Category Archives: Így lettem DEIK-tag

Így lettem DEIK-tag

Így lettem deikes

Azt hittem rámtapadt holmi szemellenző,
én voltam a Higgs-bozon még fel nem fedezve,
a sírkövemre azt írták hogy gótikus rózsák
végeztek vele
és hogy az intés ellenére
is az istent kereste.
A Dekonstrukció az első.

Időközben anyuka vagyok
a kölyköknek minden
este politikailag korrekt meséket olvasok
és olvadok mert istennek hisznek.
A második Esély.

Más gyerek virágot rajzol
a papírra, enyém a papír.
Deviáns, mondják,
mikor a cipőcskét adom rá.
Illatozom és elvész bennem
a három Igazság.

Sokáig a falaknak beszéltem,
mert ott bent volt egy barátom.
De poshadt volt a levegő,
így kimásztam a barlangból,
szar barát vagyok, belátom.
Szabad ég alatt ordítok hogy
nincsenek fák meg csillagok
mert nem költöztél fákba-csillagokba
ahogy a nagykönyvben meg volt írva.
De bár itt télen olyan sivár minden,
meg nem hajtom fejem vánkosodra,
azért nincs gáz annyira, ne félj.
Különben is ketten vagyunk:
az ordítás meg én.
Na meg a mechanizmus.
Egy cső vagyok. Tehát cső, világ.
A negyedik a Kiáltás.

Sokan ordítanak velem a szabad ég alatt
ők írják maguk a nagykönyvet,
időnként azonban leteszik a tollat
és elmennek nárciszokat szedni.
Illatos nárciszokat a barlangbejáratoknál.

Így lettem DEIK-tag

Résztvevő megfigyelés a DEIK-ben

Eme történet bizonyosan rendhagyó, hiszen magam sem tudom, hogy kerültem ide. Jelen közösségbe való beépülésemet ugyanis nem egészen önmagamnak köszönhetem, hanem a körülményeknek. Olyanoknak, mint a kék ég… Nem, ez ezúttal nem közhely, de nem is egészen igaz. Ugyanis az ok a szín, az árnyalat; de nem az égé. S bármilyen divatos is ez mostanság, nem is a szürkéé. Az a bizonyos kék az oka, s célja mindennek.

Emlékszem a társasággal való első találkozásomra. Írásos üzenetet kaptam. A szöveg tartalmazta vonzódásom tárgyát, magát a kékség hordozóját, s így első ízben kizárólag ez az egy cél vezérelt: közelebb kerülni Őhozzá. Akkoriban még nem is igen beszélgettem az itt élőkkel, csak idegenként vártam, megfigyeltem. Felmértem a terepet, hová is kerültem. Meglepetésemre a kék szín nem volt olyan meghatározó itt, mint azt vártam, viszont a kultúra képviselői rendkívül befogadóak voltak. Először is elfogadták a kék-vallásomat, amit azelőtt saját környezetemben némelyek nevetségesnek tartottak. Mi több ezen a helyen támogattak is! Kezdeti félénkségemet hamar felismerték, s nem vártak tőlem ócska beszédet, hanem ha úgy akartam, a szócsöveim lettek. Mikor pedig már elkezdtem megérteni és megtanulni az ő nyelvüket, engedték, hogy saját magam is beszéljek, és hangot adjak abbeli örömömnek, hogy végre a tagjuknak nevezhetem magam.

Ők maguk mind-mind kicsit mások, azonban bizonyos dolgokban mégis egyeznek. Többnyire egy nyelvet beszélnek, de ahogy mindenütt itt is vannak apró eltérések. Van egy köztük, aki egy másik, a csoporton belüli – számomra igen kedves és ismerős – nyelvváltozatot használ. Gondolom, ez afféle szociolektus lehet náluk, hiszen az egyes tagoknál szinte már beépült a köznyelvbe. Míg mások, noha értik, kevéssé fellelhető a beszédükben. S minekutána kékhordozóm is gyakran e nyelvet használta, hamar elkezdtem én is megszeretni, és használni ezt a nyelvváltozatot. Kötődött valamelyest magához a színhez is, ugyanis e változatban – úgy emlékszem, ők gendernek nevezik –  a kék egészen új jelentésekkel ruházódott fel. Egyre több oldalát ismertem meg vágyaim tárgyának, s egészen új formulákkal tudtam körülírni azt.

De természetesen, ahogy ez minden népnél lenni szokott, náluk is többféle nyelvváltozat létezik. Az én szívemhez ugye érthető okok miatt az előbbi áll közel. Ám amiről most beszélek, az nem kevésbé jelentős, sőt mi több… Az egyik tag egész képírást készített e változat tökéletesítésére. Mint kiderült, ezt is sokan beszélik náluk, bár kétségtelen, hogy a megértés ez esetben több másodpercig is eltart – főleg ha új emberről van szó. De jobbára az a gyakorlat, hogy a friss tagok hamar átveszik ezt. Mostanra már magam is használom, bár kétségtelen lényegesen kevesebbszer, én inkább csak afféle fogyasztó vagyok. Érdekesség egyébként, hogy ezt a változatot leginkább a somogyi térségben élők használják, bár az arisztokráciához tartozó tótok is előszeretettel beszélnek így. Úgy hiszem, ez náluk már standarddá nőtte ki magát. Szinte kötelező, hogy az itteni nyelvhasználók minden egyes tagja megértse.

A kulturális szokásaik is igen figyelemreméltók. Ünnepeik szinte mindennaposak! Ezen alkalmakkor többféle nemzeti italt fogyasztanak. Ebből azt gondolhatnák, hogy rendkívül hedonista néppel van dolgunk. De kívülállóként kedves olvasóm ebben is tévedne. Ugyanis vezetőjük példaértékű aszkézist vállalt, amit náluk „absztinenciának” hívnak, s eme tevékenységét később a többi tag is boldogan követte, és mindmáig követi.

Néhány itt átélt kulturális szokást mindenképp szeretnék megemlíteni: a Gyilkos – ez a játék a bahtyini karneválhoz hasonlatos, illetve az ún. schmutziger donnerstaghoz, talán azzal a különbséggel, hogy itt nem kell beöltözni. Mindenki a fikció révén léphet ki saját hétköznapi szerepéből – gondolom ez a résztvevők igen fantáziadús elmélkedése miatt alakulhatott ki így. Ennek ellenére a beöltözés sem maradhat el náluk, ők is ugyanúgy átvették a nemzetközi ünnepeket: legyen szó akár a farsangról, vagy akár a Mikulás és Szilveszter megünnepléséről.

Ami idegen szemnek feltűnhet, hogy az adventi időszakot ők kicsit máshogy ünneplik. Először is nem vasárnapokban gondolkodnak, hanem egész hetekben. S amikor mi az utolsó gyertya gyújtására készülünk, addig ők egy városnéző túrát tartanak, ahol a látogatók megismerkedhetnek a már fent említett nemzeti italokkal, valamint az ünnepeken való egyéb gyakorlatokkal, mint például az „ölelésközponttal”. Ez hasonlatos a nálunk ismeretes „kicsi a rakás” című játékhoz, bár náluk ez is valahogy bensőségesebb. Továbbá minden karácsony előtti héten egy ereklyét is magukkal visznek, ezzel emléket állítva a nemes ünnepnek.

Egyéb sajátos esemény még a nyaranta megrendezett peregrinációs utazás, mely során a közösség együtt gondolkodik egy-egy témáról, alaposan bejárja a hely részleteit és bőszen ismerkedik az idegen kultúrával. Nem ritka, hogy más közösségekkel együtt ütik el ilyenkor az időt, ezeket az eseményeket „ironikus bulinak” hívják, ekkor meglepő érzékenységgel igyekeznek beépülni az őket körülvevő környezetbe.

A közösség életének fontos része emellett a szorgos munka is, melyre egy jól működő műhely ad lehetőséget a tagoknak. Ez a gyár szüntelen működik, majd ha valaki elkészült egy művével a havi találkozón adhat számot róla, ahol részt vesznek a – magukat „ősdeikesnek” nevező – vének: a legbölcsebb tagok, és véleményt mondanak a munkákról, a legjobbakat pedig negyedévente a külvilág elé tárják. Ehhez kapcsolódik a DEIK kereskedelme, tehát az import és export tevékenysége, ugyanis az általuk elfogadott kívülről jövő műveket is bemutatják itt, továbbá sajátjukból is juttatnak a külhoniaknak egy-egy morzsát.

Politikai berendezkedésük a görög demokráciához hasonlatos, bár itt mindenki egyenlő joggal rendelkezik, és nem zárják ki sem a nőket, sem a kiskorúakat. Évente cserépszavazással döntenek vezetőikről, akik a szavazás előtt szorgosan lobbiznak az egyes pozíciókért. Szinte minden szavazáskor kétharmados többséggel nyer az új választott, ez a közösség elfogadásáról, toleranciájáról, valamint kiemelkedő retorikai tehetségéről ad tanúbizonyságot.

A kereskedelem mellett az itt élők is kiveszik részüket a közteherviseléséből, tudván ünnepeik megtartásához szükség van bizonyos fokú hozzájárulásra.

Folyamatosan feljegyzik és dokumentálják a velük történteket az ún. Gesta Gecco-ban. Több írnokuk is van, akik az ünnepeken felszólalók magasztos és inspiráló szavait jegyzik, de az általam látott kódexek nagy részét inkább a képes anyag teszi ki. A szövegeikből jól kitűnik, hogy ez a közösség, noha sajátos, egyedi kultúrával rendelkezik, mégsem egy zárt hideg emlékezetű csoport. Hiszen históriáikban rendre fellelhetők a külvilágra reflektálás nyomai, amelyeket többféle formában beépítenek és lefordítanak.

Jómagam már évek óta itt ragadtam, s nem találom a kiutat. Pedig azt mondják, bármikor lehetőségem van kilépni közülük, ez a saját döntésem – vagy a közösséggé, ha egyszer nem méltatnak. Némely taggal már egész közeli barátságot sikerült kialakítanom. Azt hiszem, még most sem sejtik, hogy ők csak a kutatásom tárgyai. Meglehet, már én sem vagyok biztos abban, hogy hová is tartozom, és már soha többé nem térhetek haza, hiszen egyre inkább úgy érzem, ez az igazi otthonom.

2015.02.22. vasárnap, Monilowski útinaplója