Category Archives: Montázs

Montázs

Kacagó stressz

„Hogy miért csinálom? Akármit is válaszolnék, hazudnék. Az igazság az, hogy rossz ember vagyok, de ezen változtatok, megváltozom. Ez volt az utolsó ilyen eset. Mostantól tiszta leszek, kihúzom magam és az életet választom. Már alig várom. Olyan leszek mint maguk, lesz állásom, családom, rohadt nagy TV-m, mosógépem, kocsim, cd lemezem, elektromos konzervnyitóm – jó egészségem, alacsony koleszterinszintem, biztosításom, jelzálogom, első otthonom, szabadidőruhám, háromrészes öltönyöm, kvízjátékom, szemét kajám, gyerekeim, séták a parkban, rendes munkaidő, golfpartik, kocsimosás, elegáns kardigánok, családi karácsony, rendes nyugdíj, adómentesség, csatornapucolás, és a végén ha már nincs semmi a halál” (Trainspotting, 1996, Danny Boyle)

 

Belesüppedtem az álomba, amelyben voltam, vergődtem és izzadtam, mint egy űzött vad. Lázasan motoroztam a saját szakadékom felé. A múltam, és a sötét jelenem előtt elestem és a földön port, homokot öklendeztem. Aztán felpillantottam, és egy hentes véres köpenyben az oldalamba szúrt. Zihálva felébredtem, s fázósan oldalra görnyedtem, hogy gyomrom tartalmát ágyam mellé ürítsem. Reszkettem és tudatomba vájt, hogy még a húsom is fájt. Az agyam játékszere voltam, amit nem tudtam irányítani, egy börtön, aminek valószínűleg nem én voltam az őre. Felcsendült a rádióban Iggy Pop, a nyúzott drogfüggő zenész. Arca belesikít a fejembe, kiráz a hideg. Vajon, ha reggel a tükörbe néz, látja önnön valóját? Nem rémül meg? Vagy számára szart sem ér, hisz egy zenei kultusz? Ha belenézek a tükörbe, hasonlót látok, így ha tehetem, messzire elkerülöm a szutykos fürdőszobám darabokra tört valóságát. Hallucináció az egész életem, egy kopott öltöny, egy sárga színű arc, és gülüszem, a száraz ajkak és a szomjas függőség. Talán ha igazat mondanék önmagamnak, megdöglenék, ezért hazudok mindenkinek, mindenkinek, akinek csak tehetem. Körülöttem minden színes volt, egy illúzió. Szivárványszínek hamiskásan összefolyt maszlaga. A barátaim, a kocsma, ahova betévedtem, a krekk, amit felszívtam, és az életet, amit éltem.

–  Kérem mondja, el Mr. Spenser:  hogy viszonyul Ön az emberekhez?

Mosolyogtam, akár a halálra váró. Ha belenézek a szemébe, félő, megbomlok. Ms. Hagins a pszichiáterem, őrületesen tenyérbemászó volt. Az a tipikus ember, aki kiváltja a másikból a szánalmat. Ha ránézel, nem tudsz semleges maradni, feszélyez a közelsége, Ő éppen keresztbe tett lábbal a széken pöffeszkedett, te viszont, ha tehetnéd, a szék lábával ütlegelnéd. Kezében egy jegyzettömb volt, fekete mappában. A gyászbeszédek meleg kis borítója. Úgy tartotta mintha kötelező lett volna, gebe ujjai végén vörös körömmel kapaszkodott az anyagba. De el ne higgye senki, hogy rólam írt bármit is. Vagy arról, amit éppen én mondtam, esetleg a velem kapcsolatban szőtt gondolatait. Neeem. Szerintem virágokat rajzolgatott, meg teasüti recepteket irkált és névsort írt a következő hétvégi szado-mazo partyra.

Nem igazán szeretek emberek között lenni. Nem válogathatom meg őket, így kénytelen vagyok olyanokkal is találkozni, akiket legszívesebben elkerülnék. Így hát a válaszom, sehogy. Sehogy nem viszonyulok hozzájuk. Elfogadom, hogy vannak. De kapcsolatba kerülni velük? Nem szeretek.

Mondj féligazságot, hazudj és nyugtasd meg a másik félt, hogy benne vagy a beszélgetésben, és hajlandó vagy kompromisszumokat kötni. Miközben magaslesről tojsz az egészre. Ahogyan mindenki az életedben rád. Nem hiába vagy Te saját magad az életed őrült tudósa, a többiek csak mellékszereplők. A haverok, az anyád, a szomszédod, aki a kutyaszart rendszeresen átdobja a te kertedbe. A közértben az eladó csaj, szájjal kielégít a tejpult mögött, és így tovább. Körülötted élnek, nem tudod őket elhatárolni, de figyelmen kívül hagyhatod.

Ön, hogy viszonyul a férfiakhoz, Ms. Hagins?

Felpillantott a fekete mappájából. Mintha kizökkentettem volna a firkálgatásából, mire egyszeriben a szeme szúróssá változott és az arca eltorzult, mint egy shar-peinek. Gúnyos vigyor ült ki a számra, ami abból a reakcióból fakadt, ahogyan meglepetten majdnem kiugrott a bugyijából. Zavartan rázni kezdte a fejét, és elvörösödött, mint egy varázsgomba. Legszívesebben körbeugráltam volna a szobát és összeborzoltam volna őrülten a haját.

Itt én kérdezek, Mr. Spenser!

Elfacsarta a száját úgy, akár egy kisgyerek, akinek elsőnek adnak citromot. A hangja elvékonyodott, elnyújtotta a szavakat, akár egy régi bakelit kopott dallamai. Persze lemondóan bólogattam neki, hisz tudtam, hogy senkinek sem kellene egy ilyen nő. Igaz, nem sokat tudtam róla, de pusztán a viselkedése és a hozzáállása elárulta. Különös képességgel láttam mások fejébe, s ez olyan képesség volt, ami egyben átok is. Mintha szárnyaltam volna egy kietlen vidéken, ültem volna egy nyári napon a forró vonat kabinjában, sétáltam volna egy erdőben.

Felvihogtam és előre dőltem, hogy az arcába nézzek. Egyszeriben fuldokolni kezdtem. Elmosódtak a vonásai, démonként sikított nekem az a mappa. Lábai széttárultak és megláttam a tátongó szakadékot. Egy pillanatra úgy éreztem, eltöröm a nyakát annak az árnyéknak ami Ms. Hagins volt, de nem tudtam mozdulni, csak rohamként rám zuhant az őrület. A nőből férfi lett, a férfi én voltam, s egy üres térbe kerültem. Fejem hátrahanyatlott, az agyam felhasadt, mint egy dinnye, ami léket kapott, és kinyitottam a szemem.

Az ágyamban feküdtem, egyedül. Az óra csak sípolt és sípolt a fejem mellett. Oldalra pillantva nyugtáztam, hogy nem késem el a munkából. Kivánszorogtam a konyhába, ahol töltöttem egy bögre kávét. A nap a szemembe sütött, és kitekintve az ablakon tudtam, hogy ebben a közegben, én vagyok itt a legőrültebb szintetikus kémiai elem.

Montázs

Egy drogos

The Beatles – Being For The Benefit Of Mr. Kite c. dalához

Drogok.

Sokan megállnak a kávé mértéktelen fogyasztásánál, az Earl Grey ötven árnyalata okozta alkaloidmámornál, esetleg a szem rágógumijánának ízetlenre rágásánál, vagy van, aki a bűzös, fogsárgító halálpálcikát választja, hogy  annak ködébe burkolózzon. Más a különféle ízű és színű folyadékokba rejtett etanolért (is) rajong, hogy ne józanul mondja ki: szeretlek. Olyan is van, aki egy füves cigivel indítja a napot, mert anélkül fáj neki a nevetés. Más a pénzétől szabadulva szokik rá a kemény drogra.

Drogosok, mint a pizzahátú, sörhasú kocka a gép előtt, aki harmadik napja nem cserélt alsót, vagy a kaszinóbon a félkarú rabló gépkarjával esélytelenül szkanderező játékgépfüggő vagy a csáberejét rutinosan bevető külvárosi kaszanova, aki üres tekintettel húz egy újabb rovátkát önbizalma falára.

Hősünk is függő. Érezte már nem bírja sokáig. Reszketve nézett körül otthonában, a szokott helyeken, a polcokon, az éjjeli szekrényen és az ágy alatt, miközben úgy érezte, mintha az izmaiba éles pengékkel vágtak volna. Tudta, nem talál sehol anyagot, hiszen az elvonókúra előtt minden már többszörösen is felhasznált anyagtól megszabadult az orvosa segítségéve. Titkon reménykedett, hogy legalább egy darabkát feltalál valami sötét zugban. Remélt, de hiába. Összekucorodott a padlón, mint egy nemrég született csecsemő, akinek hiányzik az anyaméh melege.

Hogy is kezdődött? Mindenki találkozik ezzel a droggal, csak a többség immunis rá, ha ki is próbálja, nem ad neki örömöt, sőt egy életre megutálja. Ő azonban már az első alkalommal, bár nem vette észre, de függő lett.

Ötéves múlt épp. Akkor jópofa dolognak tűnt kipróbálni, nem pedig veszélyesnek. Később pedig biztos volt benne, hogy tudja, hol kell abbahagyni. Éveken keresztül fokozatosan szokott rá. Először csak kóstolgatta, majd egyre többet és többfélét próbált ki, és már nemcsak a minőségit fogyasztotta, egyre lejjebb és lejjebb adta az igényét. Mindegy volt, neki csak hozzájusson! Aztán jöttek a káros mellékhatások. Először a szeme kezdett romlani, majd a háta kezdett görnyedni, bőre lassan kifehéredett és pergamenszerűvé vált, mert nem szeretett a napon drogozni, pedig voltak akik vízparton, strandon, több száz ember szeme láttára juttatták magukba a szükséges adagot.

Most is érezte a jellegzetes illatot és bizsergett az ujjbegye ahogy elképzelte ahogy végigsiklik anyagán. Először a gerincen, majd szétnyitja és lassan, de biztosan lapozni és olvasni kezd. Felnyögött. Eszébe jutott az a pénteki nap, amikor elbújt a városi könyvtárban zárás előtt és csak olvasott, olvasott, olvasott. Akkor már csak keményfedelűekkel élt, így nem csoda, hogy hétfőn nyitáskor eszméletlenül találtak rá és rohammentő vitte a kórházba. Akkor kezdte el az elvonót.

Persze, kapott placebónak e-bookot, de az nem hatott rá igazán. Most egy lexikont is elolvasott volna ültő helyében.

Elsírta magát, mert ráébredt, hogy micsoda.

Egy drogos.

Montázs

Lámpaoltás

David Parker: Light c. klipjéhez

Csengők berregnek fel, kérdőn nézünk a másikra.
Egyszerre oldódik az összes, születéstől görcsbe rándult tag,
mintha vezényszóra, ekkor értjük csak meg. Lámpaoltás:
mindenki számoljon el, s a belé szorult fényt adja ki.
Keserű kacajban csordult könnyünk izzik, mint a parázs.
A foton a testnyílásokon profúzan ürül, majd
a nyálkahártyák és a bőr is masszívan ereszti át.
Épp még létező testem – inkább már hullám –
hosszan sóhajt. A recehártya utolsót exponál.
Megbomlik a kérgi szinkrónia, szökik a membránpotenciál.
Elillan az elemeket összetartó vonzás; alfa-, béta-, és más
sugarak formájában távozik belőlem minden mi rezgett, a tartalom.
A forma (oxigén kétharmad rész, egyötöd szén, hidrogén egytized)
a fenékre ülepszik – a nem-anyagnál az anyag nehezebb.
Tengerré gyűlik az élőkből kifolyt világosság,
fehéren örvénylik alul, fent újra sötétség lebeg.
Hullámot, csendet más nem tör,
csak két kérges talp csattog lustán a felszínen.