, agancsom
csontos és csak fájdalmat okoz. Miért
húznak vezetéket, miért fedik el az erdő ösvényeit.
Patáim lyukat fúrnak az aszfaltba
és szemeim fényt szívnak magukba.
Ne hívj engem
almafáid oltalmába. Ne jöjj
erdőm sötétjébe.
Ne jöjj. A gyökerek lábaidat megmarkolják,
tövisbokrok szétszaggatják bőrödet.

Fordítás

Kristiina Ehin: (Légy itt…)

Légy itt
Mint amikor józanul
Egyre kevésbé várlak
Jöjj a világ leggyönyörűbb virágaival
Abban az órában
Amikor mindketten
Olyan sokat veszítettünk
És igazából meg tudnánk
Egymást
Találni

Fordítás

EJ Koh: A beszéd

Azt mondják, a világomban az anyának nincs pulzusa.
Azt mondják, az isten, akiről beszélek, nem az, akitől félnek.
Azt mondják, faji témában nincs kivétel.
Azt mondják, nehézségeim vannak helyekkel, visszhangokkal, a váratlannal, nincs tovább.
Azt mondják, fejemen a korona formája csupán az árvaság kábultságának jele.
Azt mondják, megtört vagyok. Nem vagyok folyó, de egy gyík, amely ellen áll
az uralmon lévő, burkolt vélemények díszletén.

Átlagos vagyok, ők azt mondják, polgár.
Az árulás térképe vagyok, a mi időnkben az ellenszegüléstől való megtisztulás.
Nem vagyok mesemondó, csak zavaros.
Nem vagyok bús, se leleményes, se vonzó.
Felejthető ember és nő vagyok.
Nem tettem semmi többet, csupán egy felbőszült olvasó vagyok,
akinek van véleménye, ami nem alapos és értelmetlen.

Rákosan nincsenek barátaim.
Nincsen karrierem, nincs jövőm.
Nincsen olyan jó és híres műalkotásom, ami elmondaná egy kisváros történetét.
Nem élek Nebraskában, Montanában vagy Michiganben.
Nem születtem irodalmi díjasnak Kolumbiában 1982-ben.
Azt mondják, valami mélyebbet, de bebizonyítottam, hogy nincs több bennem, amit verejtékesen szereztem meg, vagy spirituális vagy megtört. Azt mondják, sose lesz, amit elveszíthetek. Nincs bíró, kritikus, szerző, sem költő, aki barátjának tekintene.

Az életemben nincsen ígéretesség.
Nincs bennem semmi kult.
Nincs semmi átható izgalom a gondosan egymás mellé rendezett képeimen.
Nincs olyan halál, mint amilyen a várakozások után következik, miután bátorkodok felépíteni
egy nyelvet és hagyom csobogni, ami ellenáll az olvasók védtelen nyomásának és számára
a legkompromittálóbb, hogy rám nézzen.
A beszédem nem bővelkedik terjengősen megírt gazdagságban, beszédem
teljesen egyszerű, miként használom, árulás az irodalmi hagyományok ellen
a Biblia nyelvétől egészen Faulkerig.
Egyik szavam se szorul az egész emberi fajra.

Az igazi ajándékom a kivételesen egysíkú munkámhoz.
A szavaim századunk irodalmának a leggusztustalanabb választásai.
Szavaim megütik az olvasót. Szavaim nem őszinték.
Elhamarkodott, erőtlen, kripli szavaim értelmetlen színjáték vagy önfelfedezés.
Szavaimat költészetnek hívom, tagadják valós kudarcukat, mint szavak.
A soha el nem mondott tapasztalatom egy fertelmes rege, ragyogó elme vagy
elképzelt bőkezűség vagy egyetemesség nélkül. Nincs tisztem a mester kegyeire.
Nem vagyok elbeszélő, ősi művészet. Levegő vagyok, hamis, érintéshez csekély, láthatatlan.

Ellenállhatatlan vagyok a legyek számára.
Egy meglepően béna vagyok.
Csúnya vagyok, sokszor fájdalmasan is.
Egy hétköznapi elme pillantása mögé se bújhatok el.
Megjegyzésre se méltó, beszűkült ostoba vagyok.
Nem vagyok élvezhető és költészetben gazdag, ami megkülönbözteti az utalásokban gazdag
hagyományt. Azt mondják, egy művész vagyok, aki elbukja a saját és nemzeti örökségét.

Azt mondják, nem vagyok vicces.
Azt mondják, ízléstelen vagyok.
Azt mondják, hontalan vagyok.
Azt mondják, zavaró vagyok.
Azt mondják, eltűnök és félreállok.
Azt mondják, egy doboz szeg vagyok.
Azt mondják, belsővilág vagyok, mely privát és összefüggéstelen a kultúra számára.
Azt mondják, a mindennapi érzékenységről írok, amit senki se csodál.
Ez több mint költészet, meg kell találniuk bennem valami emberit.

Fordítás

Kate Chopin: Egy óra története

Mivel tudták, hogy Mrs. Mallard szívpanaszokkal küzd, nagy gondot fordítottak arra, hogy férje halálhírét a lehető legfinomabb módon közöljék vele.

Nővére, Josephine volt az, aki töredékekben elmondta neki a történteket; homályos utalásokat tett, melyek által az igazság rejtőzködve fedte fel magát. Richards, férjének barátja is Mrs. Mallard mellett volt. A férfi épp a szerkesztőségben tartózkodott, amikor megérkezett a vasúti tragédiáról szóló értesülés, melyben Brently Mallard neve nyitotta az „áldozatok” névsorát. Sebtében sürgönyözött még egyet, hogy megbizonyosodjon a dologról, azután sietett, nehogy egy kevésbé tapintatos, kevésbé érzékeny barát őt megelőzve közölje a szomorú hírt.

Mrs. Mallard más asszonyoktól eltérően nem bénultan és a szörnyű tény elfogadásának képtelenségével hallgatta végig a történetet. Azonnal rátörtek a könnyek, hirtelen, vad lemondással kezdett sírni nővére karjai közt. Amikor a fájdalom vihara elült, magányosan visszavonult a szobájába. Képtelen lett volna elviselni mások társaságát.

A nyitott ablakkal szemben egy kényelmes, tágas karosszék állt. Ebben süllyedt el, elcsigázva a kimerültségtől, amely a testét kísértette és olybá tűnt, a lelkéig hatol.

Látta a ház előtt elterülő ligetben a fák lombjait, amint a friss tavaszi élettől ragyognak. A levegőben az eső finom lehelete érződött. Lent az utcán egy házaló hirdette edényeit. A távolban egy dalt énekelt valaki, dallama halványan elért az asszonyhoz. Az eresz alól megannyi veréb csiripelése hallatszott.

A kék ég itt-ott előtűnt a felhők mögül, amelyek nyugaton, az ablakával szemközt egymásba érve fodrozódtak.

Az asszony fejét a szék párnájának vetve rezzenéstelenül ült, csak akkor mozdult, amikor a torkán feltörő zokogás rázta, mint amikor a gyermeket a sírás nyomja el, s még álmában is fel-felzokog.

Fiatal volt, nyugodt, tiszta arcának vonásai elfojtottságról árulkodtak, és mégis volt bennük egyfajta erő. Most azonban üresség tükröződött a szemében, tekintete amott a kék ég egy foltjára szegeződött. Nem a gondolatok cikáztak benne, inkább egy mélyről jövő felismerés közeledését sugározta.

Tartott felé valami, amire rettegve várt. Hogy mi volt az? Nem tudta. Túlságosan finom és megfoghatatlan volt ahhoz, hogy megfogalmazza. Érezte azonban, ahogyan az égből előkúszva, a levegőt megtöltő hangokon, illatokon és színeken keresztül elér hozzá.

Mellkasa viharosan járt fel s alá. Kezdte felismerni a feléje közelítő erőt, amely lassan hatalmába keríti, és minden akaratával azért küzdött, hogy legyőzze, ám két karcsú kezéhez hasonlóan küzdelme is erőtlennek bizonyult. Amikor végleg megadta magát, egy halvány szócska szökött ki résre nyitott ajkain. Újra és újra azt lehelte: szabad vagy, szabad vagy, szabad vagy! Az üres tekintet és az azt követő rémület eltűnt a nő szeméből, amely most élénken ragyogott. Pulzusa gyorsan vert, és az ereiben áramló vér melegséget és nyugalmat árasztott teste minden egyes centiméterébe.

Vajon szörnyűséges-e az öröm, amely hatalmában tartja? – tette fel a kérdést önmagának szüntelenül. Aztán egy tiszta és magasztos gondolat által kételyeit jelentéktelennek bélyegezve megszabadult tőlük. Jól tudta, újra sírva fakad, amint megpillantja a halál által összekulcsolt kedves, finom kézfejeket; a mozdulatlan, szürke, élettelen arcot, amely mindig szerelemmel fordult feléje. A pillanat keserűségén túl azonban, látta a hosszú éveket, amelyek még előtte állnak és csak az övéi. Karját kitárva üdvözölte a jövőt.

Ezután már senki más nem lesz, akiért élnie kell. Csak önmagáért fog élni. Nincs többé erő, amely az ő saját akaratát irányítaná, attól a vak és állhatatos hittől vezérelve, amelyről a nők és a férfiak úgy tartják, hogy feljogosítja őket arra, hogy saját akaratukat társukon érvényesítsék. Vezérelje akár jó szándék vagy gonoszság, megvilágosodása röpke pillanatában Mrs. Mallard szemében ezek a tettek ugyanolyan bűnösnek tűntek.

Az asszony szerette a férjét – alkalmanként. Sokszor nem szerette. Mit számított már! Mit számít a szerelem, ez a megoldatlan rejtély, szemben azzal az öntudattal, amelynek most birtokába került, és amelyről hirtelen felismerte, hogy létének legmeghatározóbb ösztöne.

„Szabad! Szabad a test és szabad a lélek!” – suttogta szüntelenül.

Josephine a csukott ajtó előtt térdelt, és ajkait a kulcslyukra illesztve kérlelte húgát, hogy engedje be. „Louise, nyisd ki az ajtót! Könyörgöm, nyisd ki az ajtót! Teljesen megbetegíted magad! Mit csinálsz, Louise? Az Isten szerelmére kérlek, nyisd ki az ajtót!”

„Menj el, kérlek! Nincs semmi baj.” Nem is volt, hiszen éppen a nyitott ablakon keresztül szívta magába az élet nevű elixírt.

Képzelete vadul cikázott az előtte álló napok körül. A tavasz és a nyár napjai, és mindenféle nap, amely egyedül csak őrá vár. Elmormolt egy gyors imát hosszú életért fohászkodva. Épp csak tegnap volt, amikor még borzongással gondolt arra, hogy talán hosszú lesz az élete.

Felegyenesedett és kinyitotta az ajtót türelmetlen nővére előtt. Szemében lázas öröm izzott és önkéntelenül is győzelmi istennőként vonult ki. Nővére derekát átkarolva együtt indultak lefelé a lépcsőn. Richards lent várta őket.

Valaki kulccsal nyitotta a bejárati ajtót. Brently Mallard lépett be, az utazástól kissé porosan; kezében higgadtan tartotta kézitáskáját és esernyőjét. A férfi messze volt a baleset helyszínétől, és még csak nem is hallott róla. Csodálkozva nézte, ahogyan Josephine-ra rátörnek a könnyek és Richards egy gyors mozdulattal kitakarja őt felesége látóköréből.

Amikor az orvosok megérkeztek, azt mondták az asszonyt szívbetegség vitte el – a végzetes öröm.

Vers

Ne légy

ne légy te az ki túllép a falamon ne vonzz
ne fájj ne bántódj ha unalom fakítja kedvem
oldás hoz oda még van arra malter és tégla
bele végre hogyha ütsz leomlik s ki üresen
de meztelen porossá keseredem szeretve mégis
élnem s ha megadom csak egyre fáj a botlás a nyomodon
ne már tovább ne ébressz ha feledésbe álmodok
kilépést a peremen lehet zuhanni kár értem
igazán mi ér alul nem érint csak ami jár
s amit remélek azzal hogy utazom hová
tudom te rég túl a falamon maradni kell pedig
fény s ha szakadék igéz de félek itt lenni maradék

Vers

Kalandor

Hét ing szűk friss tökély a ruhatáram
alatta sincs folt ne félts feszül-e bátran
ki kell megszerzem talán lehet elég
már hét ing túlzás vetem s dobom odébb kár
hétfő szőkét hoz el kapok a bolton
mégsem baj hogyha keddre unom
oldjon kedvet szerdán vörös zuhatag
omlik majd rám borból csütörtökön is
addig míg péntek lesz a kedvem ugyanaz
bárpultnál lesben homály takar
ahol vár kedvenc barnám
a hét letelik érzem friss ing szűkül
feszülök-e de már nem féltés nélkül
mi foltot üt a bőrén
ki kell s kit megszerzek és ki hagyja pőrén

Vers

fészek

sávokban felé tartó izzók világítják a szemcsés
égboltért nyúló üvegfalakat. lép, mintha nem
ismerné magát, simítja karcos ujjvégeit,
bőrén szikráznak az üvegablakok.

gerlék szívják a város vérét feszültségtől
lüktető ereiből, penészes maradványait
falják a tegnapnak. csorog a nyál végig
ráncaim közt a macskakövekig. elképzelem,
az előjátéknál milyen fent csüngni mellettük.

Vers

Mészfehér

Szürke aura biztosba fogódzik
Fogódzva léve biztos terep.
Felismerni fogódzva tárgyba, tárgy beléd mar,
marva fogódzni nincs kedved.
Elengedni szürke aurád.
Végtére is a harmónia színe a szürke.
Biztosíthatok mindenkit közép szürke.
Senem nyugtat senem ráz fel.
Harmónikus középszürke.
Ezt hagyod fel vibrálóan kusza maró fehérré.
Újrakezdünk mindent.
Sarokpontból kiforgatva újjaid közt őszinte vonalak.
Alád kerül a padló,de úgy igazán.
Ismered ezt?
Félelmetesen állsz. Súlypont rendben.
A pohárban lévő idő más mértékben kakukkol
és te magadnak adsz igazat.
Mészfehér újjáépítés

Vers

Félkész

Forró vizes lepedőbe csavart
Szilánk vékony homloka
Kék tér van mögötte
Előtte a nap.

Vers

A manager szeretője

Ma reggel is felvettél
a kék csíkos nyakkendővel.
Aztán egész nap érezted
bőrödön az illatom,
és azt a gyenge fojtást,
ami a gyomrodba is leér.
Éjszaka a szobádban,
amikor már az inged gomboltad,
magadon felejtettél,
álmatlanul forgolódtál.
Majd reggel a kávéval
megint magadhoz vettél.
Felszívódtam már a szádban,
beleivódtam minden szavadba,
keserédes dialektusként.
A fejedbe szálltam,
te kusza léptekkel
ropogtattad a becsület
bordakosarát,
s közben a saját gerinced
lassan csökevényesedni kezdett,
hogy helyem legyen benned
és az újszülött magabiztosságnak,
s látta benned a képzelt Isten,
hogy ez így jó.
De a hetedik napon
már nem maradt időd megpihenni,
kihajtottalak a cselekvés mezejére,
rád akasztva a munka jármát,
és Te remélted, hogy ezzel eljön
a várva várt szabadság.

De szemed hamarabb lett üveges,
minthogy láttad volna,
harmadnap neked nem a feltámadás
következik – inkább adóztál
az én testemnek, mint a magadénak.

Vers

Időben

Sötét volt: elvesztem időre,
talán néhány percre: én már
csak sejtem csupán:

Az utcalámpák sora kísért
azon éjjelen s a Hold
erőlködve próbált
utat mutatni: hiába.
Földszag is volt, pedig
aszfalt csík előttem, s
növény sehol, csak mi
a patka szélén kívánt
kapaszkodni erősen,
már-már fusztrálóan
élni akart a gyönge
gyökerével: nem
sikerült neki.
Pár nap múlva
jártam arra világosban.
Fekete macska
kotorászott annál
a szegélynél.
Sunnyogva és éles
szemekkel nézett rám:
mintha sintért látna
a kormos, s úgy
folytatta egy élet
kiontását, a kis zöld
túlélőjét, mintha
csupán kavicsra lelt
volna benne.

Világos volt: elvesztem időre,
talán néhány percre: én már
csak sejtem csupán.

Vers

Egyetlen sor

Eljön majd az a pont, ahonnan tovább már
neked kell vinni az írást, mondta, mert versre
esküdni sem lehet akárhogy. Aztán odakapott
a nyakához, zavart vagy inkább tanácstalanságot
színlelt, vakarta egy darabig, majd az ujjaival
babrált. Már régóta nem ment neki. Pedig még
egy munkásszállóra is beköltözött, ette, itta
és szívta, amit ők, mindent megtett, hogy az ő
lábszagától is a végtelen jelében repkedjenek
a legyek. De egy büdös sor sem jött. Csak nézte
a papírt, éjszakákon át, hallgatta a szálló falain
keresztülröfögő disznólelkeket, és igyekezett
elhitetni magával, hogy közéjük tartozik.
Ekkoriban kezdte mondogatni, hogy a költő az,
aki úgy ül egy felvázolt szöveg fölött,
mintha nem az élet, de annak valamilyen rendje
múlna ezen. A szánalom és a tisztelet között volt
az, amit éreztem. Szerettem volna megsimogatni
a hátát, idézni egy versszakot régi szonettjeiből,
de nem mertem megérinteni.

Egyetlen sora sem jutott az eszembe.