Category Archives: Pennázó

Pennázó

után

belebomlani  áttetsző egyértelműséggel,  követni ösztönök által kivezérelve miközben megannyi mással azonosulunk ami  direkt minimum

visszafojtani a születés lehűlt csatornájába a lélegzetet

nincs titok, amire fény derülne, ez biztosítja nyugalmunk, olybá tűnik el konok állandósággal precízen szerkesztett ködökbe, annyira merev és kérlelhetetlen kényelmetlensége hogy izzadunk

itt valaha éltek, mindenki elment, itt hagyva az enyészetnek az engedelmességet és körültekintést, jelenlétek negatívjait, utakat, épületeket, élhetőt és élhetetlent, csak a hangokat vitték magukkal

kopár fellegek úsznak belénk, lassan tisztára karcolva a tájat, mérhetetlen moccanással közlekednek

valaki belealudt a teremtésbe és talált ott egy álmot, amihez ragaszkodik

Pennázó

Jelentés

a szivárgás zavartalanságáért felelős csoport tagjai időtlen időnként váltják egymást retusálva az utánuk következők számára megkezdett folyamatot mederbe terelve az irányított kitárulkozás folytonosságát fenntartani hivatott bérpróféták magánjellegű zaklatottságának szélsőséges megnyilvánulásait vezényelve a parányi rengetegben vajúdó közlésképtelen hírvivők önmaguk ellen fordulását koordinálva a harmónia szimmetria centrikus jellegéből eredő önhittségének netovábbját biztosítva a köztes állapotok ciklikusságát újradefiniálva a teremtés műfaját tanulmányozva tisztázatlan eredetű jelrendszerek hatásmechanizmusát leltárba véve az egy és oszthatatlan bérlőinek ingóságait

a játékok ideje alatt minden az összeomlás szélére táncol

Pennázó

Empátia

Ma elfelejtettem, hogy írják a B betűt, az unokám
pimasz vigyorral nézett rám a füzetből, megkínáltam
egy pohár borral. Néztem, ahogy csepp arca elvörösödik,
amint a betűk a papíron összefolynak, kihagy a fej,
a ceruza nem áll egyenesen, szakad a hátról a víz.
Mit taníthatnék még? Egyszer meghalok, mondtam neki,
ne érje hirtelen, az ölembe ült és megölelt, azt mondta,
én sosem fogok, megmutattam neki, hogy először az egyik
lyukat fújjuk ki, aztán a másikat, így ültünk sokat, sírdogálva,
lecsúszott herékkel, egymás alatt.

Pennázó

Két sík

Kék sík bársonyszemek,
éles visszafény, baracklé
csepeg a hajadról
függő kezemre,
az illat megragad.
A szérű szélén
fekszünk gabonaszemekre,
jöjjön a tavasz, fújjuk:
a gyümölcs íze nyelvünkre
kért csók,
széllökés a hajtincsekbe
sikló szó, kezed
felkiáltójelemhez ér.
A jelentés síkja
hasadra derékszög,
párhuzamos szálak
a földön vagyunk.
Rajtunk élesen
nyúlnak kalászfejek,
táncuk mozgásunk,
hajlanak, ahogy
hajtunk.
Kajla Nap fénye
karcol szikkadó
bőrünkbe,
száraz arcunkra
vetett kendő a meleg.

Bársonyszemed
vászonszemembe
képzelem,
barackízed
taracknyelvemre
bomlik,
tíz ujjal fogjuk
a pillanatot,
mi, kévenyalábok
egybeoltva.
Oldalt a kalászlevelek
hozzánk kapaszkodnak.

Megtudjuk, mit érünk
együtt, forgónk
a pillanat,
dimenziónk
sugárirányzék,
karcsú kalászarcunk
arany, szerelmünk
megtöltött kenyér.
Szemeink fénye, mi
ketten, csillogunk
vissza az édes
barackpépben,
milyen kívánatos
összefüggés vagyunk,
kettő az egyben
édes croissant.

Pennázó

A szervízrobot

AR-2427 napjai egyre nehezebben kezdődtek. Ezt a megállapítást önmaga fogalmazta meg egyik reggel, ahogy percekig képtelen volt mozgásra bírnia a bal könyökében dolgozó szervómotorok egyikét, hogy megkezdhesse a 48 órás műszakot, amit négy óra szervízszünet követett. Ez ugyan nem felelt meg az emberek által használt 16-8 óra beosztású napnak, AR-2427 ennek ellenére mégis szeretett úgy gondolni rá. Itt a Déli-sark közelében amúgy sem számított a klasszikus nap-éj ciklus.

Ezúttal nem volt semmi probléma, bár a mellkasában elhelyezett létfenntartó modul bal középső részében nem szűnt meg a halk, nyugtalanító kattogás. Elhatározta, hogy ezúttal már belefoglalja a jelentésbe ezt is. Állapotjelentést és esetleges szervizkérelmet a többi jelentési kötelezettségtől eltérően nem írásban, hanem műholdas videotelefonos kapcsolat útján kellett tenni minden műszak kezdetén, amennyiben ez szükséges volt.

AR-2427 mozgásra bírta magát. Csak ekkor jutott eszébe a jobb lába. Valami tönkre mehetett benne, mert gyakorlatilag nem működött. Ennél közelebbit azonban nem tudott, mert bár szervizrobot volt, abból a szériából származott, amelyik képtelen volt az önszerelésre. Meg tudta javítani az állomás minden ketyeréjét és számítógépét, magán azonban nem segíthetett: az az elméletben kéthavonta cserélődő szakember feladata volt.

Sántikálva indult el a központi terminál felé. A billentyűzeten külön gomb volt a Központ tárcsázására, de az körülbelül másfél éve beragadt, amikor AR-2427 (először és utoljára) megpróbálta beolajozni magát. Azóta parancssort használt a hívásra.

A vonal kicsöngött, és a robot olyasmit érzett, amit az emberek gyomorgörcsnek neveznek. Közel tíz éve tárcsázta napról napra ezt a számot, és eddig mindig felvette Janett, de legbelül tudta, hogy eljön majd a nap, amikor senki nem fogadja majd a hívását. Paradox érzés kerítette hatalmába: mindig megkönnyebbült, amikor meglátta a képernyőn Janett arcát, de tudta, hogy minden nap, amikor válaszol neki a nő, egyre közelebb kerül az a pillanat, amikor hiába hívogatja a Központot.

Nyolc másodperc telt el mielőtt a fehérzaj képpé állt össze. AR-2427, ha ember lett volna, valószínűleg barátjának nevezte volna Janett-et, ezt a harmincas évei közepén járó koordinátort. Janett hat éve került a Központba, azóta tartotta a kapcsolatot a kutatóállomással és annak egyfőnyi személyzetével, AR-2427-tel.

Ideiglenesen egyfőnyi személyzettel, javította ki gyorsan magát a robot.

– Üdvözlöm, 2427-es egység. Hogy van ma?

– Köszönöm, rendben. Ugyanakkor továbbra is sürgős olajozásra lenne szükségem, illetve a zavaró kattogást tapasztaltam valahol az egyensúlyi modul környékén. Ezek fényében kérem, hogy sürgessék meg a szerelő küldését.

– Nincs megelégedve Jeff Probosky munkájával? – kérdezte a nő egy másodpercnyi hezitálás nélkül.

A robot ellenőrizte a tevékenységnaplót.

– Jeff Andrew Probosky 1125 földi egységgel ezelőtt elhagyta az állomást, még mielőtt a váltása megérkezett volna. Az több mint három év – tette hozzá óvatosan. Azt már nem mondta, hogy Jeff felhatalmazás nélkül hagyta ott a helyet, miután három hónapig hiába várta a váltást.

– Értettem, 2427. Az új munkaerő még ma útnak indul, várható érkezés négy nap múlva, március 9-én. Kérjük, készítse elő a leszállópályát. Még valami?

– Semmi.

A vonal megszakadt, 2427 pedig elindult a terem másik végébe. A leszállópálya egy elkerített, fedett hangár volt a komplexum keleti sarkában, ami gyakorlatilag semmi előkészítést nem igényelt. Ugyan ki kellett takarítani minden egyes érkező és távozó gép után, de a robot már megtette ezt akkor, amikor Jeff három éve dühösen bepattant a repülőjébe és elindult északnak. Azóta 2427 minden negyedik napon kérte, hogy megküldjék a váltást, és mindig ugyanazt a választ kapta.

– Az új munkaerő még ma útnak indul, várható érkezés négy nap múlva. Kérjük, készítse elő a leszállópályát.

Senki sem érkezett.

Ellenőrizte a hangár állapotát a terem túl felén lévő monitoron, majd kinézett az ablakon. A központi terem pont a hangár felett helyezkedett el, kiváló rálátás nyílt a kifutóra. Minden a legnagyobb rendben volt.

Elgondolkodott egy pillanatra, hogy mitévő legyen. Az állomáson viszonylag ritkán volt olyan, hogy ne legyen valami tennivaló, ha mégis ilyen helyzet állt elő, két dologgal foglalta le magát: internetezett és régi filmeket nézett. Előbbire azonban már egy ideje nem volt lehetősége: az internetelérés két éve szakadozni kezdett, majd végleg megszűnt, és azóta 2427 nem kapott semmilyen hírt a külvilágtól.

A robot nem tudta, hogy áll a háború, de az, hogy a Központ ugyanúgy bejelentkezett, némileg megnyugtatta. Amíg a Központ áll, nagy baj nem lehet.

Nem mintha az ő gondja lett volna olyan dolgok iránt érdeklődni, mint a háború vagy a régi filmek. Egyik sem volt része a programjának. Egyszer Jeff azt mondta, azért is van szükség a rendszeres emberi karbantartásra, mert időről időre ismeretlen okok miatt oda nem illő szubrutinok alakulhatnak ki a robotok programjában. Olyan sorok, amiknek semmi értelme, senki nem írta meg őket, mégis alapvető részei lesznek a programnak. 2427 kétkedéssel fogadta ezt, mert Jeff akkor este kivételesen sok whiskey-t döntött le, míg ki nem dőlt a hármas reaktor ajtaja előtt, de azóta egyre gyakrabban jutottak eszébe a férfi szavai.

– Üdv, Jeff vagyok – ez volt az első dolog, amit 2427-nek mondott.

– Gyere velem, különben itt pusztulsz – ez pedig az utolsó. A robotban mégis annak az októberi estének a szavai maradtak meg legjobban.

Kint süvített a szél és kavargott a hó, miközben 2427 azon tanakodott, mitévő legyen. A logikus döntés az lett volna, hogy készenléti állapotba állítja magát, ami kevésbé terheli a rendszereit, ő azonban nem szerette ezt a megoldást. Egyre nehezebben kelt a készenléti állapotból és tudta, hogy előbb-utóbb végül képtelen lesz talpra állni. Eljön az a pillanat, amikor már nem képes tovább csinálni monoton, kilátástalan munkát egyedül, amikor a fogaskerekek végül leállnak, mert senki nem olajozta őket már évek óta. Ha döntenie kellett volna, hogy inkább valamelyik belső modulja mondja fel a szolgálatot, vagy örökre belefagyjon a semmittevésbe, az előbbit választja.

A katalógusból a Terminátor 2 című filmre esett a választása és két órával később lenyűgözve állt fel a tévé elől. Szeretett volna ő lenni a Terminátor. A Terminátor céltudatos, határozott robot volt, aki egy jó ügyért harcolt, míg 2427 úgy érezte, nem ér semmit. Néha elgondolkozott, hogy vajon mi értelme a kutatóállomásnak, milyen adatokat gyűjthet, amik annyira fontosak a Központnak, és ha tényleg lényeges, amit csinál, akkor miért vár hiába már negyedik éve a karbantartóra, aki rendbe tenné, hogy folytathassa a munkáját.

Talán mindez nem számít, jutott olyankor a következtetésre. Talán mindenki elfeledkezett róla, elfelejtették a hideget és a fagyot, a nagy szeleket és a sápadt napsütést. Ezek ellenére azonban tudta, hogy ő maga nem állhat le: folytatnia kell, ha végül bele is pusztul.

Ez egy robot feladata, ha nem ő a Terminátor.

Az pedig nem lehet mindenki. Terminátorból nagyon kevés van. Ő biztosan nem az.

A központi vezérlőhöz bicegett. A képernyőn sárga hibaüzenet értesítette arról, hogy valahol a kettes folyosón meghibásodott az illesztés. 2427 előkotort egy doboz gyorsfémet a közeli szerszámosból és ügyetlen lépesekkel a kettes folyosó felé indult.

Pennázó

Az első kő

Soha nem felejtem, hogy az út közepén volt egy kő. A tömeg nevében érkezett, de hogy ki dobta, azt feszült csönd övezte. A férfi felnézett. Egy kő volt az út közepén. Egy, vérszomjas, gyámoltalan kő. Nem lehetett megszólalni úgy, hogy az út közepén egy kő volt.

– Nem segítetek neki? – tette fel a kérdést mosolyogva a férfi, szinte kacagott.

– Hogy merészelsz…

– Tessék? Nem hallom, fiam, a hang előre terjed. Nézz rám, hogyha beszélsz! Egy ötvenes éveit taposó apuka sziszegett elfojtott mérgével hadakozva.

– Jól szórakozol, ugye? Azon, amit teremtettél. Hogy megőrjítesz minket. Tetszik, mi?

– Hát, tény, hogy nem unatkozom.

– Szerencsétlen ember, csak egy eltorzult lélek vagy.

A férfi, ahogy beszélt, egyre szorosabban markolta a kövét.

– Van képed Jézust emlegetni? Gúnyt űzni a bűntudatunkból? Okosnak hinni magad attól, hogy kötelékek, szeretet nélkül a keserűség szavai szabadon szólhatnak belőled?

– Nyilván ezek lennének a Te szeretetteljes szavaid.

A vére is megeredt a tenyerében, olyan sebeket ejtett a kő szorításával ujjain.

–Hát, nem fogom magam előtted szégyellni! S eldobta azt.

– Apa, hagyd! – fogta meg elgyötört kezét a lány, miután saját kövét a földre ejtette.

– Nem!

Szétnéz maga körül.

–Miért hallgattok? Valaminek történnie kell. Hogy tudtok hallgatni?! Akire ránéz, az egytől-egyig lesüti a szemét.

– Apa, gyere… Gyere, gyűjtsük össze a köveket!

– És aztán mi lesz?

– Lebontjuk azt az átkozott fát, gyere…

– És akkor hova teszed?

– Nem tudom, apa, de menjünk!

– Hallgass a lányodra! Ritka, hogy a szépséghez ész is társuljon!

– Ne vedd a szádra a lányomat, te sátán!

Amelyik kezet érte, abból kitépte a követ, és tehetetlenségtől izzó tekintettel célba vette a kikötözött férfit. Dobálta, fegyelmezhetetlen lendülettel dobálta, karjai maguktól mozogtak, csapkodtak szabályozhatatlanul, ment, ment, ment felé.

– Méreg vagy, az emberiség mérge! Miattad nem tudok bízni! De ha egyszer tudjuk, mi az igazság, nem lehet, hogy nem történik semmi! Mi az, hogy neked szabad? Miért? Ki vagy te? – összecsuklik  – miért nem történik semmi?

Koppanás.

Csönd.

Mikor magához tért, láncok ölelték a fához. Körötte némán állt mindenki, s az út közepén volt egy kő. A tömeg nevében érkezett, de hogy ki dobta, azt feszült csönd övezte. A férfi felnézett. Egy kő volt az út közepén. Egy, vérszomjas, gyámoltalan kő. Nem lehetett megszólalni úgy, hogy az út közepén egy kő volt.

– Apa…

Pennázó

Kíséret

a délután, az esti hír,
a világosban elhazudott éjszakák,
tanultak és meg nem történtek,
séta, kézfogás, a beszélgetés kedvtelése, bútorok, ruhák, be-
és kivetkezett gyermekeink.

te, én.