Category Archives: CéhKaptár

Fekete István 2014

Vérkandúr a vérzivatarban

avagy a nyúlon túl

a DEIK TEÁTRUM műsora a lapszámbemutatón

 

 

Szereplők:

Vadkan – Marczin I. Bence

Vadnyúl – Balogh Zsófia

Vadcica – Adorján Imola

Vérkandúr – Somogyi Tibor

Rendezte: Marczin I. Bence

Írták: Fekete István, Somogyi Tibor

Zene: Wolf Péter, John Cage

Technikus: Róth Emese

( A sötét teremben megszólal a Vuk főcímdala. Vérkandúr elkülönülve ül, a sötétben dúdolja a Vuk taktusait. Zseblámpát gyújt. Folyatatja a dúdolást, majd a közönséget vizsgálgatja egy jó néhány másodpercig majd felolvas)

Vérkandúr: „Ha majd az Időben eljön az a korszak, amikor az ember minden barlangot szétrobbantott, amit valami célra fel nem használhatott, és minden öreg fát már régen kivágatott, akkor már késő lesz siránkozni a megbillent természeti egyensúlyon, amelyet helyreállítani sem atombombával, sem mindentudó elektronikus gépekkel nem lehet.” „Vannak dolgok, de minden félelmetes között a legfélelmetesebb az ember”

Vadkan: (behozza Nyuszit, elkergeti Vérkandúrt, majd mint egy politikus egy tömeggyűlésen. Közben Nyuszi szépítkezik: vörös rúzzsal kikeni és rendbe teszi magát, majd előszedi a papírjait és felteszi szemüvegét)

–Hallották a Vukot? Hogy felvitte a dolgát, de megkérdezték vajon, hogy hozzájárul-e, mindehhez? Vagy a Vuk 2-höz? Persze, csak egy vadállat, akit szabadon lehet animálgatni, mert az állatoknak nincsenek jogai! Nem tudom, mit szólnának, ha a kecskeméti rajzfilmstúdióban megjelenne pár vadállat és lemészárolna mindenkit! Mert arra van médiatörvény, hogy az embereket nem lehet csak úgy ábrázolni, a Vukban is a simabőrű, csak deréktól lefelé látszik, bezzeg mi… Animálás? Rókavadászat hobbiból? Puskadurranás? Vadhúús? Medvecsapda? Tarvágás? Vadgazdálkodás? Szarvasra mentek és nem csak nyaralni a családdal?

Civilizáció, humán erő meg forrás? Na hiszen.

Más idők jönnek.

A vadkanok már a fővárosban vannak. Agyarország összefog. Minden előkészítve. Szájba agyar! Vadak legyünk és szabadok!

Homosza pihensz!

Új idők jönnek.

Míg issza a simabőrű a sörét, szétviszi a fejét a sörét. A pőre bőre lesz a házunk éke, trófeánk lesz bamba feje, húsa mehet a füstre…

A többi meg csak szaladgáljon, szaporodjon, úgyis eljön majd számukra is a Nagy Kilövés.

Nehogy már Zrínyi öklelje fel a vadkant!

Patatársak! Szőrtestvérek! Az Erdei Front győzni fog!

(Vadkan behoz egy széket)

Nyuszifül. most te szólsz!

Vadnyúl: (a székbe ülve, mint egy titkárnő felolvassa a jegyzeteit vagy a szórólapot, közben Vadkan cukkolja a tömeget, hangosan éljenez a megadott helyeken és osztogatja a szórólapokat)

Programunkból: Gyógyszer és kozmetikumkísérletek végzése embereken (Vadkan: Éljen!) – kizárólag a tudomány és a nyúlszépségipar érdekében.

Emberkert létrehozása (Vadkan: Éljen!) – etetésük tilos, hiszen nem bírják a répában található karotint.

(Vadcica besomfordál az ajtón)

A Nagy Muszmussz ünnepére kisemberek ajándékozása (Vadkan: Éljen!) – rózsaszín szalaggal átkötve, utána megunva tetszés szerint utcára dobható vagy megfőzhető.

Az emberpaprikás népszerűsítése (Vadkan: Éljen!) – egészséges és tápanyagban gazdag, főleg ha húsemberből készül.

A levágott emberlábak hasznosítása, szerencsehozó képességük folytán. (Vadkan: Éljen!)

A Playnyúl emberkék elterjesztése a szórakoztatóiparban (Vadkan: Éljen!) – szexi nyulak emberi jellemzőket öltenek magukra.

(Vadcica szólni akar és fel akar menni a színpadra, Vadkan egyiket sem engedi)

Valódi emberbőrkabátok gyártás (Vadkan: Éljen!) – igazán megnyugtatóan simul majd a szőrős testekre.

Tökéletes emberketrecek kikísérletezése (Vadkan: Éljen!) – nincs esély szökésre a tapsifületleneknek.

Embernyulasítés és génnyuszipulálás (Vadkan: Éljen!) – fantáziadús kísérletek az ugróképtelenekkel.

És ne felejtsük el, háziemberre nem lövünk! (Vadcica kikerüli Vadkant, Vadnyúl észreveszi) Igen, Vadcica mit akarsz mondani?

Vadcica:

Legyen helye az embervédelemnek is! (a vadak gúnyos bekiáltanak: Whiskas-cicu!)

Legyenek embermenhelyek (pincsicskamacska!)

Hiszen ők is olyanok, mint mi, csupán csupaszok! Hallgassatok meg! Láttam egy álmot és…

Vadnyúl, Vadkan: Áruló! Emberbérenc! Bérdoromboló! Le vele!

(belefojtják a szót, elűzik, menekül és elvegyül az emberek között)

Vadnyúl: Az Erdei Front első intézkedései: (Közben Vadkan begombolja az ingét, felrakja a szemüvegét, átpolitusodik)

Vezetőnk a mindenkori erdőmester, jelenleg Vadkan.

Államforma: Agyar erdőmesterség

Az őszi hónapokat átkereszteljük szeptvad, novvad és decvadra.

A jövendő hős állatok terén felavatjuk olyan legendás állatok szobrát, mint Minotaurusz vagy Bambi

Háziemberadó kivetése.

Spontán ragadozások szabadsága kóbor emberekre.

Vadkan: Leszámolva hát a közénk beférkőzött letejelt alattomos ellenséggel, aki mancsával beletenyerelt az életünkbe, hogy saját csapdájába ejtsen minket, de mi – főleg én – átláttunk galádságán, mert éreztük rajta gazdáinak pállott humanoid bűzét.

Most munkára fel, mindenkinek az Erdei Frontban a helye medvétől a cickányig, aktivistáink kíméletlenül megkezdik a felelősségre vonást és az embertelenítést. Legyen a jelszavunk az emberizmus ellen, maga a célunk: embertelenség.  (Vadnyúllal együtt skandál) EMBERTELENSÉG, EMBERTELENSÉG, EMBERTELENSÉG.

Égni fognak a városok, melyekre utána befásítás vár, égni fognak a házak és majd az ember is ég!

Az állatok tragédiája után bekövetkezik az ember tragédiája

(Vadkan mintha a nézők felé hajítaná a széket, de csak a színpad elé dobja)

Patára és csináljuk a patáliát!

Vadkan és Vadnyúl (először beszólogat, majd fokozatosan csak suttog a nézők fülébe)

– Kitennéd az agyaramat a faladra? Leterítenéd a bőrömet?

– Mikor ettél csirkét?

– Megkötötted a kutyádat?

– Vágtál ketté gilisztát?

– Szereted a nyúlhúst?

– Sírtál a Bambin?

– Néztél már animalpornót?

– Utálod a békákat?

– Vágtál már ki eukaliptuszfát?

 

Vérkandúr: (egy magas asztalon ülve beszél)

„Nincs megnyert vagy elvesztett háború, csak “Háború” van! Pusztító, öldöklő, embertelen! A háborúk nem oldottak meg semmiféle problémát, de mindig elvetették a magját a következőnek. A háborúkat alig néhány ember robbantja ki, de ők nem harcolnak, és nem is halnak meg. Az egyszerű emberek ölik egymást halomra, ők hullanak idegen föld meszesgödrébe, s az ő otthonaik pusztulnak el. Ők az eszközök, és ők az áldozatok.”

 

Vadcica: (mindeközben búsan felmegy a színpadra és lekuporodik a fal mellé Vérkandúr a monológ közben odamegy hozzá) Van a felidáknak egy mítosza, még az ükapám nyávogta el nekem. Arról szól, hogy amikor az ember még szelídítette a macskákat, vagyis ötezer éve, a macskáknak különösen vad példányai éltek. Az emberek azonban nem adták fel, mert elbűvölték őket ezek a lények, de azok közben súlyos harapásokat ejtettek szelídítőiken. Akinek a szervezete hajlamos volt rá, az bizony ettől vérfelidává alakult. Éles hallás, sötétben látás és puha léptek képességein kívül, ha akarta teljesen átalakulhatott. Félig állat, félig ember, pontosan félúton a frontvonalak között, mint te is. Aztán ez a képesség öröklődött.  Azt beszélik, a világon nem sok vérmacska és vérkandúr létezik, de megálmodtam, hogy az egyikük te vagy, a könyv lesz a jel, és ha megtalállak, veled elhozhatjuk a békét.

 

Vadkandúr:  „A remény nem törött szárnyú madár és a valóságot megálmodni szabad. !

(Cage zenére egyszerre két páros mozgás indul el: 1. Vadnyúl és Vadkan szemüket a könyv leendő helyén tartva nagyon lassú mozgással eljutnak oda és leheverednek. 2

Vérkandúr Vadcica vállára hajtja fejét, aki megsimogatja, majd Vadcica  bal kezébe fogja Vérkandúr arcát miközben bajszot rajzol Vadkandúrnak. Játszani kezdenek a könyvvel, mint a macskák, majd felállnak. Különböző tárgyakat formálnak a könyvből: coltot, legyezőt, csákót, tükröt, hátvakarót, látcsőt. Végül Vérkandúr nem akarja odaadni a könyvet, Vadcica sértődötten elvonul, majd Vérkandúr úgy próbálja megbékíteni, hogy baljába zseblámpát nyom, jobbjába pedig a könyvet, majd felemeli a Szabadság szobrot formázó Vadcicát

A terem sötétedik, végül csak egy reflektor marad égve, megvilágítva Vadnyúl és Vadkan közötti üres teret.)

Vérkandúr: „Olyan kevesen szeretik a ködöt és olyan kevesen találkozunk benne,
de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük.”

(Berakja a könyvet a fénybe, körülveszik)

Vadcica: „A házak, állatok és az emberek  mind elmúlnak, de az őszi mezők egyformák maradnak, akárhogy öröklik, mérik, művelik is őket az emberek. Ebből pedig nyilvánvaló, hogy nem az emberek bírják a földet, hanem a föld szolgái az emberek. „

Vagy nézd ezt!

Vadkan: „Nem csoda, hogy annyi baj van a világon, mert az emberek gonoszságánál csak az ostobaságuk nagyobb.”

Vadnyúl: „De nem lehet igaz az, amiből könnyek születnek, és ha igaz, hát jobb hallgatni róla, és akkor talán valahogy elmúlik.

Vadcica:„Csak önmagával nem tud mit kezdeni az ember, és önmagát nem tudja meghódítani. Pedig amit keres, nem kívül van, hanem belül”

Vérkandúr: „Nem mindig az a szép, ami igaz, és végeredményben ki tudja, hogy mi az igazság.”

Ismét sötét és megszólal a Vuk zenéje.

Montázs

Kacagó stressz

„Hogy miért csinálom? Akármit is válaszolnék, hazudnék. Az igazság az, hogy rossz ember vagyok, de ezen változtatok, megváltozom. Ez volt az utolsó ilyen eset. Mostantól tiszta leszek, kihúzom magam és az életet választom. Már alig várom. Olyan leszek mint maguk, lesz állásom, családom, rohadt nagy TV-m, mosógépem, kocsim, cd lemezem, elektromos konzervnyitóm – jó egészségem, alacsony koleszterinszintem, biztosításom, jelzálogom, első otthonom, szabadidőruhám, háromrészes öltönyöm, kvízjátékom, szemét kajám, gyerekeim, séták a parkban, rendes munkaidő, golfpartik, kocsimosás, elegáns kardigánok, családi karácsony, rendes nyugdíj, adómentesség, csatornapucolás, és a végén ha már nincs semmi a halál” (Trainspotting, 1996, Danny Boyle)

 

Belesüppedtem az álomba, amelyben voltam, vergődtem és izzadtam, mint egy űzött vad. Lázasan motoroztam a saját szakadékom felé. A múltam, és a sötét jelenem előtt elestem és a földön port, homokot öklendeztem. Aztán felpillantottam, és egy hentes véres köpenyben az oldalamba szúrt. Zihálva felébredtem, s fázósan oldalra görnyedtem, hogy gyomrom tartalmát ágyam mellé ürítsem. Reszkettem és tudatomba vájt, hogy még a húsom is fájt. Az agyam játékszere voltam, amit nem tudtam irányítani, egy börtön, aminek valószínűleg nem én voltam az őre. Felcsendült a rádióban Iggy Pop, a nyúzott drogfüggő zenész. Arca belesikít a fejembe, kiráz a hideg. Vajon, ha reggel a tükörbe néz, látja önnön valóját? Nem rémül meg? Vagy számára szart sem ér, hisz egy zenei kultusz? Ha belenézek a tükörbe, hasonlót látok, így ha tehetem, messzire elkerülöm a szutykos fürdőszobám darabokra tört valóságát. Hallucináció az egész életem, egy kopott öltöny, egy sárga színű arc, és gülüszem, a száraz ajkak és a szomjas függőség. Talán ha igazat mondanék önmagamnak, megdöglenék, ezért hazudok mindenkinek, mindenkinek, akinek csak tehetem. Körülöttem minden színes volt, egy illúzió. Szivárványszínek hamiskásan összefolyt maszlaga. A barátaim, a kocsma, ahova betévedtem, a krekk, amit felszívtam, és az életet, amit éltem.

–  Kérem mondja, el Mr. Spenser:  hogy viszonyul Ön az emberekhez?

Mosolyogtam, akár a halálra váró. Ha belenézek a szemébe, félő, megbomlok. Ms. Hagins a pszichiáterem, őrületesen tenyérbemászó volt. Az a tipikus ember, aki kiváltja a másikból a szánalmat. Ha ránézel, nem tudsz semleges maradni, feszélyez a közelsége, Ő éppen keresztbe tett lábbal a széken pöffeszkedett, te viszont, ha tehetnéd, a szék lábával ütlegelnéd. Kezében egy jegyzettömb volt, fekete mappában. A gyászbeszédek meleg kis borítója. Úgy tartotta mintha kötelező lett volna, gebe ujjai végén vörös körömmel kapaszkodott az anyagba. De el ne higgye senki, hogy rólam írt bármit is. Vagy arról, amit éppen én mondtam, esetleg a velem kapcsolatban szőtt gondolatait. Neeem. Szerintem virágokat rajzolgatott, meg teasüti recepteket irkált és névsort írt a következő hétvégi szado-mazo partyra.

Nem igazán szeretek emberek között lenni. Nem válogathatom meg őket, így kénytelen vagyok olyanokkal is találkozni, akiket legszívesebben elkerülnék. Így hát a válaszom, sehogy. Sehogy nem viszonyulok hozzájuk. Elfogadom, hogy vannak. De kapcsolatba kerülni velük? Nem szeretek.

Mondj féligazságot, hazudj és nyugtasd meg a másik félt, hogy benne vagy a beszélgetésben, és hajlandó vagy kompromisszumokat kötni. Miközben magaslesről tojsz az egészre. Ahogyan mindenki az életedben rád. Nem hiába vagy Te saját magad az életed őrült tudósa, a többiek csak mellékszereplők. A haverok, az anyád, a szomszédod, aki a kutyaszart rendszeresen átdobja a te kertedbe. A közértben az eladó csaj, szájjal kielégít a tejpult mögött, és így tovább. Körülötted élnek, nem tudod őket elhatárolni, de figyelmen kívül hagyhatod.

Ön, hogy viszonyul a férfiakhoz, Ms. Hagins?

Felpillantott a fekete mappájából. Mintha kizökkentettem volna a firkálgatásából, mire egyszeriben a szeme szúróssá változott és az arca eltorzult, mint egy shar-peinek. Gúnyos vigyor ült ki a számra, ami abból a reakcióból fakadt, ahogyan meglepetten majdnem kiugrott a bugyijából. Zavartan rázni kezdte a fejét, és elvörösödött, mint egy varázsgomba. Legszívesebben körbeugráltam volna a szobát és összeborzoltam volna őrülten a haját.

Itt én kérdezek, Mr. Spenser!

Elfacsarta a száját úgy, akár egy kisgyerek, akinek elsőnek adnak citromot. A hangja elvékonyodott, elnyújtotta a szavakat, akár egy régi bakelit kopott dallamai. Persze lemondóan bólogattam neki, hisz tudtam, hogy senkinek sem kellene egy ilyen nő. Igaz, nem sokat tudtam róla, de pusztán a viselkedése és a hozzáállása elárulta. Különös képességgel láttam mások fejébe, s ez olyan képesség volt, ami egyben átok is. Mintha szárnyaltam volna egy kietlen vidéken, ültem volna egy nyári napon a forró vonat kabinjában, sétáltam volna egy erdőben.

Felvihogtam és előre dőltem, hogy az arcába nézzek. Egyszeriben fuldokolni kezdtem. Elmosódtak a vonásai, démonként sikított nekem az a mappa. Lábai széttárultak és megláttam a tátongó szakadékot. Egy pillanatra úgy éreztem, eltöröm a nyakát annak az árnyéknak ami Ms. Hagins volt, de nem tudtam mozdulni, csak rohamként rám zuhant az őrület. A nőből férfi lett, a férfi én voltam, s egy üres térbe kerültem. Fejem hátrahanyatlott, az agyam felhasadt, mint egy dinnye, ami léket kapott, és kinyitottam a szemem.

Az ágyamban feküdtem, egyedül. Az óra csak sípolt és sípolt a fejem mellett. Oldalra pillantva nyugtáztam, hogy nem késem el a munkából. Kivánszorogtam a konyhába, ahol töltöttem egy bögre kávét. A nap a szemembe sütött, és kitekintve az ablakon tudtam, hogy ebben a közegben, én vagyok itt a legőrültebb szintetikus kémiai elem.

Fekete István 2014

Én, az emlék

Reflexszerűen nyúltam a kilincsért azon bosszankodva, hogy nem töröltem meg rendesen a kezem, amikor felfogtam, mit láttam a tükörben. Riadtan merészkedtem vissza. Én voltam benne, de a gyerekkori önmagam.

Van az az óvodai kép az alsó fiókban, a motoros. Pont úgy fest, mint azon. Ugyanaz a homlok, ugyanaz az áll, ugyanaz a bizonytalan, várakozással teli mosoly. Csak a csíkos mellény hiányzik róla a giccses kis selyemrózsácskákkal. Rózsácskák… Ezt a szót ki sem lehet mondani.

Próbáltam eldönteni, hogy szép-e, de olyan befejezettnek tűnt. Mint akinél ez a kérdés már értelmét veszti, egy kész ember – viszont ijesztően szótlan. Nem értette, miért van itt. Pedig tudom, hogy titkos vágya megtudni, milyen felnőtt leszek… vagyok. Állandóan siettette az időt. Néha még le is cserélte a tükörképét rám, a képzelt rám, és úgy tett, mintha őt látogatnám. Hát, most ő látogat meg engem.

De mennünk kell.

Sötét volt neki a hely, nem baj, a többiek úgyis az udvaron vannak. Úgy tűnik, nem vettek észre semmit, ő meg nem szólt. Csak ne köhögne folyton!

– Elhiszem, hogy nem kapsz levegőt, de így le fogunk bukni!

Zavarban is volt a sok felnőtt láttán. Némán hallgatta a beszélgetést, amikor váratlanul megkínálták csokival. Nem értette, miért kéne a csokit szívni, hát, milyen csoki ez. Haza akart menni, láttam rajta az asztal üvegén. Aztán, mikor kikereste az emlékeimben, hol élek, az még jobban összezavarta. Már-már dühösnek tűnt a kérdéseitől, olyannyira, hogy fel sem bírta tenni őket. Csak nézett szét köröttem zaklatott arccal, rettegve. Egyszerre riadt őzike és fenséges vad.

Kéjes, füstölgő fejek dicsérték a kabátunk, a rúzsunk. „Jól áll neked” – mondták, majd hozzátettek valamit és nevettek, de a poént nem tudta kivenni. A szemüket se látni.

– Napszemüveg. Este? Miért?

Ekkor már biztosra vettem, hogy nem tűnt fel a többieknek, hogy velem van, mert kezdték a szokásos játékaikat. Felismerem ezeket a mozdulatokat. Nem akartam, hogy lássa. Biztos nem értette volna meg, ráadásul éppen eléggé szégyelltem magam előtte így is, hát elvittem onnan.

– Menjünk haza!

Utánunk dobtak pár dühös jelzőt, de a legtöbb szót nem ismerte, meg amúgy is egyre kevésbé figyelt oda. Bennem kutatott, kereste a jelenemet, de minden olyan idegennek tűnt számára – még azok a dolgok is, amik közösek voltak. A szüleinkre alig ismert rá, úgy kellett meggyőznöm. Eddigre már nemigen maradt ereje vitatkozni. Egyre halványabban látszott a kirakatokon. Minden gondolatommal csak rontottam a helyzeten. Végül támadt egy ötletem.

Nagy lendülettel becsörtettem az éjjelnappaliba, nyomoztam-nyomoztam, majd lekaptam a polcról, ami kell. Ember nem vett még Ilyen hévvel háztartási kekszet. Újult erővel rohantam az éjszakaihoz, közben magamban kiáltottam:

– Látod, emlékszem a kekszes teára! Az kell neked, egy jó forró tea!

Nem jött válasz, viszont hangos volt a csönd. Ebből tudtam, hogy nemcsak hallgat, nincs. Elhagyhattam a boltban, valahol a sorok közt. Otthon azért feltettem Otthon azért feltettem a teát főni, épp csak egy bögrényit – ha már bevásároltam hozzá. Kisvártatva, ahogy félálomban ágyaztam, égett szag csapta meg az orrom. A víz elfőtt, a fazék meg… majd a mosogatóban meggyógyul. Kis hideg vizet rá és épp elfér még itt a többi rossz szagú lábas és a csap között.

Én viszont úgy ránehezedem szegény székre, mint egy zsák só, nevetséges. Olyan jól leültem itt az asztalnál. Ahogy a hideg éjféli huzat rosszallóan átvonul a konyhámon, próbálok rájönni, pontosan miben volt más a régi betűtípus a keksz csomagolásán. Mindegy. Ezt sem most fogom megfejteni. Most muszáj… Hol tartottam? Az ablak. Nyitva van az ablak. Be kell csukni. Csukjuk be, jön a hideg! Aztán fogmosás. Fogmosás, fekvés.

Reflexszerűen nyúltam a kilincsért azon bosszankodva, hogy nem töröltem meg rendesen a kezem, amikor felfogtam, mit láttam a tükörben. Riadtan merészkedtem vissza. Nem én voltam benne, hanem valaki más. Nálam talán csak ő tűnt meglepettebbnek.

CéhKaptár

Rendelőben

– Hát ez jó! – kuncogott Mályi Ottó a finoman rezgő, szeme elé tolt újságot nézve. – Szóval mély fájdalommal tudatják, hogy tegnap meghaltam.

– Nem átalkodtak ezt kiadni– mondta Simonyi Berti lefitymáló kézmozdulattal meglendítetve a napilapot. – Nem hiszem el, hogy nincs egy lektor abban a szerkesztőségben! Hogy küldhetik így, ilyen bődületes hibával a nyomdába?!

– Biztosan elnézték. Lehet egy másik Mályi halt meg, nem olyan ritka vezetéknév. A kezdő újságíró meg, akire rátestálták a halálozási rovat túlvilági monotonitását, engem azonosított a hasonló nevű illetővel. Végső soron ezt elismerésként is fogadhatnám, ezek szerint a szerző ismer mint pszichológust, nyilván azért írta bele a gyászkeretbe, hogy „Mályi Ottó, eltávozott lélekgyógyász”.

– Bah, biztos egy fiatal tintanyalóról van szó, aki úgy gondolta, hogy most megmutatja, mennyire tájékozott – Simonyi Berti tajtékozott – Amúgy is, mi az, hogy „eltávozott lélekgyógyász”? Olyan, mintha az eltávozott lelkek bűzhödt siránkozását hallgatnád egy temetőben felállított, virágmintás, foszló pamlagon!

– Holnap megjön a helyreigazítás és kész, nem kell ebből olyan nagy ügyet csinálni – felelte munkatársát csillapítva Mályi Ottó.

– Ahogy érzed – morogta Simonyi Berti, s kivágtatott a szobából. Fortyogó futtában még ledobta az ajtó melletti kisasztalra az ominózus újságot, mely a mostoha bánásmódért alaposan visszazizegett.

Mályi Ottó rendes és odaadó embernek tartotta Bertit, olyannak, aki kiáll az igazságért, de bizonytalan, hogy annak megsértése vagy relatív volta zavarja-e jobban. Indulatos volt, nyelvén állítólag négy ízt érzékelt: a sebre szórt sósságot, az édes keserűséget, a korral arrafelé araszoló megsavanyodást és a fel- és kicsattanó haragot.

Ottó és Berti a Cívis Psziché nevű debreceni pszichológiai havi lapnál voltak munkatársak. Míg Berti a tördelést végezte, a nyomdával tartotta a kapcsolatot, addig Mályi Ottó mint elismert pszichológus cikkezett minden hónapban. Ottó fő megélhetése nem a lap volt, abba pusztán a tudomány népszerűsítése miatt írt, hanem pszichológusi praxisa.

Avagy „lélekgyógyászi” – jutott eszébe a gyászkeretben sötétlő szókapcsolat. Emlékezett édesapjával az utolsó nagy beszélgetésre, melyben szülője azt ecsetelte neki, hogy az ő családjuk, a Mályiak mindig a lélek orvosai, gyógyítói voltak. Mesélt arról a Mályi Bálintról, akit a katolikusok elfogtak, s református lelkésztársaival együtt gályarabságra ítéltek. Elviselt csapást csapás után, mert tudta, hogy ez van rá kiszabva: azok a láncok az ő láncai, az ujjaiba álló szálkák szükségszerűen szúrnak, döfnek egész nap, kivéve fohászkodás közben. Esténként, amikor a tiltás ellenére közös imára kulcsolták a kezüket, természetfeletti hangerővel csörrentek meg a láncok. Ezt hallotta meg egyszer a holland Ruyter tengernagy, s fülelve a protestáns morajra, melyet felerősítettek a habok, segítségére sietett a gályaraboknak. Kiszabadította őket, ezért lehetünk mi itt, Mályiak. Az ő élni akarásából vagyunk.

Mályi Ottó apja is lelkész volt. Úgy hitte az öreg, hogy neki a szavaival kell borogatni a mások szavai okozta zúzódásokat. Verbális főzeteket készített, serényen öntögette a sebekre. Volt, hogy csak rájuk cseppentette, mert elégnek vélt egy-egy replikának szánt igekötőt vagy mutató szót, volt, hogy valósággal locsolta, tagmondatok sűrűre főzött masszájával, volt, hogy kimosta a sebet egy szemet felnyitó, kérdő modalitással.

Apja büszke volt Mályi Ottóra, amiért ő is a lelkek gyógyítására adta a fejét, még ha más módon is teszi. Mindig azt ecsetelte, hogy mindőjüknek – a fiának is, neki is – az a feladata, hogy a hozzájuk fordulók feljuthassanak a hegyre. Egy kevéske emberismerettel rá lehet vezetni mindenkit az útra, mert az ott van, ősszel leveledző fák, a nappal és az éj közti megingástól repedő sziklák és kifogás nélküli halakat bújtató patakok által kijelölve.

Mályi Ottó, amikor fiatal volt, nagyon szeretett rajzolni. Vonzotta a színek kavalkádja, a grafit porló szürkéje, a simogatón pacsmagoló ecset és a határozott tollvonások vászonba és emlékezetbe való bevésődése. Még általános iskolásként, a családi pincében kutakodva bukkant rá egy kottatartóra, melyet azután festőállványként használt. Kiállt az erkélyre, és egy fiatal tizenéves álhanyag pozőrségével próbálta lefesteni a debreceni városképet. A vászonra pingálta az ördögcérnát, azt a Nagytemplom melletti fát, mely a régi történet szerint úgy született, hogy egy katolikus és egy református vitatkozott, a pápista ledöfött a földbe egy kardot ama szavak kíséretében, hogy ebből a vallásból akkor lesz valami, ha ez fává nő, s lám, azzá lett. Az ördögcérna – vagy más néven Arsenalicum Lycium – azóta önnön megfestésére felbujtóan lóbálta kardokból, tőrökből, hajítóbárdokból és parittyákból álló leveleit a keretek közé szoríthatatlan, betyáros szabadságú debreceni szélben.

Mályi Ottó már-már férfikorba érvén sem hagyta el alkotási szenvedélyét, képzeletébe be-beúsztak oly ábrándképek, hogy festő lesz. Egyszer azonban véletlenül – ha van ilyen létforma – meghallotta, hogy édesanyja és osztályfőnöke egy szülőértekezlet utózöngéjeként mit beszélnek róla, s talán ez, vagy ki tudja mi, mégis más irányba terelte. Az osztályfőnök óva intette anyját attól, hogy támogassa fia művészi ábrándjait, mert „az ellágyult lelkű s ebből következően hasonló szellemű ifjonti hév” medvecsapdaszerűen csapódik rá az ember későbbi sorsára. „Inkább a biológia”, abban a fiú igazán szépreményű, s nincs is gyönyörűbb, mint megismerni önmagunk és mások fizikai valóját.

Az elcsent szavak mágnese valahogy azok felé fordította az iránytűt, s Mályiból az iskola egyik legjobb biológia tudora lett, ami később valódi fundamentumává vált pszichológiai pályafutásának.

Mályi Ottó a pszichológusi rendelőjében üldögélve sziesztázott a következő kliens érkezéséig. Bár fiatal korában lebeszélték arról, hogy festészettel, rajzolással foglalkozzon, ezek megmaradtak nosztalgikus érzéseket ébresztő hobbinak, egyfajta finomkodó, nagyobb plénum előtt titkolt, s e titkosságból fakadóan kéjes örömet okozó, napnyugtai szerelemnek. Most is rajzolással foglalatoskodott, egy elképzelt nőalak arcvonásai öltöttek egyre határozottabb és tollkontúrja, tollvonalai miatt egyre csábosabbnak tetsző külsőt a papíron. A haj még elnagyolt volt, hiányos, de a szempillák – gereblyefogszerűségük miatt – már visszaadták a lehulló ősz kupacokba rendezett puhaságát, a homlok még valószerűtlenül redőtlen volt, de az orr körüli szeplők mint télelőn a hóba ragadt magvak, úgy hívtak ajakkal szelíd eltakarásra.

Mályi szinte megrészegült a saját rajzától és egyben attól, hogy ez mind belőle fakad. Szeme elhomályosodott, fátyla levethetetlen tapadt a papíron őrjítőn mosolygó tintanimfára. Kezdtek élővé válni a körvonalak, az ajak oly mélykék lett, hogy közelebb hajolt, hogy megcsókolhassa.

Mielőtt azonban a szájával érintette volna a lapot, az ajtó felől hang hallatszott:

– Jöttem… Én… Megjöttem.

Mályi felnézett, s a küszöbön egy szeplős nő állt, a szája széle kék volt, és…, és istenem, hát lehetséges?

Aztán egy pillanat múlva szertefoszlott, hogy micsoda, az kérdéses, talán maga az előző pillanat. A rendelő ajtajában egy tél ellenére vékony, teljesen fekete ruhába öltözött, fakó szőke hajú, didergő ajkú, arcán rendkívül apró, egérharapásnyi hegeket viselő nő állt.

– Jöttem… A kezelésre.

Mályi, miután felocsúdott, elrakta gyorsan a rajzát a fiókba, s neki láttak folytatni a múlt alkalommal megkezdett kezelést, a hölgy ugyanis már nem először járt nála.

– Tehát a férjét börtönbe zárták – vette fel a fonalat a pszichológus.

– Igen, illetve nem, voltaképpen rosszabb – vágott a saját szavába a nő. Látszott rajta, hogy elemi izgalom mozgatja száját s tagjait, talán nem uralja azokat.

– Az mit jelent?

– Tudja, tisztelt… tisztelt Mályi úr, van a villamos.

– Igen, asszonyom, mondja csak! – biztatta Mályi egy nyugtatásnak szánt félmosoly kíséretében, ami talán ha sikerült volna, akkor sem éri el célját.

– Szóval a férjemet bezárták az egyik villamossín alatti cellába. Tudja, tisztelt Mályi úr, vannak azok a szűk kis cellák, melyek pont olyan szélesek, mint a sín, s kábé olyan hosszúak is. A rendőrségi kazamatákon keresztül lehet őket megközelíteni, s a foglyok, akiket ide dugnak, el kell, hogy viseljék, hogy a villamos ott jár egész nap a fejük felett.

A fény és levegő forrása a plafon, mely valójában nincs is, csak egy rács van helyette, melyen betűz a nap, becsepeg az eső és beesik a megvetés megharapdált szotyolahéja.

A nő beszámolt Mályi Ottónak arról is, hogy a férje elítélése óta nem lel nyugalmat. Otthonukban, mely most üresnek, érzelmileg evakuáltnak hat, nem találja a helyét. Bolyong a két és fél szobában, fel- és lekapcsolja a villanyokat, benéz a hűtőbe, de borzasztja a tojástartóba csukott sejtek bezártsága, elindítja a mikrót, de nem bírja elviselni a tányér körforgását. A hintaszék volt az egyetlen mentsvára, melybe belehuppanva, szemét lehunyva úgy érezte, hogy valahova halad, ám az egyik falábnak gyors volt a tempó, s kitört az elringató szerkezetből. A nő a Nagytemplom padjai közt sem talált nyugalmat, a lélek lelkészi léptetését túl lassúnak, kivárhatatlannak találta.

– Már-már odáig jutok, tisztelt Mályi úr, hogy csak akkor maradok nyugton, ha egy busz vagy egy villamos mozog alattam – fejezte be a nő.

– Az a gyanúm, asszonyom, hogy Önnek Odüsszeusz-kórja van – mondta ki Mályi a diagnózist, s gondolatban körvonalazódott előtte egy olyan utazás, mely nem Ruyter holland tengernagy feltűnésével végződik.

Mályi Ottó a rendelőjében ült, és az e-mailjeit böngészte. A csukott ablakon keresztül is behallatszott a Nagytemplomból tovaterjedő harangzúgás, mely ércesen visszhangozta Mályi gondolatait. Egy kongatás – törlés, két kongatás – mentés, három kongatás –törlés, s ekkor a harang, melyet régi, olvadttá tett pisztolycsövekből és vágóhídra terelt, valamikori marhák kolompjaiból öntöttek, elnémult.

Biztosan törli? Igen.

Mályi attól a számítógéppel rajzolt képtől vált meg, melyet az egyik barátja alkotott róla, s küldött el levélmellékletként. Talán nem tetszett neki, hogy a piktúra hűen visszaadta a hamuszínűvé vált hajat, vagy csupán a tudat alatt rejtező művészi irigység az, mely kitöröltette vele a malyio.png névre keresztelt fájlt.

Megnézte még a fiókjában eddig olvasatlan sorakozó meghívásokat, felkéréseket, majd áttekintette a másnapi pácienslistát. A kliensei tiszteletben tartották az idejét, akkor érkeztek, amikor az elő volt írva, a távozásukat pedig már úgyis ő határozta meg a kezelés rövidítésével avagy nyújtásával.

Dolga végeztével Mályi kivette a fiókjából a délután készült tollrajzot. Alaposan szemügyre vette, majd visszarakta. Oda hajtott a naptárban a tegnaphoz, megnézni, hogy milyen nap volt, s mivel furán érezte magát, leült a fotelba. Felhúzta a térdét, s mintha az azokban rejlő kemény porcokkal nyomta volna meg a mellkasát, halkan kiköhintette a lelkét.

Fekete István 2014

Vegyél

Vegyél nagy levegőt,
Vegyél pulcsit, ha fázik anya,
Vegyél tiszta lepedőt
és megint egy nagy levegőt
ha mindig veled van baja.

Vegyél enni és
vegyél inni
mindig azt amit akarsz
vegyél jódot és kezeld le a sebet
ne felejtsd el a ragtapaszt.

Vegyél cigit meg öngyújtót
és ne tőlem kérjél már egyfolytában.
Vegyél levegőt, amíg bírsz
aztán nikotintapaszt a patikában.

Ha megvetted, ragaszd le a szádat
hadd legyen nyugtom nekem is végre.
Kiveszem a zsebedből, rágyújtok
és felfújom a füstöt az égre.

Nézem ahogy szenvedsz,
venném a bátorságot, hogy szóhoz jussak,
de nem mondok semmit,
ezzel meg is kaptam a jussomat.

Na ne fújd fel, nem kell komolyan venni
Pedig igyekezz mindent komolyan venni,
nem kell a sok szemét így is van már elég,
mondd hány embernek akarod még kiszúrni a szemét?

Olyan a szöveged, hogy epéset hányok tőle,
Az iróniámat légyszi vedd bóknak.
Minden versbe kell egy-két szóvicc,
Ne vedd úgy, hogy ezek nem komolyak.

Komolyan viccelek,
most én foglak poénra venni téged, aki
mindig minden körülmények között
Mindenkit palira vett.
Eddig.

Én nem akarok veled egy követ fújni,
Kövessenek téged mától a fészen,
akik bírnak veled egy légtérben lenni,
Én veszek egy kanyart és léptem.

Vedd úgy, hogy nem is mondtam semmit,
ne vedd a fáradtságot, hogy elolvasod,
Én vettem, mert olyan jó dolog csak lenni,
Hogy olcsó vagy, az már a te bajod.

Montázs

Egy drogos

The Beatles – Being For The Benefit Of Mr. Kite c. dalához

Drogok.

Sokan megállnak a kávé mértéktelen fogyasztásánál, az Earl Grey ötven árnyalata okozta alkaloidmámornál, esetleg a szem rágógumijánának ízetlenre rágásánál, vagy van, aki a bűzös, fogsárgító halálpálcikát választja, hogy  annak ködébe burkolózzon. Más a különféle ízű és színű folyadékokba rejtett etanolért (is) rajong, hogy ne józanul mondja ki: szeretlek. Olyan is van, aki egy füves cigivel indítja a napot, mert anélkül fáj neki a nevetés. Más a pénzétől szabadulva szokik rá a kemény drogra.

Drogosok, mint a pizzahátú, sörhasú kocka a gép előtt, aki harmadik napja nem cserélt alsót, vagy a kaszinóbon a félkarú rabló gépkarjával esélytelenül szkanderező játékgépfüggő vagy a csáberejét rutinosan bevető külvárosi kaszanova, aki üres tekintettel húz egy újabb rovátkát önbizalma falára.

Hősünk is függő. Érezte már nem bírja sokáig. Reszketve nézett körül otthonában, a szokott helyeken, a polcokon, az éjjeli szekrényen és az ágy alatt, miközben úgy érezte, mintha az izmaiba éles pengékkel vágtak volna. Tudta, nem talál sehol anyagot, hiszen az elvonókúra előtt minden már többszörösen is felhasznált anyagtól megszabadult az orvosa segítségéve. Titkon reménykedett, hogy legalább egy darabkát feltalál valami sötét zugban. Remélt, de hiába. Összekucorodott a padlón, mint egy nemrég született csecsemő, akinek hiányzik az anyaméh melege.

Hogy is kezdődött? Mindenki találkozik ezzel a droggal, csak a többség immunis rá, ha ki is próbálja, nem ad neki örömöt, sőt egy életre megutálja. Ő azonban már az első alkalommal, bár nem vette észre, de függő lett.

Ötéves múlt épp. Akkor jópofa dolognak tűnt kipróbálni, nem pedig veszélyesnek. Később pedig biztos volt benne, hogy tudja, hol kell abbahagyni. Éveken keresztül fokozatosan szokott rá. Először csak kóstolgatta, majd egyre többet és többfélét próbált ki, és már nemcsak a minőségit fogyasztotta, egyre lejjebb és lejjebb adta az igényét. Mindegy volt, neki csak hozzájusson! Aztán jöttek a káros mellékhatások. Először a szeme kezdett romlani, majd a háta kezdett görnyedni, bőre lassan kifehéredett és pergamenszerűvé vált, mert nem szeretett a napon drogozni, pedig voltak akik vízparton, strandon, több száz ember szeme láttára juttatták magukba a szükséges adagot.

Most is érezte a jellegzetes illatot és bizsergett az ujjbegye ahogy elképzelte ahogy végigsiklik anyagán. Először a gerincen, majd szétnyitja és lassan, de biztosan lapozni és olvasni kezd. Felnyögött. Eszébe jutott az a pénteki nap, amikor elbújt a városi könyvtárban zárás előtt és csak olvasott, olvasott, olvasott. Akkor már csak keményfedelűekkel élt, így nem csoda, hogy hétfőn nyitáskor eszméletlenül találtak rá és rohammentő vitte a kórházba. Akkor kezdte el az elvonót.

Persze, kapott placebónak e-bookot, de az nem hatott rá igazán. Most egy lexikont is elolvasott volna ültő helyében.

Elsírta magát, mert ráébredt, hogy micsoda.

Egy drogos.

Montázs

Lámpaoltás

David Parker: Light c. klipjéhez

Csengők berregnek fel, kérdőn nézünk a másikra.
Egyszerre oldódik az összes, születéstől görcsbe rándult tag,
mintha vezényszóra, ekkor értjük csak meg. Lámpaoltás:
mindenki számoljon el, s a belé szorult fényt adja ki.
Keserű kacajban csordult könnyünk izzik, mint a parázs.
A foton a testnyílásokon profúzan ürül, majd
a nyálkahártyák és a bőr is masszívan ereszti át.
Épp még létező testem – inkább már hullám –
hosszan sóhajt. A recehártya utolsót exponál.
Megbomlik a kérgi szinkrónia, szökik a membránpotenciál.
Elillan az elemeket összetartó vonzás; alfa-, béta-, és más
sugarak formájában távozik belőlem minden mi rezgett, a tartalom.
A forma (oxigén kétharmad rész, egyötöd szén, hidrogén egytized)
a fenékre ülepszik – a nem-anyagnál az anyag nehezebb.
Tengerré gyűlik az élőkből kifolyt világosság,
fehéren örvénylik alul, fent újra sötétség lebeg.
Hullámot, csendet más nem tör,
csak két kérges talp csattog lustán a felszínen.

Fekete István 2014

A cinegekirálynő

Amíg gyenge volt a hangom,
nem hallottak meg,
akik rekedtre kiabálták magukat
Bábel süket romjai között

…pedig ők is így kezdték…

Ma már bátran éneklek,
de csak azoknak,
akik a beteg kismadárban is
meghallották a cinege-királynőt.

Fekete István 2014

Kimondatlan konszenzus

Az intimitás kereteit már rég túlléptük, amikor a pad alatt a vonalzót a szoknyám alá csúsztattad.

Reggel kutyaszar ragadt a cipőd bordái közé, először a körmöddel, majd a körződdel próbáltad meg kikaparni belőle, holott tudtad, úgy se fog sikerülni. Amikor kérted odadobáltam a csillogó fecskendőket, a fehér acélt és a steril köntöst. A fecskendőket indokolatlan módon mindig kiszívásra használtad. Nem arra való.

A sétány hosszú volt, a megmerevedett álom után, már csak a páros heteket számoltuk. Hol a te vihargyújtód lángjaként, hol az én farzsebem foltjaként utazott a legitim időnk. Szerettük a napsütéses klisétengerben fürdőző Tisza partot, mert mondjuk ki, ebben a bozótban lettünk és vagyunk. Még akkor is szépnek találom, amikor te a korlátnak támaszkodva, lábadat felemelve hagyod, hogy én alattad nézzem. A korlát az évek alatt egyre több látványosságot nyújtott, meg akartad azt is ugrani. Ha felemelkedsz, darabokban hullik kifelé az áporodott barnaság, előtte biológiai folyó volt. Akartam, hogy a mederbe beleáramoljon az izzadt lé a sziklás peremről. A transzcendenssel való egybeolvadás ígérete ömlik ilyenkor a rekeszekbe. Testünk morajlása megnyugtatja az idegeket, megint páratlan vagy, ezért én leszek az első, aki megnyugodhat. A rozsdás vascsőnek támaszkodva érintkezel a tegnapi kommunális munkással, a tizennégy hónapja elhunyt kémia tanárommal. Endoterm oldódású bőröd horzsolja a kézfejemet, ilyenkor elgyengülök, te és én örökítjük meg a reggeli fél nyolcat. Ekkor már megfordultál és ugyanazt láttuk, ugyanakkor. A hátad közepén kapaszkodtam, majd egyre erősebb szorításomból holtan rohantál el.

Mindig végig asszisztáltam a sikertelen abortuszaidat.

Így lettem DEIK-tag

Így lettem deikes

Azt hittem rámtapadt holmi szemellenző,
én voltam a Higgs-bozon még fel nem fedezve,
a sírkövemre azt írták hogy gótikus rózsák
végeztek vele
és hogy az intés ellenére
is az istent kereste.
A Dekonstrukció az első.

Időközben anyuka vagyok
a kölyköknek minden
este politikailag korrekt meséket olvasok
és olvadok mert istennek hisznek.
A második Esély.

Más gyerek virágot rajzol
a papírra, enyém a papír.
Deviáns, mondják,
mikor a cipőcskét adom rá.
Illatozom és elvész bennem
a három Igazság.

Sokáig a falaknak beszéltem,
mert ott bent volt egy barátom.
De poshadt volt a levegő,
így kimásztam a barlangból,
szar barát vagyok, belátom.
Szabad ég alatt ordítok hogy
nincsenek fák meg csillagok
mert nem költöztél fákba-csillagokba
ahogy a nagykönyvben meg volt írva.
De bár itt télen olyan sivár minden,
meg nem hajtom fejem vánkosodra,
azért nincs gáz annyira, ne félj.
Különben is ketten vagyunk:
az ordítás meg én.
Na meg a mechanizmus.
Egy cső vagyok. Tehát cső, világ.
A negyedik a Kiáltás.

Sokan ordítanak velem a szabad ég alatt
ők írják maguk a nagykönyvet,
időnként azonban leteszik a tollat
és elmennek nárciszokat szedni.
Illatos nárciszokat a barlangbejáratoknál.

CéhKaptár

A hét örvény misztériumáról való tanúság

Íme az életrajzom: leírva gyóntató papom kérésére, Isten dicsőségére hely és idő megjelölése nélkül; maradjanak ezek ismeretlenek a sorokat író kéz tulajdonosának nevével együtt. Ahogy a gyóntató papommal történt beszélgetéseink során tettem, a mellékes részletektől itt is el fogok tekinteni. Ez neki csalódást fog okozni, mert őt az életem korábbi eseményei nagyon érdeklik. De hát éppen azért vagyok itt, hogy a mindennapi élet dolgaira már ne kelljen időt pocsékolnom, szót vesztegetnem. Ezért most sem fogok egyébről nyilatkozni, mint a revelációról aminek birtokába jutottam.

Onnan kezdem csak a biográfiát, hogy felhagytam a szorgoskodással és elrejtőztem. Szorgoskodás alatt a mindennapi tevékenységek összességét értem, amivel az emberek az idejüket felélik. Persze a legnagyobb szorgoskodás a munka. Ha munka nincs, egy fokkal jobb, de ott van még az összes többi tennivaló. Szorgoskodni való szorgoskodni valót szül. Megépítjük a házat hogy lakjunk benne, aztán takaríthatjuk. Nem azt állítom, hogy hiba a házat felépíteni, csak azt kérdem, mi értelme. Ahogy a Prédikátor mondja, „minden hiábavalóság”. Hát azért hiábavalóság minden, mert csak úgy csináljuk, anélkül hogy keresnénk az értelmét. Ebbe untam én bele. Először a magam szorgoskodásába, aztán a másokéba. Szó szerint megundorodtam, azt se bírtam nézni ahogy más szorgoskodik. Putescunt aucta labore.

Felismertem tehát, hogy az egyedüli értelmes tevékenység: valamilyen oknak a keresése, amely az összes többi tevékenységet megmagyarázná. Ezért bezárkóztam, hogy megismerjek mindent szent iratot és magasabb dolgokkal foglalkozó könyvet. Minden időmet erre szántam. Az értelem utáni szomjúság éjjel is ébren tartott. Egy éjszaka mégis elnyomott az álom. És akkor megébredve, látomást láttam. Láttam egy igen bölcs embert, aki trónon ült és aranyba volt öltözve, de a viselkedése nagyon alázatos volt. Sokaság hallgatta a bölcset, és kérdéseket tettek fel neki. Egyszer a mester nagyot nevetett. Sokáig nevetett, közben a sokaság hallgatott. Aztán a mester is elhallgatott. Hozzám fordult és tanítani kezdett. Íme, tovább adom, úgy ahogy kaptam, a hét csakra misztériumát:

A hét csakra hét örvényt, hét forrást jelent, ezeknek a vizéből ered minden létező és élő dolog. Az első örvény vize táplálja a növények gyökereit. Az emberiség hajnalán apadt el, amikor a gyökereket hagyták megrothadni, mert a kapákkal a földek művelése helyett egymásra támadtak. A gyökerek megrohadtak a földben, és az emberek azóta hétszeres munkával tudnak csak termelni. Ez okozza az éhínségeket. Vertex primus terminus.

A második örvény táplálja az asszony ölét és a férfi erejét. Akkor apadt el amikor a férfi az asszony ölét piszkosnak nevezte, és az asszony a férfi erejét gonosznak. A forrás vize megposhadt, és feszítette az asszonyt és ösztökélte a férfit továbbra is. De a forrásokról elfeledkeztek, és nem értik, mi ösztökéli őket, ezért nem tudnak egymásnak örülni. Vertex secundus terminus.

A harmadik örvény táplálja az emésztő nedveket. Ez akkor apadt el, amikor a tej helyett, ami gyermeknek való, elkezdtek nehéz ételeket enni. Ezek egyeseket tápláltak, mások viszont nem tudták befogadni az újat, kivetették magukból, küzdöttek ellene. Ebből nagy zűrzavar támadt. Ennek az örvénynek mégis el kellett apadnia. A tej az ősök babonáját jelenti, amihez ragaszkodnak az emberek és összevesznek rajta, akár a gyerekek. Vertex tertius terminus.

A negyedik örvény táplálta a Föld szívét, és éppen most apad el. Ez tragédia, mégis nevetett ezen a bölcs, amikor hallotta. Mert ha az igazság lelepleződik, van ok az örömre. A negyedik örvény két folyam közt ered azért apad el, mert az egyik ember nem melegíti meg a másikat, hanem hagyja megfagyni. Az emberek elhidegülnek egymástól és a Föld szív-csakrája megfagy. Megfagynak a verőerek is amik a Föld testét táplálják. Végül mindenhol fázni fognak az emberek. De akik felhagytak a szorgoskodással az igazság kedvéért azok nem kötődnek az ételhez, italhoz, sem meleg tűzhelyhez. Vertex quartus terminus.

Az ötödik örvény táplálja a nyálkákat, amik a torkot nedvesítik. Amikor ez elapad, a szó bent marad a torkokban, és nem tud kijönni. Csak a hét csakra igazságát lehet majd hirdetni, és aki felhagyott az értelem nélküli beszéddel, az boldog lesz. Vertex quintus terminus.

A hatodik örvény vize táplálja a könnycsatornákat. Ez az örvény azért apad el, mert a nap hízásnak indul, és a fény hét színe hetvenszeresére erősödik. Az emberek nem bírják a tűző napot, ezért betakarják a szemüket egy aranypénzzel. Aki felhagyott a munkával és a többi szorgoskodással, az nem tudja mivel betakarni magát. Mégis boldogok lesznek ők, mert ha tönkremegy a természetes szemük, megnyílik a harmadik, a természetfeletti. Vertex sextus terminus.

A hetedik örvény vezette a vizeket ebbe a világba abból a világból ami láthatatlan. Ez most zárva van, és elválasztja a láthatót a láthatatlantól. Miután az első hat örvény elapadt, hosszú idő telik el. Akkor rövid időre megnyílik a hetedik örvény, a látható világ vizei visszaömlenek a láthatatlanba, és magukkal sodornak mindent. Aztán bezárul a hetedik örvény, hogy egyszer megint megnyíljon. De akik szorgoskodás helyett az igazságot keresték, azok elmerülnek és feloldódnak a láthatatlan vizekben. Legközelebb már ők is a hét forrást fogják táplálni. A többieket partra mossa megint a víz, és folytatják a szorgoskodást. Talán kegyelmet találnak és megadatik nekik, hogy elteljenek a gyomruk a szorgoskodással és éhezni kezdjenek az értelemre. Vertex septimus terminus, vertex septimus apertus.

Ezek jutottak tudomásomra a látomásban. Amikor véget ért, nagyot nevettem, ahogy a bölcs manó tette. Ha az igazság lelepleződik, az ok a nevetésre. Eldöntöttem, hogy nem tartom meg magamnak ezeket az ismereteket. De megszomorodtam, amikor kimentem az utcákra hogy az emberek elé tárjam a csakrák titkát, mert nem fogadták el, sőt, meg sem hallgattak. Vox clamantis in deserto.

Még egyszer utoljára csalódva az emberekben, szerzetesi életre szántam el magam, hogy hátra lévő napjaimat a kinyilatkoztatás értelmén elmélkedve töltsem el. In claustrum monasterii, ebben a kolostorban találtam megértést, és megnyugvást a szorgoskodásoktól. Az apát egy sárga hintóval küldött értem, a kocsi kétféle nyelven meg volt jelölve a négy oldalán, videlicet: Omikron Mű Szigma CIV. Az inasok pedig vörösbe voltak öltözve, egy a hintót hajtotta, kettő nekem szolgált hátul. És hallottam, ahogy utazás közben az inasok vitatkoztak: azt állította egyikük, jobb lenne a világnak ha a hozzám hasonlóak száját befognák, mert a beszédeink megzavarják az embereket. De a másik csendre intette. Íme, olyanná lettem akkor, mint Krisztus a két lator között, az igazságért!

Az apátság homlokzatát háromágú szigony ékesíti, falai pedig kívül-belül fehérre vannak meszelve.  Hogy mi kizárólag az elmélkedéssel törődhessünk, a papok szolgálnak felénk a templomban éjjel-nappal: első, második, és harmadik rendbeli papok. „Dominus Regnavit” – így köszöntjük a magasabb rendű papokat, mert a nevükön szólítanunk őket tilos. Mi szerzetesek pedig egymás közt nem beszélünk, itt mindenkit a megvilágosodás fáradhatatlan keresése köt le. Ezt látom bármelyik szerzetes társam szemében, arcán ugyanazt az angyali arckifejezést, amit a tükörben. Gondolataim szüntelen a hét örvény misztériuma körül járnak. A fejem tiszta és világos, figyelmem egyre inkább beszűkül, sűrűsödik, végül majd egy kiterjedés nélküli ponttá válik. Azután tanúskodjék az igazságról ez az irat! Veritatem fatuis testari. VDMA

Így lettem DEIK-tag

Résztvevő megfigyelés a DEIK-ben

Eme történet bizonyosan rendhagyó, hiszen magam sem tudom, hogy kerültem ide. Jelen közösségbe való beépülésemet ugyanis nem egészen önmagamnak köszönhetem, hanem a körülményeknek. Olyanoknak, mint a kék ég… Nem, ez ezúttal nem közhely, de nem is egészen igaz. Ugyanis az ok a szín, az árnyalat; de nem az égé. S bármilyen divatos is ez mostanság, nem is a szürkéé. Az a bizonyos kék az oka, s célja mindennek.

Emlékszem a társasággal való első találkozásomra. Írásos üzenetet kaptam. A szöveg tartalmazta vonzódásom tárgyát, magát a kékség hordozóját, s így első ízben kizárólag ez az egy cél vezérelt: közelebb kerülni Őhozzá. Akkoriban még nem is igen beszélgettem az itt élőkkel, csak idegenként vártam, megfigyeltem. Felmértem a terepet, hová is kerültem. Meglepetésemre a kék szín nem volt olyan meghatározó itt, mint azt vártam, viszont a kultúra képviselői rendkívül befogadóak voltak. Először is elfogadták a kék-vallásomat, amit azelőtt saját környezetemben némelyek nevetségesnek tartottak. Mi több ezen a helyen támogattak is! Kezdeti félénkségemet hamar felismerték, s nem vártak tőlem ócska beszédet, hanem ha úgy akartam, a szócsöveim lettek. Mikor pedig már elkezdtem megérteni és megtanulni az ő nyelvüket, engedték, hogy saját magam is beszéljek, és hangot adjak abbeli örömömnek, hogy végre a tagjuknak nevezhetem magam.

Ők maguk mind-mind kicsit mások, azonban bizonyos dolgokban mégis egyeznek. Többnyire egy nyelvet beszélnek, de ahogy mindenütt itt is vannak apró eltérések. Van egy köztük, aki egy másik, a csoporton belüli – számomra igen kedves és ismerős – nyelvváltozatot használ. Gondolom, ez afféle szociolektus lehet náluk, hiszen az egyes tagoknál szinte már beépült a köznyelvbe. Míg mások, noha értik, kevéssé fellelhető a beszédükben. S minekutána kékhordozóm is gyakran e nyelvet használta, hamar elkezdtem én is megszeretni, és használni ezt a nyelvváltozatot. Kötődött valamelyest magához a színhez is, ugyanis e változatban – úgy emlékszem, ők gendernek nevezik –  a kék egészen új jelentésekkel ruházódott fel. Egyre több oldalát ismertem meg vágyaim tárgyának, s egészen új formulákkal tudtam körülírni azt.

De természetesen, ahogy ez minden népnél lenni szokott, náluk is többféle nyelvváltozat létezik. Az én szívemhez ugye érthető okok miatt az előbbi áll közel. Ám amiről most beszélek, az nem kevésbé jelentős, sőt mi több… Az egyik tag egész képírást készített e változat tökéletesítésére. Mint kiderült, ezt is sokan beszélik náluk, bár kétségtelen, hogy a megértés ez esetben több másodpercig is eltart – főleg ha új emberről van szó. De jobbára az a gyakorlat, hogy a friss tagok hamar átveszik ezt. Mostanra már magam is használom, bár kétségtelen lényegesen kevesebbszer, én inkább csak afféle fogyasztó vagyok. Érdekesség egyébként, hogy ezt a változatot leginkább a somogyi térségben élők használják, bár az arisztokráciához tartozó tótok is előszeretettel beszélnek így. Úgy hiszem, ez náluk már standarddá nőtte ki magát. Szinte kötelező, hogy az itteni nyelvhasználók minden egyes tagja megértse.

A kulturális szokásaik is igen figyelemreméltók. Ünnepeik szinte mindennaposak! Ezen alkalmakkor többféle nemzeti italt fogyasztanak. Ebből azt gondolhatnák, hogy rendkívül hedonista néppel van dolgunk. De kívülállóként kedves olvasóm ebben is tévedne. Ugyanis vezetőjük példaértékű aszkézist vállalt, amit náluk „absztinenciának” hívnak, s eme tevékenységét később a többi tag is boldogan követte, és mindmáig követi.

Néhány itt átélt kulturális szokást mindenképp szeretnék megemlíteni: a Gyilkos – ez a játék a bahtyini karneválhoz hasonlatos, illetve az ún. schmutziger donnerstaghoz, talán azzal a különbséggel, hogy itt nem kell beöltözni. Mindenki a fikció révén léphet ki saját hétköznapi szerepéből – gondolom ez a résztvevők igen fantáziadús elmélkedése miatt alakulhatott ki így. Ennek ellenére a beöltözés sem maradhat el náluk, ők is ugyanúgy átvették a nemzetközi ünnepeket: legyen szó akár a farsangról, vagy akár a Mikulás és Szilveszter megünnepléséről.

Ami idegen szemnek feltűnhet, hogy az adventi időszakot ők kicsit máshogy ünneplik. Először is nem vasárnapokban gondolkodnak, hanem egész hetekben. S amikor mi az utolsó gyertya gyújtására készülünk, addig ők egy városnéző túrát tartanak, ahol a látogatók megismerkedhetnek a már fent említett nemzeti italokkal, valamint az ünnepeken való egyéb gyakorlatokkal, mint például az „ölelésközponttal”. Ez hasonlatos a nálunk ismeretes „kicsi a rakás” című játékhoz, bár náluk ez is valahogy bensőségesebb. Továbbá minden karácsony előtti héten egy ereklyét is magukkal visznek, ezzel emléket állítva a nemes ünnepnek.

Egyéb sajátos esemény még a nyaranta megrendezett peregrinációs utazás, mely során a közösség együtt gondolkodik egy-egy témáról, alaposan bejárja a hely részleteit és bőszen ismerkedik az idegen kultúrával. Nem ritka, hogy más közösségekkel együtt ütik el ilyenkor az időt, ezeket az eseményeket „ironikus bulinak” hívják, ekkor meglepő érzékenységgel igyekeznek beépülni az őket körülvevő környezetbe.

A közösség életének fontos része emellett a szorgos munka is, melyre egy jól működő műhely ad lehetőséget a tagoknak. Ez a gyár szüntelen működik, majd ha valaki elkészült egy művével a havi találkozón adhat számot róla, ahol részt vesznek a – magukat „ősdeikesnek” nevező – vének: a legbölcsebb tagok, és véleményt mondanak a munkákról, a legjobbakat pedig negyedévente a külvilág elé tárják. Ehhez kapcsolódik a DEIK kereskedelme, tehát az import és export tevékenysége, ugyanis az általuk elfogadott kívülről jövő műveket is bemutatják itt, továbbá sajátjukból is juttatnak a külhoniaknak egy-egy morzsát.

Politikai berendezkedésük a görög demokráciához hasonlatos, bár itt mindenki egyenlő joggal rendelkezik, és nem zárják ki sem a nőket, sem a kiskorúakat. Évente cserépszavazással döntenek vezetőikről, akik a szavazás előtt szorgosan lobbiznak az egyes pozíciókért. Szinte minden szavazáskor kétharmados többséggel nyer az új választott, ez a közösség elfogadásáról, toleranciájáról, valamint kiemelkedő retorikai tehetségéről ad tanúbizonyságot.

A kereskedelem mellett az itt élők is kiveszik részüket a közteherviseléséből, tudván ünnepeik megtartásához szükség van bizonyos fokú hozzájárulásra.

Folyamatosan feljegyzik és dokumentálják a velük történteket az ún. Gesta Gecco-ban. Több írnokuk is van, akik az ünnepeken felszólalók magasztos és inspiráló szavait jegyzik, de az általam látott kódexek nagy részét inkább a képes anyag teszi ki. A szövegeikből jól kitűnik, hogy ez a közösség, noha sajátos, egyedi kultúrával rendelkezik, mégsem egy zárt hideg emlékezetű csoport. Hiszen históriáikban rendre fellelhetők a külvilágra reflektálás nyomai, amelyeket többféle formában beépítenek és lefordítanak.

Jómagam már évek óta itt ragadtam, s nem találom a kiutat. Pedig azt mondják, bármikor lehetőségem van kilépni közülük, ez a saját döntésem – vagy a közösséggé, ha egyszer nem méltatnak. Némely taggal már egész közeli barátságot sikerült kialakítanom. Azt hiszem, még most sem sejtik, hogy ők csak a kutatásom tárgyai. Meglehet, már én sem vagyok biztos abban, hogy hová is tartozom, és már soha többé nem térhetek haza, hiszen egyre inkább úgy érzem, ez az igazi otthonom.

2015.02.22. vasárnap, Monilowski útinaplója

CéhKaptár

Reggel

Hajadba túrom az ébredést.
Sötét keretű halántékod mentén
összekeverednek a színek:
a bőr és a haj pepitája
gyűrődést nyom a párnahuzatba.

A mellkasodra hajtom magam egészen,
mintha gombócnyira zsugorodhatnék.
Vagy hajammal játszom, hogy polip,
amely apránként karjaiba temet,
s hogy én magam sellő vagyok,
tengerrel a szemeim helyén
kemény diók helyett.

CéhKaptár

Messzi villám

Viharba hajol a lakótelep,
mint szoknyás nő, ha cipőt köt.
A szél füttyögéseitől
megsötétedik a beton.
Utána fordulnak a fák is.

Az a lassan oszló, puha
esőfelhő vagyok, ott fenn.
Nem sírás ez. Kondenzáció.
Mint egy nyári zápor,
addig ütném a konyhád ablakát,
míg erőmből telik.
Vagy te lennél zivatar,
rám hullanál. Lennék üveg,
számra lehelnél, és
a párába rajzolnád félelmeidet.
Mint a villamoson, hogy kiláss.

Hirtelen átütsz az égen,
magányod, mint mennydörgés,
siet utánad. Mindenki
titeket néz,

én csak a sárban a szívem
lábnyomát.

CéhKaptár

Olvasáselmélet

Évekkel ezelőtt a Szabó Ervinben
láttalak először, s százszor aztán még.
Nem voltam azelőtt soha a könyvtárban,
te viszont ismerted minden könyv helyét.
Elbűvölten ballagtam utánad, körbevezettél
vagy tíz-húsz polcsoron,
mosolyogtam, és megdicsérted rögtön
alighogy kivillant gyöngyház-fogsorom.
Csak kérdezgettelek, mert szerettél beszélni.
Én meg hallgatni szerettelek.
Jó volt hallani selymesen csengő hangod és
látni szép, fehér kezed.
Ódon faasztal volt a tábla, arra írtál
– légből kapott, légbe tűnő szavak -,
ha veled voltam, elúsztak az órák:
apró, síkos testű aranyhalak.
Mindent értettél. Fölényes sóhaj,
és megmagyaráztad magam – nekem.
Ha nem érzem igaznak, mondtad, azért van,
mert nem találtam meg a helyem.
Megbíztam benned. Mekkora könyvtár,
mekkora zöldes, melegbarna szem,
és ez az illat – a biztonság maga!
Nem hazudhat nekem sohasem.
Egyszer beloptam magam a könyvtárba
nélküled, s rossz volt, hogy magam vagyok.
Belenéztem a kedvenc könyveidbe:
Egytől egyig csak üres lapok.
Azokból olvastál, azt hittem én,
hogy a könyvekben tényleg benne vagyok.
Ennyi volt minden bölcsességed?
Egytől egyig csak üres lapok?
Számon kértelek, de nem kaptam választ.
Azt mondtad mindent én rontottam el.
Faggatok azóta könyvet, papírt:
arcomba nevetnek, egy sem felel.
Megsokasodtak a töprengve, lassú
olvasgatással töltött napok.
Nem szabadulok se könyvtől, se tőled:
fél éve én is könyvtáros vagyok.

CéhKaptár

Vágyakozó álláspont

várlak, hogyha jössz,
megyek, hogyha vársz,
megállunk félúton közted
és köztem, csókjelenet,
a nyelvem evez a szádban
mint valami feneketlen
tó vizében, a szemedbe nézek,
betegségpöttyök a gyönyörű szép
retinádban, és felsóhajtva
megígérem neked, hogy
nem lepődök már meg
semmin, minden átlátszó,
mint a képzelet, és
mi egymásba vágyunk

CéhKaptár

Amikor azt mondod

amikor azt mondod „élni kell”, pontosan mire is gondolsz?
persze értem én, tudom, hogy furcsának tartasz, de csak azért,
mert ugyanazt szeretném, amit te: megérteni téged, szóval csináljuk együtt,
tudod, ketten talán előbb végzünk és elmehetsz,
hogy találkozz azzal a rendkívül fontos emberrel,
akivel tegnap találkoztál a villamoson, és aki megadta a számát,
hogy együtt vacsorázzatok, mert ő annyira különleges.
most pont az jutott eszembe, hogy öt éve ismerjük egymást,
és még sohasem láttalak ennyire lelkesnek, biztosan azért,
mert annyira figyelmetlen vagyok, vagy nem tudom,
talán most is e miatt a szétszórtság miatt siklom el egy olyan részlet felett,
ami másnak egyből kiszúrná a szemét, de nekem nem,
mert az én szememet csak én tudom kiszúrni, olyan dolgokkal,

hogy amikor én azt mondom „élni kell”, arra gondolok pontosan,
hogy a hajnali órákban kimászni az ágyból
az erkélyen a méregerős kávémat megédesíteni a csókoddal miközben
a cigarettafüst és a forró ital gőze eggyéválik a hidegben és az egész olyan, mint
az annie hall, hogy harmadjára jöttél vissza, igaz, teljesen el sem mentél,
néhány könyved itt maradt a polcon és a kulcsot sem adtad vissza,
talán mindketten tudtuk, hogy ez így lesz, vagy talán csak te tudtad,
hiszen én figyelmetlen vagyok, mint mindig, de most itt vagyunk
kéz a kézben, bár fájnak az ujjaim, megszaggatta őket a gitárhúr,
de te tartod a csészémet, nem kávézol, jobban is teszed, bár jobban esik vele a cigi,
vagy fordítva, már nem is tudom, de lassan munkába mész és nekem marad a várakozás megint,
hogy este majd ugyanitt, együtt, zenét hallgatunk miközben én füstödbe burkolózom
és igyekszem mindent megélni, mintha bármelyik pillanatban felszállnál te is a köddel együtt
és maradnék én meg az a keserű íz a számban

CéhKaptár

Kanál

Az a havazós nap is ugyanolyan szürkén indult számára, mint az összes többi. Éppen ezért nem is próbálta meg jobban érezni magát, nem akart a megszokottól eltérő időtöltést. Bámult kifelé a tizedik emeleti ablakon, amely egyre jobban eltörpült a többihez képest. Ez a magányos érzés mindig eltiporta, amikor kinézett az összezsugorodott lyukon. Odalent fehérbe csorduló táj és vidám arcok. Ő sem vágyott másra, csak egy ilyen felszabadító élvezetre.

A teavíz felforr mindjárt. Hallható, ahogy az aprócska vízbuborékok egyre terebélyesebbre nőnek az edény alján, és ki akarnak szabadulni. Üvöltő habokká fejlődnek. Fortyog, füstöl, kiabál. Az edény már nem elég nagy nekik. Szabadságra vágynak.

A már gondosan előkészített hőálló üvegkannába lógó teafilterre önti ezt a búgó tömeget. Megváltva falják fel a filterben raboskodó aromákat. A víz és a felszabaduló aromák kavalkádja nagyszerű látvány. Ahogyan egyre sötétebb árnyalatot ölt magára az átlátszóság, amely még pár másodperce amilyen dühös volt, most olyan nyugodt. Mindenki szabad. A víz és az aromák egyesültek. Isteni szeánszt tartanak órákon keresztül az üvegpalotájukban. S miután ez a parázsló szerelem kihűlt, két másik szeretővel csábítja el őket újra. Belecsorgatja az édes nektárt, majd a frissen facsart citrom leve kényszeríti pezsgésre a hullámzó nedűt. Tudja, hogy akarja! Elvarázsolj a tudat, hogy ő nyújt kiskanálnyi élvezetet neki. Egy bögrényi vágyat önt ki magának. Először lassan, majd egyre gyorsabban kavarja, a kanál kicsapja a bögre szájára a felesleges cseppeket. Egyre jobban sziszeg, majd kielégülten megpihen egy csészében.

(Később az üvegkanna eltört…)

CéhKaptár

Akcidens

A légkondicionáló berendezéseket egy 320 wattos villanymotor hajtja. A motor rácsatlakozik egy, a légkondicionáló dobozban lévő ventilátorra, amely létrehozza a külső és belső légáramoltatással a szellőzést, az irodában a levegő mozgását biztosítja.

Klára az irodában a kép felső, bal oldali sarkában állt. A céges buliról készült kép bal felső sarkán, annak a képnek a bal felső sarkán, amit 5 éve akasztott ki az asztala felé, finomabban megközelítve az asztalán lévő monitora felé. A monitor előtt pedig ő ült.

Nem értett a légkondicionálókhoz, ahogy ahhoz a kódrendszerhez se, amivel a táblázatszerkesztő szoftvert programozták. A telefon megcsörrent, mély búgó hangon:

  – Jó napot, Erőszaknyilvántartási és tanácsadó intézet – szólt bele vékony dallamos hangjával Klára.
A telefon réz vezetékei végigfutottak a falban, egy lyukon keresztül, amit 12 évvel ezelőtt egy lapos fejű ütvefúróval vájtak. A vezeték átkúszott a szomszéd irodába, Imre irodájába. Imre éppen fuldoklott egy ritka légúti elzáródással járó betegség miatt, de a sarokban, kerámiacserépben egy közönséges európai páfrány élvezte még a nap utolsó sugarait. A páfránynak nagyon fontos a napi megfelelő fotoszintézis fenntartása és természetesen a vízmennyiség pótlása. Most kissé száraz volt a termőföld. Imre valószínűleg eddigre meghalt, mivel a parkettaburkolaton volt a feje. Különösen jó komfortérzetű anyag a parketta padlóburkolatként, mivel a hővezetési tényezője 0,14 (W/m*K), ami relatíve alacsony, ezért az érintkezési pontnál összegyűjti a testhőnket, amennyiben hozzáérünk.

Egy szinttel lejjebb a plafon viszont hideg és penészfoltos. Ebben az irodában Endre és Anna nevettek, mint mindig, amikor összetalálkozott flegmatikus intellektusuk. A penészgombák nem tudnak nevetni, biológiai felépítésük nem teszi lehetővé számukra, ez egy sokkal primitívebb életforma, ugyanakkor az ember mégsem tud a plafonon élni, mint a penészgomba. A penészgomba szerves vegyületeket tartalmaz, ezért szénmolekulák nagy számban fellelhetők benne.

Eggyel jobbra nem volt penész a falakon, nem volt ember se a szobában, irodában. A műanyag fólia lefedte a csempe fugáit, azon pedig ott volt a horganyzottacél-hengerelt vödrökben a diszperziós festék, ami nem tartalmazott szénmolekulákat. A szoba északi falán 35,3%-ban, a déli falán 15%-ban, a keleti és a nyugati falán pedig még 0-0%-ban jelent meg a festék, ami magába szívta, amennyire csak lehet, a falat, amire felkenték. A téglalap alakú szobában állt még egy létra.

A két szobával jobbra és egy szinttel feljebb lévő Klárát egyébként azért hívták, mert egy magatehetetlen asszony és a lánya nemi erőszak áldozata lett, be kell írni a statisztika táblázatába.

CéhKaptár

Chanson

Mikor elbúcsúztunk, ócska medálba zártam az arcod.
Tudtam, elfelejtesz. Tudtam kiselejtez néha
az ész mindent, ami kínos, mindent, ami terhes.
Kitépted magad belőlem, te így lettél teljes.
Évekig csicsergett utána a fülemben a hangod,
pedig egyetlenszer kaptam tőled mattot,
de azelőtt soha nem győzött le senki.
Nagyon kinevettél: ennyi ez… hát ennyi.
Így dobtam eléd foszlott méltóságom,
láncot adtál, a nyakamba fűztem,
lakatot adtál, a mellemre tűztem.
Akkor is te voltál a hiú, én meg az, aki sír. Tudtad:
a szeretet olcsó kis souvenir, elszórni nem kár.
Megvan a leltár: egy koszos butikba zsúfoltam be mindent,
ami te vagy. Lassan széthordanak. Minden holmid, szavad.
Kopik az értéked, akciós vagy éppen, megsárgul az arcod
azon a fényképen, bizony, napról napra kevesebb az árad,
ott, az a hajtincs többet ér most nálad.
Hol a méltóságod? Hol a báj, hol a gőg? Arcodról hol a pír?
Elszórtad. Nem volt kár. Olcsó kis souvenir.